Most jelent meg Edgar Wallace: A borzalmak kastélya. Ez ugyanaz [Terror Keep], mint ami a Fekete Könyvek között megjelent A borzalmak tornya címen. A különbség a fordítás, nem az Európa Kiadó fordítását használták, mert ott esetleg fizetni kellett volna a fordítónak, hanem a háború előttit.

Hasonló történik Sherlock Holmesszal is. Nézd meg az újonnan kiadottakat, nagy részük még háború előtti vagy még régebbi fordítás, bár lenne modernebb is.

Ugyanakkor arról se vagyok meggyőződve, hogy a mai fordítók jobbak. Elég ha csak arra gondolsz, hogy a mystery-t rendszeresen misztikusnak fordítják (ezt büntetni kéne :-)).

Kedves Sam Reed!
Köszönöm szépen az írásod.
Tulajdonképpen mindenben egyet értünk: a mai fordítások sem jobbak sok esetben, mint a régiek, tényleg rengeteg kiadó használ még háború előtti fordításokat. (És én nagyon sok háború előtti fordítást nagyon szeretek!)
A fenti cikk azért született meg mégis, mert nem értem a K. u. K. kiadót!
Egyértelmű, hogy azzal támadt bajuk, hogy valami okból döntöttek a regény kiadásáról, miközben a Fapadoskönyv is kiadta teljesen ugyanazt (ráadásul előtte már kiadta mind az öt további Charlie Chan könyvet ugyanígy, szóval a hatodik kiadása nem sok mindenkit lephetett meg...), ugyanabban a fordításban, tehát az Athenaeum-Mihályfi félében.
Az a vicc, hogy a K. u. K. használhatta volna a Palladisos kiadás szövegét, mert akkor sem került volna semmi munkájukba és pénzükbe a magyar szöveg előállítása, de legalább nem tökéletesen ugyanazt adták volna ki, mint a Fapadoskönyv. A Palladisos fordításnak megvan a saját címe is, a Charlie Chan mosolyog.
Ehelyett mit csinálnak?
Adnak egy fantomcímet, hogy a vásárló megörüljön, hogy de jó, van még egy Charlie Chan, amit még nem ismerek, és megvegye...
Beírnak egy fordítót, Mihályfi Ernő nevét pedig le sem írják, holott a szöveg 80 százaléka az ő munkája, a többi meg az ő munkájának olyan primitív, írtam, szerintem az interneten is elérhető angol változatot nem is ismerő átirkálása, hogy tulajdonképpen az is az ő szövegének tekinthető teljesen...
Én már nem próbálom megérteni, hogy lehet ezeket a fordításokat ingyen kiadni (mert ugye, a kiadóknak ezért éri meg). Mert szerintem hiába nem jogdíjas az angol szöveg, a magyar fordító munkáját, ha még élnek jogutódai, meg kellene fizetni, márpedig ebben az esetben erről garantáltan szó sincs.
De ha az anyagi oldalt hagyjuk, szerintem a fordító halott poraiban és jogutód nélkül is megérdemelné, hogy az akár jó, akár rossz, de általa készített munkán ne más neve szerepeljen!
Az olvasó meg megérdemelné, hogy ne tévesszék meg egy idióta fantomcímmel.
A Charlie Chan könyvek világháború utáni kiadása viszont erről szól: nyolcvanéves szövegek ilyen-olyan címeken... De ez az első alkalom, hogy a fordító neve nem volt bennük.

"Charlie Chan színre lép" regényt a Fapados Kiadó 2010-ben úgy adta ki, hogy belül Zigány Árpádot (meghalt: 1936) tüntették fel fordítónak, holott a könyvet Lendvai István (meghalt: 1945) fordította (Zigány csak a könyv lektora volt a háború előtti kiadásban). Emögött nyilvánvalóan a copyright megkerülése lehet (bár jövőre kiadhatják a tényleges fordító nevével szabadon immár). A cikkedből is teljesen ez jön le, hogy ez a K.u.K kiadó is csak azért pusztította le a szöveget, hogy ne Mihályfi Ernő (meghalt 1972) neve legyen ott fordítóként.
Amúgy a copyright-terroristák által országokra ráerőszakolt szerzői jogi törvények, hogy az alkotó halála után 27 évről 70 évre növelték a jogtulajdonosságot nálunk, nem szolgálja sem az olvasók, se az alkotók valódi érdekeit. Már sok szerzőt egyszerűen éppen ezért nem akarnak kiadni, mert csak rétegkönyveket írtak, kevés olvasóra számítva: nem éri meg a jogdíj kifizetése, hisz eleve veszteséges lenne könyv, csupán a kiadói elkötelezettség vagy rajongás miatt adnák ki (ha esetleg hoznának még egy olyan törvényt, hogy a jogtulajdonos szálljon be ez esetben a veszteségbe...). Ilyen törvények legfeljebb a nagy kiadók érdekeit szolgálhatják, míg sok kisebbet ellehetetlenítettek. Én -személy szerint- a szerző halála után, az örökösök felé megszüntetném a jogtulajdonosságot.

Sokban egyetértünk.
Két dolog: az egyik, hogy úgy tudom, hogy van alkalom arra, hogy a még élő szerző átruházza a jogtulajdonosságot valamelyik (leendő) örökösére. Tehát aki valamilyen okból (gazdasági vagy érzelmi) ki akarja zárni a lehetőséget, hogy halála után szabadon kiadhassák, megteheti. Viszont valóban igaz, hogy sok esetben egy ideig még jó, aktuális, de nem feltétlenül örökérvényű szerző művének újrakiadása a hetven éven belül jó lenne, még meg is érhetné, ha nem lenne a jogdíj-kötelezettség, ami miatt viszont kiadó nem vállalja fel. Ez mindenkinek rossz. Ebben egyet értünk.
A másik oldalról viszont szánalmasnak tartom, hogy amikor a kiadó nem fizet jogdíjat, akkor sem tünteti fel rendesen a copyrightot. Ugyanis van egy szomorú érzésem, hogy esetleg a Zigány Árpád - Lendvai tévesztés nem feltétlenül jogdíjmegkerülés, hanem egyszerűen csak a Fapadoskönyv minősíthetetlen nemtörődömsége. Miközben számos kötetükkel kultúrmissziót teljesítenek, szinte nincs olyan copyright-oldaluk, ami hibátlan lenne: benne marad a szedésben a sorozat előző könyvének a kiadási adata, nem szerepel a fordító, szerepel, de elírják a nevét stb. Nem értem, hogy több évi kiadási gyakorlat után ez hogy működhet így... Mert - kérdem én - ha van is Lendvainak jogutódja, vajon szólna, írna két év csúsztatásért (2015-ben jár le a 70. Ráadásul ez a szöveg már a kilencvenes évek elején is megjelent, szintén jogdíjfizetés nélkül.) Én nem hinném. Nem ötletes jogdíjkerülés ez, hanem szánalmas nemtörődömség, ugyanaz, amelynek a segítségével beolvasószkennerrel készítve, átolvasás nélkül adják ki a régi szövegeket.