Don Péter kis kötete a lovagias ügyek, vagyis a párbaj történetének egy izgalmas fejezetébe vezeti be olvasóját: magyar írók és újságírók összecsapásait veszi sorra a reformkortól a huszadik század elejéig. A jól megválasztott időhatárok miatt a kötetben szereplő párbajozók névsora Kossuth Lajossal, Irinyi Józseffel, Petőfi Sándorral kezdődik, s Molnár Ferenccel, Csortos Gyulával, Szabó Dezsővel ér véget.

A lovagias ügy szónak van valamiféle ódon, világháború előtti, netán 19. századi csengése: eszünkbe jut róla, hogy a párbaj a nézeteltérések férfias elintézésének egyetlen tisztességes módja, s az olyan szavak, mint a párbajsegéd, a békítés, a golyóváltás és az elégtételt venni és adni. Filmkedvelőknek beugorhat valamelyik romantikus mozijelenet: hajnali, ködös felvétel, vészt jósló zenével, ahol komor, fekete köpenybe és kalapba öltözött urak gázolnak a nedves fűben, a zene elhallgat, ők egymástól tíz lépésre felállnak és lőnek, majd az egyik a szívéhez kap… De az is lehet, hogy Kabos Gyula megalázott kis figurája rajzolódik ki előttünk, amint féloldalas léptekkel, törött cvikkerrel hazafelé tart a Hunyady Sándor darabjából írt, Székely István rendezte Lovagias ügyben: mert ha a kishivatalnoknak a vezérigazgató titkárnője szeme láttára „hozzányúltak az arcához”, azt, úgy tűnik, még a harmincas évek Budapestjén is csak vérrel lehet lemosni, mert lovagias ügy.

Mindez azonban rá is világít a párbaj szokásának ellentmondásosságára. Az automobil, a gramofon és a bubifrizura korában elvárni, hogy néhány szó miatt úriemberek összekaszabolják vagy összelövöldözzék egymást, legalább olyan abnormálisnak tűnhet, mint ha Anyegin azt mondaná Zareckijnek: „átfutottam a levelet, de nem értem; ha Lenszkij tegnap megbántódott, hát jöjjön át, és egy sör mellett megbeszéljük”. Más a párbaj – vagy legalább is másnak tűnik – a romantika korában, s más az első világháború után: szinte átmenet nélkül válik hősies lovagszokásból élő anakronizmussá.

Eleve furcsa azonban a szituáció. Látszólag csupa eszmei, lelki és becsületindíték egy-egy ilyen összecsapás, valójában azonban sebesülésről, halálról szól(hat). Elvileg tilos és börtön jár érte, mégis mindenki természetesnek tekinti. A könyvecske egyik tanulsága, hogy ha a párbaj pisztollyal történik, kétféle embertől kell félni: a jó lövőtől, aki esetleg gyilkolni akar, s a rossz lövőtől, aki véletlenül adhat le halálos találatot. A kardpárbaj esetében viszont az ügyetlen vágások, amelyek ütőeret találnak, veszélyesek rendkívülien. Vajon tényleg így kell-e megvédeni szavunk hitelét, szeretteink nevét? Mit bizonyít mindez?

A kötetben is sokféle példát találhatunk arra, milyen paradox is a párbajhelyzet. Herczeg Ferenc író kötelességből megvédi a bálon megszégyenített leányrokona becsületét a kötekedő tiszthelyettessel szemben, hónaljvágása miatt azonban a fiatal katona elvérzik. Gárdonyi Géza képtelen rávenni legjobb barátját arra, hogy elálljon kardpárbajuktól, s végül úgy összekaszabolja, hogy hat hónapig kezelik kórházban (igaz, aztán végre összebékülnek). A költő Tóth Kálmán lábon lövi Gyulai Pált, mivel az kritikát írt a verseiről. Igaz, a párbajesetek többségében a felek kezet nyújtanak egymásnak. De vajon őszintén teszik-e? Ezt már nem tudhatjuk. Inkább az látszik, hogy a sajtószörnyeteget etetni kell: hisz miután egy újságíró rágalmat írt le, kihívták, s párbaját megvívta, már fogalmazhatja is a következő cikkét, immár a párbajról…

Annyi azért megfontolandó, hogy legnagyobbjaink valahogy mégsem párbajoztak valójában. Kossuthot többször is kihívták, névtelenül, becstelenül, de sosem álltak ki ellene. Petőfi elől is elmenekült az ellenfele. Klapka György – az ő párbajának története a legromantikusabb talán az egész könyvben – ellenfele sikertelen találata után a levegőbe lőtt, holott öt lépésről bizonyosan találhatott volna. Jókai pedig Pulszky Ferenccel vívott komoly párbaja után élethossziglani jó barátra és párttársra talált ellenfelében.

A rövid tanulmány hét kép és kilenc Krúdytól, Adytól, Jókaitól és másoktól származó vonatkozó idézet közepette mutatja be az egyes párbajokat. Gyorsan átfutható, izgalmas írás, amely további kutakodásra indíthat. Kis hibája viszont, hogy – mivel a képeket és idézetoldalakat leszámítva a szöveg nincs ötven oldal – az esetekről általában csak egyszerű, listaszerű felsorolást ad: ki, kivel vívott, esetleg miért, s milyen eredménnyel. Pedig néha érdekelt volna egy kissé több részlet a párbajokról, háttérinformáció a részt vevő írókról, újságírókról, például hogy mennyi idősek voltak összecsapásaiknál, befutott szerzőként vagy kezdő íróként vívtak többet stb. Ami pedig nagyon hiányzott, bármiféle következtetés levonása, amely méltó lett volna a sok szempontot felvető, de aztán a legtöbbet nem érvényesítő előszóhoz.

Ennek ellenére a kis könyv igazi kultúrtörténeti kalandozás, így mindenkinek ajánlható, akit érdekel a korszak történelme, irodalmi nagyjaink magánélete vagy a párbaj históriája.

A képek lelőhelye: Ilja Repin két festménye az Anyeginhez itt és itt, a harmadik kép Clemenceau párbajáról itt, a negyedik itt, az utolsó pedig itt található.
A cikk az Ekultúrán: Don Péter: Lovagias ügyek
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én