Dalra, dalra, néma húrok!
Lengj előmbe, ideál;
Hagyd hevülni képzeményim
Égi fényed bájinál.
 
S száll egéből ideálom,
És az ott - mely rózsaszál?
Ah, a lyánka ablakából
Ablakomra kandikál.
 
S ideál és szép leányka
Engemet hevítenek.
Kit tekintsek, kit daloljak?
Mondjátok meg, istenek!
 
Képzetem varázsalakja!
Tűnj egedbe, tűnj tova;
Való kell a föld fiának,
S költő - nem a föld fia?

(Pápa, 1842. április)

I.

Távol szeretteimtől,
S tőled, te drága hon!
Vándorlom a világot
Végetlen útakon.

És lábam a nagy úton
Fáradva lépdegel,
Mert vállaim tetézvék
Butornak terhivel.

Eldobtam én a terhet,
Nincs többé vállamon;
És mégis, vajh, mi csüggeszt?
És mégis, vajh, mi nyom?

Boldogtalan fiú te!
Mely tégedet lever,
Nem válladon... szivedben
Az óriás teher.

II.

Hová, hová az égi úton,
Darusereg;
Azért hagyjátok-e a tájat,
Mert nem meleg?

Vándorlok én is, ámde pályám
Ellenkező:
A szerelem forró honából
Jégsír felé.

(Pápa, 1841?)

Újra szelíd öleden, szeretett szép földe hazámnak
Lel pihenést vándor sorsharag űzte fiad.
Szólni akar sokat és szépet s üdvözleni téged,
S e szent órában szózatos ajka kihalt.
Ám, hogy szíve tiéd, szive jobb érzési tiéid
Szüntelenűl: légyen csókjai lángja tanú.

(?, 1841. február-március)