Mostanában nagyon nagy kedvem van történelemről olvasni. Ezért írtam nemrég az újkortörténész Pálffy Géza három könyvéről (
A Szent Koronától Zrínyi Miklósig Pálffy Gézával) bejegyzést - amelyet legnagyobb örömömre az elmúlt pár napban már több mint százan megnéztek -, s ez az írás is ezt az újonnan támadt kedvet és örömöt igyekszik tükrözni. Egészen véletlenül vettem ugyanis észre azt a friss megjelenést, amelyről szól: egy remek könyvet a mohácsi csatáról, amelyet 450 éve veszítettünk el...
1526. augusztus 29-én örökre megváltozott valami. Bár a kortársak nem vették észre azonnal, a mohácsi csatában elbukott a középkori Magyar Királyság. A török ellen küzdve elesett hét főpap, harminc főúr – meghalt tizenhatezer ember. Az egyik legjelképesebb halál mégis a királyé volt: a Jagelló-házból való ifjú II. Lajos menekülés közben belefulladt a megáradt Csele-patakba. Az ő rejtélyes haláláról és különböző temetéseiről jelent meg másfél hónapja egy vadonatúj kötet,
„Nekünk mégis Mohács kell...” - II. Lajos király rejtélyes halála és különböző temetései címmel, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont kiadásában. Egy tanulmánygyűjtemény, amelynek szakértő szerzői leszálltak a tudomány magaslatairól, hogy szakszerűen, tényekre alapozva és könnyedén megválaszolják a történelem iránt érdeklődő átlagember kérdéseit, s közülük is a leginkább érdekeset és krimiszerűen izgalmasat: hogyan, hol, miért halt meg II. Lajos király.
 |
| Orlai Petrics Soma: II. Lajos király holttestének megtalálása a Csele patakban, 1851 |
A kérdést legutóbb nem történészek tették fel, hanem két orvos: egy szájsebész és egy patológus. Nemes István és Tolvaj Balázs úgy gondolta, a király halála semmiképpen sem történhetett úgy és akkor, ahogyan azt az iskolai tankönyvekből megtanultuk. Cikkükben igyekeztek kimutatni, hogy a történettel, amelyről egy hosszú, a király várkapitánya által írt levél, az úgynevezett Sárffy-jelentés is született, valami nem stimmel. Az, ahogy Sárffy megörökítette, hogyan is lelték meg október közepén a király tetemét a mocsár közelében, eltemetve, hogyan ismerte fel a király volt kamarása a félig kiásott holttestet a lábán lévő anyajegyről és a fogáról, hogyan találták a szemtanúk épnek és romlatlannak a valójában nyilván hetek óta oszladozó holttestet – nos, mindez így egyszerűen nem lehet igaz. S ha ezt lehetetlen elfogadni, kérdés, vajon nem kellene-e hitelt adni más elméleteknek: hogy a felfedezett, majd Székesfehérváron eltemetett hulla nem is az utolsó Jagelló-királyé volt, hogy a király máshol, másképp kellett, hogy meghaljon, sőt, hogy talán meggyilkolták.
 |
| Székely Bertalan: II. Lajos holttestének feltalálása, 1860 |
A
"Nekünk mégis Mohács kell..." című kötetben olyan szerzőgárda egyesítette szellemi erőit, amely minden kételkedőt képes lehet meggyőzni: van ugyanis köztük újkortörténész, hadtörténész, oszmanista, filológus, könyvtáros, irodalomtudós, de antropológus, orvostörténész és igazságügyi orvosszakértő is. A kötet egy 2015-ös konferencia lenyomata, amelyben a sok különböző előadó sok különböző nézőpontból közelített a kérdéshez, mi is történt Mohácsnál, s a legnagyobb alapossággal, a problémát a lehető legkomolyabban kezelve igyekeztek kideríteni, mennyire lehet hitelt adni mindazoknak a forrásoknak, amelyek a király haláláról napjainkra fennmaradtak. A könyvet talán még annál is izgalmasabb elolvasni, mint ha egy krimit vettünk volna a kezünkbe. Itt ugyanis minden valós, igaz és tényekre épülő, nem pedig fikció: mégis legalább akkora szellemi élvezet okoz, mint végigolvasni egy Poirot-regényt.
 |
| Kovács Mihály: Mohácsi temetés, 1853 |
A legmeglepőbb, hogy a filológusi és történészi áttekintésekből gyorsan kiderül, nem árt a forrásokat eredeti nyelven olvasni. Így bizonyítja Szebelédi Zsolt, hogy nincs jelentősége annak, látszhat-e egy anyajegy egy több mint hathetes holttest lábán, hiszen a Sárffy-levél eredeti szövege itt egyszerűen csak az ismertetőjel szót tartalmazta, ami lehet akár csontkinövés, vagy deformáció, vagyis akár még egy csontvázon is jól látható dolog. Ezzel az orvospáros vitacikkének egyik legfontosabb felvetése dől meg: ám a tanulmányban semmiféle triumfálás nem érzékelhető, sokkal inkább tükrözi viszont a tudományos kutatás örömét. Farkas Gábor Farkas szórakoztató írása sem csak azzal érvel, hogy kissé furcsa elvárás egy 16. századi kamaráson számon kérni, hogy nem volt fogröntgenező gépe, de arra is felhívja a figyelmet: a romlatlannak talált holttest fogalma szentek legendájából származó közhely, a királyról csak így illett írni, Vagyis a levél ezen passzusa semmit sem árul el arról, valójában mennyire volt jó állapotban Lajos király teteme, így vitatni sem érdemes.
 |
| Orlai Petrics Soma: Perényiné a mohácsi csata után összeszedi a halottakat, 1860k. |
Rácz Piroska nemcsak a két orvos egy felvetésére válaszol, miszerint a székesfehérvári királyi bazilikában eltemetett uralkodók között II. Lajos biztosan nincsen ott, így nem is lehet megvizsgálni a koponyáját. Egyúttal tájékoztatja az olvasó nagyközönséget, hogy a közhiedelemmel ellentétben 2008-ra a székesfehérvári bazilika mind a több mint kilencszáz (!) halottjának antropológiai vizsgálata megtörtént, sőt, a vizsgálatokról vaskos kötet is megjelent. Ám ha már erről ír, egyúttal bemutatja a székesfehérvári bazilika összes híres halottját is, akinek a könyvben szerepelnek még az arcrekonstrukcióik is: így a szemébe nézhetünk például III. Bélának vagy I. Károlynak.
 |
| Than Mór: Mohácsi csata, 1856 |
Magyar Lóránt Gergely hihetetlenül érdekesen magyarázza el az olvasóknak, mit is csinál egy valódi helyszínelő. A lehető legnagyobb komolysággal megy bele a történelmi játékba, s úgy elemzi a halál időpontjával, helyével, körülményeivel, és II. Lajos holttestének egyedi személyazonosító jegyeivel kapcsolatos bizonyítékokat, mintha egy mai bűnesetről lenne szó. Adott azonban a könyvben a széles történelmi háttér is: Fodor Pál, Bárány Attila és Pálffy Géza történelmi összegzést adnak a csata előzményeiről, B. Szabó János hadtörténész pedig, aki mintegy évtizede először azonosította a csata valódi helyét, bemutatja, mit is csinált Mohácsnál II. Lajos, mielőtt meghalt volna. Seláf Levente és Csorba Dávid a csatáról készült kortárs és későbbi művekkel foglalkozik, regényekkel, versekkel, festményekkel: utóbbiak szintén szerepelnek a kötet képmellékletében, színesben. Kasza Péter pedig – sok-sok tudós érv mellett – egy történész humorát is megcsillogtatja: mintegy kikapcsolódásként ugyanis kerekít egy sokkal jobb és elképzelhetőbb alternatív elméletet a király haláláról, mint ami eddig bárkinek is eszébe jutott. (Azért remélem, jövőre nem tűnik majd fel igazságként valamely áltudományos olcsókönyvben...)
 |
| Székely Bertalan: Mohácsi csata, 1866 |
Így azután mire befejezzük a
"Nekünk mégis Mohács kell..."-t, a Magyar László András tanulmánya címében feltett kérdésre, miben is halt meg II. Lajos király, már nem csak annyit tudunk válaszolni, hogy páncélban... Helyette lesz sok-sok érvünk, forrásunk, tényünk, ér bennünket egy-két meglepetés, s talán még az is kiderülhet, hogy a legtöbb történésznek és tudósnak igencsak jó a humora. Minden történelemkedvelőnek sok ilyen könyvet kívánok!
