Szemek, mindenható szemek!
Ne nézzetek, ne nézzetek
Reám oly hidegen, oly hidegen;
Megöltök, ez halál nekem,
Halál nekem!
 
Vagy, oh, mindenható szemek!
Csak öljetek meg, öljetek,
Aztán mosolygjatok, mosolygjatok,
S én újolag föltámadok,
Föltámadok!
 
(Pest, 1844. október - november)

Ez a világ amillyen nagy,
Te, galambom, oly kicsiny vagy;
De ha téged bírhatnálak,
A világért nem adnálak!
 
Te vagy a nap, én az éjjel,
Teljes teli sötétséggel;
Ha szivünk összeolvadna,
Rám be szép hajnal hasadna!
 
Ne nézz reám, süsd le szemed -
Elégeti a lelkemet!
De hisz úgysem szeretsz engem,
Égjen el hát árva lelkem!
 
(Pest, 1844. június második fele - július)

Kicsinke, szőke kis leányka!
Az én szerelmem nagy,
És tárgya e nagy szerelemnek
Kis, szőke lány, te vagy.
 
Mit mondasz erre, szőke kislány?...
De ez csak fele még:
Azon volnék én, hogy te lennél
Énnékem feleség.
 
Eljősz-e hozzám?... El?... Szépséges
Szép fejkötőt veszek;
S csak azt mondom: kimondhatatlan
Hűséges férj leszek.
 
Őrzöm szemem fényét, de téged
Még jobban őrzelek,
Hogy drága egészségednek ne
Ártson hideg, meleg.
 
Ott fenn lakunk Pest városában...
Az élet ott vig ám!
De az atyushoz is lejárunk
Kivált pénzfogyatán.
 
Hogy suttogják majd, ha az utcán
Végigmegyek veled:
"Petőfi felesége!... Erről
Csinál szép verseket."
 
Csinálok ám, teringettét is,
Hogy bámulnak bele;
Maholnap egész Magyarország
Nevemmel lesz tele.
 
Ugy estenként csak nekiűlök,
Te meg majd azalatt
Lefekszel, és megmelegíted
Előre ágyamat.
 
S ha elkészűl egy-egy dicső vers,
Én is levetkezem,
Hozzád simúlok és azt mondom:
Menj beljebb, gyermekem!
 
Igy éldegélnénk... Hát csak ennyit
Akartam mondani.
Mit szólsz rá, szőke kislány, lesz-e
Belőle valami?
 
(Dunavecse, 1844. április 20. - június 15.)

Álmodom-e?
Vagy látok igazán?
S akit látok,
Tündér-e vagy leány?
 
Akár leány,
Akár tündér lenne,
Mit bánnám én,
Csak belém szeretne!
 
(Dunavecse, 1844. április 20. - június 15.)

Mi nagyobb a nagy Szentgellérthegynél?
Mi mélyebb a mély Duna vizénél?
Duna-viznél mélyebb mély szerelmem,
Szentgellértnél nagyobb nagy keservem.
 
Duna-parton fűbe heveredtem,
Halásztak a halászok mellettem,
Kihalásztak sok apró kis halat,
Hálójokban alighogy megakadt.
 
Ha azt tudnám, hogy az én hálómba
Valami nagyon nagy hal akadna,
Akkora, hogy berántana engem:
Nekem is volna halászni kedvem.
 
(Pest, 1844. március vége - április eleje)

Elmondanám: "Megállj, leányka,
Megállj, virágom, csillagom!
Egy istenadta szívet bírok;
Nesze, ha kell, neked adom."
 
Elmondanám, hogy: "Szívem tenger,
Uralkodjál e tengeren!
Jól jársz vele, mert a legszebb gyöngy,
A hűség gyöngye itt terem."
 
Elmondanám, hogy: "Tiszta fényét
E gyöngy örökre tartja meg."
Elmondanám ezt, s többet ennél;
De nem mondom, mert nincs kinek.
 
(Debrecen, 1844. január 1. - február közepe)

Síkos a hó, szalad a szán,
Esketőre viszik babám,
Esketőre viszik szegényt
Mások kivánsága szerént.
 
Hajh, ha mostan hó lehetnék:
A szán alatt beroskadnék;
Fölfordulna, s kedves babám
Még egyszer átkarolhatnám -
 
Átkarolnám, ajakára
Csókot nyomnék utójára,
S melegétől hű szivének
Elolvadnék... úgy halnék meg!
 
(Debrecen, 1843. december második fele)

A virágnak megtiltani nem lehet,
Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;
Kikelet a lyány, virág a szerelem,
Kikeletre virítani kénytelen.
 
Kedves babám, megláttalak, szeretlek!
Szeretője lettem én szép lelkednek -
Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden
Szemeidnek bűvös-bájos tükrében.
 
Titkos kérdés keletkezik szivemben:
Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem?
Egymást űzi bennem e két gondolat,
Mint ősszel a felhő a napsugarat.
 
Jaj, ha tudnám, hogy másnak vár csókjára
Tündér orcád tejben úszó rózsája:
Bujdosója lennék a nagy világnak,
Vagy od'adnám magamat a halálnak.
 
Ragyogj reám, boldogságom csillaga!
Hogy ne legyen életem bús éjszaka;
Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet,
Hogy az isten áldja meg a lelkedet.
 
(Debrecen, 1843. december második fele)

Mért vagy hozzám ollyan idegen?
Mért tekintesz rám oly hidegen?
Hidegen, mint téli napsugár,
Melynek mosolya is faggyal jár.
 
Be sokat szeretnék mondani,
S alig merlek megszólítani;
Alig merlek nézni, hejh, pedig
Elnéznélek világ végeig!
 
Emelj föl magadhoz engemet,
Fogadd el neked szánt lelkemet,
Annyibul ha megérdemli tán,
Hogy szeretni képes igazán.
 
Oh, szerelmem forró szerelem,
Forróbb, mint a dél nyárközepen;
Ha a nap ily tűzzel sütne ránk,
Rég elégett volna a világ.
 
(Debrecen, 1843. december közepe)

A szerelem, a szerelem,
A szerelem sötét verem;
Beleestem, benne vagyok,
Nem láthatok, nem hallhatok.
 
Őrizem az apám nyáját,
De nem hallom a kolompját;
Rá-rámegy a zöld vetésre,
Hejh, csak későn veszem észre.
 
Telerakta édesanyám
Eleséggel a tarisznyám;
Elvesztettem szerencsésen,
Lesz módom a böjtölésben.
 
Édesapám, édesanyám,
Ne bizzatok most semmit rám,
Nézzétek el, ha hibázok -
Tudom is én, mit csinálok!
 
(Székelyhíd, 1843. november 24. előtt)

Befordultam a konyhára,
Rágyújtottam a pipára...
Azaz rágyújtottam volna,
Hogyha már nem égett volna.
 
A pipám javában égett,
Nem is mentem én avégett!
Azért mentem, mert megláttam,
Hogy odabenn szép leány van.
 
Tüzet rakott eszemadta,
Lobogott is, amint rakta;
Jaj, de hát még szeme párja,
Annak volt ám nagy a lángja!
 
Én beléptem, ő rám nézett,
Aligha meg nem igézett!
Égő pipám kialudott,
Alvó szívem meggyúladott.
 
(Pest, 1843. július)

Istenem, be várva-várom
Azt az órát, amidőn,
Kit nekem rendelt a végzet,
A leány ölembe jön.
 
És ugyan ki és minő lesz
Majd az én szerelmesem?
Úgy sovárgok tudni, mint még
Nem sovárga senki sem.
 
Szőke, barna lesz-e fürte?
Szeme kék vagy fekete?
Felnyuló-e, mint a cédrus,
Gömbölyű-e termete?
 
Szép a szőke, szép a barna,
Mind a kettő szép, ha szép;
Hátha még a bájjal aztán
A jóság is frigybe lép!
 
Isten, illyet adjsza nékem,
S nem bánom - csak illyet adj -
Akár szőke, akár barna,
Akár kicsiny, akár nagy!
 
(Pozsony, 1843. június?)

Kakasszóra hajnal ébred,
Én lányokkal nem beszélek.
Mert ha szólok őhozzájok,
Hajnal lesz a két orcájok.

Így valaki azt gondolná,
Én is kakas vagyok talán;
S hejh, a kakas hamis madár,
Untalan más fészekhez jár.
 
Pedig én kakas nem vagyok,
Hanem filemile vagyok,
Egy a fészkem, egy a párom,
Egyért élek a világon.

(Pápa, 1842 nyarán)

Míg a földet gyász temette,
Dúlván fergeteg felette
Pusztaságnak vad telén,
Mért virúla bájos éden
Kebelemnek belsejében?
Mert rózsámat ölelém.
 
Most, midőn a szép tavasznak
Új virányi illatoznak
A mosolygó téreken;
Mért vagyon tél kebelemben,
Puszta, gyászos, véghetetlen?
Mert rózsám nem ölelem.
 
(Vadas, 1841. május 23.)

Kór valék, fájdalmaimnak
Szenvedém nagy kínjait;
Jött az éj szelíden végre,
S könyörülve békeségre
Álmaim karába vitt.
 
És láttam ott
A szőke lányt,
Nem hidegen
Már szűm iránt;
 
Hozzám voná
A szerelem,
S eget lele
E kebelen,
 
S én piruló
Lángajakán,
Mézcsókjait
Lecsókolám.
 
És újra csók,
S megannyi csók,
S olly édesek!
S oly lángolók!!
 
Ily álmakat adjatok, isteneim,
És marhat a fájdalom, a fene kín;
Én tűrni fogok, - valahára talán
Majd égi való jön az álmak után.

(?, 1840)

Szép a rózsa hajnal-ébredése,
A leányka arculatja szebb volt.
Messze bércek kékellő homályán
Bájjal ég az arany esti csillag;
A leányka nefelejcs-szemében
Tündérfénnyel szebb csillagzat égett.
Csattogánynak zengeménye nyájas
Csendes éjjel, viruló berekben;
Nyájasabban kelt a lányka hangja
Ajkai paradicsom-kertéből.
És ha tiszta a liget virágit
Gyémánt-cseppel éltető patakcsa:
Tiszta volt a lyánka keble szinte,
Tiszta szíve, tiszták érzeményi.
A leánykát hévvel én szerettem,
Őt szerettem első szerelemmel,
Érte gyúltam őrült gerjelemben,
S hajh, a végzet elszakaszta durván,
Elszakaszta mindörökre tőle!
Hagyjatok, ha néha álmim őtet
Elragadtan a dicsőet festik,
Oh barátim, hagyjatok zokogni:
Veszteségem szörnyü, mondhatatlan!

(Sopron, 1839. szeptember 6. - 1840. március 24.? - Valószínűleg 17 évesen írt vers.)