A világ szereti
Agatha Christie-t. Természetesen sokan vannak, akik nem kedvelik a regényeit és a hőseit, és még többen, akik még sosem olvastak tőle semmit - de azért ők is megvannak valahogyan Agatha Christie-vel. Bevonult a köztudatba és népszerűbb, mint valaha.
Így azután írni és gondolkodni is nagyon népszerű róla. De van egy pár tévhit, ami makacsul, mindig és újra bekerül az értékelésekbe, emlékezésekbe és innen-onnan összevágott visszatekintő cikkekbe. Ebben a bejegyzésben ezek közül szedtem össze tíz plusz egyet. (1)
1. Agatha Christie viktoriánus regényíró volt.
Ezt nagyon sok Christie-elemzésben lehet olvasni. A viktoriánus szónak van valamiféle ódon, habos, szégyenlős bája, s sokan úgy érzik, ilyen Agatha Christie, ilyenek a könyvei.
Ezzel szemben Anglia viktoriánus korszaka már 1901-ben lezárult, ekkor halt ugyanis meg 81 éves korában,
majdnem hatvanöt évnyi uralkodás után "Európa nagymamája", Viktória angol királynő. Agatha Christie ekkor még nem töltötte be a tizenegyedik életévét. Ráadásul amerikai üzletember apja és reformpedagógiai szellemű édesanyja sosem hagyták, hogy teljesen hagyományos felső középosztálybeli kislányéletet éljen: a Millerek egy kicsit mindig mások voltak.
Viktóriát középkorú, a trónra igen sokat váró, bohém természetű fia, VII. Edward követte, s az edwardiánus korszakot az egész társadalom enyhülésként, változásként élte meg, a viktoriánusok napja leáldozott. Agatha Christie ifjúsága és fiatal asszony kora a hosszú tizenkilencedik századnak véget vető első világháborúval esett egybe, amely (például a női jogok és a nők munkavégzése terén) korszakos változásokat indított el, valamint átrajzolta a viktoriánus térképet. Írói pályája pedig együtt indult a "viharos" húszas évekkel, amely a divat, a kultúra és a városi (társasági) élet gyökeres átalakulását hozta. Elmondható tehát, hogy valójában viktoriánus időket sosem élt meg.
Természet
esen van egy szereplője, a mindenki által szeretett Miss Marple, akinek igazi, viktoriánus lánykora kellett, hogy legyen: csak így lehetséges, hogy kedvenc festői "
Mr. Frederick Leighton és Mr. Lawrence Alma-Tadema", hogy rendkívüli módon zavarba jön, ha ki kell mondania a
terhesség vagy a
mell szót és hogy sokat panaszkodik arra, hogy nem tud logikusan beszélni (ami persze nem igaz), hiszen "
mit is tanult akkoriban egy lányka a nevelőnőjétől"... Sosem szabad azonban megfeledkezni róla, hogy a bájos vénkisasszony csak egyik szereplője Christie-nek, nem pedig az alteregója, s amikor megalkotta őt, az írónő még csak negyven éves volt, erősen különbözött tehát örököreg főszereplőjétől.
2. A Christie-könyvek a huszadik század első harmadába viszik vissza olvasó
jukat.
Ezt az állítást könnyű megcáfolni egyetlen Christie-műlistával is, mégis makacsul visszatér.
Ha megnézzük a 66 Christie-regényt, látható, hogy a hatvanas évekig az írónő évtizedenkénti könyvtermése szinte egyenletes volt. Kilenc műve íródott és játszódik a pályakezdő húszas években, tizenhét a harmincas, tizenhárom a negyvenes, tizenkettő az ötvenes, kilenc a hatvanas és négy plusz (a negyvenes években előre megírt utolsó) kettő a hetvenes években.
Az ötvenes
években (amely mindenképp a század felén is túl van) még olyan mindenki által minőséginek elismert alkotásai születtek, mint a
Mrs. McGinty meghalt, az
Egy marék rozs vagy
Az alibi.
Természetesen hozzájárulhat a fenti tévedéshez, hogy a ma legnépszerűbb tévésorozat, a
Poirot (nagyon okosan, egyébként) minden Poirot-regény cselekményét visszahelyezi a harmincas évekbe, íródjanak bármikor. Miss Marple azonban még filmen is inkább a negyvenes évek terméke, valójában pedig a tizenkét Miss Marple-regény közül kilenc az ötvenes években és az után íródott.
3. A Christie-krimik konzervatív gyilkosságok, így alig folyik bennük vér.
Ehhez hasonló mondatot is számos helyen olvastam már.
Persze tudni kellene, mit tart a szerző konzervatív gyilkosságnak. Ha ugyanis az a modern ölés, amikor valaki fog egy bombát vagy egy gépfegyvert, és letarol egy fél várost, Christie kortársához, Edgar Wallace-hoz jutunk vissza, időben tehát ugyanoda kerülünk.
Ha attól konzervatív a téma, hogy szépen nyírott-locsolt gyepen gyűlik össze teniszhez a gazdag nagycsalád, amelynek körében gyilkosságot fognak elkövetni, akkor véletlenül Ross McDonaldhoz vagy Raymond Chandlerhez (pl.
Hosszú álom), a kemény krimihez is eljuthatunk ugyanezen az úton, hiszen (cinikusan, ironikusan ábrázolva) ők is szerepeltetnek ilyen famíliákat. Agatha Christie nyomozásaihoz viszont nem minden esetben, hiszen sohasem csak családi gyilkosságokkal foglalkozott (elég csak a
Tíz kicsi négerre, a
Gyilkosság Mezopotámiábanra vagy
A Bertram Szállóra gondolni).
Ha az len
ne a konzervatív, hogy mindig az arra "méltók", bűnözők, alvilági figurák, rossz emberek gyilkolnának nála (mint ahogy némely cikkek állítják), erről könnyű bebizonyítani, hogy tévedés. Christie a legkevésbé sem hitt abban, hogy gyilkolni az alsó néposztályok szórakozása, hiszen egyetemi professzorok, főrangú hölgyek, köztiszteletben álló asszonyok, hisztérikus tinédzserek, katonás őrnagyok és bájos ifjú hölgyek is szerepelnek a gyanúsítottai listáján. (S van, aki le sem kerül onnan.)
Végül ha az egyetlen fokmérő a vér mennyisége, emlékeztetnék a
Poirot karácsonyára (ld.
Macbeth: "
De ki hitte volna, hogy az öregemberben még annyi vér van?"), ahol a szerző direkt mindent elönt vérrel, természetesen előre megfontoltan...
Úgy gondolom, Christie "gyilkosságai" egyáltalán nem békések, hiszen minden megt
alálható nála a baltával való agyonveréstől és a rettenetes görcsöket okozó mérgezésektől a fojtogatáson és a torokelvágáson át az elgázolásig és a halálra szurkálásig. Amitől vértelennek tűnhetnek, az az öncélú brutalitás kerülése. Ha egy holttestnek látszólag teljesen értelmetlenül véres hús-és csontmasszává verték az arcát, a regény folyamán magyarázatot kapunk a szörnyűségre.
Ezt a fajta vértelenséget azonban minden (modern és ódon) könyvtől elvárom: ha megmutat valami retteneteset, értenem kell, miért mutatta meg. Ha a borzongatás értelmetlen és öncélú, nem irodalom.
4. Agatha Christie minden könyvében ugyanazt a receptet alkalmazza. Művei egyszer olvasósak. Ha láttad a sztorit filmen, már nem érdemes elolvasni a regényt.
Ezeket a vélekedések
et nem szeretném teljesen cáfolni, hiszen, hogy ki mit szeret, illetve hogy miért olvas krimit, teljes mértékben magánügy.
Ám azért érdemes tudni, hogy amikor a lelkes rajongók egymás mellé állítanak történeteket, mint amelyekben "ugyanaz" a megoldás, csak egyes motívumegyezésekre utalgatnak. Maga a történet azonban mindig más. Egy közismert példa (nem spoiler, mivel az okos fülszövegíró rányomtatta a
Gyilkosság a csendes házban kötet hátuljára), hogy
A rodoszi háromszög című Poirot-novella a
Nyaraló gyilkosok című regény alapjául szolgált. Igaz, az egyik Rodoszon játszódik, a másik Dél-Angliában, az egyikben mérgeznek, a másikban fojtogatnak, az egyik
ben azonnal gyanús egy férj, a másikban nem... Végül oda jutunk, hogy egyetlen közös pontot találunk (ez azonban csak a két mű teljes elolvasása után lesz világos), s ennyi erővel mellé tehettük volna a
Karácsonyi tragédia című Miss Marple-novellát is...
Persze aki csak azért olvas krimit, hogy rájöjjön a megoldásra, egy idő után gyakorlatot szerezhet a találgatásban. S bár
korábban leírtam, nekem miért nem egyszer olvasósak a Christie-krimik, ha már megvan a gyilkos, bizonyára többen örökre félreteszik a könyvet, mint megoldott feladványt.
Az azonban már n
em igaz, hogy ha láttad filmen, megvan a sztori. A Poirot-megfilmesítések is igen sokat változtatnak az eredeti történeteken (néha több, néha kevesebb például a gyilkosságok száma a könyvhöz képest). A jelenleg futó Marple-sorozat specialitása azonban az, hogy olyan történetekben lépteti fel Miss Marple-t, amelyben az eredeti könyvben egyáltalán nem szerepelt. Ez persze tetemes átírásokat és totális változtatásokat eredményez, tehát nagyon is érdemes kézbe venni a könyveket a filmnézés után is.
5. Christie minden művében szerepel valamelyik híres nyomozója, Hercule Poirot vagy Miss Jane Marple. Utolsó két könyvében, melyek már csak az írónő halála után jelentek meg, mindkettőjükkel végzett.
Aki már olvasta a
T
íz kicsi négert, az első mondatot csípőből tudja cáfolni. Az írónő 66 regényének épp a felében, 33-ban nyomoz Poirot, 12-ben pedig Miss Marple. A maradék 21 könyvben más, néha visszatérő nyomozók szerepelnek (Battle főfelügyelő vagy a rokonszenves nyomozópáros, Tommy és Tuppence Beresford), néha azonban csak úgy megtörténnek a dolgok, mi meg csak ülhetünk tanácstalanul és rosszat sejtve és várhatjuk, hogy bekövetkezzen a tragédia: mint Christie egyik legmesteribb késői könyvében, az
Örök éjben.
A második mondat mostanában több magyar cikkben is feltűnt, valamiféle félelmetes félrefordításnak és félreértésnek köszönhetően. Még két regénycímet is tudni vélnek a szerzők: ezek "
a Harmadik felvonás és az Utolsó rejtély című kötetek, amelyekben (Christie)
hősei meghalnak, haláluk előtt leleplezve gyilkosukat". Minden kezdő rajongó is tudja azonban, hogy Christie nem is írt ilyen címekkel regényt... Igaz, a
Nyílt kártyákkal végén ugratják Poirot-t azzal, vajon ha most megölnék, a szelleme kinyomozná-e a gyilkost, de ez csak afféle élcelőd
és. Ha belegondolunk, a halál előtt leleplezni egy gyilkost sokszor nem valami nagy feladat, még én is kinyöghetném például, hogy "
Mabelle lőtt rám"...
Christie utolsó két regénye a
Függöny: Poirot utolsó esete és a
Szunnyadó gyilkosság című Marple-történet. Az előbbit a II. világháború idején írta és még életében, utolsó könyveként jelent meg 1975-ben. A másodikat a negyvenes évek közepén készítette el (bár John Curran máskorra keltezi), s posztumusz könyvként, 1976-ban adták ki, mint az írónő utolsó meglepetését olvasóinak. Mindkettő izgalmas, letehetetlen könyv, elvonatkoztatva különleges helyzetétől is, és nem igaz, hogy mindkettőben meghal a nyomozó.
6. Agatha Christie éppen olyan bájos, kedves idős hölgy volt, mint vidéki vénkisasszonya, Miss Marple. Agatha Christie Mrs. Ariadne Oliver, az almakedvelő krimiírónő személyében saját magát szerepeltette a Poirot-regényekben.
E két tévhit együtt kezelendő, his
zen mindkettő arra épít, hogy Christie egy az egyben beleírta magát a könyveibe. Úgy gondolom, egy könyvben minden szereplőt az író talál ki, mozgat és beszéltet, s ezek a hősök figurák és nem valóságmásolatok (2).
Miss Marple-ről már esett szó: egészen biztosan idősebbnek és ódivatúbb neveltetésűnek teremtődött, mint kitalálója. Persze az idők során sokat fejlődött, egyre szeretetreméltóbb és bensőségesebben ábrázolt hölgy lett. Megkapott egy keveset Agatha Christie idősebb nőrokonainak tulajdonságaiból, s néhányat Christie lánykori emlékei közül is. Ettől azonban maradt, aki volt: a tipikus vidéki vénkisasszony. Szegény, szégyellős, szemérmes, mégis realista. Kecses, finom, konzervatív, takarékos, kicsit pletykás idős hölgy. Aki csipkeholmikat visel, aki gyertyaegyenesen ü
l a széken, akinek legfőbb szórakozása az olvasás és a kötögetés, és aki alig hagyja el faluját és megszokott környezetét, legalábbis lelkiekben (hiszen minden új környezetét a megszokotthoz hasonlítja).
Ezzel szemben Christie elveiben konzervatív, de viselkedésében modern nő volt, akit érdekelt az autózás, a sportok, az utazás, a lakberendezés. Jó párkapcsolatban élt, élvezte a szexet, a szerelmet és férje társaságát, gyakran járt emberek, barátok közé, szerette a színházat és az operát, és szeretett nagyokat nevetni. Tisztában volt saját hibáival és erényeivel, sajátos, néha kissé harsány humorával, egyre terebélyesedő termetével, időnkénti önbizalomhiányával és egészséges étvágyával. Ugyanolyan hévvel vetette bele magát az amatőr régészkedésbe, mint a profi reg
ényírásba. Igazi, érdekes ember volt, nem önmaga regényhőse.
Épp ezért Mrs. Oliverrel sem volt soha azonos. Bár szintén sok tulajdonságával felruházta a figurát, sőt, arra használta, hogy általa megjegyzésekkel és kommentárokkal lássa el saját írói pályáját, beszámoljon a krimiírás, a színdarab-adaptációkészítés és a rajongókkal való kapcsolattartás nehézségeiről, kár volna kettőjüket összekeverni. Már csak azért is, mert a
Nyílt kártyákkalból tudni, hogy Mrs. Oliver már évekkel Christie előtt írt egy
Holttest a könyvtárszobában című regényt.:)
7. Agatha Christie nem krimitárgyú Mary Westmacott-könyveiben az önéletrajzát írta meg. A Mary Westmacott-könyvek romantikus regények.
Agatha Ch
ristie hat olyan regényt írt, amelyeknek nem valamilyen bűnügy a tárgya. Ezeket Mary Westmacott néven jelentette meg. Azt szokás írni róluk, hogy romantikus (értsd szerelmes) regények, nőolvasóknak szólnak, s minőségükben messze alulmúlják a legsablonosabb Christie-krimiket is. Ha valamire jók, akkor arra, hogy kulcsregényként olvassuk őket Christie életrajzát kutatva. Ez azonban nem igaz.
Először is, valamennyire életrajzinak csak az első kettő,
Az óriás kenyere és a
Befejezetlen portré tekinthető. Előbbi főként a gyermekkor érdekességeinek leírásában idézi Christie saját életét, főszereplője azonban fiú/férfi, s végül művészregénynek bizonyul: hogyan kell egy ifjú zeneszerzőnek döntenie tehetsége kibontakozása és boldog magánélete között. 1930-ban ez divatos téma volt, s ha a könyv kissé sikerületlen és aránytalan is, érdekes. A második műben egy tanácstalan asszony beszéli el az életét egy fiatal festőnek. Ebben az írónő feldolgozott ezt-azt saját kudarcos első házasságából, de olyan mértékben átalakította, hogy a legkevésbé sem megbízható forrás. A könyv 1934-es, s Christie tíz évig pihentette Mary Westmacottot.
Az 1944-es
Távol telt tőled tavaszom azonban tökéletes újrakezdés volt. A további nég
y könyv (a másik három
A rózsa és a tiszafa, 1948,
A lányom mindig a lányom, 1952,
Az élet súlya, 1956) nem romantikus, nem önéletrajzi, nem kulcsregény és még csak nem is rossz. Sőt, véleményem szerint a
Távolt telt tőled tavaszom mestermű, s az utolsó két könyv is kiváló lélektani regény.
Ha Christie nem lett volna Christie, talán érdekes, emlékezetes lélektani regények írójaként is emlékezhetnénk rá. Egyes krimijeiben is, mint a
Hétvégi gyilkosságban, a
Cipruskoporsó egyes fejezeteiben vagy az
Éjféltájtban is megjelenik ugyanez a törekvés: sokkal jobban érdeklik a nők és a férfiak (!) lelkében lezajló folyamatok, mint a szóban forgó gyilkosság(ok). Ezt az érdeklődését kamatoztatta a Westmacott-regényekben, amelyek az izgalmakat és a fordulatokat így sem nélkülözik (veszekedések, balesetek, tűz, öngyilkosság és öngyilkossági kísérlet), de a világuk egy kicsit más, mint a krimiké. Mert ha valaki megölt valakit, azt leleplezik, megbüntetik és minden egyértelmű. De ha egy asszony belátja, hogy az egész életét elrontotta, vajon meg tud-e változni? Ha egy anya úgy érzi, hogy a lánya tönkretette az életét, vajon igaza van-e? És ő mit tett a lánya életével? S ha egy nő úgy érzi, a húgáért él, valóban mindent megtesz-e? És jó dolog-e az életünket valaki másnak áldozni? Hol a határ én és mi között?
A késői Westmacott-regények nagyon jó kérdéseket tesznek fel és sosem adnak egyértelmű választ: az olvasónak töprengenie kell, "hova áll" a történet végén. Mert az élet bonyolult. Ellentétben némely romantikus (szerelmes) regényekkel, ahol az élet egyszerű: összeveszés, tánc, egzotikus utazás, puszi, lelkizés, ágy, esküvő (?) és kész. A késői Westmacott-könyvek viszont nem ilyenek, rakjanak akárhány virágot a borítójukra. Érdemes egyet elolvasni.
8. Agatha Christie-nél minden a helyén van, de lassan csordogál a cselekmény. Lehet, hogy ha ma jelentkezne a kéziratával egy kiadónál, elküldenék, nem adnák ki.
Ezt a tévhitet
innen vettem. A fura, hogy magyar krimiíró mondta. Nem olvashatott túl sok Christie-t: akinek vannak lassú regényei és gyors regényei.
A fogorvos széke, a
Tíz kicsi néger vagy épp az
És eljő a halál biztosan a gyors, mozaikos szerkesztésű könyvek közé tartoznak. Amihez pedig az írónő nagyon ért: a jó fejezetzáró mondatok. Amik után azonnal tovább kell lapozni a következő fejezethez.
Fura dolog a második gondolat. Hisz ma egy egész ipar épül Christie-re. Ha ma valaki elutasítaná, ostoba lenne. De vajon így tenne? Tudok két kiadót Magyarországon, akik biztosan kiadnák, pályakezdőként is. (Még akkor is, ha ebben a kalapban érkezik az első megbeszélésre...)
9. Agatha Christie legjobb regényeit mosogatás közben találta ki, utált ugyanis mosogatni, s gyilkos gondolatai támadtak tőle. Egyszer azt mondta: A legjobb férj a régész, mert minél idősebb az asszony, annál jobban érdekli.
Az ilyen és ha
sonló butaságok még Christie életében terjedtek el, magazinok és rádióműsorok szellemeskedései alapján. Az első tipikus ötvenes évekbeli vicc, az írónőről, aki (háztartásbeli) nő létére sikeres könyvszerző. A második mókásnak szánt utalás arra, hogy Christie és második férje, a régész Max Mallowan között tizenöt év korkülönbség volt, Max javára. Bár az ember reméli, hogy nem a róla faragott gúnydalok, poénok és az életéről mesélt viccek, hanem bölcs mondásai, szép tettei és jó emlékezete éli túl, az internetnek hála, ezek az ostobaságok is örökre Christie-vel maradnak, valaki ugyanis mindig kiássa őket, ha szellemeskedni akar...
10. Agatha Christie Alzheimer-kóros lett idős korára. Agatha Christie diszgráfiás volt. Meg diszlexiás.
Nagyon divatosak ma a problémák és betegségek. Nem csoda, hogy mindenki kedvenc krimiírójának életében is igyekeznek felfedezni őket.
A végén érdemes kezdeni. A két diszt (vagyis hogy Agatha Christie-nek írási, bet
űformálási, illetve olvasási, összeolvasási problémái lettek volna) egy-egy életrajzi apróságra alapozzák a "tudós" kiötlők. Önéletrajzában Christie azt írta, nyolcéves koráig nem láttak szívesen a kezében könyvet a szülei, ez lenne a diszlexia alapja. Arról már megfeledkeznek, hogy az írónő rengeteget olvasott egész életében, saját és mások műveit, újságot nagy kedvvel, kritikákat kisebbel, ráadásul titokban már szülei olvasási tilalmát is megtörte. Soha nem volt problémája. Ugyanígy az írással sem: egy dolog igaz, hogy rendkívül csúnyán írt, s volt néhány visszatérő helyesírási hibája (mint mindannyiunknak, 3). Nyomát
sem mutatta azonban olyan jelenségeknek, amelyek alátámasztanák a diszgráfia elméletét (nem volt gondja a nyelvtannal, hihetetlenül gyorsan írt és másolt, azért nem szerette a gépírónőknek való diktálást, mert lemaradtak tőle). Mindkét tünetegyüttes sok emberre jellemző (ma is), de úgy tűnik, Christie nem tartozott közéjük.
Az Alzheimer-kór már érdekesebb. Mivel a család tapintatosan és szeretettel gondozza Christie emlékét, elképzelhető volna, hogy ezt a (némikép
p személyiségvesztéssel járó, megalázó) betegséget eltitkolnák a rajongók elől. Ám ha az ember olvas a "bizonyítékokról", kétségei támadnak. Az ötlet ugyanis azon alapul, hogy miután megszámolták Christie könyveiben a szavak előfordulását és ismétlődését, úgy találták, hogy 1968-70 között mentálisan leépült. Nem értek a szószámláláshoz, de az elmélet azt feltételezné, hogy a
Halloween és halált és a
Nemezist nem egyszerűen egy idős (79 illetve 81 éves) hölgy írta, hanem valaki, akinek az időskori elbutulás mellett javában futotta logikus cselekményű könyvekre. Bár névfelejtéssel, szókincscsökkenéssel, kognitív és vegetatív zavarokkal, valamint hallucinációkkal küszködött, közben kiváló könyveket volt képes írni...
Ú
gy gondolom, nyolcvan év felett mindenkivel előfordul, hogy nem emlékszik egy névre (pláne, ha az egy negyven évvel azelőtt írt könyvében szerepel, vagyis ő adta egy kitalált személynek), szerkesztési stílusa egy kissé lazább, elbeszélésmódja kissé csapongóbb lesz. Ezt az Alzheimer-kór tüneteivé felnagyítani viszont nevetséges. Szerintem bátran kijelenthető, hogy az elmélet butaság, annak tartani realitás, nem pedig Christie "megvédése". Az elmélet egy csak látszólag tudományos médiabombaszt, amely lufiként pukkan ki, mégis örökre rajta ragad az írónő emlékezetén...
Végül egy utolsó, friss, magyar tévhit, amit, mint rajongó, hoax-levélben már többször megkaptam:
+1. Matthew Pritchard, az írónő egyetlen unokája annyira nem ismeri nagymamája életművét (amelynek egyetlen igazi jogtulajdonosa), hogy e
gy interjúban arra a kérdésre, melyik a kedvenc regénye, azt válaszolta: az Örök éj Miss Marple-lal. Mint közismert, a vénkisasszony nem szerepel ebben a regényben...
Az interjút elsőre nem sikerült jól lefordítani. A kérdés az volt:
Melyik a kedvenc regénye és melyik a kedvenc nyomozója? A válasz pedig:
Az Örök éj
és Miss Marple. Bár Matthewról sokan gondolják, hogy nem jól sáfárkodik nagyanyja életművével (méltatlan megfilmesítések, hatalmas jogdíjak), egyet senki sem állíthat: hogy nem szerette Agatha Christie-t és nem ismeri a műveit.
Befejezném a Christie-tévhitek felsorolását, bár még sok aprósággal lehetne folytatni. Ha van kedved, kommenteld ide azokat a tévhiteket, amik téged bosszantanak!
Addig is, mindenkinek jó Christie-könyv-olvasást!
Linkek:
Egy angol író - Agatha Christie
Hercule Poirot - Agatha Christie kis belgája
Az örök öregkisasszony - Miss Marple
Christie és a képregény
Agatha Christie és a fordítás határai
Agatha Christie összes művei
Agatha Christie kötetei magyarul főhősök és témák szerint
(1) A képekre érdemes kattintani: akkor szép nagyban felnyílnak. Más: persze tudok olyan cikket is, ami tévedésmentes, sőt, látszólag eredeti is. Ennek azonban az az egyetlen oka, hogy szerzője szinte egyetlen árva önálló gondolatot sem vetett papírra, gyakorlatilag minden mondatot a Magyar Agatha Christie-olvasók oldaláról merített több különböző szerző legjobb, legegyénibb gondolatait kimásolva (a nagy rész persze az ottani életrajzból van, szó szerint). Így persze könnyű eredetinek lenni, idegen tollakkal... Ráadásul a blogot az origo főoldala is szemlézte, sokezren olvastak így Christie-ről okos dolgokat, csak éppen egy olyan szerzőnek voltak érte hálásak, aki, csak - másolt...
(2) Még akkor is, ha magát is beleírja, mint pl. Isaac Asimov Isaac Asimovot a Gyilkosság a könyvvásáron című krimijébe.
(3) Milyen i a szó: naív-naiv? Dicsér-dícsér? Válasz: mindkettő rövid. A népesség hetven százaléka legalább az egyiket hosszúnak írja, mert így hallja. De ez nem diszgráfia.
Frissítés: Jó érzés, ha az ember megdicsőül: értsd, viszontlátja bejegyzése linkjét, dicséretét, netán jelölt felhasználását valaki másnál. Jó érezni, hogy "hasznosat" írtál. Ennek azonban egyáltalán nem örülök: valaki a Mamanetről fogta fenti cikkem és átírogatva újra feltette hozzájuk... Örülök, hogy tetszett, amit írtam. Szerintem is érdekes. De ez az én szövegem. Vagy vegye a másik szerző a fáradságot és írjon saját cikket, saját nyelvén, vagy hagyja békén az én szavaimat... Én például ezt írtam: "van egy pár tévhit, ami makacsul, mindig és újra bekerül az
értékelésekbe, emlékezésekbe és innen-onnan összevágott visszatekintő
cikkekbe." Ő viszont így zanzásított: "sokat cikkeztek róla, de van egy pár tévhit, ami makacsul, mindig és újra bekerül az értekezésekbe innen-onnan..." Remek, hogy a szerző nem tudja, mi a különbség értékelés és értekezés között... Én viszont tudom. A bonyolult mondatszerkesztésem bezzeg meghagyta. Ami pedig nagyon zavar, hogy - még ha így néhol körülményesnek is tűnt némely megállapításom - több dolgot szándékosan talánnal, esetleggel, valószínűvel mondtam ki. Az átszerkesztőt ez untatta, ezeket mind kihagyta, így lett cikke a megfellebbezhetetlen igazságok irritáló gyűjteménye... És engem idéz. A csudába! Írtam nekik, hogy vegyék le az átírt cikket a lapról. Kíváncsi vagyok, megteszik-e...
A plágiumügy újabb fejleményeiről itt: Az idő begyógyítja a sebeket.
