Az összes szöveg a könyv első két oldaláról való és Eleai Parmenidészé, Pliniusé, meg a Plinius nevű szereplőé. És persze Harald Voetmanné. A dán író és klasszika-filológus fiatal (1978-ban született), a Plinius szerint a világ pedig az első regénye volt, de úgy lehet szeretni, mintha egy pálya főműve lenne. A legteljesebb mértékig élvezetes olvasmány tele játékkal, váratlan intertextusokkal („Homályos tükör vagyok egy arcba zárva, mely most egy homályos tükör foglya.”), humorral, naturalizmussal és nagyon erős példázatossággal. A fikció egyszerű és különös: Plinius, a Historia Naturalis szerzőjének életébe láthatunk bele kilenc rövid jelenet erejéig. A belefeledkezést három hang és kétféle narráció segíti. A nagy mű hol bölcsnek, hol sutának ható idézetei („a szem, a test legértékesebb része…”), melyekben Plinius a mindenséget vágyta enciklopédiába foglalni, váltakoznak a szerző – szereplő – kommentárjaival és monológjaival. Majd – fiktív szóval – megszólal ifjabb Plinius, az író unokaöcs és fogadott fiú is, valamint Dioklész, a rabszolga, akinek abban a megtiszteltetésben lehetett része, hogy írásba foglalhatta a nagy Plinius gondolatait a diktálás alapján, ő azonban e történetben leginkább a bor, a szolgálólányok és a szabadság iránt érez csak vágyódást… A narráció egy részét ifjabb Plinius valódi levelei alkotják, ám itt is megjelenik a szerzői hang, amely egy kiábrándítóan emberi és elképesztően különc, önmagát kereső, a tudás felhalmozása, a gyerekkori emlékek megidézése, és axiómák felköhögése által magát megtalálni vélő, majd újra elveszítő valakinek ábrázolja a tudóst.

„Pliniusnak vérzik az orra.” – tér vissza újra és újra a kiábrándító kezdőmondat. Mivel tényleg gyarló ember: allergiás, olvasás helyett motyog, a hideg rázza, álmatlanságban szenved (igaz ez, az éberség segíti a munkáját), folyton fantáziál (talán innen a kötet pornográf híre, de aki ezért veszi a kezébe, csalódni fog a testnyílások nélküli leány megerőszakolásának legalább annyira naturalista, mint éterien költői metaforájában). Ám a könyv nem ennyit mutat: a nagy embert papucsban. Azokat, akik Voetmann művét tudományos ismeretterjesztő történelmi regényként szeretnék besorolni, amely bemutatja az ókori, barbár, véres Rómát, (a regénybeli) Plinius maga neveti ki: „A természet húszezer kimagasló kegyetlenségét gyűjtöttem össze. Kedves honfitársaim, elérkezett a kacagás ideje.” A valódi Plinius-munkát, a Historiát tényleg gyűjtemények, adatok, rendszerezések teszik ki, ám a regény-Pliniusnak semmit sem sikerül igazán megírnia, s tudja is, hogy a minden(sége)t leírni lehetetlen. Mindig van másik nézőpont, párhuzam, ellentét, vita, féligazság, elhallgatandó felismerés, néha a rabszolga is elalszik diktálás közben: „eltűnhet egy-egy mondat”. Egyáltalán: az olyan irodalom létrehozása is lehetetlen, amely pontosan olyan, amilyennek szerzője szánta. Látszólag persze Plinius természettudományi megfigyelései nem szellemi zabhegyezések, hanem a kézzelfogható ismeretek tárába tartoznak: a nemiségről elmélkedni például kétséges, de ha egyszer a tudós feljegyez egy adatot az esküvője napján nőből férfivá változott emberről, az már mégiscsak valami. (Vagy mégsem?...) Hirtelen úgy tűnhet, sokkal nagyobb a baj annál, hogy a szépirodalom vagy a művészet nem tud általános igazságokat megfogalmazni. Lehet, hogy a természettudomány sem?

A regényben mindenki ír és írni próbál. A szökött rabszolga, akivel megíratják szökése indokait, s nem meri abbahagyni a szöveg szerkesztését, mert ha egyszer befejezi, végrehajtják a büntetését. A grafomán és nagybátyját folyton kijavító, felette ítélkező ifjabb Plinius, akinek írói életművét csak néhány mézesmázos, Traianusról szóló dicsőítés alkotná, ha nem ő a nagy tudós rokona, így viszont egész életében emiatt és az erről írt levelei által maradhat híres… És persze ír az idősebb Plinius is, hogy eljusson oda: „Nem kétséges, hogy sok minden még az én figyelmemet is elkerülte.” (a Historiában), és „Egy benső világba vettettem, melyet se érzékelni, se leírni nem lehet.” (a regényben).

A testnyílások nélküli lány megerőszakolhatatlan. A világ megírhatatlan. Plinius meg itt jár köztünk: mindig éberen (lásd Vågen), de teljesen tanácstalanul.

A cikk az Ekultúrán: Harald Voetmann: Plinius szerint a világ
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én 
Az idézetek Soós Anita fordításai. A könyvet a Typotex Kiadó adta ki új, Science in Fiction című szépirodalmi sorozatában.

A könyv második titka a szerkesztés. Olvastán meg fognak lepődni azok, akik az egy vagy maximum két, arányosan cserélgetett szálon futó akció-sci-fikhez vannak szokva. Itt minden fejezet több részből áll, hol Kirvin Angliájában, hol az egyetemen vagyunk, hol pedig Kirvin naplószerű hangfelvételeit hallgathatjuk, amely az ő Domesday Bookja, Ítéletnapi Könyve. A regény három részéből az első kettő ráadásul kifejezetten lassú menetű, s egészen apró eseményekből áll össze. Töprenghetünk rajta, vajon mi történik Kirvinnel a bizonytalan a múltban: Megszereti a férfit, aki rátalált? Vagy inkább segíti, hogy célba érjen titkos szerelménél, a Kirvint befogadó ház úrnőjénél? A kor gyereknevelése fogja foglalkoztatni? Vagy inkább az ellen tesz majd, hogy az általa megkedvelt család kislányát hozzáadják egy rohadó fogú, durva, ötvenéves lovaghoz? Feltűnik-e majd tudása a ház rosszindulatú nagymamájának, aki nemcsak babonás, de kenetesen fanatikus is? Boszorkánynak kiáltják ki? Gyógyító lesz belőle? Mindez csupa olyan ötlet, amely más szerzőknek könnyedén elegendő volna két-három időutazós középkori regény lefirkantásához is. Willis azonban csak szövögeti a szálakat, egyre jobban megismerteti az olvasóval a nagyon hitelesen ábrázolt középkori világot, jó ismerősünkké tesz minden szereplőt, hogy aztán a harmadik részben felcsapjanak az Utolsó Ítélet lángjai. Ám ekkorra már félig mi is ott vagyunk, abban a képzelt és mégis valóságos középkorban, a lángok között: minden fájdalmat át tudunk érezni, s talán a befejezés is közelről érint majd. Nem is beszélve arról, hogy Kirvin kalandjai csak a könyv kétharmadát teszik ki, hiszen amikor olvasóként a legjobban az érdekelne minket, mi is történik vele odaát, hosszú részek mutatják be a tudományos közösség csődjét, miközben titokzatos járvány tombol 2054-ben, az egyetemet pedig karanténba zárják. Vajon mi köze Kirvin időutazásához a titokzatos fertőzésnek? S milyen hatással lesz a lány útjára és persze Dunworthy professzorra, Kirvin védőangyalára az egész?

A válaszhoz szükség van a könyv harmadik jó tulajdonságára: a hangulatos hitelességre. A történelmi adatok tökéletesen pontosak. A 14. századi angliai nyelv foszlányai, a népszokások és a néprajzi részletek, az ízek, szagok, hangok, látványok bemutatása félelmetesen élethűen varázsolja az olvasó elé azt a világot, amely kényszerűen Kirviné lett. Eközben a tudósok környezetét a tragédiákat is megengedő, mégis szórakoztató anekdotikussággal ábrázolja Willis, elég az aranyos unokaöcsre, Colinra gondolni, vagy Mr. Finchre, a tökéletes inasra, aki ötpercenként jelzi, a karanténban minden élelmiszer „csaknem” elfogyott. A könyv harmadik, immár szélvészgyors tempóban, a végítélet lovasaival együtt száguldó részében pedig félelmetes apokalipszis tárul a szemünk elé: olyan látvány, amihez mérve teljes mértékben eltörpül egy hagyományos időutazós regény fő témája, vagyis hogy ó, jaj, vajon visszajut-e a főhős saját idejébe.

Egyszerre szépirodalom, történelmi regény és sci-fi tehát Connie Willis könyve. Ha helyenként kissé túlírt is az első két rész, utólag, a mesteri harmadik rész olvastán minden összeáll, és tökéletesen pontossá válik. A fordítás is jól sikerült – főképpen a kötet óriási terjedelméhez viszonyítva –, talán csak azt lett volna érdemes másképp megoldani, hogy a középkori szereplők ne kegyelmednek szólítsák egymást korra és nemre való tekintet nélkül, s ne magázódjanak anakronisztikusan. Ettől azonban még az Ítélet Könyve és magyar kiadása is marad az, ami: egy klasszikus sci-fi legenda, amit ismerni kell és érdemes.

A cikk az Ekultúrán: Connie Willis: Ítélet Könyve
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én 
A könyvet a Mtetropolis Média adta ki, Sohár Anikó fordításában.
A bejegyzésben látható borítóképek érdekesen mutatják, mit sikerült a magyar fedélképhez felhasználni.