Az 1966-ban készült The Time Tunnel, vagyis Időalagút tévésorozat első részében két amerikai tudós, dr. Anthony Newman és dr. Doug Phillips belép az Időalagútba, a tíz éven át titkosan működő kormányprogram által létrehozott tér-idő átjáróba, s segítségével különböző más időkbe kerül át.

Természetesen, hogy a történet minél izgalmasabb és érdekesebb legyen, az alagútból a két barát mindig az események sűrűjébe zuhan ki (szó szerint és átvitt értelemben is). Franciaországba a D-nap, Angliába a viking támadás, az Alamóba az erőd eleste előtt közvetlenül kerülnek, ott vannak Gettysburgnél, a New Orleans-i csatában, vagy egy amerikai kisvárosban, épp a Halley-üstökös feltűnésekor... Bár "tudományos" szemszögből kritikával illethető az időzítés, amivel Tony és Doug (általában) jelentős történelmi pillanatokat él át a múltban, tény, hogy senkit, még engem sem érdekelne egy olyan időutazás, amelynek során a két tudós kő-papír-ollóval tölt egy napot az áthatolhatatlan, 17. századi norvég fenyvesekben, majd anélkül távozik, hogy bármi is történt volna vele... Épp ezért tökéletesen megbocsátó vagyok a fikció valószínűtlenségével kapcsolatban: főleg, hogy még így is akadnak igazi meglepetések a történetekben.

Ezt a bejegyzést leginkább azoknak ajánlom, akik már ismerik a sorozatot, vagy nem zavarják őket a SPOILERek. Életemben először úgy láttam a filmeket, hogy amikor az egyes részek végére vágott cliffhangerben a főszereplők megérkeztek egy-egy új helyszínre, semmit sem sejtettem, s így én is épp úgy lelkesen találgathattam, hova kerültek, mint ők. Ezt az élményt pedig kár volna elrontani. De újranézés is van a világon, s akkor jól jöhet egy időpont-, helyszín- és tartalommutató... A címek utáni rövidítés arra utal, a cselekményben a múltban (M) vagy a jövőben (J) kalandozik-e a két időutazó, illetve hogy van-e az időutazáson kívül sci-fi elem (idegen lények, más bolygók, a földitől eltérő technika) (SF), fantasyelem (F) vagy horrorelem (H) az epizódban.

1. Rendezvous with Yesterday - Randevú a tegnappal (M)
A pilot 1968-ban (tehát a sorozat készítési ideje után két évvel, a jövőben) kezdődik a titkos arizonai kutatóbázison, ahol Tony és Doug dolgoznak. Hogy a szenátusi döntéshozók ne állíthassák le az általuk feleslegesnek ítélt Tic-Toc-projektet, dr. Newman átlép az Időalagúton, bizonyítva, hogy az igenis alkalmas emberi lények tér-idő átvitelére. A Titanicra érkezik 1912. április 13-án, egy nappal azelőtt, hogy a hajó jéghegynek ütközött és elkezdett elsüllyedni. Dr. Phillips követi barátját, hogy segítsen neki, így ő is az Időalagút utazójává válik. A kérdés: beavatkozhatnak-e az időutazók a múltba, meg tudják-e menteni a hajó utasait?

2. One Way to the Moon - Leszállás a Holdon (J, SF)
A bázison mindent megtesznek, hogy visszahozzák a két tudóst 1968-ba. Az időzítés azonban elcsúszik: Doug és Tony 1978-ban találja magát, egy kilövésre kész, a Marsra induló rakéta gyomrában. Az űrhajósok állítják, semmit sem tudnak a Tic-Toc-projektről, tíz évvel azután, hogy Newman és Phillips elindultak... Ám ennél is nagyobb baj, hogy az expedíciót, amely a hidegháborús versenyfutás kulcseleme, valaki szabotálni készül: a kapitány pedig a két doktort véli szabotőrnek. Az űrhajó kényszerűségből landol a Holdon... Közben, 1968-ban viszont megérkezik a bázisra szakértőként az egyik leendő űrhajós.

3. End of the World - Világvége (M, M)
Doug és Tony következő állomása az Emperor Bánya, valahol Amerikában. Miközben Tony majdnem bányaomlás foglya lesz, majd megkísérli, hogy a föld alatt rekedt 200 bányásznak segítséget hozzon, Doug arra kényszerül, hogy minden fizikusi tudását összeszedve tudományos érvekkel győzzön meg egy kortárs tudóst arról, a Halley-üstökös nem fog összeütközni a Földdel, világvégét okozva. Mindez 1910. május 21-én éjszaka játszódik le - közben azonban az üstökös 1968-ra is éreztetni kezdi hatását az Időalagúton keresztül... Amikor pedig a bázis megkísérli visszahozni Tonyt, az 1958-as Arizonába kerül...

4. The Day the Sky Fell In - Amikor az ég a földre zuhant (M)
A két tudós 1941. december 6-án zuhan ki az Időalagútból Honolulun. Tonyban régi emlékek kelnek életre: december 7-én Pearl Harborban élte át a japán támadást, s ekkor tűnt el az apja, Newman parancsnok, a haditengerészet tisztje is. Minden mást azonban jótékonyan kitörölt Tony elméje: például, hogy ő hogyan menekült meg a kataklizmából. Douggal elhatározzák, hogy megkeresik Newman parancsnokot, megkísérlik figyelmeztetni a veszélyre, s utánajárnak, biztonságban van-e a hétéves Tony. Eközben japánok vadásznak a két kémnek vélt tudósra, a kikötőbe pedig közeledik az Enterprise repülőgép-hordozó...

5. The Last Patrol - Az utolsó őrjárat (M)
Tony és Doug New Orleans közelében érnek földet 1815. január 6-án, két (a film állítása szerint egy) nappal a mindent eldöntő ütközet előtt, amely az 1812-es háborúként emlegetett négyéves konfliktus egyik záróakkordja volt, s katasztrofális brit vereséggel ért véget. Southall ezredes fogságába kerülnek, aki amerikai kémekként kezeli őket, majd furcsa alkut kínál nekik. Eközben a bázison az ezredes kései leszármazottja, Southall dandártábornok érdeklődve figyeli a múltat: meggyőződése ugyanis, hogy a hóhér melléknevet kiérdemelt őse nem is hibázott akkorát New Orleansnál, ahogyan a történészek gondolják...

6. Crack of Doom - Az elsüllyedt vulkán (M)
A két tudós egy kitörni készülő vulkán közelében ér földet, s azonnal ellenséges bennszülöttek fogságába esik, akik fel akarják áldozni őket. Dougot és Tonyt az érdes modorú tudós, dr. Holland menti meg, aki lányával, Eve-vel végez kutatásokat a szigeten: a Krakatoán, amelyet 1883. augusztus 27-én az emberi történelem leggyilkosabb vulkánkitörése egyszerűen felrobbantott. Holland azonban esküszik, hogy a kitörés csak húsz év múlva várható, ráadásul Doug rájön, valami Eve naplójával sem stimmel: a Krakatoa kitörésre kész, ám a lány szerint még csak 26-a van... Közben a bázis a tudósok visszahozatalával kísérletezik...

7. Revenge of the Gods - Az istenek bosszúja (M)
Tony és Doug két támadó hadsereg közé érkezik az Időalagútból: a trójaiak épp kitörnek a várból, a görög seregek azonban ötletes taktikával védekeznek. I. e. 1200-ban járunk, az ostrom tizedik évében: Párisz, Trója önjelölt uralkodója lassanként már bizonyos a győzelmében. Odüsszeusz viszont, akire Akhilleusz halála után a görög hadak irányítása maradt, titokban épp a falovat tervezteti. Igen bizonytalan azonban abban, vele vannak-e az istenek, míg két mindentudó olümposzi be nem lép a sátrába... Szárnysegéde, Szárdisz azonban kételkedik Tony és Doug isteni voltában, ráadásul épp elárulni készül a görögöket.

8. Massacre - A mészárlás (M)
1876. június 24-én, egy nappal azelőtt, hogy az egyesült indián törzsek Őrült Ló vezetésével felmorzsolták Custer tábornok 7. lovasságát Little Bighornnál, Doug és Tony indiánok fogságába kerülnek. Egy magányos küldönc, a tizenöt éves Tim McGinnis kürtös próbálja meg őket kiszabadítani, ám Dougnak egyedül kell távoznia vele. Custer táborába indul, hogy onnan segítséget vihessen barátjának. Eközben Tony Ülő Bika törzsfőnök foglya lesz, s több próba során kell bizonyítania bátorságát és becsületességét: ha bármelyiken elbukik, Őrült Ló megölheti. A bázisra ezalatt megérkezik tanácsadónak Whitebird professzor, aki maga is sziú...

9. Devil's Island - Az Ördögsziget foglyai (M)
Az epizódban Tony és Doug négy napot töltenek a hírhedt Ördögszigeten: 1895. március 14-én kerülnek oda, egy nappal azelőtt, hogy a börtönőrök a helyszínre szállítanák az igazságtalanul elítélt Alfred Dreyfus kapitányt. Bár a két tudós kezdetben megpróbálja bebizonyítani, tévedésből kerültek a foglyok közé, rá kell jönniük, a leghelyesebb a puszta túlélésre játszva bevárni, míg a bázis lokalizálja a hollétüket. Barakktársaik azonban szökésre készülnek, hogy megmenthessék a kapitányt. Doug és Tony tudja, Dreyfus sosem szökött meg a börtönéből: de vajon miként győzhetik meg a többieket, hogy meneküljenek, de nélküle?

10. Reign of Terror - A rémuralom (M)
Doug sáros nagyvárosi utcán zuhan ki az Időalagútból: 1793. október 8-a van, a helyszín Párizs. Különös ruházata azonnal szemet szúr: három sans-culotte elfogja, s mint a forradalom ellenségét, elindítja a Temple felé. Még szerencse, hogy Tony ki tudja szabadítani, majd Blanchard, Marie Antoinette titkos híve elrejti őket az őrjárat elől. Kirk tábornok szeretné mielőbb visszahozni tudósait: fókusztárgynak régi, családi gyűrűjét küldi át a múltba. Tony azonban alig húzza az ujjára, amikor Dougot és őt letartóztatja egy dühös jakobinus, aki a megszólalásig úgy néz ki, mint Kirk. Vajon megmenekülhetnek-e előle és a guillotine elől?

11. Secret Weapon - A titkos fegyver (M)
Doug és Tony éjszaka ér földet valahol Kelet-Európában, egy nagyvárosban. Épp rájönnek, hogy 1956. június 16-a van, amikor különleges üzenetet kapnak a bázisról: találkozniuk kell Alexisszel a Jarina utcában, éjfélkor. Alexis amerikai ügynök, aki iratokat nyújt át "Smithnek és Williamsnek", a két tudósnak, akiket másnap el kell vinnie az A-13 létesítménybe, hogy kikémlelhessék azt. Tony és Doug elfogadják a feladatot, s megismerkednek Biraki professzorral, akinek, úgy tűnik, van egy saját Időalagútja itt, a vasfüggöny mögött, tizenkét évvel az amerikaiaké előtt... A kérdés csak az, működik-e?

12. The Death Trap - Halálos csapda (M)
1861. február 22-e hajnala: Doug és Tony egy Baltimore külvárosában álló pajtában jelennek meg, így kényszerű részesei lesznek egy titkos gyűlésnek, amelyen a néhai John Brown követői a fanatikus Jeremiah Gebhardt vezetésével azt tervezik, hogy végeznek a városon aznap áthaladó, a beiktatására igyekvő Abraham Lincolnnal. Így kitör a háború, s sikerül mihamarabb eltörölni a rabszolgaságot. A Pinkerton Ügynökség emberei megzavarják a gyűlést: Tony elmenekül, Dougot azonban elfogják a detektívek. Míg ő azt bizonygatja, nem merénylő, Tony megismeri a Gebhardt-testvéreket, s megpróbálja megakadályozni tervük végrehajtását.

13. The Alamo - Alamo (M)
Elérkezett Alamo, a texasiak védte erőd tizenhárom napos ostromának utolsó napja. 1836. március 6-a van, amikor Doug és Tony megjelenik a mexikói hadsereg és a kétségbeesetten védekező Alamo közti senkiföldjén: még szerencse, hogy Reynerson kapitány segítségével bemenekülhetnek az egyelőre biztonságos falak közé. A híres Travis tábornok azonban egy szót sem hisz el a történetükből és bezáratja őket, Doug ráadásul megsebesül. Tonyra vár a feladat, hogy kiszökve az erődből, orvost hozzon barátjának és a sebesülteknek a mexikóiak megszállta San Antonióból. Eközben a bázis az Időalagúton át 1968-ba viszi Travis tábornokot.

14. Night of the Long Knives - Hosszú tőrök éjszakája (M)
Az Albert-erőd apró helyőrség a pesavari katonai kerületben, közel a Haibár (Khyber)-hágóhoz: 1886 májusában senki sem gondolná, hogy itt fog eldőlni Brit-India jövendő sorsa. A határ túloldalán ugyanis a vérszomjas törzsi vezető, Hira Szing tervezi a "hosszú tőrök éjszakáját", amikor többezer afgán harcost összegyűjtve lecsap majd a britekre. Az Időalagút az ő kezére juttatja Dougot, Tonyt azonban, akit az afgánok halottnak hittek, egy fiatal újságíró menti meg, bizonyos Rudyard Kipling... A bázis mindkét tudóst halottnak hiszi, s Doug is biztos abban, hogy elveszítette a barátját, ám váratlan segítsége támad: a vak Kási.

15. Invasion - A partraszállás (M)
A két tudós egy tűzpárbaj közepén jelenik meg a Cherbourgi-félsziget egy kisvárosában, Sainte-Mère-Église-ben, 1944. június 4-én, két nappal a partraszállás előtt. A francia ellenállók elmenekülnek, a meglepett nácik azonban elfogják Tonyt és Dougot, akik ezúttal nemcsak attól félhetnek, hogy áldozatul esnek a bombázásnak, vagy hogy megkínozzák őket: sokkal veszélyesebb, hogy esetleg elmondják az igazat a készülő támadásról. A náci Kleinemann doktornak azonban más a terve: Dougot tudományos kísérlete alanyává teszi, amelynek tétje, megváltoztatható-e a személyiség, Tonyt pedig egyelőre engedi megszökni...

16. The Revenge of Robin Hood - Robin Hood visszavág (M)
1215 júniusa, Anglia: János király börtönbe záratja a vakmerő nemest, Huntington grófját, aki rá akarta kényszeríteni, hogy írja alá a nemesség nagy szabadságlevelét. Sajnos Doug Phillips pontosan ebben a pillanatban jelenik meg a trónteremben, így ő is a kínzókamrába kerül, ahol a király őrei azt akarják megtudni, hol találkoznak a Magna Cartát összeállító bárók. Még szerencse, hogy Tony Newmant eleve a börtönbe vetette ki az Időalagút... Douggal összefogva igyekeznek kiszabadítani Huntingtont, aki nem más, mint az egykori Robin Hood. Közben a bázis új módszerrel próbálkozik, hogy végre hazavigye őket...

17. Kill Two By Two - Életre-halálra (M)
Tony és Doug egy kis szigetre kerülnek, amelyet amerikai hadihajók lőnek, s épp elhagynak a japánok. 1945. február 17-e van, a helyszín Minami Iwo, s az apró földdarabon már nem tartózkodik, csak négy ember: Tony, aki az érkezéskor megrándította a bokáját, Doug, aki elviszi őt egy japán megfigyelőállomáshoz, Icugi őrmester, az idős katona, akinek virág van az asztalán - és Nakamura hadnagy, aki gyűlöl mindenkit, aki amerikai és akinek még van hová hazamennie... Két ember kényszerül harcolni két ember ellen... Közben 1968-ban a bázisra különös vendég érkezik szakértőnek: dr. Nakamura, aki úgy tudja, a fia 1945-ben meghalt.

18. Visitors from Beyond the Stars - Látogatók a csillagok közül (M, SF)
Doug és Tony lenyűgöző technikai felszereltségű űrhajó belsejében találja magát. Két ezüstszín bőrű idegen tudomásukra hozza, hogy épp próbatámadást hajtanak végre a primitív 16-os Planéta ellen. Az mindkét tudósnak egyértelmű, hogy a látogatók célpontja a Föld: de arra nem számítanak, hogy nem 1968-ban, hanem 1885-ben járunk... Az Alfa 1 hajója a Mullins nevű arizonai kisváros közelében teszi ki utasait, Tony pedig feladatul kapja, hogy vigye el az idegenek ultimátumát. A városlakók azonban nem érnek rá egy holdkóros hazugságaival foglalkozni, amikor a Smith-síkságon a lovasság utolsó százada csap össze az apacsokkal...

19. The Ghost of Nero - Nero szelleme (M, F, H)
Tony és Doug egy alpesi villa közelében ér földet, amely folyamatos tüzérségi tűz alatt áll: 1915. október 23-a van, s mindenhol első világháborús csapatok nyüzsögnek. A két tudós a villa pincéjébe menekül, ahol egy omlás kis híján végez velük. Feltárul azonban egy kamra a falban, benne a zsarnok Nero császár hatalmas szarkofágjával. Miközben Doug és Tony a pincerendszer titkos folyosóin keresztül bejut a villa könyvtárszobájába, s megismerkedik Enrico Galba gróffal, egy német híradós előörs elfoglalja a házat. A bázis már tudja, hogy a villa még e napon megsemmisül. Közben azonban kísérteni kezd Nero szelleme...

20. The Walls of Jericho - Jerikó falai (M)
Valamikor i. e. 1550-1200 közt zajlott Jerikó ostroma, amely a Biblia szerint a hetedik napon a város falainak leomlásával ért véget. Tony és Doug két nappal korábban jelenik meg a zsidó vezér, Józsué sátrában: isteni küldöttnek tekintik őket, de kémkedni küldik Jerikóba. Tony rájön, ezzel a Bibliában leírtakat váltják valóra, ezért igyekeznek megtalálni Ráhábot. Ám képtelenek kémként meglapulni, amikor a városiak épp embert áldoznak Kemósnak... Eközben a bázison dr. Ann MacGregor jogos szkepticizmussal veti fel: ha a Biblia az egyetlen dokumentum egy történelmi eseményről, nem kellene szó nélkül elfogadni az állításait.

21. Idol of Death - Az arany álarc (M)
1519. október 1-je van: Cortez, a vérszomjas konkvisztádor csapataival egyre beljebb nyomul a Veracruz közeli őserdőbe. Emberei éppen védtelen indiánokat kínoznak, amikor Doug és Tony megjelenik a fák között. Sajnos nem sikerül megmenteniük a tlaxcalan törzsfőnök és felesége életét, sőt, maguk is Cortez foglyai lesznek, aki a kubai kormányzó kémeinek hiszi őket. Ám végül sikerül megszökniük az egyetlen túlélővel, a főnök fiatal fiával együtt. Miközben a bázis egy mexikói kalandor, Castillano segítségével kétségbeesetten próbálja lokalizálni földrajzi helyzetüket, a két tudós veszélyes útra indul, hogy megvédje a csodálatos arany álarcot.

22. Billy the Kid - Billy, a Kölyök (M)
Tony és Doug egy vadnyugati kisváros főutcáján jelenik meg, egy tűzpárbaj kellős közepén. A seriff irodájába menekülnek, ám a banditák követik őket: épp a börtönből akarják ugyanis kiszabadítani vezérüket, Billyt, a Kölyköt. 1881. április vége van, Lincolnban: Billy életében utoljára készül megszökni leendő gyilkosa, Pat Garrett elől. Amikor azonban Tony megpróbálja megakadályozni, hogy lelőjön egy seriffhelyettest, maga is a Kölyök célpontjává válik. Hogy megmentse, Doug nem tehet mást: fegyvert ránt és Billyre lő. De vajon végezhet-e vele, ha a Kölyök a történelemkönyvek szerint csak három hónap múlva fog meghalni?

23. Pirates of Deadman's Island - Kalózok között (M)
Az első amerikai-berber háború idején Stephen Decatur kapitány három amerikai hadihajóval támadást indít egy sziget ellen, amelyen kalózok tárolják készleteiket. Dougot és Tonyt egy nappal korábban, 1805. április 9-én veti az Időalagút Beal kapitány hajójának fedélzetére, ahol a kalózok fogságába esnek. A szigeten kikötő Beal életben hagyja őket, mivel másik foglya, a tízéves Armando, a spanyol király unokaöccse bátran szavatolja, hogy nagybátyja a két amerikaiért is fizet majd váltságdíjat. A tudósok persze azonnal igyekeznek megszökni a kis herceggel, nem számítanak azonban sem Decatur támadására, sem üldözőik gyilkos dühére.

24. Chase Through Time - Hajsza az időn át (M, J, M, SF)
Minden csendes az Időalagút-komplexumban, az ügyeletes dr. Stiles épp azt ellenőrzi, rendben megérkezett-e Doug és Tony a következő idő-tér helyszínre, 1547-be, a Grand Canyonba. Ám hirtelen valaki hátba lövi a tudóst: a szabotőr Raoul Nimon, aki nem elégedett meg egyszerű technikusi megbecsültségével, időzített atomtöltetet csempész az egyik berendezésbe, majd megrettenve a leleplezéstől maga is belép az alagútba. Kirk tábornoknak tudnia kellene, hol a bomba és mikorra van beállítva, így megkezdődik a hajsza az időn át: Tony és Doug először 1000000-ba követi a kémet, majd kétszer ennyit vissza az időben, az őshüllők korába...

25. The Death Merchant - A halálkereskedő (M, M)
Második napja tart a gettysburgi ütközet, amikor két civil tűnik fel a folyóparton. Becsapódik egy gránát, mire a fiatalabbik az arcához kap és holtan rogy össze. Egy északi őrnagy magával rángatja Dougot. Vele akarja megvalósítani feladatát: meggátolni, hogy egy kereskedő rengeteg puskaporhoz juttassa a délieket. Eközben a bázison dr. MacGregor rájön arra, hogyan lehet Tonyt feléleszteni: amnéziával tér azonban magához, s vadul hiszi, hogy ő a déli Andrews hadnagy, akinek át kell vennie a puskaport Mr. Michaelstől. Ráadásul a halálkereskedő valójában Machiavelli: a filozófus, aki az Időalagút hibájából került át 1519-ből 1863-ba...

26. Attack of the Barbarians - A barbárok támadása (M)
Doug és Tony ezúttal Keleten jelenik meg 1287-ben: mongolok támadnak rájuk, s Batu kán sátrába hurcolják a két tudóst. A barbár vezér, Kubiláj kán unokája meg akarja szerezni az uralmat egész Mongólia és Kína felett: ennek első lépése pedig a közeli erőd elfoglalása lenne. Batu azt akarja megtudni Tonytól, hogyan lehet bevenni az erődöt - és a vallatással majdnem megöli őt. Doug kiszabadítja a barátját, menekülésük azonban végül csak azért sikerülhet, mert találkoznak Marco Polóval, a velencei utazóval, aki Kubiláj megbízásából az erődöt védelmezi. Ott pedig különös dolog történik: Tony beleszeret a gyönyörű Szerit hercegnőbe...

27. Merlin the Magician - Merlin, a varázsló (M, F)
Tony és Doug ismét a bázison vannak, ha csak néhány percig is... Aki odavarázsolta őket, a csodák ura, Merlin, céllal érkezik: a tudósoknak segíteniük kell a naiv, fiatal Artúrnak, Cornwall hercegének, hogy visszafoglalja kastélyát a vikingektől, s így egyszer majd a legendás Artúr királlyá váljon. Merlin előtt nincsenek határok: halálos sebet gyógyít, korok között teleportál, s képes megbénítani a bázis teljes irányítórendszerét, nehogy Kirk tábornok és munkatársai kimenthessék barátaikat az 544-es Angliából. Van azonban néhány dolog, amihez nem elég a csoda: emberi bátorságra és találékonyságra van szükség - vagyis Dougra és Tonyra...

28. The Kidnappers - Emberrablók a jövőből (J, SF)
Doug és Tony különös, ismeretlen technikát használó csarnokba érkezik: Kirk tábornok a Canopus egyik bolygójára küldte őket, a földi naptár szerinti 8433-as évbe. Ám ezúttal mindez nem véletlen: a canopusi időutazó, O.T.T. ugyanis korábban elrabolta a bázisról dr. MacGregort, s egy üzenetet hagyott hátra bolygója koordinátáival. Miközben a két tudós a jövő emberrablóinak olyan áldozataival találkozik, mint Cicero vagy Erasmus, lehetetlen feladat vár rájuk: vissza kell küldeniük 1968-ba a bázis idő-tér átalakítóját, s Ann-t, aki nemcsak tudós, de Doug szerelme is, akit azóta nem látott, hogy először átlépett az Időalagúton...

29. Raiders from Outer Space - Támadás a világűrből (M, SF)
Tony és Doug Szudánban találják magukat 1883. (helyesebben 1884) november 2-án: nyolcadik hónapja tart a Máhdi embereinek véres támadása Kartúm ellen. A két tudós alig tud megmenekülni az araboktól, ám nem ez a legnagyobb veszély, ami rájuk leselkedik. Hamarosan különös idegenek fogságába kerülnek, akik erőtérrel védett bázist építettek ki az egyik közeli hegy gyomrában, s éppen a Föld nagyvárosainak elpusztítására és a bolygó leigázásra készülődnek - puszta erőfitogtatásból... Ezúttal a bázis sem segíthet: Tony így egy gyanakvó brit századost próbál meggyőzni, hogy segítsen megmenteni a Földet az idegenek rakétáitól...

30. Town of Terror - A rémület városa (J, SF, H)
A Maine állambeli kisváros, a 700 lakosú Cliffport békés, kedves, hangulatos - és teljesen kihalt 1978. szeptember 10-én, amikor Doug és Tony ideérkezik.  Egy pincében találják magukat, amely telis-tele van ismeretlen rendeltetésű gépekkel, amelyeket, úgy tűnik, egy élőhalott kezel. Ezután egy laborba jutnak, amely semmiképp sem földi eredetű. Innen viszont egy békebeli szálloda halljába nyílik az ajtó, a tulajdonosnő pedig állítja, a házának soha nem is volt pincéje... Hogy Cliffporttal valami nem stimmel, az enyhe kifejezés: nemsokára támadó szándékú androidok kerülnek elő, s a bázis, sőt az egész Föld is veszélybe kerül... 

Linkek
Az Időalagút sorozat
Tisztelgés az Időalagút előtt - Tribute to The Time Tunnel

A 2020-as év a blogon egyik kedvenc sorozatommal, az Időalagúttal kezdődött. Nem véletlenül: a következő hetekben több bejegyzésben is írok majd az Irwin Allen megálmodta sci-fi szériáról, amely mindössze egyetlen évadot élt meg 1966-67-ben, de azóta is legendás.

A tévésorozat első részében két amerikai tudós, dr. Anthony Newman (James Darren) és dr. Doug Phillips (Robert Colbert) belép az Időalagútba, s segítségével különböző más időkbe kerül át. A tudományos bázis folyamatosan próbálja őket visszahozni az idő és tér messzi távolából 1968-ba, indulásuk évébe, ők azonban ehelyett újabb és újabb történelmi kalandokat élnek át, s hol valóra váltják a történelmet, hol viszont szinte megváltoztatják.

Ebben a posztban egy montázsfilmet szeretnék ajánlani, amelyet az Időalagút tiszteletére készítettem.

Kattints a kisfilmért!

Viszonylag hosszú, mivel mind a harminc epizódból szerepelnek részletek, hátha más is kedvet kap a sorozat megnézésére. Az első ötven másodperc Tony és Doug indulását és a bázist mutatja be, majd különféle történelmi kalandok ízelítője következik. Két és fél perc után végre jut idő a szerelemre és a két tudós emberi kapcsolataira, majd ismét történelmi veszedelmek várják őket. Végül a kisfilm utolsó ötven másodperce az igazán science fictionbe illő epizódokat villantja fel. A sorozat főcímzenéjét az ifjú John Williams szerezte, a többi részletet ő, George Duning és Franz Waxman komponálta.

Link
Az Időalagút sorozat

Még soha nem írtam a blogon színházi előadásról: elmenni, megnézni, átélni, élvezni egy darabot egy dolog, megírni, miért tetszett, egy másik. (1) Ezért most sem biztos, hogy aki elolvassa a posztot, érteni fogja, miért gondolom, hogy a Büszkeség és balítélet két színészre című előadás zseniális, s mindenkinek meg kellene néznie, aki szereti a jó színházat, a bravúros és ötletes rendezéseket, a színészközpontú előadásokat, avagy Jane Austent... De mivel olyan mű adaptációjáról van szó, amelyet rengetegen ismernek és kedvelnek, talán mégis érdemes írni róla: hogy ha e percig bármi is visszatartott volna attól, hogy jegyet vegyél a Centrál Színház előadására, akkor most végre szánd el magad! (2) Az alábbi bejegyzés élménybeszámoló és töprengés arról, amit láttam. Valószínűleg legfeljebb a darab megnézése után lehet bárkinek elég türelme hozzá, hogy végigfussa, pedig nagyon rövid idő alatt született...


A Büszkeség és balítélet a világirodalom egyik legnépszerűbb klasszikus regénye: Jane Austen műve vaskos kötet, több száz oldal, számos fontos szereplővel, levelek, báli jelenetek, helyszínek és évszakok sokaságával. Nem csoda hát, hogy legfinomabb megfogalmazásban is őrültségnek tűnik úgy színpadra adaptálni, hogy mindössze két színész, egy nő és egy férfi játszhassa el. Bár készült már belőle két nevezetes mozifilm, s vagy tíz televíziós sorozat, ezekben mindig elképesztő mennyiségű sztár és színész, plusz statiszták garmadája mozgott, s nem volt hiány a lenyűgöző szépségű táj-, kastély- és szalonbelső-felvételekben sem. Egy angol színészházaspárra volt szükség ahhoz, hogy megszülessen a kétszereplős Pride and Prejudice: Joannah Tincey ugyanis maga és a férje, Nick Underwood számára írta a kétszereplős darabot 2013-ban.

Ahhoz azonban, hogy a mű eljusson Magyarországra, kellett néhány kiváló és merész alkotó: Puskás Tamás, aki folyamatosan keresi színházába az újat, szórakoztatót és művészit, s 2018-ban a darab bemutatása mellett döntött. Baráthy György, a fordító és dramaturg, akinek köszönhetően a Jane Austen-féle történet tökéletesen érthetővé és követhetővé vált egy olyan nézőközönség számára is, amelynek tagjai nem tettek kivétel nélkül GCSE-vizsgát a középiskola végén a regény cselekményéből és értelmezéseiből. S Ujj Mészáros Károly, a Liza, a rókatündér és az X - A rendszerből törölve rendezője, aki már e két (összesen 30 nemzetközi és hazai díjat nyert) filmjében is együtt dolgozott azzal a két színésszel, akikre ez a magyar ősbemutató épül: Balsai Mónival és Schmied Zoltánnal.

Darcy és Elizabeth: tánc és ismerkedés

A Büszkeség és balítélet két színészre mindössze kilencven perc: vagyis rövidebb, mint a 2005-ös moziadaptáció. Aki megnézi, valószínűleg mégis úgy érzi majd, hogy együtt élte át a szereplőkkel a cselekmény minden csavarját, furfangját és drámai pillanatát - ám egyúttal olyannak is tűnik majd az egész, mintha elkapta volna egy rövid, heves, kápráztató forgószél. Az előadást ugyanis szünet nélkül játsszák: a másfél óra alatt megelevenedik az egész regény, bálokkal, nagyjelenetekkel, párbeszédekkel és botrányokkal. A színpadon pedig összesen húsz karakter nyüzsög, akik közül kettőt tárgyak jelképeznek, a többi tizennyolcat viszont a két színész játssza el, folyamatos kaleidoszkópban váltva egyikről a másikra. (3) Ez olyan intenzív színházi élmény, amelytől lehetetlenség távol maradni: úgy tesz az előadás közvetlen részesévé, hogy miközben minden várakozást teljesít, mégis újra és újra meglep.

Amikor felmegy a függöny, Balsai Móni és Schmied Zoltán már ott ül a színpad közepén, s amikor a függöny összecsapódik a végén, ismét ott ülnek, közben pedig csak néhány másodpercre fordulnak ki a takarásba, hogy újabb szereplőként térjenek vissza. Sőt, legtöbb szerepváltásuk még csak nem is ilyen burkoltan, hanem teljesen nyíltan történik, a színpadon: egy-egy kellék vagy gesztus segítségével alakulnak át valaki mássá. Az előadás tehát folyamatosan eljátszik azzal, hogy kizökkent a megszokott, történetnéző mentalitásból: a vonzó szereplő, akivel épp azonosulunk, s aki épp most ejtett foglyul drámai hallgatásával, hirtelen színésszé válik, aki a sikerrel keltett színpadi csend után elmozdul, letesz egy kelléket, felragad egy másikat, s egy újabb, már kifejezetten ellenszenves alakká változik - mindezt a szemünk láttára. Wickham még tenyérbemászó bájjal kísérgeti a hölgyeket, mellén meg nem érdemelt kitüntetéssel, amikor a színész már kesztyűt ragad, s a büszke Darcyvá változik, aki megkövülten nézi Wickhamet. Elizabeth gyönyörű, élénkkék ruhájában hirtelen hátat fordít a közönségnek és a jelenetnek, amelyben szerepelt, felölt egy világos férfikabátot, megfordul, arcán félénk-nyílt férfimosoly, s máris tanúi vagyunk, hogy a színésznő (és nem Elizabeth) hogyan változik éppen Mr. Bingley-vé, aki udvarolni indul. Ráadásul olykor, két mozdulat vagy fényváltozás között mindkét színész narrátorként is működik: de a dramaturgia pompásan találja meg az egyensúlyt epika és dráma közt, így az a néhány mondat, amely nem köthető szereplőhöz, vagy elengedhetetlen átkötés, amely érthetővé teszi a színváltozásokat, vagy Austen legjava, aforizma, amely nagyon hiányozna egy vérbeli Büszkeség és balítélet-előadásból.

Mr. Collins és Elizabeth: vonzás és tasztítás

Ha fel is merült az alkotókban, követhető lesz-e majd a sok-sok váltás, véleményem szerint a darab tökéletesen érthető, s nem csak azok számára, akik a regény állandó búvárlói. A helyszíneket korhű, ám abszolút kreatív vetített képes háttér segít felismerni: az egyes otthonokban nemcsak az ablakon át látható táj változik (4), de a méltóságteljes családi portrék is, amelyeknek szintén a két színész a modellje. Hogy társadalmilag hol helyezkedik el az adott család, azt remekül jelképezi az egyes otthonok belmagassága: Pemberley-ben olyan magasra emelkedik a mennyezet, hogy Elizabeth szinte eltörpül alatta, Longbourne-ben viszont a magas Darcy feje kis híján eléri az ottani tető vonalát... Az íróasztal könnyedén változik zongorává, pusztán Elizabeth finom kéztartásától. A dívány lehet betegágy, a puff magaslat, ahonnan katonákat lehet figyelni, az egyetlen szék háttámlája pedig egy ló árnyképét rejti. S ha nézőként elfogadtuk, hogy a szék lehet ló, mindjárt kocsi elé fogják a következő jelenetben... (5)

Majdnem minden szereplő felismerését segíti valamilyen kellék vagy jellegzetes külsőség: az intrikus Caroline-nak legyezője van, affektál és eltartja a kisujját, Wickham mellén érdemérem virít, a mosolya pedig tolakodóan kedélyes. Kittynek és Lydiának idétlen szalagjai vannak, s mindkét lány hangosan vihog, Kitty még köhög is. Az enyhén görnyedt Mr. Bennet általában egy könyvbe temetkezik, a fiatalos Mr. Gardiner bonbont osztogat egy kis dobozból. Mrs. Bennet trampli, harsány és kövérkés (6), Lady Catharine udvariatlan, görnyedt és egy sétapálcára támaszkodik. Mr. Darcy mindig egy pár fehér kesztyűt tart a kezében, előkelő hanyagsággal, de sosem húzza fel. (7) Mr. Collins keresetten elegáns fogással egy fehér zsebkendőt lebezget. Számos ilyen jelzés azonban nemcsak attribútum, hanem a darab egy pontján kellékké is válik: a fásult és boldogtalan Jane elfogadja a bonbont, a harcos Elizabeth nem. Mr. Bennet könyvéből levél kerül elő, Mr. Collins a zsebkendőjével a háziakra nézve sértő módon tisztogatja le a széket, amelyre leül.

Caroline legyezőjével Darcyt bűvöli, Darcy csak Elizabeth-re figyel, keze ügyében a kesztyűk

Az apróságok néha segítenek megrajzolni egy karaktert, ám még a legkarikírozottabb szereplők esetében is ad mögéjük mélységet a színészi játék. Charlotte Lucas például enyhén púpos, továbbá előreáll a felső fogsora és selypít. A dolog azonnal sejteti, mennyire (nem) lesznek összeillő pár a merevléptű Mr. Collinsszal, akinek az alsó fogsora áll előre. A börleszk csúcsa a jelenet, amelyben megpróbálnak esküvői csókot váltani, ám az nem sikerül, így megelégednek az egymásba karolással. Amikor Elizabeth meglátogatja férjezett barátnéját, hogy kényszerűen végighallgassa, amint Mr. Collins bemutatja a ház szépségét, éreztetve vele, miről maradt le (8), a selypítő Charlotte újra megjelenik, s talán már sok is lenne a csúfság kifigurázásából. Ám ahogyan Charlotte kiválóan időzítve tirádája minden tagmondatát, elbüszkélkedik a nagy kertjükkel, amelyet a férje teljesen egyedül gondoz, szerencsére, mert legalább addig sincs benn a házban, ővele - a közönség ismét nevet, de egy pillanatra már sajnálja is a csúnya lányt. Akit persze ugyanaz a gyönyörű színésznő, Balsai Móni játszik, mint a szép és okos Elizabeth-et...

Ugyanígy Mrs. Bennet is nagyon sokféle ebben az előadásban. Kettőseik az önironikus Mr. Bennettel a regénynek is a fénypontjai közé tartoznak, ám a magam részéről sosem tudtam egészen kiegyezni a 2005-ös mozifilm sugalmazásával, amelyben a Donald Sutherland alakította elképesztően intelligens és bántóan cinikus férj folyamatosan csinált hülyét nevetséges feleségéből, a környezet és a nézők lelkes helyeslésével. A könyvet olvasva mindig úgy éreztem, Mr. Bennet sem hibátlan ember: például lusta és kissé gyenge, vagyis ha szenved is felesége természetétől, az ironikus megjegyzéseken kívül semmit sem tesz, hogy megvédje a lányait anyjuk hatásától vagy szurkapiszkáitól. Amellett végül is ő vette el Mrs. Bennetet: lehet, hogy hibázott, de kellett, hogy húsz évvel ezelőtt lásson benne valamit. Azaz tán Mrs. Bennet is több, mint egy tolakodó, harsány, fárasztó és csacska, középkorú nőszemély. Ez a különös előadás lehetőséget ad, hogy lássuk Mrs. Bennet-et a lányaiban, hogy Elizabeth-et ellentétbe állíthassuk az anyjával (9), sőt, hogy összehasonlíthassuk ezt a házaspárt a többi párral, akiket ugyanazok a színészek játszanak (Mr. és Mrs. Collinsszal, Jane-nel és Bingleyvel, Elizabeth-tel és Darcyval, vagy a gondoskodó-fontoskodó Mr. Gardinerrel, akinek ugyan nem jelenik meg a felesége, viszont ő Mrs. Bennet testvére).

Mr. és Mrs. Bennet: ahogy a (nagy)könyvben meg van írva

Emellett persze Mrs. Bennet igazi bravúrszerep: ahogyan tramplin jár, lelkesen lógázza a lábát, ahol csak lehuppan, harsányan óbégat, élénken gesztikulál, kínosan fintorog, az egyszerre kedves és kibírhatatlan. Azt a jelenetsort pedig tanítani lehetne (mert működik!), amikor Darcy (a színész) és Bingley (a színésznő, férfikabátban) csüggedten ülnek egymás mellett a puffon, s hirtelen megjelenik Mrs. Bennet. Balsai Móni kibújik a kabátból, csak behajtott jobb karja marad benne, továbbra is jelképezve Bingley-t, akivel reménybeli anyósa a lehető legtolakodóbban beszélget el, a maga rémesen keresetlen modorában, közben különféle gesztusokkal tapintatlanul bökdösve a fiatalember karját (vagyis a sajátját), s zavarba hozva Bingley-t Darcy előtt. Majd Mrs. Bennet távozik, de előtte még megpaskolgatja Bingley arcát, vagyis a saját, ismét Bingley-évé változott arcát, a saját, ám még Mrs. Bennethez tartozó kezével - na, jó, ezt inkább látni kell... Mrs. Bennetet arról lehet megismerni, hogy minden mozgásba lendül körülötte: talán ő az, aki a legtöbbet járkál az egész darabban, fel-alá illanva (bár inkább slattyogva) a színpad két széle közt.

Két szerepnek azonban nincsen különös ismertetőjele: ez pedig Elizabeth és (érdekes módon nem Darcy, hanem) Jane. Előbbi Balsai Móni szerepe, utóbbi viszont Schmied Zoltáné. Ha egy nő férfit alakít, sokféle lehet, de ha férfi játszik nőt, az általában paródia szokott lenni, komikum és mulatság. A második legérdekesebb dolog ezért számomra épp az volt ebben a darabban, hogy az összes változatát kipróbálták annak, miként alakíthat női szerepet egy színész.

Lydia és Kitty: kimerítő kamaszlányok

Lydia Bennet lett a leginkább eltúlzott, karikírozott közülük. Ismertetőjele egy infantilis, nagy, kék szalag a hajába tűzve, jelleme pedig könnyedén körvonalazható annyival: buta tyúk. Pontosabban csirke, hiszen ő a legfiatalabb lány, aki mindössze tizenöt éves, s egyszerűen nem ismeri a határokat. Szökése egész botrányából, abból, hogy úgy kellett megmenteni az erényét, s megfizetni a csábítóját, hogy vegye már el, annyit ért meg, hogy ő ment férjhez elsőnek a testvérei közül, vagyis mindenkit lekörözött. A tömény ostobaság ábrázolása a legizgalmasabbá talán abban a hármas jelenetben válik, ahol Elizabeth (maga a megnyugtató normalitás és józan ész) végighallgatja az előtte végképp leszerepelt Wickham kellemkedését, s az immár házas Lydia lenéző okoskodását, hogy majd ő talál jó férjet a nővérének... Mert bár Wickhamet és Lydiát is Schmied Zoltán játssza, vagyis ha az egyik megjelenik, a másiknak hűlt helye, mégis annyira szuggesztív egyik és másik játék is, hogy amikor a színész már átlépett az első karakterből a következőbe, nézőként még akkor is látom mellette az előzőt...

Egészen más, de legalább ekkora kihívást jelent, amikor Darcy, a tartózkodó, okos, gőgös fiatalember végre egy légtérben tartózkodhat a zongorázó Elizabeth-tel, ám Lady Catherine is ott van, s közbeszólásokkal zavarja a beszélgetést és a zongorajátékot is. Schmied Zoltán hol a díványon terpeszkedő, olykor díványpárna-lánya hátát megütögető, harcias és tapintatlan öregasszonnyá változik, hol félelem és gáncs nélküli lovag a zongoránál. Olykor Lady Catherine-t játssza, de a háttérből még Darcyként szól magához, máskor Darcyt játssza, akihez hirtelen odakiabál az idős dáma-önmaga. Lady Catherine karaktere ugyanakkor már nemcsak karikatúra vagy paródia. Utolsó, kétségbeesett látogatása Elizabeth-nél, amely során szavát akarja venni, hogy sosem megy hozzá Darcyhoz, és kudarcot vall, ebben az előadásban egy kicsit szomorú is. Amikor visszazökken a hintójába, úgy távozik, hogy életében először nemet mondtak neki, s emiatt kétségbe van esve: hirtelen annak látszik, ami, vagyis nevetséges öregasszonynak. Pedig még mindig férfi játssza.

Jane és Elizabeth: két őszinte nővér

A legizgalmasabb azonban Jane Bennet életre kelése. Lehetne mondani, hogy praktikus okok is alakíthatták úgy, hogy Jane-t a két színész közül a férfi játssza. Hiszen hogyan osztaná meg titkait egymással a két nővér, s hogyan lovagolhatna, társaloghatna együtt Darcy és Bingley, ha a színésznő alakítaná mindkét nőt, s a színész mindkét férfit. Ám a darab elején van egy jelenet, amelyben Caroline és Elizabeth, odahagyva Darcyt, félrevonul Netherfield Parkban beszélgetni. Körbe-körbe járnak (az egyetlen színésznő), s elbeszélgetnek egymással: Elizabeth egyszerűen és őszintén, kellék nélkül, Caroline Darcyt figyelve és affektáltan, kezében legyezővel. Vagyis technikailag az is megoldható volna, hogy Jane-t nő játssza, s a színésznő ugyanúgy ugorjon át az ő szerepéből Elizabeth-ébe, mint Caroline esetében. Épp ezért lesz nagyon izgalmas, hogy mégsem így van.

Amikor a közönség először megérti, hogy Schmied Zoltán most Jane: nevet. És ezzel nincs is gond: a Jane-Bingley-szerelmespárt az előadás úgyis kicsit ironikusan ábrázolja. Hiszen az ő történetük nem a büszkeségről és balítéletről szól: ha Darcy nem beszélné le róla Bingley-t (saját, Elizabeth iránti, ellentmondásos érzelmei folyományaként), az már a történet közepén elvenné Jane-t, s ha Elizabeth jobban bátorítaná Jane-t (mert nem zavarnák saját, ellentmondásos, Darcy iránti érzelmei), az valószínűleg sokkal hamarabb rátalálna Bingley-re. Bingley (a férfikabátos Balsai Móni) mindig mosolyog, mindig a szívére teszi a kezét, mindig nyílt és barátságos: izgatott torokhangon beszél, s térden állva kéri meg Jane kezét, mint egy romantikus álomban. Jane (a semmilyen külső jelzést nem használó Schmied Zoltán) mindig aggódik, mindig reménykedik, mindig szégyenkezik: s azonkívül, hogy zárt lábakkal ül le, mint egy úri hölgy, kabátja szárnyait (vagyis szoknyáját) finoman elrendezve, semmiféle furcsán feminin, így nevetséges vagy parodisztikus gesztust nem tesz. A hangja is egyszerűen csak tiszta és kedves, ahogy a karakter is egyszerűen csak naiv és jó. Ha sírdogál és a józan Elizabeth nyugtatgatja, még mindenki mosolyog rajta. De amikor megírja (vagyis elmondja) tragikus levelét arról, hogy valószínűleg már sosem lesz boldog, s örökre elvesztette Bingley-t, már áll a csönd a nézőtéren: egy percre mindenki elfelejti, hogy Jane-t férfi játssza. S ez egészen addig tart, míg már sok nem lenne: akkor Jane bánatosan megeszik egy bonbont, s ezen ismét lehet nevetni...

Jane és Bingley: mindjárt lánykérés

Az pedig, hogy Jane és Bingley szokásosan talán kissé unalmas alakját mennyire mozgásba tudja hozni ez az előadás, már sejteti, hogy Elizabeth és Darcy is érdemessé válik a figyelemre. Pedig talán ez a legnehezebb, amikor olyan párosok nyomába kell lépni, mint Greer Garson és Laurence Olivier, Keira Knightley és Matthew Macfadyen, vagy Jennifer Ehle és Colin Firth, akiknek mind megvan a maga rajongótábora, amely szerint Elizabeth vagy Darcy csak pontosan ilyen-és-ilyen lehet... Hogyan lehet ezeknek a nézőknek is élményt adni, mégis megfogalmazni azt az Elizabeth-et és azt a Darcyt, akik ebben az előadásban Balsai Móni és Schmied Zoltán segítségével születnek meg?

Először is úgy, hogy ha van főszereplője a darabnak, akkor az - talán - Elizabeth. Ez azt is magyarázhatja, miért jut az őt játszó színésznőnek egy kicsit kevesebb alakváltás: Elizabeth többször jelenik meg az adaptációban, mint Darcy. Míg Darcyról sokat beszélnek, Elizabeth sokat van jelen: az ő okos, kritikus, mérlegelő és bíráló tekintete méri meg és találja könnyűnek a legtöbb kulcsszereplőt. Mindig igaza van, mindig ő a legvalóságosabb és legnormálisabb ember a történet kavalkádjában: míg rá nem jön, hogy egyetlen egyszer mégis tévedett az ítéletében - épp akkor, amikor találkozott az igaz szerelemmel, vagyis Darcyval. Elizabeth nemcsak okos, s pompás beszélőkével rendelkezik, de tényleg minden egyes helyzetben tudja, mit kell mondani: praktikus, bátor, keresetlen és őszinte. Igazi egyéniség, s bár a regénycímet úgy szokás magyarázni, a büszkeség Darcyt, a balítélet pedig Elizabeth-et jelképezi benne, valójában Elizabeth is büszke: s pontosan az, ahogyan meg akarja őrizni az egyetlen dolgot, amit birtokol, a méltóságát, fordítja szembe őt Darcyval.

Elizabeth és Darcy: szellemes csevegés, figyelmes hallgatás

Balsai Móni olyan ideális Elizabeth, akivel valószínűleg a könyv, a filmek és a történet valamennyi rajongója meg lehet elégedve - mégis tökéletesen eredeti. Gyönyörű, határozott, erős, finom, intelligens nő: olykor öniróniával szemléli saját magát, néha pedig hitetlenkedéssel veszi tudomásul sorsa újabb fordulatait. Csendes méltóság van benne, s bár sikerült erős védőpáncélt növesztenie éleslátásból és némi keserűségből, akik megérdemlik (mint Jane), azokkal nagyon kedves. Darcy iránti legmélyebb érzéseit legjobban az árulja el, hogy ő, a szellemes csevegő, a férfival beszélve egy idő után már maga sem találja a szavakat.

Darcy ebben az előadásban is olyan romantikus férfialak, mint a legtöbb adaptációban. Sokkal kevesebb idő van azonban arra, hogy lenyűgözzön az Elizabeth számára érthetetlen, sőt, sértő hallgatásával, mogorvaságával és büszkeségével. Épp ezért nagyon fontos, hogy mennyit beszélnek róla: ráadásul olyan szereplők, akiket ugyanaz a színész, Schmied Zoltán játszik, mint magát Darcyt. Lady Catherine de Bourgh, Mr. Bennet, Wickham (bár ő persze hazudik), Mr. Gardiner (aki el van ragadtatva), a szolgáló a fogadóban, s Darcy kedves, öreg komornyikja, aki Pemberley-ben büszkén felmutat a hall nagy, Darcyt ábrázoló portréjára, mind elmondja a véleményét a főhősről, s különleges részleteket árul el életéből és jellemvonásai közül. Amikor Darcy a színen van, három dolog jellemzi: ezek közül az első, hogy külső és belső tökéletességre törekszik. Ezt bizonyítja a férfias egyszerűség, amellyel fehér kesztyűit fogja, a derékszögű könyöktartás, amikor a lova kantárszárát tartja, a határozott, elegáns léptek, amelyekkel jár, az őszinteség, amikor vallomást tesz (és persze a végtelen becsületesség, amellyel megmenti Lydiát, de ez csak történik a háttérben, eljátszani nem lehet).

Darcy és Bingley: a szemérmes és a nyíltszívű férfi

A második fontos jellemzője, hogy pontosan olyan férfi, amilyennek Elizabeth szeretné, csakhogy a lány nincs felkészülve rá, hogy ilyen viselkedéssel találkozik. A büszkeség, az igazmondás és a bátorság, önmagunk vállalása pontosan azok a tulajdonságok, amelyek a darab Elizabeth-jét jellemzik. Amikor azonban megjelenik Darcy, s méltóságteljesen és egyenesen bevallja, mennyit küszködött az előítéleteivel, hogy végül eljöjjön és feleségül kérje Elizabeth-et, a lány megbántódik, és elutasítja: épp azok a jelzők és kifejezések sértik meg, amelyek tanúsítják, hogy Darcy mennyit kínlódott, míg legyőzte a balítéleteit. A férfinak semmi oka arra, hogy mindezt elmondja, enélkül is megkérhetné Elizabeth kezét, csakis azért részletezi az érzelmeit, ebben az előadásban ráadásul a maga darabos, vágyakozó szenvedélyességével, mert őszinte akar lenni - s épp ezzel érdemli ki az elutasítást.

Végül a férfi harmadik, s számomra alapvető vonása ebben a darabban a tökéletes kommunikációképtelenség. Darcy legfőbb hibája az, hogy lenyűgöző férfiassága és dominanciája ellenére - hiszen pusztán magasságával, méltóságával és stílusával is uralja a helyzeteket, amelyekben jelen van - nem tudja normálisan kifejezni magát. Nem megy neki sem a könnyed csevegés, ami a Jane Austen-i kor társadalmi elvárása, sem a beavató önfeltárás, amely inkább napjaink által támasztott követelmény az álomférfiak iránt. Darcy mindkettőre képtelen: legmélyebb érzelmeit csak levélben tudja megírni. Köszönhetően azonban annak, hogy ebben az előadásban a levelet annak megírója mondja el, miközben a levelet olvasó Elizabeth kommentálja a levél sorait, végül mégis létrejön a két szereplő közt a beszélgetés. Minél jobban megismeri egymást Darcy és Elizabeth, annál jobban közelednek egymáshoz a kommunikációban. Elizabeth egyre kevesebbet cseveg, egyre többet hallgat értően, Darcy pedig igyekszik beszélni, s megnyílni a másik előtt. De azért a férfi legigazabban mégiscsak hallgatni tud: nem láttam még olyan előadást, amiben ennyire sokatmondó és érzelmes csendek lettek volna.

Elizabeth és Darcy: milyen a másik?

Mindennek a végpontja az előadás végi csók: a harmadik a darabban Collinsék sikerületlen, és Bingley-ék aranyos csókváltása után, s az első igazi... Ahogyan már abból lehetett sejteni, hogy Darcy és Elizabeth egymásnak való, ahogyan táncoltak egymással: szintén harmadikként Mr. Collins és Elizabeth rémálomba illő kettőse, s Jane és Bingley kedves (de nemcserés) párosa után. A darabból azonban hátravan még két kép a csók után, s mindenki eldöntheti, melyik a kedvére való befejezés: a kiábrándítóan realista, az ujjongó Mrs. Bennet vércsevijjogásával arról, hogy a lányának évi tízezer fontja lesz, vagy a reménytelien békés, ahogyan Darcy és Elizabeth csendben ülnek Pemberleyben, miközben a falra felkerül a legújabb családi portré, a boldog Mrs. és Mr. Darcyról...

Nem csodálom, hogy a legtöbb színikritika el volt ragadtatva az előadástól már a bemutatón (ami elképesztő ritkaság mifelénk). Inspiráló, megdöbbentő, bevonó és rabul ejtő előadás a Büszkeség és balítélet két színészre. Könnyesre nevetheti magát rajta bárki, mégsem bohózat. Meg lehet rajta hatódni és el lehet rajta gondolkodni, mégsem szentimentális. Egy klasszikus női regény adaptációja, mégsem hajlik giccsbe. A könnyed és határozott rendezés elegáns, mértéktartó és meglepő előadást hoz létre, amely segít (újra)felfedezni Jane Austen művét, s játékteret biztosít két kiváló színésznek. A briliáns szereplőváltások és helyszín-váltakozások professzionálisan villámgyorsak, ami csak még erősebb hangsúlyt ad azoknak a jeleneteknek, amelyek nem villózásukkal, hanem ráérősen jellemet építő tartalmukkal nyűgöznek le. (10) Balsai Móni és Schmied Zoltán pedig olyan bravúrosat alakít, amilyet eddig talán még soha: amit művelnek, az igazi színház, a legjavából. (11) Ezt látni kell: és nem is egyszer...

Darcy és Elizabeth: és boldogan éltek...

(1) Sosem felejtem el az ismerősöm esetét, akinek azt találtam mondani, amikor kiderült, ismét megnézhetem a Vígszínház Mohácsi János-féle Istenítéletét, ezúttal az ő társaságában: Jaj, ez csodálatos, alig várom, hogy újra lássam! Aztán elmentünk, néztük, ezer újabb dolgot vettem észre a darabban, eljött a szünet, ő pedig odafordult hozzám, és annyit mondott: És ez az, amit te újra látni akartál... Szóval az Istenítélettel kapcsolatban valószínűleg nagyon rosszul fogalmaztam meg, hogyan "tetszhet" valami, ami maga a sötét gyötrelem...
(2) S akkor már csak az lehet akadály, hogy a Kisszínpadon tartott előadásra mindig elképesztően gyorsan elfogynak a jegyek: én is hónapokig üldöztem egyet...
(3) A Centrál előadásában 18 szerepet játszik el a 2 színész.
Balsai Móni - Elizabeth Bennet, Mrs. Bennet, Caroline Bingley, Mr. Bingley, Kitty Bennet, Charlotte Lucas, narrátor (7 szerep)
Schmied Zoltán - Mr. Darcy, Mr. Bennet, Jane Bennet, George Wickham, Lydia Bennet, Mr. Collins, Mr. Gardiner, Lady Catherine de Bourgh, Pemberley komornyikja, szolgáló a fogadóban, narrátor (11 szerep)
Mary Bennetet egy kottaállvány jelképezi, Anne de Bourgh-öt egy díványpárna (még 2 szereplő).
(4)  Londonban például a Szent Pál-székesegyházra látni, Longbournben viszont a vidéki angol dombokra, s a háttérből kínos kotkodácsolás hallatszik... És nagyon fontos: a bejegyzésben látható képek, ahogyan az előadást ajánló pompás film is, amelyből valók, sötét! A valódi előadás sokkal derűsebb hangulatú, és remekül bevilágított. (És bocsánat, semmi jogom nincs felhasználni a képeket.)
(5) Díszlettervező: Fekete Anna, mozgóképtervező: Varga Vince, jelmeztervező: Kárpáti Enikő.
(6) A trampliságot Balsai Móni egy állandóan rosszul felemelt-felhúzott szoknya öblével érzékelteti, miközben Elizabeth-ként még a sárba ragadva is kecsesen tartja ugyanannak a szoknyának a szélét...
(7) Ezzel sikerül alaposan be is csapni néhány nézőt: amikor Pemberleyben Schmied Zoltán kezébe vette a kesztyűt, a mellettem ülő hölgy azt mormolta maga elé: Már most? Holott még nem Darcy érkezett: hanem Pemberley komornyikja - és a fehér kesztyűt ez egyszer felhúzták.
(8) Közben újabb geg: Charlotte anyjának és Mr. Collins apjának családi portréi a háttérben, még jobban előreálló fogsorokkal - volt tehát honnan örökölni...
(9)  Főképp, hogy több jelenetben is a harsányan káráló Mrs. Bennet épp kivonul, hogy egy sarkon fordulással csendes, higgadt, okos, épp megérkező Elizabeth-té változzon.
(10) Egyébként azokhoz az első előadásokon rögzített részletekhez képest, amelyeket itt-ott, kulturális híradófilmekben láttam korábban, véleményem szerint mostra még gyorsabb és pergőbb lett a játék: talán jobb, mint valaha.

Ilyen volt az angol bemutató: be kell valljam, nekem a magyar színpadra állítás jobban tetszik...

(11) Igazi színház: és művészet. Nehezen hevertem ki ennek az egyebekben nagyon pozitív méltatásnak a záró tüskéjét: "szívesen venném, ha Ujj Mészáros kicsit nagyobb fába vágná a fejszéjét, és egy rendezés erejéig megpróbálna eltávolodni a bulvár műfajától, véleményem szerint ugyanis könnyed eleganciája jól állna a művészszínháznak is." Egyrészt különös számon kérni valakin, akinek ez a második színházi munkája (mert egyébként, ugyebár, eszement jó filmrendező), hogy mennyire eltérő műveket állított már színpadra. (A Centrálban egyébként azóta bemutatták Ujj Mészáros újabb rendezését, a háromszereplős Mi történt Vegasbant.) Másrészt nem hinném, hogy a Büszkeség és balítélet két színészre bulvárdarab volna. Alapanyaga, ami világszerte kötelező olvasmány, s 1813-ban íródott, már hallomás alapján sem tűnik afféle napi lektűrnek. Ha bárki egy percig végiggondolja, mekkora, s hitelesen 19. század eleji szövegtömeget könnyedkedik el nekünk a két színész abban a másfél órában, amelyet ennek ellenére végigszórakozunk, szintén nehéz azt mondani, hogy itt csak egy szappanoperába illő, vidám jelenetsor játszódott le a szemünk előtt. Ehhez jön még az a kitűnően koreografált, tűpontos játék, amivel a megfelelő kellékek a megfelelő helyen lapulnak, onnan a játékba kerülnek, majd újra eltűnnek, a színészek a színről kifordulnak, majd visszatérnek, tánc közben beszélnek, zenére csevegnek, sötétben eltűnnek és feltűnnek, szóval mindaz, ami attól, hogy nem izzadságszagú, s így nem tolakszik az arcunkba, azért izzasztó, elképesztő, bravúros színészmunka. Végül ez épp egy olyan előadás - ha adaptáció is -, amely eljátszik a színházi látszattal és valósággal, s amelynek a szerelmes sztorin túl mindvégig alapvető elidegenítő információja, hogy itt most alakváltó, sőt, kaméleonszínészek játékát kísérhetjük figyelemmel, akik a szemünk előtt lépnek be egy-egy karakterbe, s lépnek ki belőle. Ennyit a bulvárról.