Igen, volt ilyen is ekkoriban: gyémántper, gyémántsikkasztás, politikai hadakozás és botrány, vélt vagy valós korrupció...

És minden Görgeyvel kezdődött, aki ugyan nem volt sem korrupt, sem sikkasztó, de még csak politikus sem, ellenben 1848 őszén annak rendje és módja szerint elfogott, hadbíróság elé állított és - kellő bizonyítás után, a bíróság ítéletének megfelelően - felakasztatott egy hazaárulót. Aki nem volt más, mint az 1809-ben született Zichy Ödön gróf. Ahogy a könyv címéből tudható, neki voltak gyémántjai, briliánsköves aranygombjai, továbbá drága fegyverei, ezüst teakészülete, becses régi pénzei, prémes attilája, kőszelencéje etc. etc., melyet a magyar államhatalom, jelesül az OHB zár alá vett (bár jogi szempontból nem kobzott el). Ám ezekkel az ingóságokkal nem az történt, ami a cél lett volna: egyrészt megőrzés, másrészt bizonyos tárgyak elárverezése, megint más tárgyak beolvasztása, melyek haszna a harcoló Magyarországot segíti. "Kossuth rendőrminisztere", Madarász László ugyanis, aki az értékeket tartalmazó ládákért, illetve magáért az eljárásért felelt, igencsak zavarosan viselkedett. Tettei lényegét egyesek által nyitottnak látott, úgy hagyott ládákban, a láda tetején felejtett zöld drágakövekben, leszaggatott spárgákban, egyszóval figyelmetlen felügyeletben, hiányzó, követhetetlen utat bejáró apróbb tárgyakban és - ami a legfontosabb -, abban lehet körvonalazni, hogy amikor 1849 márciusában a nála lévő dolgokat leltározni kívánták, a 19 gyémántdíszes aranygomb valahogy nem volt benn a ládákban. De másnapra megkerült, bent termett...

Madarász nem volt rokonszenves ember, sokan tartották törtetőnek, gőgösnek, kisszerűnek és kiszámíthatatlannak. Ugyanakkor elvileg tántoríthatatlan erkölcsi nézeteket vallott, s bukásával - minő véletlen - a többségi politikusokat igencsak zavaró és aggasztó, radikális köztársaságpárti politikai tábor is összeomlott. Épp ezért könnyű úgy beállítani a "gyémántpert", mint kreált, majdhogynem koncepciós politikai eljárást, szított botrányt, amely - ha elítéléssel nem is, de - biztos arc- és becsületvesztéssel sújtotta a kérlelhetetlen politikust. A könyv azonban, minden oldalról megvizsgálva az összes bizonyítékot, nem zárja le ilyen egyszerűen a történtek rekonstrukcióját. Mint ahogy annak a hősi történetnek sem ad hitelt a korábbi interpretációk közül, hogy Madarász inkább magára vette volna a sikkasztó bélyegét, de nem árulta el, hogy az egyes hiányzó ékszereket az OHB használta fel diplomáciai célokra. "A gyémántokkal kapcsolatban az Igazságügyi Minisztérium ügyészi véleménye sem azt állította, hogy Madarász ellopta, hanem hogy el szándékozott lopni a gyémántokat, s ennek érdekében maga törte fel a ládákon lévő pecséteket. Ez pedig akkor is kimerítette a hűtlen és rosszhiszemű kezelés vétségét, ha Madarász zsebében végül egyetlen gyémánt vagy akár aranypénz sem maradt. S mint köztudott, egy politikusnak nem elég tisztességesnek lennie: annak is kell látszania. Madarász erről néhány hétre megfeledkezett, s ez okozta bukását." - mondja ki a detektívregény-érdekességű könyv a végkövetkeztetést. (43. o.)

Hihetetlenül izgalmas ez a hadi, jogi, politikai, sajtótörténeti utazás a magyar múltban. Boldog vagyok, hogy évek óta ismerhetem a látványos album előzményét, a szintén Hermann Róbert által írt, A rendőrminiszter és a Zichy-gyémántok című, önálló, jegyzetelt kötetet, amely a História klub füzetek 10. és a Fejér Megyei Levéltár Közleményei 17. kötetként jelent meg 1994-ben Székesfehérváron. Ezt időről időre újraolvasom, mint egy kiváló történelmi krimit, pedig egyszerűen csak színtiszta történelem. Sejtem, így lesz ez az új albummal is, amely ráadásul nehéz témája ellenére a szokásos szemet gyönyörködtető kivitelben, címlapján egy gyönyörű Zichy-ékszerrel került a boltokba.

Mindig elgondolkodtató újraolvasni a kötet zárását: "Így tehát tudomásul kell vennünk, hogy az első magyar polgári állam vezetői között nemcsak feddhetetlen és tévedhetetlen politikusok voltak, hanem olyanok is, akik pozíciójuk révén felmentve hitték magukat az egyéni tisztesség erkölcsi parancsainak betartása alól. Ahogy az a tényező is hosszabb távra szóló tanulságokat hordoz magában, hogy egy ilyen politikus megbuktatásában a maga nem mindig rokonszenves eszközeivel az éppen egy évvel korábban szabaddá lett sajtó játszott fontos szerepet."

Link
Rejtélyes magyar történelem 1. - A Szent Korona
Rejtélyes magyar történelem 2. - Ki bombázta Kassát?
Rejtélyes magyar történelem 3. - Sisi-legendák 
Rejtélyes magyar történelem 4. - Avarok és magyarok

Egészen véletlenül vettem észre a kiadó oldalán: megjelent a Szukits kiadásában az 1887-es legelső Sherlock Holmes-regény, az A Study In Scarlet. Címe Tanulmány vörösben, s új fordításban olvasható, amely Szalai Judit munkája.

Amikor észrevettem, hogy megjelent a kötet, két teljesen ellentétes dolog merült fel bennem azonnal. Az első, pesszimista ez volt: jaj, mi értelme kiadni egy új példányt ebből a könyvből 2016-ban, amikor a Helikon 2015 telén teleszórta vele a könyvesboltokat? A második, nagyon boldog gondolat viszont ez: ó, egek, tehát folytatódik a sorozat, amelyről már azt hittem, félbemaradt...

És számomra ez a lényeg: hogy kezemben tarthatom a már megszeretett, szép és igényes kiadásban ezt a sokáig igencsak mostoha sorsú írást.

És hogy mi értelme ennek a kiadásnak? Sok. A Szukits Kiadó 2013-ban kezdte meg új fordításban és egységes külsővel megjelentetni Sir Arthur Conan Doyle korábban leginkább csak omnibuszban kapható összes Sherlock Holmes történeteit. Igen okosan, talán, mert a könyvterjedelmű írásokhoz sokkal könnyebb hozzájutni, a széria az első két novelláskötettel kezdődött: a 1892-es Sherlock Holmes kalandjaival (amelyből magyarul 1987 óta nem született önállóan megjelentetett és teljes kiadás) és az 1893-as Sherlock Holmes emlékirataival (amely magyarul önmagában, de teljes tartalommal először 1974-ben, utoljára 1976-ban jelent meg). A jól kitalált külsővel, kissé a 2009-es és 2011-es Sherlock Holmes filmekre utaló betűtípussal, s hangulatos fedélképpel ellátott, középméretű, jól olvasható kötetek nemcsak méltóak arra, hogy egy rajongó könyvespolcára kerüljenek, de kisebb felfedezéseket is tétettek velem. Egészen más volt ugyanis önmagukban, valóban "kötetként", csak egymással összetartozó, a figura jelenétől és múltjától független novellákként kézbe venni ezt a 12 és 11 elbeszélést, mint fellapozni értük a (Szukitsnál sajnos épp nemrég elfogyott, igen becses, de hatalmas) omnibusz-kiadás első kötetének vonatkozó oldalait.

A 2014-es második kötetet azonban hosszabb csend követte, ezért féltem attól, hogy esetleg ennyiben is marad a törekvés. Erősítette félelmemet, hogy közben a Helikon Zsebkönyvek sorozatban megjelent a két, a Szukits által még ki nem adott korai regény, az 1887-es Tanulmány vérvörösben és az 1890-es A Négyek Jele. A Sátán kutyája legutolsó (sajnos szintén nem Szukitsos) kiadása 2013-as, könnyen elérhető (ez a mű következik időrendben az Emlékiratok után). Így azután úgy éreztem, ördögi körbe kerültem a reményeimmel: nem lesz folytatás.

Ám ekkor megtörtént a lehetetlen: a kiadó, mit sem törődve a Helikon-féle változattal, igenis megjelentette saját, új fordításában a valaha megírt első Holmes-történetet. És - a Helikon érdemeinek elismerésétől függetlenül - ezt óriási dolognak tartom. Ugyanis ebből a könyvből, az A Study In Scarletből még soha nem született modern fordítás. Eddig.

Annak idején, amikor folyt a töprengés arról, mi is lesz a címe a végül Tanulmány vérvörösbennek keresztelt Helikon-zsebkönyvnek, írtam már a regény fordításairól. A lényeg, hogy Doyle-nak ez az első Holmes-története 1903-ban illetve 1904-ben jelent meg először magyarul: mi pedig azóta is ezt a két fordítást olvashattuk. Eddig. 1903-ban a Magyar Kereskedelmi Közlöny Könyvtára jelentette meg Tury Gyula (erősen rövidített, nem elég jó) fordítását A véres bosszú címen. 1904-ben pedig a Légrády (amelyik valószínűleg nem tudott a másik kiadásról) adta ki a könyvet egy máig ismeretlen fordító jóval tisztességesebb munkájaként, A brixtoni rejtély címmel. A véres bosszú 2001-ben támadt új életre, amikor bekerült a kétkötetes Sir Arthur Conan Doyle összes Sherlock Holmes történetébe (amely Szukits-kiadás volt). Csakhogy új címet kapott, az addigra egyfajta (téves) közmegegyezéssé vált A bíborvörös dolgozószobát. Ezen a címen azután önállóan is kiadta a Sensus 2004-ben. A brixtoni rejtélynek a második világháború után egyetlen újabb kiadása volt, a Hunga Print 1994-es, változatlan szövegű kötete. Ehhez a szöveghez nyúlt azután a Helikon, hogy Greskovits Endre szöveggondozásával frissen megjelentesse. De ez is, még mindig egy 1904-es szöveg volt.

A Helikon könyve jó, jobb, mint bármely addigi változat. Amióta viszont olvastam a Szukits-féle Tanulmány vörösbent is, azt mondom, a Helikon-féle Tanulmány vérvörösben is lehetett volna még jobb. Például akkor, ha nem egy 111 éves fordítást porolgatnak le, hanem mernek készíteni egy új szövegváltozatot. Míg a Szukits könyve önmagáért áll helyt, a Helikonos néhol valahogy kissé régies marad: nyilvánvalóan azért, mert a szöveggondozás nem teljes átírást jelent, vagyis ha az 1904-es változatot csiszolgatják, azért mindig marad benne valamennyi 1904-ből. Ráadásul a Helikon változata terjedelmileg is rövidebb.

A fordítás szubjektív dolog, ahogy az is, tetszik-e nekünk. De talán egy példa igazolja, amit fentebb írtam. Itt van például ez a rész, az első fejezetből:
... I soon realized that I must either leave the metropolis and rusticate somewhere in the country, or that I must make a complete alteration in my style of living. Choosing the latter alternative, I began by making up my mind to leave the hotel, and to take up my quarters in some less pretentious and less expensive domicile. 
A Helikonos változatban így hangzik (9. oldal):
Csak két választásom lehetett: vagy ott kell hagynom Londont és falura mennem, ahol olcsóbb az élet, vagy pedig egészen meg kell változtatnom életmódomat, kiköltözködnöm a fogadóból, és hónapos szobában vagy bútorozott lakásban laknom.
A Szukitséban viszont így (11. oldal):
... hamar világossá vált számomra, vagy elhagyom e metropoliszt, és valahol vidéken húzom meg magam, vagy gyökeresen megváltoztatom jelen életvitelem. Ez utóbbi megoldást választva mindjárt arra az elhatározásra jutottam, hogy hátrahagyva a panziót szerényebb és olcsóbb hajlékot keresek magamnak. 
Ha összehasonlítjuk a három szövegrészt, azonnal szembetűnik, hogy a Helikonos változat szép és irodalmi, de nem elég bő. Világosan látszik, hogy míg Szalai Judit új, Szukits-kiadta fordítása még az eredeti mondatszerkesztést is követi, s választékosan és ötletesen, de mindent visszaad a Doyle-féle szövegből, a Helikon változata minden igyekezet ellenére húzott, összevont és rövidített, ám emellett még beleírás is található benne (az amúgy is félrefordított mondat végén). Nem is beszélve arról, hogy - véleményem szerint - ma már nemigen mondunk olyat, hogy valaki "falura megy" (helyette igen jó választás a "vidéken húzom meg magam"), az előző (itt nem idézett) mondatban szereplő "private hotel in the Strand" pedig semmiképpen sem (vidéki és történelmi asszociációkat idéző) "fogadó", hanem "panzió" (az előző, első említésekor "a Stranden laktam egy magánpanzióban").

Úgy vélem, az előző példa jól szemlélteti, miért jobb az idei könyv a tavalyinál. Ez a regény első teljes magyar fordítása (bár megjegyzem, 113 év alatt is csak a harmadik...). Ráadásul remekül sikerült fordítás (egyértelműen a legjobb fordítás a Szukits három könyve közül is!). Ez a szövegváltozat az első, amely teljes és hűséges az eredetihez (ellentétben a korábban kiadott összes régi változattal, és - be kell látni - a Helikon-félével is).

Ráadásul a Tanulmány vörösben immár nemcsak múltidéző, de a friss és energikus Sherlock-sorozatra utaló, Benedict Cumberbatch és Martin Freeman képét ábrázoló, vadonatúj külsőben is beszerezhető. Számítok rátok, többi Sherlock-rajongók: remélem, lesz olyan, aki - ha eddig még nem tette - nagy élvezettel fedezi majd fel az A Study in Pink és a Tanulmány vörösben kapcsolódási pontjait az első évad első epizódjában önironikusan ellenkezőjébe fordított Rache-felirattól a bérkocsis-taxisofőr és a kétféle méreg párhuzamán át addig, amit igazán csak a harmadik, The Great Game című részben használtak fel: vagyis hogy Holmes nem tudja, hogy a Föld kering a Nap körül, így csillagászati tudománya semmi, tekintve, hogy ez nem érinti a munkáját. Vagy talán mégis?

Bízom benne, hogy sokan megvesszük a Tanulmány vörösbent. Én ugyanis már alig várom az újabb, Szukits-féle Holmes-kötetet. Esetleg egy novellagyűjteményt? Lelkesedésem erősíti, hogy a tavaly év végi hír alapján a Helikon nem szeretne több Doyle-t kiadni... Hurrá! Előre a friss és teljes fordítások jelszavával egy megvalósult Szukits-sorozatért!

A nyár vége azért még messze van, ám újdonságlistám összeállításakor szomorúan tapasztaltam, hogy sajnos jó pár itt felsorolt könyv tényleg majd csak addigra lát napvilágot, mire elközeleg az ősz... Néhány azonban szerencsére máris kapható, például úti olvasmánynak a nyaraláshoz. Érdekesség, hogy ezúttal tíz olyan könyvet sikerült felsorolnom, amely valamely sorozat vagy netán trilógia folytatása. Közülük mindössze egy puszta szépirodalom, a többi mind krimi.

Milen Ruszkov: Nyakig a természetben 
Typotex, megjelenés: szeptember
Ebben az évben is sokat várok a Typotex Világirodalom sorozat második félévétől is. A kiadó oldalán hét reménybeli megjelenés is ott sorakozik: mivel a bolgár szerző pikareszkje már magyar borítótervvel is rendelkezik, arra tippelek, talán ezzel kezdődik majd az ősz. Egy cinikus játékossággal megírt történelmi regény Cervantes koráról igazán gondolatébresztően hangzik... Itt írtam róla.


Sir Arthur Conan Doyle: Tanulmány vörösben
Szukits, megjelent
Kisebb kihagyás után kétféle pompás borítóval és egy kiváló kötettel folytatódik a kiadó Sherlock Holmes-szériája. A legelső Holmes-regény, az A Study In Scarlet nemcsak új címmel, de ezúttal végre új fordításban is válik elérhetővé: Szalai Judit magyar változata 1904 óta az első friss fordítása a kötetnek. A(z egyik) fedélkép is igazi arculatváltást jelez (bár én azért örültem a hagyományosabbnak is): alig várom az újabb könyveket. Itt írtam róla.

Georges Simenon: Maigret és az egyes számú zsilip
Ageve, megjelenés: augusztus 16.
Titkok, Szajna-part, gyilkosság. Lehetne ez is a mottója a frissen megjelenő Simenon-regénynek, amelyben ismét egy eddig magyarul kiadatlan Maigret-nyomozásról olvashatunk. Mivel egyszerűen imádom a szófukar, szimbolikus és szomorkás Maigret-sztorikat, ez az elhallgatásokkal teli történet ideális nyári olvasmányomul kívánkozik: ismét káprázatosan találó fedélképpel. Itt írtam róla.

Georges Simenon: Maigret csapdát állít
Agave, megjelenés: augusztus
Mindenkit kicsit váratlanul ért, hogy a Rowan Atkinson főszereplésével elkészült, részben nálunk forgatott Maigret-filmet július 23-án már le is adta az RTL Klub. Az 1955-ös regény természetesen már a gyűjteményem része (még a Park kiadásában), most mégis újra kíváncsi lettem rá, nem is kicsit a kitűnően eltalált (a filmre is utaló, a sorozatba is illő) borító hangulata okán. Kiváló megjelenés! Itt írtam róla.

Arnaldur Indriðason: Gyalázat
Animus, megjelenés: augusztus 10.
Arnaldur Indriðason izlandi író tulajdonképpen a(z egyik) kedvenc skandináv krimiszerzőm. Sajnos az utóbbi időben nem jelent meg tőle magyarul friss regény, csak újrakiadások, bár persze én azoknak is örültem. Ebben a gyilkossági ügyben úgy tűnik,az író pihenteti egy kicsit korábban megfáradt felügyelőjét, s nagyobb szerep jut majd Elínborgnak, Erlendur rokonszenves munkatársnőjének. Itt írtam róla.

Jordi Llobregat: Vesalius titka
Agave, megjelenés: szeptember 8.
Végre egy történelmi krimi az Agave-kínálatában. Igaz, sajnos nem Tudor-kori, hanem 19. századi, s nem is angolszász, hanem spanyol. De sebaj, a lényeg, hogy talán mégis van jövője a műfajnak a kiadónál. Egy tanár, egy újságíró és egy orvostanhallgató indul egy titokzatos kézirat és egy szörnyű sorozatgyilkosság nyomába, a helyszín pedig 1888 Barcelonája. Itt írtam róla.

Philip Kerr: Sápadt gonosztevő - Berlin Noir 2.
Jaffa, megjelent
Kőkemény, sötét, fanyar humorú történelmi detektívregény volt már a trilógia első része, a Halálos március is. Most pedig itt a második regény, amely két évvel később, a már minden addiginál nácibbá vált, 1938-as Berlinben játszódik. Bernhard Günther ezúttal Heydrich parancsára kezd el nyomozni egy sorozatgyilkosság ügyében, ám ismét felmerül, fontosabb-e az igazság, mint az élete. Itt írtam róla.

Böszörményi Gyula: Ármány és kézfogó
Könyvmolyképző, megjelenés: november
Azok után, hogy a Beretva és tőr olyan nagy sikert aratott, nem csoda, hogy a kiadó máris bejelentette a nagy trilógia zárókötetének novemberi megjelenését. Igaz, addig még elég sokat kell aludni, hiszen a szerző még írja a regényt... Számomra azonban az az abszolút öröm, hogy a Molynak hála, kiderült, lesznek még a Beretva és tőrhöz hasonló, izgalmas kisregények is. Itt írtam róla.

Bonnie MacBird: Vérében a művészet
Harlequin, megjelenés: augusztus 2.
Egy Sherlock Holmes-kalandregény, egy olyan folytatás-továbbszövés, amiben nincsenek természetfeletti lények, steampunk-elemek, modernizálás, ifjú vagy haldokló Sherlock Holmes... Mármint, remélem, ilyen lesz az amerikai írónő Holmes-története, amely 1888 Párizsába viszi el Watsont és a nagy detektívet, hogy egy szobor és több gyermekgyilkosság ügyében nyomozzanak. Itt írtam róla.

Guy Adams: Isten lehelete
Szukits, megjelenés: augusztus 10. 
Nos, én azért én hűséges maradok az összes Doyle-továbbszövéshez, még akkor is, ha vannak benne természetfeletti lények, steampunk-elemek, modernizálás, ifjú vagy haldokló Sherlock Holmes... Ebben a regényben, amely a Lidércnyomás könyvcsaládjának másik tagja, Holmes az okkultizmussal és a megismerhetetlennel kacérkodik egy misztikus folytatásban. Itt írtam róla.


Linkek
Könyvek, amelyekre érdemes várni 1.
Könyvek, amelyekre érdemes várni 2.
Szorgosan gyűjtögetett megjelenések

2016 márciusában új könyvsorozat indult a Kossuth Kiadónál A magyar történelem rejtélyeiről. Új posztszériámban ezek darabjairól írok, s általában azokról a könyvekről is, amelyeket A magyar történelem rejtélyeinek egyes darabjai az eszembe juttattak.

A széria ötödik és hetedik könyve esetében azonban nemigen találtam ilyen párhuzamokat. Mindkét téma ugyanis - a nagyszentmiklósi kincs története és a honfoglalás időpontjának meghatározása - annyira régi, fontos és általános kérdésnek tűnik elsőre, hogy oldalakon át lehetne sorolni a könyveket, amelyek a velük kapcsolatos részválaszokkal foglalkoznak. A két új albumnak, A nagyszentmiklósi kincsnek (Bálint Csanád) és a Mikor volt a honfoglalás?-nak (Fodor István) azonban pontosan az az erénye, hogy szemléletük új, lényegre törő és rövid tartalmuk olyasmit ad, ami még nem létezett korábban, semmilyen formában.

Épp ezért ez a bejegyzés épp erről szól: hogy miért olyan egyedülálló a maga nemében ez a két szerény külsejű, negyvennyolc oldalas album.

Kezdjük a korábbival. Szerzője, Fodor István elismert szaktekintélye Magyarországnak. Régész és történész, akinek olyan szerencséje lehetett, hogy már moszkvai egyetemista korában volgai bolgár városok feltárásán dolgozhatott. Egész élete a Nemzeti Múzeumhoz kapcsolja, amelynek volt tudományos munkatársa, osztályvezetője, 1986-1993 között főigazgatója, majd címzetes főigazgatója. Az ELTE, majd a Szegedi Egyetem oktatója, később tanszék-, sőt, intézetvezetője, akinek kandidátusi címe is van. Számtalan tudományos intézet és társaság tagja és elnöke. Ha valakit ma a honfoglalásról érdemes kérdezni, akkor az ő.

Ez a könyve mégis meglepett. Egyrészt rendkívül lényegre törő volt. Másrészt nagyon színes, érdekes, váratlan nézőpontváltásokkal teli. Harmadrészt számos olyan dolog szerepelt benne, amiről így még sehol sem olvastam. Miközben stabil és megbízható információkhoz juthattunk arról, hogyan is zajlott le a honfoglalást megelőző vándorlás, hogy kitörölhető-e Levédia a vándorlás állomásai közül (nem), hogy hitelt lehet-e adni a kettős honfoglalás elméletének és hogy mikor vetették fel először (nem, és, bármily hihetetlen, 1895-ben), hogy hogyan, mikor és miért írtak krónikáink úgy a honfoglalásról, ahogy azt ma elolvashatjuk - rengeteg tudományos apróságról és érdekességről is értesülhetünk a tatárföldi lelettől Bíborbanszületett Konstantin feljegyzésein keresztül odáig, hogy hogyan értékelték Munkácsy Honfoglalás-festményét a kortársai. A könyv utolsó harmada pedig azzal foglalkozik, amit oly kézenfekvőnek tekintünk: miként is jöttek rá a milléneum korának tudósai arra, hogy a honfoglalás 895-ben volt (kezdődött), s hogyan sikerült ezt az évszámot népszerűsíteniük úgy, hogy az ország közben ráadásul "technikai okokból" 1896-ban ünnepelte az ezredik évfordulót... Csak egyet sajnálok: Fodor néhol óvatosan fogalmazott, főleg élők esetében. Örültem volna, ha az "akad olyan kutató", "másik neves történészünk" vagy "elfogadhatatlan régészeti elképzelés" szavak helyett (legalább a függelékben) egyértelműen utalt volna arra, kit is cáfol. Csak biztos, ami biztos. Mindenesetre, aki elolvassa a kötetet, csalhatatlan biztonsággal fogja tudni a választ, Mikor volt a honfoglalás?, de egyúttal azt is érzi majd, mennyi munkába került ennek a válasznak az első kimondása és alátámasztása.

A másik könyv írójának, Bálint Csanádnak talán egy kissé könnyebb dolga volt. A nagyszentmiklósi kincsé ugyanis meglehetősen zárt téma (mármint népszerűsítő szinten), amit nagyon jól meg lehet írni. Bálint Csanád Széchenyi-djías régész, az MTA rendes tagja. Az ELTE-n végzett, majd a poitiers-i Középkori Civilizáció Felsőfokú Tanulmányi Központ ösztöndíjasa volt. Régészi pályáját a a szegedi Móra Ferenc Múzeumban kezdte, majd az MTA Régészeti Intézetében lett tudományos munkatárs, főmunkatárs, csoportvezető, végül 1994-től 2012-ig igazgató. Kandidátus, az MTA doktora, számtalan tudományos intézet és társaság tagja és elnöke.

Ami pedig a témáját illeti, adott egy hallatlanul szépséges kincslelet, huszonhárom edény, tíz kilónyi aranyból, amelyet 1799-ben a ma Romániában lévő Nagyszentmiklóson találtak, majd Bécsbe került, s ma is ott őrzik. A szerző ennek a leletnek a történetét mondja el apró részletekbe menően. Miként is került elő a leletegyüttes? Milyen, mire szolgáló darabokból áll? Mit lehet tudni ezek készítéséről, anyagáról, jelképeiről? Hogyan értelmezhetők a rajtuk található képek? És a feliratok? Mit képvisel a kincs mint értéktömeg, ötvösremek vagy épp műremek? E kérdések megválaszolása után a szerző bátran dönt, s leszögezi, hogy saját és a mérvadó kutatások alapján ez egy avar kincslelet. Majd csak úgy sorjáznak a bizonyítékok tipológiákról és kagánokról, kincsleletekről és ikonográfiáról, ornamentikáról és radiokarbon-mérésről, ötvöstechnikáról és józan észről. Akinek pedig ennyi jó kevés, kap egy káprázatos képeskönyvet is a magyarázatok mellé, amelyben nagyrészt eredeti méretben vagy nagyításban, pompás, színes fotókon és részletfotókon tanulmányozható a kincs. Nevetséges összegért vehetjük meg tehát ezeket a pazar, s máskor pazar áron is mért fényképeket, okos körítésben, akár ajándéknak is olyan ismerősünknek, akit lenyűgöznek a kincsek. Vagy: olcsón juthatunk hozzá egy nagyon meggyőző és röviden, tömören, ám szakszerűen megírt könyvhöz A nagyszentmiklósi kincsről, amelyet még káprázatos képek kísérnek. Mindkét esetben jól járunk.

Hogy melyik könyv is volt érdekesebb? Nem tudok dönteni. Az viszont különleges, hogy a véletlennek köszönhetően a szerzők egykorúak, mindketten 1943 szeptemberében születtek. Jó Magyarországnak, hogy történettudományának olyan művelői vannak, mint Fodor István és Bálint Csanád.

Linkek
Rejtélyes magyar történelem 1. - A Szent Korona
Rejtélyes magyar történelem 2. - Ki bombázta Kassát?
Rejtélyes magyar történelem 3. - Sisi-legendák 

A gyerekkrimi furcsa műfaj. Aki ilyet ír, szeretne szórakoztatni, végigvezetni egy izgalmas cselekményen. Igyekszik azonban óvakodni attól, hogy a könyve puszta „idegborzongató” történet, vagyis ponyva legyen. Egy gyerekkrimi cselekménye nem lehet végletekig bonyolult, nem illik azonban becsapni sem a fiatal olvasókat egy vértelen és szinte izgalmak nélküli mesével. Középutat kell találni a műfaj kliséi és az ifjúsági regény elvárásai között. Ráadásul jól kell írni, hiszen minden szülő alaposan meggondolja, milyen minőségű, tisztaságú szöveget ad a gyermeke kezébe. Ha ezek után nemcsak jó, hanem még maradandó könyvet is sikerül alkotni, akkor igazán tisztelettel adózhatunk a szerzőnek.

Kristina Ohlsson svéd írónő véleményem szerint kiérdemelte ezt az elismerést. Három gyerekkrimije, az elmúlt években megjelent Az üveggyerekek, Az Ezüstfiú, s a legfrissebb, az idén kiadott Kőangyalok szabályos, izgalmas ifjúsági detektívregény, de sokkal több is annál. Az első regényben megismert három barát, Billie, a félárva kislány, Aladdin, a török vendéglősék fia és a gazdag családból származó, sokat utazó Simona végül egy-egy saját történetet kapott. Mindhárom regény egészen más hangulatú lett, s az érdekfeszítő cselekmény, a titkok és rejtélyek mellett különböző emberi problémákat is megvilágít. Legyen szó akár magányról, gyászról, rasszizmusról, árvaságról, betegségről, vagy barátságról, törődésről, családi kapcsolatokról, lelkes tanulásról, közös nyaralásról – mindenki magára ismerhet bennük vagy éppen tanulhat belőlük.

Annak ellenére, hogy természetesen Az üveggyerekek az első, a sorozatot indító, s az új hangot megütő kötet, visszatekintve nekem talán a Kőangyalok tetszett a legjobban. Kicsit más környezetben játszódik, mint a korábbi két regény, és sokkal jobban a főszereplő, Simona érzéseire koncentrál. A kislánynak alkalma van a húsvéti szünetet nagymamája hatalmas és különleges házában tölteni, amely egykor panzió volt. Hamar rájön, hogy a zegzugos folyosók, a hatalmas kert és az ódon nevekkel rendelkező szobák valami titkot rejtenek. Előkerül egy titokzatos ládika és egy apró ékszer is. Vajon ki lakott a Sóhajok szobájában, és ki rejtette el a különös hagyatékot? Kik azok a rejtélyes látogatók, akik fel-feltűnnek a kertben? S mi lehet a kertben álló szobrok titka: akik egy négytagú családot alkotnak, ám valami furcsa módon egyfolytában változtatják a helyüket?

Kristina Ohlsson ismét olyan regényt írt, ami egy felnőttnek is izgalmas lehet, egy gyereknek pedig valószínűleg letehetetlen. A látszólagos kísértetjárás történetét azonban fölényes biztonsággal vezeti át egy család múltjának felfedezésébe, Simona és a nagymamája kapcsolatát pedig olyan erővel ábrázolja, ami – jó értelemben – megrázó élménnyé tette a könyv elolvasását. Mindenkinek ajánlom tehát a Kőangyalokat: akiknek van nagymamájuk, és akiknek már nincsen, akik szeretik a titkokat és a rejtélyeket, vagy akik egyszerűen csak szeretnek olvasni. Ez a regény nem okoz csalódást.

Linkek
Kristina Ohlsson: Az 573-as járat
Kristina Ohlsson: Az Ezüstfiú
Kristina Ohlsson: Az üveggyerekek
Kristina Ohlsson: Dávidcsillagok
Kristina Ohlsson: Lotus Blues
Kristina Ohlsson: Mio Blues 
A cikk az Ekultura.hu-n: Kristina Ohlsson: Kőangyalok
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
A kép forrása. 

Először is le kell szögeznem: boldog vagyok, hogy a fenti címet úgy írhattam le, hogy nincs benne helyesírási hiba. Egészen tavalyig a kis velem-járó útikönyvet bédekkernek nevezni csak szóban lehetett ugyanis, a helyesírási szabályzat szótári ajánlása szerint helyes leírása a bedekker volt. Bár lehetséges, hogy az efféléket kiadó Karl Baedekernek egyik sem tetszene, hiszen őt valószínűleg 'bédekernek' szólították a barátai, a magyarban ez valahogy mindig is két k-val hangzott, és é-vel... Nem tudom, miért, de nagyon szeretem ezt a szót: így alig vártam, hogy egyszer leírjam.

Ami pedig az okot szolgáltatta hozzá: immár a sokadik olyan utazás, amikor jó kis vezetőt találtam magamnak a soproni illetőségű Escort Tourist kis útifüzeteiben.

Amikor először indultam városfelfedező nyaralásra, mindenképpen szerettem volna magammal vinni egy kis segítőtársat. "Csak" azt vártam el tőle, hogy: 1. kicsi és könnyű legyen, mert azt akarom, hogy tényleg mindig ott legyen az apró retikülömben, és persze nem akarok kemény kötésű útikönyv-kódexeket felcipelni kilátókba és tornyokba. 2. friss legyen, vagyis a rendszerváltás előtt csinos füzetsorozatban megjelent városkönyvecskék természetesen szóba sem jöhettek. 3. legyen benne jól használható térkép, amin még olyasvalaki is eligazodik, mint én. Így találtam rá antikváriumban az első ilyen füzetkémre, s aztán, ahogy célpont-terveim sokasodtak, egyre több lett belőlük.

A mintegy negyven-hatvan oldalas, színes, könnyű, néhány fotóval, rajzzal, képpel illusztrált füzetekben rövid, tömör, ám igen jól használható leírását kapjuk a látnivalóknak, útirányoknak és tudnivalóknak. Kb. mindent tud, amit egy útikönyv, vagyis felidézőnek, emléknek is jó. Viszont olyasmit, amit magam is könnyen meg tudok nézni az interneten, s különben is egyfolytában változik (adatok, telefonszámok, nyitvatartások) nem tartalmaz. Így hosszabb ideig is jól használható. Fő erénye a térkép a hátsó oldalon, amely akkora csak, mint egy képeslap, így nem kell hajtogatni, mégis minden jól látszik rajta. (Tudom egyébként, az én hibám, hogy nem okostelefonnal járom az utcákat, de barangolási szempontból papírozós típus vagyok, nem is beszélve arról, hogy a Google Map sokszor abszolút félrevezető a zsák- és sétálóutcákkal kapcsolatban, a Google Utcakép pedig egyelőre általában épp ezeket meg a hegyi lépcsőket és sikátorokat nem mutatja...)

Az alábbiakban a sorozat köteteinek a felsorolását adom. A saját példányaimat részben internetes antikváriumokban, részben a cég soproni irodájában helyben vettem (Templom u. 21.), de gondolom, postán is lehet tőlük vásárolni. A honlapjuk szerint 450 Ft egy füzet ára, máshol 5-600. Több helyen a Tourinform-irodák is árulják ezeket a könyvecskéket, mivel számos nyelven kaphatóak, így külföldi ismerősünknek is jók lehetnek. (A legtöbb a német mellett angolul is elérhető, de van japán, szlovák, sőt, ha jól láttam, egy orosz kötetük is.) A címek mellé feltüntettem az általam ismert összes kiadási, újranyomási dátumot, de ezekből néhol lehet több. Néhány füzet később új címen jelent meg (pl. Fertőrákos vagy Sárvár). A széria tartalmaz néhány német nemzetiségi kultúrával kapcsolatos érdekesség-füzetet is, de a legjobbak az útikönyvecskék: ezeket Sopron után az úticél ábécésorrendjében listáztam.

Útifüzetek
Séták Sopronban, 1997, 2000, 2004, 2005, 2007, 2009, 2012
Sopron környéki kirándulások, 1999, 2004
Balf, 1997
Bécsi séták I. Belvárosi séták, 2002
Bécsi séták II., 2005
Szomszédolás Burgenlandban I. Kőszegtől Sopronig, 2000, 2004
Szomszédolás Burgenlandban II. Eisenstadt és környéke, 2000
Szomszédolás Burgenlandban III. Pamhagentől Mörbischig, 2000
Kirándulások a Dunakanyarban (A Duna két partján), 2007
Esztergomi séták, 2007, 2014
Ismerkedés Fertőddel, 1999, 2004, 2007
Kirándulás a Fertőparton Mörbischtől Pamhagenig (Fertőmeggyestől Pomogyig), 2005
Kirándulás a Fertőparton Fertőrákostól Sarródig, 2013
Fertőrákos - Kroisbach, 1997
Nézelődés Fertőrákoson, 2007
Győri séták, 2003, 2004
Hévíz "mindent a hévíznek köszönhet", 2006
Keszthely és a Kis-Balaton, 2006
Barangolások Kőszegen, 1998, 2005, 2007, 2014
Kirándulás Kőszeg-hegyalján, 2004, 2007
Kirándulás Mosonmagyaróváron, a Szigetközben és a Mosoni-síkságon, 2004
Nagycenk - Ismerkedés Széchenyi István falujával, 2006, 2007
Pécsi séták, 2003, 2005, 2009
Kirándulás Pécs környékén, 2005, 2007
Végig a Rába mentén, 2004
Sárvári séták, 1998
Séták Sárváron, 2005
Séták Szentgotthárdon, 1998
Nézelődés Szombathelyen, 1998
Tata és környéke, 2005, 2007

Egyéb, magyar nyelven is:
A kőszegi bor, 2001
A soproni bor (Szilénosztól a poncichterekig), 2000
Német tájházak és emlékszobák (Kulturális kalauz), 2002
Ómama receptjei Sopronból és környékéről, 2004, 2007, 2010

Egyéb, csak német nyelven jelent meg:
Ödenburger G'schichten (soproni történetek és viccek), 2000
Singt mit uns, 2000, 2015
Bouhn-Blüah (Babvirágok, hienz dialektus), 2001

1.
Sokat gondolkodtam azon, milyen kép is él bennem Szlovákiáról. Köszönhetően ugyanis az utóbbi hónapoknak, meglepően sok szlovák könyvet sikerült elolvasnom, s ez alapvetően felkeltette az érdeklődésemet az ország iránt.
Korábban leginkább a közös történelmünk érdekelt. Mostanában azonban egy ennél sokkal kevésbé helyhez, nemzethez vagy történelemhez kötött dolog, a szlovák kortárs irodalom talált rám. Persze csak egy apró, lefordított szeletével találkoztam, de az meglepően izgalmasnak bizonyult.
Néha ugyanis úgy éreztem, mintha magyar irodalmat olvasnék. Néha meg egyszerűen csak azt, hogy európait.


2016-ban Szlovákia volt a tavaszi Könyvfesztivál díszvendége. Az, hogy ennek hatására mintegy harminc szlovák könyvet fordítottunk le és adtunk ki idén, azt hiszem, nagyon jót tesz a hazai irodalomnak és a hazai olvasóknak is. Számomra mindenképpen öröm, hogy felfedezhettem egy olyan kortárs irodalmat, amely tele van egymástól markánsan különböző hangú, fiatal szerzőkkel, s amely mégis olyan otthonos, amikor olvasom.
Természetesen a kezdeményezésben élen jár a Typotex Kiadó. Világirodalmi sorozatukban már korábban is jelentős hely jutott a közép-európai irodalomnak, hiszen adtak ki regényt cseh, lengyel, litván, román és szlovén szerzőktől is (és milyen jókat!). Idénre viszont két szlovák író könyvét is időzítették: Ondrej Štefánik Ujjatlan városát és Jaroslav Rumpli Gabonakörökjét.

2.
Ondrej Štefánik (jobbra fenn) 1978-ban született, filozófia szakon diplomázott Pozsonyban, reklámügynöksége van, a 2012-es Ujjatlan város egy novelláskötet után a második műve és az első regénye, amely 2013-ban bekerült az Anasoft litera díj döntősei közé.
Jaroslav Rumpli (jobbra lenn) 1971-ben született, angol szakon diplomázott Nyitrán, egy üzleti főiskolán tanít, a 2010-es Gabonakörök a harmadik regénye, s már a második, amelyik az Anasoft litera díj döntőse volt, 2011-ben.
Az Ujjatlan várost Mészáros Tünde fordította magyarra, elképesztő könnyedséggel, a regény nyelvének férfias keménységét, szenvtelenségét, hisztérikusságát, változékonyságát, szlengjét, trágárságát és költőiségét olyan mesterien hozva, hogy nehéz elhinni, hogy kis időeltéréssel olyan - szintén a Könyvfesztiválra megjelenő - köteteken kellett dolgoznia, mint Veronika Šikulová álomszerűen hétköznapi női könyve, a Hiányos fiasítás, Jana Beňová letisztult, sőt lepusztult nyelvű művészregénye, a Café Hyena, vagy épp Daniela Kapitáňová lidérces Könyv a temetőrőlje...
A Gabonakörök fordítója György Norbert, aki eddig inkább költőként, íróként és filmesként hallatott magáról: ezúttal viszont egy egészen filmszerű, éles vágásokkal teli könyvszöveg fordítójaként mutatkozott be.
A két regény között három hasonlóság adódik. Mindkettő szokatlanul monumentális (az Ujjatlan város 424, a Gabonakörök 504 oldalas). Mindkettő előre megfontoltan úgy tesz, mintha krimi volna, bár az Ujjatlan város egy sorozatgyilkosságos bűnregénynek mutatkozik, a Gabonakörök viszont a tárgyalótermi thrillereket idézi. Végül: mindkettő szokatlanul próbára tesz nyelvével, ál-bölcseletiségével és szerkesztésmódjával, miközben mégis hevesen olvastatja magát.

3.
Egyébként viszont semmi sem köti őket össze - azon kívül, hogy mindkét könyv jó irodalom.
Az Ujjatlan város egy különös, különc főhős, Edo önmagára találásának vagy netán önvesztésének, a szerelemnek, no meg egy tévelygő generáció összes problémáinak a krónikája egy megoldhatatlan gyilkosságsorozat történetére felfűzve. Valaki gyilkolja Pozsony lakóit.  Mint egy klasszikus, ódon, feladványos krimiben: sorra kerülnek elő a holttestek különös mellékletekkel (kirakott bűvös kocka, májashurka, levágott ujj, kiszerelt szemgolyó, hőmérő, pizzéria-telefonszám). Kapcsolat - látszólag - nincs közöttük, egy gyanúsított azonban hamar a rendőrség látókörébe kerül: Edo, aki jól ismerte az utolsó áldozatot, s aki épp a környéken bóklászott - egyik utált barátja félrelépése után kémkedve -, amikor a fiatal lányra lecsapott a kalapács. Edo, már amúgy is problémák egész sorával küzd: gazdag ugyanis, bármit megtehet, ugyanakkor nem kell semmit kezdenie az életével. Ez azonban csak még jobban felszínre hozza, hogy ha akarná, sem lenne képes. Megható szerelmes üzeneteket tud irkálni a barátja helyett, miközben minden női kapcsolata zátonyra fut. Imád beszél(get)ni, egyetlen barátja mégis egy totálbunkó maffiózó. Minden helyzetben irányító szerepre vágyik, mégis mindig csak belekeveredik a dolgokba, s mások döntenek helyette. Időnként iszonyúan vágyakozik egy társra, amikor azonban az mellette van, szinte fizikailag is rosszul lesz a felelősség tudatától és gyorsan elmenekül. Idegesítik a - látszólag - befutott és - látszólag -  boldog emberek: szinte gyűlöletet érez a baráti házaspár iránt, ahol a férfi rendjén valóan sikeres, elfoglalt üzletember, a nő  pedig rendjén valóan terhes. Közben mások őt irigylik gondtalan, kötöttségek nélküli és bizonyára boldog életéért. Így azután nem csoda, hogy amikor - bizonyos látomások (vagy netán látogatások?) hatására - nyomozni kezd, a világ lassanként káoszba borul körülötte... És akkor még szó sem esett a Cédulásról, aki vagy azonos a gyilkossal, vagy nem, de megvesztegetően okos, mégis egyértelműen őrült bölcseleti üzeneteket hagy szerteszét a városban... Edo megváltáskereső odisszeája végigvezet egy valóságos, mégis jelképes világon, amelyben élünk.
A Gabonakörök ezzel szemben a legkülönösebb családregény, amit valaha papírra vetettek. Elbeszélőnknek, a zsonglőrködéssel foglalkozó fiatalembernek a története, akinek mindjárt kisfiúkorában három megrázó élménnyel kellett szembesülnie. Az első, hogy harmadikos volt, amikor az apja elhagyta őt és az édesanyját. A második (kicsit korábbi), hogy amikor épp a kisautóival játszott a házuk udvarán, becsapódott mellé egy ejtőernyős, aki nyomban halálra is zúzta magát. A harmadik, hogy nem sokkal később megérkezett a házukba Sára, az ejtőernyős özvegye, három gyerekkel: Emillel, akivel még sok baj lesz, és Lujzával meg Lindával - a sziámi ikrekkel... És ez még csak a regény tizenötödik oldala... Van itt minden: alkoholizmus, istenkeresés, halálos betegség, leszbikus szerelem, szépség és rútság tökéletes ellentéte, babona, zsonglőrködés emberekkel és életekkel - és persze gyilkosság. Az első lapokon ugyanis egy szépséges hölgy hever holtan a földön, bőséges vértől környezve: az egyik lány, aki immár nem sziámi, nem szép, de nem is élő. Vajon ki a gyilkos? Milyen sikerrel jár majd az eljárás, a per, amelyben elbeszélőnk egy régi barátja lép fel védőügyvédként: Medve, akire rá sem lehet nézni, mivel nincsen arca, hála egy fiatalkori medvetámadásnak...? Ki a gyilkos? És mit jelenthet az első fejezet, amikor az utolsó, száznyolcvanegyedikből tekintünk vissza rá? Mivel egy krimi hagyományosan az igazság felleléséről, s az utána történő nyomozásról szól, bárkit meglephet, hogy olvasása közben úgy tűnhet, olyan, hogy igazság, nem is létezik. Vagy, ahogy a regény utolsó sorai mondják: "nincs értelme keresni az igazságot. Az magától is megtalál." Ebben a drasztikus, naturalisztikus, a bevallhatatlant is elmondó és az elképzelhetetlent is elképzeltető, lehetetlen és letehetetlen történetben minden megtörténik és mindennek az ellenkezője, hogy végül - ahogy a könyv ajánlása írja - nyugodtan szégyenkezzünk egy kicsit a világ dolgain, meg örülhessünk, hogy "legalább nem a saját életetek miatt kell szégyenkeznetek"...
Mit lehet elmondani ezekről a könyvekről?
Először is, hogy feltétlen bizalom kellett hozzájuk. Egyszerűen szeretem a Typotex Világirodalmat - eddig még egyszer sem került a sorozatba olyan könyv, ami ne szegezett volna a fotelhez, mégpedig igényes, szépirodalmi és rafinált, posztmodern módon. De lehet, hogy ha ezt a két könnyeden súlyos könyvet nem az ő "csomagolásukban" látom meg, nem veszem ilyen hamar kézbe. Másrészt: ezekhez a könyvekhez idő is kell. Helyet követelnek olvasás közben - a napunkból és a képzeletünkből is. Akár nyárra is ideális olvasmányok: kihívást szeretőknek és keresőknek.

Itt olvashatsz a sorozat más tagjairól:
Typotex Világirodalom 1. - A Nő és a Kasztrált
Röptében a világ körül - A Typotex világirodalmi regényei 1.
Röptében a világ körül - A Typotex világirodalmi regényei 2.
Röptében a világ körül - A Typotex világirodalmi regényei 3.
Röptében a világ körül - A Typotex világirodalmi regényei 4.  
A Typotex Világirodalom sorozat kötetei 

Őszintén szólva már nagyon vártam, hogy újra megjelenjen ez a könyv. A General Press olyan kiadó, akikhez érdemes hűségesnek lenni: immár majd’ húsz éve rendíthetetlenül jelentetik meg az újabb és újabb regényeket Lee Childtól, az angol születésű amerikai sikerszerzőtől; szebbnél szebb köntösben, az eredeti megjelenés után nem sokkal már adják is ki a legfrissebb könyveit; ráadásul évről évre egy-két régebbi kiadású regényét is boltokba küldik új köntösben. Így kerülhetett sor 2016-ban arra, hogy a legfrissebb, huszadik Jack Reacher-krimi, a Néma város mellett szóhoz jusson egy régebbi írás, a Kétélű fegyver. Egyik nagy kedvencem.

Amikor először olvastam, alaposan félrevezetett. Már éppen kezdtem hozzászokni Lee Child központi figurájához, állandó főszereplőjéhez, Jack Reacherhöz. Tudtam már, mi várható az egykori katonai rendőrtől és jelenlegi világcsavargótól (pontosabban USA-csavargótól, mivel a letelepedni nem hajlandó, kötöttségeket vállalni képtelen nyomozó államról államra és városról városra költözi végig egész Amerikát). Világossá vált, hogy a kétméteres, szinte riasztó külsejű, professzionális gyilkosként és okos detektívként egyaránt boldoguló Reacher egy dolgot sosem téveszt szem elől: az igazságot. Azaz: bármire fel voltam készülve, de abban biztos voltam, hogy Reacher sosem fog olyasmit cselekedni, amit becstelennek vagy erkölcstelennek nevezhetnék.

És akkor megtörtént: a regény első fejezetében ugyanis Reacher – szokása szerint – segítségére siet valakinek, ám a dolgok rossz irányt vesznek. Egy vidéki egyetem kapujánál ácsorogva figyelmes lesz rá, hogy egy vékony, kócos fiút megpróbálnak elrabolni. Az ismeretlen elkövetők lelövik a fiút kísérő két testőrt, és el akarják hurcolni a rémült srácot. Reacher közbeavatkozik: kimenti a fiút, és tűzpárbajba bonyolódik az emberrablókkal. Ekkor egy harmadik szereplő tűnik fel a színen. Egyenesen Reacher felé rohan és a kabátjába nyúl – nyilvánvalóan fegyverért. Reacher pedig lelövi, professzionálisan mellbe találja. Ám ez az áldozat rendőr – a jelvényével a kezében zuhan a földre, hiszen csak azt akarta előrántani… Lehetséges ez? Vajon miért tesz ilyet egy író a becsületes főhősével: miért csinál belőle véletlen rendőrgyilkost? Egy világ omlott össze bennem.

Persze tévedtem: hiszen nem is Lee Child írta volna a regényt, ha nem hatalmas meglepetéssel kezdődne. Hamarosan kiderül, a helyzet jóval bonyolultabb, mint a fentiek alapján gondolni lehetne. Hogy kik akarták elrabolni a fiút, annál akadnak sürgetőbb kérdések. Például, hogy mit is keresett Reacher egy barna áruszállító furgonnal az egyetem kapujánál, hogy miért kísért egy egyszerű egyetemi hallgatót mindenhová két testőr, netán, hogy miért is nem volt meglepődve Richard Beck, egy szőnyegimportőr fia, amikor lőttek rá és emberrablók ráncigálták… Mire Reacher az első fejezet végén elküld egy titkos üzenetet – Bent vagyok. –, afelől már nyugodtak lehetünk, hogy hősünk ugyanolyan becsületes és jó maradt, mint a korábbi könyvekben, sőt, a rendőrgyilkosság rejtélye is megoldódni látszik. Az igazi cselekmény azonban még csak most kezd kibontakozni: s csupa gonoszságról szól. Titkos üzletekről, sok halálról, egy eltűnt ügynökről, s egy tíz évvel azelőtti tragédiáról, amelyet az akkor még aktív katonai rendőr Reacher élt át. De vajon mi köze lehet a jelen eseményeihez?

A Kétélű fegyver fordulatos, cselekményes, akciódús, kémkedős krimi, amelyet áthat a bizalmatlanság és a veszély légköre. Mindenkinek bátran ajánlható: azoknak, akik Reacher-rajongók, de azoknak is, akik most hallanak először a hősről. Nem fogják elfelejteni.

Linkek
Becsületes, intelligens, brutális - Jack Reacher
Lee Child: Bosszúvágy
Lee Child: Hiba nélkül
Lee Child: Lángoló sivatag
Lee Child: Nincs visszaút
Lee Child: Rögös út
Lee Child Jack Reacher-regényei magyarul
A cikk az Ekultura.hu-n: Lee Child: Kétélű fegyver
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Kalandos módon került a kezembe nemrég egy, az idei könyvhétre frissen megjelent könyv: Borz Tamás Az érsek vitéze című történelmi regénye. Mivel a történet Esztergom várának 1543-as török ostroma idején játszódik, nem kis örömet okozott számomra, hogy éppen Esztergomban juthattam hozzá. Szerzője fiatal történész, aki jelenleg az esztergomi dzsámimúzeumban dolgozik: ez az első regénye.

A történet főszereplője Horváth Bertalan kisnemes, Várdai Pál esztergomi érsek hűséges vitéze, akinek 1542 késő telétől 1543 kora őszéig követhetjük végig az életét: tetteit, kalandjait, döntéseit és hősiességét. Fontos szerep jut azonban Bertalan ifjú és rokonszenves, bár kissé forrófejű fiának, Jánosnak, s egy a háborúba egyáltalán nem kívánkozó, végül mégis Szulejmán csapataival tartó török szpáhinak, Murádnak is. A történet kellően kalandos és mozgalmas, ám egyúttal beavat a korszak politikai intrikáiba és a késő középkori Esztergom mindennapi életébe is, szereplői pedig sok-sok változatot villantanak fel a korabeli társadalom érdekes figuráira az Itáliát megjárt humanista diáktól a törtető janicsáragán át a földjét vesztett, rablónak álló magyar kisnemesig. A pergő párbeszédekből s az élvezetes és változatos leírásokból megismerhetjük a korabeli harci technikákat a kézitusától a könnyűlovas támadásig, kirajzolódik előttünk az egykorvolt érseki székhely és királyi város, a ragyogó Esztergom képe, de a korszak falvainak hiteles népszokásai közül is felfedezhetünk egyet-kettőt - miközben az igaz indíttatású ismeretterjesztő szándék semmit sem vesz el az olvasói élményből, s egyszerűen korfestésként (de tökéletesen megbízható, minden szavában hiteles korfestésként) működik.

A Malom-bástya

Engem erősen megszólított a könyv: talán azért is, mert közvetlenül az olvasása előtt volt alkalmam bejárni azokat a helyeket, ahol a jelenetek egy része lejátszódik. De alapvetően azért tetszett a történet, mert kiválóan volt megírva.

Hogy kinek ajánlanám a kötetet? Akit érdekel a történelem, biztosan élvezni fogja ezt a könnyen olvasható, de nehéz témájú regényt, amely Magyarország múltjának egy eddig a szépirodalomban még soha fel nem dolgozott pillanatát mutatja be szépírói eszközökkel. Aki szívesen olvas jó szöveget, érdekes irodalmat, biztosan szeretni fogja. Ugyanakkor már kamaszként is elolvasható: nem ifjúsági regény, nem akciókönyv, de bármelyik tinédzser fantáziáját megmozgathatják benne a pontos harci leírások és az izgalmas kalandok.

A vár a 15. században

Aki pedig az abszolút hitelességet keresi, többet tanulhat belőle, mint egy szakkönyvből: név-, helynév- és szómagyarázat, irodalomjegyzék, a szerző készítette három érdekes térkép és majd' félszáz könyvvégi jegyzet árnyalja a regény nyújtotta képet, s támasztja alá a tökéletes hitelességet. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy a regény kulcshelyszínei (a Malom-bástya és a vízemelő szerkezet) alig nyolc éve tekinthetők meg újra, majdnem félévszázados betemetés és eltűnés után, így a velük kapcsolatos események is teljességgel frissen kikutatottak és publikáltak, elmondható, hogy Az érsek vitéze igazi unikum a hitelesség és az ismeretterjesztés szempontjából is.

Bizalommal ajánlom a regényt mindenkinek, aki hozzájut. Sajnos az esztergomi Laskai Osvát Antikvárium kiadása, így országos terjesztésben nehéznek tűnhet beszerezni. De a Líra könyváruházában kapható, s persze aki betér az esztergomi könyvesboltba, az is biztosan tud vásárolni belőle. Ha pedig esetleg megnézi a dzsámit, a bástyát és a vízkereket is, talán épp maga a szerző nyújt át neki egy példányt, dedikálva...

Link
Az Esztergomi Özicseli (Uzicseli) Hadzsi Ibrahim Dzsámi honlapja

Nemrég új kötet jelent meg Ferenc Józsefről. Adatai:

Gerő András: Ferenc József és a magyarok
Habsburg Történeti Intézet - Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2016

Ez a rövid - de olvasmányposztba mégis túl hosszú - bejegyzés nem egy objektív, arányos szerkezetű ismertetés, hanem egy nagyon szubjektív kritikahalmaz. Mindazt leírtam, ami ott kavargott bennem, amikor becsuktam a könyvet. Amit mindenkinek ajánlok: de az alábbi fenntartásokkal.

Kellemes nosztalgia, kellemes csalódás, kellemetlen csalódás. Leginkább ez a három szókapcsolat jutott eszembe erről az egyébként ötletes és remek Habsburg-köntöst öltött kötetről.

Gerő András 1988-ban adta ki történelmi esszéjét, amely akkor még - szintén sárga, de puha kötéses borítóban - a Ferenc József, a magyarok királya címet viselte. Viszonylag korán találkoztam vele nagyapám könyvtárában, s könyörgéseimnek köszönhetően - nagyon tetszett a képmelléklet, vagy például itt olvastam először A walesi bárdok megírásának történetét - meg is tarthattam amolyan kölcsönbe. Sajnos ma már egyedül az enyém: viszont ronggyá van olvasva. Így azután nem csoda, hogy nosztalgiával vettem kézbe ezt az új, átdolgozott és bővített harmadik kiadást. (Közben született egy 1999-es változat, még a régi címen.)

Kellemes csalódásként ért, hogy az újraolvasáskor a korábban meglehetősen vontatottnak érzett első részt, amely a császár gyermekkoráról, szellemi fejlődéséről, s a forradalomra adott reakcióról szólt, sokkal megalapozottabbnak és komolyabbnak éreztem, mint valaha. Igaz, a néhol túlontúl esszéstílusú második részt a "magyarok királyáról" meg hátba veregetősen könnyedebbnek, de hagyjuk. Összességben remek szórakozás, új szempontokat kínáló elemzés, inspiráló olvasmány volt a kötet.

Helyenként azonban nagyon hiányoltam még egy kis bővítést. Azt a bizonyos inkriminált Walesi bárdok-dolgot például, amit annak idején olyan nagy örömmel olvastam, mára nem ártott volna már kissé tompítottabb hangon megírni. Az alapsztori ugyanis - vagyis, hogy Ferenc József magyarországi látogatásakor Arany János direkt nem írt semmi dicsőítőt Ferenc Józsefnek, szemben a csúszómászó, talpnyaló Lisznyai Kálmánnal, ehelyett A walesi bárdokkal ajándékozta meg a saját asztalfiókját - így távolról sem igaz.

Egyrészt Lisznyait jó lenne nem ennyivel elintézni, bonyolult és a korra igen jellemző figura ő (lásd Szilágyi Márton: Lisznyai Kálmán, Argumentum, 2001). Másrészt viszont az újabb kutatásokból jól tudni, hogy Arany ugyan nem írt verset Ferenc Józsefnek, írt viszont Erzsébet császárné köszöntésére (el lehet töprengeni ezen a finom különbségen), igaz, lehetséges, hogy azt végül nem adták elő. Ja, és A walesi bárdokat meg valószínűleg nem akkortájt írta. (Az alapcikk Tarjányi Eszteré: Egy tabu körbejárása. A Köszöntő-dal és A walesi bárdok történelmi háttere, amely az Arany János és a parodisztikus hagyomány című kötetében jelent meg, Universitas, 2013, de alapvető még a témához egy másik cikk: Hász-Fehér Katalin: Bárdok Walesben. A walesi bárdok keletkezés- és közléstörténete, Irodalomtörténet, 2014/1, 186-223.) Szóval lehet, hogy rendjén való egy anekdotába illő uralkodó pályájába anekdotákat is belefűzni, de a valóságot nem kellene anekdotásítani...

Ami pedig különösen zavaró volt, két dolog. Egyrészt az irodalomjegyzék, amely láthatóan nem a forrásokról tájékoztat, sokkal inkább az olvasóknak akar tájékoztatást nyújtani, de szempontjai szinte kitalálhatatlanok.

Szerepel például több mérvadó külföldi Ferenc József-életrajz felsorolása, köztük Franz Herréé, de utóbbiról nem derül ki a forrásmegadásból, hogy  - a többivel ellentétben - ez a könyv már 2000-ben megjelent magyarul. Megemlítődik Zsigray Julianna Erzsébet-életregénye: a további mintegy tizenöt hasonló kötetről viszont szó sem esik (először azt gondoltam, azért, mert modern, külföldi művek, de sikerült a szövegben az 1944-ben könyvet író Dániel Annát is említetlenül hagyni). Nem szerepelnek továbbá a ponyvaértékű, de a két világháború közötti időszakra jellemző, a császár szerelmi életét tárgyaló könyvek (pl. Szőgyén-Wittenbach Hubert - vagyis Kalász-Kellner József pozsonyi újságíró - harmincas évekbeli, de az elmúlt negyedszázadban furamód kétszer is reprintelt Ferenc József szerelmei című könyve, vagy az osztrák Ottokar Janatschek eredetileg 1949-es, nálunk 1996-ban kiadott életregénye). Brigitte Hamann két helyen is feltűnik, ám mindössze egy Erzsébet-kötettel a kettő helyett. És egyáltalán, minek ide ennyi Erzsébet? Vagy ha, mint feltételezem, a róla szóló könyvek és rendezvények is a témához tartoznak, hiszen fel van sorolva az összes a közelmúltban neki szentelt kiállítás is, hol van a közelmúltban Erzsébetről megjelent mintegy tíz könyv, köztük azok, amelyeket a Gabo adott ki a Királyi Házak sorozatában? Gerő választása ezek közül egyedül a legfrissebb, 2015-ös "A Franci kissé illetlen volt"-ra esik, nem ír viszont a sorozat ennél Ferenc Józsefre nézve sokkal fontosabb adatokat tartalmazó darabjáról: Gabriele Praschl-Bichler - Joseph Cachée: "...önöknek persze könnyű, beülhetnek egy kávéházba..." - Ferenc József magánélete (Gabo, 1998, 2001).  Láthatólag nem is használja: pedig nagyon illene könyve második feléhez, főleg a király személyiségéről szóló fejezet adataihoz....

Másik problémám pedig, hogy a könyvben, amely lépten-nyomon verseket idéz, mindössze egyetlen olyan költeményt találtam, amelyben nem volt sajtóhiba... A versek egy része sajnos az első kiadásában is többnyire rosszul szerepelt, de most több esetben is sikerült rosszul kijavítani őket. Csak egy példa Arany János A lantosából: a hibák száma néggyel csökkent, kettő, kínosabb újjal viszont még nőtt az új kiadásban! S épp azok a tévesztések maradtak meg, amelyek tökéletesen elrontják a ritmust...
1. kiadás, 1988, 62.: Nyomába küldve szöktet halálos ellene / Egy iszonyú kisértet, melynek Való a neve / A tündér képzeletnek zengő madarai / Mind elhagyják s nem mernek felé szállani. (7) 3. kiadás, 2016, 87.: Nyomába üldve csörtet halálos ellene / Egy iszonyú kísértet, melynek Való neve. / A tündér képzeletnek zengő madarai / Mind elhagyják s nem mernek felé szállani. (5) Az eredeti: Nyomába üldve csörtet halálos ellene, / Egy iszonyú kisértet, melynek Való neve. / A tündér képzeletnek zengő madarai / Mind elhagyák s nem mernek feléje szállani.

Kár. Mert ez a könyv és ez a téma több gondosságot érdemelt volna. Ettől függetlenül örülök, hogy a polcomra tehetem.

Hasonlóan elfogult értékelés:
Vezércsel - Elfogult értékelés egy Kádár-könyvről