A poszt öt olyan kötetről szól, amely a, regény, b, vastag és terjedelmes (egyet kivéve), c, mégis még így is sokkal többet lehet rajtuk gondolkozni, mint amennyi ideig az ember elolvassa őket. Szépirodalom, számomra a javából.

Jacek Dukaj: Más dalok
Typotex, 2015
Végre, végre, végre! A kész könyv terjedelmét és szövegsűrűségét látva már nem is csodálkoztam azon, hogy a megjelenés beharangozása és a kiadás között másfél év is eltelt.
Bár a szerző előző két, a Science in Fiction sorozatban megjelent regénye, az Extensa és a Zuzanna és a világmindenség igazi megismeréséért is meg kellett harcolni (Dukaj történetei ugyanis félelmetesen bonyolult cselekményhátteret vázolnak fel, egyébként cseppet sem bonyolult, de filozofikus szavakkal): a Más dalokról elmondható, hogy az író legnehezebb könyve magyarul. Súlyra és terjedelemre is - 648 sűrűn teleírt, apró betűs oldal -, cselekmény szempontjából is - hiszen benne egy alternatív, apokaliptikus és posztmodernül parafrázisos világtörténelem rajzolódik meg -, végül hordozott szellemi teher szempontjából is. Talán ez utóbbi a legsúlyosabb: biztos vagyok benne, a könyv igazán csak akkor tárul fel, ha az ember már többedszerre olvassa.
A fülszöveg (már megint) Lemhez hasonlítja Dukaj (science-?)fiction világát. Én nem tudom, miért kell ezt a párhuzamot erőltetni (jó, értem, mert Lem nagy név, és az értelmiségi olvasó emlékszik rá, meg szereti...): Dukaj annyira más, hogy nemigen találok gondolati párhuzamot a két szerző között (csak a filozofikus, nem-is-igazán science-fiction írása és a lengyelség azonos bennük). Viszont Dukaj (is) hihetetlenül izgalmas.
A Más dalok olvasható egyszerű alternatív történelmi regénynek, amely szeretetről, hatalomról, erőszakról és bátorságról szól. Lehet science-fiction, amely elkápráztat monumentális és fantasztikus világával, színes meséjével, abszurd és eredeti ötleteivel, finom misztikájával. És persze példázat, ínyenc töprengőknek való gondolatépítmény is, amely leginkább saját magunkról, a mi történelmünkről szól: hogy miért fontos nekünk a vallás, a béke, az élet, meg effélék. Nagy olvasmány, és igen élvezetes.

Iselin C. Hermann: Dominó
Park, 2015
Ha a dominókocka megfelelő oldalait fordítod egymás felé, a kis lapok összetalálkoznak és összekapcsolódnak. Ha a talpára állított dominókockák közül fellököd az elsőt, az összes többi is eldől, szép, fegyelmezett vonalban... A címben szereplő fogalom mindkét értelmezése érvényessé válik, ha elolvassuk a regényt.
A hat főszereplő története ugyanis úgy tartozik össze és rímel rá egymásra, ahogy a dominópontocskák is összetalálkozhatnak az asztalon. Mind őriznek azonban valamilyen titkot, s amikor az kiderül, elkezdenek dőlni a dominólapocskák. Ám nemcsak a dominójátékhoz lehetne hasonlítani ezt a regényt: a mozaik vagy a kirakó is jó volna párhuzamnak. A sokszor egészen apró fejezetekből, egymás mellé helyezett felsorolásokból, oda-visza-életjátékokból három pár története bomlik ki: a leginkább izgalmas ezek közül a titokzatos és visszahúzódó Manoné, és férjéé, az energikus, empatikus, mégis értetlen Zephyré. Az ő kivülről idilli, belülről alapjaiban szétkorhadó kapcsolatuk adja a cselekmény fő vonalát. Majd erre épül rá egy majdnem ugyanilyen fontos szál: a szembeházba járó író, Toqué, ott élő szerelme, Rose, s a kisbabájuk, Lulu élete egészen idilli volna, ha nem lenne a szép díszletek mögött valamilyen rejtély. S akkor még nem volt szó Ericről, a türelmes gyógyítóról és Sabatine-ről, a fotósról, aki élete nagy szerelmét éli át egy férfival, akit Zetnek szólít.
Azután előrehaladva a cselekményben, minden egyre zavarosabb és különösebb. Vajon tényleg hatan vannak a főszereplők? És vajon miért olyan pokolian bonyolult és elhallgatásos mind a három pár élete?
Ahogy a mozaikdarabkákból összeáll egy kép, egyre több arcával találkozunk a szerelemnek. Közben egy egészen bonyolult és meglepő családtörténet bontakozik ki a szemünk előtt: egyre többet tudunk meg a vágyról, önzésről, vágyakozásról, önzetlenségről, szeretetről és szerelemről. S bár - szerintem - a Dominó még remek alapötlete ellenére sem közelíti meg az írónő Expressz ajánlott! című, egyszerű, ám nagyszerű kisregényének színvonalát, hála csavaros és különös cselekményének, a nagyon jó jelzőket azért bízvást kiérdemli.

Clemens J. Setz: Indigó
Európa, 2015
A kiadó eme friss megjelenése teljesen elkerülte a figyelmemet. Még a beharangozó kívánságlistáimra se volt alkalmam felvenni. Pedig a fiatal osztrák szerző első magyarul kiadott könyve, a Szerelem a Mahlstadti Gyermek idején című elbeszéléskötet nagyon nagy kedvencemmé vált, három év alatt ötször olvastam újra.
Figyelmetlenségem egyik oka talán a zavaros és jellegtelen borítókép (németül és angolul persze ilyeneket kapott, mint ez, ez vagy ez...) és a teljességgel megtévesztő fülszöveg volt. Ha ugyanis ez a könyv egy pszichothriller ("az év pszichothrillere"), hát megeszem a kalapom! És nem a sznobéria mondatja velem, hogy ez az igazán élvezetesen különös regény nagyon nem megfelelő tálalást kapott. Hanem a tapasztalat: kezdve azzal, hogy amikor végre be akartam szerezni, egy rakás skandináv krimi, Nemere-regény, meg Jeff Abbott alól kellett előásni a könyvet - mivel a szórakoztató irodalom polcára került szegény, minden kontextus nélkül...
Ehhez képest ez egy igazán bosszantóan szórakoztató, ugyanakkor nagyon felkavaró, hihetetlenül cseles és bonyolult, továbbá már-már mesterkélten posztmodern könyv. Ha valami magvas szépirodalom, akkor ez az: semmilyen zsánerbe nem hagyja besorolni magát, és merészen kísérletezik. Találunk benne két lineárisnak tűnő történetszálat: a fülszövegben is emlegetett indigó-gyermek, Robert jövőbeli, továbbá az író alteregójaként feltüntetett (az ő nevére hallgató, az ő munkahelyén dolgozó) (ál?)önéletrajzi szereplő közelmúltbeli történetvonalát. Ezeket azonban dokumentumok, könyvidézetek, mottók, fotóillusztrációk, a regény szereplőit mozgató belső ál-regényrészletek, s még felsorolni sem tudom, mik szakítják meg, amelyek vagy szimbolikusan, vagy szorosan és reálisan kapcsolódnak a történethez. Amely azonban (álljon bármilyen izgalmas mozaikokból arról, milyenek is ezek az állítólag kék aurát birtokló, különleges/furcsa/magasabb rendű/rosszullétet okozó/autista stb. gyerekek, s hogyan fordulhat feléjük a társadalom) talán nem is fontos egyáltalán. Lehet, hogy a cselekmény keresése-kergetése helyett inkább az egymásba fonódó szövegekre és történetekre kellene koncentrálni, mintha egy fa mögött próbálnánk megpillantani az erdőt. A regény egy-egy szinte elmeséletlen sztoriján is el lehet gondolkodni, s ha bármi eszünkbe jut életről, fájdalomról, diszkriminációról, a véletlenről, vagy az ember és az állat közötti vékony határvonalról, miközben olvasunk, a saját történetünk máris elkezdett kibontakozni...
Nem, sajnos egyáltalán nem hiszem, hogy ez egy dokumentarista mű Setz ifjúkori munkájáról. És azt sem, hogy sci-fi vagy thriller. Viszont nagyon jó könyv, különc, bátor, és biztos, hogy minden olvasásra mást tud nyújtani.

Eugen Ruge: Cabo de Gata
Európa, 2015
Óriási meglepetés volt ez a kis könyv. Először is azért, mert egy mindössze százötven oldalas kisregényt rejtett a különös cím. Másrészt, mert idegenkedtem a cím alapján a történettől: ám végül teljesen rabul ejtett a történet. Magvas könyv ez, nem vitás, amely a rózsaszínes-képregényes-mindent lerajzolós borítója segítségével könnyed strandkönyvnek álcázza magát - sikertelenül. Viszont legalább jó kézbe venni.
A (kelet)német szerző - egyúttal matematikus, drámaiíró, hangjátékkészítő, filmrendező stb. - mindeddig két regényt publikált. Az első A fogyatkozó fény idején című családregény volt, amelyet a Cabo de Gata megjelenése örömére (már megint) újraolvastam, s alább írok is róla. Nos, első pillantásra nehéz lenne két különbözőbb könyvet elképzelni, mint a monumentális, idősíkváltogató családi eposz és ez a finom rajzolatú, apró jelenetekből, érzésekből, hangulatokból összeállított andalúziai útinapló. Mégis, valamiben nagyon hasonlítanak: Ruge néhány sorral, egy szereplő egy bekezdésnyi jellemzésével is olyan problémákat, érzéseket, gondolatokat tud felvázolni, amelyek betörnek az életünkbe és átformálják azt. Én például nagyon szeretek és vágyom utazni: nem csoda hát, hogy mindjárt saját késztetéseimet is elkezdtem átértékelni, amikor a főhős egy megmagyarázhatatlanul szükséges utazással lépett ki előző, tulajdonképpen felszámolt életéből. Vagy, nagyon ragaszkodom a tárgyakhoz: teljes ellentétben főszereplőnkkel, aki valamennyi normális tárgyától megválik, majd olyan apróságok nyernek hirtelen központi, sőt, szimbolikus szerepet az életében, mint egy halott remeterákot rejtő kagyló, hat gyertya vagy épp egy koporsó.
Elbeszélőnk egy író, aki 1996 tájékán elégeli meg addigi életét, elrontott házasságát, sikertelen pályáját, s egy hirtelen ötlettel átköltözik Andalúzia paradicsomi, bár inkább világvégi, kis, tengerparti falujába, Cabo de Gatara. Itt, a Macskafokon végre alkalma van megismerni a világot, úgy, hogy szinte ki sem mozdul szegényes fogadójából. Titokzatos átutazók, barátságtalan helyiek, a tenger zúgása, s egy mellészegődő macska számonkérő viselkedése végül elvezeti a helyes útra - bár sohasem lehet úgy író, ahogyan eredetileg elképzelte.
A legkülönlegesebb, hogy a magánnyal, elhagyatottsággal, boldogtalansággal tele könyvből mégis valami megfoghatatlan derű árad. Mindennek jó a vége: még úgy is, hogy a szorosan vett történet (majdnem?) tragikus befejezést nyer - ez Ruge zsenialitása. Már csak azt nem tudom, milyen könyvet olvasott a fülszöveg szerzője, aki szerint a narrátorunk "nem mondja ki, de sejthető, hogy afféle utolsó út ez" az andalúziai menekülés. A Cabo de Gata elbeszélője ezzel szemben köszöni szépen, jól van: él, virul és emlékezik. "Most, hogy tizenöt évvel és egy évezreddel később, úton Minneapolisból Tokióba, ülök a repülőgépen, és térdemen a notebookkal ezeket a mondatokat írom..." - kezdi a nyolcadik fejezetet. Számomra ezért nem a ki tudja, honnan tévesen a cselekménybe vizionált halál, hanem éppen ez, a titokzatos emlékezés a regény egyik kulcsa. Mert annyi kiderül az emlékek és az emlékező hang összecsapásából, hogy a narrátor végül sikeresen visszatért a való világba: sikeres, nyüzsgő és magabiztos életre talált. De vajon miért csak tizenöt év távolából kezdte meg az emlékezést Cabo de Gatára?...

Eugen Ruge: A fogyatkozó fény idején
Európa, 2012
A könyv három éve talált meg, amikor elkezdtem a családregényes korszakomat élni, Trisse Gejl Pátriárkájával, Jenny Erpenbeck Otthonával, Uwe Tellkamp A toronyával. Ráadásul utóbbi kettővel a keletnémet téma is megtalált, így azután Ruge vaskos kötetét előfeltevésekkel nyitottam ki: szembenézős, keletnémet múltidézős történetet kívántam, s olyan családregényt, amely meglep a szerkesztésével. Nos, az összes várakozásom tökéletesen teljesült: ám azt még nem tudtam, hogy mennyire meg fog tetszeni ez a könyv - csak úgy, önmagában is. Azóta minden évben elolvasom: a mostani a harmadik újraolvasás volt...
A fogyatkozó fény idején ugyanis amilyen szomorú, olyan humoros. És amilyen precíz, részletező, fordulatos és cselekményes a sztorija, legalább olyan filozofikus és elgondolkodtató az, ami a cselekménye mögött van. Izgalmas, mint egy krimi, egy nyomozás a múltban különböző történések, igazságok és igazságtalanságok után. De költői is, mint egy nagy, epikus, régifajta, szomorkás családtörténet, amilyeneket a huszadik század első felében írtak. Egy család három (öt) nemzedékének történelmében kalandozhatunk benne, fejezetről fejezetre elmerülhetünk az egyes szereplők emlékeiben, figyelhetünk a nézőpontjukból, majd szembesülhetünk e látásmód fonákjaival is. Hiszen már a házaspárok gondolatai közt is hatalmas ellentétek feszülnek.
Ott van például a nagymama, a polgári származású, múltját maga mögött hagyó, s egy igazi munkásszármazású kommunistával mozgalmi házasságra lépő Charlotte. Az egyik oldalról nagyreményű, okos és sokra hivatott nő, a feminizmus lehetséges harcosa, a másik oldalról önkereső, uborkafára kapaszkodó félértelmiségi, aki az államszocializmusnak ráadásul mindig túl polgári és mindig túlságosan nő maradt. Vagy a fia, Kurt, akivel szavát és elméjét vesztett, szenilis vénemberként találkozunk a kötet első lapjain, ám azután elénk lép fiatalabban, a "tévedésből" sztálini munkatáborba hurcolt, ezért aztán később sürgősen rehabilitált, s tudományos pályáján többé-kevésbé érinthetetlenné vált, ambiciózus tudós képében, aki vakmerő boldogsággal éli meg a szexualitását orosz feleségével, Irinával (bár a fia szemüvegén át ez inkább perverzió), egyébként azonban mindentől a világon fél és távol tartja magát - még a fiától is. De nagyon izgalmas az időben hozzánk legközelebb álló szereplő, Kurt fia, Alexander is, aki a kétezres évek elején, túl a két Németország egyesülésén, és azon, hogy majdnem minden megváltozik, tudja meg, hogy halálos beteg, s ekkor kezdi el keresni önmagát: például Mexikóban, ahol egykor Charlotte azt hitte, boldog, önálló és emancipált kommunista nő lett belőle. És ott van még Wilhelm, Charlotte férje, az új és új kitüntetéseivel, akinek nem szabad megmondani, hogy ledőlt a fal; Kurt rég halott bátyja, akiről nem lehet beszélni, mert a háborúban halt meg, és persze a rossz oldalon; Irina anyja, Nágya, aki uborkát rak el és ételmaradékokat dugdos a minden komforttal ellátott villában is, ahova beköltöztették, mert szerinte - jó szovjet szokás szerint - sohase lehet tudni, mi történhet a következő pillanatban... És van féltékenység, megcsalás, halál és születés, meg nagy születésnapi ünnepségek...
Miközben vándorlunk az évek és a családi jelenetek között, fájó, nagyon igaz, realistán, sőt, kíméletlenül tipikus látleletet kapunk a szocialista Németország és a szocializmusban élő németek negyvenöt-ötven évéről. Mégis: olyan sajátos, különös és egyetemesen egyéni az összes szereplő, hogy lassanként, minden hibájukkal együtt, ha csak pillanatokra is, de el tudjuk őket fogadni. És akkor - talán - megértjük a múltat, netán még a sajátunkat is.

Link
Könyvek és vélemények 1. - Sziporkázó tudomány
Könyvek és vélemények 2. - Szép irodalom
Könyvek és vélemények 3. - Kiváló életrajzok
Könyvek és vélemények 4. - Krónika és lovagregény
Könyvek és vélemények 5. - Aprócskák
Könyvek és vélemények 6. - Nagybetűs izgalom
Könyvek és vélemények 7. - Tíz jó könyvről tíz mondatban
Könyvek és vélemények 8. - Fájdalmas szépirodalom
Könyvek és vélemények 9. - Scolar-könyvek Salinger köpenyegéből
Könyvek és vélemények 10. - Régi és új krimik
Könyvek és vélemények 11. - Különc krimikönyvek
Könyvek és vélemények 12. - Friss történelem

„És milyen törékeny most minden.” – szól ennek a különleges és titokzatos regénynek az utolsó mondata. De átértelmezve az egész történetre alkalmazni lehet ezt a gondolatot. A Nekünk nem kel föl a Nap ugyanis egy nagyon sűrű szövésű és nagyon költői könyv egy tengeralattjáróról. Halálos fegyverről, amelynek mégis emberek szállnak le a mélyébe: amely egyelőre szunnyad, de mindig fenyegető. És amelyik a tizenkilencedik század emberének elképzelhetetlen tengermélységekbe merül alá, még huszonegyedik századi ésszel is szinte elképzelhetetlen bátorsággal dacolva az elemekkel, a sugárzással, s persze még sokkal vészesebb dolgokkal: magánnyal, társtalansággal, az élet értelmetlenségének és automatizmusának érzékelésével.

Robert Merle, a fantasztikusan hosszú és termékeny életet végigélő francia író (1908-2004) jól ismert a magyar olvasók körében is. Ki ne olvasta volna a történelmi regényírást megújító Francia históriákat, vagy az olyan kultkönyveit, mint az Állati elmék, Védett férfiak vagy a Malevil. Azonban még az író életművét jól ismerők számára is maradt a pályaíven néhány feltérképezésre váró fehér folt. Ilyen ismeretlen kis remekmű volt a tavaly kiadott Utolsó nyár Primerolban, Merle tulajdonképpeni legelső regénye, amelyet hadifogolyként és hadifogsága élményeiből írt, még a nagy mű, a Két nap az élet előtt, amellyel aztán befutott. S ilyen a Nekünk nem kel föl a Nap is, amely ugyan 1986-ban íródott, de talán politikai okokból, talán ügyetlenségből mindeddig elkerülte a magyar könyvkiadást.

Az Európa Kiadó nemrég pompásan megújította Merle-sorozatát: már külsejével is olvasásra felhívó, néha provokatív, de mindig szuggesztív fedelek mögé kötve a jobbnál jobb regényeket. (Az én három kedvencem az egyszerűségben is nagyszerű, banános Védett férfiak, a talányosan-majmosan illúziókeltő Majomábécé, és a Két nap az élet igazán megdöbbentő fedélrajza. A borítótervező Szabó Levente.) A Nekünk nem kel föl a Nap viszonylag visszafogott külsőt kapott, azzal azonban, ahogyan a fedél nézőpontja a könyvre épp csak rátekintő bámészkodót is bezárja a klausztrofóbiás tengeralattjáró-gyomorba, amelyből csak a periszkópon keresztül láthatunk ki a valóságos (és épp felrobbanó) világra: számomra kifejezi a regény lényegét.

Ha Merle-regénybe fogunk, sosem azt kapjuk, ami kézenfekvő: senki ne számítson tehát kalandfilmes, thrilleres tengermélyi cselekményre. Főszereplőnk, az orvos, aki ugyan a tengeralattjárón szolgál, de nem tartozik a „valódi” tengerészek közé, lassú ráérősséggel, feszültségkeltő aprólékossággal ismertet meg bennünket a méllyel. Mindent megtudhatunk egy atom-tengeralattjáró működéséről, arról, hogyan vezetik a legénységet, mik a szokások, a káromkodások, milyen a szóhasználat vagy a mindennapi élet odalenn. Emellett azonban egy közösségről is képet kapunk, melynek tagjai egy sajátos bezárt szoba-rejtélybe kényszerülnek: önmagukat kell megfejteniük. Vajon normális az, ahogyan férfiak egy együttműködő csapata életveszélyes átlagmunkanapokon keresztül készül arra, hogy megsemmisítő csapást mérhessen valakikre – miközben mind azt remélik, hogy ilyen csapásra, a háború kirobbantására soha nem lesz szükség?

1986-ban is és ma is háborúellenes kiáltás a regény. Ám annál sokkal több is: filozofikus utazás a huszadik századi ember lelkébe. Pokoljárás minden kockázat nélkül. Ajánlott olvasmány.

A cikk az Ekultura.hu-n: Robert Merle: Nekünk nem kel föl a Nap
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én   

Amikor ez az írás megjelenik, már csak két napra van a 86. Ünnepi Könyvhét. Így június elején olyan sok a könyvmegjelenés, hogy az ember talán nem is győz szemelgetni belőle. Mégis, úgy gondoltam, ismét felsorolom magamnak azokat a könyveket (épp nyolcat), amelyeknek a megjelenéséről most értesültem - és nagy fantáziát látok bennük.

Erik Wahlström: Isten
Typotex, 2015, megjelent
Azóta szemezek ezzel a könyvvel, mióta (még komoly és meglehetősen furcsa eredeti fedélképével) felkerült a kiadó előkészületben-listájára. Végül magyarul a szokásos, egyedien és naivul ötletes, stílusában félreismerhetetlen borítót kapta: férfibájjal bíró, elegáns inggalléros, dicsfény előtt pózoló Úristene jobb kézzel áldást oszt, karórás baljával meg a kávéját szorongatja... A vaskos kötet bibliai parafrázist ígér, posztmodernül blaszfémikusat, groteszken humorosat. Mostanában valósággal rákattantam a kiadó világirodalmi sorozatára, amelyben még egyszer sem sikerült mellényúlni: minden kötet ugyanolyan remek, ám persze teljességgel más és sajátos is. Így (az) Istennek természetesen helye lesz a polcomon.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Polona Glavan: Éjszaka Európában
Typotex, 2015, megjelent
Érdekes ebben a sorozatban, hogy amikor találomra, érdeklődés alapján elolvastam az első néhányat - nos, csupa nőíró könyvét sikerült kézbe vennem: Eva Baronsky Mozart felébredje volt az első, ezt követte Ioana Pârvulescu Az élet pénteken kezdődikje, melynek (szégyen) először Ioannak olvastam a szerzőjét, szóval nem írónőként vettem meg az írását. Mindmáig a sorozat csúcsa számomra Sylwia Chutnik Női zsebatlasza, de Leena Krohntól is a szériában kiadott Hotel Sapiens volt az első könyv, amely tetszett. Utólag rájöttem, nem is jelent meg több írás hölgytől a sorozatban, kivéve Imma Monsót és - a szlovén Polona Glavant. Úgyhogy látatlanban is bizalmat szavaznék neki. S akkor még ott a csodás fedélkép is...
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Jack McDewit: Űrhajótöröttek
Metropolis Media, 2015, megjelenés: június 4.
A kiadó nem siette el a könyvheti megjelenéseinek a bejelentését: én legalább is csak a hétvégén lettem figyelmes két csábító újdonságukra. Ami ezt a különleges sci-fit illeti, a borító már lenyűgöző, bár úgy tippelem, mind a borító, mind a fülszöveg cselekményesebb és kalandosabb regényt jósol, mint amilyen az Emlékmű a csillagokban folytatása lehet. Mivel a sorozat első része sokszor filozofikus, töprengő, cselekményében pedig ráérős volt, remélem, a második kötet is hasonlít rá, legalább egy kicsit. A kötet kiadásával az is eldőlt, hogy a szerző Priscilla Hutchins-szériája fog előbb folytatódni, s a hetedik Alex Benedict-regény még várat magára egy kissé.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Indrek Hargla: Melchior és a Kerekeskút utca lidérce
Metropolis Media, 2015, megjelenés: június 4.
Ez a könyvhétnek az a meglepetése, amit remélni sem mertem. Amikor két éve megjelent az észt író történelmi detektívregénye, a Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-templom rejtélye, azonnal lelkes rajongója lettem: az elköteleződéstől csak az tartott vissza egy ideig, hogy a regény teljességgel félrevezető borítót kapott a tervezőktől. Nos, két év várakozás után megtörtént a csoda, amiben már nem is hittem: megérkezett a második kötet, melyet a kiadó fülszövegbeli ígérete alapján nemsokára követ majd a sorozat harmadik, Melchior és a hóhér lánya című darabja is. Úgy legyen! Addig is itt a patikárius második nyomozása, az Úr 1419. évéből, a régi, gyönyörű, németes és ismeretlen Tallinn-ból. Repesve várom! (Ui.: a borító maradt majdnem ugyanolyan borzalmas: a főszereplő még mindig csak negyven múlt, nem pedig ősz szakállú vénség - de legalább a Vermeer-féle beállítás már közelít a korszakhoz: kár, hogy a jellegzetes ablak csak a gerincen fért el...)
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Csatári Bence: Az ész a fontos, nem a haj - A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája
Jaffa, 2015, megjelenés: június 4.
Lehet, hogy csak átcsoportosításról van szó, és aztán az évben több nem is jön már. Lehet, hogy itt is csoda történt. Mindenesetre idén ez már a harmadik kötet lesz a kiadó történettudományi sorozatában! (2010 1, 2011 2, 2012 3, 2013 3, 2014 4 csodás könyvet termelt ki, idén pedig ez a harmadik, hm: milyen sorozat jön ki abból hogy rendre 1, 2, 3, 3, 4...? ) És milyen pompás témát választott tárgyául! A magyar állambiztonságról szóló könyvekben már olvastam a Kádár-kor zenészekkel és rajongókkal kapcsolatos elkeseredett vagy épp megfontolt lépéseiről, de remek lesz erről egy átfogó tanulmányt kézbe venni.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Tabajdi Gábor: Budapest a titkosszolgálatok hálójában 1945-1989
Jaffa, 2015, megjelenés: június 4.
Legnagyobb örömömre folytatódik az általam montázsosnak elkeresztelt Jaffás történettudományi sorozat is, amelynek első, nagy sikerű, háromszor (vagy négyszer) utánnyomott darabja a szerző és Ungváry Krisztián Budapest a diktatúrák árnyékában című rendhagyó "útikönyve" volt, amely azóta is vissza-visszatérő olvasmányom. A második kötetet Tabajdi egyedül jegyezte, s ez, A III/III. krónikája inkább az időrendi táblázat, a napló és a kortörténeti enciklopédia keverékét adta, megismertetve olvasóját az állambiztonság legbelső berkeivel. Most pedig itt az újabb "útikalauz", az ígéretek szerint a titkos épületek és a még titkosabb akciótervek tárháza. Az Ekultura.hu-n ezt választottam a legjobban várt (magyar) könyvheti könyvemnek.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

A honfoglalók viselete - Magyar őstörténet 1.
Helikon, 2015, megjelent
Magyarok a honfoglalás korában - Magyar őstörténet 2.
Helikon, 2015, megjelenés: június 4.
Majdnem elkerülte a figyelmemet ez a pompás vállalkozás. Pedig szerintem óriási dolog: miközben Magyarországon elvben mindenkit nagyon érdekel a magyar nép eredete, vándorlása, nyelve, történelme, a honfoglalók viselete, szokásai, s e témában bármilyen emeletes ostobaságot képes megvásárolni, hogy többet tudjon - valójában nincs is olyan népszerűsítő szakkönyv, ami megbízható, húsz évesnél frissebb, szemléletében és témájában pedig elég átfogó volna ahhoz, hogy rá lehessen mutatni: ha az érdekel, mivel tűzte meg a ruháját, hogyan nevezte a kenyeret, mivel harcolt, mivel evett, miben hitt, merrefelé tartózkodott 893-ban és mi módon kívánt temetkezni egy leendő honfoglaló, akkor tessék, ezt olvasd el, és megtudod.
A Magyar őstörténet gyönyörű könyvsorozata valami ilyesmit szeretne elérni. Sajnos nem ismert előttem, hány kötetre tervezi a Helikon Kiadó és a MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoportja, de úgy vélem, ha az első, mondjuk, tíz albumkönyv megjelenik, az már tartalmaz annyi enciklopédikus tudást, hogy két-három generáció érdeklődői is örömmel használhassák majd. Mindjárt az első könyv egy a hagyományőrzőknek is nagyon fontos témát, a honfoglaló magyarok öltözködését mutatja be, sok képpel, izgalmas apróságokra is utalva, a legújabb régészeti és történelmi kutatások fényében. A második pedig történelmi utazást ígér.
Frissítés: mindkét kötetet elolvastam. Itt írtam az elsőről. Itt írtam a másodikról.

Link
Túl korán van még kívánni, de azért... - 11 új könyv
Jön, jön, jön...! - A második könyvkívánság-poszt 
Ezeket is várom - Még egy könyvlista
Megint itt az április, könyvekkel tele 
Későtavaszi könyveim
Májusi vágyak - Megint megjelenésekről