Okos, könnyed, sziklaszilárd - Erle Stanley Gardner Perry Masonje
Erle Stanley Gardner népszerű hőséről, Perry Masonról, a zseniális ügyvédről manapság általában egy kép él bennünk. Az, amelyet Raymond Burr formált róla az 1957 és 1966 között 271 epizódot megért legendás fekete-fehér tévésorozatban, majd pedig abban a harminc tévéfilmben, amelyet 1985 és 1993 között vettek fel a kissé megőszült, ám továbbra is feledhetetlenül alakító Burr-rel Mason, és a régi sorozathoz hasonlóan Barbara Hale-lel Della Street, a hűséges titkárnő szerepében. Én azonban - bár nagyon szeretem ezeket a sorozatokat - még mindig keresem az ideális, valódi Perry Masont. Aki olyan, mint a könyvekben: sziporkázóan szellemes, merészen ötletes, és a könnyed külső mögött sziklaszilárd és megfélemlíthetetlen. E maratoni bejegyzésben róla lesz szó. Az alábbiakban igyekeztem átfogó képet adni, de egyetlen kötet megoldását sem írtam le, így nyugodtan olvasható a cikk bármelyik része.

A mesterjogász krimiszerző esete

Erle Stanley Gardner 1889-ben született, s kalandos ifjúság után vált ismert, bár nem különösebben jól kereső ügyvéddé, aki főképpen a kínai és mexikói közösségek érdekvédelmét vállalta. Ez nemes foglalatosság volt, de nemigen hozott a konyhára. Így Gardner maga sem tagadta, hogy amikor a húszas években novellákat kezdett megjelentetni különböző bűnügyi magazinokban, leginkább a pénzszerzés foglalkoztatta, nem pedig az, hogy nagy íróvá váljon. Első hősei között még nemcsak ügyvédek voltak: írt nyugati sheriffekről, városi nyomozókról, sőt, egy mestertolvajról is.

1933-ban aztán megalkotta legismertebb és legkiválóbban sikerült figuráját, Perry Masont, a kiváló ügyvédet, aki a Bársonyos karmok (The Case of the Velvet Claws, 1933), A morcos lány esete (The Case of the Sulky Girl, 1934) és A szerencsés lányok esete (The Case of the Lucky Legs, 1934) című regények megjelenése után a legolvasottabb krimiírók közé röpítette kitalálóját. Kiderült, hogy Gardner, hasonlóan a kezdetben szintén csak a Black Maskben, Argosyban és más legendás magazinokban publikáló Dashiell Hammett-hez, képes meghódítani a detektívregények olvasóit is. 1937-ben tehát felhagyott az ügyvédi gyakorlattal és teljesen az írásnak szentelte magát. Szigorú munkarendet kényszerített magára: a magyar Jókai Mórhoz hasonlóan megszabta, melyik nap mennyi időt fordít az írásra és mennyi szöveget kell "termelnie". Élete késői éveiben az írásról áttért a diktálásra, kéziratait több titkárnő gépelte folyamatosan. Ám ez nem lett volna elég a fantasztikus írói teljesítményhez, ami jellemezte: ahhoz zsenialitás is szükségeltetett.

Gardner negyven év alatt 86 Perry Mason-könyvet írt, melyek mindegyike teljesen egyedi, csavaros, körmönfont és bonyolult rejtélyre épült. A. A. Fair álnéven megteremtett egy kemény krimis magánnyomozó-párost, az értelmiségi, bagolybölcsességű, ám cinikus és kemény öklű Donald Lam és a bájosan szertelen és gátlástalanul táplálkozó Bertha Cool személyében, akiknek 29 kötetet szentelt. Végül a harmincas-negyvenes években, amikor Perry Mason épp sikerei egyik csúcsán volt, fővárosi ügyvédként rendre megtáncoltatva a regények lassú, igazságtalan, sablonos gondolkodású, s néha kínosan vidéki kerületi ügyészeit, Gardner kontrasztként 9 regényt írt Doug Selbyről, a D. A.-ről, vagyis kerületi ügyészről, aki zseniális volt, tisztességes, hangsúlyozottan kisvárosi, s minden alkalommal móresre tanította a korrupt, becstelen vagy nagydumás fővárosi ügyvédeket. E három regényvilág is megmutatja, mennyi pompás, eredeti ötlet és milyen hihetetlen fantázia lakozott Gardnerben. Ezen kívül azonban írt néhány "független" regényt is, amilyen például a megtévesztő címen magyarított, de nagyon élvezetes A ketyegő gyertya esete (This Is Murder, 1937). Továbbá írásaiban és cikkeiben folyamatosan népszerűsítette a bűnüldözés igazságosan és professzionálisan működő szerveit és modern megoldásait, valamint működtetett egy irodát, amely már lezárult ügyek felülvizsgálatát vállalta, s több esetben bebizonyította korábbi ítéletek igazságtalanságát, elítéltek ártatlanságát.

Személyesen működött közre abban is, hogy hősének, Perry Masonnek a kalandjai mozifilmmé, rádiódrámává, majd tévésorozattá válhassanak. Legendás döntése, amellyel ragaszkodott a tévéváltozatban Raymond Burr szerepeltetéséhez, sok rajongó számára teszi ma is rokonszenvessé. Gardner élete végén már hihetetlenül sikeres bestsellerírónak számított, a kritikusok és pályatársai azonban haláláig keserítették azzal, hogy nem tartották elég szépirodalminak elképesztően gyors menetű párbeszédekre és sok-sok suspense-re alapozott történeteit. Gardner első házassága, amelyből egy lánya született, nem sikerült jól, s hamar tönkrement, ennek ellenére az író sohasem vált el. Mégis teljes és boldog életet élt híres kaliforniai ranchán, Temeculában, amelyet 1931-ben vásárolt, s 1970-ben bekövetkezett haláláig otthonának tekintett. Végig mellette állt ugyanis igazi társa, Agnes Jean Bethell, a hűséges titkárnő. Az örökifjú szerelmespárnak még megadatott, hogy 1968-ban, Gardner feleségének halála után összeházasodjanak. Aki túl romantikusnak találja Perry Mason és Della Street évtizedeken átívelő szerelmi, "bajtársi" és baráti kapcsolatát, vajon mit szól a némiképpen titkos és a kor szokásai szerint törvénytelen kapcsolatban mintegy negyven boldog évet leélő, majd szerelmét nyolcvanévesen végre házasságra váltó Gardner történetéhez?

A tántoríthatatlan ügyvéd esete

Perry Mason azonban még sokkal lenyűgözőbb személyiség, mint amilyen Gardner valaha is lehetett. Természetesen elsősorban azért, mert regényalak. Másodsorban viszont azért, mert rendkívül hiteles, karakteres, jellegzetes szereplő, olyan valaki, akit szívesen ismernénk, ha valóban létezne, s akinek vannak jó és rossz tulajdonságai is, vagyis valódi, többdimenziós alak.

Amikor a Bársonyos karmokban először találkozhatunk vele, azonnal látható, milyen izgalmas is harcos és nyugtalan személyisége. Nagyon szereti a kalandot: örömmel vállal el minden olyan tiszta ügyet, ami érdekességgel, különlegességgel kecsegteti. Szigorúan az igazság és a becsület oldalán áll: képtelen arra, hogy meghamisítsa a tényeket csak azért, hogy a könnyebb úton érjen el sikert. Ráadásul elképesztő módon tud egyetlen problémára koncentrálni, és ha hisz valamiben, akkor azért makacsul, kitartóan és minden körülmények között kiáll. Ha ehhez hozzátesszük, hogy mindez egy olyan történetben derül ki róla, ahol ügyfele, egy magát ellenállhatatlannak képzelő hölgy folyamatosan hazudik neki, így először egy társasági botrányba, majd pedig - szánt szándékkal - egy gyilkosságba keveri bele az ügyvédet, érthető, miért lett Gardner már első Mason-könyvével hihetetlenül népszerű. Ellenállhatatlan figurát alkotott meg, aki rögtön egy elsőosztályúan csavaros, mégis végig világos és tényleges jogi alapon álló történetben aratott diadalt.

Mason igen jóképű: nagyon magas, széles vállú, karcsú csípőjű, hosszú lábú férfi, akinek egész megjelenése erőt sugároz. Az arca keskeny, kemény és markáns. Ha bajba kerül vagy védőbeszédet mond, tekintetét mereven előreszegezi, állát előrefeszíti, hüvelykujjait beleakasztja a mellénye ujjkivágásába (később, amikor változott a férfidivat, a nadrágja övrészébe a csípőjén), majd sarkán előre-hátra hintázva indít ellenállhatatlan verbális és észbeli támadást ellenfeleivel szemben. Igazi harcos, akinek a stílusa is lehengerlő tud lenni, akár egy faltörő kos. Ugyanakkor képes igen szelíd, visszafogott és megértő lenni azokkal, akik megérdemlik ezt, ha pedig megsértik, bántóan éles és cinikus módon vág vissza. Remek humorérzéke van, és kiválóan ért az iróniához: ezt a fegyverét főleg ostoba, primitív észjárású, vagy kifejezetten önző és dölyfös partnerekkel szemben veti be. Nyughatatlansága, állandó aktivitása abban is megnyilvánul, hogy sebesen és pattogóan beszél, és nagyon szeret utasításokat osztogatni, néha feleslegesen is. Amikor ideges és tanácstalan, mindenkit az őrületbe kerget azzal, hogy hatalmas menüket eszik végig jó étvággyal és nem hajlandó az adott ügyről beszélni. Ha pedig töpreng, folyamatosan járkál és igényli, hogy valaki (például a hűséges Della) végighallgassa a monológjait. Képes azonban mély érzelmekre is: barátait és munkatársait a legváratlanabb pillanatokban lepi meg őszinte és póztalanul kedves köszöneteivel, dicséreteivel. Ha valahol megjelenik, egyszerűen képtelen arra, hogy a háttérben maradjon: szereti a színpadias pózokat, a többségében tisztességes érzelmi manipulációkat és a nagystílű blöffölést, persze csak a jó ügyek érdekében. Ezekkel a hibáival azonban tisztában van, arra pedig mindig vigyáz, nehogy az ügyfelei elé tolakodjon: s ha véd valakit, sosem vágyik védencét elhomályosító figyelemre. Van néhány kedves modorossága, de alapvetően őszinte természet.

Bátor és mindig vállalja a kockázatot, ám a felelősséget is tetteiért. Kedvenc mondása, amelyet akkor hangoztat, ha a feje fölött összecsapni látszanak a hullámok: "Majd azon a hídon is átmegyünk, ha odaérünk." Ám ez nála nem a jövő iránti teljes közönyt jelenti, hanem azt, hogy folyamatosan töri a fejét az adott probléma megoldásán, s reméli, hogy a veszély serkentően hat majd a gondolkodására (és tényleg). Jó példa kockázat- és felelősségvállalására az egyik korai regény, amelyben egy nyitva álló szobában talál egy hullát, ám (tévesen) fontosnak tartja, hogy azt a folyosón már közeledő mások fedezzék fel, így bezárja a szoba ajtaját és kopogni kezd rajta, mintha csak épp akkor érkezett volna. A későbbiekben a történet egyik szereplője zsarolni kezdi a ténnyel Masont, bűnrészességgel vádolva. A könyv drámai csúcspontján, amikor Mason már majdnem rájött a megoldásra, úgy bújik ki a zsarolás alól (elve, hogy zsarolónak sosem szabad engedni...), hogy vallomást tesz a rendőrségen. Az ajtóról is. Ám mivel a rendőrség elé tárja a bűnügysorozat megoldását is, végül jól jön ki a helyzetből. Szintén sokat kockáztat A menekülő főnővér esetében (The Case of the Fugitive Nurse, 1954), amelyben a bíróság megsértésével vádolják és börtönbüntetésre is ítélik. Itt gyakorlatilag az utolsó szó jogán mondja el az elkövetett bűntett megfejtését, s ezzel egyúttal azt is bebizonyítja, hogy a bíróságot sértőnek ítélt állítása (miszerint jelenleg egy olyan gyilkossági ügyet tárgyalnak, melynek az áldozata nem is halt meg), igaz volt... Természetesen elkerüli a börtönt, sőt diadalt arat.

Gardner több alkalommal hasonló szituációba keverte hősét, de mindig teljesen más irányt adott a történet folytatásának. Úgy vélem, arra is ügyelt, hogy ha az egyik regényben Mason az igazság érdekében túlment egy határon, a probléma újra megjelenjen valamelyik következő kötetben, de más oldalról. Egy korai kötetben például Mason (vissza)él a lehetőséggel, hogy védence megtagadhatja a vallomást arra hivatkozva, hogy az bizonyítékot szolgáltatna ellene egy másik bűnügyben. Két későbbi könyv azonban bemutatja, hogy milyen következményei lehetnek egy olyan, szemellenzős védelemnek, amely így akarja a nyilvánvaló bűnöst megvédeni tettei következményétől (persze ekkor már zugügyvéd fondorkodásához kapcsolódik a taktika). Ugyanígy egy korai bűnügyben Perry Mason kicserél egy bizonyítékot (konkrétan egy élő papagájt), hogy biztonságba helyezze. A motívum (ismét állattal) egy másik könyvben is szerepel, itt azonban Mason később rájön, hogy hibázott, s nagy erőfeszítésébe kerül, hogy úgy vezesse a kikérdezés folyamatát, hogy ezt a bizonyítékot se a vád, se védelem ne hozza elő, így kicserélése végül felesleges és lényegtelen maradjon. Vagyis kiderül: a sorssal és az igazsággal nem lehet büntetlenül játszani, még a könyvekben sem.

Ami Mason minden mesterkedését igazolhatóvá teszi, hogy mindig hangsúlyozza, nehéz helyzetben van, amikor be akarja bizonyítani az igazságot. A vád időnként manipulációt is megengedhet magának, védelembe véve "elrejtheti" a tanúkat a tárgyalásig, míg a védelemnek azokból a tényekből kell "megélnie", amelyeket maga szerzett meg. Az az érdekes felfogás jelenik meg a könyvekben, hogy a jogi védelemnek nem az a lényege, hogy a védencet bármi áron felmentsék, hanem hogy az igazsággal mentsék fel (ehhez persze ártatlannak kell lennie, de Masonnek gyakorlatilag minden ügyfele az). Mason számos könyvben kirohanásokat intéz az olyan ügyvédek ellen, akik nem hagyják, hogy védencük elmondja a valóságot, hanem az eljárás tényeire hagyatkozva egy jól működő történetváltozatot tanultatnak meg ügyfelükkel, hogy így mentessék fel. Mason szerint ez kockázatos: az igazság ugyanis, bármilyen logikátlan legyen is, nem változik, míg a jól felépítettnek tűnő hazugságok utólagos konstrukciók és pillanatok alatt összeomolhatnak. Kiváló példa erre A lusta szerető esete (The Case of the Lazy Lover, 1947), amiben egy elképesztően logikus, remek hazugság vezeti félre az ügyészt és a védelmet is, ám Mason szerencsére bízik ügyfele első, teljesen logikátlan történetében. Így sikerül rájönnie arra, hogy azokkal a nyomokkal, amelyekből a szépen hangzó hazugságot kikövetkeztették, manipulált a valódi gyilkos, s furamód az ügy összes tanúja különböző okokból alkalmazkodott ehhez a hazugsághoz, így téve majdnem betonbiztossá a vád téves rekonstrukcióját. Pedig az igazság teljesen más, ráadásul pofonegyszerű, csak a sok utólag ültetett fától már alig látszik az eredeti erdő.

Mason számára nagyon fontosak az érzelmek, bár maga első ránézésre nem tűnik túl érzelmesnek. Az újdonsült asszonykában (The Case of the Curious Bride, 1934) nevetségesen fontoskodónak talál, s ezért akaratlanul is megaláz egy nőt. Később azonban a fél várost végignyomozza, hogy megtalálja, bocsánatot kérjen tőle és elvállalja az ügyét. A meseszép csaló esetében (The Case of the Fabulous Fake, 1969) ügyfele, egy tapasztalatlan lány óriási butaságokkal keveri magát bajba. Mason azonban látja naivitása mögött azt a nagy szeretetet is, amivel a lány öccse felé fordult, akit meg akart védeni. Így hatalmas türelemmel kisegíti minden zűrzavarból, amit a butaságai okoztak. A fuldokló kacsa esetében (The Case of the Drowning Duck, 1942) olyan nyomozásra kérik fel, amelynek az eredménye szétválaszthat egy remekül összeillő szerelmespárt. Mason azonban mindenben nekik szurkol, sőt, a fiatalembert még attól is megóvja, hogy gyilkosság gyanújába keveredjék. A jéghideg ujjak esetében (The Case of the Ice-Cold Hands, 1962) pedig ügyfele ostoba hazudozóként fordul hozzá, s kétszer is becsapja. Mason azonban felelősséget érez érte, s őt is mindenáron megvédi, végül sikert aratva. A gyengék, elesettek, magányosok és bajba kerültek mindig számíthatnak feltétlen, sok esetben ingyenes és nagyvonalú segítségére. Hitvallása, hogy ügyfelei a szerződés megkötésekor minden képességét, szellemét és testét, gondolatait és cselekedeteit is megszerezték maguknak, vagyis maximális védelmet, erőbedobást és önfeláldozást érdemelnek meg. Így Mason sosem adja fel az ügyeit és sosem hagyja cserben egyetlen ügyfelét sem.

Elmondható tehát, hogy az alapvetően történetközpontú regények, amelyek csúcspontja mindig - ahogy az első magyar Gardner-hirdetések írták - "a szenzációs főtárgyalás", nemcsak a remek párbeszédekre, a (tényleg) "lélegzetfojtó izgalmakra", a hihetetlenül lendületes történetszövésre és a minden esetben elképesztően eredeti cselekménybonyolításra alapoznak, hanem Mason jellemének, személyiségének teljesen elképzelhető, mégis valószínűtlenül izgalmas és megkapó ábrázolására is. Számomra ez a regények legfontosabb titka, amiért szívesen újra és újra kézbe veszem őket.

A megkért titkárnő esete

A regényekben öt állandó szereplő kíséri Masont. Gyakori ellenfele a beszélő nevű Hamilton Burger, a kerületi ügyész, aki magát teljesen pártatlannak látja, valójában azonban képtelen nem párharcként tekinteni a Masonnel közös tárgyalásaira. Nemcsak nyerni akar, hanem földbe is szeretné döngölni a védőügyvédet, így sokszor - igen szórakoztatóan - elragadtatja magát vagy eljárási hibát követ el. A korai regényekben hozzá illően mulatságos, ám Burgernél sokkal ostobább szereplő Holcomb őrmester, aki mindig egy lépéssel lemaradva liheg Mason nyomában. Hiába tartóztat le bűnösöket, Mason mindig bebizonyítja róluk, hogy ártatlanok, ezért Holcomb meg van róla győződve, hogy Mason tisztességtelenül játszik. Azonban Gardner e figurákat sem hagyta meg egysíkúaknak. Holcombról később már olyat is lehet olvasni, hogy valóságos hőstettet hajt végre (A hamis üvegszem esetében, The Case of the Counterfeit Eye, 1935): még meg is sebesül, igaz, azért, mert vijjogó szirénával érkezik meg letartóztatni a tömegben eltűnni akaró gyilkost... Burgert pedig több alkalommal is az menti meg a megszégyenüléstől, hogy Mason utat kínál neki ahhoz, hogy a vád elejtése után azonnal eljárást kezdhessen a valódi bűnös ellen. Fontos, hogy kettejük ellentéte nem gyűlöletre, inkább afféle kutya-macska barátságra épül.

Ám ez sem elég: Gardner A csendes társban (The Case of the Silent Partner, 1940) bevezette az okos, alázatos, igazi jó zsaru Tragg hadnagy figuráját, aki a buta Holcomb őrmesterrel ellentétben igazi szellemi vetélytársa Masonnek, ugyanakkor abszolút tisztességes, önkritikus és őszinte jellem. Talán a legjobb szerepe A molyrágta nerc esetében (The Case of the Moth-Eaten Mink, 1952) van, érdemes elolvasni - így hát egyáltalán nem igaz, hogy a Mason-regények a rendőrséget bugyuták csetlő-botló gyülekezetének ábrázolnák, hiszen az nem volna sportszerű.

A Mason oldalán álló szereplők között a korai regényekben még akadtak ügyészek és újságírók is, fokozatosan kialakult azonban, hogy legjobb barátja Paul Drake, a profi nyomozó, akinek az információszerzése gördülékennyé, hórihorgas, gólyalábú, gumiszerűen összetekerhető, a fotelbe ülve a karfákra felcsavarodó alakja és fanyar humora pedig mulatságossá teszi a történeteket. (Remek Mason és Drake ellentéte például A hamis üvegszem esetében, ahol a két barát ablakmosónak öltözve, kívülről közelíti meg egy tanú hálószobáját és így beszél a nővel, majd a rendőrség elől elmenekülve épp hogy be tudnak húzódni egy kiadatlan szobába. Drake a letartóztatásról retteg, Mason azonban lefekszik az ágyra és békésen elszunyókál.)

A Perry Mason-könyvek legfontosabb mellékszereplője azonban mindenképpen Della Street. A sugárzóan szép, fegyelmezett és intelligens lányról már az első kötetben kiderül, hogy igazi, önálló nő. Valaha gazdag családja a válság idején tönkrement, ő pedig titkárnői állást vállalt. Egyedül él egy barátságos, kis, egyszobás lakásban, szeret szépen, de nem feltűnően öltözködni, imád utazni, kedveli a jó könyveket, az állatokat, s - az életét is odaadná a főnökéért. Mason, akit Della negyven éven és nyolcvanhat köteten keresztül főnöknek szólít és magáz, kezdetben csak a tökéletes munkaerőt látja a lányban. Della még a gondolatait is kitalálja, tűzbe tenné érte a kezét, képes a nap bármely órájában benn teremni az irodájában, szívesen elkíséri nyomozóútjaira, sőt, arra is hajlandó, hogy az általa elrejteni kívánt állatokat és embereket is elszállásolja. Kiválóan ért a színjátékhoz (így nászutas feleségnek, gazdag lakástulajdonosnak, sőt, csekkekkel visszaélő szélhámosnak is ki tudja magát adni), legalább olyan vakmerő és ötletes, mint Mason, ráadásul bármikor szívesen meghallgatja az előtte mindig rendkívül őszinte arcát mutató, kétségbeesett vagy gondolatai közt rendet tenni képtelen ügyvédet.

A kapcsolat azonban egyre szorosabb lesz. Mason először csak arra szokik rá, hogy az irodába lépőket, legyenek nők vagy férfiak, véleményeztesse Dellával, majd később már mindenben kikéri a véleményét. A vonító kutya esetében (The Case of the Howling Dog, 1934) a kölcsönös rajongástól már eljutnak az első nagy, önfeledt ölelésekig, majd együtt járnak szórakozni és együtt utaznak vidékre is Az alvajáró húgának esetében (The Case of the Sleepwalker's Niece, 1936). A munkakapcsolat ott vált át valami egészen mássá, amikor A dadogó professzorban (The Case of the Stuttering Bishop, 1936) Mason egy félresikerült nyomozási próbálkozás során megmenti Della életét úgy, hogy még egy fegyverrel sem fél szembenézni a lány érdekében. A sánta kanári esete (The Case of the Lame Canary, 1937) az abszolút választóvonal: Mason ebben megkéri Della kezét. A lány azonban így válaszol: "Nem, nem, Perry Mason! Nem való magának a házasság! Túl intenzíven él! Túlzottan körülveszik a rejtélyek. (...) Most jól kijövünk egymással, ahogy vagyunk. De maga beültetne egy gyönyörű házba, mint feleséget. Aztán kerítene egy titkárnőt, hogy segítsen a munkájában. És mielőtt kettőig számolhatnék, maga már az új titkárnőjével osztozna az izgalmas élményekben, én meg teljesen kimaradnék az életéből. (...) inkább az életünk legyen közös, mint a bankszámlánk!" (Békés András fordítása) A későbbi regények így megmaradnak annál az állapotnál, hogy Della pusztán Mason titkárnője, ám párbeszédeik olyan játékosak, és inspirálóak, közös jeleneteikben annyi az összhang, hogy egyértelmű, az örök agglegény Mason és az örök dolgozó nő Della valamilyen különös, cinkos és titkos módon mégiscsak összekötötte az életét: együtt dolgoznak, együtt léteznek, s ezt örökebbnek és izgalmasabbnak tartják egy szokványos házasságnál. Mindig fiatalok maradnak és mindig rajonganak egymásért. Az olvasók pedig értük...

A furcsa fordítások esete

Gardner a hosszú évek során számos játékkal, újítással tette izgalmasabbá a Perry Mason-féle regényvilágot. Első regényei zárásában például mindig belekezdett a következő kötetbe. A Bársonyos karmok utolsó oldalain például megjelenik egy "elegánsan öltözött hölgy", aki "haragszik valamiért", "teljesen feldúltnak látszik", "úrileány, szinte túlságosan úrileány" - és már meg is ismertük a következő kötet, A morcos lány esete főszereplőnőjét. Nagy kedvencem, A házmester macskájának esete (The Case of the Caretaker's Cat, 1935) még szinte le sem zárult, amikor Mason ifjú munkatársa, Jackson már beszámol Az alvajáró unokahúgának esetéről (később valójában húga címváltozattal fordították le). A dadogó professzor ügyének befejezése után néhány perccel pedig már be is lép az irodába a hetvenéves idős hölgy, aki szivarozik, vagyis A harcias nagymama esetének (The Case of the Dangerous Dowager, 1937) címszereplője. Így egymás után felfalva a korai Mason-regényeket úgy érezhetjük, hogy az első tizenegy könyvet szinte egy lélegzettel kell végigolvasni addig, míg alaposan meg nem ismertük az ügyvédet és titkárnőjét, akik A sánta kanári esetének végén végre felfüggesztik a folyamatos és állandó munkát és elutaznak egy csodás, délszaki, világ körüli útra. (Amire mellesleg A házmester macskájának esete óta készültek, s ha Della Street fel nem rángatja Perry Masont a President Monroe nevű hajóra, akkor az ügyvéd még mindig az irodájában üldögélne és újabb ügyeket oldana meg...) A magyar kiadásokban sok gondot okozott Gardnernek ez a játéka. A régi fordításokban (Palladis, Nova) szorgosan szerepeltették ezeket a kedvcsinálókat (igaz, elég mókás, hogy a Novás A hamis üvegszem esete azzal az ajánlóval fejeződik be, hogy nemsokára kiadják a beharangozott A házmester macskájának esetét, ám azt végül a Palladis jelentette meg). A vonító kutya esetében még újra is közölték az előző kötet zárását, hogy az olvasó az új "eset" minden egyes mondatát megismerhesse. A modern, háború utáni kiadások azonban egyszerűen lehagyták ezeket a regényfarkakat, szépen megtörve a lendületet, amit az angol nyelvű kiadások olvasói átélhettek.

A késői regények újítása sok esetben szintén áldozatul esett a magyar kiadók lapspórlási kényszerképzetének. Gardner élete utolsó évtizedeiben minden alkalommal bensőséges ajánlásokat illesztett művei elé, amelyeket neves bűnügyi szakértőknek, orvosszakértőknek, államügyészeknek vagy rendőrtisztviselőknek címzett. Minden előszóban megemlített valakit, akit az olvasó példaképnek tekinthetett, s személyes hangon az illetőnek ajánlotta az új regényt. A meseszép csaló esetének bevezetőjében például Jack Cadman, az Orange megyei sheriffhivatal bűnügyi laboratóriumának igazgatója szerepel, aki új módszert dolgozott ki a vér alkoholszintjének gázkromatográfiás vizsgálatára. A vakszerencse esetét (The Case of the Phantom Fortune, 1964 ) Gardner dr. Shigeo Ogatának, a japán származású törvényszéki orvostani szakértőnek ajánlotta. Minden ajánlás megerősít bennünket, olvasókat abban, hogy bár a bűnügy csak a detektívregényben tűnhet mindig jó véget érő nyomozásos játéknak, ám a valóságban is nagyon fontos, hogy a bűnüldöző szervek a legmodernebb eszközök használatával eljussanak a valósághoz, a teljes igazsághoz, s így nyugalomban és békében élhessünk, bízva a törvény szerveiben. A legmeghatóbb talán a Perry Mason és a mostohalány titokzatos esetének (The Case of the Stepdaughter's Secret, 1963) ajánlása, amely egy környezete megbecsülését elvesztve, értetlenség és megvetés közepette meghalt megyei főügyésznek, az indián származású James Davisnek szól, aki szabályos karriergyilkosságot követett el, amikor nem volt hajlandó vádat emelni két állítólagos rendőrgyilkos ellen a harmincas években, amikor pedig mégis elítélték őket, lemondott. Csak halála után sikerült bebizonyítani (részben Gardner már említett irodája segítségével), hogy Davisnek igaza volt. Gardner meleg szavakkal dicséri bátor kiállását, posztumusz igazságot szolgáltatva neki. Ezek után a magyar olvasó csak sajnálhatja, hogy a legtöbb kötetből az efféle 2-3 oldalak rendre kimaradtak...

Gardner utolsó, de talán legfontosabb játéka az volt, hogy valamennyi címben a The Case of the..., vagyis a ... esete formulát alkalmazta. Ezzel nem állt egyedül a detektívregény-szerzők között, azzal viszont már igen, hogy a the szócska után mindig csak két szó szerepelt (Ady háromszavas címeinek megoldásához hasonlóan Gardner is előszeretettel használt kötőjeles jelentéstömörítő összetételeket). Ezek jópár esetben kifejezetten különös értelmű szerkezetet alkottak, s számos alkalommal alliteráltak egymással. Jó példa a mulatságos címre a  The Case of the Ice-Cold Hands (1962, A jéghideg ujjak esete), a The Case of the Shoplifter's Shoe (1938, A tolvaj cipőjének esete), vagy a The Case of the Careless Kitten (1942, aminél annyira kínálkozna Az óvatlan cica esete a fordításban, ehelyett azonban a Perry Mason és az eltűnt bankár esete címet kapta magyarul). Gyönyörűen és mulatságosan alliterál például a The Case of the Amorous Aunt (1963, A szerelmes nagynéni esete), a The Case of the Moth-Eaten Mink (1952, A molyrágta nerc esete) vagy a The Case of the Borrowed Brunette (1946, A kölcsönkért lány esete). Sajnos a magyar fordításban e játékok nagy részét lehetetlen visszaadni, ám érdekes módon Göncz Árpádnak sikerült egy eredetileg nem alliteráló címnél, így lett az 1947-es The Case of the Fandancer's Horse magyarul A legyező-táncosnő lovának esete, ami zseniális és teljesen gardneri.

A magyar változatok sajnos sok esetben nélkülözték a címjátékok komolyan vételét. Erre ugyanúgy akad régi, háború előtti, mint újabb példa is. A Gardner-könyvek első (és tulajdonképpen majdnem egyetlen) magyarországi kiadója, a Palladis egyazon évben, 1934-ben jelentette meg az első két könyvet. Érdekes módon a két kötet két fordítója közül Zigány Árpád tiszteletben tartotta a gardneri címet és A konok leány eseteként magyarította a The Case of the Sulky Girlt (később A morcos lány esete lett belőle). Dr. Fekete Oszkár azonban (egyébként elképesztően felületes és magyartalan) fordításában Bársonyos karmokat csinált a The Case of the Velvet Claws-ból. Érdekes a The Case of the Lucky Legs esete is, amelyet egyértelműen és nyugodtan le lehetett volna fordítani a - valóban furcsa, de annak is szánt - A szerencsés lábak eseteként. Benne ugyanis lábszépségverseny győzteseit vádolják gyilkossággal, a halott fürdőszobájában pedig valaki szerencsés lábakról kiabál... Ehelyett a háború előtti kiadásban A táncos lányok esete lett belőle, ami azért vicces, mert a lányok modellkednek és színésznők akarnak lenni benne, de még véletlenül sem táncolnak. Rubin Péter új fordítása pedig A szerencsés lányok esete címet kapta, aminek annyira nincs értelme, hogy már arra is gondoltam, egy utolsó tollvonással a lektor csinált a lábakból lányokat, esetleg elírásra gyanakodva... A legmodernebb fordítások sajátossága, hogy kétségbeesetten igyekezték bepasszírozni Perry Mason nevét a címekbe. Így lett a játékos The Case of the Singing Skirtből Perry Mason és a hosszú combú énekesnő esete (a a borítórajzolót pedig már csak ez a két erotikusan hangzó szó ragadta meg az egész regényből...), a The Case of the Stepdaugther's Secretből pedig Perry Mason és a mostohalány titokzatos esete. Utóbbi azért különösen idétlen, mert a regényben nincs semmi titokzatosság, épp pofonegyszerűnek és cáfolhatatlannak látszik egy gyilkosság ténye, a mostohalánynak viszont van egy titka - nem mindegy... De olyan remekül fordított könyv címével is tudnék vitatkozni, mint a Katona Tamás nevéhez fűződő A kölcsönkért lány esete (The Case of the Borrowed Brunette). A lányt ugyanis nem kéri kölcsön senki, hanem szabályos szerződéssel, fizetéssel felveszik, hogy személyesítsen meg valakit, vagyis kölcsönözze magát, személyét egy másik hölgy számára. Így bármilyen más szó, akár a kikölcsönzött, akár a kölcsönvett jobb lett volna, mint a végül a címben szereplő.

Az is érdekes, amikor a háború előtti fordítást a háború után egy az egyben kiadták újra, ám a címét megváltoztatva. Kosáryné Réz Lola elképesztően termékeny, és hihetetlenül értékálló krimifordításai nem meglepő módon túlélték korukat, sőt szerzőjüket is. Az ő nevéhez főződött a The Case of the Dangerous Dowager (szó szerint veszedelmes özvegy) fordítása is, amely A kártyás asszony címet kapta 1938-ban. Amikor a majdnem-új rendszerrel egy időben, 1958-ban a nevezetes Bagoly könyvek sorozatával végre újjászülethetett a magyar detektívregény-kiadás, elsőként jelent meg a regény, ugyanazon fordításban, ám ekkor már az egyébként igen találó A harcias nagymama esete címet viselte. Szintén Kosáryné fordította le A dadogó professzor esetét is 1937-ben, amelyet alig átnézett szöveggel a rendszerváltás után adtak ki újra. A Kolonel kiadónál azonban nyilván kicsi volt a címlap, mert a jellegzetes esete szó lemaradt a cím végéről, A dadogó professzor lett az új kiadás címe. Ebben az a különösen szép, hogy címben és a harmincas években fordított szövegben is van egy jelentős átírás: eredetileg nem dadogó professzorról, hanem dadogó püspökről szól a könyv! (The Case of the Stuttering Bishop) Talán sértőnek érezték volna, ha Ausztráliából egy idegességében beszédhibás egyházférfi érkezik meg a könyvben, ezért csináltak belőle egyetemi tanárt? Aligha deríthető már ki...

A kiadatlan könyvek esete

Mindenesetre a 86 Perry Mason-kötetből  36 jutott el Magyarországra is. A Palladis kiadó elévülhetetlen érdeme, hogy Agatha Christie-hez vagy Mignon G. Eberharthoz hasonlóan azonnal felfigyelt Gardner sikerére is: az 1933-as első és 1934-es második Perry Mason-könyv már 1934-ben a magyar olvasó kezébe került! Az effajta gyorsaság még a mai könyvkiadásban is ritka. Ráadásul az első tíz könyvet sorban, következetesen lefordították, megörvendeztetve az olvasókat azzal, hogy minden Gardner-könyvújdonság azonnal eljusson hozzájuk. (Csak A hamis üvegszem esetével kellett kivételt tennie a Palladisnak, mert annak a kiadási jogát megszerezte előlük a Pengős könyvei népszerűségéért vadul harcoló Nova, amely azonban több kötettel már nem folytathatta a Gardner-sorozatát.) 1941-ig a 17 eredeti könyv közül 14 megjelent magyarul, ezek közül 12 a Palladisnál (mivel a krimikiadásba inkább magyar szerzőkkel belekezdő legendás Kaland kiadó is kiharapott egy szeletet a sikerből A tolvaj cipőjének esetével).

A következő tizenhét évben azonban Gardnert hallgatásra kényszerítette a magyar könyvkiadás. Először mint amerikai szerző, később mint krimiíró volt méltatlan arra, hogy fordítsanak tőle. Az első új Gardner, de még régi fordítás - mint már írtam - A harcias nagymama volt. Az első újonnan készült magyar szövegű Mason-kötet A legyező-táncosnő lovának esete lett, amit Göncz Árpád fordított, zseniálisan. 1989-ig 17 könyv jelent meg Masonnel a főszerepben, ezek közül 13 volt magyarul korábban még ki nem adott regény. Ezek a korszak "két egyetlen" krimisorozatában, a Fekete Könyvek és az Albatrosz Könyvek között jelentek meg. A rendszerváltás után négy régi, többnyire háború előtti fordítást adtak ki újra, s 1999-ig további 9 új regény jelent meg nálunk az ügyvéd nyomozásairól.

Számomra érthetetlen módon azonban 1999, A guruló csontok esetének kiadása óta egyetlen újabb Gardner-könyv sem került be a magyar könyvpiacra. Nemcsak Perry Mason, de Doug Selby államügyész, a Cool-Lam nyomozópáros vagy Gardner kevéssé ismert más hősei sem találtak utat hozzánk.

Úgy vélem, Mason van olyan jó figura, és az egyszerűen letehetetlen, csavaros bonyolítású regények vannak olyan izgalmasak, hogy elkelnének magyarul. Gardner regényei rövidek, filmszerűen érdekesek, nyelvezetük közérthető, mégis van bennük valami olyan plusz - a hihetetlen tempó, a drámaian súlyozott, letehetetlenül izgalmas jelenetek, a viták izzasztó izgalma -, ami miatt ma is számot tarthatnak az érdeklődésre. Aki nem érzi szövegüket elég irodalminak, valószínűleg nem olvasta a harmincas-negyvenes évekből való, terjedelmesebb és részletezőbb köteteket, vagy ha ismeri ezeket, akkor - mint A morcos lány Sárközy Elga készítette változatát - olyan szlengesített, kevéssé eltalált stílusban magyarítva, ami elég messze áll e korai Gardner-kötetektől. Annak pedig, aki az utóbbi húsz év elképesztően ízléstelen, csiricsáré borítói alapján érdektelen ponyvának és divatjamúltnak tartja e regényeket, érdemes próbát tennie a beltartalmukkal: a Perry Mason és a hosszú combú énekesnő például jogtörténeti szempontból is izgalmas. Szóba kerülnek ugyanis benne különleges precedensek arra nézve, ha egy áldozatra ketten is rálőnek, de csak az egyik lövés okoz azonnali halált. Vajon a két gyilkos szándékú személy közül melyik miért vonható felelősségre e furcsa esetben?

Remélem, ahogy bekövetkezett a páratlan  és talán megjósolhatatlan Agatha Christie- és Maigret-reneszánsz, úgy egyszer felragyog újra a Gardner-regények napja is. Mindenesetre ha valaki mostanában Mason-sorozatot indítana, kérem, keressen egy lelkes, akár ingyen dolgozó fordítót, mielőtt szó szerint újraszedve kiadja dr. Fekete Oszkár szövegváltozatait.

Perry Mason többet érdemel! Mi pedig megérdemelnénk egy klasszikus Mason-szériát!

Link
Erle Stanley Gardner detektívregényei magyarul
12 Responses
  1. malvin Says:

    Tudtommal Fekete Oszkár mindössze két Gardner regényt fordított (Bársonyos karmok, A tolvaj cipőjének esete).
    Lehet, hogy ezek nem a legjobb fordítások - én minden esetre olvastam pocsékabbakat is. Szerintem kiadhatók a régi fordítások, és inkább azt "javasolnám" a lelkes fordítóknak, hogy fordítsanak inkább új Gardner regényeket. Van még bőven!

    u.i. Ha pl. a Park kiadó azok helyett a regények helyett is, amelyek minden "turkálóban" 100-200Ft-ért könnyedén beszerezhetők, új Maigret regényeket jelentetett volna meg, akkor ma kb. az összes Maigret olvasható volna.


  2. Kedves malvin!
    Köszönöm az olvasást!

    A többiben nem értünk egyet, de tiszteletben tartom véleményed.

    Elnézést, ha sértő voltam Fekete Oszkárral szemben, de én ennél a kettőnél rosszabb Gardner fordítást még nem olvastam, pedig mindet ismerem: ezért voltam olyan gonosz, hogy rosszat írjak róla. (Rosszab fordítást ismerek, de az nem Gardner.) Nem mondom, hogy mondjuk Milton. M. Propper regényeit nem fordította jobban, de az általad említett két Gardnernél biztosan mélyponton volt.
    Más háború előtti fordítónál is előfordul, hogy átcseréli a vezeték- és keresztneveket itt-ott, de F. O. következetlenül, mégis kitartóan teszi ezt (pl. a Bársonyos karmokban mindig Mrs. Griffin Éva, de a vége Eva, Eve is lehet, Perry Mason hol így, hol Mason Perryként szerepel). Rendkívül nyakatekert szerkezeteket alkalmaz, idegen szórendeket ("mennyi idő fog eltelni", "nem szabad zavartatni magadat", "osztályba soroz", "a gyémánton elvágásokat végez", "nincs tévedésről szó", "gyorsan itt vagyok, mi?" (gyorsan ideértem értelemben) stb. Most csak találomra kinyitogattam a könyveket.
    Ez már több, mint saját nyelvjárás, hiszen Kosáryné Réz Lola vagy Zigány Árpád azonos korú fordításai egyszerűen, könnyen olvashatóak ma is, ha az ember megemészti, hogy a kor nyelve szerint az autóba nem be-, hanem ráülnek, a villanyt meg nem kapcsolják, hanem csavarják. De F. O. e két fordítása - úgy vélem - saját korában sem tartozott a nyelvileg igényesek közé, így borzalmasan elavult.
    Persze ettől még örülök, hogy van, csak amit ESG-re nézve nagyon rossznak tartanék, ha valamelyik "olcsókiadó" elkezdené buzgón reprintelni ezeket a szövegeket - azzal jó harminc évre tönkretenné az esélyt egy modern, normális Gardner-sorozatra. Szerintem.

    A Park kiadó sorozatfeladása engem is meglepett, és nagyon sajnálom, mert az Agave lassú, mint a csiga, és Maigret helyett a számomra egyszer olvasható bűntörténeteket favorizálja. De az utóiratod túloz.
    A 35 Park által megjelentetett kötet közül csak 7 volt olyan, ami nem először jelent meg magyarul. A hétből kettő korábbi kiadása nemcsak többnyire beszerezhetetlen (Hungás), de silányul, hiányosan fordított is volt, ezekre tehát nagyon ráfért egy normális kiadás. A hét újra-megjelentetés közül 4-et saját, új, teljes, igényes fordításukban adtak ki. Szóval maximum 7, de inkább csak 3 regény az, amivel több megjelenhetett volna, ha nem újráznak...
    Közben meg még ma is 12 Maigret-regény az, ami nem olvasható kötetben, pedig az Agave közben már négyet kiadott...


  3. malvin Says:

    Nos, amikor az előző hozzászólásomban pocsék fordítást emlegettem, akkor többek között éppen a "Mary Young titokzatos eltünése"-re gondoltam. Igaz, ennek a fodítója "Szemere és dr.Fekete". Lehet, hogy pont ennek a "dualizmusnak" köszönhető, hogy pl. Bond M. Charles hol bankár, hol villamos mágnás vagy éppen király. (Ennyit dr.Feketéről - nem rokonom!)

    Én nem ítélem el ennyire a reprinteket, sőt - és bár én is jobban szeretek könyvet olvasni a fotelban mint PDF-et a számítógépen - szerinem ezeket a könyveket ki lehetne adni valamilyen e-book félében, és a fordítói és nyomdai kapacitást valami újabbra fordítani. (pl. nem lett volna jobb, ha a K.u.K kiadó az "átstilizált" Sárga detektív helyett a még kiadatlan Keeper of the Keys-t adta volna ki?)

    Maigret: lehet hogy nem vagyok elég "igényes", de nekem megvan anak a bizonznyos 7 könyvnek az előző kiadása is, és emlékeim szerint ugyan olyan "élvezetesek" voltak mint a Park újabb fordításai. Én szívesebben olvastam volna inkább 7 teljesen új Maigre-t.
    Persze "ízlések és pofonok ...", de akkor már csak 5 kiadatlan maradt volna.


  4. Nekem nagyon nem tetszenek azok a reprintek, amelyeknek a re-printelése jogilag teljesen tisztázatlan. De ezt már sokszor leírtam. A Palladisos Mary Young, ha a kezembe veszem, egy jogtiszta kötet. Ha ma egy kalózkiadó beszkenneli, majd e-bookosítja, felmerül a fordítás és a szerzőség kérdése... A fordítói kapacitás, amit ma erre fordítanak, körülbelül nulla...
    Nem csoda, hogy ténylegesen lefordítani az utolsó Charlie Chant már eszébe sem jut senkinek...:(
    A Maigret-ket én is mind olvastam. Nekem A titokzatos lány és a Hunga-Printes Maigret (ami az unokaöccse címet kapta később) és Maigret védekezik elképesztően nehézkes fordításnak tűnik, utóbbi hiányos is. A türelmes Maigret-t lehet, hogy én se fordítottam volna újra, de mivel összefügg a M. védekezikkel, lehet, hogy így esett rájuk, együtt a választás.
    Persze tényleg igazad van, ízlések és pofonok.:)


  5. malvin Says:

    Ha tisztázatlan a jogi helyzet, akkor tisztázni kellen!
    (én hallottam valamiféle 72 évet - amí ugyebár már nagyjából eltelt - de nem vagyok jogász)

    A legutóbbi könyvhéten vettem egy DVD-t amin több ezer régi plakát van
    (tudtommal ezek is szerzői jogi védelem alá esnek, amig esnek!).
    Ezért én teljesen elképzelhetőnek tartom, hogy valaki kiadja ilyen formában pl. az összes Palladis pengős és félpengős regényt.
    Különösen, hogy ez a "kiadó" már adott ki így irodalommat is. Továbbá azért is, mert az, hogy ezek a könyvek
    "ma már csak öreg antikváriumok mélyén találhatók meg, salátává olvasott, háború előtti kiadásban"
    egy nagyon szép mondat, csak éppen nem fedi a valóságot: el sem jutnak az antikváriumokig.

    Azt sem tudom melyik kiadó kalóz és melyik nem (a fent említett Arcanum talán nem kalóz), de ha jól értem az okfejtésedet,
    akkor szerinted is a "reprint" kiadásokra jellemző "nulla ráfordítás" az oka annak, hogy a kiadók - tisztelet a kivételnek -
    nem foglalkoznak még kiadatlan könyvek megjelentetésével.
    Hát ezért kellene ezt egyszer s mindenkorra "lerendezni".

    u.i. engem minden esetre nagyon elszomorít (idegesít?), hogy pl. Agatha Christie-t újból és újból kiadják (nekem is van vagy 3-4 sorozatom - és ey nem az összes),
    ugyanakkor temérdek kiadatlan (és feltehetően - mert hogy nincs módom elolvasni - szintén nagyon jó) regény van. (pl. Gardner).


  6. Csak az utóiratodra reagálnék és még egy dologra, mert egyébként egyet értünk.
    Attól, hogy én nekik adnám a levesem, az etióp kisgyerekek még nem lesznek jóllakottabbak. Ezt arra értem, hogy ebben a gazdasági helyzetben, amikor a kiadók mindent hatszor meggondolnak, mielőtt kiadnak, AC-t NEM kiadni tönkretenné ugyan az Európát, de nem lenne tőle több Gardner... (Ráadásul épp azt csinálják, amit akartam: végre nem a hánorú előtti fordításban adták ki pl. A titkos ellenfelet, nem hiányzik másfél fejezet a Bűnszövetkezetbenből, szóval ez nem egyszerűen újból kiadás.
    A másik dolog, ami még eszembe jutott, hogy ha nem szempont "törvényesen csinálni", akkor meg minek fizessek a Fapadoskönyvnek, vagy bármely furán reprintelő kiadónak ezreket? Több helyen is be lehet lépni olyan krimirajongó körökbe, akik digitalizálják a régi könyveket, aztán ebben a formában oda tudják adni másoknak. Ez nagyon kalóz dolog, de legalább a megosztásról szól, nem a rókáról lehúzott újabb és újabb bőrökről (értem ezen azt, hogy egy szép színes borítóért fizetünk ezreket, miközben a reprint tényleg csak újranyomás, nem új, nem átnézett, nem megbízható fordítás stb.).
    Egyébként a netes antikváriumokig és a Vateráig nagyon szép számmal eljutnak a Palladisok, szóval csak a neten kell böngészni (meg persze anyagi oldala van a dolognak, no de egy új könyv is ugyanúgy drága lenne).


  7. malvin Says:

    Örülök, hogy végre kezdünk egyetérteni!
    Bár azért nem mindenben.

    Az általam "álmodott" Palladis, Nova és Atheneaum DVD-k gyakorlatilag mindenki számára elérhetők lennének; akik nem idegenkednek a régi nyelvezettől könnyen beszerezhetnék.
    (mellékesen megjegyzem nekem nem okoz gondot hogy "a villanyt meg nem kapcsolják, hanem csavarják"
    és "az autóba nem be-, hanem ráülnek", mivel én még találkoztam olyan villanykapcsolóval, amit tényleg csavarni kellet,
    és láttam autót - igaz csak képen és fimen - ami jobban hasonlított konflisra mint autóra, tehát ha nem is a "ráül" de mindenképpen
    a "felül" a leghelyesebb kifejezés (mint a lovaskocsira vagy a szekérre)).

    De visszatérve a lényegre:
    természetesen figyelem és vásárolok is a Vateran. De nem azt ami éppen érdekel, hanem azt ami éppen van. És persze időnként horribilis árakért - jóval többért mint amennyit egy kalóz vagy nem kalóz kiadó elkérhet a piacon egy kiadványért (direkt nem könyvet írtam!).
    Ezt ugye nem engedheti meg magának minden krimirajongó.
    Ezért ha esetleg egyszer egy kiadó rászánja magát mondjuk Gardner regények kiadására
    - ami ennek utánna könnyen és relatíve olcsón beszerezhető - akkor mondhatni "természetes"
    hogy simán ki fogja adni a Fekete féle Gardnereket, és nem pedig egy új, jobb fordítást (amit Te szeretnél)
    vagy egy vadonat új Gardner-t (amit én szeretnék).

    Internetes krimirajongók köre:
    Ez sem mindenkinek elérhető. (szerintem csak nagyon keveseknek).
    Erről csak annyit, hogy én is találtam fórumokat, amelyekről azt gondoltam,
    hogy ha feltöltök néhány Gardner-t, Eberhart-ot - amik az én "számításaim szerint" már nem sértik a szerzői jogot -,
    akor majd akadnak követőim is. De nem akadtak.
    Én persze azért "ellátom magamat", de mi lesz a "szélesebb olvasni vágyó közönséggel"?


  8. Nem, nem is fogunk teljesen egyet érteni, de szerintem ez így szép.

    Annyi minden jutott az eszembe, hogy megpróbálok még egyet írni, aztán pedig fogadalmat tettem, hogy tovább nem folytatom.:)

    Szerintem a közösségi felhasználással, amelyet ma olyan sokan ingyenesnek követelnek, egyelőre baj van. Ha "a szélesebb olvasni vágyó közönség" egy fillért sem hajlandó áldozni a könyvekre, hanem ingyen és bérmentve akarja megkapni őket, azt hiszem, álomvilágba léptünk, ami nekem azért kicsit lidérces is. Mert nem ismer el olyasmit, hogy szellemi tulajdon.

    Ez nagyon visszaüthet. Ha a (bármilyen, bárhol, bármikor kiadott) szövegekhez való ingyenes hozzáférést alapjognak tekintem, akkor kérdés, ki fogja finanszírozni azt, hogy ezeket megfelelő színvonalon lefordítsák majd a nyelvemre. A fordító nem jótékonysági munkás! Ki fog felelni a megjelenő (elektronikus vagy valódi) könyv minőségéért, megformálásáért, gondozásáért, szöveghűségéért?

    Mi csak hetven-nyolcvan éve kiadott művekről beszéltünk, de ha ezekről úgy gondolom, hogy ingyen járnak nekem, mikor fogok így vélekedni a ma kiadott könyvekről? Elvileg mi a különbség? (AC esetében pl. nincs is különbség egy 1930-as és egy 2012-es szöveg jogi helyzete között.) Nem azt akarom, hogy az egyre dráguló könyvárak korában a könyvvásárlás drága, így a kevesek privilégiuma legyen. De elvárni azt, hogy ingyen szövegek hullanak az égből, szerintem nem reális.

    Ha pl. megnézzük a divatos e-bookcsomagokat, amelyek 100-500 művet is kínálnak nevetséges árért, oda jutunk, hogy szinte mind elavult, hiányos, ezeréves, így nem jogdíjas fordításokat használ. Megszerzem a teljes Shakespeare-t, a több mint száz kötet Vernét, még kétszázat, még háromszázat... Hogy teljesen olvashatatlan a fordítás, s ha könyvben ingyen elém teszik, akkor se vittem volna magammal ezt a művet? Kit érdekel... (Mint a 19. század újgazdagai, akik méterre vásárolták a könyvespolcra a könyveket.) Szeretném, ha az e-book-olvasás végre kinőné ezt a korszakát, megemésztené, milyen fantasztikusak a lehetőségei, és aztán újra a minőség is számítana már, nemcsak a mennyiség. A minőség biztosításához viszont a jogok és a szellemi tulajdon minimális tisztelete is hozzátartozna. (Hogy értkelem, hogy A Gyűrűk Urát Göncz Árpád fordításában olvashatom és nem a félanalfabéta szomszédasszonyéban. stb.)

    Ami egyébként a jogok régiségét, lejáratát illeti, a Palladis, Nova és Athenaeum DVD megvalósíthatatlan lenne, hiszen Agatha Christie pl. még mindig abszolút jogdíjköteles. És nincs egyedül. Persze, kalózként megcsinálható lenne a dolog, de így az már most is.

    Még egy dolog: én sehol nem írtam Gardnernél, hogy a régi fordítások újrakiadását szeretném, míg te új regények megjelentetését. Én is új Gardnereket szeretnék. És épp attól félek, hogy ha valamelyik olcsókiadó ráveti magát Gardnerre és megszórja húsz teljesen feleslegesen újrakiadott reprinttel a piacot, akkor leáldozik az új Gardnereknek. Ezt írtam.


  9. malvin Says:

    Akkor én is igyekszem csak röviden reagálni.

    Mint már írtam, nem vagyok jogász.
    Keveset tudok a szerzői jogról, de úgy gondolom hogy a jogalkotók jól, rosszul, de végiggondolták azt amikor bevezették a "A védelmi idő"-t, aminek lejárta után "az alkotás közkinccsé válik".
    Én csak annyit szeretnék, hogy a közkincs tényleg közkincs legyen.
    Tehát nem a "bármilyen, bárhol, bármikor kiadott szövegek"!
    Mellesleg még ezek sem "ingyen hullanak az égből":
    ha pl. adathordozón adja ki valaki, annak már ára van (az említett plakátos DVD pl. messze nem volt egy olcsó mulatság);
    Az internet sincs ingyen. Igaz, a különféle tartalomszolgáltatóknak a szolgáltatás nem közvetlenül a szolgáltatást igénybevevők zsebéből,
    hanem bonyolultabb módon térül meg, de megtérül. Ha nem térülne meg, akkor nem volnának.
    Ha meg nem volnának, akkor senki sem fizetne az internetért.

    Azt sem tudtam, hogy néhány, a harmincas években kiadott mű szerzői jogai még jártak le. Ha így van, akkor azok természetesen nem lennének rajta azokon az "álom DVD-ken".
    Marad még bőven, amivel meg lehetne ezeket tölteni.

    Gardner ügyben ezzel a mondattal van vitám:
    "megszórja húsz teljesen feleslegesen újrakiadott reprinttel a piacot".
    Szerintem nem felesleges, mivel remélem sokan vannak akik elolvasnák ezeket ha hozzájutnának.
    Ezután pedig "szabad a pálya":
    a kidók dönthetnek úgy, hogy arra áldoznak, hogy egyes műveket jobb minőségben újrafordíttatnak,
    vagy új Gardner könyveket adnak ki.
    Én mind a kettőt meg fogom venni, és el is fogom olvasni, annak ellenére, hogy nekem volt szerencsém minden régit elolvasni - elolvastam A hamis üvegszem esete-nek mindkét (Nova-s ill. Rakétás) változatát is.


  10. Filmfan Says:

    Kedves Grey Katherine, köszönöm ezt a sok hasznos információt az íróról és Perry Mason-ről. Ugyan csak hébe-hóba olvastam gyerekkoromban Perry Mason könyveket, valahogy nagyon megmaradt az, hogy nem ilyen tucat krimik, hanem sokkal jobbak annál.


  11. Kedves Filmfan!
    Örülök, hogy jóra találtál. Köszönöm, hogy írtál!
    Katherine


  12. pável Says:

    mindig lenyűgözöl, kedves Katherine!