2012. június 24., vasárnap
Mint mindenből, krimikből is számos sorozat jelenik meg nálunk. Itt három teljesen különböző súlyú, zsánerű és sikerű szériáról szeretnék írni.
Egyről, amely félbemaradt, pedig azt kívánom, bár folytatták volna.
Egyről, ami befejeződött, s úgy gondolom, ennek épp itt volt az ideje.
S egyről, ami nemrég kezdődött, s remélem, még sokáig fennmarad a magyar könyvpiacon.
A félbehagyott
Colin Dexter: Az utolsó busz Woodstock felé, Utolsó ismert ruházata
Morse felügyelő rejtélyes esetei
Erre a sorozatra véletlenül találtam rá: kezembe került a második kötet: aztán pedig nem tudtam abbahagyni a regényt. Colin Dexter (*1930) Angliában már a krimiírás nagy öregjének számít, hiszen 1975-től tizenhárom izgalmas kötetet publikált főhőse, Morse felügyelő nyomozásairól, aki 1987-ben a televízióban is megjelent, s hosszú szereplése (tizennégy év) alatt legendássá vált. Lehet, hogy a sorozat elindításának lehetett valami köze nálunk ahhoz, hogy az Inspector Morse epizódjaival magyar adó is megpróbálkozott, de a népszerűség elkerülte a szánalmasan szinkronizált részeket. A könyvek magyarítása azonban kiválóan sikerült (Katona Terézia), nagy kár, hogy a kiadónak (bár optimistán már az első könyvben felsorolta a következő tizenkettő magyar címét is) csak két kötet lefordítására volt alkalma, s ezután a sorozat kifulladt.
A könyvbeli Morse felügyelő első pillantásra tökéletes antitalentum az angolszász detektívek körében: lassan, komótosan és időnként kissé céltalanul nyomoz, előfordul, hogy téved, elfelejti a dolgokat vagy lábát töri, s így rövid tétlenségre kényszerül. Ahogyan azonban az olvasó jobban megismeri, felfedezi magas intellektusát, mély beleérző képességét, száraz humorát és kedves önzését is. Ahogyan munkatársa, Lewis őrmester is csak idővel jön rá, hogy főnökével együtt nyomozni - jó. A kötetek szövege igazi könnyed, okos próza, nemcsak a történet kedvéért érdemes olvasni. Igaz, velejéig értelmiségi szöveg, tele idézetekkel (klasszikusokból és filmekből vegyest), az angol kisvárost ironikusan, ám alaposan bemutató, hangulatos leírásokkal, sör- és keresztrejtvénytani eszmefuttatásokkal és sok-sok találó jellemzéssel. Ám ez nem is csoda, hiszen Morse felügyelő is értelmiségi környezetben, Oxfordban nyomoz rejtélyes eltűnések és bonyolult gyilkosságok ügyében bejárva az olvasóval a környék összes híres pubját, Wagnert hallgatva és lelkesen vezetve fel-s alá, néha piros autóban. A két kötetet olvasva egyre közelebb kerülünk a világához, egyre jobban megértjük őt, s a köré megrajzolt, hihetően ábrázolt, sokféle szereplőt is - az önsorsrontókat és boldogtalanokat éppúgy, mint a reménykedőket és a nagylelkűeket.
Aki szereti a kissé nosztalgikus, klasszikus angol krimiket, szeretni fogja Morse felügyelőt, akivel visszapillanthat a hetvenes évekbe.
A befejezett
Kondor Vilmos: Budapest noir, Bűnös Budapest, A budapesti kém, Budapest romokban, Budapest novemberben
Gordon Zsigmond sorozat
Ezt a sorozatot a kezdetektől vettem, olvastam, gyűjtöttem, s figyeltem a híreket az új megjelenésekről a kiadó blogján. Kondor Vilmos (*1954?) a magyar könyvkiadás nagy rejtélye, mivel talán nem is létezik. Persze, azt mindenki tudja, hogy "jelenleg egy nyugat-magyarországi városban tanít matematikát és fizikát középiskolás diákoknak" - ahogy a könyvei fülén írják, de szerintem nincs már olyan tízlelkes település, középiskolai tantestület vagy ikerlányokat nevelő család Nyugat-Magyarországon, ahol ne kutattak volna újságírók a rejtélyes író után - de még mindig nincs meg.. Interjút csak e-mailben ad, összesen három képet ismerni róla, azokról sem tudja senki, egy embert ábrázolnak-e - minden adott tehát egy legendához. Ám mindez a legkevésbé sem fontos. Jóval izgalmasabb, ahogyan a Budapest noir megalkotta a magyar kemény krimit, újrarajzolta a korabeli (1936-os) Budapestet és Magyarországot és megvetette az alapját egy remeknek ígérkező, igazi, magyar, és (bocsánat, hogy ezt írom: mégis) olvasható bűnügyi sorozatnak.
Amikor az idei kötet megjelent, meglehetősen biztosként hangzott el, hogy nincs tovább (?): Gordon Zsigmond elmesélhető élete lezárult, miután nyomozott 1936, 1939, 1943, 1946 és 1956 Magyarországán, Budapestjén. Igaz, köztes, elmeséletlen kalandok jöhetnek még - s ennek ugyanúgy örülök, mint amennyire félek tőle. Számomra ugyanis épp jól és jókor zárult a sorozat. Érdemei vitathatatlanok: hangulatos, izgalmas, bonyolult rejtélyekkel dolgozó, a bel- és külpolitikai összefüggéseket remekül láttató, remek korfestő írta valamennyit, mind a miénk és rólunk szól, segít felfedezni magunkat, szőnyeg alá söpört történelmünket, ráadásul Kondornak és az Agave kiadónak köszönhetően Amerika, Finnország, Franciaország, Hollandia, Lengyelország, Olaszország és Németország is felfedezhette a jó magyar krimit. Ennél több nem is kell.
Épp ezért csak nagyon csendben, magamnak írom le, hogy nekem sajnos nagyon nem tetsző irányba fordult a sorozat: a minden igényt kielégítő, ám végeredményben üres történelmi "képeskönyvek" felé. Minden sarkon egy híres ember, minden helyszínről hosszú, bédekkerbe illő, történelmet felidéző bemutatás, funkciótlan szálak (különösen a Budapest romokban novellaszerű betéteiben), elhúzódó jelenetek (amikben valaki épp csak köszön, majd aztán rögtön négy soron át cselekszi a semmit (lenéz az asztalra - felveszi a cigarettát - megfogja a gyufát), megint mond valami rövidet, megint négy soron át cselekszi a semmit (rágyújt - leszívja a füstöt - kifújja)), s a bűnügyi rejtély is egyre laposabb. A Bűnös Budapest vastagabb könyv, de soványabb sztori, mint a Budapest noir. A budapesti kém reményt keltő kémregénynek indul (az értelmiségi, jószövegű fajtából), de a sok konspiráció és történelmi személy közt kissé elvész a cselekmény, a Budapest romokban pedig már inkább csak a szereplők, díszletek felrajzolásában jeleskedik, mint következetes történetben. A csúcs a Budapest novemberben, amelyben Gordon ugyan eljön nyomozni egy gyilkosság ügyében Magyarországra, s háromszáz oldalt végig is botladozik az októberi (!) forradalom remek díszletei között (csodás képet kapunk erről a kavargó, félalvilági-félhősies-félpolitikus világról), de az ügy valódi részleteit mind ausztriai nyomozóbarátjától tudja meg egy külföldről hazaküldött jelentésben...
Ennek ellenére Kondor Vilmosra - legyen bárki - büszkének kell lennünk. Ez tény, számomra is.
A reményteljes
Stephanie Barron: Az udvarház rejtélye
Jane Austen nyomoz
Amikor először olvastam erről a könyvről Lobonál, igencsak előítéletes voltam vele. Kissé túl közel a szintén IPC-könyv, fájdalmasan gyenge Jane Austen-folytatáshoz (Rebecca Ann Collins: Pemberley-krónikák) féltem egy újabb utánérzéstől. Az sem bűvölt el, hogy valaki fogja magát és nyomozót csinál egy csendes életet élő, írogató papleányból csak azért, mert manapság minden divatos, ami kapcsolatban van Jane Austennel. Legalább is - ilyennek hittem Stephanie Barron (*1963) könyveit, aki már 11 regényt szentelt a sajátságos nyomozónő kalandjainak. Nos, fogalmam sincsen róla, 1. mit szólna Jane Austen, ha megtudná, mi lett belőle e sorozat lapjain 2. hogy minden Barron-kötet ilyen jól sikerült-e 3. hogy másoknak is ennyite tetszene-e Az udvarház rejtélye - mindenesetre engem teljességgel meggyőzött. Mivel az IPC a borzadalmas Pemberley-sorozat második kötetét is hajlandó volt kiadni (Pemberley asszonyai), nagyon-nagyon reménykedem benne, hogy a Barron-féle Jane-rejtélyek sora is folytatódik, a sorozat pedig marad éppoly kellemes, izgalmas és stílusos, mint az első kötet volt.
Az udvarház rejtélye ugyanis ilyen. A bevezető fejezet kiváló stílusbravúr, igazi austeni kezdet. Az írónő azonban szerencsére a későbbiekben nem erőlködik az állandó szöveg- és fordulatutánzáson - illúzió is lenne azt hinni, hogy teljességgel összeegyeztethető egy hagyományos, fordulatos detektívtörténet és a komótosan haladó, sok ironikus leírással és gondolatfutammal tarkított, "tetszetős és illedelmes" igazi austeni regényszöveg. Ehelyett Barron kiválóan és a lehetőségig hihetően alkotja újra a (már nem is olyan) fiatal Jane Austen személyét, aki még előtte áll a sikereinek, de éles esze, aprólékos megfigyelőkészsége, önbizalma, és félig-meddig való kívülállása alkalmassá teszi az olyan nőietlen cselekvésre is, amilyen a nyomozás, íráskényszere miatt pedig lehetővé válik, hogy olvassunk e kutatásairól. Egy ilyen, valódinak tűnő Jane-nek aztán - körülötte persze korhű háttérvilággal - már elegendő csak időnként Austen-módra írnia, néhány bekezdést, néhény fordulatot, s az illúzió fenntartásához ennyi is elég. Miután ez Barronnak remekül sikerül, Az udvarház rejtélye nem mondvacsinált (s főképpen pénzügyi) indokkal tartozik a Jane Austen nyomoz sorozatba egy kitalált Lady Mary nyomozásainak szériája helyett: időnként tényleg el tudtam hinni, hogy amit olvasok, lehetne akár irodalomtörténeti valóság is.
Ami pedig a rejtélyt illeti, az csavaros, körmönfont, izgalmas és fordulatos, mindemellett kiválóan választott helyszínen, hamisítatlan austeni világban játszódik, a korszak minden szépségét és ostobaságát felvonultatva. Emlékezetes szereplők, kellemes szöveg, bonyolult cselekmény - hiába voltam előítéletes egy púderrózsaszín és türkizkék könyvvel szemben, aminek ráadásul sikerült még a fülszövegéből is kihagyni a fő vonzerőre, Jane Austen szerepeltetésére való utalást, Az udvarház rejtélyét nagyon megszerettem. Alig várom a következő titokzatos nyomozást - Austen módra.
Egyről, amely félbemaradt, pedig azt kívánom, bár folytatták volna.
Egyről, ami befejeződött, s úgy gondolom, ennek épp itt volt az ideje.
S egyről, ami nemrég kezdődött, s remélem, még sokáig fennmarad a magyar könyvpiacon.
A félbehagyott
Colin Dexter: Az utolsó busz Woodstock felé, Utolsó ismert ruházata
Morse felügyelő rejtélyes esetei
A könyvbeli Morse felügyelő első pillantásra tökéletes antitalentum az angolszász detektívek körében: lassan, komótosan és időnként kissé céltalanul nyomoz, előfordul, hogy téved, elfelejti a dolgokat vagy lábát töri, s így rövid tétlenségre kényszerül. Ahogyan azonban az olvasó jobban megismeri, felfedezi magas intellektusát, mély beleérző képességét, száraz humorát és kedves önzését is. Ahogyan munkatársa, Lewis őrmester is csak idővel jön rá, hogy főnökével együtt nyomozni - jó. A kötetek szövege igazi könnyed, okos próza, nemcsak a történet kedvéért érdemes olvasni. Igaz, velejéig értelmiségi szöveg, tele idézetekkel (klasszikusokból és filmekből vegyest), az angol kisvárost ironikusan, ám alaposan bemutató, hangulatos leírásokkal, sör- és keresztrejtvénytani eszmefuttatásokkal és sok-sok találó jellemzéssel. Ám ez nem is csoda, hiszen Morse felügyelő is értelmiségi környezetben, Oxfordban nyomoz rejtélyes eltűnések és bonyolult gyilkosságok ügyében bejárva az olvasóval a környék összes híres pubját, Wagnert hallgatva és lelkesen vezetve fel-s alá, néha piros autóban. A két kötetet olvasva egyre közelebb kerülünk a világához, egyre jobban megértjük őt, s a köré megrajzolt, hihetően ábrázolt, sokféle szereplőt is - az önsorsrontókat és boldogtalanokat éppúgy, mint a reménykedőket és a nagylelkűeket.
Aki szereti a kissé nosztalgikus, klasszikus angol krimiket, szeretni fogja Morse felügyelőt, akivel visszapillanthat a hetvenes évekbe.
A befejezett
Kondor Vilmos: Budapest noir, Bűnös Budapest, A budapesti kém, Budapest romokban, Budapest novemberben
Gordon Zsigmond sorozat
Amikor az idei kötet megjelent, meglehetősen biztosként hangzott el, hogy nincs tovább (?): Gordon Zsigmond elmesélhető élete lezárult, miután nyomozott 1936, 1939, 1943, 1946 és 1956 Magyarországán, Budapestjén. Igaz, köztes, elmeséletlen kalandok jöhetnek még - s ennek ugyanúgy örülök, mint amennyire félek tőle. Számomra ugyanis épp jól és jókor zárult a sorozat. Érdemei vitathatatlanok: hangulatos, izgalmas, bonyolult rejtélyekkel dolgozó, a bel- és külpolitikai összefüggéseket remekül láttató, remek korfestő írta valamennyit, mind a miénk és rólunk szól, segít felfedezni magunkat, szőnyeg alá söpört történelmünket, ráadásul Kondornak és az Agave kiadónak köszönhetően Amerika, Finnország, Franciaország, Hollandia, Lengyelország, Olaszország és Németország is felfedezhette a jó magyar krimit. Ennél több nem is kell.
Épp ezért csak nagyon csendben, magamnak írom le, hogy nekem sajnos nagyon nem tetsző irányba fordult a sorozat: a minden igényt kielégítő, ám végeredményben üres történelmi "képeskönyvek" felé. Minden sarkon egy híres ember, minden helyszínről hosszú, bédekkerbe illő, történelmet felidéző bemutatás, funkciótlan szálak (különösen a Budapest romokban novellaszerű betéteiben), elhúzódó jelenetek (amikben valaki épp csak köszön, majd aztán rögtön négy soron át cselekszi a semmit (lenéz az asztalra - felveszi a cigarettát - megfogja a gyufát), megint mond valami rövidet, megint négy soron át cselekszi a semmit (rágyújt - leszívja a füstöt - kifújja)), s a bűnügyi rejtély is egyre laposabb. A Bűnös Budapest vastagabb könyv, de soványabb sztori, mint a Budapest noir. A budapesti kém reményt keltő kémregénynek indul (az értelmiségi, jószövegű fajtából), de a sok konspiráció és történelmi személy közt kissé elvész a cselekmény, a Budapest romokban pedig már inkább csak a szereplők, díszletek felrajzolásában jeleskedik, mint következetes történetben. A csúcs a Budapest novemberben, amelyben Gordon ugyan eljön nyomozni egy gyilkosság ügyében Magyarországra, s háromszáz oldalt végig is botladozik az októberi (!) forradalom remek díszletei között (csodás képet kapunk erről a kavargó, félalvilági-félhősies-félpolitikus világról), de az ügy valódi részleteit mind ausztriai nyomozóbarátjától tudja meg egy külföldről hazaküldött jelentésben...
Ennek ellenére Kondor Vilmosra - legyen bárki - büszkének kell lennünk. Ez tény, számomra is.
A reményteljes
Stephanie Barron: Az udvarház rejtélye
Jane Austen nyomoz
Az udvarház rejtélye ugyanis ilyen. A bevezető fejezet kiváló stílusbravúr, igazi austeni kezdet. Az írónő azonban szerencsére a későbbiekben nem erőlködik az állandó szöveg- és fordulatutánzáson - illúzió is lenne azt hinni, hogy teljességgel összeegyeztethető egy hagyományos, fordulatos detektívtörténet és a komótosan haladó, sok ironikus leírással és gondolatfutammal tarkított, "tetszetős és illedelmes" igazi austeni regényszöveg. Ehelyett Barron kiválóan és a lehetőségig hihetően alkotja újra a (már nem is olyan) fiatal Jane Austen személyét, aki még előtte áll a sikereinek, de éles esze, aprólékos megfigyelőkészsége, önbizalma, és félig-meddig való kívülállása alkalmassá teszi az olyan nőietlen cselekvésre is, amilyen a nyomozás, íráskényszere miatt pedig lehetővé válik, hogy olvassunk e kutatásairól. Egy ilyen, valódinak tűnő Jane-nek aztán - körülötte persze korhű háttérvilággal - már elegendő csak időnként Austen-módra írnia, néhány bekezdést, néhény fordulatot, s az illúzió fenntartásához ennyi is elég. Miután ez Barronnak remekül sikerül, Az udvarház rejtélye nem mondvacsinált (s főképpen pénzügyi) indokkal tartozik a Jane Austen nyomoz sorozatba egy kitalált Lady Mary nyomozásainak szériája helyett: időnként tényleg el tudtam hinni, hogy amit olvasok, lehetne akár irodalomtörténeti valóság is.
Ami pedig a rejtélyt illeti, az csavaros, körmönfont, izgalmas és fordulatos, mindemellett kiválóan választott helyszínen, hamisítatlan austeni világban játszódik, a korszak minden szépségét és ostobaságát felvonultatva. Emlékezetes szereplők, kellemes szöveg, bonyolult cselekmény - hiába voltam előítéletes egy púderrózsaszín és türkizkék könyvvel szemben, aminek ráadásul sikerült még a fülszövegéből is kihagyni a fő vonzerőre, Jane Austen szerepeltetésére való utalást, Az udvarház rejtélyét nagyon megszerettem. Alig várom a következő titokzatos nyomozást - Austen módra.
