Amikor elindult az Alinea Kiadó Klasszik sorozata, először nem tetszett a dolog: töprengtem, minek kiadni olyan műveket, amelyek könnyen elérhetők régebbi kiadásban, itt és ott. Aztán tettem három nagy felfedezést: arról, hogy a sorozat szükséges, szép és eredeti. Szükséges, mert rá kellett jönnöm, megöregedtem – csak épp annyira, hogy elfeledkezzem róla, nem biztos, hogy mindenki a nyolcvanas években kezdte meg összegyűjteni a könyvtárát… A Klasszik kötetek ugyanis kiválóan alkalmasak erre: kialakítani egy ízlést, megteremteni egy felnövő olvasó kedvenckönyv-gyűjteményének alapjait. Szép is a sorozat, s igényes külsejét kellemes áron kínálja: miközben a virágárak az egekbe szállnak, lehet, hogy ma már érdemesebb hervadékony csokor helyett egy-egy kis Klasszik kötetet vinni ajándékba az olvasni szerető ismerőseinknek. Ráadásul eredeti is a sorozat, hiszen minden benne megjelenő kötet fordítását szerkesztik, ha kell, kissé átdolgozzák, finoman modernizálják.

Ilyen az egyik legújabb példány is a sorozatból: Mihail Bulgakov Kutyaszíve. A könyvecske nem csak a címadó kisregényt tartalmazza: szerepel benne három novella is, valamennyi Hetényi Zsuzsa fordításában. Ezek nem kevésbé abszurdak, mint a Kutyaszív. Az első egy – állítólag – beszélő kutyáról szól, s arról, mi történik e bölcs állattal a Szovjetunió egy kedélyes vasutas klubjában. (A beszélő kutya) A második egy igazi munkásgyűlésre kalauzol el, ahol a téma az alkoholizmus: az elbeszélés érdekessége, hogy kizárólag mottóból, prológusból és epilógusból áll, közepe nincsen. (Az alkoholizmus hasznáról) A harmadik írás, a Bíborsziget pedig kitűnő paródia a szovjet valóságról és Verne Gyula regényeiről – 22 oldalon. Már ezért a három írásért érdemes beleolvasni a kötetbe.

Az igazi csemege azonban a Kutyaszív, ez a különös kisregény, amely science fictionnak túlságosan abszurd, mesének túl valóságos, példázatnak pedig túlontúl elkeserítő. Még A Mester és Margarita Sátánja sem szembesít úgy bennünket megvesztegethetőségünkkel, gyávaságunkkal, embertelenségünkkel, mint az orvosi módszerekkel emberré, homo sapienssé, mi több, elvtárssá változtatott Gömböc kutya története. Az egykor hűséges és hálás kóbor kutya, aki szeretettel ragaszkodott gazdájához, az orvoshoz önző, rettegő, haszonleső és bosszúálló emberré válik, megtestesítve mindazt, ami igencsak állati bennünk, emberekben. Helyzete azonban kényszerűség, bűneiért, ha vannak, az őt tönkretevő szép új világ okolható. Így válik Gömböc kutya (később Poligráf Poligráfovics Gömbös elvtárs) a diktatúra által ember volta megtagadására kényszerített átlagpolgár szimbólumává. Nem csoda, hogy a regény – bár 1925-ben született – hazájában 1987-ig be volt tiltva.

Persze csak akkor kell ilyen komolyan vennünk a kisregényt, ha akarjuk. Ha ugyanis egyszerűen egy különös, szatirikus mesére vágyunk, amit magunknak értelmezhetünk, a Kutyaszív akkor is igen szórakoztató olvasmány. Amely ma már szabadon és nyugodtan olvasható, mindenféle betiltás nélkül.

A cikk az Ekultura.hu-n: Mihail Bulgakov: Kutyaszív
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

2013. november 17-e jeles dátum az ekultura.hu évkönyveiben: ezen a napon ünnepelte tizedik születésnapját a kulturális portál. 2012. november 15. inkább csak számomra fontos dátum: ekkor jelent meg az ekulturán az első könyvajánlóm. A két időpont között eltelt háromszázhatvanöt és még két nap, és megszületett százharmincnyolc könyvismertetésem meg egy interjú. Statisztikus szemmel ennyi volt ez az év: nekem az első, a honlapnak a tizedik.

Ha azonban arra a kérdésre próbálnék meg válaszolni, valójában mit adott számomra ez az időszak, már sokkal nehezebb volna mindenre kiterjedő választ adnom. Ezeket azonban biztosan felsorolnám.

Megtiszteltetést és lehetőséget. Amikor 2012 őszén megkeresett Tamás és próbacikket kért tőlem, annyira hihetetlennek találtam a dolgot, hogy majdnem húsz percen át arra is képtelen voltam, hogy válaszoljak a levelére. Annak ellenére, hogy ma már elsősorban nem mélységes tisztelettel, hanem őszinte szeretettel fordulok az ekultura felé, még mindig kicsit hihetetlen számomra a tőlük kapott lehetőség. Az élmény: ahogyan éreztették, kellek.

Közösséget és társaságot. Magányos farkas vagyok, mindig is egyedül szerettem dolgozni. Az ekulturának köszönhetően azonban megismerhettem egy olyan csapatot, ahova jó tartozni. Egy olyan kört, amelyik akkor is megtart, ha éppen semmit sem adsz viszonzásul, veled örül, és veled szomorkodik, s taggá tud tenni még egy magamfajta rejtőzködőt is, aki még soha nem írt le magáról annál személyesebbet, mint hogy szeret a kabátján, a füvön ülve olvasni.

Függetlenséget és elköteleződést. Amióta megindítottam a blogomat, mindig büszke voltam rá, hogy teljesen független vagyok: senkitől sem kérek témajavaslatokat, csak arról írok, ami érdekel, s recenziós példányokat sem fogadok el senkitől, hogy aztán az adományozó nagylelkűsége megkösse a kezem. Különös módon az ekulturán megtaláltam ugyanezt a függetlenséget úgy, hogy közben teljeséggel elkötelezhettem magam egy remek honlap mellett. Csodálom azt a nagyvonalúságot és rugalmasságot, amivel Tamás és Móni lehetővé teszi, hogy továbbra is a kedvenceimről, a nekem legfontosabb dolgokról írhatok, s hogy elmondhatom a kritikámat is, ha van. Mindeme függetlenség mellett azonban egyre jobban érezhetem, hogy az ekultúrához tartozom: egy olyan oldalhoz, amely mellett érdemes elköteleződni.

Minőséget és lelkesedést. Nemigen találni az interneten olyan honlapot, amelyik ennyire széles körből válogatva, ilyen alaposan és ekkora szeretettel mutatja be a könyvújdonságokat. Ma egyes kötetek teljesen visszhangtalanok és észrevétlenek maradnak megjelenésük után, pusztán, mert egyetlen véletlenszerűen válogató folyóirat vagy honlap sem foglalta be őket a saját – nem egyszer reklámérdekkel vagy kiadói elvárásokkal terhelt – ajánlójába. Az ekultura más: talán az a legfontosabb számomra az oldal szerkesztési elvei közül, hogy minden cikkszerző csakis olyan dolgokról ír, amelyek kedvesek neki. Itt nincsenek lesajnált írók, lenézett műfajok, öncélúan szétcincáló kritikai eszmefuttatások, de nincsenek hazug, megrendelt dicshimnuszok sem. Egyszerűen jó dolgokról (könyvekről, filmekről, zenékről) lehet olvasni, s olyanok mutatják be őket, akik valamit nagyon megkedveltek bennük. Az olvasnivalók közt ugyanúgy találni cikket vámpírkönyvről és Nobel-díjas regényről, skandináv krimiről és kortárs magyar elbeszéléskötetről, bestsellerről és régimódi klasszikusról, versről és prózáról. Egy a közös bennük: hogy mindegyik jó könyv, amiért őszintén lehet lelkesedni.

Sokszínűséget és szabadságot. Nemcsak az ajánlók sokfélék: a szerzőik is. Van, aki kellemesen cseveg az általa bemutatott könyvről. Van, aki a személyes élményei felől közelít. Van, aki időnként szinte műelemzést végez, mélyre merülve egy könyv szépségeiben és furcsaságaiban. Más minden könyvvel, amiről ír, vitába bonyolódik az élet nagy kérdéseiről és arról, ahogy azok a kötetben választ kaptak. Sok nézőpont, sok írószemélyiség, sokféle könyvek (és persze filmek és zenék) iránti szeretet találkozik a honlap hasábjain. De mindez egy nagy egészbe olvad össze, ami arról szól: a kultúra nem elvont fogalom, amiről kevesek vitatkoznak elefántcsonttoronyban üldögélve és bikkfanyelven szólva, hanem kézzelfogható dolog, ami itt van körülöttünk, velünk és nagyon lehet szeretni. Az oldal sok-sok ajánlójának választékával szemlélteti, hogy a kultúra világa hatalmas szabadságot rejt magában. Miközben a valódi élet számos lerázhatatlan kötöttséget jelent, a könyvek, filmek, zenék, színházi előadások, fesztiválok világában eltűnnek a korlátok: szabadon álmodhatunk, használhatjuk a fantáziánkat, élvezhetjük a szépséget, szórakozhatunk, megbotránkozhatunk, játszhatunk, barátkozhatunk… Vagy akár írhatunk egy saját ajánlót az ekulturára. Nekem legalábbis ez is a szabadság egy megélhető formája.

Nem maradt más hátra, mint hogy felsorolásom végén köszönetet mondjak Móninak, Tamásnak és mindenkinek, aki lehetővé tette, hogy az ekultura.hu tizedik születésnapján már én is ekulturás legyek. Alig várom a huszadikat…

A fenti cikk az Ekultura.hu születésnapjára íródott. Először ott is jelent meg.

2012 novemberében indult útjára a Delta Vision kiadó MesterMűvek sorozatának fantasy alfolyama, amelyre kissé későn figyeltem fel, csak kedvencem, a Klasszikus, és a családba elsőként bekerült, a Science Fiction alfolyamot követően. Keretében máig a következő könyvek jelentek meg:

1. Orson Scott Card: A kegyelem ára (Hart's Hope, 1983), 2012
2. Jo Walton: A király békéje (The King's Peace, 2000), 2012
3. Jack Vance: Rhialto, a Csudálatos (Rhialto the Marvellous, 1984), 2013
4. Orson Scott Card: Bűvölet (Enchantement, 1999), 2013
5. Jo Walton: A király neve (The King's Name, 2001), 2014
6. C. J. Cutcliffe Hyne: Az elveszett kontinens (The Lost Continent: The Story of Atlantis, 1899), 2021

A Rhialto, a Csudálatosról, amely mindeddig a kedvencem a sorozatból,  érdemes tudni, hogy Vance Haldokló Föld-ciklusának világában játszódó, de önállóan tökéletesen megálló darabokat tartalmaz. Orson Scott Card több ciklusának darabjai olvashatók már nálunk könyvformában (a legtöbb ciklus magyarul befejezetlen), a sorozatban megjelenő művek viszont azoktól függetlenek.
Az alsorozatra egyelőre azt mondanám, elbűvölő és változatos, s azután, hogy A király békéje förtelmes és riasztó borítójának helyét is szelídebb darabok vették át, talán még többen kedvet kapnak a vásárlásához.

A MesterMűvek sorozat Science Fiction alfolyama
A MesterMűvek sorozat Klasszikus alfolyama
A MesterMűvek sorozat Dark alfolyama