Nehéz, nehéz a szivem,
Rajta csügg a szerelem,
A szerelem bánata,
Roskadozok alatta.
 
Sem éjem, sem nappalom,
Egyre csak gondolkodom,
Csak arról gondolkodom:
Gondolsz-e rám, angyalom?
 
Hogyha neked nem kellek,
Ne kelljek én senkinek;
Ha te nem szeretsz engem,
Az isten se szeressen!
 
(Szatmár, 1846. szeptember 30.?)

Szerelmes vagyok én,
Vagy tán tűzbe estem?
Nem tudom, de igaz,
Hogy ég lelkem, testem.
 
Látjátok pirulni
Halovány orcámat?
Hajnal-e vagy alkony,
Ami ottan támad?
 
Hajnal is, alkony is;
Örömim hajnala,
Örömim hajnala,
Bánatim alkonya.
 
Megvallom: nem első
Bennem e szerelem,
De hogy az utolsó,
Arra esküdhetem.
 
Szerelmem sasmadár;
Vagy égbe száll velem,
Vagy széjjelszaggatja
Körmeivel szivem.
 
(Nagybánya, 1846. szeptember 29-30.)

Száll a felhő, magasan, magasan.
Az én rózsám messze van, messze van.
Száll a felhő nyugotra, nyugotra,
A napnak is arra van az útja.
 
Szállj, felhő, szállj a rózsám fölébe,
Mondd, hogy oly bús a szivem, miként te.
Szállj te is, nap, a rózsám fölébe.
Mondd, hogy úgy ég a szivem, miként te.
 
(Berence, 1846. szeptember 28-30.)

Te vagy, te vagy, barna kislyány,
Szemem s lelkem fénye!
Te vagy mind a két életem
Egyetlen reménye!
Ha ez az egy reményem is
Elmulandó álom,
Nem leszek boldog sem ezen
Sem a másvilágon!
 
Álldogálok a tó partján
Szomorúfűz mellett.
Nekem való hely; engem ily
Bús szomszédság illet.
Nézem lecsüggő ágait
Szomorúfűzfának,
Mintha azok csüggedt lelkem
Szárnyai volnának.
 
Elszállott már a madár a
Hervadt őszi tájról,
Hejh, ha én is kiszállhatnék
Búmnak országából!
Nem szállhatok, mert búm oly nagy,
Oly nagy, mint szerelmem,
És szerelmem... és szerelmem...
Oh, ez véghetetlen!
 
(Erdőd, 1846. szeptember 27.)

Kinn a kertben voltunk,
Egymás mellett ültünk,
Az úristen tudja,
Mi történt körűlünk?
Azt sem tudtam, mi van,
Ősz-e vagy kikelet?
Csak egyet tudtam, hogy
Veled vagyok, veled!
 
Mélyen belenéztem
Fekete szemedbe,
S fehér kezecskédet
Tartottam kezembe'.
Hogy úgy egymást néztük,
Ily szókat ejtettem:
Ha mi most itt kővé
Válnánk mind a ketten!
 
Azt mondtad: nem bánnád;
Vajon miért mondtad?
Azért-e, hogy már az
Életet meguntad?
Oh, vagy tán azért, hogy
Boldogság lenne rád,
Ha együtt maradnánk
Örök időkön át?
 
(Erdőd, 1846. szeptember 19.)

Piros orca, piros ajkak,
Barna fürtök, barna szem,
És ez arcon és e szemben
Mennyi lélek, Istenem!

Oh, ha bírhatnám e lelket,
Ezt a lelkes kisleányt!
Szólj, leányka, mondd, hogy téged
A szerelem még nem bánt.
 
Nem, nem! Azt mondd, hogy szeretsz már,
Mondd, hogy engemet szeretsz,
És ez a szó életemnek
Egy új teremtője lesz.
 
Én szeretlek, és szerelmem,
E végetlen áradat,
Mint a földet az özönvíz,
Eltemette múltamat.
 
Nem tudom, mi voltam eddig,
Ámde azt sem, mi leszek;
Tőled függ, hogy sötét árnyék
Vagy fényes sugár legyek.
 
Mit határzasz?... Már látásod
Megépíté mennyemet;
Oh, leányka, ezt a mennyet
Nem szabad ledöntened.
 
Im, letérdelek előtted
S esdve nyújtom föl karom;
Vonj föl engem kebeledre,
Vagy borúlj rám, angyalom!
 
(Szatmár, 1846. szeptember 8-9.)

Szeretek én, miként még ember
Sohasem szeretett talán.
Szeretek én szent szerelemmel.
De kedvesem nem földi lyány.
 
Szeretek én egy istenasszonyt.
Egy számkiűzött istennőt:
A szabadságot. Fájdalom, hogy
Csak álmaimban látom őt.
 
De álmaimban igen gyakran,
Majd minden éjjel megjelen.
Mult éjszakán is egy virágos
Mezőben együtt volt velem.
 
Letérdepeltem s elmondék egy
Égő szerelmi vallomást,
S földhöz hajoltam, hogy virágot
Szakítsak, s néki adjam át.
 
Ekkor hátam mögött termett a
Hóhér s lesújtá fejemet...
Épen kezembe hulla, és én
Azt adtam át virág helyett.
 
(Pest, 1846. augusztus 1. és 28. között)

Zöld leveles, fehér
Virágos akácfa,
Kék ruhában szőke
Kislyány van alatta;
Megeredt az eső,
Annak végét várja,
A pitarajtóból
Kacsintgatok rája.
 
Gyere be, galambom,
Gyere a szobánkba!
Míg eláll az eső,
Ülj föl a ládánkra;
Ha magas a láda,
Rája fölültetlek,
Ha kemény az ülés,
Az ölembe veszlek.
 
(Szalkszentmárton, 1846. április 10-24.)

Oh, szerelem, te óriási láng!
Ki a világot gyújtod ránk,
Aztán ellobbansz... tán egy perc alatt,
S örök sötétség és hideg hamvad marad.

(Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt)

Szép kedvesem, ha majd az oltár mellett
Dobog felém szerelmes kebled!...
S ha majd körűlünk apró gyermekek
Mosolyganak, enyelgenek!...
S ha majd fölénk a szemfedő borul,
S kivisznek, s rajtunk a sír domborul!...
S ha majd hozzánk az unokák kijőnek
Szép alkonyán a sárga, csendes ősznek,
S merengve nézik ákáclombjainkat,
Miket fejfánknál a lég halkan ingat...

(Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt)

Oh, lyány! szemed
Millyen sötét,
S mégis ragyog;
Kivált midőn
Reám tekintesz,
Úgy tündököl,
Mint zordon éjben
Villám tüzénél
A hóhérpallos!

(Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt)

Mi szebb, mint a szép gyermeklyány orcája?
Ki azt álmodja, hogy ifját öleli,
Az ifjút, akivel ébren nem meri
Sejtetni sem, hogy őt imádja!

(Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt)

Elváltam a lyánykától,
Ki kedvesem vala;
Úgy fájt leszakadnom ajakáról,
Mely csókola. -
Rég volt ez, azóta már
Sok esztendő lejárt.
Az elválás keserűségét
Többé nem érezem,
De a csók édességét
Még most is érezem.
 
(Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt)

Arcképemmel, lelkem arcképével
Ajándékozlak meg tégedet.
Nem bánom, ha senkinek sem tetszik,
Csak neked tessék, lyánykám, neked!
 
Lelkem egy könyv, amely mindig nyitva,
Olvashatja, ki mellette jár.
Olvassák is - a sok forgatásban
Össze is van az szaggatva már.
 
Lelkem gyűrü, egy acélgyürű; de
Láthatsz benne drágaköveket.
Legnagyobb, legszebb ezen kövek közt
Egy gyémánt, a tiszta becsület.
 
Lelkem oszlop, egy kősziklaoszlop,
Mely soha meg nem rendíttetett,
Nem reszket... csak egy, csak egy esetben:
Hogyha rászáll szép tekinteted.
 
Lelkem felhő, egy haragvó felhő,
Gyakran ontja a villámokat;
De, leányka, te ne félj! - a villám
Tölgyeket sújt, nem virágokat.
 
Lelkem Illés próféta, a mennybe
Száll a dicsőség lángszekerén...
Híj öledbe, lyányka, s lángszekérről
És mennyországról lemondok én!

(Szalkszentmárton, 1845. augusztus 20. - szeptember 8. között)

Ha az isten ekképp szólna hozzám:
"Fiam, én neked megengedem,
Hogy úgy halj meg, mint magadnak tetszik."
Erre kérném akkor istenem:
 
Legyen ősz, de szép, szelíd, derült ősz,
Sárga lombon fényes napsugár;
Sárga lomb közt zengje végdalát egy
A tavasztól elmaradt madár.
 
S valamint az őszi természetre
A halál jön észrevétlenül:
Énreám is így jőjön... csak akkor
Vegyem észre, ha mellettem ül.
 
Ekkor, mint a lombon a madárka,
Zengjem én is el végdalomat
Bűvös hangon, mely le a sziveknek
Fenekére s föl az égbe hat.
 
És ha vége a varázséneknek:
Ajkaimat egy csók zárja be,
A te csókod, szőke, szép leány, te
Földi lények legdicsőbbike! -
 
De ha ezt nem engedné az isten,
Kérném akkor, hogy tavasz legyen,
Harc tavasza, hol rózsák teremnek,
Véres rózsák, férfikebleken.
 
S lelkesítve zengjenek a harcok
Csalogányai, a trombiták,
Ott legyek, s az én szivemből szinte
Nőjön egy halálos vérvirág.
 
S ha ledőlök ekkor paripámról:
Ajkaimat egy csók zárja be,
A te csókod, te szép szabadság, te
Égi lények legdicsőbbike!

(Szalkszentmárton, 1845. augusztus 20. - szeptember 8. között)

Fa leszek, ha fának vagy virága.
Ha harmat vagy: én virág leszek.
Harmat leszek, ha te napsugár vagy...
Csak, hogy lényink egyesüljenek.
 
Ha, leányka, te vagy a mennyország:
Akkor én csillaggá változom.
Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy
Egyesüljünk) én elkárhozom.

(Szalkszentmárton, 1845. augusztus 20. - szeptember 8. között)