Minden a The Bigger They Come 1971-es Pocket Books-kiadásával kezdődött. Egyik rokonunk angol és német nyelven is olvasott krimit: s - hogy honnan, sosem derült ki - egyszer csak ezzel a kötettel látogatott meg bennünket, majd hallva, hogy a családban van, aki angolt tanul, nálunk hagyta. Én ekkor még csak tizenkét éves voltam, így nemhogy egy szlenges, amerikai beszélt nyelvi A. A. Fairt, de egy angol ifjúsági regényt se tudtam volna elolvasni. Viszont Gardner nevét felismertem a borítón, hiszen eddigre már túl voltam az első krimiélményeimen (köztük A szerencsés lányok esetén, valamint Az alázatos zsaroló esetén), úgyhogy magamhoz is vettem a regényt. Több mint egy évtizeddel később azonban nem vittem magammal a saját könyvtáramba: tudniillik még mindig meg se próbálkoztam azzal, hogy elolvassam.

A jég csak sokára tört meg, amikor végre elhittem, hogy ha valami érdekel, plusz elég jól fogható, lapozgatható, szerethető kiadásban van meg a szövege, akkor meg fogok birkózni vele angolul is. Nem Gardnerrel indítottam viszont az angolul olvasást (1), amikor pedig nekiláttam egyik kedvenc krimiszerzőm csak angolul elérhető életművét sorra olvasni, akkor a Perry Mason-regényekkel kezdtem. Egyrészt, mert azok egy részét már ismertem magyarul, másrészt, mert véleményem szerint egy Mason-krimi könnyebb szöveg, mint egy Cool & Lam, mivel előbbi történetének megvannak azok az ismétlődő közhelyei (Mason telefonál Della Streettel, Paul Drake belép Mason irodájába és felcsavarja a lábát a szék karfájára, a regény végi tárgyalás jogi keretezése), amelyeken meg lehet pihenni akkor, amikor az ember még kicsit "kapaszkodik" olvasás közben. Ezzel szemben egy A. A. Fairben sosem tudni, hogy Donald Lamet leütik vagy megcsókolják a következő fejezetben, nem is beszélve arról, hogy csak pár regényben szerepel tárgyalási jelenet.

Végül azonban eljött a pillanat, amikor elértem az 1971-es kiadású The Bigger They Come utolsó lapjára, s megállapítottam, hogy Donald Lam sokkal vonzóbb, sokkal okoskodóbb és sokkal romantikusabb, mint azt A baglyok nem pislognak alapján gondoltam volna. Magyarul ugyanis az egész sorozatból mindössze ez utóbbi könyv (sorrendben a hatodik) jelent meg 1983-ban, nem túl jó fordításban. Ráadásul amikor először megismerkedtem vele, kifejezetten megijesztett az 1942-ben íródott regény háborús hangulata, s azzal sem tudtam mit kezdeni, hogy a borítójára az idős Humphrey Bogart került, akarva-akaratlanul befolyásolva a fantáziámat. Így nem lett igazi kedvencem, Cool és Lam nyomába sem léphetett Perry Masonnek, sőt, a később megismert, energikus államügyésznek (D. A.), Doug Selbynek sem.

Angolul azonban minden egészen más: ma már nem tudok dönteni Selby és Lam között. Perry Mason egyetlen és örök (2), de az államügyész mellett a rendhagyó nyomozóiroda detektívjei is bevonultak a kedvenceim közé.

Gardner 1939-ben találta ki Donald Lam, a cingár, csavaros eszű és intelligens, kiváló megfigyelő, szarkasztikus modorú fiatal ügyvéd, és a folyamatosan súlyproblémákkal küszködő, nagyszívű, de sokszor kicsinyes, s néha erőszakos nyomozónő, Bertha Cool párosát. Az első regényben, amelyet Gardner nemcsak álnéven adott ki, de először azt is titokban tartotta, hogy ő írta, Lam becsületét vesztett ügyvéd és munkanélküli, aki beáll dolgozni Bertha nyomozóirodájába, amelyet az asszony férje 1936-os halála után nyitott meg. Bertha pedig hangos, tapintatlan, de bátor dolgozó nő, aki kínlódik amiatt, hogy minden ember először azt veszi rajta észre, hogy kövér, valamint, hogy általában meglepődnek azon, hogy B. Cool nő, mivel a közvélemény szerint magándetektív csak férfi lehet. Kezdetben nem bíznak senkiben, hamarosan rájönnek azonban, hogy épp egymásra volt szükségük. A szövetség (amelyet a nagymamakorú Bertha és a fiatal Donald között sosem követ szerelem) legalább egy évtizeden át tart, a valóságos világban pedig 31 éven keresztül, hiszen az utolsó, huszonkilencedik regény, az All Grass Isn't Green 1970-ben jelent meg, már az író halála után.

Gardner mindkét figurát különcnek, különösnek és kedvelhetőnek alkotta meg, szembemenve minden sztereotípiával. Bár a történetek kemény kriminek is tekinthetők (főleg a harmincas-negyvenes években íródottak jó része), Donaldtól mi sem áll távolabb, mint hogy Philip Marlowe vagy Sam Spade legyen. Apró termetű (kb. 168 cm), sovány (az első regényben a súlya 127 font, vagyis kb. 58 kiló mindössze), könnyen leütik, s bár a későbbi regényekben fejleszti harci képességeit, elsajátítva a bokszot (Spill the Jackpot) és a dzsúdzsucut (Gold Comes in Bricks), nem ezért lesz legyőzhetetlen, hanem éles esze, logikája, jó nyomozóérzéke és becsületessége miatt. Kitartó, mint egy mongúz, képes hazudni, mint a vízfolyás, de csakis jó ügy érdekében, s furcsamód a nők bolondulnak utána. Szinte minden regényben akad egy hölgy, akit ki kell segítenie a bajból, s ezek a nők általában kivétel nélkül beleszeretnek.

Így mutatkozik be az első regényben Berthának: "Huszonkilenc vagyok. (...) A szüleim meghaltak. Egyetemet végeztem. Elég intelligensnek tartanak. Szinte bármit hajlandó vagyok megtenni. Pénzre van szükségem. Ha ad nekem munkát, igyekezni fogok és hűséges leszek." (4-5.) Bertha megállapítja, hogy teljesen le van rongyolódva: "Olyan a színe, mint egy döglött halnak. Az arca beesett, a szeme alatt meg sötét karikák. Fogadok, hogy egy hete nem evett." (7.) Rövidesen azután kiderül, hogyan bánt el Donalddel az élet. Sikeres és lelkes pályakezdő volt, azonban egy évre kizárták az ügyvédi kamarából a szakma etikai szabályainak megsértése miatt. Egyik ügyfele ugyanis, egy piti kis gengszter csőbe húzta: bosszúból megvádolta azzal, hogy pénzért tanácsot adott neki, miként ússzon meg egy gyilkosságot. Persze a regény folyamán végül minden jól alakul. Bár Lam - igaz, megbélyegzett szakemberként - egy év múlva visszatérhetne az ügyvédkedéshez, ez akkor már eszébe se jut, hiszen mindössze három órával azután, hogy felvették a Cool Irodához, már egy titkozatos ügyet nyomozhat, s azután remekül műveli ezt a szakmát éveken keresztül. Ügyvédi tudásának azonban jó hasznát veszi már a The Bigger They Come-ban is, amelyben egyúttal sikerül visszavágnia az őt elítélőknek is. Kezdetben csak nyomozó, 1944-ben azonban társ, 1953-ban pedig teljes jogú társ lesz az irodában. Ahogyan a Give 'em the Axe (1944) című regény írja: "Akkoriban (1939-ben) az ajtón azt lehetett olvasni: B. Cool, Bizalmas Magánnyomozások. Most, 1944-ben viszont már az állt ott: Cool & Lam, a B. Cool név a bal felső, a Donald Lam pedig a jobb alsó sarokba felfestve." (5.) A Some Women Won't Waitben (1953) pedig már az van az ajtón: Cool & Lam: Nyomozások. Az utolsó még az író életében kiadott kötet, a Traps Need Fresh Bait (1967) Donald születésnapjának ünneplésével kezdődik. A könyvek megjelenési dátumát figyelembe véve épp 56-57 lenne (az 1939-es The Bigger They Come-ban ugyanis egyszer 28, egyszer 29 évesnek mondja magát), azonban egyértelmű, hogy a regényekben nem így öregszenek a szereplők. Bertha Cool ugyanis épp hatvan feletti az első könyvben (pár regényben - talán véletlenül - hatvan közeli, azaz késő ötvenes), de az utolsóban sem töltötte még be a hetvenet. Így a 29 regény kb. 9-10 év alatt játszódhat, vagyis az a bizonyos születésnap legfeljebb a 39. lehet.


Míg Donald örökifjú, Bertha örök már-nem-nagyon-fiatal nő (Bette Davis meghatározását használva a The Virgin Queenből). Egykori háztartásbeli és jó feleség, ám amikor a férje megcsalja a titkárnővel, kibújik belőle a tevékeny és legyőzhetetlen önálló személyiség. Így meséli el, hogyan reagált, amikor kiderültek a férje dolgai: "Minek váltam volna el egy féregtől? Ő volt az én ebédjegyem. Csak annyit mondtam: "A fene essen beléd, Henry Cool, ha leviszed ezt a peroxidszőke cicust Atlantic Citybe hétvégente, el fogom viselni. De te is el fogod tűrni, hogy azt és annyit eszem, amennyit csak akarok!" Úgyhogy készítettem magamnak egy tele tál zabkását, annyi vajat kevertem hozzá, hogy már úszott benne, vastagon megöntöztem tejszínhabbal, teleszórtam a tetejét cukorral, és aztán az egész adagot nyomtalanul eltüntettem, rövidebb idő alatt, mint amennyi a férjemnek kellett volna ahhoz, hogy megpróbáljon kitalálni valami hazugságot." (15.) A férj története egyébként - ha úgy vesszük - Bertha első ügye. Továbbra is folytatja a viszonyát (ahogy Bertha emlékszik: "Tovább hazudott, én tovább ettem."), míg a figyelemreméltó szőke meg nem zsarolja. Erre már Mrs. Cool is akcióba lép, s elküldi a szeretőt melegebb éghajlatra. Majd szokatlan megoldást talál: ő keres titkárnőt a férjének. Miután Henry meghal, ennek a hölgynek a titkárnőségére támaszkodva nyitja meg a detektívirodáját.

A titkárnő Elsie Brand, a szép, távolságtartó és hidegen okos hivatalnok, aki egyszer - amikor már csak Lamnek dolgozik az irodánál (ez az 1947-es Fools Die on Friday-tól van így) - azzal lepi meg Donaldot, hogy megalkotja aktáinak a tökéletes kartotékrendszert (Shills Can't Cash Chips, 1961). Gardner a kezdeti tartózkodás, a kizárólagos munkakapcsolat és Elsie időnkénti önálló nyomozásai ellenére fokozatosan összemesélte őt és Donaldot: talán a Traps Need Fresh Bait (1967) idején már elmondható, hogy együtt vannak. (De Elsie Brandből sosem lett Della Street, hiszen Donald figurája is egészen más, mint Masoné.)

A sorozat érdekessége, hogy mivel Gardner túl fiatalnak találta ki Donaldet, amikor kitört a háború, Perry Mason és Doug Selby karakterével ellentétben elvárható volt, hogy Lam is belépjen a hadseregbe. Ezt A baglyok nem pislognakban (Owls Don't Blink, 1942) pompásan elő is készítette az író (Donald az utolsó pillanatban jön rá a megfejtésre és gondoskodik a szálak elvarrásáról, majd belép a toborzóiroda ajtaján), emiatt azonban később beleütközött a paradoxonba, hogy az olvasóközönség várná a következő Cool & Lam-krimit, de Donald a tengeren túl harcol. Így született meg a Bats Fly at Dusk (1942) és a Cats Prowl at Night (1943), amelyekben Bertha (és Elsie) nyomoz. Ahogy fentebb látható volt, Bertha Cool alakjának lehetnek feminista üzenetei is. Épp ezért tűnhet furának, hogy az első könyvben helyette a rejtélyt mégis az épp eltávozáson lévő Donald oldja meg. A második regény viszont abszolút Bertha nyomozása, aki csak egy levélben értesíti detektívtársát arról, milyen jól boldogult egyedül, s mi az eset megoldása. A kérdéssel kapcsolatban elfogult vagyok: én ugyanis eleve sokkal jobban szeretem Donald Lamet, mint Bertha Coolt. S mivel úgy érzem, hogy a könyvekben is inkább Donald a hős (Berthának kevesebb és karakterszerep jut igen sokszor), vagyis a Lam-telen két regényből kicsit hiányzik az alakja, örülök, hogy a Give 'em the Axe-ben (1944) már ismét a szokásos felállás szerint folyik az aktuális ügy felderítése. Mégis: nagyon érdekes az, ahogyan a háború idején a sorozat nem bicsaklik meg, inkább Bertha Cool önállóan visz a hátán két regényt.

Gardner haláláig évente-kétévente írt egy Cool & Lamet: 1939-44 közt 9 ilyen regény látott napvilágot, 1946-55 között az író lassított a tempón (5 kötet egy évtized alatt), majd 1956-67 közt évente írt egy új darabot a sorozatba, sőt, néha kettőt is (14 mű 12 év alatt). Halála után két teljes, befejezett Perry Mason-regény mellett egy kész Cool & Lamet is ki tudtak adni a hagyatékából. Így lett 29 kötetes a széria. 2016-ban azután következett egy igazi irodalmi szenzáció: kiderült, hogy létezik egy 30. könyv is. (3)


A vaskos kézirat 1939-ben íródott, címe The Knife Slipped volt, s Gardner eredetileg ezt szánta a The Bigger They Come-ot követő, második Cool & Lam-regénynek. Kiadója, a Morrow azonban elutasította, máig sem tudni miért. Az író nem átírta a neki visszaküldött kéziratot, hanem félretette, s megírt helyette egy teljesen más rejtélyt, a Turn on the Heatet (1940). Így maradt a kész, de visszautasított regény majdnem ötven évvel Gardner halála utánig inkognitóban, míg a legendás Hard Case Crime Kiadó (4) meg nem jelentette. A könyvben Donald Lam kevésbé tévedhetetlen, Bertha Cool sokkal érzelmesebb, s a párosnak szinte egyenlő súly jut. A történetet nagy élvezettel olvastam, s remek benne a rejtély is, de a magam részéről örülök, hogy a hivatalos sorozat a Turn on the Heattel folytatódott. Mégis, mióta a másik második kötet is elérhető, mindenki eldöntheti, neki melyik tetszik jobban.

A rejtélyes 30. kötetet kivéve a Cool & Lam-könyveknek nagyon sok kiadása van. (5) Amikor hozzákezdtem a könyvtáram gyarapításához, arra lettem figyelmes, hogy a sorozat minden tagja (átfedés nélkül) megjelent puha kötéses változatban a Pocket Booksnál (15 kötet 1969-73 között) és a Dellnél (14 kötet 1968-74 között): mindkettő jellegzetes fedéltervvel. (6) Míg a Pocket az 1., a 15-26. és a 28-29. kötet kiadási jogát szerezte meg, a Dellnél volt a 2-14. és a 27. A Pocket könyveinek szép fehér borítóján nők ovális fényképportréi szerepeltek. A Dell könyvei élénk színűek voltak, a fedélen egy-egy kerek fotómontázzsal, amelyet gyakran halszemoptikás torzítások tettek érdekessé, középpontjában pedig egy-egy nőalak állt. (7) Ezeket a kézbe illő, könnyű, jól olvasható köteteket másoknak is csak ajánlani tudom. (8) Belőlük ismertem meg az eszes kis cingárt, Donald Lamet (és a szokás ellenére posztom címében azért írom az ő nevét előre, mert minél későbbi a könyv, annál inkább ő a nyomozó főszereplő benne), s a főnökét, a nagy Bertha Coolt.

A blogon harminc plusz két bejegyzéses sorozatban írok a Cool & Lam-krimikről. Minden regény kapott egy saját posztot, amelyből kiderül, a sorozat hányadik tagja, mikor jelent meg, hány fejezetből áll, hány gyilkosság történik benne, mennyi az Elsie Brandről elnevezett Brand-faktora, s szereplője-e Frank Sellers őrmester, Bertha udvarlója, a sorozat Holcombja. Rövid ajánlóban megadom a kezdő problémát, amely segíthet megkülönböztetni a könyveket a cselekmény alapján, megjegyzésben jelzem a könyvvel kapcsolatos érdekeségeket. Végül adok egy magyar fordítást a címhez, amennyire csak lehet, követve az eredetit, de olykor nem szó szerint magyarítva.

Az egyes címek linkjére kattintva megnyílnak a regényposztok:

1. The Bigger They Come 
2. Turn on the Heat 
3. Gold Comes in Bricks
4. Spill the Jackpot
5. Double or Quits
6. Owls Don't Blink 
7. Bats Fly at Dusk 
8. Cats Prowl at Night 
9. Give 'em the Axe  
10. Crows Can't Count 
11. Fools Die on Friday 
12. Bedrooms Have Windows 
13. Top of the Heap 
14. Some Women Won't Wait 
15. Beware the Curves 
16. You Can Die Laughing 
17. Some Slips Don't Show
18. The Count of Nine 
19. Pass the Gravy 
20. Kept Women Can't Quit 
21. Bachelors Get Lonely
22. Shills Can't Cash Chips 
23. Try Anything Once 
24. Fish or Cut Bait
25. Up for Grabs 
26. Cut Thin to Win 
27. Widows Wear Weeds 
28. Traps Need Fresh Bait 
29. All Grass Isn't Green 
30. (2./variáns) The Knife Slipped

A bejegyzésben megtalálható a gyűjteményemről készült két fotó is.

Kedvenc Cool & Lam regényeim jelenleg a következők:
I. The Bigger They Come (1.) + Top of the Heap (13.)
II. Turn on the Heat (2.)  + Beware the Curves (15.)
III. Owls Don't Blink (6.) + Pass the Gravy (19.)

Link
Erle Stanley Gardner A. A. Fair néven írt Bertha Cool & Donald Lam-krimijei

Megjegyzések:
(1) Erről a folyamatról itt írtam: Tízéves a blog 2. - Igen, angolul olvasni jó.
(2) Perry Mason figurájáról itt írtam hosszabban és nagy-nagy örömmel: Okos, könnyed, sziklaszilárd - Erle Stanley Gardner Perry Masonje.
(3) Amikor először írtam Erle Stanley Gardner regényeiről a blogon (2011 májusában), ez a felfedezés még nem történt meg, így a 30. könyv az olvasók számára még nem létezett. Fura ebbe belegondolni.
(4) A HCC-t a magyar származású Charles Ardai és Max Phillips hozta létre 2004-ben a kemény krimik és a pulp fiction korának "régi, jó" detektívregényei iránti rajongásból. Olyan műveket jelentetnek meg benne, amelyek a klasszikus vagy a hard boiled detektívirodalom-korszak méltatlanul elfelejtett, vagy mai szerzők a múltat idéző, autentikus darabjai. Szerzőik közé tartozik pl. Lawrence Block, James M. Cain, Max Allan Collins (lásd jobbra fenn), Brett Halliday, Stephen King, Michael Crichton (John Lange álnéven), Joyce Carol Oates, Robert B. Parker, Rex Stout, Gore Vidal, Donald E. Westlake, valamint Charles Ardai Richard Aleas néven. Ebből a sorozatból adta ki a Krimiklub Richard Aleas Az elveszett kislány című regényét (lásd jobbra lenn), s maga a Krimiklub rövidéletű sorozata is a HCC kézzel festett borítójú, régimódú puhafedeleseit idézte. Abban viszont nem osztozott vele, hogy megmaradjon a jellegzetes hard boiled hangulatban, amelyet a HCC könyvei már borítóképeikkel is megidéznek, utóbbiak közül a legtöbbet a híres Robert McGinnis, valamint Gregory Manchess, Paul Mann és Glen Orbik tervezte. A kiadó honlapja itt található.
(5) A kiadásokról remek gyűjtői oldal, amely nekem is sokat segített: Erle Stanley Gardner: A Bibliography of His Book Publications.
(6) Annyit kell pontosítanom, hogy a Dell-nél a Cats Prowl at Night nem a fent bemutatott sorozat részeként, hanem függetlenként jött ki: a "kerekképes" szériába nyilván azért nem tették bele, mert az előző, 1971-es, Dell-féle kiadása túl közel volt az új sorozat megjelentetéséhez. Ezért ez "tiszteletbeli tag" a másik 13 Dell-könyv mellett.
(7) Igen, némelyik borítófotó kicsit ízléstelen a kor szokása szerint: a Fish or Cut Bait borítólánya pl. olyan érzést kelt, mintha akt volna, pedig tetőtől talpig fel van öltözve (rövidujjasba és lovaglónadrágba), a Spill the Jackpot torzult hölgye pedig kifejezetten furcsa látvány. De összességében szerethető és - számomra - nosztalgikus ez a borítóvilág. A kedvenc fedeleim a Pocketből: 1. The Bigger They Come, Kept Women Can't Quit 2. Beware the Curves, Shills Can't Cash Chips 3. Cut Thin to Win, All Grass isn't Green. A kedvenc fedeleim a Dell-ből: 1. Top of the Heap 2. Bedrooms Have Windows 3. Gold Comes in Bricks, Bats Fly at Dusk.
(8) A egyes könyveket pár kivétellel az általam nagyon kedvelt AbeBooksról szereztem be. Utolsónak a Kept Women Can't Quit érkezett a könyvtáramba: a gyönyörű csomagolásért és a pompás példányért itt is szeretnék köszönetet mondani a prágai Antikvariát Valentinskának, akik Magyarországra is szállítottak.

Utolsó frissítés (és az 1-30. regényadatlapé): 2026.08.15.