Magyar címlap

Négyszer tettem vissza a bolti könyvespolcra a könyvet – mert ostoba voltam. Életem egyik legizgalmasabb olvasmányélménye lett a Melchior, a patikárius: lebilincselő olvasmány, izgalmas cselekményű krimi és belépő egy számomra teljesen ismeretlen világba.

Nem tudom, kinek az ötlete volt, hogy a könyv borítójára vénséges vén, orrán hatalmas okulárét viselő, mesebeli mágus képét tegye, aki sötét kamrácskában áll, mögötte a polcokon ódon fóliánsok és könyvritkaságok mellett undorító főzetek és pókhálós üvegekben lebegő, tartósított emberi testrészek sorakoznak – mindenesetre az egyébként tehetséges rajzolónak segédfogalma sem lehetett arról, milyen kötethez készít borítót. Ez a fedél rejthetne egy horror-elemekkel teli fantasyt, netán valami naturalistán illusztrált mesekönyvet, de semmi köze az egyik legsikeresebb észt szerző letehetetlen detektívtörténetéhez.

Észt címlap

Főszereplőnk és nyomozónk, Melchior, Tallinn városának patikáriusa ugyanis nem öreg, épp ellenkezőleg, még csak most múlt harmincéves. Nem is vaksi vén varázsló: jóképű és okos fiatalember nevetős, szürke szemekkel – és egy kedves, intelligens, fiatal feleséggel. Ráadásul a legkevésbé sem hisz a varázslatokban, csakis a logika és a gyógyítás fontosságában: s nem emberi szervekkel pepecsel, hanem jó illatú füvekkel, kesernyés ízű gyógylikőrökkel, édes keksszel és különleges hatású, selymes kenőcsökkel. Apja, aki a messzi Lübeckből költözött át Tallinn-ba, nyitotta meg az első patikát a kereskedővárosban. Melchior maga pedig továbbviszi a családi gyógyszertárat, s „(r)angja alapján egyenlő a kereskedőkkel, tanulmányai alapján egyenlő a papokkal és a bírákkal, a város köztiszteletben álló polgára, akit megbecsültek a városi elöljárók, nemesek és lovagok”. Ám mindennek ellenére a városi tanács arra még nem méltatta, hogy teljesülhessen élete nagy vágya: még nem kapott rá engedélyt, hogy üzletét, a város egyetlen patikáját új, előkelő és tiszteletreméltó helyre, a város főterére költöztethesse át. Kicsit kívülálló, mégis mindenhová van bejárása: ideális nyomozó tehát egy 1409-ben játszódó, történelmi detektívregényhez.

Az 591 éves tallinni Raeapteek

A regényben számos kalandos szál fut össze: miközben megindul a nyomozás Henning von Klingenstein, a Német Lovagrend korábbi nagymestere, Talinn város vendége halálának ügyében, újabb és újabb titkokba és bűnesetekbe botlunk. Ki lehet a titokzatos gyilkos, aki áldozatai levágott fejének szájába pénzérmét helyez? Mitől olyan népszerűek a Feketefejűek céhének elöljárói? Kicsoda a titokzatos domonkos szerzetes, Wunbaldus? Miről árulkodhat egy sakkjátszma? Ki nyeri a sörfőzőversenyt? Mi a történet folyamán előkerülő jósvers jelentése? S mi köze a történtekhez a északi tengerek vérszomjas kalózainak, a Vitális Testvéreknek?

Féltékenység, megcsalás, hazugságok, titokzatos gyónás, mérgezés, átkok tarkítják az izgalmas cselekményt, amelynek során megismerhetünk egy különös, középkorvégi világot is, ahol trubadúrdalokkal udvaroltak a virágzó almafák alatt, az aranyműves üzlete rangját szemléltetendő cápafogakat, papagájtollakat és kókuszdiót tartott a polcán, a piacon a német lovagok és a dánok közti szörnyű vérfürdőről regéltek, és a domonkosok egy elfeketedett, összeaszott bőrű emberi fejet őriztek Szent Rókus ereklyéjeként…

A patika épülete ma - talán Melchior is dolgozott itt?

Indrek Hargla regénye azért vált számomra meghatározó olvasmányélménnyé, mert minden sora élvezet volt. A krimirésze megfelelt az elvárásaimnak, a záró fejezet logikus levezetése szinte Poirot-t idézte, ám maga a könyv sokkal több volt detektívtörténetnél. Rengeteg érdekes, apró, jellegzetes részlettel, megelevenítő leírással, különleges szereplővel volt módom találkozni az olvasás során, s annyi furcsaságot tudhattam meg a számomra teljesen ismeretlen világról, hogy becsukva a könyvet szinte kezdtem volna máris újra. A regény városleírásai olyan pompásak voltak, hogy néhány internetes térkép segítségével nyomába is tudtam eredni Melchiornak a kereskedőváros kacskaringós utcáin – melyek közül nem egy szinte változatlan formában létezik ma is a modern Tallinn óvárosában.

Trükkös "kiterített" látkép a városháza teréről: a patika balról a második, fehér házban, a kis fekete épülettől balra

A múlt tanúja: szárított krokodil

Amikor egyébként megemlítettem, hogy egy tallinni patikusról olvasok, mindjárt megkérdezték tőlem: csak nem a híres, 1422-ben alapított Városház Gyógyszertár szerepel a könyvemben? Kiderült ugyanis, hogy Talinn-ban van a világ legrégebben folyamatosan működő gyógyszertára, amely ma is látogatható, ráadásul érdekessége, hogy 1583 és 1911 között egy magyar eredetű család, a Bélaváry-Burchart tagjai vezették tíz nemzedéken át. 1422-ben Melchior még csak negyvennégy éves lesz: kíváncsian várom, vajon a következő kötetekben beköltözhet-e a városháza mellé, vagyis ő lesz-e a legendás, ma is létező gyógyszertár első patikáriusa… A külföldi olvasók már tudják a választ, hiszen észtül Melchior kalandjai már trilógiává nőttek. Alig várom, hogy hozzánk is megérkezzen a második kötet!

A cikk az Ekultura.hu-n: Indrek Hargla: Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-templom rejtélye
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
A Városház Gyógyszertár angol oldala, igazi, középkori hangulattal, sok fotóval: www.raeapteek.ee
A panorámakép lelőhelye itt. 

William Shakespeare talán a legismertebb drámaíró az egész Földön. S egyúttal a legrejtélyesebb is. Harminchét kanonizált darabja (s a többi tizenkilenc, amelyeket még hol kevéssé, hol nagyon meggyőzően neki tulajdonítanak), szonettjei, elbeszélő költeményei – mind megannyi titkot rejtenek. Ismert arcképei közül talán egy sem őt ábrázolja. Lelkes rajongótábora van azoknak az elméleteknek is, amelyek szerint a Shakespeare-műveket nem is a William Shakespeare néven ismert színész és színháztulajdonos írta, hanem valaki más. Lehet utálni, lehet imádni: Shakespeare élete és művészete megkerülhetetlen része Európa kultúrájának, s mára a világénak is. Ám minden alkalommal, amikor munkássága vagy életrajza nyomába ered valaki, új és új titkokkal szembesül.

Ezt tette Michael Wood angol történész is, aki Nagy-Britannia-szerte híres elképesztően széles körű és alapos kutatásokon nyugvó, szórakoztató és merész témaválasztású televíziós műsorairól és sorozatairól. A Shakespeare nyomában című könyv egy 2003-as televíziós szériához készült kísérőkötet, amely teljes és pontos áttekintést ad a Bárd életéről, műveiről, illetve a nevéhez kapcsolódó legendákról és rejtélyekről. Mindent megtudhatunk családjáról, gyökereiről, iskoláiról, arról, hogyan, miként került a vidéki tanácsos és kesztyűkészítő fia a fővárosba (ezek az úgynevezett „elveszett évek”), hogyan lett színész és hogyan lett író, nagy és sikeres szerző, az uralkodó kegyeltje. Wood felidézi és megidézi a híres pályatársakat Christopher Marlowe-tól, a Faust-téma zseniális feldolgozójától Ben Johnsonig, az elégedetlenkedő íróbarátig. Bemutatja a kor sztárjait, tünékeny hírű celebjeit és főúri mecénásait. Ám elvezet Shakespeare idős korába is: látjuk a drámaíró csalódásait és diadalait, s megtudjuk azt is, vajon mit jelenthetett az, hogy feleségére „a második legjobb ágyát” hagyta végrendeletében – szerelmet vagy gyűlöletet?

A könyvben nyomába eredhetünk a Szonettek Fekete Hölgyének és Shakespeare szerelmeinek is. Kiderül, vajon kinek szólhatnak a költő szerelmes versei, hogy volt-e Shakespeare-nek titkos imádottja, s hogy egyetlen embernek íródott-e az egész szonetteskönyv. Megtudjuk, milyen volt a drámaíró és a királynő kapcsolata, hogy mi volt Shakespeare véleménye a zsidókról és hogyan született meg a halhatatlan figura, Shylock A velencei kalmárban. Olvashatunk különböző összeesküvésekről városban és vidéken, amelyekbe Shakespeare családja vagy társulata belekeveredett, így mire befejezzük a könyvet, már nem elvont zseniként, korából kiragadott művészfiguraként, hanem az Erzsébet-kor és a korai Jakab-kor egyik tipikus, színes figurájaként gondolhatunk Shakespeare-re.

Wood szembenéz a leggyakoribb tévhitekkel is. Lenyűgöző adatgazdagsággal mutatja be például, hogyan tett szert széleskörű műveltségre a fiatal Shakespeare – kifogva ezzel a szelet azoknak a vitorlájából, akik azt állítják, az író azért nem lehet ennek vagy annak a darabjának szerzője, mert műveletlen, vidéki tuskó volt. Fény derül rá, mit jelenthetett szonettjeinek titokzatos, talán egy férfinak szóló ajánlása, s szó esik a közkeletű hiedelemről is, hogy a nagy költő homoszexuális kapcsolat(oka)t élt volna át. Megtudhatjuk, igaz-e, hogy a drámaíró „soha egy sort el nem rontott”, s hogy tényleg átok sújtotta-e halálában.

A szórakoztató és olvasmányos könyv minden érdeklődő igényét kielégíti: a tudóskodók tízoldalnyi szakirodalmi és forráshivatkozást, az irodalombarátok sok-sok műrészletet, a szépre vágyók színes képmellékletet találhatnak benne. Olvashatjuk lapozgatva, a rövid, izgalmas fejezetek között tallózva, vagy elejétől a végéig, Shakespeare-enciklopédiaként használva. Mindenképpen jó szórakozás.

A második és a harmadik képen a szerző, a negyediken és az ötödiken a tévésorozat 2. és 3. epizódjának címképe. A négy kép forrása: a sorozat weboldala.
A cikk az Ekultura.hu-n:  Michael Wood: Shakespeare nyomában
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Michael Wood másik könyvéről a blogon: Michael Wood: A trójai háború nyomában
Shakespeare-ről a blogon:
Kedvenc portréim Shakespeare-ről
William Shakespeare darabjai

Nemrég kitört rajtam a történelmikrimi-láz. Kerestem, kutattam, egyik könyvtől haladtam a másikig, régi olvasmányélményektől az új felfedezések felé, míg igazi csemegére nem találtam: ez volt A 44. gyermek. Ritkaság a detektívregények és thrillerek dömpingjében: szuggesztív hangú és egyedi kötet, amely érdekes mint krimi és mint történelmi nyomozás – amely a divatos ókori, Tudor-kori vagy 19. századi kulisszák helyett a sztálini Szovjetunióban játszódik –, ám érdekes kötet önmagában is, mint torokszorító olvasmány egy zsarnokság alatt szenvedő országról, egyáltalán, a diktatúrákról.

A sztálini Szovjetunió, a klasszikus kommunista diktatúra mindennapjainak történetét feldolgozni sok szempontból adóssága még a történelemtudománynak. A mai oroszokkal velük élő, sokszor feldolgozatlan hagyaték ez, amelyről nehéz írni, és még nehezebb beszélni. A ma boldog, naiv embere így egyelőre leginkább irodalmi művek segítségével próbálhatja meg elképzelni az elképzelhetetlent: legyenek e művek akár Szolzsenyicin legendás könyvei, akár Ulickaja hatalmas látószögű családtörténetei – akár jó krimik. A magyarul kiadott, Sztálin idején játszódó történelmi detektívregények között érdekes módon orosz nincsen: A vörös cár szemében a húszas évek borzalmait és a cári család végnapjait bemutató Sam Eastland amerikai, A szent tolvajjal a harmincas években játszódó szériát indító William Ryan ír szerző, A 44. gyermek írója, Tom Rob Smith pedig angol. Ezek az írók kívülállóként bizonyos szempontból talán pontatlanabb, mégis alapvetően objektívebb képet készítenek egy korról, ami ugyan sokak életének része volt, ám ha csak olvasunk róla, szinte lehetetlennek és megélhetetlennek tűnik.

Rettegés, félelem, állandó önkontroll és öncenzúra, koncepciós perek és beépített besúgók, a mindennapi élet átpolitizáltsága, az összes emberi kapcsolat megromlása és gyanakvással való megmérgezése – továbbá hazugság, propaganda, nyomor, éhezés, elnyomás. Ez a Szovjetunió még 1953-ban is, amikor A 44. gyermek játszódik. A történet kezdetén, februárban még senki sem tudja, hogy az év fordulópont lesz, mivel márciusban meghal Sztálin, a Generalisszimusz, a diktátor és pusztító, és új időszámítás kezdődik az ország életében. Az események júliusig tartanak, Moszkvától az Urál piszkos és elfelejtett falvaiig vezetnek minket, s nem a politikáról szólnak – legalább is először úgy tűnik. Miközben a történelem gépezetének kerekei csikorogva kezdenek el forogni, a főszereplő, Lev Gyemidov MGB-nyomozó egyszerűen csak rájön arra, hogy eddig mindent rosszul csinált az életében. Segített a titkosrendőrségnek balesetté nyilvánítani egy gyermekgyilkosságot. Kopóként felhajtott egy államellenes kémet, akiről egyértelműen kiderült, hogy mindössze egyszerű állatorvos volt. Emberek sokaságát félemlítette meg és indította el útján a halálhoz, pusztán azért, mert hitt a feljebbvalóinak, a rendszernek és a szép hazugságoknak. A kérdés már csak az, hogy belepusztul-e ebbe a felismerésbe, vagy hagyják még élni? Mi lesz a feleségével? Mi lesz a szüleivel? És mi lesz a legújabb ügyével, amely ismét gyermekgyilkosság: értelmetlen, brutális és titokzatos?

Miközben Gyemidov kutatásba kezd az újabb gyilkosság tettese után, fokozatosan egyre újabb kérdésekkel szembesül. Először is azzal, lehetséges-e, hogy a kommunizmusban mégsem szűnt meg a bűnözés? Mert ha vannak még valódi gyilkosságok és valódi gyilkosok – amit egyébként minden felettese tagad és elutasít –, akkor úgy kell nyomoznia, ahogyan még sohasem tette, és olyan ember után, akinek az indítékairól nem tud semmit. Lehetséges volna, hogy egy borzalmas sorozatgyilkos garázdálkodik a Szovjetunióban? S ha igen, hogyan fogja tudni megállítani? Egyszerre bukkannak fel rejtélyek a távoli múltból, az ukrajnai nagy éhínség idejéből, és elszánt ellenségek a jelenből, amelyben senki sem az, aminek látszik.

Lebilincselő a nyomozás a könyvben (amelyet hiába akartam többször abbahagyni, egyszerűen képtelen voltam letenni, így egyvégtében olvastam el), izgalmas a szerkesztés, s közben nagyon hitelesek és elszörnyesztőek a kulisszák: a késősztálini Szovjetunió helyszínei és alakjai. Mindenkinek ajánlom a kötetet: már csak azért is, mert nemzetközi hírnévre tett szert. A belőle készült film, melyben a hírek szerint Gary Oldman is játszik majd, 2014-ben várható.

A cikk az Ekultura.hu-n: Tom Rob Smith: A 44. gyermek
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én