Ahogyan a korábbi években, úgy most is keresem a módot arra, hogy egyszerre több kedvelt olvasmányomról is elmondhassam a véleményemet anélkül, hogy mindnek külön posztot szentelnék. Korábban ilyen sorozat volt a Most olvastam, a Könyvek és vélemények és az Olvasmányposzt, tavaly pedig a Könyvpárok, amelyben - mivel rájöttem, hogy magamnak és az olvasóknak is jobban tetszik a kiszámítható szabályosság - mindig két könyvről írtam egyszerre. Ezt az ötletet folytatva idén minden ilyen olvasmányposzt három olyan kötetet állít majd egymás mellé, amely valamiért számomra összekapcsolható.
A karácsony és a január igazán remek krimikkel hozott össze. Ez a mai bejegyzés ezek közül mutat be hármat, egyik kedvenc műfajommal, a detektívregénnyel megnyitva a Hármaskönyv sorozatot. Szerepel egy velencei krimi, amely mégsem olasz, egy angol detektívrejtély, kissé a királyi udvarból, végül egy sokak által alulértékelt, fantasztikus krimi, amely a Marsra repít el.

Donna Leon: Örök ártatlanság
Geopen, 2017
Az amerikai írónőnek, aki Velencében lakik, tanít és ír, az ezredforduló óta jelennek meg detektívregényei Magyarországon. 2007 óta kiadója a Geopen, ami nagy szerencse, hiszen tőlük mindig gondosan fordított, szép külsővel megjelentetett, igényes könyveket kap a magyar olvasó. Én 2012-ben fedeztem fel az írónő világát és ismerkedtem meg hősével, az okos, óvatos, sármos és kiváló családapa Brunetti felügyelővel A névtelen velencei című regényben, majd lelkesen és sorjában végigolvastam az összes hozzáférhető Leon-regényt. Ezek elrepítettek Velencébe, egy cseppet sem idealizált, sőt, kiábrándító, ám mégis inspiráló és különleges helyszínre, s fanyar iróniájukkal, érzelemmentes, mégis megkapó realizmusukkal gyorsan a kedvenceimmé váltak. Olvasgatásuk pedig pompásan kitöltötte azt a három évet, amíg épp ugyanekkor állt az írónő műveinek magyar kiadása. Azután 2016-ban két újabb kötettel ismét beindult a sorozat, 2017-ben pedig immár a 12. könyv vált elérhetővé nálunk is.
Ez, az Örök ártatlanság az eredeti széria jubileumi, 25. kötete, amely angolul is friss, hisz 2016-ban jelent meg. Nagyon tetszik a magyar kiadás és a magyar cím, ám az angol eredeti talán még szívbemarkolóbb: The Waters of Eternal Youth - Az örök ifjúság vize. A cselekmény ugyanis különösen indul (szinte mint Agatha Christie Az elefántok mindenre emlékeznek című regénye): Brunettit egy ismerőse (idős grófnő) kéri meg arra, hogy nem hivatalosan nyomozzon egy régi tragédia után. A grófnő unokáját, az akkor alig tizenhat éves Manuelát ugyanis valaki beledobta a csatorna vizébe, s mire kimentették, agya olyan károsodást szenvedett, ami visszarepítette egy hétéves gyermek szintjére. Azóta tizenöt év telt el, de a grófnő még mindig hiszi, hogy meg lehetne találni a tettest - ha egyáltalán keresnék, mivel a rendőrség annak idején megelégedett annyival, hogy baleset címkével látta el az esetet. Bár Brunetti nem érti, mit segíthetne az immár harmincéves és örökké gyermeknek megmaradó Manuelán, ha kiderülne, ki volt az, aki belevetette "az örök ifjúság vizébe", nyomozni kezd: s nemsokára titkokkal, hazugságokkal és egy újabb gyilkossággal kell szembesülnie.
Költői és izgalmas a regény, amely szokás szerint egyszerre keseríti el, szórakoztatja és gondolkoztatja el olvasóját. Csak ajánlani lehet.

Rhys Bowen: Holttest a fürdőkádban
Lettero, 2017
Ez a bájos és intelligens történet úgy hirdeti magát, mint olyan könyv, amelyet együtt írhatott volna Agatha Christie és P. G. Wodehouse. Mivel előbbi műveiért rajongok, utóbbit viszont ki nem állhatom, nem mondhatnám, hogy örülök az efféle kategorizálásoknak. Ezért én maradnék annyinál, hogy ez a regény egy igen fordulatos és szellemes, ám igencsak könnyed történelmi krimi, amelynek a detektívrejtélye kimerül annyiban, amennyit a cím is sugall. Az életvidám főszereplőnő, a vagyontalan arisztokrata Georgie ugyanis bezárt városi palotájuk fürdőkádjában akad rá egy férfi hullájára, s ha nem akarja, hogy bátyját, Glen Garry és Rannoch kétballábas hercegét tartóztassák le mint gyilkost, magának kell kinyomoznia, hogyan került a kádba családjuk megzsarolója élettelen állapotban.
Mindez azonban csak a 170. oldalon veszi kezdetét, így a könyv olvasóinak arra kell felkészülniük, hogy ez a vidám történet sokkal inkább szól egy önironikus, ám időnként arisztokratikusan nehézkes fiatal leányzó csetlés-botlásáról a nagyvilágban (1932-ben, hangulatilag a bolondos húszas évek és a gazdasági válság megnyomorította harmincas évek választóvonalán), mint valamiféle korrekt és logikájával kimerítő nyomozásról. Közben betekintést nyerünk a korszak kőgazdag, illetve titokban elszegényedett, de a mundér becsületét és a látszatot ügyesen fenntartó elitjének mindennapi teázásaiba, bálozásaiba és utazgatásaiba, megtanulhatjuk, miként kell begyújtani a kandallóba, s miként tukmáljuk rá vagyonos barátnőinkre az általunk tervezett, elszabott haute couture-ruhákat. A kellemesen fordított könyv még az uralkodócsalád mindennapjaiba is bepillantást enged, hiszen Lady Victoria Georgiana stb. az angol uralkodó, V. György rokona: bár ez nemigen derül ki, mivel a fordítónak nem sikerült megkülönböztetnie a királynő és királyné szavakat, így Mária királynéból sikeresen királynőt kreált.
Ettől függetlenül bízom benne, nem ez volt az utolsó találkozásom Georgie-val: megalkotója, Janet Quin-Harkin, az 1941-ben született, örökifjú írónő ugyanis már 13 könyvet szentelt hősnőjének az elmúlt években. Talán mi, magyar olvasók is kapunk még Georgie-krimiket a jövőben.

Robert J. Sawyer: Halál a vörös bolygón
Metropolis Media, 2015
A Marson játszódó noir-regény az egyik legmegosztóbb könyv, amiről csak véleményeket olvastam mostanában. És nem - vállalhatatlan - magyar borítója, s nem is sablonos - magyar - címe miatt (az eredeti a sokatmondó Red Planet Blues lenne). Van, aki szerint ez csak egy ponyvaregény, van, aki a társadalomábrázolásának mélységeit kicsinyelli, van, aki szerint remek ötletekre épül, de rosszul van megírva - és van, aki szerint zseniális könyv! Nos, mondanom sem kell, hogy én az utóbbi tábort erősítem.
Robert J. Sawyertől 2014-ben olvastam az első regényt, a szerintem abszolút asimovi vagy netán clarke-i színvonalon megírt, mégis teljesen egyéni kérdésfeltevésű Kifürkészhetetlent. Év végén 2014 negyedik legjobb könyveként listáztam, s ezután beszereztem minden hozzáférhetőt az írótól: kezdve a Metropolis Media által szinte már idegesítően sokszor az olvasók figyelmébe ajánlott Flashforward - A jövő emlékein (amely nyomán ugyan valóban tévésorozat készült, de semmi mást nem vett át belőle, csak az alapötletet), folytatva a szintén szörnyű borító mögé rejtett, de igen intelligens Lélekhullámmal (s ez a két kötet igazán tetszett is, bár nem érte el a Kifürkészhetetlen szintjét), hogy azután a kissé YA-stílusúra sikerült (vagy annak írt) WWW-trilógia (Világtalan, Vigyázók, Végzet) egy időre elvegye a kedvem a szerző regényeitől. Valószínűleg ezért tartott két évig, mire felfigyeltem rá, hogy még egy kötete megjelent magyarul (talán nem titkoltan A marsi 2014-es sikerét is meglovagolva).

Na, ezt hívják borítónak

Sokat vesztettem a figyelmetlenséggel: most ugyanis hajlamos vagyok azt mondani, hogy a Halál a vörös bolygón jobban tetszik még a Kifürkészhetetlennél is. Talán nem tűnik olyan jelentősnek, mint az, de magyarul, amely nyelven a klasszikus sci-fi-kriminek alig jelentek meg reprezentánsai (leginkább csak a Harcjáték című novellaantológiát lehetne ellenpéldaként megemlíteni), egyszerűen üdítő olyan science fiction történetet olvasni, ami 1. a műfaj minden szabályát tökéletesen betartó klasszikus noir is egyben (de nem thriller és nem is akció-kalandregény, ami manapság inkább elterjedt). 2. regényvilága nem szeretne totális világmagyarázatot nyújtani, s a jövőbeli egészségügytől és politikától a szórakoztatóiparon és a közlekedésen át a mezőgazdaságig mindent megmutatni, miközben elfelejt történetet mesélni (be kell valljam, hogy számomra Clarke jó néhány regénye is ezért nem tetszik). 3. szellemes, stílusos, s egyszerre idézi meg az ember kedvenc noir filmjeit és regényeit, s ad ötletes és öntörvényű saját rejtélyt, saját, karakteres szereplőkkel.
A történetben Alex Lomaxot, New Klondike-nak, a kissé félresikerült marsi betelepítés egyetlen, ám annál mocskosabb városának magánnyomozóját követhetjük nyomon, akinek az irodájába egy szép napon gyönyörű nő sétál be azzal, hogy segítsen megtalálni a férjét, aki eltűnt. Így csöppenünk egy rejtélysorozatba, amelyben szerepet játszik egy kedélyes marsi paleontológus, néhány ideáltestbe lelkét áthelyeztető gyanúsított, egy elveszett, ám annál értékesebb fosszíliamező, egy régi, kudarcba fulladt marsi expedíció, néhány egyforma testbe ültetett gengszter és egy figyelemreméltó saját testtel rendelkező írónő. A szórakoztató, izgalmas és hangulatos kötet egyszerre kacsint össze a noir rajongóival és szerez örömet annak, aki egy jó sci-fire vágyik. Úgyhogy nekem kétszeresen is tetszett. Ajánlom másoknak is.

A fantasztikus irodalom klasszikusai sorozat 2017-ben született meg az Attraktor Kiadónál. Legnagyobb örömömre. A kedvcsináló borítók becses beltartalmat rejtenek: a sorozat célja megismertetni a magyar olvasókkal a Weird Tales magazinban és kortársaiban publikáló, neves fantasyszerzők magyarul még teljességgel ismeretlen műveit. Ezekre a történetekre szinte kivétel nélkül igaz, hogy eredetileg kifejezetten ponyvának, szórakoztató magazinokba íródtak, így ma is pompásan el lehet velük tölteni az időt. Ugyanakkor visszatekintve jól látszik, hogy valami miatt kiemelkedtek az átlagból, tudtak valami pluszt: akár a stílus, akár a szerkesztés, akár a tematika terén kimagaslót adtak. Sőt, nem egy közülük szépirodalom, amelyet a kényes ízlésűek is nyugodtan és élvezettel elolvashatnak.

A sorozat első kötete Robert E. Howard elbeszéléseit és verseit tartalmazza. Borítóján jól kivehetők azok a Weird Tales-borítók, amelyekben Howard írásához készült a címlapkép: ez mindjárt különleges hangulatot csinál az olvasáshoz. (1)

A magazin, amelyben A keselyű árnyéka megjelent

Hogy ki volt Robert E. Howard (1906-1936), nyilván nem érdemes hosszasan ecsetelni. A heroikus fantasy megteremtője, a történelmi fikció mestere elképesztően sokoldalú író volt, hiszen a lovecraftiánus horrorsztorikon, a krimiken, a vadnyugati és a szinte realista nyugati történeteken át a krimiig minden műfajjal sikeresen és inspirálóan próbálkozott rövidre mért alkotóidejében. Életében megjelent műveinek többsége a legendás Weird Tales magazinhoz kötötte, ahol az olvasók többször is az ő elbeszéléseit szavazták meg a legjobbnak. Furcsa módon azonban az én kedvenceim között nagy számban akadnak posztumusz, életében mindvégig kiadatlan művek is, mint A bárd jogán vagy A skorpió oltára. Úgy gondolom, abszolút jogosan kezdődött az ő kötetével A fantasztikus irodalom klasszikusait felsorakoztató kötetszéria: számomra ugyanis mindenképpen ő az első számú klasszikus.

A Vörös Szonja és a keselyű árnyéka című kötet hét izgalmas és kalandos elbeszélést tartalmaz. Nem, tudom, hogy van-e köztük Howard legjobbjai közül: ezt nem az én tisztem megítélni. Az viszont bizonyos, hogy mindegyik teljesen új, magyarul szinte ismeretlen oldaláról mutatja az írót. Inspiráló volt számomra, mennyi friss, különleges témával gazdagodhattam, elolvasva a könyv történeteit: akadt történelmi kalandozás, Poe és Bierce útján haladó rémtörténet, hamisítatlan őshorror és szinte franciásan misztikus novella is.

Szonjából posztumusz hybóriai harcos lett

A keselyű árnyéka a címadó elbeszélés, 1934-ből, amely tulajdonképpen inkább kisregény, hiszen mintegy hatvan oldalt tesz ki. A 16. század közepén játszódik, Nagy Szulejmán szultán korában, nem sokkal a mohácsi csata után, s örvendetesen nagy számban találhatóak benne a magyaroknak ismerős vagy éppen magyar vonatkozások. Főhőse Rohatini Szonja, az okos és bátor orosz harcosnő, aki férfiakat megszégyenítő bátorsággal vívja harcát az igazságtalanság és barbárság megtestesítői, a törökök ellen. A lány nem más, mint Szulejmán kedvenc feleségének a lánytestvére: Roxolána, ahogyan nyugaton emlegették, mindenkinek ismerős lehet a Szulejmán-sorozat nagy hatalmú Hürrem szultánájaként. A Howard által megalkotott testvére nem kevésbé erős egyéniség: "Ha a tatárok azon az éjjelen Roxolána helyett Szonját ragadják el, bizony, Szent Péterre mondom, Szulejmán már megkapta volna a magáét!" - mondják róla az elbeszélésben. (2) A fordulatos és kalandos cselekményben Isztambultól Bécsig kalandozhatunk meglepően hiteles történelmi díszletek között: megdöbbentett, Howard mennyit olvashatott ehhez a történetéhez, hiszen kifejezetten autentikus és meggyőző képet rajzolt fel a 16. századi Európáról. (3) Szintén lenyűgözött a másik főhős, Gottfried von Kalmbach lovag, aki Mohácsnál majdnem megölte a szultánt (4), s aki épp csak egy kissé túlságosan szereti a bort, a nőket, és a hetvenkedést ahhoz, hogy romantikus hőssé váljon: mégis nagyon meg lehet kedvelni. Szócsatái pedig Szonjával utánozhatatlanok. Miközben hőseink egy árulót üldöznek, a szultán bérgyilkosai pedig Gottfried lovagot, a hűségen és áruláson fordulhat meg Bécs és egész Európa sorsa. Ez egy pompás elbeszélés: boldog vagyok, hogy olvashattam.

A Farkasfej - szörnyű - címlapképen

A kötetben ezután két klasszikus, helyenként kissé gótikus horrorelemekkel gazdagított novella olvasható, amelyből az első, A villefére-i erdőben (1925) önmagában is megáll, de akkor nem különösebben izgalmas, a másodikkal, vagyis a Farkasfejjel (1926) együtt azonban a legpompásabb, hangulatában kissé a Solomon Kane-történetek elátkozottságára emlékeztető történet kerekedik belőle. Mindkét írás a Weird Talesből való, s mind szereplőivel, mind helyszínével, a sötét Afrikával felidézte bennem a Vörös árnyak vagy a Koponyák holdja legjobb fordulatait. A befejezésük pedig kifejezetten ötletes és meglepő volt.

A következő novella A tengeri átok, amely 1928-ban jelent meg, szintén a Weird Talesben. Nem akarok állandóan hasonlítgatni, de volt ebben valami, ami Clark Ashton Smith nemrég olvasott Sarki regéire emlékeztetett: átokverte kilátástalanság, egy sötét, a megváltásra már hiába váró világ, s némi meglepő költőiség. Hasonlóképpen a könyv utolsó története, az 1930-as A Halál borzalmas érintése meg Bierce-t idézte az emlékezetembe: ám az ő szikár és ironikus történeteinél jobban félelemre és azonosulásra késztetett ez a furcsa kísértetsztori.

Az álomszép kép mögött A gyűrű kísértete

Nagyon különleges volt a Rémület a halomból: ugyanis azt hittem, tudom, miről fog szólni, mielőtt még hozzákezdtem volna. Mint lelkes rajongó, úgy véltem, ha ismerem A kőhalom a hegyfokont, ezt is ismerem. Csak annyi lesz a különbség, hogy ez hangsúlyozottan texasi, szóval kissé vadnyugati történet. Nos, nem így lett: pompásat borzongtam, sok félrevezetéssel, s összerakni a történet hátteréül szolgáló szörnyű múltat legalább annyi örömet okozott, mint mondjuk A kicsi nép esetében.

Végül a legkülönlegesebb novella egyértelműen A gyűrű kísértete volt, amelyben John Kirowan, egy a misztikumok és átkok terén Sherlock Holmes bűnüldöző tudásához hasonló képességekkel rendelkező alak (5) ősi ellensége nyomába eredt. A cselekmény érintette a reinkarnáció, a házastársi féltékenység, a hipnózis és Faust alkujának témáját, míg végül egyértelműen meglepő és lebilincselő véget ért.

Valamennyi elbeszélést Kiss Sándor fordította, igen jól. Engem nemcsak munkabírása és a tehetsége késztet ámulatra, de érdeklődésének a hatósugara is. Az utóbbi időben ugyanis módom volt olvasni a fordításában kora középkori ír eposzt és késő középkori lovagregényt, 17. századi ős-sci-fit és 19. századi elbeszélést: s valamennyi szöveg jól sikerült munka volt, maguk a művek pedig teljesen friss felfedezések a magyar irodalom számára. Így azután bízom benne, hogy ez az izgalmas sor folytatódik. (6)

Szám vámpírokkal, benne: Rémület a halomból

Összefoglalva: egy valóban izgalmas, unikális és szép kötettel sikerült elindítani A fantasztikus irodalom klasszikusait. Ez a kötet valóban ponyva a javából, sőt, egy kicsit több is annál. Mindenkinek bizalommal ajánlom.

(1) Érdekességképpen: ezekben A fekete kör népe, a Vörös szögek, A Fekete Ember és az Asshurbanipal Tüze jelent meg.
(2) Rohatini Vörös Szonját angolul Red Sonya of Rogatinonak hívják, és csak ebben az egy elbeszélésben szerepel. A hősnőből 1973-ban (kicsit megváltoztatott helyesírással) új képregény- és történetalakot kreáltak Red Sonja néven, aki többé-kevésbé olyan, amilyennek Brigitte Nielsen játszotta 1985-ben a Vörös Szonja című filmben. A Rogatino magyar fordítása egyértelmű, hiszen Hürrem tényleg a ma Ukrajnában található Rohatinban született. A keresztnevet lehetne Szonyának fordítani (hiszen a lány orosz, pontosabban ukrán), de nem sok értelme lenne: egyrészt, mert a Vörös Szonja névalak már közismert, s többen egészen biztosan nem értenék a néveltérést. Másrészt, mert így a történet olvasása közben végiggondolhatjuk, mennyit ismerünk a valódi Howardból, ha Szonja (nemcsak filmen, de az irodalomban is) így át tudott változni. Harmadrészt pedig azért, mert a Szonja (így anyakönyvezve) közben nagyon elterjedt magyar női névalakká vált, 2016-ban a 47. leggyakrabban adott lánynév volt. Így én igazán megfelelőnek találom a Rohatini Vörös Szonja névfordítást.
(3) Ilyenkor mindig rácsodálkozom, mennyire tehetséges volt. Hiszen amerikaiaknak írt, magazinokba, így kb. bármit írhatott volna: ahogyan pl. Bram Stoker Drakulájában is román székelyek, bukovinai csehek és osztrák műparasztok váltják egymást - ez mégsem aggaszt senkit. Howardot azonban, nyilván, zavarta volna, ha pontatlanul fogalmaz.

Nemsokára erről is írok

(4) Paff: a magyar szakirodalomban csak a nyolcvanas évek óta szokás forrásokra hivatkozva emlegetni, hogy Szulejmán valóban majdnem meghalt a mohácsi csatában. A magyar nehézlovasság egy része kis híján átvágta magát a szultán személyes testőrségén, s néhány percig Szulejmán élete is veszélyben forgott. Annyira kíváncsi lennék, hogy Howard honnan vette az ötletet - 1934-ben. (Na jó, nála egy német lovag a hős.)
(5) Igazán érdekelne, hogy azonos lehet-e Az éjszaka gyermekeiben szereplő Kirowan professzorral - bár szerintem nem. 
(6) Kiss Sándor fordításában olvastam még a következő műveket: Sir Arthur Conan Doyle: A rémálom szobája és más rejtelmes történetek, Sir Arthur Conan Doyle: Kisvárosi lidércnyomás és egyéb rejtelmes történetek, Nictzin Dyalhis: A zafír szirén és a boszorkányok történetei, Francis Godwin: Ember a Holdon, Geoffrey of Monmouth: Arthur király históriája, Horn király gesztája, Robyn Hode kis gesztája, Robin Hood krónikák: A korai balladák és színművek, Táin Bó Cúailnge - Ír eposz a kora középkorból. Továbbá ajánlottam már itt a következő általa írt műveket: Az Arthur-király mondakör, Elfeledett évszázadok - Az angolszász Anglia története, A viharisten és a sárkány.

2012 - ekkor ismerkedtem meg Robert E. Howarddal és műveivel. S a hősökkel: Kull királlyal, Conannal, a barbárral, a puritán Solomon Kane-nel vagy épp a cseles Cormac Mac Arttal. Kissé talán későn, hiszen sokak szerint Howardot és egyáltalán, fantasyt és kalandot kamaszként kell olvasni, nem pedig felnőttként. De még éppen időben jött az élmény: a találkozás pedig egy gyönyörű barátság kezdete lett. Elbűvölt az író gazdag fantáziája, különleges, helyenként utánozhatatlan stílusa, szuggesztív írói világa. Nem egy olyan írása is nagy kedvencem lett, amelyet - a kísérő jegyzetek szerint - a kritika nem is tart igazán tökéletes műveknek. S szokásommá vált, hogy időről időre újraolvasom a magyarul is hozzáférhető köteteit: mert annyira jó ismételten elmerülni szövegei birodalmában, a félelmek, látomások, végzetek, harcok képei és jelenetei között. Mindig új dolgokra bukkanok az elbeszéléseiben, s folyamatosan vágyakozom újabb, még ismeretlen írásaira.

Az, hogy a rajongásom kialakult, persze nem csak a szerzőn múlott, hanem egy magyar kiadón is. Robert E. Howard 2012 előtt is a fantasy műfaj meghatározó megteremtője és az amerikai irodalom egyik - lassanként a kényes ízlésűek által is el-elismert - nagy alakja volt. Én azonban húsz éven át figyelmen kívül tudtam hagyni az 1990 óta nálunk is kiadott történeteit, sznobul és érdektelenül. 2011-ben azonban megindult a Delta Vision Kiadó MesterMűvek sorozata (akkor még csak a Klasszikus folyam), amelynek zászlóshajója ma is a Robert E. Howard életműkiadás. A mai napig négy kötete jelent meg (Kull király és az ősök, 2011, Bran Mak Morn és a piktek, 2011, Cormac Mac Art és a vikingek, 2012, Fekete Turlogh és a kelták, 2014), amely tematikus válogatásban nyújtja az életmű egy-egy szeletét, a teljességre törekedve. Így olvashatunk bennük prehisztorikus, reinkarnációs-időutazós, pikt, római, viking, kelta és persze a mitikus korba elvezető, a történelem előtti történelmi elbeszéléseket is. A sorozatban hangsúlyozottan az eredeti Howard-történetek látnak napvilágot, ami azt jelenti, hogy az esetleg korábban már magyarul kiadott változatoknál is teljesebb, megbízhatóbb, a lapszerkesztők és posztumusz szöveggondozók átírásaitól megtisztított műszövegeket olvashatunk, ráadásul kiváló, igényes, mondhatni tökéletes fordításban.

A könyvek megformálása talán nem mindenkinek tetszik, bennem azonban ez ültette el az igazi rajongást. A novellákat ugyanis kis bevezetések helyezik el az életműben, amelyek beszámolnak keletkezésükről, s beavatnak abba a világba, amelyben Robert E. Howard is élt és dolgozott: amikor - jobbára a húszas-harmincas években - hihetetlen tehetségek tűntek fel írásaikkal a ponyvamagazinokban (amilyen a leghíresebb, a Weird Tales volt), és egyszer használatosnak, egyszer olvasósnak gondolt műveikkel csendben megváltoztatták az angol nyelvű irodalmat, ugyanakkor folyamatos bizonytalanságban éltek saját tehetségük, írásaik piacképessége és az olvasók - főképp szerkesztők által elképzelt - elvárásai felől. Ami pedig mindebből megmaradt: hihetetlenül értékes, felfedezésre váró életművek, amelyeket a maguk valóságában, a később rájuk tapadt legendáktól és előítéletektől megfosztva érdemes szemügyre venni.

Ez a szemlélet indított el a rajongás útján, s vett rá, hogy érdeklődni kezdjek a műfaj nagy megalapítói, az őshorror, a korai sci-fi és a klasszikus hősi fantasy iránt, s lelkesen olvassak M. R. James, Clark Ashton Smith, E. F. Benson, Jack London, Ambrose Bierce, Abraham Merritt, H. P. Lovecraft vagy épp Stanley G. Weinbaum vonatkozó írásaiból - amelyek közül már nem is mindet a Delta Vision jelentette meg. Nemcsak megváltozott tehát a szemléletem Howard és könyvei hatására, de ki is tágult az érdeklődésem, s folyamatosan vonz magához ez a különleges és minőségi, ódon pulp-világ.

A fentebb felsorolt kiadási dátumokból azonban látszik - s azt hiszem, a rajongók körében közismert -, hogy a Howard életműkiadásnak immár három éve nem jelent meg folytatása. Igaz, maga a MesterMűvek sorozat - különféle alsorozatokkal bővülve, mint a Dark, a Fantasy, a Science Fiction és végül a Történelmi - immár 24 kötetet számlál, mégis, több okból, éveken át lelassulás, sőt leállás jellemezte ezeket a szériákat. A 2015-2016-os évben talán sokan elvesztették a reményt, hogy a megszokotthoz hasonló, igényes és minőségi kötetek valaha még a kezükbe kerülnek. De tévedtek!

A MesterMűvek sorozat eddig megjelent kötetei

Bízom benne, hogy 2017 mindenkit megnyugtathatott! A MesterMűvek sorozat szépen feltámadt: szinte az összes régi ígéret beváltására sor került, az új kötetek pedig nemcsak tartalmukban voltak pompásak, de végül fizikai megvalósításuk is remekül sikerült!

S az év végéig megjelent négy könyv reményt adott rá, hogy 2018-ban legalább negyedévenként egy új kötettel mindenképpen számolhat az, aki szeretne különleges, ínyenceknek való sci-fiket, fantasykat, s klasszikus pulp-műveket olvasni a Delta sorozatában. Dicsérni kell, nem pedig temetni a MesterMűveket: ajánlom minden kételkedőnek, csüggedt rajongónak és kitartó olvasónak, aki az elmúlt években - hozzám hasonlóan - legfeljebb azzal tudott kitartani, hogy újra-, újra- és újraolvasta régi kedvenceit: vegye meg az új köteteket!

Mindenképpen nyugtázandó azonban, hogy a Delta sorozatának akadozása nemcsak annyit jelentett, hogy egy kicsit várni kellett a könyvekre. Felszínre hozta azt az olvasói éhséget, ami bennem is feltámadt: hogy például új és új Howardokra vágytam (miután már a régen kiadott összes köteteket is elolvasgattam). Úgy gondolom, hogy ma Magyarországon van egy olyan olvasóközönség, amelyik - sok különböző indokból a nosztalgiától az irodalmi ínyenckedésen át a szerepjáték-rajongásig - keresi, szereti és vásárolja a pulp-nemzedék szerzőinek írásait, a fantasztikus irodalom klasszikus műveit, a Weird Talesben és máshol színre lépett szerzők munkáit. Ennek az olvasóközönségnek a létrehozásában a Delta szériái meghatározó szerepet játszanak. Nemrégen azonban jelentkezett egy másik kiadó, egy új sorozattal, amelynek megvan az esélye, hogy éppoly legendássá váljon, mint a MesterMűvek.

Az Attraktor Kiadó 2017-ben indította meg A fantasztikus irodalom klasszikusai című szériáját, amelynek eddig két kötete jelent meg, idén pedig előkészületben van a harmadik. Első szerzőjüknek ők is éppen Robert E. Howardot választották, a másodiknak pedig a (véleményem szerint teljesen ismeretlen, ám annál különlegesebb) Nictzin Dyalhist. Szintén sorozatot hoztak létre Sir Arthur Conan Doyle rejtelmes történeteinek kiadására, amely ugyancsak két válogatással indult el 2017-ben, s előkészületben a következő.

Engem nagyon boldoggá tesz, hogy immár két különböző ötlet, szerkesztési prioritás és szemlélet alapján megjelenő, alakuló sorozatban is találkozhatom új és új írásokkal a klasszikus fantasztikus irodalom szerzőitől. Bízom benne, hogy a két klasszikus széria nem öldöklő vetélytársat lát a másikban, legfeljebb inspiráló versenytársat. S a Doyle-novellaválogatásoknak is nagyon örülök: a Delta ugyanis egy pompás Doyle-könyvet állított össze hét évvel ezelőtt, ám sajnos ezt nem követte újabb eddig.

Éppen ezért furcsállottam a Delta fórumában olvasgatva, illetve olvasó ismerőseimmel beszélgetve, hogy néhányan kötelességüknek érezték utálni az Attraktor könyveit, szerzőit, fordításait. Sokszor előre, tehát úgy megítélve a másik kiadó könyvét, szerzőjét, hogy a borítófotóján kívül mást nem is ismernek. Magánvéleményem szerint (amelyet korábban őszintén le is írtam itt a blogon) a MesterMűvek sorozat néhány kötetének ritka csúf borítót sikerült adni: igencsak rosszul jártam volna, ha pl. a számomra abszolút meghatározó Kull király és az ősök írásait az egyáltalán nem tetsző borítófestmény alapján akartam volna megítélni. (Az Attraktor borítóit egyébként az adott szerző írásait megjelentető pulp-magazinok címlapfotói díszítik, amit hangulatosnak találok.)

Nagyon sznobnak tartottam magam utólag, hogy míg a Delta Vision rá nem vett az olvasásra, könnyedén és nagyzolva rálegyintettem az egész klasszikus fantasy-sci-fi-horror műfajra. Most úgy vélem, másoknak sem kellene olyan sznobnak lenniük, hogy egyes szerzőket csak azért kedvelnek, mert a Delta adja őket a kezükbe, míg másokat csak azért utasítanak el, mert az Attraktor jelenteti meg őket. Különösen szemet szúró ez Howard esetében, akit - mivel mindkét sorozatban feltűnt - nehéz a kiadó alapján megkövezni: ezért lett téma, hogy járhatott-e Vörös Szonja a 16. századi Bécsben, vagy nem, s elég jó-e a frissen megjelent fordítás, vagy nem. (Járt. És igen, nagyon is. Viszont magazinmegjelenésből készült.)

Természetesen nem azt akarom mondani, hogy az egyik vagy másik sorozat jobb; hogy hagyjuk a Deltát és rajongjunk az Attraktor szériáiért; vagy hogy bármelyik kötetben ne lehetnének apróbb hibák. Az meg, hogy kinek melyik szerző melyik írása tetszik, nyilvánvalóan ízlés dolga, tehát itt sem szeretnék hasonlítgatni. De különösnek találom, hogy ha - nemsokára - megírom itt, mennyire tetszett a Vörös Szonja és A zafír szirén az Attraktor kiadásában, talán egyesek szemében árulónak tűnök majd, mint aki hűtlen lett korábbi rajongása tárgyához.

Továbbra is a Delta Vision hűséges olvasói közé számítom magam. Akinek csak tudom, ajánlom a MesterMűvek köteteit: még a munkahelyemre is bevittem őket... Mindegyiket megveszem, s a kiadó többi könyvét is meg lehet találni a polcaimon a M.A.G.U.S.-tól a Dragonlance-könyveken át Moorcock és Piers Anthony műveiig. De szeretném, ha békésen élvezhetném az Attraktor köteteinek írásait is.

Remélem, hogy az Attraktor könyvek kiváló beltartalma, valamint az, hogy - úgy tűnik - a fantasztikus sorozat olyan újabb szerzőkkel folytatódik, akik vélhetőleg sosem voltak célszemélyei a MesterMűveknek, tehát nem hátráltathatják ottani kötetek kiadását, lecsendesíti az indulatokat. Azzal ugyanis csak veszíthetünk, ha kihagyjuk a lehetőséget, hogy jól fordított és igényes kiadásban találkozzunk a Weird Tales és más magazinok legjobbjainak vagy épp Doyle-nak a még ismeretlen írásaival.

A megbékéléssel végeredményben mindenki nyerhet, az olvasók például feltétlenül, de talán a legtöbbet - haló porukban - a szerzők. Az a lelkesedés és pártoskodás, amely a két (három) sorozatot övezi, egy dolgot ugyanis fennen bizonyít: hogy a magyar olvasóknak nagyon fontosak a pulp-irodalom nagyjai, így köztük Robert E. Howard is. Vajon mit szólna, ha tudna róla, mekkora sikert arat, s mennyi magyar rajongója és védelmezője van az írásainak nyolcvankét évvel a halála után is?

Mindeddig talán Az én Dantém című volt a leghosszabb írásom a blogon: ezúttal azonban megnyugtatok mindenkit, rövidebb poszt következik. Egyrészt, mert - talán - Petrarcáról nehezebb írni. Másrészt véleményem szerint Petrarca elismerten fő művének, a Daloskönyvnek mindeddig nem született olyan fordítása, amelyben igazán egységes Petrarca-kép bontakozna ki. Ezért a posztnak talán az is lehetett volna a címe: Petrarcához, kerülőúton. Így jutottam ugyanis el az itáliai reneszánsz költőfejedelméhez, és így kedveltem meg.

Francesco Petrarca Daloskönyve Európa, 1974 Fordította: Csorba Győző, Jékely Zoltán, Kardos Tibor, Károlyi Amy, Keresztury Dezső, Lux Alfréd, Majtényi Zoltán, Nemes Nagy Ágnes, Rónai Mihály András, Sárközi György, Simon Gyula, Szabó Magda, Szabolcsi Éva, Szedő Dénes, Takács Zsuzsa, Takáts Gyula, Tellér Gyula, Tóth Bálint, Végh György, Weöres Sándor

Ha ugyanis valaki 2016-ban, vagy korábban megkérdezett volna arról, kedvelem-e Petrarca műveit, azt kellett volna bevallanom becsületesen, hogy a Daloskönyv híres szonettjeinek, canzonéinak és egyéb darabjainak olvasása sok szép pillanatot szerzett nekem, hiszen jól fordított és költői szavakat mindig jó olvasni, - de csak a legritkább esetben mozdított meg bennem igazán valamit. Persze ha az ember egyetlen pillantást is vet a kötet fordítóinak névsorára Csorba Győzőtől Weöres Sándorig, akkor érzi, hogy ezt nem lenne szabad kimondani - hiszen a magyar (műfordítás)irodalom legkiválóbbjai alkottak magyar változatot  a 366 versből. Miként jön ahhoz bármely olvasó, hogy fanyalogjon? És persze, miért Petrarca költészete volna a hibás az esetért?

Diadalmenetek Eötvös József Könyvkiadó, 2007 Fordította: Hárs Ernő

Ettől függetlenül Petrarca iránti érdeklődésem békésen aludta téli álmát egészen addig, míg 2017-ben a kezembe nem került a Diadalmenetek (Triumphi/Trionfi) című kötet. Ez a munka a Daloskönyv mellett a másik nemzeti, vagyis vulgáris olasz nyelven írt műve Petrarcának. A monumentális, epikus költemény, amelyben az olvasó szeme előtt mintegy látomásban elvonul Cupido, a Szüzesség, a Halál, a Hírnév, az Idő, s végül az Örökkévalóság is, monumentális idő alatt is készült el: Petrarca 1351-től haláláig, 1374-ig dolgozott rajta folyamatosan, s egyértelmű, hogy egyfajta az Isteni színjátékhoz hasonlító világenciklopédiát, allegorikus emberiségkölteményt igyekezett létrehozni benne. A tercinákban íródott tizenkét részben hat szimbólumokkal teli győzelem tanúi lehetünk. Az álomszerűség apokaliptikus vízióba, a burjánzó reneszánsz poétika a bűn és megváltás teológiai-filozófiai bemutatásába, a költészet a festészetbe és a zenébe játszik át a műben. Elbeszélője pedig legalább olyan személyes benyomást tesz az olvasóra, mint az Isteni színjátékban Dante által kreált Dante-Utazó. Az elbeszélő a mű elején álomba hanyatlik, hogy csodás dolgokat láthasson:


Lelki, szellemi és látomásos utazása végén pedig megpróbálja megfejteni halál és túlvilág misztériumait: "Mit az Idő s a Halál összetépett, / az összes arc virágzóvá lesz újra", "S mint legelső, ő fog kerülni sorra, / akit nyelvem és fáradt tollam által / idéz meg a világ zokogva egyre, / s lakójául az ég örvendve vállal." Ennek a különös vándorlásnak a szavait olvasva szerettem meg igazán a Petrarca-Utazót, Laurát, a szerelmét, akit elveszített, s végül, újra, vagy talán életemben először, magát a költőt is. Az egyébként sajnos befejezetlen mű majdnem olyan rajongást váltott ki belőlem, mint Dante fő műve, s olvasni is majdnem olyan békét és szépségeket hozó, mégis meglepő irodalmi kaland volt, mint megismerkedni az Isteni színjáték újabb fordításaival.

Kétségeim titkos küzdelme Lazi, 1999 Fordította: Lázár István Dávid

Persze egyértelmű volt számomra, hogy ebben közrejátszik a Diadalmenetek fordítójának, Hárs Ernőnek a páratlan tehetsége is, aki nyolcvanöt évesen, egyik utolsó nagy munkájaként készítette el a magyar változatot, mindjárt jegyzetekkel, kísérő tanulmánnyal együtt, magabiztos háttértudással és fantasztikus költői beleérzéssel. Elemzése szerint a mű felének a lényegét a különféle felsorolások adják, s a fordítás nehézségét a szárazság elkerülése adta: nos, egész biztos vagyok benne, hogy soha életemben nem olvastam még ilyen gyönyörű, inspiráló és elgondolkodtató felsorolásokat. A könyv ráadásul kétnyelvű kiadvány, így bárki, áttekintve a szomszédos oldalakon futó eredeti, petrarcai szövegre, meggyőződhet a szöveghűségről és a műfordítás pontosságáról.

A tudatlanságról Lazi, 2003 Fordította: Lázár István Dávid

A verses élmény annyira fellelkesített, hogy Petrarca két prózai művét is gyorsan elolvastam. A tudatlanságról írt értekezést és a Kétségeim titkos küzdelme című névre keresztelt önvallomást (és filozófiai traktátust) a Lazi adta ki az ezredforduló táján, s kiváló, modern magyar fordításuk felismertette velem, miért is rajongtak úgy a kortársak az előadó, tanár és elemző Petrarcáért.

Orpheusz lantja, Dávid hárfája Kalligram, 2004 Fordította: Csehy Zoltán

Éppen ezért amikor hozzákezdtem Csehy Zoltán műfordításkötetéhez, az Orpheusz lantja, Dávid hárfája című könyvhöz, amely Petrarcának a nálunk (de talán máshol is) alig ismert, latin nyelvű költészetéből válogat, már semmi meglepetést nem okozott, hogy éreztem: nekem ez a költő (és költészet) tetszik. Ennek a kötetnek azután igazán antikos a hozzáállása, főleg eclogák, episztolák és zsoltárok alkotják (továbbá szerepel benne Petrarca latin eposzának, az Africának egy részlete), mégis valamiképpen megtaláltam benne ugyanazt a költőt (és embert?), aki a Diadalmeneteket írta. A bravúros verselőt, az elképesztően művelt humanistát, aki folyamatosan csillogtatja ismereteit, de mindezt elegánsan és visszafogottan, költői művére árnyékot nem vetve teszi. És a helyenként megdöbbentően őszinte poétát, aki ilyeneket ír:


(A Fohász című vers, eredeti rímszavai: turbis, urbis, cohortis, mortis.) Innen jutottam vissza azután, kerülőúton, a Daloskönyvhöz, amelyet immár nagyon igyekszem szeretni. Újraolvastam, átéléssel és élményeket keresve. S ha 2018-ban valaki megkérdezne, kedvelem-e Petrarca műveit, határozott és lelkes igennel felelnék.

Mégis, nagyon örülnék, ha napjaink avatott tollú műfordítói közül valakinek mániájává válna, hogy egyedül, egymagában le kell fordítania újra Petrarca fő művét. Azt hiszem ugyanis, hogy számomra a Daloskönyv magyar változatának egyetlen hibája van: hogy nem Petrarca bújik meg a sorai mögött, hanem - Kardos Tibor gondos szerkesztése ellenére - inkább Petrarcák. Bízom benne, hogy egyszer felkelti majd valaki figyelmét ez az állítólag unásig ismert mű, s - nem hagyva feledésbe merülni a műfordítóelődök nagyságát sem - veszi valaki a bátorságot, hogy egyedül, egyetlen fordítói koncepcióval merjen Petrarca magyar hangjává válni. Ha legalább olyan jól sikerülne, mint Márton László Walther von der Vogelweide-összese, nem lenne okunk panaszkodni...

Nehéz érkezés volt: Stanley G. Weinbaum (1902-1935), akit nyugodtan lehetne együtt emlegetni a korai Asimovval, 2015-ig gyakorlatilag ismeretlen volt idehaza. (1) Ekkor jelent meg műveiből egy kötetnyi válogatás, ám sajnos csak a Galaktika Baráti Kör tagjai számára volt elérhető, így könyvesboltokban sosem mutatkozott. (2)
Ezért a jég igazából 2017-ben tört meg, a Kalandok a Naprendszerben című Delta Vision-kötet kiadásával. A kötet egy tucat elbeszélést tartalmaz (ám bízom benne, hogy Weinbaum, akinek összesen nincsen harminc novellája, kap majd még egy válogatást a kiadótól).
Ennek örömére készült el ez a raktár-bejegyzés, amelyből az is kiderül, hogy ha tetszett a MesterMűvek-kötet, utána esetleg érdemes próbát tennünk a Metropolis Mediáéval is, mivel abban szerepel három olyan elbeszélés, amely a frissebb könyvbe nem került bele. De a sorrend szigorúan megőrzendő: véleményem szerint ugyanis Weinbaum igen jó író, így megérdemli, hogy a Kalandok a Naprendszerben alapos fordításai által ismerjük meg őt és a novelláit, méltó köntösben és minőségben.

Stanley G. Weinbaum: Kalandok a Naprendszerben, Delta Vision, 2017
Marsi odüsszeia (Kornya Zsolt)
Az álmok völgye (Fazekas Árpád - Kornya Zsolt)
Paraziták planétája (Tóth Bence Ákos)
A lótuszevők (Erdő Orsolya)
A kétes bolygó (Tóth Bence Ákos)
Feltételes világok (Szilágyi János)
Az eszménygép (Szilágyi János - Kornya Zsolt)
A nézőpont (Szilágyi János)
A végső alkalmazkodás (Erdő Orsolya)
A Próteusz-sziget (Erdő Orsolya)
A Vörös Péri (Fazekas Árpád)
A végtelen küszöbén (Erdő Orsolya)
Ciklust alkot együtt a Marsi odüsszeia és Az álmok völgye, a három Ham és Pat-történet (Paraziták planétája, A lótuszevők, A kétes bolygó) és a három Manderpootz-történet (Feltételes világok, Az eszménygép, A nézőpont). Csak ebben a kötetben olvasható a Marsi odüsszeia, a Paraziták planétája, A lótuszevők, A kétes bolygó, A nézőpont, A Vörös Péri és A végtelen küszöbén című elbeszélés.

Stanley G. Weinbaum: Bolygóközi Odüsszeia, Metropolis Media, 2015
Álmok völgye (Szente Mihály)
A tökéletes adaptáció (Szente Mihály)
Pügmalión szemüvege (Szente Mihály)
Változó tengerek (Szente Mihály)
A "ha" világai (Szente Mihály)
A megváltás kőhalma (Szente Mihály)
Az ideál (Szente Mihály)
A Próteusz-sziget (Szente Mihály)
A Kalandok a Naprendszerben című kötetben a következő elbeszélések találhatók meg (zárójelben az ottani címük): Álmok völgye (Az álmok völgye), A tökéletes adaptáció (A végső alkalmazkodás), A "ha" világai (Feltételes világok), Az ideál (Az eszménygép), A Próteusz-sziget (A Próteusz-sziget). Csak ebben a kötetben olvasható a Pügmalión szemüvege, a Változó tengerek és A megváltás kőhalma.

(1) Tudtommal két novellája jelent meg az Ozirisz országa című 1996-os antológiában, A lótuszevők és a Mars-odüsszeia - egyéb semmi.
(2) Emellett helyenként igen elsietettre sikerült a magyar szövege, s maga a válogatás sem volt valami alaposnak nevezhető, tekintve, hogy két összefüggő novellából csak a másodikat tartalmazta - sőt, azzal kezdődött -, másik három összefüggő történetből pedig az első kettő került bele, de nem egymás után...

Nemrég még csak egy könyv volt, mára azonban már három, s az életműsorozat folytatódik: Clark Ashton Smith (1893-1961), a viszonylag rövid pályát befutott, pedig ahhoz mérten hosszú életű költő, író, rémtörténetszerző és illusztrátor munkásságának egy szeletéhez immár magyarul is hozzá lehet férni. Ez indított arra a gondolatra, hogy Howard Phillips Lovecrafthoz meg Robert E. Howardhoz hasonlóan az ő kötetben megjelent művei felsorolásának is raktárbejegyzést szenteljek. A könyvek tartalmát is feltüntettem (minden novellát és szinopszist, de a verseket, levélrészleteket nem), hogy lehessen látni, melyik történet melyik könyv(ek)ben van benne.

Clark Ashton Smith: A sír szava, Cherubion, 2004
Az utolsó varázslat (Kornya Zsolt)
Malygris halála (Kornya Zsolt)
A kettős árnyék (Kornya Zsolt)
A halál epifániája (Kornya Zsolt)
Az averiogne-i szörny (Kornya Zsolt)
Morthylla (Kornya Zsolt)
Az első magyar CAS-válogatásnak azóta minden darabja újjáformálva bekerült egy-egy MesterMűvek kötetbe: az első négy mű a Sarki regékbe, az ötödik a Gonosz mesékbe. Kivétel a Morthylla, amely egyelőre csak ebben a kötetben olvasható.

Clark Ashton Smith: Gonosz mesék, Delta Visison, 2013
A sylaire-i varázslónő (Kornya Zsolt)
A vízköpők szobrásza (Boza Gergely)
Szent Azédarac esete (Fazekas Árpád)
Az ylourgne-i kolosszus (Tamás Gábor)
Az averiogne-i szörny (Kornya Zsolt)
A mandragórák (Nagy Szilárd - Kornya Zsolt)
Randevú Averiogne-ban (Fazekas Árpád - Kornya Zsolt)
Varangyok anyja (Juhász Viktor)
Vénusz kihantolása (Fazekas Árpád - Kornya Zsolt)
A szatír (Kornya Zsolt - Nagy Szilárd)
A történet vége (Pócsi István)
Sadoqua orákuluma (szinopszis) (Kornya Zsolt)
A vyonesi vízköpő (szinopszis) (Kornya Zsolt)
Szent Azédarac végzete (szinopszis) (Kornya Zsolt)
A kolosszális inkarnáció (szinopszis) (Kornya Zsolt)
Az averiogne-i szörny (szinopszis) (Kornya Zsolt)
Az averiogne-i varászlónő (szinopszis) (Kornya Zsolt)
Az averiogne-i farkasember (szinopszis) (Kornya Zsolt)
A szabbat királynője (szinopszis) (Kornya Zsolt)
Az averiogne-i szörny (átírt változat) (Kornya Zsolt)
Vénusz kihantolása (átírt változat) (Fazekas Árpád - Kornya Zsolt)
A kötet az Averiogne-ciklus elbeszéléseit tartalmazza.

Clark Ashton Smith: Sarki regék, Delta Vision, 2017
A hyperboreai múzsa (Kornya Zsolt)
Avoosl Wuthoqquan végzete (Tarján Eszter)
A hét parancsolat (Boza Gergely - Kornya Zsolt)
Athammaus tanúságtétele (Boza Gergely - Kornya Zsolt)
Satampra Zeiros története (Kornya Zsolt)
A harminckilenc erényöv elbitorlása (Tarján Eszter - Kornya Zsolt)
A fehér szibilla (Kornya Zsolt)
A fehér féreg eljövetele (Molnár András)
Kapu a Szaturnuszra (Boza Gergely - Kornya Zsolt)
A jégdémon (Tarján Eszter - Kornya Zsolt)
Az utolsó varázslat (Kornya Zsolt)
Malygris halála (Kornya Zsolt)
A kettős árnyék (Kornya Zsolt)
A halál epifániája (Kornya Zsolt)
Utazás Sfanomoë felé (Molnár András)
A kötet a Hyperborea- és a Poszeidonisz-ciklus elbeszéléseit tartalmazza. A kötetben szerepel még három CAS-utánérzés is, amelyek Clark Ashton Smith-töredékekre épülnek. Lin Carter: A végső förtelem, Laurence J. Cornford - Richard R. Tierney: Utressor, Lin Carter: Fény dereng a sark felől.

Meghalt Votisky Zsuzsa.

A Typotex Könyvkiadó alapítója 1989-ben hozta létre természettudományos profilú szakkönyvkiadóját, arra alapozva, hogy felfedezett a magyar könyvműhelyek számára egy, a tudományos könyvek szedésére megalkotott számítógépes programot, a TeX-et. 2015-ig egyedül, majd idén január 5-i haláláig társvezetőként állt a Typotex élén, amely a matematikai és természettudományos művek mellett új témákra is nyitott: a pszichológia, filozófia, zeneesztétika, művészetelmélet, kortárs szépirodalom felé. Elévülhetetlen érdemei voltak a kilencvenes években a Magyarországon forgalomban lévő könyvek összlistájának kialakításában, a kétezres években a magyarországi e-book-kiadás meghonosításában. Nevéhez kapcsolható a Bábelmátrix projekt, amely a világirodalom válogatott műveinek szövegét adja eredetiben és műfordításban. Újra és újra meggyőzően hallatta a hangját a modern magyar (természet)tudományos szaknyelv megteremtésének és megőrzésének érdekében. Emellett arra is jutott ideje, hogy olyan kiváló munkatársak kezébe adja a kiadót, akik - akár új utakon is - folytatják az eddigi munkát.

Mindössze egyszer volt alkalmam személyesen találkozni vele, így sajnos még azt sem mondhatom, hogy valóban ismertem volna. Mégis nagyon fog hiányozni. Mindnyájunknak.

A 2017-ről szóló beszámolómat azzal kell kezdenem, hogy maga az év egyszerre volt csodálatos és elviselhetetlen. Miközben talán minden eddiginél nehezebb volt végigélni, rengeteg örömet és boldogságot is hozott. Ilyen az élet.

A blog alapján egyértelműen sikeres évet zártam. Az immár nyolcadik éve létező Könyvesház idén átlépte az 510 000 lekérést. Köszönöm szépen hűséges olvasóimnak, hogy rendszeresen visszajárnak ide olvasni, s köszönöm minden idetévedőnek és idelátogatónak az érdeklődését!

Az év folyamán 132 posztom született. Ezek közül 91-et írtam eredetileg is a blogra, 41 pedig először az ekultura.hu-n jelent meg. A 91 blogra írt bejegyzés közül 21 valamilyen könyvlista, bibliográfia volt, a kerek 70 saját témájú poszt pedig azokkal a (könyv)élményekkel, gondolatokkal foglalkozott, amelyek fontosak voltak számomra.

Napjaim, sikereim és kedvem hullámzása 2017-ben viszonylag kevéssé látszott meg a blogon. Ennek  fő oka az volt, hogy év elején elhatároztam, 2017-ben minden hónapban pontosan 11 bejegyzést fogok posztolni. Bár néhányszor nehezemre esett tartani ezt a fogadalmat, végül mégis minden hónapban sikerült. Ezért az elhallgatások és túltermelések időszaka ezúttal elkerült.

Az általam nagy örömmel idén is elkészített táblázat alapján könnyű összehasonlítani az évet a korábbiakkal. Magam a teljesítményemet kiegyensúlyozottnak érzem. Körülbelül ugyanannyit posztoltam, mint 2016-ban (most 132, akkor 127 bejegyzés született összesen), szintén azonos mennyiségű írásom készült eleve a blogra (most 91, akkor 96). Ezzel tartottam azt a szintet, amelyet az olvasók hat év alatt megszokhattak, hiszen 2012 óta, amikor a blog igazán működni kezdett, máig minden évben száz körüli ilyen, saját témájú posztot tettem közzé.

Az ekulturás cikkeim egy kicsit szaporodtak tavalyhoz képest, de nem teljesíthetetlen mértékben. Szeretnék a későbbiekben is hű maradni az oldalhoz, s köszönöm szépen a sok örömet, amelyet ott kapok. Ám biztos vagyok benne, hogy a 2013-2014-es ajánlóbőség már sosem fog visszatérni, hiszen sokat változtam azóta. Az idei 41 teljesített vállalás alapvetően elégedettséggel tölt el: s máris várakozik a polcomon néhány ajánlandó kötet 2018-ra...

Ha már ajánlások: az ezúttal Előkészületben címre keresztelt, friss megjelenéseket bemutató posztsorozatom idén is sok olvasó kedvence volt: összesen kilenc részében kilencvenkilenc könyvet ajánlottam másoknak.

Szintén sikeres volt a Könyvpárok sorozat, amelyben januártól októberig összesen 21 könyvpárt kapcsoltam össze. A posztok közül a sorozat első öt hónapjában a legeslegelső volt a legnépszerűbb (Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok), a második öt hónapban viszont egy számomra fontos témájú nyári írás (Könyvpárok 16. - Török kötetek).

Szintén nekem kedves sorozat volt a négyrészes Reneszánsz remekírók, amelyben klasszikus, ám cseppet sem szokványos műveket mutattam be. Egyáltalán: ebben az évben valamiért időről időre olyan időtálló, a klasszikus műveltséghez tartozó könyvek kerültek elém, amelyeket eddig nem vagy nem eléggé ismertem. Így foglalkoztam a blogon a középkori szépirodalommal, lovagregényekkel, trubadúrdalokkal és vallásos himnuszokkal, ókori novellákkal és antik regényekkel, továbbá szenteltem írást Dante művészetének, a reneszánsz novellisztikájának (kettőt is) és a leghíresebb késő-reneszánsz avagy korabarokk eposzoknak is.

Nem lettem azonban hűtlen krimiszeretetemhez sem: folytattam az Elfelejtett detektívregények posztsorozatot, s többször is írtam Sir Arthur Conan Doyle és Agatha Christie műveiről. Emellett lehetett nálam tudományról, történelemről és művészetről is olvasni, nem is beszélve a kortárs világirodalomról, például amelyet a Typotex Kiadó adott ki.

Most, miközben írok róla, ismét végigfutnak előttem az elmúlt év legjobb olvasós pillanatai: és nagyon élvezem őket! Így nincs is más hátra, mint hogy felsoroljam, melyek voltak a leglátogatottabb bejegyzések az egyes hónapokban.

Január: 2016 kedvenc könyvei
Tekintettel arra, hogy ez a poszt volt az egész elmúlt év leglátogatottabb bejegyzése, idén a 2017-es hasonlóval kezdtem meg a blogolást. Jövőre kiderül, ez is ennyire népszerű lesz-e.

Február: Lovag, hölgy és szerelemkert - Középkori Eötvös Klasszikusok
A bejegyzés egy elköteleződés tanúsága. Megismerkedtem egy mesés szépirodalmi sorozattal, s újra felfedeztem magamnak a lovagregényeket, lovagi eposzokat, egyáltalán, a középkort.

Március: Ekultura.hu - Falk Miksa: Erzsébet királynéról. Visszaemlékezések
Ez volt az egész év legnépszerűbb olyan bejegyzése, amelyet eredetileg az ekultura.hu-ra írtam. Tisztában vagyok vele, hogy a siker a témának (Sisinek) szól, de jó örülni neki.

Április: Az Északi források - Fontes Boreales sorozata
Őszintén meglepett ennek a raktárbejegyzésnek a sikere, de nagyon boldoggá is tett. Az izlandi sagák olvasása, gyűjtése ugyanis szívügyemmé vált, köszönhetően Bernáth Istvánnak.

Május: Ekultura.hu - François Rabelais: A derék Pantagruel hősi cselekedeteinek és mondásainak harmadkönyve
Nehéz volt eldöntenem, melyik könyv tetszett a legjobban a 2017-es évben, de végül, hosszas töprengés után a Harmadkönyvre szavaztam. Eszerint mások is szívesen olvastak róla.

Június: Az Istár hajója ürügyén
Nem csodálkoztam, milyen magas nézettséget ért el ez a bejegyzés. Köszönöm mindenkinek, aki a Delta Vision fórumából meglátogatott, s ezúton is üzenem: TitkosEva nem én vagyok!

Július: Kéretlen észrevételek internetes könyvkereskedőknek
Amikor publikáltam ezt a sok nyafizást, kissé besokallva az internetes könyvvásárlás szépségeitől, nem hittem volna, hogy ennyien kíváncsiak lesznek rá. Köszönöm az olvasást!

Augusztus: Híres-neves eposzok - Itáliából és Portugáliából
Ezt meg őszintén nem reméltem: feltételeztem, hogy azt, hogy régi eposzokról írok lelkesen, a többség múló elmezavarnak tartja majd. Ehelyett fellendült a nyári olvasottságom!

Szeptember: Ki nyer ma? - Agatha Christie egy percben 
Kedvenc hónapom népszerűségi versenyét egy apró, képes szösszenet nyerte. Be kell valljam, ezt a "könyv-versenyfutást" azóta sem értem, de mindennek örülök, ami Christie.

Október: Reneszánsz remekírók 1. - Kalandozás képzelt tájakon
Eposzok után reneszánsz utópiák: a Katherine's Bookstore olvasóinak aztán van türelme! 2017-ben kissé önfejűen blogoltam a számomra fontossá vált témákról, de olvastátok őket!

November: A fantasztikus irodalom klasszikusai sorozat az Attraktor Kiadónál
Erre a listára mindössze két raktárbejegyzés tudott felkerülni: ez a második. Szerintem méltán vált nagyon olvasottá: fontosnak tartom ezt a szériát, és alig várom a folytatást!

December: 3+1 karácsonyi őrületem
Külön örültem, hogy ez a nagyon személyes, mégis egészen általános poszt sikert aratott! Valahogyan benne van az egész karácsonyom: köszönöm, hogy annyian rákattintottak!

Zárásképpen kívánok mindenkinek - így magamnak is - békés, boldog, sikeres új évet, tele sok jó könyvvel és remek élményekkel! 2018-ban is szeretettel várok mindenkit!

A bejegyzés képei Harrison Fishertől (1875-1937) származnak, aki Amerika egyik legsikeresebb illusztrátora volt, s utánozhatatlan finomságú nőalakjaival ma is találkozhatunk képeslapokon és ajándéktárgyakon.

Linkek
Blogról, könyvekről, 2016-ról 
Ilyen volt 2015 - számokban, nevekben, címekben
Ez volt 2014 - a blogon
Számvetés - 2013
Évzáró töprengés három részben (2012)
A századik bejegyzés - Boldog új évet! (2011)
Boldog új évet! (2010)