Történelmi regények - Egyiptomi gyűjtemény 2./2.
Történelmi regények, amelyek az ókori Egyiptomban játszódnak
A lista második része a szerzők vezetékneve szerint rendezve K-tól Z-ig

A lista első részét A-tól J-ig lásd a Történelmi regények - Egyiptomi gyűjtemény 2./1. című bejegyzésben.

Link az Egyiptomi gyűjtemény főoldalára.

M. E. Matje
A művészinas
Móra-Kárpáti, Bp.-Uzsgorod, 1983.
Bájos kis könyv, amelyik azt állítja magáról, hogy gyerekeknek íródott. Magam felnőttként olvastam és nagyon élveztem. Igaz, hogy a könyv szereplői gyerekek, de "Kari és kis barátai" (ld. a gügyögő fülszöveget) Deir-el Medinében élnek szüleikkel, s hamarosan szemtanúként belekeverednek az Újbirodalom legbotrányosabb sírrablásába, amelyről részletes dokumentumok maradtak fenn IX. Ramszesz fáraó uralkodásának idejéből. A könyv izgalmas, s bár nem mentes némi tanító szándéktól, végig lebilincselő és fordulatos marad. Ráadásul a magyar kiadást kiváló fényképek kísérik a könyv helyszíneiről és a kor embereit megidéző festményekről, szobrokról, tárgyakról. Milica Edvinovna Matje orosz muzeológus és egyiptológus a hatvanas években írta könyvét, de - talán mert eredetileg gyerekeknek szánta, akiknek nem illik hazudni - ma is ugyanolyan friss, megbízhatóan tudományos, és igaz, mint megírásakor. Érdemes rá felfigyelni: kár, hogy nincsen modernebb kiadása.
A könyvben elbeszélt botrányos sírrablásnak az irataira épül, de más korban játszódik Brad Geagley Hiénák éjszakája című regénye.

Gerald Messadié
Viharok a Níluson-trilógia
1. Nefertiti szeme
2. Tutanhamon arcai
3. A diadalmas Széth
Gold Book, Debrecen, 2005, 2005, 2006.
A francia író háromkötetes sorozatában merészen arra vállalkozik, hogy egyértelműen és cáfolhatatlanul megfejti az Amarna-korszak összes rejtélyét: ki volt az Atont, az egyetlen istent imádó Ehnaton és milyen volt valójában, meddig élt Nefertiti királyné, Ehnaton gyönyörű felesége, és milyen szerepe volt az uralkodásban, hány gyermeke volt a napimádó fáraónak és mi lett a sorsuk, ki volt valójában a híres Tutanhamon, hogy élt és hogy halt meg, végül az őt követő fáraók közül ki, hogyan és miért restaurálta a régi Egyiptom hitét és rendjét: Aj vagy Horemheb. Mivel talán nincs is vitatottabb korszaka az óegyiptomi történelemnek, mint ez a rövid időszak, a könyvek utószavainak magabiztossága ellenére mi, olvasók csak abban lehetünk biztosak, hogy Messadiének talán semmiben sincs igaza. Az anakronizmusokra és csúsztatásokra persze talán kevésbé figyeltem volna olvasás közben, ha Messadié kioktató hangvételű lábjegyzeteivel nincs folyton jelen a szövegben, érzékeltetve, hogy az ő "megfejtése" az egyedül üdvözítő. Ettől függetlenül a csapongó, különleges, rendhagyó, de logikus megoldásokat felkínáló és helyenként igen erotikus szálakkal dolgozó történet lebilincselő és izgalmas, s történelmi felkészültséget is elárul. Mindenkit örökre rabjává tehet Ehnaton és utódai korszakának. A pompás kivitelű magyar kiadásnak ezúttal a fordítása is jól sikerült.
A kor történelme iránt érdeklődőknek ajánlom még John Petrie Az írnok-sorozatát, Andreas Schramek A Sólyomisten országában című trilógiáját, Pauline Gedge A tizenkettedik átváltozás és Michelle Moran Nefertiti című regényét, Mika Waltari Szinuhéjét, Hegedűs Géza Az írnok és a fáraó című regényét, Christian Jacq A Napkirálynő című könyvét és Paul Doherty Gonosz árny Nyugat felől című könyvét és folytatásait.

Jean-Pierre Montcassen
A halál vámszedője
A fáraó lánya
Az egyiptomi kéjnő
A fény leánya
Cselenyák Imre eddig négy egyiptomi tárgyú könyvvel jelentkezett a fent jelzett, franciás álnéven. A regényekkel először 2008-ban találkoztam, azóta új kiadásban is megjelentek, a legfrissebb pedig 2014-es. A szerző történelmi regényei mindig alapos ismeretekre épülnek, szóljanak akár Bagdadról, akár az ókori Rómáról, akár Hellászról. Témaválasztása merész és újszerű. A halál vámszedője az Óbirodalom legvégén játszódik, II. Pepi és családja történetét, politikai intrikáit szövi össze egy balzsamozófiú életének eseményeivel. A fáraó lánya cselekménye Szeszósztrisz uralkodása idején, a regényben ritkán megörökített Középbirodalomban történik. Az egyiptomi kéjnő Nagy Sándor Egyiptomát választja helyszínül, ez ismét egy regényekben keveset felhasznált történelmi korszakot idéz meg. A fény leánya pedig Hatsepszut királynő korába vezeti el olvasóját. Számomra azonban más izgalmat nem nyújtottak ezek a könyvek, ezért is nem szenteltem nekik külön bejegyzéseket. Cselekményüket zavarosnak éreztem (különösen A halál vámszedőjéét), szereplőiket egysíkúaknak, a történéseket valószínűtleneknek. Ráadásul igen zavarónak találtam, hogy miközben a részletekben sok a kortévesztés (A fáraó lányában például Théba mellett található egy Királyok Völgye, Amon istent úgy tisztelik, ahogyan majd csak az Újbirodalomban, és a késői korszak misztikája rendre mint ősi dolog szerepel, beleértve a görög kultúrából későn átvett részleteit is), a könyvek folyamatosan oktatni akarnak: például azt, hogy a nők kalasziriszt viselnek felsőruhaként, vagy tízszer említi A fáraó lánya, csakhogy ez is új- és nem középbirodalmi ruhadarab... A könyvek cselekménye egyébként inkább ifjúsági kategóriába tartozik, az erotika miatt azonban valószínűleg felnőttközönségnek szánták őket. A legújabb regénynek, A fény leányának (és A halál vámszedője új kiadásának) azonban van egy külön érdekessége.
Ezt a (két) könyvet már a Gold Book kiadó jelentette meg, amelynél olyan híres egyiptomi tárgyú történelmi sorozatok láttak napvilágot, mint Paul Doherty Amerotke nyomozásairól szóló szériája és Mahu-sorozata, Brad Geagley két remek, Szemerketről szóló kötete, melyeket ókori tárgyú hard boiled-kriminek lehet tartani, Gerald Messadié Viharok a Níluson-trilógiája, Violaine Vanoyeke hat regénye Hatsepszut és Tuthmózisz koráról, valamint hellenisztikus Alexandrosz-sorozata, vagy Hillary Wilson Egyiptomi asszonya, amely Ramszesz korában játszódik. A Gold Book Guy Rachet Ízisz könnyei trilógiájának első kötetével, A kígyók urával hagyta abba az egyiptomi tárgyú történelmi regények megjelentetését 2008-ban, így nagyon örülök, hogy ha magyar szerző írta, s nekem nem különösebben tetszik is, A fény leányával újrakezdődött a kiadó Egyiptommal foglalkozó regényeinek sora.

Michelle Moran
Az eretnek királyné
IPC, Bp., 2011
A Nefertiti királynőről szóló könyve után a szerzőnő ismét biztos sikert ígérő korszakot választott új műve témájához: II. Ramszesz idejét. Az eretnek királyné folytatja a vitatható hitelességű rekonstrukciót az egyiptomi történelemről. Úgy tűnik, Moran szeretett volna előző könyve sikerére alapozni, így nála II. Ramszesz felesége, Nofertari, a főhősnő Nefertiti unokahúga és titkos Aton-rajongó lett... Ám ennek nincs igazi jelentősége a könyvben. A Nefertiti véleményezésénél igyekeztem mértéktartó lenni, Az eretnek királynénál azonban ki kell mondani, hogy rendkívül fárasztó, ostoba, hiteltelen regény. A végtelenségig bonyolított történet leginkább akörül forog, főfeleség lesz-e Nofertari. Kár ezért a "problémaérzékeny" témaválasztásért, hiszen a valóságban úgy tűnik, ez sosem volt kérdéses. Moran találhatott volna számos izgalmas, valódi kérdést, ehelyett inkább összevissza csereberélte Ramszesz családja ismert tagjainak biográfiai adatait, hogy szereplői e - teljesen pontatlan - tények felett lelkizhessenek. Ráadásul hősnője, a végig hangsúlyozottan ártatlan, állítólag az ősi tisztaságot és bölcsességet képviselő Nofertari csupán arra képes, hogy a cselekmény során mosoly- és szexleckéket vegyen Hathor templomában, és a manipulatív személyiségként megalkotott másodfeleségnél, Iszetnél is manipulatívabbá váljon. (Kérdés egyébként, a gonoszkodó Iszet alakja tényleg Moran történelmi kutatásaiból ered-e. Valószínűbb, hogy inkább Christian Jacqtól származik...) Így aztán nehéz azonosulni a szép Nofertarival, s nehéz az ő narrációján keresztül álmodozni az igaz szerelemről. A könyvbeli Ramszesz teljesen a háttérbe vonul: azon kívül, hogy Nofertari meg akarja kaparintani, így számára mindenképpen főnyeremény, nem más, mint egy kissé hiú, nagyon kedves, de teljességgel irányítható fiatalember. Morannak róla tulajdonképpen nincs is elképzelése - mint ahogyan Egyiptoma is olyan, mintha az ismerős filmek és régebbi regények zanzásított változata lenne. Végül egy adalék regénye pontosságához: a könyvben egy helyen kulcsfontosságú központi bonyodalom, hogy Nofertari hercegnő nevét az eretnekké nyilvánított Nefertitiről kapta…. Mivel a nefer egyszerűen szépet jelent, az álprobléma körülbelül olyan, mint ha leleplezném, hogy Magyarország minden Annája, Zsuzsannája, Annamáriája és Hannája rokon.
A korszak iránt érdeklődőknek sokkal inkább ajánlom Siegfried Obermeier II. Ramszesz - A kolosszusok építője című regényét, Christian Jacq Ramszesz-pentalógiáját, Az egyiptomi bíró-trilógiáját, Georg Ebers Uarda, Egyiptom rózsája című regényét és Howard Fast Mózes, Egyiptom hercege című könyvét. II. Ramszesz korának mindennapi életét mutatja be Hillary Wilson Egyiptomi asszony című regénye.

Michelle Moran
Nefertiti
IPC, Bp., 2010.
Michele Moran első regényében olyan témát választott, amelyről már megszámlálhatatlan szépirodalmi feldolgozás született: az Amarna-korszakot, az Ehnaton-reform időszakát. Hősnője ugyanígy százszor megírt, megelevenített figura: Nefertiti, az eretnek fáraó felesége. Azonban a könyv szép külseje, sokat ígérő, a szerző keleti régészeti útjáról beszámoló fülszövege valami újat, mást, izgalmasat sejtetett. Sajnos a könyvet végigolvasva inkább csak csalódás ért. A korrekonstrukció semmit sem tett hozzá az ezen a listán is szereplő korábbi könyvekéhez, a történet pedig túl érzelmeskedő, túl könnyed és meglehetősen érdektelen volt. Fogalmam sincsen, hogy Moran miért olyan egyiptológiai hátteret használt fel, amely az újabb könyvek alapján nem állja meg a helyét. Miközben a nagyközönség épp könyve írásakor ismerkedhetett meg a Tutanhamon, Juja, Tuja és az Ehnaton-kor más múmiáinak DNS- és CT-vizsgálati eredményei alapján egyiptológusok által összeállított, legfrissebb és legmegbízhatóbbnak tekintett új Amarna-családfával, Moran felhasznált tényei valamikor a hetvenes évek eredményeiből valók. Persze a könyv így is jó lehetne (hasonlóan Hegedűs Géza Az írnok és a fáraójához), ha adna valamilyen irodalmi többletet. Ha azonban az ember tudja, hogy Moran rekonstrukciója történelmi szempontból egy fabatkát sem ér, a könyvből pusztán egy csöpögős, lelkizős, csajos lektűr marad a végén egy indokolatlan, de jótékony tűzesettel.
A kor történelme iránt érdeklődőknek ajánlom még John Petrie Az írnok-sorozatát, Andreas Schramek A Sólyomisten országában című trilógiáját, Pauline Gedge A tizenkettedik átváltozás című regényét, Mika Waltari Szinuhéjét, Hegedűs Géza Az írnok és a fáraó című regényét, Christian Jacq A Napkirálynő című könyvét és Paul Doherty Gonosz árny Nyugat felől című könyvét és folytatásait és Gerald Messadié Viharok a Níluson-trilógiáját.

Nemere István regényei Egyiptomról
A Fáraó futára
A fáraó gyűrűje
Az egyiptomi mágus
Gyilkosság a piramis árnyékában
Szerelmem, Kleopátra
A fáraó és a Nílus kincse (Nigel Forest néven)
A fáraó és a Titkos Templom (Nigel Forest néven)
Igyekeztem minden olyan magyarul megjelent könyvet megszerezni és megismerni, amely az ókori Egyiptom történelméhez kapcsolódik, de természetesen nem tetszett mindegyik regény. Nemere István könyveit például biztosan nem olvasnám el másodszorra, ezért nem is szenteltem nekik egyenként külön bejegyzést, egyszerűen itt soroltam fel őket. Elképzelhető, hogy a véleményem teljesen eltér a tiédtől, ezért elnézést kérek. A hét könyv közül a legjobb talán A Fáraó futára című regény (2006), amelyben egy fekete bőrű, szegény fiú szemszögéből láthatjuk az eseményeket: elkíséri a fáraó bátor, hősies, vonzó futárát a birodalom széléig, s vele együtt megpróbálja megmenteni az ország egységét. Bár a történet ügyes csavarját nem árulhatom el, ezt a történetet megéri egyszer végigolvasni. Csak az zavart benne nagyon, hogy hőseink néha olyan gyilkosságokra kényszerültek, amelyek pusztán annyival voltak megindokolva: szükségesek. Kimaradt tehát belőle számomra egyfajta szilárd erkölcsi alapállás: hogy a hősök legalább kicsit zavarba jöjjenek, ha kioltják egy ember életét, legalább annyira, mint egy akciófilm hőse fojtogatás után. A fáraó gyűrűje (2006) annyiban hasonló történet, hogy ez is egy utazás elbeszélése, amelyet veszélyek kísérnek és szerelem fűszerez. Az egyiptomi mágus (2006) ókori kémtörténet, benne Tark, a fáraó kéme szökik haza Egyiptomba számos kalandon át az üveggyártás titkával. A Gyilkosság a piramis árnyékában (2006) egy bűneset felderítéséről szól, és látszólag a mágiának is nagy szerepe van benne. Végül a Szerelmem, Kleopátra (2004) egy testőr története, aki halálosan beleszeret az érzéseit viszonzó Kleopátrába, ám a fáraónő később mégis kijátssza és megszégyeníti a férfit. Nigel Forest néven adták ki Nemere A fáraó és a Nílus kincse című könyvét (2003), amely egy izgalmas, szerepcserés történet II. Ramszesz korából, és legvaskosabb kötetét, A fáraó és a Titkos Templom címűt (2008), amelyik szintén ebben a korban játszódik. Összefoglalóan minden könyvről elmondható, hogy írójuk ismeri a történelmet (habár ismeretterjesztő műveiben következetesen mindig annak antiegyiptológiai változatát írja meg), s jól tud mesélni. Nem csoda, ha könyvei népszerűek. Nekem azonban hiányoznak az egyértelmű, nem papírfigura jellemek, a következetes, jól szerkesztett és a nem (egyébként nagyon jó) kósza ötletek vezette cselekménybonyolítás. Ez persze betudható a sietségnek is, hisz Nemerének egy év (2006) alatt csak egyiptomi tárgyú regénye négy jelent meg, egyéb könyve pedig további harminc... Amióta Egyiptom kissé kiment a divatból, s ő maga is befejezte teljességgel pontatlan és antiegyiptológiai „történelmi” sorozatát, egyelőre nem írt újabb Egyiptomos regényt. De tartok tőle, hogy nemsokára olvashatunk majd újabbakat is.

Siegfried Obermeier
II. Ramszesz - A kolosszusok építője
Pro-Book, Debrecen, 2008.
Obermeier hatszáz oldalas regényét már kézbe venni is monumentális vállalkozás. Igazi huszadik századi nagyregénynek készült 1987-ben. A magyar könyvesboltokba kissé későn jutott el, miután a szerző két újabb (Villonról, illetve a bibliai Salamon királyról szóló) könyve már sikert aratott nálunk. Először is fontos tudni, hogy ez a regény nem II. Ramszeszről szól, bár a fáraó is megjelenik benne. Eredeti címe, ...és templomot épített neki (Ramszesz Nefertari királynénak, de valójában az építőmester a szerelmének) sokkal jobban illett volna a könyvhöz, ami nem életrajz, hanem szerelmi regény, s nem a fáraót, hanem egyik lányát, Meritamunt és kedvesét, az építőmester Piajt állítja a középpontba. Ha Obermeier megelégedne ennyivel, könyve kiváló lenne: ám sajnos sok olyan, Ramszesz koráról szóló lírai-történelmi elmélkedés foglalja a helyet a műben, amelyek az újabb régészeti és történelmi álláspontok tükrében már nem állják meg a helyüket. (Valamint elég értelmetlen s főleg befejezetlen marad Mózes történetének a félig-meddig beépítése a cselekménybe.) A könyv tehát kellemes olvasmány, de nem Obermeier legkiválóbb műve, magyar címadása és marketingje pedig arra példa, hogyan lehet megtévesztő, bár gyönyörű csomagolásban eladni valamit olyanoknak, akik sosem vennék meg.
A korszak iránt érdeklődőknek ajánlom Christian Jacq Ramszesz-pentalógiáját és Az egyiptomi bíró-trilógiáját, Georg Ebers Uarda, Egyiptom rózsája és Michelle Moran Az eretnek királyné című regényét és Howard Fast Mózes, Egyiptom hercege című könyvét. II. Ramszesz korának mindennapi életét mutatja be Hillary Wilson Egyiptomi asszony című regénye.

John Petrie
Az írnok-tetralógia
1. Anubisz haragja
2. A borzalmak temploma
3. A sivatag fia
4. Abüdosz titka
Elektra Kiadóház, Bp., 2001, 2001, 2002, 2002.
A megtévesztő neve ellenére francia író kellemesen kézbe fogható, könnyen elolvasható, mégis igazi élményt nyújtó könyveihez különös főszereplőt választott. Hőse Amenhotep, Hapu fia, egy közemberből lett tisztviselő III. Amenhotep (Amenophisz) fáraó, Ehnaton apja korából. Halála után nem sokkal már istenként tisztelték, s a fáraóknak emelt templomok közepette egyetlenként kapott halotti templomot közel a Királyok Völgyéhez. Sokakat érdekel, mitől volt Amenhotep ilyen fontos, s hogyan tett szert ekkora tiszteletre. A választ senki sem tudja, így hatalmas lehetőségek nyíltak meg Petrie előtt, aki felnőtteknek írt, de kamaszok számára is érdekes és követhető, krimis-nyomozós, de a korszakot is kitűnően lefestő regényeiben bemutatja Egyiptom történetét nem sokkal a mindent felforgató Aton-reform előtt. Szereplői, Amenophisz, Teje királyné, a hettita hercegnő mind ismerősek lehetnek Ehnaton-történetek előszavaiból és perifériájáról, most azonban főszereplőként lépnek elénk a négy élvezetes regényben. Minden könyv önállóan is megáll, mégis az első három tartozik szorosabban össze bemutatva Amenhotep ifjúkorát, szerelmét és harcát titokzatos ikertestvérével. A negyedik kötet egy önálló nyomozás története, amiben fontos szerep jut egy okos kis királyi hercegnek, Akhinak, akiből egyszer majd Akhenaton, Ehnaton lesz... Francia hírek alapján egy ideje készül az ötödik folytatás, de hogy mikor jelenik meg (magyarul is), sajnos még megjósolhatatlan.
A kor történelme iránt érdeklődőknek ajánlom még Pauline Gedge A fáraó embere-trilógiáját, amely szintén Amenhotepről, Hapu fiáról szól. Általában a korszakot mutatja be Andreas Schramek A Sólyomisten országában című trilógiája, Pauline Gedge A tizenkettedik átváltozás és Michelle Moran Nefertiti című regénye, Mika Waltari Szinuhéja, Hegedűs Géza Az írnok és a fáraó című regénye, Paul Doherty Gonosz árny Nyugat felől című könyve és folytatásai, Christian Jacq A Napkirálynő című könyve és Gerald Messadié Viharok a Níluson-trilógiája.

Boleslaw Prus
A fáraó
Európa, Bp., 1956 és még számos későbbi kiadás több kiadónál.
A lengyel szerző parabolaként olvasható, sokat dicsért regényéből híres film is készült azonos címen. Hihetetlenül furcsa elolvasni Ramszesz herceg, a leendő XIII. Ramszesz ifjúságának, uralkodásának és bukásának történet, több okból is. Először is, ma már tudható, hogy a dinasztia utolsó ismert királya XI. Ramszesz volt, Herihór főpap és utódai már az ő idejében külön hatalomnak, sőt főhatalomnak tekintették magukat, a Ramszeszeknek örökre leáldozott. A tökéletesen realista, számos egyiptomi forrást is szövegébe szövő történet szereplői tehát (így) sosem léteztek. Ennél azonban sokkal érdekesebb, hogy miközben adatolt, tényekre épülő könyvét megalkotta, Prus filozófiai regényt írt a hatalom természetéről, a hit értelméről, a humanizmus fontosságáról és az egyes embernek a történelemben elfoglalt helyéről, vagyis a szereplők valósága nem is fontos. A kép mindenképpen valóságos marad egy lényegét szokásokká üresített, a széthullásra megérett nagy birodalomról. Végül az is izgalmas, hogy miközben Ramszesz herceg példaképének tekinti a Nagy Ramszeszt, aki még egy optimista és sokat ígérő korszak sikerfáraója volt, a regény Ramszeszének életrajza sokban emlékeztet II. Ramszesz életére, mintha Prus egy anti-Ramszeszt rajzolt volna meg könyvében, akit sorsa annyira determinál, hogy hiába akar mindenben méltóvá válni nagy névelődjéhez, csak önnön pusztulását érheti meg. Olvasásra érdemes, igazi nagyregény.

Guy Rachet
Ízisz könnyei-trilógia
1. A kígyók ura
Gold Book, Debrecen, 2008.
E könyvsorozatról elég keveset tudni, hiszen nehéz megítélni egy írót és egy trilógiát egyetlen kötet alapján. Sajnos a kiadó már több éve adós A kígyók ura folytatásával, s a jelenlegi könyvpiaci helyzetet nézve elképzelhető, hogy jó időre az is marad. Különösebben emiatt nem izgulok, mivel nem érzem, hogy a könyv beváltotta volna a borítója ígéretét és Guy Rachet francia író valóban "az egyiptomi regény egyik mestere" lenne. Tény, hogy évről évre publikálja újabb és újabb óegyiptomi témájú regénysorozatait, történelmileg hihetetlenül pontos, képzett és felkészült, végül a témaválasztása is merész és izgalmas, hiszen a könyv a tizenharmadik dinasztia korába, a Középbirodalom széthullása, a Második Átmeneti Kor kezdete idejére repíti el az olvasót. A kép azonban, ami kirajzolódik a könyvből, teljesen felfoghatalan számomra: házasságok, gyilkosságok, testvérszerelem, szexuális visszaélések - ehhez képest Hórusz és Széth története gyerekmese. A probléma csak az, hogy elég nehéz elhinni, ilyen volt a megadott korszakban a "mindennapi élet". Aztán végül beindul a történet, főhősünk, Heti természetesen a kiválasztott, akire nagy feladatok várnak. Vajon megmenti-e az ázsiai népektől Egyiptomot? (A történelem alapján: nem.) Úgyhogy kíváncsian várom a folytatást, hátha akkor megváltozik a véleményem a kötetről.

Brigitte Riebe
A Holdistennő
General Press, Bp., 2013
A német történelmiregény-írónő nagyon szereti a macskákat, nem csoda tehát, hogy amikor középkori (és főleg német vagy itáliai) tárgyú könyvei (Az éjszaka kapui, A sienai bűnös, A rajnai kolostor, Assisi menyasszonya) közben elkalandozott az ókori Egyiptomba, késői kort választott célpontjául, amikor már lehet tudni a feljegyzésekből, hogy kiemelten tisztelték Básztet macskaistennőt és szent macskáit. A Holdistennő mindenképpen unikum a magyarul kiadott egyiptomi tárgyú regények között, mivel a perzsa hódítás időszakába, egy nagyon keveset feldolgozott történelmi pillanatba viszi el olvasóját, amikor két kultúra találkozását is ábrázolhatja egy misztikummal fűszerezett szerelmes történetben. Ráadásul valódi egyiptomi meséket is belefűz, mivel főhősnője, Mina hivatásos mesemondó. A könyv egyszerre izgalmas detektívregény és szépszavú történelmi elbeszélés: ha van is némi adóssága az árnyalt jellemábrázolás terén, engem teljesen elbűvölt és nagyon élveztem. Pedig nem is szeretem a macskákat...
Ebben a korszakban játszódó másik könyvet nem tudok írni. Időben közeli Bene Zoltán Fekete föld és Georg Ebers Egyiptomi királylány című könyve, valamint Christian Jacq Az istenek bosszúja-sorozata. A regényről írtam bővebben is, itt.

Andreas Schramek
A Sólyomisten országában-trilógia
1. Amenóphisz
2. Ehnaton
3. Tutankhamon
Opus, Pécs, 2005, 2006, 2008.
Ritka dolog, hogy német kortárs szerző történelmi regénye jelenjen meg nálunk. Andreas Schramek weimari író trilógiája esetében azonban ez történt. Impozáns méretű regényei szerzőjük impozáns felkészültségéről tesznek tanúbizonyságot, amikor lapjaikon megelevenedik III. Amenhotep (Amenóphisz) és utódai, Ehnaton, Tutankhamon, Eje (Aj) és Horemheb története. A könyvek monumentális tablót rajzolnak az egyiptológiában rengetegszer feldolgozott és még többet vitatott korszakról: megtudhatjuk, mi történhetett Ehnaton bátyjával, a törvényes trónörökössel, hogy milyen is volt a titokzatos, Aton-imádó, Egyiptomban egyistenhitet bevezető reformer fáraó, kinek a gyermeke Tutankhamon, s hogyan, miért is kellett meghalnia, mi történt Ehnaton családjának tagjaival, s hogyan következett be Eje uralkodása, s a restauráció. A könyvek Eje visszaemlékezései, szép szavú, irodalmi igényességű és páratlanul izgalmas történetek, amelyek számomra jóval hitelesebbnek, valószínűbbnek és főleg hihetőbbnek tűntek, mint más írók rekonstrukciói a korszakról. A sorozat fő előnye, hogy Ehnaton helyett-mellett őszintén érdeklődik a fáraó apja, Amenóphisz iránt, rokonszenves és élvezetes képet rajzolva erről a különleges uralkodóról, akit örökké árnyékba borít fia történelmi népszerűsége. A sorozat szépirodalmi vonásai miatt azoknak is bízvást ajánlható, akik jó regényre vágynak, s Egyiptom iránt kevésbé érdeklődnek.
A kor történelme iránt érdeklődőknek ajánlom még John Petrie Az írnok-sorozatát, Pauline Gedge A tizenkettedik átváltozás és Michelle Moran Nefertiti című regényét, Mika Waltari Szinuhéjét, Hegedűs Géza Az írnok és a fáraó című regényét, Paul Doherty Gonosz árny Nyugat felől című könyvét és folytatásait, Christian Jacq A Napkirálynő című könyvét és Gerald Messadié Viharok a Níluson-trilógiáját.

Wilbur Smith
Taita-sorozat
1. A folyó istene
(2. A hetedik tekercs)
3. A Mágus
4. A küldetés
A híres bestselleríró Taita-sorozata, amely fikciója szerint valódi írásos forrásokon alapul, a Második Átmeneti Korban játszódik. A kötetek közül az első, a harmadik és a negyedik nevezhető egyiptomi történelmi regénynek, a másodikban modern kori szereplők kutatnak egy sosem élt fáraó sírja után. Sokat dicsérik ezeket a könyveket igazi irodalomnak nevezve őket s hangsúlyozva realizmusukat. Számomra - mint Wilbur Smith legtöbb könyve – inkább csak az öncélú kegyetlenség és brutalitás keresztmetszetét adják, történelmileg pedig érdektelenek. Ez bizonyára merev gondolkodásomból ered: nehezen tudok naprendre térni afelett, miért érdemes sosemvolt dolgokat rekonstruálni, amikor számos elméletben feltárt korszakot, eseményt, dolgot ismerünk valójában olyan rettentő töredékesen, hogy egy-két ténnyel együtt bőven megférne a költői történetformálás és a balladai homály is. A három regény ráadásul inkább csak állítólag játszódik a Második Átmeneti Korban: pl. A folyó istene a fura nevű (sosem élt) Mamosze fáraó uralkodása idején. Mesélője pedig (igen eredeti módon) egy kasztrált rabszolga, Taita (így természetesen máris megvan egy reménytelen szerelmi történet alapja). Nehezen érzem hitelesnek azt a középegyiptomi történetet, amelynek a főszereplőit Taitának, Memnónnak, Tanusnak és Lostrisnak hívják, míg a korban az helyezi el, hogy felhasználja azt a közhelyet, hogyan találkoztak az egyiptomiak a félelmetes, lovas-íjas hükszoszokkal. Ráadásul a valakik, akiket hükszosznak nevezünk, annyira szimbolikusak (barbárok, cselszövők, erőszakosok, kifejezetten perverz szadisták, mindenben a kulturált, finom, kreatív és önfeláldozó egyiptomiak ellentétei), hogy bárkik lehetnének. Viszont ha szimbólumok, s a történet a maga irodalmi útján jár, nem visz magával tényballasztot, miért kell mégis hosszas, látszólag a történelmet értelmező monológokat is elolvasnom benne? Szépirodalomnak kevés, rekonstrukciónak még kevesebb ez a három könyv. Persze ez a szubjektív vélemény semmit sem von le az értékükből.

Judith Tarr
Ízisz trónján
Magyar Könyvklub, Bp., 1998.
Nem tudom, kinek kellene eldöntenie, milyen is volt Kleopátra. Plutarkhosz és a róla készült ábrázolások alapján nem volt szép, de annál izgalmasabb. A róla fennmaradt dokumentumok alapján okos vezető és művelt uralkodó volt az ellenkező trendek korában. A tömegkultúra és a (többszázéves) média szerint viszont gyönyörű volt, ármányos, buta, céda és manipulatív, végül persze veszélyes is. Ha valaki regényt ír Kleopátráról, általában Róma történelme izgatja, az, hogy milyen hatást gyakorolt a kimúlóban lévő köztársaságra és legnagyobb politikusaira, Caesarra és Antoniusra a veszedelmes királynő. Judith Tarr könyve mással próbálkozik: őt alapvetően Egyiptom szemszögéből izgatja az utolsó fáraónő alakja. Lehetséges volt-e egyiptomi és római kultúra és erkölcs együttélése? A lehető legjobban és legügyesebben politizált Kleopátra, vagy néha még ő is utat tévesztett női elfogultságában? Milyen szerepe volt a történésekben az Egyiptomban a késő kor óta minden addiginál élőbb mágikus hiteknek és szertartásoknak? Az Ízisz trónján a híres párok mellett egy saját szereplőpárt is mozgat, így hiába ismerjük a történelmi történet végét, kérdés marad: mi lesz az egyiptomi Dionéval és a római Luciusszal? Osztoznak-e uralkodóik sorsában?
Szintén Kleopátra történetével foglalkozik, kissé misztikusan és romantikusan, de szintén nem római, hanem egyiptomi szemszögből H. Rider Haggard Cleopatra című regénye is. Az általam olvasott más magyar nyelvű Kleopátra-regények viszont nem Egyiptom históriájával, hanem Róma történetével foglalkoznak, ezért nem szerepelnek itt.

Violaine Vanoyeke
Alexandrosz-sorozat
1. A fáraó titka
2. Rejtély Egyiptomban
3. A kobra-királynő kincse
Gold Book, Debrecen, 2000.
Violaine Vanoyeke egyiptológus, akinek számos szakkönyve jelent meg francia nyelven, s rendszeresen készít ismeretterjesztő adásokat Egyiptom történelméről rádióadók részére. Regényíróként hasonló helyzetben lehet(ne), mint például Georg Ebers: történészként tisztában van a tényekkel és fontosságukkal, de érzékeny íróként megteremthet egy szerethető, teljes regényvilágot a tények alapján, amely minden olvasó számára izgalmas és vonzó. Magyarországon kiadott három trilógiája az ezredfordulón jelent meg, s ez a három könyv mind közül a legérdekesebb és legeredetibb. E regények ugyanis a szépirodalomban ritkán feldolgozott időben, a Ptolemaiosz-dinasztia uralkodása kezdetekor, jóval Kleopátra kora előtt játszódnak. Így bemutatják azt a különleges, átmeneti kort, amikor a görög és az egyiptomi kultúra, mentalitás és történelem állandó kölcsönhatásba került Egyiptomban, hogy végül jól-rosszul összeolvadjon. Mindhárom könyv egy-egy rejtély története. Az elsőben a főszereplő Alexandrosz saját életének titkát kényszerül megfejteni, a két további kötetben pedig egy-egy újabb gyilkossági ügybe keveredik vidéken, majd a nagyvárosban. Bár a remek fordítás is nehezen feledteti, hogy Vanoyeke nem a legjobb tollú író, mindegyik könyv érdekes, izgalmas, s még tanulni is lehet belőle. Csak azok fognak kissé elgondolkozni a Rejtély Egyiptomban olvastán, akik ismerik és szeretik Agatha Christie És eljő a halál című regényét. Mintha lenne némi hasonlóság... (Értsd: szinte szó szerinti átvétel Christie-től más korba helyezve...)

Violaine Vanoyeke
A fáraónő-trilógia
1. Théba hercegnője
2. A királyi korona
3. Örökkévaló utazás
Gold Book, Debrecen, 2002.
Vanoyeke, a tudós egyiptológusnő az Alexandrosz-krimik után a történelmi életrajz műfajában is kipróbálta magát: így született meg Hatsepszut királynőről szóló trilógiája. Sajnos úgy látszik, trilógiának kellett lennie, ennek köszönhetően azonban az izgalmas, kalandos, mégis valós történelmi tényekre építő történet igencsak aránytalanra sikerült. A sorozat valójában annak az elbeszélése, hogyan szerezte meg a hatalmat Hatsepszut. Az első két, rövid kötetben jóval kevesebb a történet és fordulat és jóval több az elmélkedő üresjárat, mint a sokkal hosszabb és érdekesebb harmadikban. A trilógia végén, ahol épp minden a legizgalmasabb lenne, Hatsepszut életének bemutatása hirtelen félbemarad, hogy a Tuthmózisz-trilógiában folytatódjon, amely így aztán az első kötetében inkább szól a(z időközben eltűnt) fáraónőről, mint szegény, címadó fáraóról... Ennek ellenére A fáraónő, és különösen a harmadik kötete élményt nyújthat mindenkinek, aki a kezébe veszi.
A korszak iránt érdeklődőknek ajánlom (Ghyczy-)Dráveczky Zsuzsa Asszony a fáraók trónján című regényét, Hornyák András Az északi szél édes fuvallata című könyvét, Pauline Gedge A Hajnal gyermeke című könyvét és Paul Doherty Ré álarca című krimijét és folytatásait.

Violaine Vanoyeke
Tuthmózisz-trilógia
1. Hatsepszut riválisa
2. A fékezhetetlen Íbisz
3. A tündöklő királyság
Gold Book, Debrecen, 2001.
Vanoyeke, a tudós egyiptológusnő e trilógiájában folytatja Hatsepszut, A fáraónő történetét. A sorozat III. Thotmesz (Tuthmózisz) életrajza szerelemmel, egyiptomi misztikával és történelmi intrikákkal tarkítva. Mégis, ha valakit ez a korszak érdekel, másik könyvet ajánlanék neki. Vanoyeke ugyanis nem tud lebilincselően írni, s ezen ezúttal még a kiváló magyar fordítás sem segíthet: mondatai elkapkodottak, fejezetei közt csak éles váltások vannak, kohézió semmi, párbeszédei pedig nemcsak papírízűek és élettelenek, de sokszor kissé komikusan elkapkodottak is (szereplői általában kedélyesen és hosszadalmasan köszönnek, ha valakivel szóba állnak, de azután egyetlen mondatban elintézik fontos mondanivalójukat, s már mennek is tovább). Miközben történelmileg megbízható, sőt képmellékletében még publikálatlan fotókat is közlő könyveket kapunk, maguk a regények aránytalanok és érdektelenek.
A korszak iránt érdeklődőknek ajánlom (Ghyczy-)Dráveczky Zsuzsa Asszony a fáraók trónján című regényét, Hornyák András Az északi szél édes fuvallata című könyvét, Pauline Gedge A Hajnal gyermeke című könyvét és Paul Doherty Ré álarca című krimijét és folytatásait.

Mika Waltari
Szinuhe
Európa, Bp., 1964 és több kiadás.
Mindig is küszködtem ezzel a könyvvel. Tisztában vagyok vele, hogy Waltari minden könyve igazi irodalom. Szeretem is Az ország titka című könyvét, amely megdöbbentő szemszögből rekonstruálja Jézus és az első keresztények életét: főhőse épp Jézus halála után érkezik Jeruzsálembe turistáskodni, de minden érdekli... Ugyanakkor a Szinuhéhez valahogy képtelen vagyok eljutni. Így le kell szögeznem: nagyon elfogult leszek. A vaskos regény főhőse Szinuhe, szegény sorból feltört (de titokzatos származású) thébai orvos, aki mindenét (vagyonát és lelkét) eltékozolja, ezért (mint a középbirodalmi Szinuhe, az egyiptomi novella hőse) idegen országokba vándorol, mindenhol a boldogságot és a szerelmet keresve, de mindenhol csak gyászt és boldogtalanságot talál. Amikor hazatér, Ehnaton fáraó udvarába kerül, tanúja reformjainak és bukásának, végül végső magányra ítéltetik. Számomra Szinuhe nem az emberi kitartás, hanem a megkeseredettség, a felesleges lemondás és a cinizmus megtestesítője. Képtelen vagyok vele azonosulni. A körülötte lévő világ is sötétebb, mint amilyen valaha lehetne (Teje királyné céda és gyilkos, Eje sztálini módon paranoiás, az egész történetben nincs más csak halál és halált hozó véletlenek). Nem hinném, hogy mindez csak azért lenne így, mert a könyv 1945-ben született. Ezen a listán, ahol sok történelmi krimi és könnyebb olvasmány is szerepel, talán Howard Fast, Boleslaw Prus és Dráveczky Zsuzsa regénye tartozik Waltariéval egy fajsúlyba. Mindhármat jobbnak tartom.
A kor történelme iránt érdeklődőknek ajánlom még John Petrie Az írnok-sorozatát, Andreas Schramek A Sólyomisten országában című trilógiáját, Pauline Gedge A tizenkettedik átváltozás és Michelle Moran Nefertiti című regényét, Hegedűs Géza Az írnok és a fáraó című könyvét, Paul Doherty Gonosz árny Nyugat felől című könyvét és folytatásait, Christian Jacq A Napkirálynő című könyvét és Gerald Messadié Viharok a Níluson-trilógiáját.

Hillary Wilson
Egyiptomi asszony
Gold Book, Debrecen, 2002.
Amikor ezt a könyvet kezembe vettem, rájöttem, régóta ilyesmire vártam. Ha az ember az ókori Egyiptomban játszódó történelmi regényt ír, természetesen szereplőjévé akarja tenni Ramszeszt, Hufut vagy legalább Amenhotepet, Hapu fiát. A cselekménybe beleszövi Hatsepszut punti expedícióját, a kádesi csatát vagy Kleopátra halálát. Senki sem választ olyan kort, szereplőt, akiről még soha senki sem hallott. (A listán szereplő könyvek közül ebből a szempontból csak Agatha Christie És eljő a halál című krimije volt elég bátor egy saját egyiptomi családot mozgatni a történetében.) Ezzel szemben ha napjainkról írunk regényt, senki sem várja el, hogy az amerikai szereplők mind az elnök személyes jó barátai legyenek: szereplők, és kész. Hillary Wilson, az Egyiptommal kapcsolatos történelmi ismeretterjesztés első asszonya épp ezt próbálja ki úgy, hogy közben a II. Ramszesz-kori Thébába viszi el olvasóját. Egy nő, a kedves, fiatal, hatgyermekes Nebet életének egyetlen éve tárul elénk, ami azonban tele van mindennapi izgalmakkal lánya első menstruációjától kezdve örökösödési ügyeken, családi botrányokon és betegségeken át egészen az Opet-ünnep eseményeiig. Izgalmas, kellemes, ismeretterjesztésnek sem utolsó, de cseppet sem didaktikus regény egy egyiptomi asszonyról.
Szintén II. Ramszesz koráról, de már annak történelmi eseményeiről szól Siegfried Obermeier II. Ramszesz - A kolosszusok építője és Michelle Moran Az eretnek királyné című regénye, Christian Jacq Ramszesz-pentalógiája, Az egyiptomi bíró-trilógiája, Georg Ebers Uarda, Egyiptom rózsája című regénye és Howard Fast Mózes, Egyiptom hercege című könyve.

A lista első részét A-tól J-ig lásd a Történelmi regények - Egyiptomi gyűjtemény 2./1. című bejegyzésben.

Link az Egyiptomi gyűjtemény főoldalára.
11 Responses
  1. Heloise Says:

    Hatalmas köszönet ezekért az igazán alapos összefoglalókért, élvezettel olvastam mindet.
    Nálunk édesanyám Egyiptom-mániás, de mivel én nem igazán vagyok otthon az ilyen témájú könyvekben, nem igazán tudtam könyveket venni/ajánlani neki Egyiptomról. Szóval, nagy segítséget jelentenek számomra ezek az összefoglalóid, most már tudni fogom miket kell keresnem, ha meg szeretném lepni - tényleg köszönet értük még egyszer! :-)


  2. Nagyon örülök, hogy hasznát vetted. Remélem, még más is..)


  3. Krisz Says:

    http://www.libri.hu/szerzok/christian_jacq.html

    Ezek kimaradtak.


  4. Kedves Krisz!
    Ez az ókori Egyiptomban játszódó regények általam írt felsorolásának a második része, M-Zs-ig.
    Jacqot az első részben találod (A-J), hiszen J betűs.
    Mind a 17 regényéről írtam, amely az ókori Egyiptomban játszódik. Nézd meg, remélem, érdemes. A bejegyzésre ennek a bejegyzésnek az elején és a végén is találsz egy hivatkozást.
    Köszönöm, hogy olvastál nálam!
    Katherine


  5. Fiskális Says:

    Nagy és hálás köszönet!! Majdnem minden értékeléssel egyet is értek. Sok könyvhöz kedvet csináltál.


  6. Nagyon örülök! Köszi az olvasást!


  7. Unknown Says:

    Ó, én most keveredtem ide! 15-20 évvel ezelőtt sok témába vágó könyvet olvastam, és imádtam az "Egyiptom-témát", de olyan jó 12 éve megcsömörlöttem tőle. Most jött el a pillanat, hogy újra olvasnék valami jó kis ókori Egyiptomban játszódó regényt. Jó, hogy idetaláltam! :) Köszi az összefoglalókat, nagyon hasznos!!!!


  8. Örülök, hogy hasznát veszed!
    Köszönöm az olvasást!


  9. Kedves Katherine! Én írtam júliusban is. Az összefoglaló hatására megvettem Christian Jacq Ozirisz-tetralógiáját, és tegnap kezdtem el olvasni, jelenleg a 133. oldalon járok. Meg kell, hogy mondjam, borzasztó nagy csalódás, és nagyon bosszús vagyok. A történet maga valóban érdekes volna, de az interpretálása borzasztóan gyermeteg, olyan a regény, mintha egy tizenhároméves írta volna. A nyelvezete kb. egy Szürke 50 árnyalata-színvonalú ponyvaregénynek felel meg. A másik kérdés, amiről nem tudom eldönteni, hogy a szerző ennyire igénytelen, avagy a fordító: én nem szeretnék egy ókori Egyiptomban játszódó regényben olyan szavakat olvasni, mint: "álrendőr", "milícia", "fotel" és "kilométer". Igényesebb szerzők legalább vagy megpróbálnak pl. akkor használatos mértékegységeket használni, de legalább próbálkoznak az archaikus nyelvezettel. Jacq nem próbálkozik. Nincsenek szép leírások, amik elhelyeznének mindet a történetben, csak ostoba, bugyuta párbeszédek. Aztán az ilyen következetlenségek, mint Iker elrablása a parton való sétálása közben, ami- mivel nem számolt be arról, hogy tengerpartra utazott volna, ezért minden bizonnyal az otthonául szolgáló Nílus-parti faluból történt- majd feleszmélve egy TENGERjáró hajón van. Melyik tengeren? Földközi vagy Vörös? És pár óra/pár nap alatt ő hogy került oda, mikor a az ókorban él a Nílus mentén??? Vagy ez: elindulnak a Sínai-félszigetről a sólyom után KELETRE és délre, és megérkeznek a Nílus mellé!Hát ez óriási, kár, hogy az nyugatra van. És mindezek betetőzéseként, melyen tegnap már csak nevetni tudtam, az az, hogy a 2005-ös kiadású könyv szerkesztője egy ókori témájú könyvhöz nem átallott egy XX. századi sematikus térképet betenni a könyvbe Egyiptomról, melyen a Nasszer-tó (!!!!!) is, és Kairó is látható.
    Szóval ez a könyv nekem borzasztó csalódás, most már kizárólag azért olvasom el, mert fizettem érte.
    Érdekes, hogy a Szinuhét meg lehúztad, nekem az pl. baromira tetszett, illetve a Folyó istene is, bár azt 11 évesen olvastam,és brutális és nyomasztó volt, a Szinuhét is vagy 15 éve. Azok a a könyvek építkeznek, elhelyezik az olvasót, adnak egy hangulatot, ez sajnos nem mondható el erről az Ozirisz-os könyvről.
    Nagyon gyenge, igénytelen olvasmány.És nem gondolom, hogy ez szubjektív és ízlés dolga. Én imádom a történelmi regényeket, kb. csak ezeket olvasok, igaz, ókori Egyiptomhoz jó pár év után tértem vissza, úgyhogy van összehasonlítási alapom. Erről a könyvről 2 oldal után meg lehet állapítani, hogy egyszerűen gagyi. Igen, lehet, hogy a sztori még jó, de csak azon gondolkodom magamban, hogy ebből a sztoriból egy Mika Waltari milyen jó könyvet írhatott volna.
    Sajnálom a dolgot nagyon, mert ebben az összefoglalóban nagyon bíztam.


  10. Kedves Nikolett!
    Először is sajnálom, ha megtévesztettelek. De az állításoddal ellentétben igenis azt gondolom, hogy a regényekhez, a szépirodalomhoz való viszony "szubjektív és ízlés dolga". Vagyis teljes mértékben tőled függ, hogy egy mű tetszik-e neked vagy nem, hiába állítja valaki róla, hogy nagyon jó, az nem garancia, hogy te is annyira jónak találod, vagy egyáltalán, jónak.
    Másodszor ami Jacq sajátos stílusát illeti, bár nem mondanám gyermetegnek, de egészen pontosan ezt írtam róla a Ramszesz-sorozatnál:
    "Ramszesz és Jacq divatot teremtett. Bár ahányan szeretik, legalább annyian kritizálják is, valóban tud valamit: lebilincselően mesélni. Az ő művei hatására vált a hasonló könyvek alapvető követelményévé a pontos forrás- és történelemismeret, ugyanakkor amitől Jacq könyvei igazán jók, az filmszerű, pergő, izgalmas stílusa, amelyik egyformán olvasmányossá teszi könyveit a keveset olvasók, a fiatalok, az öregek, és a gyakorlott olvasó, de izgalmakat kedvelő könyvbarátok számára is. Erénye egyúttal a hátránya is: nem lehet Jacqot és Jókait párhuzamosan olvasni, mert Jacq türelmetlenné tesz Jókai szövegével szemben, míg Jókai elbeszélése után hiányérzetünk lesz Jacq narrációjával kapcsolatban..."
    Olvasva a véleményedet azt mondanám, hogy mindketten észrevettük, hogy Jacq elbeszélői stílusának gazdagsága nem azonos mondjuk a nagy romantikus regényírókéval, de te ezt megbocsáthatatlannak tartod, én meg nem. (Most mondhatod, hogy ez nem az Ozirisznél, hanem a Ramszesznél van leírva a blogon, de gondolom, nemcsak az Oziriszes leírást olvastad el nálam.) Számomra pergő és filmszerű, te viszont úgy érzed, nem lehet történelmi regényt írni leírások nélkül. Ez szubjektív hozzáállás.
    folyt. köv.


  11. Ami a fordítás és a kiadás hibáit illeti, nem gondolnám, hogy ezért a szerzőt kellene hibáztatnod, különösen, mondjuk, a térképért. Ennyi erővel a tényleg gagyi borítót is neki lehetne felróni. Jacq viszont merő véletlenségből egyiptológus is, nemcsak író (még ha rég nem foglalkozik is a szakmájával), ezért úgy vélem, hogy például a kelet-nyugatos fordítási hibák biztos, hogy nem abból erednek, hogy ő ne ismerné az égtájakat.
    Ami a Szinuhét illeti, 15 évesen nekem is tetszett. jelenleg két bajom van vele. Az egyik, hogy lehet ugyebár történelmi regénynek olvasni, csak annak teljességgel megbízhatatlan, anakronisztikus és zavaros. Köze nincs sem az Ehnaton-korhoz, sem bármely más korhoz, egyszerű fikció történelmi köntösben. Természetesen ez szemellenzős hozzáállás, hiszen alapvetően nem történelmi regény, hanem parabola, allegória, példázat a diktatúrákról. Ilyet jó sokat lehet találni nem egyiptomi köntösben is, s sok van, ami sokkal jobban tetszik. Én ugyanis éppen azt a figurát nem éreztem hitelesnek (nem történelmi szempontból, hanem emberileg), akinek a hátán kellene hordania a diktatúráról szóló parabola egész súlyát: a főszereplőt, Szinuhét. Ezt írtam róla:
    "Számomra Szinuhe nem az emberi kitartás, hanem a megkeseredettség, a felesleges lemondás és a cinizmus megtestesítője. Képtelen vagyok vele azonosulni. A körülötte lévő világ is sötétebb, mint amilyen valaha lehetne (Teje királyné céda és gyilkos, Eje sztálini módon paranoiás, az egész történetben nincs más csak halál és halált hozó véletlenek)."
    Vagyis: a Szinuhe nem mérhető a pontos történelmi regények mércéjével, mert nem pontos és nem történelmi regény. Mint szépirodalom és mint parabola pedig nem tetszik. Ez persze az elfogult véleményem, ahogy a jellemzésénél is leírtam. De nem "lehúztam" és még csak nem is állítottam fajsúlyban a Ramszeszeket mellé vagy fölé. Ilyen szándékot csak te tulajdonítottál nekem: én Howard Fast vagy Boleslaw Prus műveit idéztem mellé fajsúlyban és azokról írtam, hogy a Szinuhénél jobbak! (Véleményem szerint.)
    Végül kissé méltánytalannak érzem, hogy engem hibáztatsz azért, mert megvettél négy drága könyvet. Nekem a maga műfajában (történelmi kalandregény) igencsak tetszett, s a saját blogomon leírtam róla a részletes véleményem, amely változatlan és amelyet most is vállalok. Hogy ennek hatására te pénzt költesz, majd úgy érzed, hogy méltatlanra pazaroltad, úgy gondolom, hogy nem az én problémám.
    Jobb olvasmányélményeket!
    Katherine