1943. Vége a háborúnak. Legalább is az olasz kisváros, Adano számára. A fasisztákat kiverték, a harcok véget értek, mostantól az amerikaiak biztosítják a kisváros ellátását, törvényességét és békéjét. Hullák az utcákon, füstölgő romok, megszűnt ellátás, gyászoló családok… Vajon mi lehet az, ami leginkább szükséges ebben a posztapokaliptikus helyzetben?

Victor Joppolo őrnagy szeretne mindent megtenni, hogy Adano lakói újra boldogok legyenek, és ezt a boldogságot az amerikaiaknak köszönhessék. Amikor aztán először találkozik Adano képviselőjével, Zito Giovannival (aki állítása szerint évek óta antifasiszta, amit kissé beárnyékol az, hogy még néhány napja is altiszt volt a városházán), és a kis emberke karlendítéssel és Éljen Roosevelt köszönéssel üdvözli, Joppolónak igencsak meglepő élményben van része. Zito szerint ugyanis ezek Adano panaszai, sorrendben: „Három napja nincs kenyér. A fontos emberek mind elszeleltek, és rám hagyták a Palazzo védelmét. A hullák bűzlenek, különösen a Piazza San Angelón. Néhányan megbetegedtek, mert a vízszállítók a repülőgépek miatt napok óta nem mertek vízért menni. A győzelemben nem hiszünk. És a harangunk is odavan.” Tekintve, hogy az amerikaiaknak van élelmiszerük, épp átvenni készülnek a város irányítását, így természetesen órákon belül el fogják temettetni a halottakat, víz újra van, viszont az olaszoknak egyszer s mindenkorra meg kell barátkozniuk a gondolattal, hogy elvesztették a háborút – igazából egyetlen feladat kínálkozik Joppolo őrnagy számára: hogy visszaszerezze Adano harangját… Amiről hamarosan kiderül, nem is olyan egyszerű feladat.

A könyv szerzője, John Hersey (1914-1993) Pulitzer-díjas amerikai író és újságíró, huszonnégy könyv szerzője. Amerikában harmadik és negyedik kötete, az 1944-ben írt Harangot Adanónak, a szerző első regénye, és az 1946-os Hirosima című dokumentumregény tette vitathatatlanul híressé és elismertté. Az utóbbi műtől (is) eredeztetik a New Journalismnek nevezett írói-újságírói stílust, amely a hatvanas évekre ért divatja csúcsára az amerikai irodalomban és újságírásban. Az adanói harang története pedig 1945-ben Pulitzer-díjat hozott harmincéves szerzőjének. A két mű olyan nagy nemzetközi sikert aratott, hogy a második világháború utáni koalíciós időkben még nálunk is kiadták: az elsőt Az adanói harang címen 1948-ban, a Hirosimát pedig szinte azonnal a megjelenésekor, 1947-ben. Ezután azonban az amerikai Hersey 1971-ig nem jelenhetett meg nálunk.

A Harangot Adanónak méltán ért el nagy sikert hazájában. Egyszerre humoros és érzelmes kisvárosi történet, és a háborúnak, vesztesek és győztesek relációjának egy egészen sajátos, szimbolikus, megható, mégis erősen szatirikus ábrázolása. Adano több mint egy évtizedig volt fasiszta kisváros. Az, ahogyan Joppolo őrnagy vezetésével megpróbál demokratikus kisváros lenni, egyszerre abszurd, tragikus és komikus. Míg a magyar kiadás 1982-es fülszövege még kinevetteti a történetnek ezt a vetületét („Victor Joppolo őrnagy, a városka amerikai katonai parancsnoka fejébe veszi, hogy demokráciára fogja „tanítani” minden rangú, rendű, s nemű lakóit, akik túlságosan is hozzászoktak a fasizmus parancsuralmához.” – írja a fülszövegíró.), talán ez a legérdekesebb. Herseynek ugyanis pátosztalanul sikerül írni hazaszeretetről, jóakaratról és bizarr szituációkról, amelyek abból erednek, hogy ha egy diktatúrában éltünk évekig, egy szabad világban is úgy cselekszünk, mintha még tartana a diktatúra… Mindezt úgy megírni, hogy a második világháború még javában folyik, fantasztikus írói teljesítmény.

Talán igaza van Churchillnek, amikor valami olyasmit állít, a demokrácia a kormányzat rossz formája, csak még nem találtak ki jobbat nála. A Harangot Adanónak humoros és szívmelengető háborús olvasmány, amely azonban hitet tesz amellett, hogy még az anomáliákkal működő szabadság is jobb bármiféle tekintély- és parancsuralomnál. S hogy Adano megkapja-e a harangját? Kiderül a regényből.


A cikk az Ekultura.hu-n: John Hersey: Harangot Adanónak
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én