Egy korábbi bejegyzésem Georges Simenonnak, a Magyarországon is méltán népszerű szerzőnek azokat a könyveit sorolja fel, melyekben Maigret felügyelő nem szerepel. Összeállítását azonban egy kis töprengés előzte meg: ez a jegyzet a nem-Maigret-regényekről szól.

Az író a második világháború előtt ezekkel a műveivel lett népszerű nálunk: 1938 és 1946 között hat ilyen műve jelent meg magyarul, Maigret-krimi viszont egy sem. A hatvanas évek könyvkiadása végre felfedezte Maigret felügyelőt (A sárga kutya már 1966-ban megjelent az Ifjúsági Kiadónál, 1968-ban pedig két Maigret-regénnyel nyitott a nem szocialista országok krimiirodalma felé az Albatrosz könyvek). A rendszerváltásig harminc nyomozása jelent meg kötetben és újságok hasábjain. A nem Maigret-ről író Simenon viszont ezután háttérbe szorult: csak nyolc ilyen könyv látott napvilágot magyarul 1990-ig, s ezek közül is kettő Rónay György már a negyvenes években megjelent fordításának újra kiadása volt. Azóta magyarul korábban még soha nem olvasható regények megjelentetésére csak az Agave vállalkozott: két év alatt már a harmadiknál tartanak. Igaz, ők így Maigret-t hanyagolják: három év alatt csak három nyomozását adták ki (és egy novelláskötetet).

Amióta Maigret is ismert magyarul, Simenon írói munkásságával kapcsolatban két furcsa szétválasztásra került sor.
A hatvanas-hetvenes évek könyveinek elő- és utószavai lelkesen bizonygatták, hogy Simenon sokkal több, mint Maigret kitalálója, mint egy egyszerű krimiszerző (mintha krimit írni valamiféle bűn volna). "(A)ki csupán a Maigret-ket olvasta, rosszul ismeri, sőt félreismeri a szerzőt" - írja megrovóan a Fekete eső fülszövege. Ugyanebben a könyvben Barta András előszava elválasztja az "olvasmányos" és a "fajsúlyos" köteteket publikáló Simenont. Szerinte "magas színvonalú regény" nem jelent meg tőle a háború óta: vagyis a Maigret-ket kizárja ebből a körből. (Ugyanakkor leszögez valamit, amit nagyon igaznak tartok: "Simenon regényei kivétel nélkül tragédiák". De erről később.)
Rónay György már megengedőbb, átfogóbb képet ad A furnes-i polgármesterhez írt utószavában, leszögezve, hogy krimi és nem krimi írásakor "a tollat ugyanaz a kéz fogja (...). Simenon ezzel a legjobb ilyen regényeiben (értsd: krimi) megnemesítette a műfajt. A másik területen viszont a legköznapibb emberi konfliktusokba is be tudta vinni a bűnügyek feszültségét és kalandosságát." Ám e könyv füle is így ír: "Simenon nevét detektívtörténetei tették ismertté az egész világon. Ez a regénye azonban nemcsak a pontosan kiszámított helyzetek izgalmát használja ki: a lélek, a jellem rejtelmeit is felvillantja." Vagyis már megint nemcsak, hanem is..., azaz a Maigret-k már megint ellentétbe állítódnak a "valódi" regénnyel.

Nem a Maigret-k védőbeszédét szeretném megírni, hiszen erre semmi szükség. De azért leszögezném, hogy a fentieket a legtökéletesebb ostobaságnak tartom. Utalnék a tragédiáról és a lélektanról fentebb írtakra: érdemes fellapozni bármely késői Maigret-regényt, például az egyébként nem különösebben jól fordított Maigret vallomását. A szokatlan szerkezetű könyvben Maigret elmondja, hogyan leplezett le egy gyilkost, hogyan kezdett kételkedni a bűnösségében és hogyan nem tudta mégsem megmenteni. Sosem tudjuk meg, igaza volt-e a felügyelőnek, és tényleg ártatlan volt-e a férfi, de azt sem, mi történt vele, miután - talán ártatlanul - életfogytiglanra ítélték. Számomra ez a legkegyetlenebb Maigret, totális tragédia, ahol még a felügyelő stabil, kedves világa sem ad feloldozást a súlyos történet végén. Ezzel a Maigret-vel összevetve például a (főképpen állítólagos önéletrajzisága miatt) sokat magasztalt A Bicêtre harangjai, mely egy hihetetlen gyógyulás lélektani kórképe, jóval könnyedebb és főképp, sokkal direktebb, sokkal kevésbé példázatos. Ráadásul ha már csoportosítgatás, meg kell különböztetni Maigret-t és Maigret-t is, például a háború előtti, erősen kalandos könyveket, amilyen pl. a Maigret és a halott gyémántkereskedő, és a kevéssé fordulatos, viszont nagyon erősen pszichologizáló és menthetetlenül tragikus késői Maigret-ket, amilyen mondjuk a Maigret és a szombati kliens. (Az egyik Sue, a másik Balzac...)

Ám ott van még az új megkülönböztetés: mert hiába a rendszerváltás és a szabad irodalom, amely nem akarja állandóan és didaktikusan, már a fülszövegeivel is formálni olvasói (sznob) ízlését. Reklám ma is kell. Íme az Agave sorozatának ajánlója: "A bűnügyi regények némileg elhomályosítják az életmű más szeleteit. Simenon - saját szavaival élve - "kemény" regényeket is írt, amelyekkel az irodalmi körök elismerésére számított."
E szövegben három dologgal kell vitába szállni. Az első, hogy ezek "kemény" regények. Simenon roman durs-nek nevezte a könyveket, ezt Barta András annak idején "zord"-nak fordította. Természetesen a durs tényleg keményt jelent, csak az a baj, hogy ezek a könyvek teljesen mások, mint a magyarul hagyományosan keménynek nevezett amerikai hard boiled krimik: se magánnyomozó, se verekedés, se kemény öklök, se erős bemondások. (Persze ha kemény regénynek nevezzük mondjuk Az özvegyet, talán sok Block-rajongó is megveszi - igaz, aztán teljesen mást kap, mint amit várt.) Az angol Wikipédia, bár nem szakszerű forrás, elég egyértelműen fogalmaz: "Simenon számos lélektani regényt írt (psychological novels), melyet franciául roman durs-nek neveznek."
A második probléma, hogy az Agave által kiadott három könyv tulajdonképpen lélektani bűnregény. A kísértetek és az Aki a vonatokat nézte mindenképpen, s talán az Az özvegy is, főleg, ha onnan közelítjük meg, hogy egyik főszereplője eleve a börtönből szabadul. Márpedig akkor az Agave szerint a bűnregény nem bűnügyi regény (ha a bűnügyi regények elhomályosítják az életműnek ezt a szeletét), ez pedig érdekes műfajelmélet.

A harmadik probléma pedig, hogy engem a legkevésbé sem érdekel Simenon. Márpedig az Agave által bemutatott szembeállítás (de némiképp a hetvenes éveké is) tőle származik. A fazon, aki vagy kollaborált a németekkel, vagy sem, aki szexmániás volt, vagy csak csalfa, aki elvált, majd együtt élt a házvezetőnőjével, aki fél életét egy kastélyban töltötte, akinek a lánya öngyilkosságot követett el, állítólag azért, hogy apja figyelmét felhívja magára -  ez a jelenség, ez a bulvárkoktél nem izgat. A könyveket szeretem, amelyeket megalkotott. Épp ezért mulatságosnak tartom, hogy még ma, halála után majdnem 25 évvel is elfogadjuk azt az elválasztást, melyet a magát kiválóan marketingelő Simenon alkalmazott: hogy a Maigret-regények írása csak megélhetés számára, azok csak ceruzavázlatok, míg az igaziak, a festmények a roman durs-ök. Egyrészt számos késői Maigret ugyanazt az eszközt használja, amit a roman durs-ök. Másrészt képtelen vagyok azonosnak látni a Fekete esőt és A kísérteteket, vagy Az örökös című hagyományos nagyregényt és a könnyed kézzel felvázolt, elképesztően sivár világot bemutató, közben pedig posztmodernül groteszk A macskát. Ha pedig ezek nem ugyanolyanok, nem két Simenon van: hanem három, harminc, háromszáz.

Megnyugtatna, ha attól, hogy krimitörténeteket és bűnregényeket (is) írt, túllépnénk azon, hogyan látta önmagát egy szerző. Ugyan, kit érdekel ez egy posztmodern, sőt, posztmodernség utáni irodalmi világban? Ami számít: a mű. Olyan jó lenne végre mindet egyformán szeretni, amelyik tetszik. Félre a nemcsak, hanem-mel!

Linkek:
Maigret
Maigret visszatér
Georges Simenon nem Maigret-ről írt regényei
Georges Simenon Maigret-novellái
Georges Simenon Maigret-regényei