1945 és más történetek - Szántó T. Gábor könyve
Török Ferenc 1945 című filmjéről mindenki hallott már. 2017-ben mutatták be, s nemcsak jól megérdemelt szakmai, de meglepő közönségsikert is aratott. Fél év alatt mintegy negyvenezren nézték meg a moziban, pedig nem vígjáték, kalandfilm, krimi vagy noir: hanem minimalista módon, fekete-fehérben forgatott, rendkívül súlyos kérdéseket feldolgozó, végtelenül fegyelmezett szerkezetű dráma, amelynek még nyugtalanító zenéje sem hoz feloldást a nézése közben. A film  a 67. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon 3. helyezett közönségdíjas lett, a 34. Jeruzsálemi Nemzetközi Filmfesztiválon Jad Vasem-díjat kapott, elnyerte a Magyar Filmkritikusok legjobb filmnek járó B. Nagy László Díját és még további mintegy tizenöt elismerést. Nagyon csendes film, de húsba és lélekbe vágó. Amikor megnéztem, kicsit azonnal odakerült az all time kedvenceim közé, a Szerelem, a Valahol Európában és a Körhinta mellé.

Be kell valljam azonban, hogy egyáltalán nem ismertem az elbeszélést, amelyből - ahogyan ezt a stáblista elején ki is írják - kinőtt a film. Szántó T. Gábor elbeszélése eredetileg a Hazatérés címet viselte (és ez a novellához - a filmmel ellentétben - tökéletes cím, főképp a szöveg legvégéről visszanézve: hogy kik hova tértek haza benne, és létezett-e ez az otthon). Ugyanazzal az eseménnyel kezdődik, amivel a film is (az ötödik percben): megérkezik a vonat a kis faluba (a filmben 1945. augusztus 12-én), két zsidó száll le róla, egy öreg és egy fiatalabb, majd levetetik titokzatos ládáikat. Nem a faluba valósiak: és mégis minden megváltozik az érkezésükkel. A novella mindössze huszonhét oldal, s a film - természetesen - kibővíti a cselekmény szálait: a hangulat, az élmény, az érzés azonban azonos a moziban és a szövegben. Minden Szántó T. Gábor történetéből nő ki. (S nemcsak azért, mert ő Török Ferenc mellett a forgatókönyvíró is.) És megkockáztatom - bár ezzel valószínűleg sokkal sokan nem értenének egyet -, hogy a novella egy hajszállal még erősebb, mint a film: talán, mert semmiféle melodrámai fordulat vagy pillanat nincs benne, csak a vegytiszta, néma keserűség. Továbbá - bár filmen sok félreértés okozója lehetne, de - a csattanója sokkal sajátosabb, mint a mozinak.

Az elbeszélést tartalmazó novelláskötetre véletlenül bukkantam rá: a könyvesboltban ugyanis a történelem polcot szemlézgettem, amikor ráakadtam. A következő két hónapban azután kíváncsiságból mindenhol megkerestem a könyvet, ahol csak megfordultam: és mindenhol a történelemnél volt elhelyezve a népszerűsítő és szaktörténelmi kötetek között, legyen szó Líra, Alexandra vagy Libri boltról. Ez elég elgondolkoztató volt: mert az, aki ezt a rendezési döntést meghozta, biztos, hogy bele sem olvasott a könyvbe...

Az ugyanis szépirodalom: de még mennyire! Nyolc novellát tartalmaz (bár a hatodik, a Transz szinte már kisregény), s végigvezet Magyarország elmúlt hét évtizedén mindenfajta precíz tervezettség vagy előre megfontolt antológiaszerűség nélkül. A háború vége, a németek kitelepítése és a felvidéki lakosságcsere, a hatvanas-hetvenes évek éppúgy megjelennek, mint a közelmúlt és a jelen. Van faluban és van Budapesten játszódó novella, van, amelyiknek férfi a főszereplője és van, amelyiknek nő. Van, amelyik inkább a kitaszítottságról szól és van, amelyik inkább a magányról. Mindegyikben történik valami - kisebb vagy nagyobb - jóvátehetetlen. És mindegyikre igaz, hogy nagyon csendes szavú, de húsba és lélekbe vágó.

Mindegyiknek nagyon erős a története: tehát nem csak a szövegéért, a szerkesztéséért, a jelentőségéért érdemes belefogni, hanem azért is, mert izgat bennünket, mi lesz a sztori vége. Minden befejezés megdöbbentő és nehezen várható (vagy nem egészen ilyennek várható): s visszatekintve azután mindegyik szöveg maga is nagyon különlegesnek bizonyul. Engem legjobban Az első karácsony cselekménye lepett meg, a három kedvenc történetem pedig az 1945, A leghosszabb éjszaka és a Transz lett. De bármelyik elbeszélés alkalmas arra, hogy igazi, jó olvasmánnyá váljon. Olyan, ami megszólít, és sokáig az elolvasójával marad.
0 Responses