Lamarck szerint a zsiráf nyaka azért nyúlt meg az egymás után következő zsiráfgenerációk fejlődése során, mert a lombevő életmódot folytató állat így érte el magasan növő táplálékát. Tehát: csak akarni kell és bekövetkezik a fejlődés. Az idősek állítják – így volt ez már Cicero korában, s ma is gyakori vélekedés –, hogy a fiatalság egyre romlik, züllik. Tehát: nincs a világban előremutató fejlődés, csak romlás. A modern ember szereti azt gondolni, hogy a tudomány segítségével megértette, felfogta és uralja önmagát és a világot. Tehát: fejlődésünk csúcsára érkeztünk, bölcsek vagyunk, és nem érhet már meglepetés sorsunkkal és a világ folyásával kapcsolatban. Három vélekedés: három tévedés. Három gondolat, amely megtalálható a Darwinregényben, s amellyel kapcsolatban feltehetjük a kérdést: miért és hogyan. Miért hiszünk az efféle áligazságokban? Hogyan hihet bennük bárki is? Miért kényelmes hazudni önmagunknak?

A Darwinregény szerzője, Judith Schalansky német író, s egy olyan ország, az egykori NDK szülötte, amely folyamatosan hazudni kényszerült önmagának. Regénye, amelyet megválasztottak a legszebb német könyvnek, Kelet-Németországban játszódik, ám már napjainkban. A főhősnő, Inge Lohmark biológiatanárnő a múlt maradványa, szinte maga is őskövület: nyugdíj közelében járó tanerő, aki egy hamarosan megszűnő iskolában tanít. A rosszul díszített falak között elmúláshangulat ül, Lohmark tanárnő óráin viszont az a mindössze tizenkét gyerek, akiket sikerült még összegyűjtenie a Charles Darwin Gimnáziumnak egy utolsó induló osztályba. Az összkép tragikus: a gyerekek fásultak, későn érők, olyanok, akiknél „javulásra semmi kilátás”. Pedig ők lennének a jövő: a Darwin Gimnázium és az ország jövője… A tanárnő kérlelhetetlenül megítéli és keményen fogja őket: s bár maga valójában már nem hisz a fejlődésben, célja, hogy mégiscsak embert formáljon a „születése óta osztályszóvivő” Annikából, Ellenből, aki „már most fölösleges, mint egy vénlány”, Erikából, a „hangafű”-ből, a „barátságos, de zilált lény” Ferdinandból, a lelkészgyerek Jakobból, aki „ártalmatlan”, a „versenymellek”-kel rendelkező Jenniferből, Kevinből, aki „tenyérbe mászó alak”, Laurából, aki „észrevétlen, mint a gyom”, az „ellenállóképes és kockázatvállaló” Paulból, a „bárgyú arckifejezés”-ű Saskiából, Tabeából, a lány „farkaskölyök”-ből, és Tomból, akit „terjedelmes testiség” jellemez, s egy „barlangi gőte szebb nála”. Tanítja és fegyelmezi őket, s úgy tűnik, csodák csodájára még figyelmüket és érdeklődésüket is meg tudja szerezni. Ám bekövetkezik a katasztrófa…

A regény kulcsfigurája a tanárnő: mindent az ő nézőpontjából látunk, s ezzel helyenként még azonosulni is könnyű. Schalansky a legkevésbé sem anekdotikusan állítja olvasói elé a főszereplőt: a szövegből bizonyos, hogy Lohmark kiváló tanár lehetett egykor. Átérezhetjük keserűségét, harcolnánk vele az iskolájáért, vágyakozunk vele a nosztalgikusan látott múltba, s mi is megítéljük vele együtt a gyerekeket, korunk csalódást keltő ifjúságát. Biológiai magyarázatai a fejlődésről, a természetes kiválasztódásról, embervoltunk biológiai különlegességéről felemelőek és elkeserítőek: az ember a kötet közepére hajlamos belátni, hogy a világ valóban csak romlik és bomlik. Ám azután egyre több lesz a gyanús pont. Miért nincs igazi kapcsolat a tanárnő és férje között, s miért foglalkozik Lohmark úr épp strucctenyésztéssel? Miért költözött lányuk a távoli Amerikába és miért nem jár haza néha? Mi rejlik Lohmark asszony múltjában és mi a hazája múltjában? Miért hisz a tanárnő makacsul a darwini fejlődéselméletben, amikor látszólag minden tapasztalata az ellenkezőjéről győzi meg? Mit gondol önmagáról? S a legfontosabb: vajon mennyire ismerjük meg a cselekmény részleteit, ha nem léphetünk ki Lohmark tanárnő – lassanként bizonyos, hogy – fogyatékos nézőpontjából? Mennyit tudhat egy ember önmagáról, a világról, másokról?

Minél többet töprengünk a regény tényleges eseményein, annál szimbolikusabbá és sokértelműbbé válnak a könyvben olvasható biológialeckék is. A fajok kihalása, tenyésztése, pároztatása, védelme, táplálkozása, fejlődése, a tengeri tehenek, medúzák, békászó sasok, nyestkutyák, újszülött egerek, felboncolt denevérek, költöző darvak, meddő struccok, laposra lapított hörcsögök, kampós péniszű kandúrok, rothasztó gombák, osztódó sejtek, deformált egyedek története napjaink világának és az egyszervolt (kelet-német) diktatúra világának egy-egy szeletét kezdi jelképezni. Vajon csakis Inge Lohmark az oka annak, hogy körülötte minden összedől? Hogyan engedhet meg bármiféle összeomlást (emberét, gyerekét, országokét) a biológia, a fejlődéstan kérlelhetetlen logikája?

A történet befejezése nem ad választ minden kérdésre: ám feltesz még néhány újabbat. A Typotex Kiadó Science in Fiction sorozatának újabb kötete ismét kiváló választás: benne a természettudomány csap össze a társadalomlélektannal és a történelemmel, hogy elképesztően találó látleletet adjon a huszonegyedik század elejének káoszba került, diktatúrák megtiporta, tanácstalanul éldegélő átlagemberéről.

Ráadásul a könyvnek még egy szépsége van. Először Max Frisch Az ember a holocénban jelenik meg című kisregényében találkoztam azzal a trükkel, hogy a szövegbe képeket lehet illeszteni, amelyek még jelképesebbekké tehetnek egy-egy részletet. Ez történik a Darwinregényben is. S miközben szemünk megpihen a sötét történet olvasása közben egy-egy finom metszeten vagy megnyugtatóan rendezett öröklési táblán, eltöprenghetünk azon, hogy miért akarunk még puszta olvasóként is elmenekülni a történet zűrzavarából a tudomány harmonikus és bölcs világába. Ha mi ezt tesszük, csoda-e, hogy így járt Inge Lohmark is?...

A cikk az Ekultura.hu-n: Judith Schalansky: Darwinregény
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Link: A Typotex kiadó Science in Fiction szépirodalmi sorozata 
A Science in Fiction sorozat további köteteinek ajánlója:
Harald Voetmann: Plinius szerint a világ
Ignacy Karpowicz: Égiek és földiek
Janusz L. Wiśniewski: Intim relativitáselmélet 
Danyiil Harmsz: Esetek - Válogatott írások 
Képek innen.

Azt szokás mondani, hogy Magyarországon a szocializmus negyven éve nemigen termelt ki hihető és valódi magyar detektívregényt. Ez azonban így biztosan nem igaz. Mégis, bár nem lehet megfeledkezni Gordiusz mesterről, Kántorról és gazdájáról és persze Ötvös Csöpiről (bár az utóbbi leginkább már filmről ismerős mindenkinek), tény, hogy Lengyel Péter, Rubin Szilárd vagy Horváth Judit igen jó, korabeli bűnügyi kötetei messziről kerülték a szocialista magánnyomozó tematikáját. Ami nem csoda, hiszen ez a fogalom élő paradoxon, lehetetlenség. Ám mi van akkor, ha valaki mégis magándetektíves kemény krimit szeretne írni, ám anélkül, hogy nyugati (s így politikailag terhelt) vagy keleti, hazai, így pedig abszolút hiteltelen története születne?...

Nos, a válasz: akkor meg kell teremtenie a krimimesét, Filamért, Őfelsége magánnyomozóját és Ludócia kies országát nagy szakállú királlyal, becsületes rendőrfelügyelővel, körmönfont ármánykodókkal, igazi gengszterekkel és - sárkánnyal a kastélyparkban.

Bogdán István, ugyanaz a Bogdán István, aki az Országos Levéltár kutatójaként lélekölő munkával a történelmi segédtudományok legizgalmasabb kézikönyveit szerkesztette össze a világ legunalmasabb adataiból az évszázadok során egymást váltó magyar mértékrendszerekről, 1977-ben írta meg Filamér első, s mindmáig egyetlen teljesen hivatalosan megjelent kalandját, amely a méltán híres Albatrosz krimisorozatban jelent meg Őfelsége magánnyomozója címmel, s akkora sikert aratott (csendes sikert, persze, de ma is mérhetőt), hogy - fogadjunk, hogy Te is ismersz legalább egy embert, akinek a Filamér szóra előjönnek a nosztalgikus emlékei a szüleitől, nagyszüleitől kézbe kapott, szétszakadt, kopottas kötetről...

Nem tudom, meddig, hány regényen keresztül folytatható de remek út volt:
amelynek során egy modern környezetünket valamiféle Tündérországgal keverő ország fővárosában kemény ököllel, néhány lehallgató-kütyüvel és félelmetes intelligenciával fölszerelkezve nyomozza a király ellen intrikáló bűnbanda ügyét Filamér, a cinikus magánnyomozó, akit leginkább az különböztet meg amerikai klasszikus társaitól, hogy azok még
- sosem álcázták magukat címkegyűjtőnek
- sosem menekültek sárkányok elől
- sosem nyomoztak egy udvari varázsló látszat-öngyilkosságának ügyében
- s sosem kapcsolódtak ki egy kis sör és egy jó mesekönyv társaságában az irodájukban...
No meg, hogy róluk sosem rejtői humorral meséltek a kitalálóik, inkább költői realizmussal.

Mindenesetre kár találgatni, milyen hosszú lehetett volna a siker, mivel 2023-ig ez volt az egyetlen Bogdán-krimi. 2006-ban, amikor újra megjelent a Filamér, hangzatos ígéreteket lehetett olvasni, miszerint jön még további hat regény, kéthavonta, melyeket az író hagyatékában leltek, s melyek kiadásához megszerezték a jogokat a családtól (nem tudom, kik, mert a borítón kívül a Kalandor Kiadó, a könyvben belül a Bolt Kft. szerepelt kiadóként, így ma sem tudom, kinél kellett volna reklamálnom a folytatásokért). Ha a szándék igaz is volt, akkor nem lett folytatás. Talán, mert a remek borítójú, új kiadású Filamérral is három évvel a megjelenése után találkoztam először bolt kínálatában, azóta pedig jobbára csak antikvár túróládákból és élelmiszerbolti leértékelt könyvek közül mosolygott elő, így alighanem a terjesztéssel lehetett valami gond.

Csak 2023-ban, teljesen magánkiadásban, a Publio bárkinek a könyvét kiadó imprintjeként működő Underground Kiadónál tűntek fel végre a kéziratban maradt új nyomozások nyomtatott és e-könyvként. Így a teljes sorozat a következő:

1. Őfelsége magánnyomozója, Albatrosz Könyvek, Magvető Kiadó, 1977
2. kiadás: Filamér - Őfelsége magánnyomozója, Kalandor Kiadó, 2006
3. kiadás: Őfelsége magánnyomozója, Underground Kiadó, 2024
2. A háromlábú macska, Underground Kiadó, 2023, 2024
3. Az Illatozó Karbunkulus, Underground Kiadó, 2024
4. A bűvös kör, Underground Kiadó, 2024
5. Az eladott sárkány, Underground Kiadó, 2024
6. A bűbájos báb, Underground Kiadó, 2024
7. Az óriás törpéje, Underground Kiadó, 2024

Ezen az oldalon be is lehet őket szerezni.

Sokáig tehát maradt az egyetlen élmény, Bogdán István pedig egykönyvű (krimi)író. De Filamér így is zseniális és egyedülálló kuriózum volt, akinek kalandját feltétlenül érdemes elolvasni! Az utóbbi néhány évben pedig már hét kötet erejéig el lehet merülni Ludócia nyomozójának szatirikus kalandjaiban.

Utolsó frissítés: 2025.09.13

Kleopátra az ókori történelem egyik legizgalmasabb, leghírhedtebb és legbotrányosabb személyisége. Férfifaló, buja és gátlástalanul hataloméhes nőstény, aki egymás után két meghatározó római államférfi köré szőtt hálót, hogy szeretőjükként megőrizhesse trónját Egyiptomban. A halállal szemben közönyös despotikus uralkodó, aki még az öngyilkosságához használt méreg hatását is ártatlanul kivégzendő rabszolgák végvonaglásait figyelve tanulmányozta. Rossz anya és rossz testvér, aki miatt a Ptolemaiosz uralkodócsalád utolsó férfisarjai úgy hullottak el, mint a legyek, s aki hatalomvágyának gyermekei is áldozatául estek. Az a nő, aki cserbenhagyta Actiumnál utolsó szeretőjét, Marcus Antoniust, aki emiatt lett öngyilkos. Emellett még: a világ legszebb melleinek tulajdonosa, legalább is így ábrázolja az a több ezer első osztályú és jelentéktelenebb kép, szobor, festmény, rajz, amely az idők során Kleopátra öngyilkosságáról készült, s amely világszép, buja, sokszor egészen kurtizánféle nőket mutat, hófehér keblükhöz fallikus mérges kígyót szorítva. Illetve…


Illetve ilyennek szokás látni Kleopátrát a köztudatban. S hiába született számos mű magyarul is az életéről – Michael Foss rendkívül rosszul fordított kultúrtörténeti kalandozása, Lucy Hughes-Hallett a verses-képes-zenés-színházas-filmes Kleopátra-kultuszt feldolgozó kötete, Ürögdi György klasszikus, ám Róma-központú életrajza és Wolfgang Schuller új szemléletű, friss, ám kissé száraz összefoglalója –, nem igazán létezett eddig olyan nagyívű, olvasmányos és megbízható kötet a fáraónőről, amely sikerrel változtathatott volna ezen a képtelenül elfogult vélekedéssorozaton.


A Pulitzer-díjas Stacy Schiff életrajzi kötete azonban éppen ezt teszi. Nem véletlen, hogy könyvének magyar alcíme: Egyiptom királynőjének valódi arca. Belőle ugyanis tényleg egy új Kleopátrát ismerhetünk meg: olyasvalakit, aki elhivatott uralkodónő, aki hosszan és alaposan készül feladatára, akinek vannak elképzelései, aki kiemelkedik családjából irányítóképességével, politikai éleslátásával, a diplomáciai sakkjátszmákban való előrelátásával és Egyiptom, vagyis a Ptolemaioszok országának kultúrája iránti őszinte érdeklődésével. Mennyire szokás tudni például, hogy hosszú idők óta Kleopátra volt az első, aki az egyiptomi (görög) fáraók közül megtanulta az egyiptomi nyelvet – azt a nyelvet, amelyet alattvalóinak mintegy kétharmada egyetlenként beszélt?


A könyvet a végén kezdtem, a képanyagnál, amely azonnal elbűvölt: igyekezett ugyanis összegyűjteni mindazokat az érmén látható, szoborportréként és domborműként ránk maradt ábrázolásokat, amelyek talán a titokzatos királynőt ábrázolják. Már ezek a fotók is egészen új szemléletűek, hiszen a Kleopátra-ábrázolások szimbolikájára helyezik a hangsúlyt, s egyúttal azt is megmutatják, a közismerten világszép és buja Kleopátra kecsesen alacsony, s kissé hosszú orrú átlagos szépség lehetett inkább, aki azonban nagyon is határozott elképzelések mentén ábrázoltatta magát, ezekkel a képekkel is kifejezve nagyságát és uralkodása természetét.


A kötet kezdetén pedig máris ezzel az új Kleopátrával ismerkedhetünk meg: aki nem a melleivel és más részeivel, hanem a hangjával, intelligenciájával és vitakészségével bűvöli el férfi politikuspartnereit, aki kezdettől Egyiptom nagyságának feltámasztásában, egy keleti birodalom megőrzésében és létrehozásában gondolkodik, tudatosan választ szeretőt, s egyúttal politikai támogatót is (mint előtte valamennyi sikeresen uralkodó őse, csak azok férfiak voltak…), s ráadásul olyannyira művelt és önálló nő, amin a római, patriarchális elképzelésekben felnővő férfiak, mint Caesar és Antonius csak csodálkozni tudnak. Ez az új Kleopátra csak akkor gátlástalan, ha trónja megőrzéséről van szó, ám sem férfifaló nimfomániásnak, sem dekadensen kegyetlenkedő despotának nem lehet nevezni. Okos nő és okos uralkodó, aki előtt nagy jövő áll, bár birodalmának sorsát determinálja a római politikusok (végső soron Octavianus) egyeduralomra törése…

Ami pedig leginkább tetszik a szellemes, szakszerű, megbízható, rengeteg ókori, hiteles forrást felhasználó, ám ugyanakkor – nem lehet eléggé hangsúlyozni – regényszerűen olvasmányos kötetben, az a praktikus női szemlélet. Stacy Schiff egészen közel tudott hozni hozzám egy elképesztően régen és egészen más világban élt nőt – leginkább azzal, hogy életrajza női nézőpontból íródott, őszintén és humorosan. Feministának, túlzónak nem nevezhető a könyv, ám az feltétlenül megjelenik benne, mennyire értetlenül álltak a férfiközpontú társadalomban felnőtt rómaiak Kleopátra képességei, elképzelései, egyáltalán, uralkodói szerepe előtt, s ez az értetlenség milyen hatással volt Caesar és Antonius magánéletére, s egyben Róma és Egyiptom sorsára is.

Meglepő és különleges a kép, ami kirajzolódik a kötetben, de nagyon is kedvemre való. Ajánlom mindenkinek: Stacy Schiff könyvéből talán tényleg megismerhetjük a valódi Kleopátrát.

Ui: Azt az egyet azért sajnálom, hogy a magyar kiadás minden ötletessége ellenére olyan sztereotíp... Mivel rajta az árnykép-Kleopátra nemcsak óegyiptomi, de negroid is, holott Schiff ennek a modern ötletnek a kritikájával kezdi a könyvét... Akkor még mindig a külföldi borító, az legalább sejtelmes...
A cikk az Ekultura.hu-n: Stacy Schiff: Kleopátra
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én