Szabó Magda mindent tud az emberekről, és csodálatosan tud mesélni. Épp ezért minden könyvét – lehetnek hosszúak vagy rövidek, felnőttnek írtak vagy (állítólag) lányregények, sőt, akár mesekönyvek is – akárhány éves fejjel újra lehet olvasni, és mindig lehet szeretni. Lehetséges, hogy lesz olyan ifjúsági regénye, amibe gyerekként szerelmesek voltunk, higgadt és okos felnőttként azonban inkább csak nosztalgiával fordulunk felé, de mindig van olyan írása is, amit felnőttként az ember már másként ért, s talán még jobban lelkesedik érte. Így voltam én például az Abigéllel, amely először az elhagyatottság, első szerelem és a rejtőzködés könyve volt számomra, később azonban egyre inkább a háborúé és – ha van ilyen – a magától értetődő hősiességé. Időről időre újraolvasom, s a kedvenc részek is mindig mást és mást mondanak benne… Így van ez az Álarcosbállal is.

Pedig ezt a regény látszólag tényleg igazi kamaszkönyv, hiszen minden benne van, ami „tizenkét éven felülieknek” – eredetileg nekik szólt a könyv az ajánlás szerint, amely a Pöttyös sorozatban történt első kiadásakor, 1961-ben rajta szerepelt – fontos lehet, s fontos ma is: meg nem értés és magány az iskolában, önmagával meghasonlott, érzelmi zavarokkal küzdő jó tanuló tanácstalansága, a család és az iskola hangulatának, elvárásainak összeegyeztethetetlensége, a tanárok értetlensége vagy épp merevsége. És legfőképp a helyzet, amivel a főszereplő nyolcadikos lánynak, Krisztinek szembesülnie kell: hogy szülei, nagyszülei is emberek, s lehetséges, hogy szeretnének újítani, fordítani az életükön, megváltoztatva ezzel azt a családi kört, amit ő születése óta megszokott. Ebben a könyvben házasodnak, ma talán válnak, a történet tanárai egy másik világ pedagógiáját követik, ma talán másképp tennék lehetetlenné, hogy egy kétségbeesett kamaszlány szót értsen velük – de a problémák valójában nem változnak, hiába telt el a könyv megírása óta több mint fél évszázad.

Azonban az iskolai álarcosbálon életutakat végigbeszélgető Cigánylány és Álarcos KISZ-es története ennél sokkal többről szól. Számomra elsősorban a gyászról és a gyász feldolgozatlanságáról. A Boros-családban mindenkinek megvan a maga gyásza, a háború, az egyedüllét, a boldogtalanság magukban őrizgetett élményei, és röviddel a történet kezdetéig képtelenek ezeket az emlékeket legyőzni. Az egész család – apa, lánya és a nagymama – feje fölött óvó árnyékként ott lebeg Zsuzsa szelleme, a feleségé, anyáé, lányé, aki 1945-ben, egy beomlott pincében lelte halálát, akit a férje még mindig gyászol, a lánya sosem ismerhetett, és akiért a nagymama már 1945-ben „minden könnyét elsírta”. Zsuzsa, aki érző, szerető, vidám és valódi ember volt – erről tanúskodik búcsúlevele, amelyet a 18. fejezetben olvashatunk –, lassanként mindenki számára tökéletes és misztikus figurává válik. Olyan régen halott, hogy a lánya, Kriszti számára szinte nem is valóságos, s semmiképpen sem anya, Anyu, hiszen még emlegetni is mindig kortársként, Zsuzsaként emlegeti. Boros Endre, az apa számára ő a nagybetűs Múlt, a Nagymama számára az édesanya, aki helyett fel kell nevelnie a (szintén nagybetűs) Gyereket, Kriszti pedig valószínűleg valamiféle fura szellemnek érzi, akivel leginkább a régi, gyerekkori mackója, Tádé segítségével lehet kapcsolatba lépni, s aki az egyetlen, aki talán megértheti Krisztit. „Zsuzsa valahol ott élt a bútorok között, s mikor Boros Endre esténként hazatért, azt érezhette, voltaképpen nem is változott semmi: Zsuzsa most is itt van, csak bújócskát játszik velünk, de ha nagyot kiált, előjön a függöny mögül vagy a kamrából, ahová elrejtőzött. Kriszti úgy nőtt föl, hogy Zsuzsa ott volt és mégse volt sehol (…). Ha valaki egy ilyen házban nő fel, nem csoda, ha egy mackóval tárgyal lefekvés után.”

Didaktikus? Lehet, mindaddig, míg Szabó Magda tovább nem mesél, és továbbgondolkodásra nem ösztönöz. Mert persze ott van Éva néni, a csodálatos, meg Lujza néni, a könyörtelen, ott a sok összefonódó történet, egymásba kapaszkodó sors, a sok múltbeli rejtély, ami szépen, lassan oldódik meg a könyvben, s aminek a megértése és mozaikkockákból való összepakolása mindig nagy örömet okozott nekem kiskoromban: s végül ott a „minden jó, ha vége jó”-befejezés. Menjen csak férjhez a Nagymama, szerezzen Kriszti feleséget apjának és saját anyát a maga számára, legyen végre mindenki boldog! De valóban ilyen egyszerű ez?

Az Álarcosbál szerint a sebeket jó alaposan be lehet kötni. De lehet, hogy sosem gyógyulnak be. Zsuzsa mindenképpen halott: és így, ötven év távlatából olvasva a történetet mindegy is, hogy az ostrom alatt halt-e meg 1945-ben, vagy betegségben tíz évvel később, hiszen a könyv – és ettől jó – nem(csak) a háborút hibáztatja azért, ha egy család szinte belefullad a gyászba. Nem lehet új, boldog életet kezdeni, ha nem beszéltük ki magunkból a régi boldogtalanságokat, könyörtelenül és alaposan. Bárcsak valamennyiünk mellett ott lenne egy Álarcos, aki megfejti az életünket és új, boldog utakra irányít! A valóságos világban azonban ez az egyetlen dolog a regény történetéből, ami, sajnos, nem garantálható…

A cikk az Ekultura.hu-n: Szabó Magda: Álarcosbál
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
A képek borítók: a legújabb, a legelső és egy, aminek a tervezője még csak el sem olvasta a könyvet.

Szenvedélyem a krimik olvasása, s szívesen vennék kézbe ilyesmit magyar szerzőktől is. A hazai könyvkiadás azonban eddig nemigen kényeztetett el. Idén azonban elindult az Athenaeum kiadó Friss magyar krimik sorozata, én pedig máris három remek olvasmányélménnyel lettem gazdagabb. S bár a sorozat első három tagját lehetetlen összehasonlítani, annyira másfélék és másként jók, nekem talán a Hamlet halott tetszett a legjobban: egy izgalmas, professzionálisan megírt, jó magyar krimi volt.

Hogy eddig miért nem találtam magyar krimikedvencet? Először is, hagyományos detektívtörténetre, tényekkel, esetekkel, tanúkkal, titkokkal és nyomozással teli regényekre vágytam, ahol a történet nem vezet világméretű politikai és gazdasági összeesküvésekhez (mint Frei Tamás könyveiben), és nem is a valóságban megtörtént esetek rejtelmes magyarázatát adja szépirodalmi eszközökkel (ahogyan Kolozsi László vagy Kereszty András regényei teszik). Olyan könyveket szerettem volna olvasni, ahol a magántörténetként induló esetből még bármi lehet, politikai bűntény vagy lélektani rejtély, s a történések végig megmaradnak az elképzelhető realitás talaján, de mégsem bulvárosan titokzatoskodók. Másrészt olyan regényt akartam, amelyik viszonylag keveset használ fel az amerikai stílusú akció- és thillerelemekből (ezt csinálja például Réti László, egyébként elképesztően jól), s még véletlenül sem játszódik külföldi környezetben (mint például Lesley Valley vagyis Garamvölgyi László könyvei), vagy egy mesterségesen megalkotott (szöveg)világban (így Vavyan Fable vagy T. O. Teas sem jöhetett szóba). Ehelyett ízig-vérig magyar sztorikra vágytam, amely legalább olyan profi módon mesélődnek, mint egy jó angolszász vagy skandináv krimi, mégis teljesen hitelesen hazaiak. Végül feltételül szabtam, hogy a könyv a jelenben játszódjon: nem a Monarchia idején (ahogy Baráth Katalin Dávid Veron-regényei), nem a harmincas években (mint Kondor Vilmos európai hírű Budapest-történetei), sőt, még csak nem is a Kádár-korszakban (ahogy Sárosdi Bence Az árulója). Nem csoda, hogy nehezen került kezembe a megfelelő kötet.

Pataki Éva és Vajda Anikó új regénye azonban pontosan olyan, amilyenről fentebb írtam. Ha nem hangzana furcsán, legszívesebben azt mondanám, ez egy valódi magyar skandináv krimi. Persze ez nem azt jelenti, hogy a szerzőpáros valamelyik svéd írót utánozza. Ám ha például Kristina Ohlsson szintén idén kiadott Elnémítva és Ninni Schulman Lány a hóban című kötete között olvassa az ember a Hamlet halottat, ugyanazt a minőséget, profizmust és élvezetet találhatja meg mind a három könyvben.

A történetről nem szabad többet elárulni, mint a könyv fülszövege teszi: meggyilkolják az ünnepelt, elképesztően tehetséges, vonzó – és meleg – színészt, a fiatal nyomozónő, Salgó Anita pedig, nem sokkal azután, hogy megkapja az ügyet, máris állandó életveszélybe kerül és egyre sötétebb és átláthatatlanabb titkoknak jut a nyomára. Szélsőjobboldali szervezet fenyegeti, politikusok rendelik magukhoz, ráadásul meggyűlik a baja egy jóképű és lelkes újságíróval is. Mindeközben a magánélete is zavaros: húzom-eresztem viszonya volt férjével, aki még mindig jelen van az életében, legalább olyan érdekes, ahogy azt a skandináv krimik rendőrnőinek a civil életéről olvasva megszokhattuk.

A könyv fordulatai végig ébren tartják az érdeklődést. Nagyon izgalmasra sikerült például a könyvbéli pszichológus nyomozásának leírása, s remekül vezetett félre a befejezés: a szerzők először felébresztették, majd elaltatták a gyanúmat – ami egyébként helyes volt –: így végül mégsem tudtam kitalálni a teljes megoldást. Különösen jó volt csupa hazai eseményről olvasni: s itt kiemelendő, hogy ez a regény a legkevésbé sem A tanú magyar narancsaként működik, vagyis nem kell megalkudni ügyetlen leírásokkal, félig hihető párbeszédekkel, miközben azon sóhajtozunk, nem baj, azért ez mégiscsak a miénk… Ehelyett a két szerző tökéletesen tud írni, a szereplők valóságosak és sokdimenziósak, a cselekmény pedig hihetően és élvezetesen burjánzik, s csak ott válik kissé hihetetlenül kalandossá, amikor már úgyis „megvette” az olvasót: a nagyot csattanó befejezésnél.

Zárásképpen fontosnak tartom viszont leírni, hogy a kötet reklámkampányával nem igazán értettem egyet. A fül is azt sugallja, hogy ebben a regényben mindent és mindenkit be kell azonosítani, mert akkor aztán, hűha, sokkal érdekesebb lesz. Találni olyan kritikát, amely még Széplaki Tibor „valódi nevét” is megadja: ezzel máris a tegnaphoz rögzítve a történetet az éppen most helyett… Én inkább azt javasolnám, hogy a jól értesült mindentudás helyett képzelje mindenki olyannak a szereplőket és a helyszíneket, amilyennek szeretné. Így a regény bízvást túlélheti a 2013-as évet, sőt, akár öt év elmúltával is friss magyar krimi maradhat.

Mert jó könyv, önmagában is. Érdemes elolvasni.

A cikk az Ekultura.hu-n: Pataki Éva – Vajda Anikó: Hamlet halott
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
A sorozat másik tagjáról: Kovács Noémi: Lélekölő
A kis képek Leicester earljét ábrázolják a 16. századból, de valamiért olyan Hamletesek nekem, főleg így, hogy kérdő tekintetükkel rám bámulnak. Elnézést a képek manipulálásáért, az eredetiek itt, itt és itt találhatók. 

Nagyon okos nő. Intelligens, megfontolt, minden pillanatban érzékelhető, hogy figyel és töpreng. Szeret olvasni, táncolni, kihívóan öltözködni és imádja, ha ő van a középpontban. Magas, karcsú, a bőre hófehér. Haja szőkésbarna, de ma már általában vörös parókát visel. Az arca ovális, a homloka magas, a szeme melegbarna, a jobb egy kicsit kisebb, mint a másik. Az orra ívelt, egészen férfias. A szája keskeny, az álla kissé hegyes, nagyon határozott. A keze gyönyörű, az ujjai hosszúak és kecsesek. Hatvanhét éves. És lenyűgöző. Ő Erzsébet, a királynő: az 1600-as év Angliájában mindennek a kiinduló- és a végpontja, az univerzum közepe. Az ő Angliájába repíti el az időutazásra vágyót Richard Tames útikönyve, a Shakespeare Londonja napi öt garasból.

Az eredetileg a híres Thames & Hudson kiadó indította, nálunk a Scolar kiadta Utazzon a történelemben! sorozat harmadik kötetében új szerzőt ismerhetnek meg az olvasók. Azok után, hogy a kritika mennyit dicsérte az első két, Rómáról és Athénról szóló könyv íróját, Philip Matyszakot, talán eretnekség leírni: de nekem Richard Tames szövege még sokkal jobban tetszett. Még izgalmasabb kötet született, nem csoda, hiszen Tames London történelmének és idegenforgalmának nemzetközileg elismert szakértője. A már ismerős szerkezet, amelyben témáról témára haladva ismerhetjük meg a 16-17. század fordulójának Londonját az étkezéstől és öltözködéstől a vásárláson, ünnepeken át a legfontosabb látnivalók bemutatásáig, képekkel, térképekkel, rajzokkal, korabeli érdekességekkel kiegészítve, mintha ebben a kötetben még jobban működne, mint elődeiben. A világ még érdekesebb, s olvasás közben úgy érezhetjük, a korszak híres emberei, mint a zseniális Shakespeare, a púpos miniszter, Robert Cecil, a divatdiktátor felfedező, Sir Walter Ralegh, a királynő varázslója, Dr. Dee, sőt, maga a királynő is, személyes jó ismerősünkké válnak.

Rengeteg kérdésre választ kaphatunk, még olyanokra is, amelyek sosem jutottak volna eszünkbe. Például, hogy miért nem használták a Gergely-naptárt Angliában? Hogyan volt lehetséges, hogy a legtöbb angol sörözőnek nő volt a tulajdonosa? Melyek voltak a legjobb iskolák a korszakban? És melyekben lehetett a latin mellett angolul is beszélni néha? Mi volt drágább a korszakban: három seprű vagy három kanál? Miként volt szokás kiválasztani a házasságra megfelelő napot? Mi volt a népszerűbb akkoriban: a medve- vagy a kakasviadal? Hogyan juthatott be egy boncterembe a bátor vállalkozó? Milyen volt egy korabeli börtön? Miért karcoltak a látogatók graffitiket a Szent Pál-katedrális ólomtetejébe? Hol mondta a királynő: „ennek a helynek a rabjából emelkedtem fel ennek az országnak az uralkodójává”?

Sose hittem volna azt sem, hogy le fog kötni egy táblázat, ami elmagyarázza, hogyan lehet a korban használt hatféle arany- és kilencféle ezüstpénz átváltogatni. Pedig ez történt: az eddig csak könyvekből, filmekből ismert pennyk, garasok, shillingek, reálok és angyalkák (igen, ilyen nevű pénz is volt) rendszere… na jó, átláthatóvá nem vált, de legalább egy kicsit megsajnáltam a korszak pénzváltóit… Egy francia koronáért egyébként a könyv szerint „általában hat shillinget adnak, de néha hat shillinget és négy pennyt. A franciáknál sosem lehet tudni.” A kedvenc pénzem a rose noble lett, mivel a rózsa a királynő jelvénye.

A könyvből arra is fény derült, milyen kertek voltak a legdivatosabbak a korszakban: a legszebbekben füves tekepályák és mesterséges dombok váltakoztak kőrisfaligetekkel, virágágyakkal, nyírott sövényekkel, szökőkutakkal és barackosokkal. Meg persze rózsalugassal, hiszen a rózsa a királynő jelvénye.

A korabeli gyógymódok is nagy hatást tettek rám. Azt ugyanis még el tudom képzelni, hogy jó a náthára, ha egy darabka fehérrépát dugok az orromba, és lehet, hogy kidugul a fülem, ha kenderolajat öntök bele, és azon a lábamon ugrálok, amelyik oldali fülem zúg. Viszont, remélem, sosem jutok el odáig, hogy az asztmámat édesgyökérrel átmosott rókatüdő fogyasztásával, vagy a hajhullásomat égetett galambürülék felkenegetésével gyógyítsam. Akkor már inkább ennék a korszakban, és nem gyógyulnék: a csodás finomságok, mint a hattyúhús, a kócsag saját vérében, vagy a kagyló ugyan a többség számára elérhetetlenek, de én megelégednék az apró angol eperrel (persze csak akkor, ha cukros, fahéjas, gyömbéres borban tálalják), a suffolki juhsajttal vagy épp a francia recept alapján, főtt rizsből, kappanhúsból, mandulatejből és cukorból készített blancmange-zsal. A királynő kedvenc finomsága egyébként a cukrozott mandula volt, mint a könyvből kiderül.

Zárásképpen le kell írnom, hogy egyszerűen megkedveltem ezt a könyvet. Nemcsak szellemes volt, érdekes és szép (66 képe mellett 11 színes festményillusztrációval), de valóban meg is szerettette velem a helyet és az időt, amiről szólt. Legszívesebben újra odautaznék képzeletben: még úgy is, ha valaki kezelni szeretné az asztmámat. Mert a régmúlt, I. Erzsébet Angliája élőbbnek és izgalmasabbnak tűnik innen nézve, mint eddig bármikor.

A képeken I. Erzsébet (1533-1603, uralk. 1558-1603) látható a National Portrait Gallery egy 1585-ös képmásán, a Darnley-portrén (1575), William Segar Hermelines portréján (1585), a Szivárvány-portrén (1600) és az Armada-portrén (1588). Természetesen mindegyik hízelgő és egy uralkodót ábrázol, nem egy embert, de az első kettő közelebb állhat a valósághoz.

Linkek
Utazzon a történelemben! - A Scolar kiadó Útikalauz-sorozata
Philip Matyszak: Antik Róma napi öt denariusból
Philip Matyszak: Antik Athén napi öt drachmából
Charles FitzRoy: Reneszánsz Firenze napi öt forintból
Donald P. Ryan: Ókori Egyiptom napi öt debenből

A cikk az Ekultura.hu-n: Richard Tames: Shakespeare Londonja napi öt garasból
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én