"A lány, aki milliók szívét hódította meg - a gyönyörű (charming) - és tehetséges (talented) - Olivia de Havilland!" Ezekkel a szavakkal ajánlotta a nézők figyelmébe a Blood kapitány (Captain Blood) reklámfilmje a Warner új sztárjelöltjét 1935-ben. S valóban ez a mozi lett az, amely filmcsillagot varázsolt a szép pályakezdőből. Innen pedig nem volt megállás öt Oscar-jelölésig, amelyből kettőt De Havilland díjra is váltott, számtalan egyéb rangos elismerésig, és 61 csodálatosan eljátszott szerepig, amelyek közül talán az az Elfújta a szél Melanie-ja a leghíresebb.

Olivia de Havilland idén július 26-án, 104 éves korában elhunyt. Filmjei azonban velünk maradnak. Ez az emlékező posztsorozat röviden bemutatja a pályáját, listázza az általam legjobban kedvelt filmjeit, s szól sokak egyik kedvenc témájáról, az álompár, Errol Flynn és Olivia de Havilland románcáról vásznon innen és túl. Következzen 20 pont Olivia de Havilland életéről és pályájáról.

1. Olivia de Havilland Tokióban született 1916-ban, angol szülők gyermekeként. Apja angolt tanított, majd szabadalmi ügyvivő volt Japánban, édesanyja zenélt, énekelt, színpadi színésznő volt, majd a negyvenes években filmen is szerepelt. De Havilland kétéves volt, amikor édesanyjával Amerikába költözött. Szülei hivatalosan csak 1925-ben váltak el, de már korábban is külön éltek: a válás után az apa japán házvezetőnőjükkel kötött második házasságot.


2. De Havillandnek egyetlen testvére volt, Joan de Beauvoir de Havilland, akit ma Joan Fontaine-ként, az Oscar-díjas színésznőként ismernek a filmrajongók. Joan 15 hónappal volt fiatalabb és 2 centiméterrel alacsonyabb a nővérénél, pályája során viszont 9 filmmel többen (hetvenben) játszott, mint Olivia. Filmes karrierjük ugyanabban az évben, 1935-ben indult: Joan Fontaine első filmjét (No More Ladies) azonban egy nappal korábban, június 14-én mutatták be, mint Olivia de Havilland első moziját (Alibi Ike). A két testvér között életük folyamán olykor véresen komollyá váló szakmai versengés folyt: kapcsolatuk az Oscarért folytatott harc idején volt a legfagyosabb, utána évekig nem beszéltek egymással. Olivia de Havillandet ötször, Joan Fontaine-t viszont "csak" háromszor jelölték Oscar-díjra, utóbbi azonban előbb foghatta kézbe az aranyszobrocskát. 1942-ben a Suspicion című Hitchcock-filmben nyújtott alakításáért nyerte el a legjobb női főszereplőnek járó díjat: akkor, amikor nővérét is jelölték a Hold Back the Down női főszerepéért (mindkettejüknek ez volt a második Oscar-jelölése pályája során). Olivia azonban később visszavágott: 1949-re már nem is egy, hanem két Oscart is kiérdemelt... A két nővér később rendezte a kapcsolatát. A De Havillandhez hasonlóan nagyon hosszú életű Joan Fontaine 2013-ban hunyt el, 96 évesen.

3. Olivia de Havilland neve nemcsak egyszerűen hasonlít a De Havilland repülőgépek nevéhez. Sir Geoffrey de Havilland, a repülőgépek tervezője és a gyár alapítója apai ágon az unokatestvére volt. Miután Olivia már használta a családnevet művésznévként, húga kénytelen volt más néven színpadra lépni: a Fontaine név anyjuk második férjének, a két lány által egyébként nem különösebben kedvelt mostohaapának volt a vezetékneve.

4. Olivia de Havilland 1933 óta folyamatosan fellépett amatőr színjátszó társulatokkal. Pályaválasztását édesanyja is támogatta, mostohaapja azonban megpróbálta eltiltani a színészettől. Mivel Olivia jó iskolákba járt, ahol minden alkalommal kiemelkedett az angolban és az írásban, sokáig úgy tűnt, angoltanár lesz belőle. Fel is vették az oaklandi Mills College-ba ösztöndíjjal. A beiratkozást megelőző nyáron azonban Max Reinhardt felfigyelt a bájos mosolyú, alacsony, karcsú lányra egy nyári Shakespeare-előadáson, s rábeszélte, hogy szerződjön hozzá. Mivel éppen a Szentivánéji álomhoz keresett szereplőket, Havilland nemsokára a híres Hollywood Bowl színpadán találta magát 18 évesen. 1934. novemberében pedig ötéves szerződést írt alá a Warnerrel, s rövidesen megkezdte a forgatást Max Reinhardt Szentivánéji álom (A Midsummer Night's Dream) című filmjében, amelyben olyan szereplőtársai akadtak, mint Jean Muir, Dick Powell és Ross Alexander (mint a másik három szerelmes fiatal), vagy épp James Cagney (Zuboly).


5. Bár sok helyen azt írják, pályája a Szentivánéji álommal kezdődött, ezt a filmjét valójában csak harmadikként, 1935 októberében mutatták be, két jelentéktelen, mulatságos nyári vígjáték, az Alibi Ike és a The Irish in Us után. Ekkor a Blood kapitány már javában forgott. Ez pedig két dolog miatt érdekes. Az első: hogy azt a női főszerepet, amely egyetlen hét alatt A-kategóriás sztárrá tette, Olivia de Havilland nemcsak a tehetségével, hanem elképesztő szorgalmával, türelmével és munkabírásával érdemelte ki. Hiába fedezte fel Reinhardt, sok hasonló, szépreményű kezdő színésznőhöz hasonlóan elsikkadhatott volna a stúdió körül nyüzsgő rengeteg szerződtetett között, ha nem vette volna nagyon komolyan, amit csinál. Számos kortárs önéletrajzában, visszaemlékezésében szerepel, mennyire elbűvölt mindenkit a 19 éves és nagyon csinos lány, akinek soha semmit nem kellett kétszer elmondani, aki mindig pontos volt, gyors és együttműködő, és aki egy-egy próba alatt megtanulta, amit a kameramozgásról, a világításról, a fejtartásról tudni kell egy professzionális színésznőnek. Valójában ez, nem pedig Reinhardt filmje segítette hozzá, hogy megkapja Arabella Bishop szerepét a Blood kapitányban. A második dolog Olivia de Havilland pályakezdésével kapcsolatban a szerencse. A 4 Oscar-díjra jelölt Blood kapitány ugyanis elindította egy fényes karrier felé, kalandfilmhősnővé és elképesztően népszerű tinédzserbálvánnyá tette, megtalálta ideális filmes partnerét Errol Flynn személyében, s pompás referenciaként szolgált a tehetségével kapcsolatban. Ez és következő filmje, az Anthony Adverse (1936) sikere már elég volt hozzá, hogy újratárgyalhassa a stúdióval a szerződését, s sokkal kedvezőbb feltételekkel, hét évre köthesse újra.

6. 1936-1943 között 24 filmben játszott (beleértve az 1943-as Thank Your Lucky Stars-t is, amely a stúdió sztárjait reklámozó, zenés szkeccsfilmszerűség). Ezek között akadt történelmi eposz és kalandfilm (Anthony Adverse, 1936, The Charge of the Light Brigade, 1936, The Great Garrick, 1937, The Adventures of Robin Hood, 1938, The Private Lives of Elizabeth and Essex, 1939, Gone with the Wind, 1939, Santa Fe Trail, 1940, They Died with Their Boots On, 1941), vígjáték és romantikus film (Call It a Day, 1937, It's Love I'm After, 1937, Four's a Crowd, 1938, Hard to Get, 1938, My Love Came Back, 1940, The Strawberry Blonde, 1941, The Male Animal,  1942, Princess O'Rourke, 1943, Government Girl, 1943), dráma (Gold Is Where You Find It, 1938, Hold Back the Dawn, 1941, In This Our Life, 1942), sőt, egy krimi is (Raffles, 1939). Érdekes azonban, hogy sem vadnyugati, sem háborús moziból, pályatársnői (Ann Sheridan, Ida Lupino) népszerű műfajából nem akadt több egynél (Dodge City, 1938, Wings of the Navy, 1939), gengszterfilm pedig egy sem volt köztük.


7. Ez a felsorolás is mutatja, kialakuló szép karrierje miért okozott mégis csalódást a fiatal színésznőnek. Bár sokszor játszott igazán kiváló filmekben, alapvetően ő lett a Warner-filmek univerzális „jó kislánya”, aki igazi úrihölgy, szépen mosolyog, szépen sír és várja, hogy a történelmi vagy a modern korok lovagjai megmentsék… Hiába értett remekül a komédiázáshoz, azok a vígjátéki szerepek, amelyeket kapott, többnyire csacskán csacsogó szegény gazdag leánykák voltak, s egyáltalán nem használták ki komikusi képességeit. Bár több alkalommal játszott együtt jó barátnőjével, Bette Davisszel, ezekben a filmekben is mindig az övé volt a fiatal, ártatlan, egysíkú, míg Davisé a problémaérzékeny, érdekes, drámai szerep. Igaz, nyolc közös filmje volt az ekkor pályája csúcsán tartó Errol Flynn-nel (akivel Olivia más színésznőkkel ellentétben tudott is, szeretett is együtt dolgozni), ám ezek mind kalandfilmek voltak (és egy butácska vígjáték), pedig a stúdió még a hős kardforgatónak beskatulyázott Flynn-nek is megengedte olykor, hogy (melo)drámában játsszon, amilyen a The Sisters (1938) - Bette Davisszel. Nem csoda, hogy De Havilland is olyan drámai szerepekre vágyott, amelyekben megmutathatja színészi képességeit, s igazi kihívást jelentenek.

8. Ezért lett ő az a kakukktojás a hollywoodi színésznők közt, aki egyáltalán nem Scarlett O'Hara szerepét szerette volna megkapni az Elfújta a szélben 1938-ban, a vég nélküli castingolások idején, hanem Melanie-ét. Végül azzal a higgadt és bátor eltökéltséggel sikerült elérnie, hogy eljátszhassa, amelyet azután a karakterbe is beépített. Melanie-t ő választotta magának, meglátva benne a lehetőséget, hogy szabadon és szerepskatulyáktól függetlenül mutathassa meg, mit tud, és miként képes megeleveníteni egy könyvszereplőt, akit egy fél ország már ismerni vél - a műhöz hűségesen, mégis, teljesen egyedien. Melanie lett az a szerep, amely örökre nevéhez kapcsolódott. A polgárháborús eposz a huszonhárom éves színésznőnek még csak a tizenkilencedik filmje volt: mégis ezzel lépett be a halhatatlan sztárok közé. Nevezték érte a legjobb női mellékszereplő Oscar-díjára (melyet aztán végül Hattie McDaniel nyert meg, az első fekete bőrű Oscar-díjas, szintén az Elfújta a szélben nyújtott alakításáért), mindmáig tartó óriási népszerűségre tett szert, s ma is ő az egyetlen igazi Melanie.


9. Visszatérve azonban a Warnerhez, azonnal a Szerelem és vérpadban találta magát, Lady Penelope apró szerepében Errol Flynn hódító Lord Essexe és Bette Davis Erzsébet királynője mellett: mintha mi sem történt volna, szerződésével kötelezték, hogy visszatérjen a szerepskatulyájába. Megdöbbentő utólag végiggondolni, mennyire ostobán gazdálkodott a stúdió emberi erőforrásaival, az elképesztő mennyiségű bevételt hozó, közkedvelt és körülrajongott sztárokkal. Olivia de Havilland 1942-re már két Oscar-díj-jelöléssel büszkélkedhetett, hiszen 1940-ben az Elfújta a szél Melanie-jáért, 1942-ben a Hold Back the Down Emmy Brownjáért jelölték: ám egyik filmet sem a Warner készítette, mindkettőhöz kikölcsönözték rivális stúdiónak (Selznicknek, illetve a Paramountnak). Házon belül mégsem tűnt fel senkinek, hogy ha máshol kapott szerepeiben ennyire sikeres a sztárjuk, akkor talán igaza van, s valóban baj lehet a Warner által rákényszerített szerepekkel. De Havilland egy ideig próbálkozott azzal, hogy egyszerűen megkísérelte elkerülni-elutasítani a színészi fejlődést nem ígérő szerepeket (ezért nem látni a filmográfiájában 1941 után sem kalandfilmet, sem westernt, sem háborús mozit), ám már ezzel is a szerződése határát feszegette, ami azzal fenyegetett, hogy végül a stúdió akaratából, mesterségesen a süllyesztőbe kerül. Ezért végül merész döntést hozott.

10. 1943-ban, miután a stúdió hat hónapra eltiltotta munkájától arra hivatkozva, hogy egy betegsége miatt visszautasított egy szerepet, majd kötelezte, hogy ezt a kiesett időt alapszerződése lejárta után még dolgozza végig, a színésznő felbontotta a szerződést. Arra hivatkozott, hogy az sérti szerepvállalási jogait és akadályozza művészi fejlődését. A stúdió természetesen nem nyugodott bele a botrányos esetbe, és szerződésszegésért perelni kezdte őt. Ez azt jelentette, hogy nem játszhatott filmen, s szembe kellett néznie azzal, hogy amennyiben elveszti a pert, soha többé nem kap filmes lehetőséget, s karrierje véget ér. A jogi háborúskodás egészen 1946-ig tartott, s végül precedens értékű ítélettel zárult. A bíróság igazat adott Olivia de Havillandnek, jóvátételre kötelezte a Warnert, és kimondta, hogy többet egyetlen stúdiónak sincs joga ilyen módon „szerződéses rabságban” tartani egy művészét. A döntést „De Havilland-ítélet”-nek is nevezik. Hollywood ünnepelte bátorságáért a színésznőt, aki perével egész karrierjét kockáztatta, az ítélettel viszont minden színésztársának segítségére volt.


11. Olivia de Havilland számos pályatársnőjétől eltérően viszonylag sikeresen igyekezett megőrizni magánéletét a bulvárújságíróktól. Nem sok romantikus kapcsolatáról tudni, s ezek közül is a (legalábbis a stúdió által) leginkább remélt és reklámozott majdnem biztosan plátói volt: De Havilland 1935-ben a Blood kapitány forgatásán találkozott Errol Flynn-nel, s volt egy rövid pillanat az életében, amikor elgondolkodott a házasságon a(z akkor még nős) színésszel (ha az elválik). Ez a pillanat azonban nem tartott sokáig (a témáról pedig érdemes hosszabban írni, itt meg is tettem). 1938-ban feljegyezték, hogy Olivia de Havilland repülőleckéket vett Howard Hughestól, akit szinte minden szép hollywoodi színésznővel összehozott a pletyka. Azon kívül azonban, hogy mély megértéssel fordult a különc milliárdos felé, valószínűleg semmi sem történt köztük. Így a következő olyan szerelem, amely igazán fontos volt De Havilland számára, és valahogyan a nyilvánosság is értesült róla, 1939-ben jött el: James Stewartot a stúdió kérte meg, hogy kísérje el a színésznőt az Elfújta a szél decemberi premierjére. A kíséretből vonzódás lett és 1940-ben a színész valószínűleg négyszemközt megkérte a 24 éves De Havilland kezét. Ő azonban nemet mondott, mivel még nem érezte készen magát a házasságra, majd ezután kapcsolatuk fokozatosan lazulni kezdett, s 1941-ben szakítottak. De Havilland ugyanis eddigre már beleszeretett John Huston rendezőbe, akivel forgatni kezdte a végül 1942-ben bemutatott In This Our Life-ot. Később úgy emlékezett, hogy Hustonhoz bármikor hozzáment volna: végül azonban az ő útjaik is elváltak.

12. Miután az 1943-ban indult per miatt három hosszú évig nem szerepelhetett filmen, Olivia de Havilland belevetette magát a forgatásba. 1946-ban rögtön négy filmet készített, és a To Each His Own című drámáért 1947-ben végre elnyerte a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjat. Az elismerés és a siker visszaigazolta a korábbi évek harcait: De Havilland nagyobb beleszólást kapott a filmje készítésébe, többek közt ő ragaszkodott hozzá, hogy a Hold Back the Downt is jegyző Mitchell Leisen rendezze. A drámának kiváló volt a kritikai visszhangja és különleges lehetőséget nyújtott a színésznőnek, aki a főszereplő nőalak életének mintegy harminc évét játszhatta végig benne. Hasonlóan izgalmas szerepet kapott a Devotion-ben, amely az első a Warnerrel készített filmje volt a pere megkezdése óta és a Brontë-nővérekről szólt, akik közül De Havilland Charlotte-ot alakította. A The Well Groomed Bride remek vígjáték volt, a The Dark Mirror pedig az első film noir Olivia de Havilland pályáján.


13. Az Oscar-díjas színésznő a következő két évben lassított: 1948-ban mindössze egy filmben játszott, a ma is nagyon modern és megrázó The Snake Pitben, amelyért negyedszerre is nevezték az Oscarra. Bár azt nem nyerte meg, de a szereppel kiérdemelte a New York-i filmkritikusok díját, a Velencei Filmfesztivál legjobb női alakításért járó díját (Volpi Serleg) és az olasz filmkritikusok díját is. Majd 1948-ban következett a The Heiress: a Henry James Washington Square-je alapján készült film 1949-ben meghozta Olivia de Havilland ötödik Oscar-jelölését és második Oscar-díját. Emellett Golden Globe-ot nyert érte, és ismét megkapta a New York-i filmkritikusok díját. Felért a csúcsra: hatalmas szakmai megbecsültséggel 33 évesen ő volt Hollywood egyik legmeghatározóbb nagyasszonya.

14. Sokakat meglepve ezután többé-kevésbé szakított a filmezéssel. 1946 augusztusában ugyanis házasságot kötött Marcus Goodrich íróval, s 1949 szeptemberében megszületett fiuk, Benjamin. Olivia de Havilland az anyaságra szeretett volna koncentrálni, ezért egészen 1952-ig nem forgatott újabb filmet. 1951-ben elutasította A vágy villamosának (A Streetcar Named Desire) főszerepét is, amit azután jó barátnője, Vivian Leigh játszott el. A következő néhány évben inkább színpadon próbálta ki magát: alakította Shakespeare Júliáját és Bernard Shaw Candidáját, majd 1962-ben Garson Kanin A Gift of Time című darabjában lépett fel a Broadway-n, és nem várt, nagy sikert aratott. 1952-ben a My Cousin Rachel című film noirban tért vissza a vászonra, alakításáért azonnal Golden Globe-ra jelölték. Ő azonban ismét szünetet tartott a filmezésben: 1953-ban elvált, 1955-ben pedig összeházasodott második férjével, Pierre Galante-tal, a Paris Match szerkesztőjével, és Párizsba költözött. 1956-ban megszületett lányuk, Gisèle - a boldog anya ekkor még mindig csak negyvenedik életévében járt... Ez a házasság végül 1979-ig tartott.


15. Ahogyan Olivia de Havilland mozifilmes pályája is 1979-cel fejeződött be. A legendás színésznő minden megjelenése a mozivásznon ünnep volt és különlegessé tette az adott filmet. 1955 és 1979 között tizenhárom mozis alkotásban tűnt fel. A That Lady (1955) című történelmi filmet kezdetben Greta Garbo nagy visszatérésnek szánták, a The Ambassador's Daughter (1956) és a Light in the Piazza (1962) vígjátékok voltak (bár az utóbbi problematikája drámába illett), a The Proud Rebel (1958) western, de olyan, amelynek a forgatása során a színésznő maga is megtanult bánni a hámmal és a lasszóval, s amelynek ismét nagyon izgalmas témája volt a polgárháborúban beszédképességét elvesztő fiúval a középpontban. Külön kiemelendők a kiváló film noirok és pszichológiai horrorok, amelyeket De Havilland az ötvenes-hatvanas években forgatott (Not as a Stranger, 1955, Libel, 1959, Lady in a Cage, 1964, Hush...Hush, Sweet Charlotte, 1964). A hetvenes években már leginkább csak afféle anyai szerepeket vállalt el, rangot adva az adott filmnek (The Adventurers, 1970, Pope Joan, 1972, The Fifth Musketeer, 1979). Magyarországon is sokan láthatták az Airport '77-ben (1977) és a Rajzásban (The Swarm, 1978).

16. Televíziós karrierje viszont éppen a hetvenes évektől indult meg. Pályája során összesen tucatnyi tévés megjelenése volt (stúdióműsorok, sorozatok, tévéfilmek). Játszotta Erzsébet anyakirálynét (The Royal Romance of Charles and Diana, 1982) és VIII. Eduárd és Wallis Simpson románcának szemtanúját (The Woman He Loved, 1988 - ez volt a legutolsó filmszerepe). Főszerepet játszott a Murder Is Easy (1982) című Agatha Christie-adaptációban. Utolsó előtti szerepéért, Mária anyacárnőért az Anastasia című 1986-os minisorozatban Golden Globe-díjat nyert és az Emmy-díjra is nevezték.

17. Olivia de Havilland 1962-ben kiadott egy könyvet Every Frenchman Has One címmel, amely jó stílusú és nagyon humoros rövid szövegekben mutatja be, milyen Franciaország, a francia élet, mentalitás, egészségügy, turizmus és mindennapi ez-az, legalábbis az 1955 óta folyamatosan Franciaországban élő színésznő szerint. És persze azt is bemutatja, hogyan gondolkodik Olivia de Havilland, az író. A könyv jelenleg is kapható több kiadásban, s a humora semmit sem avult, viszont immár nosztalgikus visszatekintés a huszadik század közepére, második harmadára.


18. 1965-ben Olivia de Havilland lett az első nő, aki betöltötte a Cannes-i Filmfesztivál zsűrielnökének posztját. 1998-ban díszdoktora lett a Hertfordshire-i Egyetemnek, 2018-ban pedig a Mills College-nak, ahol valaha angol szakon akart tanulni. 2008-ban elnyerte a National Medal of Artsot (Nemzeti Művészeti Érem), amelyet George W. Bush elnök adott át neki. 2010-ben megkapta a Francia Köztársaság Becsületrendjét. 2017-ben, túl a 100. születésnapján II. Erzsébet a Brit Birodalom Rendjének lovagparancsnokává avatta (DBE - Dame Commander of the Order of the British Empire), ezzel ő lett a legidősebb nő, aki valaha is elnyerte ezt a címet. A színésznőnek csillaga van a Hollywood Boulevard-on (a 6762-es). Ez csak néhány a számos életmű-elismerés közül, amelyet megkapott.

19. 2017-ben, 101 évesen Olivia de Havilland beadott egy keresetet a Viszály (Feud: Bette és Joan) című televíziós sorozatot gyártó FX Network és a széria producere ellen. Úgy vélte, hogy a sorozat, amely Bette Davis és Joan Crawford anekdotikusan köztudomású, bár részleteiben igazából kevéssé ismert versengésének és viszálykodásának történetét meséli el, valójában pontatlanul és rágalmazóan ábrázolja a korabeli színésznagyságokat, hiteltelenné teszi őket, ráadásul neki pedig semmiféle beleszólása nem volt abba, miként ábrázolják a filmen. A keresetet, ahogyan az várható volt, 2018-ban visszautasították, hiszen valóban a véleménynyilvánítás szabadságát torzítaná, amennyiben egy még élő, vagy bármilyen személy filmes ábrázolásához engedélyeket kellene kérni a művészeknek. De Havilland eme utolsó kiállását azonban mégis nagyon jelentősnek tartom, mivel véleményem szerint nem egyszerűen maga miatt aggódott, hisz az ő legendája töretlen maradt. Viszont ráirányította a figyelmet arra a felelősségre, amit az jelent, ha filmmesét írunk egy megtörtént eset alapján. Vajon mennyire szabad egyszerűsíteni, bulvárosítani, aktualizálni, összevonni, áthelyezni eseményeket? És ha mindezt megtettük, szabad-e még azzal a vonzerővel hirdetni a filmalkotást, hogy az "igazat" fogja megmutatni, "leleplezni"?


20. Olivia De Havilland természetes hajszíne a sötétbarna volt: egyetlen filmjében játszott csak szőke hajjal, amikor az 1955-ös Not as a Strangerben svédet alakított. Egyszer azt nyilatkozta, leginkább a haja beállítását gyűlöli a világon, mivel nehezen fésülhető és kezelhető - elmondható, hogy ez soha, egyetlen megjelenésekor sem látszott... A szeme is őzbarna volt: egy alkalommal, amikor legszégyelltebb szépségtrükkjéről kérdezték, bevallotta, hogy nagyon szeret műszempillát hordani. Ahogyan idősebb lett, szinte elmaradhatatlan kellékévé vált a gyöngysor: az, ahogyan százévesen is gondosan megalkotott hófehér frizurával és finom sminkben, méltóságteljes mosollyal, intelligenciával és bájjal nézett a kamerába, nyugodtan nevezhető időtlen eleganciának. Egész életében különös ismertetőjele volt rendkívül csiszolt kiejtése és meglepően mély hangja. Kedvenc itala a pezsgő volt, kedvenc étele a spenótsaláta és a mogyoróvajas-vízitormás szendvics (legalábbis régi magazinok szerint), kedvenc virága a kerti porcsin (Portulaca grandiflora), s idősebb korában állítólag a New York Times keresztrejtvényeivel tartotta frissen a memóriáját. 1944-ben a három legjobb tulajdonságának ezeket nevezte meg: nagylelkűség, keresetlen őszinteség, tettrekészség. Élete végéig tervezte, hogy kiadja a memoárjait: talán előbb-utóbb ez a kézirat is napvilágot lát majd.

Linkek
Álompár - Errol Flynn és Olivia de Havilland 
Blood kapitány tekintete (linkgyűjtemény)
Boldog születésnapot, Olivia de Havilland!
Meghalt Olivia de Havilland