Vannak teljesen átlagos dolgok, amelyek valahogy mégis ízléstelenné tudnak válni. Abszolút akaratlanul. Ilyesmit éreztem, amikor befejeztem Philip Kerr nagyon sikeres, eredetileg 1989-91 között megjelent Bernie Günther-trilógiájának második kötetét, a Sápadt gonosztevőt (Jaffa, 2016), amely egy 1938-ban, a náci Németországban játszódó hard boiled történelmi krimi, benne egy hamisítatlan, nemzetiszocialista ízű gyilkosságsorozattal, melynek szőke, kék szemű, ifjú BDM-lányok esnek áldozatául. Látlelet egy kegyetlen, korrupt, embertelen és brutális korszakról, amelynek legfelsőbb hatalmi köreit ráadásul a legsötétebb butasággal párosult misztikus érdeklődés is jellemezte. A logikus, megfontolt, haszonelvű gonoszság mellett ezzel a bárgyú és alattomos irracionalitással szembesül a nyomozó, Bernie, aki rövid magánkopói kitérő után ezúttal Heydrich megbízásából szimatol a sorozatgyilkos után, továbbá el kell hallgattatnia egy zsarolót, miközben folyamatosan feltűnően izgató hölgyek közé keveredik.

Mindez egészen eszményi kiindulópont egy igazi történelmi kemény krimihez. És mégis, teljesen értetlenül állok a könyv hazai és külföldi sikere előtt (1), mert véleményem szerint ez a könyv valahogy nem sikerült. A trilógia első kötete, a Halálos március nekem is fenntartások nélkül tetszett. Ezt a könyvet viszont alig tudtam végigolvasni a bosszankodástól.

Ugyanis: a Sápadt gonosztevő története igen gyenge. Jól látszik ez a szerkezeten: egy mintegy 190 oldalas, igencsak elnyújtott, felesleges epizódokkal és hosszan jellemzett, de soha többet vissza nem térő szereplőkkel teli előkészítést egy gyorsan lezavart, alig százoldalas nyomozás old meg. Az író meglebegteti az olvasó előtt, hogy beleláthat a náci nagypolitika boszorkánykonyhájába, de valójában Goebbels vagy Göring csak az említés szintjén jelenik meg, Himmler pedig csak mint egy Heydrich mellett szinte jelentéktelen, teszetosza holdkóros: ez semmi más, csak történelmi képeskönyv kezdőknek. A háttér, a korabeli Berlin bemutatása erőtlen, hangulat nélküli. A sorozatgyilkosságok ügye az első perctől kitalálhatóan vezet a náci, sőt SS-körökbe, de még véletlenül sem igazi magasságokba (a szerző eljátszik egy pillanatra Julius Streicher bűnösségével, de túl hamar egyértelművé válik, nem lehet ő a tettes). A cselekményt kezdő zsarolási ügy pedig látszólag annyira nem kapcsolódik a sorozatgyilkosságokéhoz, hogy gyorsan felismerhető: éppenséggel a megoldását jelenti majd (különben mi a csudát keresne a könyvben). Hab a tortán, hogy a bevezető megbízási jelenet abszolút indokolatlan Chandler-hommage (Örök álom, A magas ablak), Günther társának meggyilkolása pedig a másik mestertől, Hammett-től való kölcsönzés (A máltai sólyom), ugyanakkor nagyon súlytalan mindkét epizód, s felhasználása meglehetősen méltatlan a két mester történeteihez.

Mint ahogy ebben a regényben Bernie sem nő fel Marlowe-hoz vagy Spade-hez. Miközben a figura az előző regényben még úgy is meg tudta őrizni erkölcsi fölényét, hogy koncentrációs táborba küldött, látszólag besúgásra kényszerített ügynöke volt a náciknak, ezúttal szabadon és fölényesen járva-kelve a nagyvilágban is kollaborál. Nem azért, mert Heydrichnek dolgozik (a trilógia nyilvánvalóan különböző kényszer-határhelyzetekben kell, hogy mozgassa a hősét, ha a nácik országlása idején akar vele nyomoztatni), hanem mert a cselekmény egyes pillanataiban egyszerűen nem lehet őt megkülönböztetni náci munkatársaitól. Ugyan kit érdekel a néhány erkölcsösen cinikus mondat, amellyel elhatárolódik brutálisan fenyegetőző rendőrétől, ha néhány fejezettel később épp ő parancsolja meg neki, hogy verjen meg egy embert? Ugyan kit érdekel, hogy elméletileg, szóban mindig az elesettekkel érez együtt, ha egyformán megalázza a butácska BDM-lányt, a fontoskodó tanút, a homoszexuális bűnözőt (már azelőtt is, mielőtt tudná róla, hogy bűnöző) és a fanatizált, ostoba, de amúgy épp az apját gyászoló Hitlerjugend-fiút is? Mit számít, hogy egyszer eszébe jut, maga is megjárta a börtöncellát, ha azután folyamatosan visszaél kérészéletű, kis hatalmával, melyet épp az általa annyira gyűlölt főnáciktól kapott ideiglenesen? És  mit számít, hogy gengszternek tartja a náci vezetőket, s legszívesebben "lemészárolná" őket, ha meg sem mukkan előttük, s ha végül is csak egy kisstílű bűnöst puffant le, aki ugyan bőven megérdemelte a halált, de egyértelműen azért őt öli meg Bernie, mert a többiek, a valódi bűnösök érinthetetlenek számára...?

Végül: kit érdekel, hogy időnként felületes együttérzéssel elgondolkozik a zsidók helyzetén, ha közben olyan mókás megjegyzések hangzanak el a regényben, mint hogy a zsidó lány, aki, mit ad Isten, szőke és kék szemű, egy "fajtájával" ellenséges államban kényszerül élni, hogy valami "kemény, mint a pászka", hogy a bőröndkereskedő, akinek a kivándorló zsidók bőséggel adnak el útiládákat és bőröndöket, "mázlista", vagy - és ez ráadásul a regény mély(nek) és elgondolkodtató(nak szánt) végén szerepel, s E/1.-ben Bernie gondolja -, hogy a kristályéjszaka után "egy üveges úgy érezhette, hogy megfogta az isten lábát"? Kerr valószínűleg nem ilyennek akarta láttatni és nem is ilyennek látja a hősét (2), de Bernie Günther ebben a regényben egyszerűen vállalhatatlan: egy gerinctelen együttműködő, aki ugyan gőggel ítél el és meg mindenkit, ám közben nem tesz semmit, sőt, még csak nem is mond semmit, amivel magára haragítaná a rendszert. Engedelmes báb: alig valakit akar, és végül senkit sem tud megmenteni. Önmagán kívül, persze.

S maga a cselekmény is megkérdőjelezhető. (3) Bőséggel merít Bruno Lüdke ügyének tanulságaiból (4), bármiféle erkölcsi ítélettől tartózkodik azonban: így miután bőséggel megmerülünk egy szaftos sorozatgyilkosság rejtelmeiben, majd tovább dagonyázunk a titkos homoszexualitás, a szexuális perverziók és a bűnös nemiség posványában, végül nem kapunk mást, mint egy idegőrlően lassúcska ponyvát. Amelynek a végén a hőst talán még a Kristályéjszakánál, a társa halálánál és korábbi szerelme (valószínű) meggyilkolásánál is jobban zavarja, hogy a legújabb alkalmi partnernője megcsalta, és épp egy SS-szel... Tényleg, itt a világ vége.

A könyv egyik elemzője azt írta a kötetről, hogy mivel a náci rendszerben nincs értelme a bűn és ártatlanság hagyományos kategóriájának, így azok Bernie történetében sem jelenhettek meg. Véleményem szerint azonban nem mindegy, hogy egy mű relatív vagy negatív értékviszonyokat mutat be. Jeffery Deaver Vadak birodalma című regényében vagy Volker Kutscher Gereon Rath-sorozatában megjelenik egy hiteles, sötét náci világ, mégsem válnak kérdésessé az erkölcsi értékek. Marlowe, Spade vagy épp a jóval modernebb Scudder világa is nagyon mocskos, de az erkölcs - ha reménytelenül is - létezik bennük. És az emberség is. Ha máshol nem, hát a nyomozó személyiségében. Érdemes az Örök álomra utalni, ahol Marlowe egy gyilkos, agresszív, meglehetősen primitív és mocskos szájú, egyébként pedig homoszexuális fiatalembert tartóztat le, sőt, előbb még némi verekedés árán ártalmatlanná is kell tennie. A vitathatatlanul férfias és kemény öklű nyomozó azonban a jelenetben kihagyja azt az egy ziccert, amit pedig talán még a korabeli (1939) olvasó is elvárt volna tőle: a szerelméért, az érzelmeiért (amelyek egyébként a teljesen értelmetlen gyilkossága indítékát adták) nem alázza meg és nem ítéli el a fiatalembert. Csak azért nem tartja sokra, mert gyilkos és rossz ember.

Egy több mint fél évszázaddal később keletkezett regény szerzőjének, aki a zsidóüldözéstől a homoszexualitáson át minden problémát beleerőltet a náci Németországról szóló krimiregényébe, téve ezt azután, hogy pontosan tudjuk, mit tettek a nemzetiszocialista ideológia nevében a zsidónak nyilvánítottakkal és a homoszexuálisokkal, sokkal több empátiával és finomsággal kellene felépítenie főszereplőjét és történetét, mint az 1939-es Chandlernek, akinek hőse a nyugodt, kortárs Amerikában nyomozott. Vagy legalább ugyanannyival. Ha nem így jár el, előfordulhat, hogy a könyve egyszerűen ízléstelenné válik. Akaratlanul. (5)

(1) "A trilógia, amit el kell olvasnod", írják több helyen, a könyvborító ezt a véleményt idézi: "Kerr (Chandlert) is túlszárnyalja szellemességével és agyafúrt cselekményszövésével", s a méltatások sűrűn emlegetik az író Ellis Peters-díját is, habár ezt jóval később, egy egészen más Bernie kapta, 13 évi szünet után ugyanis Kerr ismét írni kezdett Güntherről, máig immár nyolc kötetet, s ezek közül a 2009-es harmadik, az If The Dead Rise Not érdemelte ki az elismerést. 
(2) Az ő szinte könyvfedélre született Bernie-meghatározása ez: "Nem vagyok gáncs nélküli lovag csillogó páncélban. Csak egy elgyötört férfi gyűrött felöltőben, akinek mindössze halovány elképzelései vannak az erkölcsről." (264.) Igaz, a záró állítás abszolút stimmel.
(3) Történelmi pontosságában is: erre elég egyetlen idézet, a regénybeli Heydrichtől. "Puszta véletlenségből egy fiatal zsidó fanatikus merényletet követett el egy német diplomata ellen Párizsban. (...) Ennek eredményeképpen Goebbels máris lobbizni kezdett  a Führernél, hogy ha a diplomata meghal, engedélyezze, hogy a német nép spontán módon kifejezésre juttassa a zsidók elleni haragját (...). Ez nem pogrom lesz. (...) Direktívákat fogunk kiadni." Jó olyasmit olvasni egy könyvben, hogy tulajdonképpen Heydrich ellenzi a Kristályéjszakát, sőt, még meg is akadályozná, s hogy nem teheti, annak voltaképp csak és kizárólag Herschel Feibel Grynszpan merénylete volt az oka... Ja igen, és hogy mit válaszolt Bernie Günther, az igazság bajnoka Heydrichnek a fenti védekezésre? Ennyit: "Jó vicc." Aztán fáradtan hazament, hogy a szexuális életével foglalkozzon. Bátor kiállás. (296.)
(4) A náci Németországban hivatalosan egyetlen sorozatgyilkossági eseménysor történt, amelyet Bruno Lüdke (1908-1944) vallott be: 1943-as elfogása után nyolcvannégy különböző szexuális indíttatású gyilkosságot vállalt magára, melyeket ilyen módon összefüggő eseménysorként kezeltek. Goebbels azt javasolta, hogy ne a hagyományos módon végezzék ki, hanem "égessék meg élve vagy négyeljék fel". Végül azonban a bécsi orvosi kriminológiai intézet rajta végzett "vizsgálatai" közben hunyt el ("szívizom-elfajulás"-ban...). Az 1990-es évekre azonban sokak szerint nyilvánvalóvá vált, hogy Lüdke - aki nem volt normális - egyszerűen a náci igazságszolgáltatás alibije lehetett: már 1940-ben kasztrálásra ítélték ugyanis gyengeelméjűsége miatt, így a későbbi évek erőszak-gyilkosságait valószínűleg nem is követhette el. A korábbiakkal viszont csak "önkéntes" vallomása alapján hozták kapcsolatba. "Ha Lüdke ártatlan, akkor 1933 és 1943 között évente átlagban nyolc nő esett áldozatul felderítetlen erőszakos cselekményeknek." - írja A szexuális élet nem magánügy: Szexualitás a Harmadik Birodalomban című könyvében Anna Maria Sigmund (Európa, Bp., 2011, 251.) A Bernie-történet felületessége mindazok számára azonnal nyilvánvaló lehet, akik ismerik a történésznőnek ezt a tanulmánygyűjteményét, amelyben a nemzetiszocialista elit erkölcse éppúgy bemutatásra kerül, mint a homoszexuálisok helyzete és élete a náci Németországban, forrásokra alapozva, adatoltan és a maga megdöbbentő valóságában.
(5) Azért nem adom fel. Várom a harmadik kötetet (A German Requiem), hátha az az elsőre fog hasonlítani, ami nagyon tetszett, nem pedig a másodikra.

A Pannonica Kiadó 1998-2008 közötti fennállása idején számos modern külsejű, friss szemléletű és ma is haszonnal forgatható történelemkönyv megjelenése felett bábáskodott. Az én egyik legnagyobb kedvencem ezek közül a Magyar századok: egy milleniumi kísérlet Magyarország történelmének szakszerű, mégis népszerűsítő összefoglalására, századról századra.
Annak idején a Gondolat által kiadott, fekete-fehér papírborítós Magyar história sorozat kísérelt meg valami hasonlót, ám a hetvenes-nyolcvanas években újítónak és nagyon modern szemléletűnek tűnő összefoglalások jó része azóta fájdalmasan elavult. Az 1975-1988 között kiadott 28 kötet egy részének (sokszor egyébként kényszerűen és kritikusan) marxista személetű részletei mára használhatatlanokká váltak, a saját korukban kiválónak bizonyult kötetek szerzői pedig azóta rendre megírtak legalább egy-egy újabb művet a témáról, immár a felesleges sallangoktól megszabadulva, az újabb történeti vitakérdésekre és problémákra fókuszálva. (A sorozatnak volt egyébként egy tízkötetes, színvonalas Életrajzok alsorozata is 1985-1990 között, amelyről nagyon hasonlót lehet elmondani.) A Magyar századok épp ezért nagyon is szükséges és fontos sorozat lett, amely valóban hiányt pótolt.
S pótol tulajdonképpen ma is, bár a kiadó megszűnése miatt talán nehezebben beszerezhető, mint az jó volna. Azóta ugyanis csak egy hasonló, népszerűsítő vállalkozás született: a Kossuth Kiadó Magyarország története című 24 kötetes albumszériája, amely azonban a nagyalakú, képes formátum és a DVD-n is kiadott televízióműsorhoz való közismert hozzákötöttség miatt talán nem kapja meg azt a szakmai látszatot, amelyet megérdemelne.
Bevallom, elfogult vagyok a Magyar századokkal. Tisztelem az egyes kötetek szerzőit, tetszik a könyvek felépítése, megformálása, még a borítója is. De különösen a századok szerinti beosztás érdekes, amely - bizonyos közismert témák "kettévágása miatt" - segít egy kissé új nézőpontba helyezni ismert vagy közhelyes történelmi tényeket is.
Az alábbi lista a könyveket nem a megjelenés, hanem a történelmi kronológia sorrendjében tartalmazza. Feltüntettem továbbá még négy könyvet. A századtörténetek után ugyanis a szerzők megírták a magyar uralkodók és erdélyi fejedelmek életrajzait is (azonos formátumban). Később pedig két nagyalakú összefoglalás született a kilencediktől a tizenkilencedik századot tárgyaló kötetek anyagából a korábbi szövegek újra kiadásával. Mindegyik kötetet bátran ajánlom mindenkinek.

Kristó Gyula, Makk Ferenc: A kilencedik és a tizedik század története, 2001
Kristó Gyula: A tizenegyedik század története, 1999
Makk Ferenc: A tizenkettedik század története, 2000
Almási Tibor: A tizenharmadik század története, 2000
Bertényi Iván: A tizennegyedik század története, 2000
Draskóczy István: A tizenötödik század története, 2000
Pálffy Géza: A tizenhatodik század története, 2000
Ágoston Gábor, Oborni Teréz: A tizenhetedik század története, 2000
ifj. Barta János: A tizennyolcadik század története, 2000
Csorba László: A tizenkilencedik század története, 2000
Gergely Jenő, Izsák Lajos: A huszadik század története, 2000
Oborni Teréz: Erdély fejedelmei, 2002
Almási Tibor, ifj. Barta János, Bertényi Iván, Csorba László, Draskóczy István, Kristó Gyula, Makk Ferenc, Pálffy Géza: Magyarország uralkodói, 2003
Almási Tibor, Bertényi Iván, Draskóczy István, Kristó Gyula, Makk Ferenc: A magyar középkor története, 2005
Ágoston Gábor, ifj. Barta János, Csorba László, Oborni Teréz, Pálffy Géza: A magyar újkor története, 2007

Az Élete és kora a Pannonica Kiadó nagyreményű, ám sajnos három év után elhalt, izgalmas szemléletű életrajzi sorozata volt, amelynek minden kötete egy-egy nevezetes történelmi személyiség szaktörténész által, de népszerűsítő stílusban, röviden, olvasmányosan megírt életrajzát tartalmazta számos képpel, ábrával és fényképpel kísérve.
Az első két kötet korábban máshol meg nem jelent szöveget tartalmazó munka volt. Kossuth Lajosról Erdődy Gábor és mások munkássága ellenére azóta sem született ennyire teljes, ugyanakkor közérthető és friss szemléletű életrajz. A születés 100. évfordulójára megjelent Deák-kötet szerzői közé pedig az addig valódi, modern életrajzzal nem rendelkező Deák pályaszakaszainak legjobb ismerőit kérték fel, akik azóta mind kiadták már monográfiáikat.
A harmadik kötettől kezdve azonban a sorozat szerkesztési elvet váltott: keretében ezután a kiadó másik történelmi biográfiasorozatának, a Fekete-fehérnek a legjobb darabjai jelentek meg új formátumban, gazdag képanyaggal kiegészítve.
Kritikai szemlélet, szakszerűség, bátor koncepció és szép kiállítás jellemezte a sorozatot, s ma is megéri az olvasást bármelyik kötete. Az én személyes kedvencem a Kossuth Lajosról szóló és a Sztálin-kötet.

Hermann Róbert: Kossuth Lajos élete és kora, 2002
Deák Ágnes, Estók János, Fazekas Csaba, Gerő András, Hermann Róbert, Hiller István, Körmöczi Katalin, Molnár András, Velkey Ferenc: Deák Ferenc élete és kora, 2003
Ormos Mária: Hitler élete és kora, 2003
Krausz Tamás: Sztálin élete és kora, 2003
Niederhauser Emil: Mária Terézia élete és kora, 2004
Surányi Róbert: W. S. Churchill élete és kora, 2004

Miközben a nyár időjárás szempontjából még nagyon is tart, sőt, vadul tombol, egészen jó érzés őszi könyvújdonságokról írni. Ezek többsége most fog megjelenni vagy pár napja jelent meg, szerepel azonban két olyan kötet is, amely idén, de kissé korábban jelent meg, ám én csak most figyeltem fel rá. Az, hogy az alábbi tizenkét könyvet a kezembe vehetem majd, igazán nagy öröm - és akkor az új Sofi Oksanen-regényről még szó sem esett...

Ljudmila Petrusevszkaja: Rémtörténetek
Typotex, megjelenés: szeptember 15.
Hihetetlen: Ljudmila Petrusevszkaja, az 1938-as születésű orosz írónő igazi legenda, magyarul azonban mindeddig nem adtak ki mást tőle kötetben, mint színműveket. A Typotex Világirodalom sorozatban azonban most próza jelenik meg tőle: különösnek ígért elbeszélések. Alig várom: ismeretlen kaland lesz, de biztosan izgalmas. (Lehet, hogy öreg ördögöket is látok majd...?) A könyvről itt írtam.

Agatha Christie: Gyilkosság a golfpályán
Európa, megjelenés: szeptember 23.
Hihetetlen: megvan nekem Agatha Christie minden műve, egységes kiadásban. Miközben azonban szeretettel nézegetem a gyűjteményem, továbbra is figyelem a friss megjelenéseket, hátha valaki esetleg épp nálam veszi észre, hogy újabb remek könyv jelent meg puha kötésben, szép borítóval. Ezúttal a második Poirot-regény, melyből kifejezetten pompás Suchet-film készült 1995-ben.

Jeffery Deaver: Az acél csók
Művelt Nép, megjelenés: november 25.
Hihetetlen: végre felkarolta egy magyar kiadó Jeffery Deaver műveit! Az amerikai krimiszerző alkotta meg Lincoln Rhyme-ot, a tolószékhez kötött nyomozót és társát, a vonzó és zseniális Amelia Sachsot. A páratlan páros kalandjait rövidítésben is nagyon szerettem olvasni, később pedig sikerült könyvméretű kalandjaikat is összegyűjtenem. És most itt a - 2012 óta első - új regény róluk! Megjegyzés: sajnos a kötet megjelenése áttolódik 2017 márciusára. A könyvről itt írtam.

Lee Child: A baj nem jár egyedül
General Press, megjelent
Végre: igencsak vártam már a következő Lee Child-újra kiadást. A baj nem jár egyedül remek, jó könyv, amiben úgy láthatunk bele Reacher egykori, katonai múltjába, hogy csupa civil szereplővel nyomoz együtt. Csak egy dolgon csodálkoztam: a kiadó katalógusa ősz elejére a legelső Reacher-regény, az Elvarázsolt dollárok megjelenését ígérte. Remélem, sorra kerül majd az is. A könyvről itt írtam.

Faye Kellerman: Orosz rulett 
Harlequin, megjelent
Hihetetlen: két Decker és Lazarus-krimi egy évben! Sose gondoltam volna, hogy a Harlequin Kiadó kínálatát fogom lesni detektívregények után kutatva... A tavaszi Fojtogató szenvedély után ugyanis megjelent az amerikai írónő újabb kötete, s a kiadóhoz köthető a szintén pompásnak bizonyult Sherlock Holmes-regény, a Vérében a művészet kiadása is. Kérem, csak így tovább! A könyvről itt írtam.

Orson Scott Card: Fhérgek
Delta Vision, megjelent
Hihetetlen: a MesterMűvek oly régóta nélkülözött sorozata végre folytatódik. A különös hangulatú regények mesterétől, Orson Scott Cardtól ez a harmadik regény s szériában, annak is a Science Fiction alsorozatában (korábban A kegyelem ára és a Bűvölet jelent meg a Fantasy alfolyamban). A Fhérgek már a címével is felhívja magára a figyelmet, nagyon kíváncsi vagyok rá. A könyvről itt írtam.

Borisz Akunyin: Kémregény
Európa, megjelenés: szeptember 19.
Végre: már annyira szerettem volna, hogy új Akunyin-kötet jelenjen meg... Igaz, leginkább Fandorinra vágytam volna, de úgy látszik, ő még késik egy kicsit. Itt van azonban helyette egy hamisítatlan kémregény, amelyben, ha jól értettem, Akunyin ismét stílusbravúrral áll elő. A valódi "szovjet" kémregényeket is szeretem, így hát persze, hogy várom ezt a posztmodernet... A könyvről itt írtam.

Ne kérdezd, ki voltam - Egy díva emlékére
Szépmíves Könyvek, megjelenés: szeptember 25.
Hihetetlen, hogy a csodálatos filmszínésznő és énekesnő, Karády Katalin emlékének mindössze öt könyvben sikerült adózni az elmúlt több mint harminc évben: ennek a gondolatnak szenteltem egy hosszabb bejegyzést idén májusban Öt könyv Karádyról címmel. Őszre azonban megszületett a Szépmíves Könyvek Képes Emlékezet sorozata, s benne egy Karády-könyv. Várom. A könyvről itt írtam.

Turbucz Dávid: A Horthy-kultusz 1919-1944
MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, megjelent 
Végre: alig vártam már, hogy megjelenjen ez a munka. Turbucz Dávid rövid, tömör és szinte szórakoztató olvasmányként olvasgatható, mégis abszolút új szemléletű Horthy-életrajza már ígérte a megszületését, a szerző blogjában is voltak nyomai annak, hogy készül. Most viszont itt van, imponáló hosszal, mintegy ötszáz oldalon. Alig várom, hogy belemélyedhessek. A könyvről itt írtam.

Pálffy Géza: A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században
MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, megjelent
Hihetetlen: ez a második kiadásban megjelenő könyv egyszerűen lenyűgözött. Olyan jó ugyanis, és olyan elképesztő méretű tudásanyagot ölel fel és rendez el, hogy ha valaki kezébe veszi, garantáltan másképp gondolkodik majd a 16. századról, s a Magyar Királyság és a Habsburgok kapcsolatáról, mint addig. A meggyőző szintézis óriási szemléletbeli változást hozott, pedig még be sem fejeztem. A könyvről itt írtam.

„Nekünk mégis Mohács kell...” - II. Lajos király rejtélyes halála és különböző temetései
MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, megjelent 
Végre: azt hiszem, nagyon kellett már egy könyv erről a témáról, amelyben a valódi tudomány szólal meg Grandpierre K. Endre, vagy épp Börcsök Mária nagy példányszámú tévhitei helyett... Tény, hogy a király meghalt a mohácsi csata után. Tény, hogy a testét elhantolták, majd később kiásták, amikor a királyné keresése sikerrel járt. Ennyit tudtam. Ezért kell ez a könyv. A könyvről itt írtam.

Tóth Imre: Egy polgári arisztokrata - Kánya Kálmán (1869-1945)
Kronosz Kiadó, megjelent
Hihetetlen: be kell valljam, hogy eddig észre sem vettem, hogy a pécsi Kronosz Kiadó, és életrajzi sorozata, a Sziluett - Korszerű történelmi életrajzok egyáltalán létezik. Most viszont, hogy felfedeztem, nagyon megörültem, hogy a legfrissebb kötet épp egy olyan személyiségről szól, akiről már olyan sokat olvastam más életrajzokban: tényleg megérdemel egy külön, olvasmányos kötetet. A könyvről itt írtam.

Linkek
Könyvek, amelyekre érdemes várni 1.
Könyvek, amelyekre érdemes várni 2.
Szorgosan gyűjtögetett megjelenések
Folytatjuk: nyárvégi könyvlista

Szinte véletlenül vettem észre a 2016-os nyár elején, internetes kutakodás közben, hogy a magyar történetírásban már megszületett egy monográfia a kalandos életű esztergomi érsekről, az engem érdekelni kezdő Várday Pálról. Így jutottam el odáig, hogy megismerkedjem a pécsi Kronosz Kiadó Sziluett névre keresztelt történelmi biográfia-sorozatával.
A neves szerzők által írt, olvasmányos, de tudományos szempontból is megbízható életrajzok kellemes, kézbe illő, sőt, elegánsnak is nevezhető külsőben kerülnek kiadásra, immár hat éve többé-kevésbé folyamatosan. Mindenkinek csak ajánlani tudom őket, mivel érdekes, szakszerű, témájukban alapvető és ráadásul szerethető olvasmányok.
A sorozat kötetei:

Kerepeszki Róbert: A „tépelődő gentleman” - Darányi Kálmán (1886–1939), 2014
Laczlavik György: Kettős pecsét alatt - Várday Pál esztergomi érsek, királyi helytartó (1483–1549), 2014
Péterfi Bence: Egy székely két élete - Kövendi Székely Jakab pályafutása, 2014
Ujváry Gábor: "Egy európai formátumú államférfi" - Klebelsberg Kuno (1875-1932), 2014
Kasza Péter: Egy korszakváltás szemtanúja - Brodarics István pályaképe, 2015
Tóth Imre: Egy polgári arisztokrata - Kánya Kálmán (1869–1945), 2016
Varga Szabolcs: Leónidasz a végvidéken - Zrínyi Miklós (1508–1566), 2016
Véber János: Két korszak határán - Váradi Péter humanista főpap, kalocsai érsek pályaképe, 2016
Püski Levente: A Horthy-korszak szürke eminenciása - Károlyi Gyula (1871-1947), 2016
Oborni Teréz: Az ördöngös Barát - Fráter György (1482-1551), 2017
Bagi Zoltán Péter: Türkenlouis - Bádeni Lajos (1655-1707), 2019
Oross András: EUrópa GÉNiusza - Savoyai Eugén élete és kora (1663–1736), 2019
Závodszky Géza: A kolozsvári alma matertől a Magyar Nemzet rostrumáig - Pethő Sándor (1885–1940), 2019
Fábián Máté: Egy fajvédő főispán a Horthy-korszakban - Borbély-Maczky Emil (1887-1945), 2020
Tóth Ferenc: A hercegség nélküli herceg - Lotaringiai Károly (1643–1690), 2021

Utolsó frissítés: 2021.06.05.

De a szabadságot megnyerni még nem annyit tesz, mint bírni is azt…

Mire jó egy füveskönyv? A régi korok embere számára természetesen a gyógynövények és a különböző „csodaszerek” felhasználásáról szólhatott: a torokfájás és szemmel verés elmulasztásának, a fiúgyermek foganásának és a hajnövesztésnek, netán fájdalomcsillapítók és szerelmi bájitalok készítésének módjairól. Legkésőbb Márai Sándor óta azonban a füveskönyv nem egyszerűen bölcs tanácsok, sokkal inkább nemes gondolatok, életbölcsességek és filozofikus tanácsok egyvelege, íróink, költőink legszebb gondolatainak foglalata.

Titka teremtésnek a természetbe merűlt el:
Vizsgáld ezt s jobban értheted egykor amazt.

A Lazi Kiadó évekkel ezelőtt indította el Füveskönyv sorozatát, amelyben a legjobb magyar és külföldi szerzők nemes gondolatait és filozofikus életreceptjeit tanulmányozhatók kiváló gyűjtésben. Jelent meg könyvecskéje Jane Austennek, Antoine de Saint-Exupérynek, Mark Twainnek, Oscar Wilde-nak. Készült válogatás Buddha és Jézus Krisztus gondolataiból. Kapott könyvecskét Böjte Csaba, Ferenc pápa (kettőt is) és Teréz anya. Született füveskönyve a karácsonynak és a kommunizmusnak. A legfontosabb azonban az a mintegy negyedszáz kötet, amely a magyar irodalom nagyjainak gondolataiból válogat. Olyan szerzők műveiből, mint Ady Endre, Babits Mihály, Csáth Géza, Fekete István, Gárdonyi Géza, Jókai Mór, József Attila, Juhász Gyula, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Madách Imre, Mikes Kelemen, Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Nyirő József, Petőfi Sándor, Pilinszky János, Rejtő Jenő, Szabó Dezső, Szerb Antal, Tormay Cécile. És Vörösmarty Mihály.

Nincs hát szemérem s ész már a világon
a farkas ordít, és a nép örömmel
Ujjong elébe. Oh, szegény magyar nép!

Barabás Miklós: Vörösmarty Mihály, 1836

Nekem most az ő, Irtózatos hazugság mindenütt címet viselő füveskönyve került a kezembe, amely 2015-ös kiadás, s Reisinger János szerkesztette és válogatta. Benne mintegy százhetven oldalon át olvashatunk idézeteket egyik legnagyobb 19. századi költőnk életművéből. Vörösmarty Mihály (1800-1855) nemcsak verset írt, de drámát, prózát, publicisztikát, politikai vitairatot és színikritikát is: legalább egy fél évszázad nyelvét, stílusát, gondolkodásmódját határozta meg munkásságával, szelleme és zsenialitása pedig ma is itt van velünk. Madách Imre mellett ő a magyar irodalom másik nagy pesszimistája, akinek még boldog hitvesi líráját is át-átszövi a kétség és a kétségbeesés. A füveskönyv életművének teljes tárházából, vagyis az általa művelt szinte valamennyi műfajból válogatva adja keresztmetszetét egy töprengő, szorongó, vívódó és mégis rokonszenves léleknek.

Légy buzgó, de szerény, birónak még te kicsin vagy.
Élj, küzdj és munkálj s várd el itéletedet.

A megfontolásra méltó tanácsok, szép gondolatok és különös idézetek talán Vörösmarty költészetére is ismét ráirányítják a figyelmet. Ennek pedig csak örülni lehet, hiszen a Gondolatok a könyvtárban, a Szózat és az Előszó szerzője megérdemli az újra-felfedezést.

A cikk az Ekultura.hu-n: Irtózatos hazugság mindenütt - Vörösmarty Mihály füveskönyve
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Petőfi Sándor halott. Immár százhatvanhét éve. Meghalt pedig 1849. július 31-én, a segesvár-fehéregyházi ütközetben, amikor Bem altábornagy csapatait súlyos vereség érte. Eltemették valamelyik tömegsírban, amelyeknek a helye körülbelül ma is ismerhető, de bennük legfeljebb egymásra kövesedett, összehányt vázak tömegét lehetne feltárni, ha valaki hozzá akarna kezdeni. És nem támadt fel: legfeljebb a legendákban.

Réges-régi kérdés, hogyan, mikor, miért halt meg Petőfi Sándor: talán még a szülőhelyével kapcsolatos - (véleményem szerint feleslegesen) újra- és újraéledő - vitáknál is többször esik szó erről a problémáról. Főleg 1984 óta, amikortól újra felütötte fejét a Szibériába hurcolt, s ott fogságban, évekkel a szabadságharc után elhunyt költő mítosza. Amelyhez azután 1989 nyarán sikerült egy barguzini csontvázat is társítani.

A történetnek ezt a részét bizonyára sokan ismerik a médiából: legutóbb épp egy éve, 2015 júliusában kavarodtak fel az események egy soha meg nem rendezett nemzetközi konferenciával, s az állítólagos Petőfi titokban, engedély nélkül történő eltemetésével és nyilvános gyászolásával kapcsolatban. Az állítólagos Petőfiével: tekintve, hogy a Barguzinban feltárt csontvázat két független DNS-vizsgálat (1994, 1996) is nőnemű egyedként határozta meg, valamennyi szakértő a csontváz jellegzetességei és már az első csontminták citráttartalma alapján is nőként határozta meg, sírjában ráadásul holtteste alá egy huszonöt év körüli mongolid férfi csontváza volt eltemetve, vélhetően a férjéé. S legfőképpen az  állítólagoséval: mert valódi, értelmes bizonyítéka annak, hogy egyáltalán volt bármiféle ok Petőfi holtteste után kutatni egy barguzini, burját temetőben, igazából sohasem került elő.


A legenda

A remény nagy szó. Petőfi Sándor sok-sok ismerője reménykedett abban, hogy tévedhetnek a szemtanúk, s a lánglelkű költő és türelmetlen modorú jó barát még visszatér. Maga Arany János is megküzdött a rettenetes tudattal. Emlények című verse régimódi címe ellenére olyan sötét, izzó kétségbeesés nyomait őrzi, amely bárki szemében élő, romantikus alakká éleszti a szépen fésült bajszú "tanár úr"-költőt, aki talán soha máskor ilyen nyíltan nem gyászolta szeretett barátját.

Oh! mert hiába költ már
A hír nekem mesét,
Hogy még tán eljövendesz:
Tudom én, mit jelent ez
Ellenmondó beszéd. (...)
Hány bús alakban látom
Éjente képedet!
Sírból megannyi árnyak...
S kik onnan visszajárnak,
Nem hoznak életet.

Eleinte azt lehetett remélni, hogy Petőfi, a túlélő még visszajön: csak az amnesztiát kell kivárni, csak egy kissé kell még bujdosni. (Szépen ír a fel-feltűnő ál- és igazi (?) Petőfikről Jókai Mór Politikai divatok című kulcsregénye.) Ám mire Arany 1851 táján papírra vetette az Emlények első változatát, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a honában bujdosó költő már jelentkezett volna, ha életben van. Ekkor támadt fel az a reménykedés, hogy Petőfit talán a messzi-messzi, közismerten gyilkos hírű Szibériába hurcolták el az oroszok. Ez azonban nem volt más, mint legenda. Először az 1870-es években próbált meg erről tanúskodni is egy közismert szélhámos (aki sajnos egy szót sem tudott oroszul, s sosem járt Oroszországban sem), ám a remény igazi gyúanyagot az első világháború után kapott, pontosabban akkor, amikor a valódi háború és a valódi hadifogság már kellő messzeségbe veszett, ezzel szemben felerősödtek a nemzeti(eskedő) hangok.


Ekkor kezdett el vetélkedni két szélhámos, Barátosi Lénárth Lajos (1938) és Svigel Ferenc (1940) azon, melyikőjük is látta Petőfi szibériai sírját és hol (egymástól függetlenül ugyanis mindketten kidolgoztak egy egy saját igazságot: de végül Svigel lett a "befutó"). Könyvek, előadássorozatok, interjúk és felolvasások történtek olyan adatok alapján (ma már jól láthatóan, kézzel átírogatott atlaszlap, hamisított fényképek, nem létező újságok kivágásai, orosz íráshibák tömegével stb.), amelyek talán a korabeli érdeklődő (és lelkes nemzeti érzelmű) kispolgárokat megtéveszthették ideig-óráig, de természetesen semmiféle tudományos vizsgálódás próbáját nem állták ki: az akkori Petőfi Társaság okos és részletes indoklással  bizonyítással és érveléssel le is rántotta a leplet az egészről. Ám - ahogyan Mikszáth írja Szent Péter esernyője című könyvében - hiába, hogy "kiszivárgott a meztelen igazság is, de a hit az igazságnál is erősebb s apránkint leteperte azt egész alulra".

A barguzini csontváz

Abban a szellemi, politikai és társadalmi helyzetben, amikor a Petőfi-legenda ismét feltámadt, azt hiszem, volt benne valami nagyon szép, szabad és reménykedő. Ami rövid ideig még azt is el tudta takarni, hogy a dilettantizmus képtelen tudománnyá változni. Ekkor a nyolcvanas évek elején ugyanis újra, újként, igazként kerültek elő a Svigel és társai gyártotta ál-nyomok Körözsről, melyet állítólag Petőfi alapított volna és Iliszunszkról (vagy Iljiszunszkajaról, amely legfeljebb Eleszun lehetne). Ám sajnos még mindig teljességgel hamisak voltak. Svigel nem utazhatott el szabadon a saját hadifogolytáborából az onnan 340 km-re levő "Iliszunszkba", hogy megtalálja és lefényképeztesse Petőfi (valójában láthatólag műteremben levett, helyesírási hibás feliratú) ál-sírkeresztjét  a Donszkaja ulica végén levő temetőben. Eleszun ugyanis nem volt még városka, utcákkal (és benne fényképésszel, ahogy az az egyik ál-hirdetésen is olvasható), sőt, szinte még nem is létezett (és egyébként sem ott van, ahova Svigel jelölte, mert ahova ő feliratot hamisított a térképére, ott épp semmi nincs...). A világháborús hadifoglyok nem is csámborogtak szabadon több száz kilométereket. A hadifogolyposta ellenben rendesen járt, Svigel mégis negyed századot várt, mire szenzációs "bizonyítékait" bemutatta, s furamód még fellépése után sem jelzett egyetlen fogolytársa sem olyasmit, hogy efféle felfedezés tényleg megtörtént volna. Nem is beszélve arról, hogy e fantom Petőfinek még Svigel szerint sem volt több köze Barguzinhoz, mint hogy átutazott rajta és feleséget hozott magának. 1856-ban halt meg, a (nem létező) Iliszunszkban.

Ezzel szemben 1984-ben mégis Barguzin lett a célpont, köszönhetően annak, hogy ott elvben élt egy Petrovics nevű úriember. Igaz, létezésének egyetlen nyoma, az 1937-ben, egy százéves testvérpártól begyűjtött leírás róla egyáltalán nem illett Petőfire (ács, lakatos, szamovárjavító, ikonfestő, halász). Ráadásul biztosan 1859 után, de inkább a hatvanas évek közepén halt meg, ezen túl pedig a(z apai?) nevén kívül semmi sem kapcsolta az eredeti nevétől jóval korábban tudatosan megvált Petőfihez. Barguzinban viszont volt temető: igaz, a csontvázat végül még csak nem is ott találták meg, ahol egyesek emlékezete szerint ez a fenti Petrovics nyugodott volna... A szibériai csontváz csak úgy, az egyik sírban volt, a 28 találomra feltártból... (Hetediknek tárták fel, de valamiért még tovább is kerestek, míg végül a huszonhetedik sír után visszatértek hozzá, mondván, ez Petőfi...)


Ha nem a ma Magyarországán élnénk, akkor tovább nem is kellene a témával foglalkozni, a Petőfi-kérdés mégis elhúzódott ezután még huszonhat évig. Elkezdődött a csontvázzal való bűvészkedés: kicsempészése, át a határon, mintaadások és vádaskodások, hogy mindenki hamisít, a DNS-vizsgálat eredményének megkérdőjelezése, új DNS-vizsgálat, amelynek az azonos, ismét női eredményét öt éven át elhallgatták az egyre inkább fanatizált támogatók elől, majd legújabban például a kínai DNS-vizsgálat, amely szakértő szemmel nézve annyit mutatott ki, hogy Hrúz Mária két vérmintát adó rokona és a csontváz egykori tulajdonosa is európai... S végül az újratemetés: nem a Petőfi-sírba, mert azt nem engedték megbontani, s nem a meghirdetett napon, hanem egy nappal előbb, egy másik parcellába, ahova azonban nem a teljes váz került be, mert annak jó része az annak idején feltáró régész, Kiszely István özvegyénél maradt...

Olvasnivalók

Annak idején a téma nagyon heves és sokszor a legkevésbé sem finom modorú sajtóvitákat generált. A hivatalos álláspontot sokszor rendkívül éles publicisztikai stílusban képviselő Fekete Sándor cikkeit A szibériai métely. Egy Petőfi-legenda feltámadása és újbóli elhantolása címmel foglalta könyvbe (Magvető, 1990). Bár éles a hang, az igazság változatlan, a kötet fellapozása pedig segíthet megérezni az akkori, hiteles korhangulatot is.

Nem sokkal később adták ki az érdeklődők számára a Nem Petőfi! Tanulmányok az MTA Természettudományi Szakértői Bizottsága tagjai és felkért szakértők tollából címet elnyert vaskos gyűjteményt (Kovács László szerkesztésében, Akadémiai, 1992), s ezzel ismét véget érhetett volna az egész mizéria, hiszen ezt az objektív, néhol szinte unalmasan tudományos, szakszerű kötetet ma is teljességgel meggyőzőnek lehet tekinteni. (Csak a "hivatalos" tudományban való állandó, politikus vagy épp csodaváró kételkedés termelhette ki azt a meggyőződést, hogy ez nem elég vagy hazugság.)

Számomra itt meglehetősen nagy szünet következik a Petőfi-halála kérdés könyveiben. A következő nagy összefoglalás ugyanis Kovács László óriáskötete, amelyeknek a lábjegyzetei és hivatkozásai is kitennének egy egész külön könyvet. Ez a mű, a Csalóka lidércfény nyomában. A szibériai Petőfi-kutatás csődje ismertetett meg azokkal a bőséges adatokkal, amelyeket a későbbi munkák inkább már csak hivatkozva említenek (Argumentum, 2003). Ha vannak is benne személyeskedőnek tűnő lábjegyzetek, egyrészt igen mérsékelt marad mindvégig, másrészt fölényes biztonsággal, humorral és óriási adatgazdagsággal mutatja be a kérdés történetét: közben persze elkeserítve olvasóját, s megkérdőjelezve a józan ész létezését. Egységben szemlélni ugyanis, hogy mi minden, hogyan és miért történt és hangzott el Petőfi-fronton ebben a mintegy húsz évben, egyszerűen hihetetlen, szánalmas, ám persze nagyon is lebilincselő. (Az én kedvencem a "péniszcsont" megtalálásának története.)

Egy folyóiratszám maradt még a felsorolandók között, amely a témáról szól: a Rubicon 2015/7-es száma, melyet Petőfi életének és halálának szenteltek, s amely igyekezett ellátni azt a feladatot, amelyet most végül a Petőfi halála album tölt be, eljutva azokhoz is, akik újságokat nem vásárolnak. A Rubiconba a témával kapcsolatban olyan szerzők írtak, mint Kovács László, Hermann Róbert, Rosonczy Ildikó, Mende Balázs Gusztáv és Kalla Zsuzsa. A szöveg több helyen azonos a későbbi albuméval: ugyanis igazság is csak egy van. Ám emellett sok mást is megtudhatunk belőle Petőfi portréiról, Szendrey Júliáról vagy éppen a költőről fennmaradt egyetlen, hiteles daguerrotípiáról.

Kitérő: egy sikerkönyv és egy kínos közjáték

Furcsa módon a Kossuth most megjelent albumán kívül létezik még egy Petőfi halála című könyv. Szerzője Szűcs Gábor, s a Corvina Tudástár sorozatban jelent meg 2011-ben. Abszolút szerethető könyvecske: "minden" benne van Petőfi haláláról, s egyúttal fő erénye, hogy sikerül meghatároznia az egymásnak ellentmondó sok-sok részlet alapján is Petőfi elestének valószínű helyszínét. Első olvasáskor nekem is annyira tetszett, hogy besoroltam 2011 legjobb 11+1 könyve közé, ezzel az ismertetéssel: "Hihetetlenül izgalmas picike kötet. Remekül összefoglalja mindazt, amit Petőfi fehéregyházi meneküléséről, haláláról tudni lehet, kimutatja az eddigi következtetések hibáit, majd egy új, de a régieken nyugvó, pompás rekonstrukciót javasol. Szép, képes könyvecske." A könyvnek jó sajtóvisszhangja volt, mások is, éppúgy, mint én, óriási teljesítményként, apró méretéhez, kis terjedelméhez képest jelentős felfedezésként üdvözölték.

Azután három hónap múlva jött a keserű csalódás. Kezembe került a Magyar Napló 2012 márciusi száma, amelyben egy beszélgetés volt olvasható Kovács László régésszel. S ebből kiderült, hogy "Szűcs Gábor sajátjaként feltüntetett kutatási eredményei kivétel nélkül mind Papp Kálmáné. A fiatal szerző az ő megállapításait gyakran szóról szóra vette át a kéziratból, esetenként hosszabb fejezeteit értelem szerint rövidítette anélkül, hogy hivatkozott volna forrására." (Hol halt meg Petőfi? Nézetek lehetséges sírhelyéről és egy plágium háttere, Rosonczy Ildikó riportja Kovács Lászlóval, Magyar Napló, 2012. március, 50-55., idézet: 53.) Hogy ez hogy történhetett meg? Papp Kálmán (Dienes András után a téma jó értelemben legmegszállottabb és -alaposabb kutatója, 1923-1990) évtizedek kemény munkájával gyűjtötte össze bizonyítási anyagát, s annak két részletét tanulmányban is megjelentette. Teljes terjedelemben azonban az anyagot sohasem publikálta (tette ezt egyébként azért, mert féltette a pontos adatokkal meghatározható sírt a Ceaușescu-kor szándékos sírrongálásától). Halála óta a kéziratot a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi. Szűcs Gábor vélhetőleg nem tudta, hogy Papp azért kiadott a kezéből két részkutatási anyagot, amelyek annak rendje és módja szerint megjelentek nyomtatásban, s ezek alapján egyértelmű, hogy mivel és mennyit foglalkozott. Úgy vélhette, hogy csak a kiadatlan, teljes kézirat létezik, ami viszont földi halandó szeme elé a PIM-ből sose jut. Ezt segítendő, könyvében nem szerepel az irodalomjegyzékben, hogy a kézirat hol is található, a forrásait megadó szövegben "könyvtervként" hivatkozott rá, elkerülendő, hogy bárki azt gondolja, egy valamennyire is kész anyagról lehet szó, lelkiismeretét Papp Kálmánnal kapcsolatban pedig ezzel a mondattal nyugtatta meg (61. oldal): "nyugalmazott mérnök létére, nyugdíjának minden fillérjét ráfordítva próbálta kideríteni a "nagy ártatlan igazságot", és tulajdonképpen sikerrel is járt, még ha a siker általános értelemben vett jelentését sohasem tapasztalhatta meg." Szép mondat, mert a szakmai megbecsülés éppúgy kiolvasható belőle, mint a  semmibevétel, s annak bevallását éppúgy tartalmazza, hogy Papp Kálmán megtalálta a választ (ő találta meg a választ!), mint ahogy el is titkolja mindezt... A kis könyvben pedig máshol nem fordul elő hivatkozás Papp Kálmánra...

E leleplezés kissé elszomorított, három okból is. Egyrészt nagyon imponált nekem, hogy valakinek már húszéves korában (Szűcs Gábor 1991-ben született) ilyen jó és okos tudományos munkája készülhet: ezért volt nagyon kiábrándító, hogy mindez pusztán plágiumnak bizonyult. Rossz lehet ilyen útravalóval elindulni a tudományos pályán. Másrészt elkedvetlenített, hogy amit nagy tudományos eredménynek gondoltam, amely az én életemben, a szemem láttára született meg, az a nyolcvanas évek óta ismerhető volt azok számára, akiket érdekelt, s többek felhasználták már az érvelését, hivatkozva, persze. A harmadik ok a szomorúságra az volt, hogy kiderült, a Szűcs Gábor által a sírhely megtalálására adott pénzügyi becslés hamis. Ahogyan Kedves Gyula és Hermann Róbert a Magyar Napló 2012 áprilisi számában kifejtették: a könyvben közölt pénzbeli számítás biztosan nem helytálló, sőt, előbbi történész leszögezte, hogy ezt világosan el is magyarázta annak idején a vele konzultáló Szűcs Gábornak... (Esélyek és támogatás, Rosonczy Ildikó riportja Kedves Gyulával, Magyar Napló, 2012. április, 45-47., Hermann Róbert: A segesvári (fehéregyházi) ütközet és Petőfi halála - a kutatás kérdőjelei, Magyar Napló, 2012. április, 48-51.) Papp Kálmán ötlete nyomán ugyanis valójában már 2004-ben felmerült egy kutatás lehetősége, amely anyagi okok miatt végül nem válhatott valóra. Szűcs Gábor viszont a költségeket teljességgel alábecsülve úgy írt egy esetleges kutatásról, mint saját ötletéről, s olyanról, ami csak az ezzel foglalkozó szervezetek érdektelensége miatt nem valósulhat meg...

És még valami: az eset szépen megmutatta, hogy a magyar sajtót semmi sem érdekli igazán. Ez a kis könyv elérte, hogy a téma felelevenedjen, Barguzin mellett "újabb" sírhely "merüljön fel", s szaporán lehessen emlegetni, hogy "elég volna másfél millió forint is és..." Az már szinte senkit sem érdekelt, hogy mindez egyrészt így nem volt igaz, másrészt az egész könyv lényege egyszerű plágium volt és maradt... Ez már nem képviselt hírértéket...


A rejtélyek könyve

A most megjelent Petőfi halála című kötet mindazt hasznosítja, melyet a téma két szakértője, Kovács László régész, a Barguzin-probléma legjobb ismerője és Hermann Róbert, a szabadságharccal foglalkozó legkiválóbb hadtörténész kutatott és publikált a témáról. Világos és egyszerű magyarázatokat olvashatunk nemcsak a szibériai költőfantomról, de arról is, mivel bizonyítható, hogy az oroszok nem hurcoltak magukkal magyar hadifoglyokat az országukba. Emellett - a fenti, inkriminált könyvénél kissé rövidebb, de - bőséges és adatolt összefoglalást nyerhetünk arról, mit is lehet tudni Petőfi halálának helyszínéről, idejéről, módjáról. Kiderül, mely tanúvallomások mely része igazán szavahihető, mit lehet kezdeni a híres Heydte-féle jelentéssel, kik voltak még Petőfin kívül az ütközet híres, esetleg mártír főszereplői, milyen katona volt Petőfi, s mennyire ismerték őt a kortársai... Ezenkívül mintegy félszáz illusztráció (képek, festmények, fotók, térképek) kísérik a történelemmel való ismerkedést.

A mai, zűrzavaros világban, amikor egy-egy Wikipédia-szócikk is felismerhetetlenül ostobává tud változni egyetlen jóindulatú beavatkozástól, s a netes folyóiratok általában csak a tudományos szenzációkat írják meg, a házikönyvtár alapvető darabjának tartom a Petőfi halála című albumot. Igazság: színesen és izgalmasan elmesélve. Nem kell ennél jobb.

Link
Rejtélyes magyar történelem 1. - A Szent Korona
Rejtélyes magyar történelem 2. - Ki bombázta Kassát?
Rejtélyes magyar történelem 3. - Sisi-legendák 
Rejtélyes magyar történelem 4. - Avarok és magyarok
Rejtélyes magyar történelem 5. - Gyémánt, botrány, korrupció 1849-ben
Rejtélyes magyar történelem 6.  - Az Árpád-házi királysírok

Megjegyzés: a festmények sorban Madarász Viktortól, Hegedüs Lászlótól, Orlai Petrich Somától és Révész Imrétől származnak. Orlai, Petőfi (másod)unokatestvére készítette az utolsó festményt Petőfiről életében, amelynek címe Petőfi Mezőberényben. Ennek 1849-es változatán a költő papucsban pipázik a szállásán. A Petőfi halálát követő pátoszra való tekintettel a festő a későbbi másolaton csizmára változtatta a lábbelit, a falra pedig egy jelképes értelmű, az Alföldet ábrázoló festményt helyezett. Mindkét festmény beállítása, ábrázolása azonban hiteles - ellentétben a többi itt látható képpel.