Öregen és betegen, utolsó otthonunk falai közé zárva élni – vigasztalannak hangzó állapot. Az izlandi író, Hallgrímur Helgason regényének hősnője, a nyolcvanéves idős hölgy azonban a legkevésbé sem tűnik kétségbeesettnek. „Egyedül lakom itt a garázsban egy hordozható számítógéppel és egy régi kézigránáttal. Felettébb kedélyes.” – kezdődik 155 fejezetre osztott emlékezéseinek gyűjteménye, amely egyszerre posztmodern irodalmi játék, szabályos háborús történet és sajátos beszámoló a nők öregedéséről egy öregnek cseppet sem nevezhető férfi tollából. A nő 1000 fokon című regényt tavaly jelentette meg a Scolar Kiadó.

A főszereplőnő, Herbjörg María, Izland első miniszterelnökének unokája öreg és magányos. Hiába vannak gyermekei, hiába látogatják kedves ápolók és egy gondolataiból mit sem értő gondozóhölgy, az ő világa egészen máshol van, nem a kiszuperált garázsban, ahol él. Egyfolytában az emlékeiben jár, amelyeket a tőle megszokott – ám ápolói és leszármazottai által észre sem vett – cinikus humorával kezel. No meg szörföl az interneten, ahol (többek közt) Izland 1988-as szépségkirálynőjeként kezel egy oldalt: meg is van az eredménye, hiszen jégarcú széparcúként rajongó (és önimádó) férfiak tucatjaival levelezgethet. Állandó társa a bajban a már említett kézigránát (meine geliebte Handgranate – írja), amely megdöbbentő eszmefuttatásokhoz vezeti, mint amilyen ez is: „Most az éjjeliszekrényemen tartom, vagy oszló lábaim között, úgy ülök a német acéltojáson, mint egy háború utáni tyúk, remélve, hogy tüzet költök ki belőle. (…) Hát persze, sikkes volna nagy durranással távozni, port és pusztulást hagyni magam után, próbálják csak aztán összekotorni a belőlem maradó húscafatokat. De mielőtt még fölrobbanok, megengedek magamnak annyit, hogy fölidézzem életem történetét.”

Ha valaki most azt gondolná erre, micsoda beteges, szenilis gondolkodás, gondolja át még egyszer: Herbjörg María emlékei ugyanis a második viágháborúról szólnak, és annak a következményeiről. Hogyan került egy izlandi kislány dán iskolába? Hogyan szakadt el a szüleitől és hogyan kellett látszólag nácivá lennie? Hogyan változott meg a háború hatására az otthona, az apja és az anyja (ráadásul ellenkező irányba)? Hogyan élte át az első szerelmeket és csalódásokat egy háborús világban? S hogyan határozta meg a háború és az alatta átélt élmények sora az egész, további életét? Hát erről szólnak a garázsban haldokló idős hölgy emlékei. Így azután meg kell neki bocsátani, hogy miközben egy totálisan beteg világra réved vissza, ahhoz méltó gondolatokra sarkallja az iróniája…

Hallgrímur Helgason nem kegyelmez az olvasónak: sötét és az időben fel-alá ugráló regényfejezetei feltárják Izland múltjának sötét és szomorkás darabjait egy ember életén, ráadásul egy híres ember életén keresztül. Ez a kötet másik, igazi posztmodern érdekessége. Ugyanis Izland első miniszterelnökének unokája, Herbjörg María Björnsson valóban létezett, valóban megérte a nyolcvanat, ráadásul idős korában valóban egy reykjavíki garázsban éldegélt tüdőbetegséggel ágyhoz kötve, laptopja segítségével az interneten lógva, s szívesen mesélt az életéről az újságíróknak, sőt, megírta saját emlékezéseit is, Tizenegy élet címmel. A nő 1000 fokon szerzője azonban sosem ismerte őt és könyvét nem a hölgy könyve és nem is a vele való interjúk alapján írta. Egyszerűen kölcsönvette az összes kalandot, szereplőt, lehetőséget, és felhasználta fikciójához. Így születik meg könyve hősnője, aki megszólalásig olyan, mint Herbjörg María Björnsson, sőt, még a megszólalás után is. És mégsem ő az, nem az igazi, hanem egy másik, egy kitalált, egy velejéig fikcionalizált… Hogy szabad-e ilyet?

Megtudja, aki elolvassa a könyvet. Amiben – a csehovi lőfegyver-szabálynak megfelelően – még az a bizonyos kézigránát is felrobban egyszer. Csak az a kérdés, hol és mikor.

A cikk az Ekultura.hu-n: Hallgrímur Helgason: A nő 1000 fokon
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  

A Typotex Science in Fiction szépirodalmi sorozata egészen új vállalkozás: 2012-ben indult s máig nyolc kötete jelent meg. A kiadó ígérete szerint: "A könyvsorozat szerzői szépirodalmi alkotásaikon keresztül bizonyítják be, hogy az emberiség örök kérdéseit tudományos megközelítés nélkül megfogalmazni sem lehet." Majdnem mindegyik mű szerzője fiatal, s (szinte) teljesen ismeretlen nálunk. A könyvek kivétel nélkül valamilyen sajátos látásmóddal rendelkeznek: erősen szimbolikusak, netán groteszkek. A válogatáson, a sorozatba illesztésen határozott szemléletű szerkesztő keze érződik: minden kötet teljesen más, mégis, valami közös bennük – frissességük, különlegességük összeköti őket. Mintha egy újjászületett Modern Könyvtárat olvasna az ember – tudományos elkötelezettséggel megspékelve. E sorozat legújabb tagja Levent Mete török író Rika agyában című filozofikus sci-fije, amely az emberi elme és érzelmek eddig ismeretlen mélységeit nyitja meg az olvasó előtt egy különös, jelképes történetben.

A regény cselekménye szabályos sci-fiként indul. Valamikor a jövőben vagyunk, egy velejéig diktatórikus államban, túl az úgynevezett F. T.-terv sikerén. F. T. halálosan beteg asszony, akinek sikerül megmenteni a pusztulástól az agyát, s benne a személyiségét. A laboratóriumi tárlóban elhelyezett agy tovább él, megőrizve emlékeit, élményeit, magát F. T.-t. Így születik meg a Második Élet Központja, ahol kezdetben az erre vágyók agyát helyezik el egy-egy akváriumban, s gondozzák őket, hogy tovább élhessék második életüket. Ám egyidőben azzal, hogy a politikai életben győz az egypártrendszer és a zsarnokság, a Második Élet Program is átalakul: az eljárás a másként gondolkodók és ellenzékiek cinikus halálos ítéletévé válik. Az operáció után megszűnnek az állam ellenségei, cselekvő, szervező, ellenálló lények lenni, ám örök életre ítélve, akváriumba zárva végtelen ideig gondolkodhatnak tovább bukásukon és kudarcaikon …

Ilyen testétől megfosztott agy a regény főszereplője, Pepko Derealo is, aki különös felfedezést tesz: rájön arra, hogy képes elhagyni saját, büntetésből tárlóba zárt agyát úgy, hogy mások elméjébe menekül át. Ám hiába szökik meg, s él újra szabad életet, végül elfogják, s már csak két választási lehetősége marad: vagy rettenetes kínzások és fájdalmak várnak rá, ismét saját agyába zárva, örökre, vagy önként beépül egy Rika nevű kamaszlány elméjébe. Feladata, hogy keresse meg a lány agyában a szintén odarejtőzött Martez Todarit, az ellenállók fővezérét, a Második Élet Program fő ellenségét, aki minden büntetésre ítélt, saját agyába zárt léleknek menekülést és szabadságot akart szerezni – s aki nem mellesleg Rika apja (volt). Főhősünk természetesen elfogadja az ügynök szerepét, ám amint belép Rika agyába, máris új döntésekre kényszerül. A lány ugyanis öngyilkos akar lenni, mégpedig apjának a Második Élet Központ akváriumában elhelyezett agya előtt. A látogatásig már csak órák vannak hátra: Pepko pedig rájön, már nem feladni akarja Martez Todarit, hanem minden erejével támogatni abban, hogy megmentse a lányát. Utazni kezd tehát Rika elméjében, s olyan tájakra jut el, amilyenről ember még csak nem is álmodott addig…

Remek a történet, ám fontos tudni, hogy mindaz, amit eddig a cselekményről összefoglaltam, nagyrészt már az első öt oldalon kiderül. Igaz, a mozaikos, időben oda-visszaugráló szerkesztésnek köszönhetően folyamatosan egyre többet tudunk meg a zsarnoki államról, az ellenállók mozgalmáról, a legendás Martez Todariról, vagy éppen Pepko múltjáról és családjáról: s ezeket a tudáselemeket nagy élmény és öröm összekapcsolni és egymásba fűzni. Ám Levent Metét nemcsak egy diktatórikus antiutópia bemutatása, egy elnyomó rendszer működése érdekli. A könyv – címéhez híven – nagyrészt Rika agyában játszódik és az elme működését, az érzelmek és indulatok keletkezését kutatja. A regény második része, mely az Utazás a lélek közepébe címet viseli, egyfajta dantei vándorút egy képzelt elmében, kincskeresés, filozofikus, próbatételes kalandregény, amelyben egy apa és egy jó barát harcol egy kétségbeesett kamaszlány ép eszéért, életben maradásáért, lelkéért. A könyvben egyrészt tanúi lehetünk annak, milyen filmek futnak Rika agyának képernyőjén, milyen asszociációk idéződnek fel benne, miközben beszél (az író így eljátszik a nyelv és a beszéd, illetve a képzelet működésének bemutatásával), másrészt szemléletes képek és jelképek közepette szembesülhetünk azzal, hogyan mérgezi meg az erőszak, a félelem, a boldogtalanság és a gyűlölet az emberi elmét: szörnyekkel, sárkányokkal, nyitódó-csukódó ajtókkal, s más, rémálomba illő lényekkel és dolgokkal telerakva azt. A történet egy pontján pedig egyenesen két Rika képződik meg a szemünk előtt: az önpusztító fekete és a két férfinak segíteni akaró fehér Rika, akinek önmagával kell harcot vívnia.

A Rika agyábant gyorsan el lehet olvasni, izgalmas és csattanós végű science fiction-regény. Ám érdemes mégis lassan és beosztóan haladni vele: elmélkedni leírásain, kiélvezni sziporkázó ötleteit, végigálmodni a rémálmait. Így nemcsak Rika történetét, de egy kicsit önmagunkat is megismerhetjük. A Rika agyában modern példázat, amely önmagunkkal szembesít. Vajon a mi agyunkban miféle harcok dúlnak? És mi lehet a tétjük?

A cikk az Ekultura.hu-n: Levent Mete: Rika agyában
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Megjegyzés a második képhez: ez volt az eredeti borítóterv, de végül felváltotta az, amelyben Rika agya nem üres, hanem egy ajtó nyílik benne. Kinek melyik tetszik?
Link:
A Typotex kiadó Science in Fiction szépirodalmi sorozata 
A Science in Fiction sorozat további köteteinek ajánlója:
Harald Voetmann: Plinius szerint a világ
Ignacy Karpowicz: Égiek és földiek
Janusz L. Wiśniewski: Intim relativitáselmélet 
Judith Schalansky: Darwinregény
Danyiil Harmsz: Esetek - Válogatott írások 

Áprilisban szedtem össze egy hosszú bejegyzésben a Jaffa Kiadó történelmi köteteit, különös tekintettel az egyméretű, kemény kötéses történettudományi sorozatra, amely Ablonczy Balázs Trianon-legendákjával kezdődött. Most szeretném folytatni a sort, egyrészt a - talán külön sorozatnak induló - két montázstechnikájú kötettel, amely Budapest elfelejtett történelmi helyszíneit és az elhárítás hírhedt, mégsem eléggé ismert III/III. Csoportfőnökségét mutatja be, másrészt a kemény táblás sorozat új kötetével, a Szoros emberfogással. Természetesen itt volna a helye a széria még újabb, ráadásul szintén Ungváry Krisztiántól származó darabjának, a Tettesek vagy áldozatok? című tanulmánygyűjteménynek is, de arról nemsokára külön írok a blogon.

Ungváry Krisztián - Tabajdi Gábor: Budapest a diktatúrák árnyékában - Titkos helyszínek, szimbolikus terek és emlékhelyek
Jaffa, 2013
Azt hiszem, ez a könyv is olyan mű, ami méltán vált híressé az elmúlt évben, így nem kell különösebben bizonygatni, hogy alapvető, beszerzendő kötet mind a történelemrajongók számára, mind azoknak, akiket Budapest érdekel utcáival, tereivel, épületeivel. Tele van furcsaságokkal, érdekes apró történetekkel, ritka fényképekkel, különleges térképekkel, s miközben rövid, frappáns és szórakoztató, megbízható és szakszerű is.
Nekem például fogalmam sem volt róla, hogy 1956-ban, miután szétdarabolták a Sztálin-szobrot, Pécsi Sándor hazavitte az egyik szoborkezet, és elásta a kertjében. Amikor előadásokat hallgattam az Illyés Gyula Archívum elegáns palotájában, még csak nem is sejtettem, hogy itt, a Teréz körút 13.-ban volt a Lenin-fiúk laktanyája a Tanácsköztársaság idején. Azt sem tudtam, hogy hol állt a Rákosi-villa, vagy hogy az ÁVH-nak volt egy gyönyörű svábhegyi háza, amelyben az Eötvös út árnyas fái alatt, pincecellákban folyt a kínzás. De felér egy felfedezőúttal az Eichmann Svábhegye című rész is. Kiváló és kritikus hangvételű a Duna-parti gyilkosságokról és hat mementójukról szóló fejezet. De a könyv a föld feletti objektumok mellett a Vár alatti pincerendszert, az Alagút vezetési pontját vagy Budapest ostromának és a kitörésnek a helyszíneit is bemutatja, melyekről nyilván jóval kevesebben hallottak. Én például nem tudtam, hogy a németek és magyarok által menekülésre használt Ördög-árok ma is ugyanabban az állapotban van, mint 1945-ben. Találhatunk a könyvben térképeket és szövegeket még például a legfontosabb Kádár-kori K(onspirált) lakásokról, a Cserje utcáról és környékéről, ahol a Kádár-kor elitje rendezkedett be az Öreg villája körül, vagy éppen azokról a szomorú helyszínekről is, ahol a budapesti védett (svéd, svájci, spanyol és más) házakban zsidók rettegtek az életükért 1944-45-ben, nemegyszer épp egy-egy nyilasház szomszédságában.
A könyv talán legkülönösebb képe pedig a 100. oldalon került elém: egy befalazott ajtót ábrázol a Vörösmarty utca 34/b. számú ház belső udvarán. Az egykori ajtó lilásra festett, felfalazott helye mégis elüt a környezetétől: egyrészt nem volt azonos színű lila festék (...), másrészt a vörös színű, alulról félmagasságig érő beton falburkolat itt megtörik, lyuk van benne az ajtó helyén. Harmadrészt az udvar betonján világosan látszik egy ott hosszú éveken, évtizedeken át ázó, rozsdásodó, bár mára eltávolított vaslépcső nyoma. A ház része volt annak a tömbnek, amelyet 1950-ig az ÁVH birtokolt központként: ide tartozott a hírhedt Andrássy (Sztálin) út 60.-on kívül a 62-64-66-68-70. szám, a Csengery utca 54-56-58. a bal, és a 37-39-41-43. a jobb oldalon, az Aradi utca 19-21-23. és 33., illetve a Vörösmarty utca 30-32-34a-34b. is. A 34-es épületeket kifejezetten hivatalok céljaira építették, s az a-ból a b udvarára a félemelet magasságában azért nyitottak ajtót, mivel a 34b udvarán hajtották végre az akasztásokat. Ezekre a 34a épületből, az ügyészségről így a legrövidebb úton, a kisajtón ki, majd egy vaslépcsőn le kísérhették át az elítélteket. És bár legkevesebb hatvanöt éve mindennek, a rosszul lefestett, ügyetlenül befalazott ajtóhely és a vaslépcső rozsdalenyomata a földön ma is őrzi a borzalmak emlékét. Úgy tűnik, senkit sem zavar annyira, hogy végképp eltüntesse. De annyira sem, hogy legalább egy táblát tegyen mellé mementóul.
Összefoglalva: kalandos és különleges utazás a könyv, amit mindenkinek ajánlok. Aki különösen érdeklődő, a www.titkosbudapest.hu oldalon találhat további olvasnivalókat.

Tabajdi Gábor: A III/III. krónikája
Jaffa, 2013
Erre a könyvre nagyon készültem, egyfajta magamnak szánt ajándékként került a házhoz. Eddigre már ismertem mind a Budapest a diktatúrák árnyékábant, melynek Tabajdi Gábor a társszerzője, mind pedig saját izgalmas kötetét, a Kiegyezés Kádárral - "Szövetségi politika", 1956-1963 című könyvet, amely a szerző doktori értekezésének rendkívül könnyen olvasható, izgalmas, ám kimerítően szakszerű könyvváltozata. Nem csoda hát, hogy nagyon sokat vártam ettől a művétől is, és várakozásaim mind teljesültek is.
A kötet a Kádár-korszak belügyének, elhárításának történeteiből nyújt át az olvasónak szigorú kronológiába szedve egy nagy csokorra valót, mindenfélét. Szervezésekről és átszervezésekről, nagyformátumú és teljesen érdektelen ügyekről, vezetőváltásokról és felvonulási tervekről ugyanúgy olvashatunk, mint fénymásoló gépekről és üdülésről. A III/III. saját iratainak tükrében válik megismerhetővé, s egyszerre láthatjuk nemcsak érdekesnek, ismeretlennek, titokzatosnak, és diktatórikusnak, de emberinek, illogikusnak, szánalmasnak, félelmetesnek, kisszerűnek, jól szervezettnek és megdöbbentőnek is.
Megtudhatjuk, hogyan leplezték le a Rajk-butikot, hogyan harcoltak a nyolcvanas évek békecsoportjai, ellenzéki szabadegyetemei és alternatív kiállításai ellen, és hogyan próbáltak fellépni a március 15-ét ünneplők és az 1956-ra emlékezők ellen. Kiderül, miként reagáltak a galerikre, a Mátyás-templomban lezajlott beatmisére és Bauer Sándor 1969-es önégetésére. Olyan ismert személyek megfigyeléséről találhatunk benne adatokat, mint id. Antall József, Bari Károly, Demszky Gábor, Ember Judit, Ilia Mihály, Konrád György, Lezsák Sándor, Lévai Anikó, Nagy Gáspár, Orbán Viktor vagy Rajk László. Láthatjuk a szervezetet fellépni pannonhalmi bencések, zsidó fiatalok, zuglói nyilasok és pesti magyarnóta-gyűjtők ellen. Olvashatunk róla, mit szóltak a húsvéti körmenetekhez, hogyan épültek be az olimpiákra kiengedettek közé, hogy akadályozták a "Hare Krisna-szekta" közösségalapítását, s hogyan bomlasztották fel a Beatrice együttest. De olyan anyagok is feltárulnak, amelyek 1979 februárjában takarékossági okokból elrendelik, hogy 20 foknál magasabb hőmérsékletre nem lehet felfűteni a BM épületeit... Vagy amelyek óvodában végzett társadalmi munkáról, fel nem szerelt függönyökről, az irodák ablakai alatt hangoskodó építőmunkásokról, vagy a III/III. dolgozóinak 1965-ös mentális állapotáról szólnak. Mint egy "rendes" hivatalnál, amelyik nem embereket figyel meg, hanem mondjuk gyerekruha-terveket készít... (Mint az a korábbi államvédelmis tiszt, akit 1962-es elbocsátása után a Női és Gyerekruha Nagykereskedelmi Vállalat tervosztályvezetőjének posztjára buktattak felfelé.)
Elképesztően paradox, egyszerre logikus és logikátlan világ tárul fel a könyvben, egy puha diktatúra háttere. Sokszori olvasásra, lapozgatásra érdemes, nagy olvasmány a kötet, ajánlom mindenkinek. Aki különösen érdeklődő, a iii-iii-kronika.blog.hu oldalon találhat további olvasnivalókat.

Takács Tibor: Szoros emberfogás - Futball és állambiztonság a Kádár-korszakban
Jaffa, 2014
A kötet legújabb darabja volt a Jaffa Kiadó történettudományi sorozatának, amikor kézbe vehettem. Kötettársairól írtam már: egyszerűen nincs olyan köztük, ami ne tetszett volna nagyon, ne lett volna friss szemléletű és izgalmas. Takács Tibor jelen kötete azonban még elődeivel összevetve is járatlan útra viszi az olvasót: különböző állambiztonsági anyagok alapján azt mutatja be, hogyan működtek a magyar állambiztonságnak a futballsporttal foglalkozó osztályai és ügynökhálói.
Szakszerű bevezetéssel kezdődik, amely 1949-ig visszatekintve megismertet a magyar futballsport államosításával, azoknak a szervezeteknek a név- és szerepváltásaival, melyek ellenőrizték a magyar sportéletet, valamint az elhárítás mindazon (szintén változó) osztályaival és csoportfőnökségeivel, amelyek a tárgyhoz tartozó ügynököket és anyagokat irányították és ellenőrizték. Majd egy-egy tematikus problémafelvetés mentén, szórakoztató és izgalmas körsétákat téve a fennmaradt anyag- és adathalmazok között mutatja be, milyen prioritásokkal, célokkal és félelmekkel közeledett a Kádár-kori állambiztonság a futballsporthoz, mennyire volt sikeres a munkájuk saját, illetve külső szempontból, s milyen képet alakítottak ki belső, titkos anyagaikból maguknak arról az időszakról, ami a sportrajongók számára Albert Flórián, Varga Zoltán, vagy épp Nyilasi és Törőcsik nagy korszaka volt.
Megtudhatjuk, hogyan és miért figyelték meg a disszidált és az itthon maradó focistákat, s az is kiderül, miről beszélgettek az emberek a totózókban és a Rozmaring presszóban... Olvashatunk róla, mit és kinek jelentett Szepesi György, vagyis Galambos ügynök, hogy mit tett Kádár állítólagos "saját" csapatáért, a Vasasért, vagy hogy hányszor gondolta a Fradi, hogy azért veszít, mert valakik másnak kedveznek. Találkozhatunk a szereplők közt futballhuligánkodó politikai nyomozóval (újságot égetett a meccs után...), és képzelgő elhárítókkal, akik egy megrendezendő FTC-Győr meccsbe az "ellenforradalom" megismétlődését vizionálják bele. Szembenézhetünk vele, hogy a lelátókon mindvégig virult az antiszemitizmus, ám azzal is, hogy az elhárítás keményen próbálkozott elfojtásával - csak éppen úgy, hogy közben azt állította, a megnyilatkozások nem a "tömegtől", hanem a "huligánoktól" erednek... Végül azt is megtudhatjuk, lefeküdtünk-e valaha a szovjeteknek.
Szellemes idézetek, csevegő hangvétel és sok-sok tény jellemzi a kötetet, melyet bátran ajánlok futballrajongóknak és az olyan focianalfabétáknak is, amilyen én vagyok.

Linkek:
Ungváry Krisztián: Tettesek vagy áldozatok? - Feltáratlan fejezetek a XX. század történelméből 
Friss és magyar - Történelmi kötetek a Jaffa kiadótól
A Jaffa Kiadó történettudományi sorozata