Életünkből-kitörölhetetlen szavakkal tördelted
lelkedet, jövőbe-látó szemeid taván mégis
csónakázni indult a halál; nem félt a
márciusi ifjak kínná-vergődő dühétől,
halálba-roppant csontjaidat lángokba: zászlóidba
göngyölte, pedig hogy sóhajtozott, nyögött a csatatér,
ordítva sírtak a mezők is;
barna köveket: pacsirtákat dobáltak az ég arcába,
feketébe szomorodott a délibáb: fekete lovasok
vágtattak Segesvár felé, országot-elborító
szemfödelet húztak maguk után: a mi szemeinket
takarták sötétségbe, nem láttuk, hol zártak a
földalatti erdők éjszakájába, szavakká-tördelt
lelked tüzes sziklája életünkre hengeredett:
hánykolódunk, égünk hatalmas súlya alatt.

A szöveg forrása: Bari Károly: Holtak arca fölé, Szépirodalmi, 1970, 55.