A dzsungel könyve legendás történet. Egész nemzedékek nőttek fel rajta, s úgy tűnik, még hosszú-hosszú ideig velünk marad. Nem öregszik, s minden generáció talál benne valamit, ami csak az övé. Így azután Maugli, az őserdő gyermeke, Bagira, az ironikus feketepárduc és Balú, a jóakaratú, hirtelen haragú medve, a dzsungel tanítómestere még sokáig elkísérik a gyerekeket a felnőtté válás útján.

Pedig mindez szinte hihetetlen. Hiszen A dzsungel könyvének első történeteit az angol író, Rudyard Kipling (1865-1936) huszonkilenc évesen publikálta, még pályája elején. Ráadásul nemcsak több mint százhúsz éve íródtak e novellák, de egy azóta örökre eltűnt világhoz szóltak. Olyan angol gyerekek és felnőttek olvasták őket először, akiknek az országa még birodalom volt gyarmatokkal és alárendelt népekkel, akik számára Maugli indiai dzsungele nemcsak titokzatos mesevilág volt, hanem az a hely, ahová apjukat vagy rokonukat kiküldetésbe vezényelhették. Az ő korukban egy fiú fő erénye a tűrés, a bátorság, a makacsság és a leleményesség volt, tanulóiskolája pedig a sok szempontból lélektörően kemény életet diktáló brit bentlakásos kollégium. Számukra az apa nem társ, nem barát, hanem parancsoló és úr volt – minden szeretet ellenére. A sikeres felnőtté válás pedig próbatétel, vakmerő kaland és egy fenséges, viktoriánusan felsőbbrendű kultúra elfogadása. Bármennyire is mesés Maugli felnőtté válásának jelképekkel teli, mítoszi sűrítettségű története, a minta, amit bemutat, mintha egy sosem volt, másik világból való volna.

És mégis: A dzsungel könyvét mindenki szereti. Lányok is olvassák, és játsszák el újra és újra. Fiúkat lehet rávenni, hogy hagyják ott egy percre a számítógépet, a mobilt, vagy a tévét, hogy elolvassunk még egy mókás vagy izgalmas fejezetet a dzsungel történetéről: Hátiról, a bölcs és harcias elefántról, Káról, a kissé cinikus, ám titokban igen jólelkű kígyóról, a gyilkos Vörös Kutyákról, vagy a maharadzsa kincséről – és persze a gyáva és kegyetlen Sir Kánról, a sánta tigrisről, minden idők egyik legmarkánsabb irodalmi gonosztevőjéről. Az évek során megszámlálhatatlan rövidítés, átdolgozás, képeskönyv, képregény, mozifilm és tévéfilm készült a történetből, s folyamatosan itt van velünk, egy teljesen megváltozott, új világban is. S megint újat és mást mond, s mégis ugyanazt: barátságról, bizalomról, bátorságról, önfeláldozásról, együttműködéséről, bosszúról, szerelemről, gyászról…

Ha hagyjuk: ha közel engedjük Kipling szövegét magunkhoz. A Ciceró Könyvstúdió pedig friss, 2014-es kiadásával mindent megtesz azért, hogy A dzsungel könyve új nemzedékeket szólíthasson meg magyarul. Tudvalevő ugyanis, hogy az 1894-95-ben megjelent kétkötetes The Jungle Booksnak (vagy két címén: The Jungle Book, The Second Jungle Book) csak az első nyolc története szól Maugliról: ezek világszerte a legkedveltebbek. A második kötetben további hét elbeszélés található, melyeket azonban jóval kevesebben olvasnak nálunk: közülük leginkább csak a többször is önállóan kiadott Riki-tiki-tévi, a bátor mongúz története ismert. A dzsungel könyve címen azonban rengeteg válogatás olvasható magyarul: van, amelyik csak a Maugli-történeteket tartalmazza, van, amelyik néhány történetet a második kötetből is beválogat (de még véletlenül sem mindet, ilyen olvasható a MEK-en is), és a legtöbb gyűjtemény átdolgozás, melyből többnyire hiányoznak Kiplingnek a szorosan a cselekményhez tartozó, egyik történetet a másikba átvezető versei. A Ciceró azonban már korábban is teljes szövegváltozatot jelentetett meg a Maugli-történetekből: a prózarészleteket Benedek Marcell csodálatos, művészi fordításában, a verseket pedig Weöres Sándor magyar szövegével vehettük kézbe.


2014-ben azonban a kiadó még egy lépést tett annak érdekében, hogy Kipling ugyanolyan modern maradjon magyarul is, mint angol nyelven. A Békés Rozi hallatlanul finom és bájos, mégis titokzatos illusztrációival kísért új A dzsungel könyve valamennyi Maugli-történetet és verset tartalmazza, ám fordítását Varró Gábor, a versek magyarítását pedig Varró Dániel készítette. Ezt a könyvet még annak is érdemes kézbe vennie, aki kívülről fújja a régi, méltán híres változatot. Biztos vagyok benne, hogy a két Varró magyar fordítása egy idő után ugyanolyan klasszikus magasságokba emelkedik majd, mint Benedek Marcell több mint nyolcvan éves, mégis örök változata. Kezük alatt ugyanis teljesen új életre kel a szöveg, és hajlamos újra meglepni még a gyakori újraolvasót is.



Sosem gondoltam volna például, hogy pusztán annyitól, hogy az új könyvben Farkas apót Apafarkasnak, Farkas anyót meg Anyafarkasnak hívják, mennyire megváltoznak a szememben e szereplők. Gyerekként mindig zavart ez az egy dolog: számomra egy apó és egy anyó öreg volt ahhoz, hogy saját szüleimre, valódi anyákra és apákra gondoljak a nevük hallatán. Ám most, mindössze ennyi szövegváltozás megfiatalította őket a szememben… (Egyébként az eredetiben is Father Wolf és Mother Wolf szerepel.) Ugyanígy új módon lett ugyanolyan jó az egész szöveg. A Benedek Marcell-féle változatban például így hangzik egy apró részlet az első történetből: „A farkas, aki megszokta, hogy hordozza a kölykeit, akár egy tojást is szájában tud tartani anélkül, hogy eltörné. Farkas apó erősen összefogta állkapcsával a gyerek nyakszirtjét, de a foga még csak meg sem karcolta a bőrét, úgy tette le a kölykei közé. – Milyen kicsi! Milyen csupasz és milyen vakmerő! - mondta halkan Farkas anyó. A csöppség utat tört magának a farkaskölykök közt, hogy közelebb kerülhessen a meleg testhez.” Az új, Varró Gábor-féle változatban ugyanez így szól: „A farkas a saját kölykeit is cipelni szokta: óvatosan, akárha egy tojást tartana, a fogai közé kapva őket. Az Apafarkas a gyerkőcöt a hátánál fogva állkapcsa közé kapta, de olyan óvatosan, hogy a bőrén a fogai még egy karcolást sem hagytak, majd odapottyantotta a többi kölyök közé. – Ó, milyen picurka! Milyen csupasz és kopasz! – mondta az Anyafarkas gyengéden. A baba befurakodott a többi kölyök közé, hogy közelebb kerüljön a jó meleghez.”

Ami pedig nagyon megváltozott – és így maradt ugyanolyan jó –, az a versek sora. Varró Dániel ugyanis nem kevésbé virtuóz költő, mint Weöres Sándor, ám egészen más hangulattal fordította le a Kipling-verseket. A kedvencem természetesen a megbízhatatlan, dologtalan és eszetlen majmok úti dala lett: aminél nem tudom eldönteni, a régi vagy az új változat tetszik jobban. Az első versszak így hangzik Weöres Sándornál:

Lengő fűzérben szökkenünk,
a féltékeny Holdig megyünk.
Rajunkat nem irigylitek?
Kívánnátok még egy kezet:
farkat, mely ügyesen kacsol?
Amor nyíl-íve így hajol.
Acsarkodtok ránk? Hasztalan:
farkad hátul lelóg, fiam!

És így Varró Dánielnél:

Ágról ágra lendül a kéz,
Minket a hold is irigyen néz,
Áll vég nélkül a fákon a bál,
Hol a láb is kézként funkcionál!
Valld be, szeretnél lógatni
Ennyire kunkori farkat, mi?
Bánt valami? Sose csüggedjünk!
Fő, hogy a farkunk szépen csüng.

Vitathatatlan, hogy az első egy kissé filológusibb fordítás. A második viszont rendelkezik azzal a hangulattal, amivel az eredeti szöveg.

Mindenkinek jó méricskélést kívánok: ajánlom szerezze be mielőbb az új fordítású A dzsungel könyvét (jól felismerhető Békés Rozi szép rajzairól), s máris összehasonlíthatja a másik változattal. Vagy csak egyszerűen olvashatja. Szeretheti. Mert ez a könyv legendás: és még hosszú ideig velünk marad.

A cikk az Ekultura.hu-n: Rudyard Kipling: A dzsungel könyve
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én 

A bejegyzésben szereplő valamennyi kép a Maugli-történetek első angol kiadásából származik, melyet Rudyard Kipling édesapja, John Lockwood Kipling illusztrált, fantasztikusan. A képek forrása ez.

Kiplingről a blogon:
Kipling, az ördöngös (Az életműről) 
Rudyard Kipling: Indiai történetek - Válogatott elbeszélések (Kedvenc Kiplingemről)
Az jutott eszembe - erről-arról (A gondolkodó bika) 

Az alábbi listának szokás szerint két célja van. Az első, hogy összefoglalja számomra, melyek azok a könyvek, amelyeknek - úgy érzem - bele kell férniük az életembe a következő hónapokban: vagy mert önmagukban érdekelnek, vagy, mert egy általam nagyon kedvelt sorozat új, rég várt tagjai. (Persze ha közben sikerülne nyernem a lottón, akkor a hónapok percekre szűkülnének...) A második cél pedig természetesen az, hátha valaki talál a felsoroltak között olyan megjelenést, amiről véletlenül nem értesült, de nagyon örül neki...

Sebastian Haffner: Egy német története - Emlékeim (1914-1933)
Európa
A német történész és publicista rendelkezett valamiféle különleges képességgel: hihetetlenül röviden és közérthetően fogalmazott meg örök, fontos és érvényes dolgokat a világról és a történelemről. A Megjegyzések Hitlerről ma is a leginkább gondolatébresztő életrajz a diktátorról, a szerény című Churchillnél még nem találtam élvezetesebbet magyar nyelven, A Német Birodalom hét főbűne az első világháborúban, Az elárult forradalom és a Poroszország egy porosz szemével pedig olyan témákat dolgoz fel újszerűen és meggyőzően, amelyekről szinte senki más nem írt. A nálunk először 2005-ben megjelent hatodik könyvét az Európa idén új kiadásban bocsátja a hozzám hasonló áhítozók rendelkezésére. Érdekessége, hogy ez a szerző első műve, melyet 1939-ben írt, de sosem adott ki. Csak a hagyatékából került elő: 2000-ben jelent meg németül, s mindenkit megdöbbentett igazságával. Haffner ugyanis már huszonévesen is képes volt belátni saját kora díszletei mögé.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Sándor Klára: A székely írás nyomában
Typotex
A kiadó egyik legújabb könyve abszolút szakszerű, ám szórakoztató, vitára késztető, adatokkal ellátó, legendákat oszlató összefoglalása mindannak, amit a székely írásról tudni lehet. És hogy mi is az a székely írás? Leginkább az az írásmód, amit rovásírásnak szoktak nevezni, ám annak nem az újmódi, átdolgozott, majd visszaősített formája, amelyre le lehet "fordítani" A tizennégykarátos autót vagy egy városnév-tábla feliratát: hanem az az írás, amelyről a történeti töredékek, adatok és leletek beszélnek. A szerző, a Szegedi Tudományegyetem docense, a nyelvtudomány kandidátusa és ismert közéleti személyiség csevegő részletekkel, hihetetlen mennyiségű forrás és szakirodalom felhasználásával, kioktató szándék nélkül, az óvatos sznobokat és a teljes tévedésben élőket is felvilágosítva mutatja be témáját: amelyről először született könyv.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Marijke Huisman: Mata Hari - A legenda él
Typotex
Nagyon-nagyon kíváncsi vagyok. Ezt a könyvet ugyanis még egy pillanatra sem tarthattam a kezemben (az előzővel ellentétben), pedig borzasztóan érdekel. Mata Hari, a huszadik század elejének egyik legismertebb szexszimbóluma, mindmáig a leghíresebb "bűnös asszony" és kémnő - aki valószínűleg sem bűnöket nem követett el, sem nem kémkedett. Margaretha Geertruida Zelle holland nőből, a gyarmatokon élő, bántalmazott, gyerekét elvesztett háziasszonyból változtatta magát jávai származású, királyi vérből való, titokzatos táncosnővé, Mata Harivá, a Hajnal Szemévé. Ez hozta meg neki a sikert, de ez volt a végzete is. Ahhoz képest, milyen izgalmas személyiség, magyarul még soha egyetlen életrajz sem jelent meg róla, mindenki csak és kizárólag regényt írt az életéről. Azok közül viszont az elsőt már 1928-ban kiadták nálunk... Most végre egy élet- és korrajz is felkerülhet a hazai könyvespolcokra, ráadásul telis-tele gyönyörű, ritka képekkel. 
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Bánki Éva: A bűn nyelvét megtanulni - Tanulmányok a kemény krimiről 
Napkút
Ritkán találok magamnak olyan könyvet a krimiről, amit nemcsak szívesen olvasok, de aminek olvastán egyet is értek a benne foglaltakkal. Nagyon remélem, hogy ez a nemrég megjelent tanulmánykötet ilyen lesz. A kiadó oldalán lehetőségem volt beleolvasni (ezt a lehetőséget mézesmadzagnak hívják arrafelé: nos, tényleg az volt!), és mindaz, amit az ott közölt, lendületes tanulmányban olvastam, nos, nemcsak meggyőzött, de nem is lehetett rá mást mondani, mint hogy: hű... Pár oldalon annyi mindent találtam, amivel maximálisan egyet értettem: például egy Ed McBain-krimi bravúros elemzését három bekezdésben, elmélkedést a csehszlovák krimikről, okos mondatokat Rejtőről vagy épp a noirral kapcsolatos hazai sznobériákról... Azonnal eldöntöttem, a könyvet nem csak el kell olvasnom, de meg is kell szereznem. Szerencsére az ára is barátságos.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Agatha Christie: Miss Marple
Európa, megjelenés: szeptember 9.
Szenzáció! És talán még annál is nagyobb, mint az alább szereplő, új Poirot-történet megjelenése. (Amit persze őrülten várok.) Mert ebben a könyvben végre az összes Miss Marple-ről írott történet benne lesz! Húsz novella, közöttük korábbi kedvencem, a Tizenhárom rejtély darabjai, no meg azok az elbeszélések is, melyek szintén a bájos, idős és zseniális nyomozókisasszonyról szólnak, viszont mindeddig csak különböző, később összeállított válogatásokban voltak elérhetőek! Amikor megtudtam, hogy lesz ilyen könyv, örömömben majdnem körbeszaladtam a szobát. De aztán elkezdtem aggódni: a Tizenhárom rejtély című könyv fordítása, Etédi Péter remek munkája ugyanis annyira a szívemhez nőtt, hogy azt hiszem, képtelen volnék rá, hogy elviseljem egy másik magyar szöveggel, más megoldásokkal... Júliusban olvastam az Európa Kiadó blogján Katona Ágnes szavait: "Én javaslom, mikor mit adjunk ki, hogy felhasználjuk-e a régi fordítást, vagy készíttessünk újat... egy rajongónak ez maga a mennyország." (Irigylem érte...) A Miss Marple-ről hallva azonban azonnal átfutott rajtam: vajon kritikus szemmel milyennek bizonyult a nekem olyan kedves régi szövegváltozat; és vajon jogilag elérhető volt-e? (Az nem volt számomra kérdéses, hogy Borbás Mária klasszikus Miss Marple-fordításait biztosan viszont fogom látni az új könyvben.) Mára azonban összes kétségeim elmúltak: a Libri netes oldalán a könyv adatlapján ott szerepel a fordítók között Etédi Péter neve. (Köszönöm!) Így már tudom, hogy ez lesz minden idők legjobb magyar nyelvű Miss Marple-kötete: többek közt emiatt is. Már alig várom!
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Sophie Hannah: A monogramos gyilkosságok - Hercule Poirot új esete
Európa, megjelenés: szeptember 9.
Megtört a jég: bár ezt alighanem minden rajongó tudja már a nagy bejelentések óta... Megszülethetett az első hivatalos Poirot-folytatás! Míg Sherlock Holmes-nak világszerte több száz új nyomozását találták már ki és írtak meg kiváló és kevésbé kiváló szerzők, némelyiket több mint nyolcvan évvel Sir Arthur Conan Doyle halála után - Agatha Christie életműve mindeddig tabu volt. Most azonban a brit író és költő, Sophie Hannah, aki nálunk is ismert feszült hangulatú, pszichologizáló krimijeiről (a kilencből az első négy már megjelent a Kossuthnál: Idegen arcocska, Bántó távolság, Holtpont, A másik fele él) engedélyt kapott, hogy megírhassa az első új Poirot-regényt. Reménykedem benne, hogy a hangulatos címet kapott A monogramos gyilkosságok legalább olyan jó Christie-könyv lesz, mint amilyen remek Sherlock Holmes-történet Anthony Horowitz A Selyemház titka című regénye. A fordítást Molnár Eszter készíti, a magyar kiadás pedig az eredetivel egy napon lát majd napvilágot. (Megjegyzés: az Európa új, csili-vili, pont-olyan-mint-az Alexandráé oldalán semmi sem jelzi a fordítókat, a fenti adat is csak egy blogbejegyzésből derült ki... Jó lenne, ha a könyvek adatlapjára visszakerülnének az adatok: az eredeti cím, a fordító neve, a könyvek terjedelme stb.)
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Yrsa Sigurđardóttir: Emlékszem rád
Animus, megjelenés: augusztus 29.
Ha minden kívánságom így teljesülne... Áprilisban kiszomorkodtam magamat, milyen kár, hogy egyik kedvenc izlandi krimiszerzőm, Arnaldur Indriðason műveinek sorozatos magyar kiadása 2011 óta áll. Májusra megjelentették a szerző következő kötetét, a Hipotermiát... Júliusban megírtam a véleményem egy másik izlandi krimiszerző, Yrsa Sigurđardóttir magyarul kiadott egyetlen könyvéről, s elpanaszoltam benne, mennyire szívesen olvasnék még az írónőtől. (A posztot csak most, augusztus 26-án publikáltam.) Erre egy napra rá észrevettem, hogy az Animus új megjelenése épp az írónő egy újabb, 2012-es regénye lesz. (Akkor most azt kívánom, jelenjen meg a Raymond Chandler-összkiadás utolsó kötete... Persze ez a kívánság nem működik: mivel az Európának kellene kiadni és nem az Animusnak.) Nagyon várom az Emlékszem rádot, mivel szerzőjének sorozatindító regénye, Az utolsó rítus igazán izgalmas klasszikus kriminek bizonyult, modern, izlandi díszletek között.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Susan Spann: Macskakarmok
IPC, megjelenés: szeptember
Mindig izgalommal tölt el, amikor egy kiadó új krimisorozatba kezd. Hát még ha az a sorozat azt ígéri, hogy a klasszikus recept szerint íródott ötletes nyomozásokról fog szólni. Nem is beszélve arról, ha történelmi detektívregények szériájáról van szó. Robert van Gulik kínai Di bírója, I. J. Parker japán Akitadája és Laura Joh Roland szintén japán Szano Icsirója mellé ezúttal egy különös páros zárkózik fel: Hiro, a nindzsamester és Mateo atya, a Japánban szolgáló portugál jezsuita. Az amerikai írónő sorozata nemrég indult, így egyelőre még csak két kötetet számlál: a Macskakarmok ezek közül az első, a Blade of the Samurai pedig a második. A magam részéről csak reménykedni tudok benne, hogy 1. a Sinobi rejtélyek sorozata izgalmas, sikeres és hosszan tartó lesz majd 2. az IPC kiadó Rowland egyik japán kötetének megjelentetésétől (A sógun ágyasa) eltérően ezekkel a történelmi krimikkel sikert arat majd.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Bud Spencer: 80 év alatt a Föld körül
Libri, megjelenés: október 1.
Terence Hill nem hajlandó önéletrajzot írni. Megértem: a színész, aki a filmekben olyan nyitott, kedves, mindenkire szeretetet árasztó figurákat játszik (legújabban a nyomozó papot, Don Matteot, tizennégy éve, folyamatosan), magánemberként egyáltalán nem szereti megosztani életének részleteit, érzéseit, gondolatait a rajongóival. Így az ő esetében egyelőre meg kell elégednünk Ulf Lüdeke exkluzívnak nevezett, de felületes és csalódást keltő biográfiájával. Hill filmes társa, Bud Spencer azonban szerencsére szívén viseli a rajongók ügyeit: szeret nyilatkozni, hajlandó az igazi rajongóknak leveleket írni, ritka esetben még egy-egy kérdező kamerája elé is leül. És írja az önéletrajzát, amelynek első kötete Különben dühbe jövünk címen jelent meg 2010-ben. Most pedig itt az újabb könyv, amelynek már a címe is tetszik. Remélem, ahogy az első könyv, ez is tele lesz érdekes történetekkel, kulisszatitkokkal és ismeretlen részletekkel, s olyannak mutatja majd Bud Spencert, amilyennek ismerjük is, meg nem is. A színész idén októberben lesz 85 éves, így a kiadás igazi jubileumi ajándék minden rajongó számára.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Linkek:
Mi jön most? - Újdonságok és folytatások két részben 2.
Könyvheti krimik
Itt az április, könyvekkel tele
Márciustól már ezekre is vágyakozhatom
Mit várok legjobban a közeljövő könyves megjelenései közül?

Mindig izgalmas olyan könyveket olvasni, amelyek valamiért irodalomtörténeti csemegék. Robert Merle Utolsó nyár Primerolban című vékony kis kötete az ilyen különlegességek közé tartozik. Írója legelső regénye ugyanis, melyet 1941-42-ben, egy második világháborús hadifogolytáborban írt, s amelyet később sosem jelentetett meg, sőt, hozzá sem nyúlt többé a szövegéhez. Így amikor 2004-es halála után megtalálták a hagyatékában, valami nagyon furcsa történhetett első olvasóival. A kisregényben ugyanis újra megszólalt a nagytekintélyű, a Francia históriákkal, az Állati elmékkel vagy épp a Mesterségem a halállal klasszikus szerzővé vált, halott író, mégpedig olyan friss és tiszta hangon, ahogy csak az elsőkönyves, fiatal szerzők tudnak.

Az Utolsó nyár Primerolbant tehát egyetlen magyarországi Robert Merle-rajongó sem hagyhatja ki: feltétlenül látniuk kell, honnan is indult kedvenc írójuk. Már csak azért is érdekes elolvasni a háborús kisregényt, mert Robert Merle igazi írói pályáját is egy háborús történettel kezdte, a Goncourt-díjas, 1949-ben megjelent Két nap az élettel. Ez a Dunkerque poklát ábrázoló könyv azonban már azon a könyörtelen, elidegenítő, kissé ironikus hangon szól, amely a későbbiekben Merle sajátjává vált. Ezzel szemben az Utolsó nyár Primerolban még egyesíti magában a realista-naturalista leírást és a lírai, poétikus hangvételt. Nagyon Merle – és még egyáltalán nem Merle.

Azonban akkor is érdemes elolvasni a könyvet, ha nem szeretjük Robert Merle műveit, vagy ha teljességgel hidegen hagy a kézirat története. Az Utolsó nyár Primerolban ugyanis jó könyv: érdekes, megrázó, csendes szóval felkavaró. És remekül megírt.

Az első néhány fejezet után, amely kérlelhetetlen részletességgel mutatja be a fogoly-létet, melynek alapvető élménye a folyamatos éhezés, az ételekről való fantáziálás és az élelemszerzés mániákus, ám felesleges meg- és újratervezése, a regény hirtelen erős, szuggesztív emlékképek felidézésévé válik. Tárgya egy feledhetetlen tengerparti nyaralás, melyet a történet főszereplője fiatal feleségével és kislányával együtt tölt 1939-ben, az utolsó békenyáron, közben egyfolytában a háború kitörésétől rettegve. Primerol gyönyörű: „semmi kis hely a tengerparton”, ahol a „partig futó meredek lejtőn fenyők bukdácsolnak”, „homokszínű, fehér, rózsaszín villák” bámulják egymást, a vasútállomás falára bougainvillea kapaszkodik, a vonatok vidáman fütyülnek, az augusztusi napfény szédítően ragyog, és forrók az éjszakák. Az itt pihenők teniszeznek, fürdőznek, napoznak, kitárgyalják a korridor ügyét és a nyaralóhely titokzatos lakóját, Mrs. Lee-t, akinek múltja van… Míg azután valami elromlik. A nyár véget ér, mielőtt még tényleg őszbe fordulna. Kitör a háború: a nyaralók elutaznak. „Aztán csak múlik az idő, míg arra nem ébredünk egyszer, hogy mindennek vége.“

A finom és egyszerű történet attól lesz jó, hogy sokkal inkább szimbolikus, mint valóságos. Bár elhiszem, hogy Merle valóban nyaralt Rayolban az utolsó békeévben, mégpedig feleségével, Edmée-vel és kislányukkal, Élisabeth-tel, de borzasztóan hamisnak érzem a mindentudó utószót, amely egy az egyben azonosítja ezt az életrajzmorzsát a főszereplő Jean Dodéró, felesége, Louve, és a soha néven nem nevezett, mindig csak Gyermekként emlegetett kicsi primeroli nyarának történetével. Pierre Merle még azt is „számon kéri” apján, hogy főszereplője miért nem ír disszertációt a könyvben, ahogy Merle tette a valóságban: mintha az írónak kötelező lett volna pontos önéletrajzot adni a kisregényben… Magát a kisregényt is „keverék műfajú szövegnek” nevezi, mivel „se regény, se novella, se valódi önéletrajz”.

Én azonban úgy gondolom, a könyv nagyon is kerek szépirodalmi szöveg (hogy kisregény, vagy novella, abban nem kívánok dönteni). Ahhoz képest, hogy alapélménye a várakozás (várakozás a fogolytáborban az ismeretlen holnapra, Primerolban a nyár kegyetlen, tragikus végére, a háborúra), meglehetősen sok finom szállal, apró fordulattal, kis meglepetéssel szolgál. Ott van például a már említett éhségélmény, amely megtölti a legelső fejezetet. Erre felel a második, már Primerolba visszarepítő emlékezésrész, amelyben főhősünk épp kilép a fürdőszobából és – a breakfastjét követeli. Még az is eszébe jut, mennyire utálja a felesége, hogy a reggelit kényeskedve, angol szóval nevezi meg. Egyetlen oldal, és egy óriási lépés a folyamatos éhezés gyomorba maró képeitől az üvegesre pirított szaftos szalonna illatáig és a sercegve sülő tojások étvágygerjesztő hangjáig: igazán mesteri! Még semmit sem tudunk Primerolról, a szabadság és béke helyéről, de a kontraszt máris húsba vágó. A békét többek közt az különbözteti meg a háborútól, hogy az embernek eszébe se jut, hogy valaha is éhezhet… Az evés és ivás szimbolikus képei továbbra is kísérik a cselekményt: s bár csak teljességgel normális, a mindennapi élethez tartozó elemek, egyúttal valamiféle utolsó vacsora vagy haláltánc-lakoma mozaikjaivá is összeállnak. Talán az sem véletlen, hogy hősünk úgy értesül arról, valóban kitört a háború, hogy a kis motorvonatra felszálló nénikék idegességükben kiborítják a bevásárlótáskájuk tartalmát – gurulnak a zöldségek, miközben az öregasszonyok csukladozva sírnak.

Másik, a könyvben visszatérő elem a halál. De nem a valódi, a háborús, ehelyett annak minden groteszk vagy mindennapi formája. A rövid terjedelem ellenére Merle az egész kisvárost elénk állítja, anekdotikusan jellemezve lakóit. S elbeszélője furcsamód képtelen úgy mesélni erről vagy arról az alakról – a szívbeteg Audibert papáról, aki szép kék szemekkel bámulja a szigeteket, a bronztestű pilótáról, Giuseppéről, aki habzsolja a nőket, a magát Simenon-regényekkel és cigarettával gyilkoló Marsillacról vagy épp a titokzatos Mrs. Lee-ről – hogy ne közölje mindentudóként azt is, később hogyan távoztak az árnyékvilágról… Vajon miért látja meg hirtelen mindenki sorsában a pusztulás lehetőségét? Miért lesz tele Primerol, a a béke elzárt szigete a halál gondolatával? A legkülönösebb az emlék a sorkatonaságról, amely átvillan az elbeszélő elméjén. Egy hadijáték, amelyben dicséretet kapott: hiszen felfedte az ellenség pozícióját. Igaz, közben a hadijáték szabályai szerint technikailag – elesett. Halál, ami nem halál, csatatér, ami mégsem valóságos: az emlék, néhány napnyira a háborútól, az elkerülhetetlen behívótól, a valódi csatatértől és talán a valódi haláltól egészen abszurddá válik…

Inkább befejezem a könyvről való gondolkodást: hátha másnak mást mond, egészen mást. Egy azonban biztos: Merle új könyvét érdemes kézbe venni. Váratlan és különleges olvasmányélményt ígér, jó fordításban és csinos köntösben. S ha elolvassuk, talán nemcsak a háborúról, önmagunkról is megtudhatunk valamit.

A cikk az Ekultura.hu-n: Robert Merle: Utolsó nyár Primerolban
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Megjegyzés: Nagyon tetszik az Európa új, egységes külsejű, mégis "könyvegyéniségeket" tükröző Merle-borítóarculat-sorozata (amelynek a legutóbbi darabjai a bejegyzésben is láthatók). Egy dolog nem tetszik: az anakronisztikus, baseballsapkás nőalak, pont az Utolsó nyár Primerolban amúgy remek fedélképén. Az mégis hogy került oda?

Nemrég ezekkel a könyvekkel kapcsolódtam ki. Hol izgulva, hol intelligensen, hol nosztalgiázva, hol irigyelve a mai gyerekeket - egyszer meg csalódottan.

Yrsa Sigurđardóttir: Az utolsó rítus
Animus, 2007
Elég sokára talált rám ez a regény. Eredetileg ugyanis úgy gondoltam, nem érdekel. Azután meg hiába vágytam rá, már elérhetetlen volt mind a könyvtárban, mind a boltokban. Most, hogy végre sikerült elolvasni, elmondhatom, hogy egy igazi, jó kis skandináv krimit kaptam, sok izgalommal, jól kidolgozott cselekménnyel, érdekes és borzongatóan fura bűnüggyel, némi történelmi háttérrel a boszorkányságról és a Boszorkánypöröly című könyv skandináv történetéről. Olyan könyvet, amit nem vinnél magadra egy lakatlan szigetre a maximális tíz-hét-öt könyv egyikeként, de amit szívesen újraolvasol és amire jó érzéssel gondolsz vissza. Izgalmasan ábrázolta a látszólag már felnőtt, egyetemista, valójában viszont még védettségben élő gyerek-módra felelőtlen fiataloknak a sötét kultuszok és a misztika iránt érdeklődő, belterjes világát. Ugyanakkor mégis idegen és meglepő volt. A regény az 1963-as születésű izlandi írónő első felnőtteknek írt műve, amely már kiadásakor nagy sikert ért el, hiszen harminc nyelven jelent meg. Yrsa Sigurđardóttir azóta nemzetközileg ismert szerző lett, ennek ellenére még mindig építőmérnökként dolgozik. Főhősnője, Thóra Gudmundsdóttir talpraesett és bájos ügyvédnő és elvált feleség. Az utolsó rítus óta az írónő további nyolc regényt írt róla (minden évben egyet): gondolom, idén is várható egy újabb. Legnagyobb sajnálatomra azonban úgy tűnik, ez a sorozat a magyar olvasóknak nem tetszett annyira, mint más íróké, mivel a 2005-ös első regény 2007-es magyar kiadása óta nem jelent meg más nálunk Yrsa Sigurđardóttirtól. Én szívesen olvasnék még másik krimit is a tollából, mivel Az utolsó rítusban nagyon tetszett, hogyan sikerült a mai thrillerektől elvárt "brutális gyilkosság" fogalmát összeegyeztetnie a klasszikus örökség "egyetemi bűnesetek" témájával, megspékelve a skandináv krimikben már-már kötelező plusszal: elrontott családi életek, önző barátságok, gazdagság és szegénység ellentétének az ábrázolásával. És még humoros is volt. (Új fejlemények a szerzővel kapcsolatban három nap múlva.)

Jack McDewitt: Emlékmű a csillagokban
Metropolis Media, 2014
Szinte a kezdetektől nagy rajongója vagyok McDewitt Alex Benedict-sorozatának, ami elég furcsa. Ugyanis ha azt kellene elmondanom, miért szeretem az Alapítvány-könyveket, vagy Clarke Űrodüsszeiáit, akkor rengeteg kiérlelt érvet tudnék felsorakoztatni. Ha viszont a Benedict-széria iránti vonzódásomról kellene értelmesen beszélni, nehezen menne. Igaz, a harmadik könyv elolvasása után megpróbáltam megírni, mitől jók ezek a regények (A megtalált sci-fi), de a további három kötetre épp az nem volt egészen igaz, amit úgy dicsértem az első háromnál. Tény, hogy a hat történet világteremtő, gyors tempójú és izgalmas. Ám néha úgy érzem, túl sok bennük a teher a történet nagyságához mérten: túl sok a szereplő, túl sok a jövőbeli történelem és kultúra megidézése, túl sok a titkolózás ahhoz képest, végül mi (és mennyire eredeti) is lesz a nyomozás megoldása. Mostra pedig már tény, hogy a szerzőt egyre kevésbé érdekli az első könyvben még narrátor főszereplője, a régiségkereskedő-kalandor Alex Benedict, sokkal inkább a pilótájára, Chase Kolpath-ra koncentrálunk, aki viszont fele olyan érdekes karakter sincs, mint a munkaadója. (És ezt nem azért írom, mert nő vagyok, így féltékeny.) Így gondolom. Minden újraolvasásnál. És mégis, folyton újraolvasom ezeket a regényeket, élvezem, szeretem... Nos, az Emlékmű a csillagokban (nekem sokkal jobban tetsző angol címén Isten gépezetei), a frissen megjelent új McDewitt könyv furcsasága meg az, hogy mindenben más, mint a Született stratéga, a Polaris, az Elveszett kolónia, Az Ördög Szeme, az Echo és a Tűzmadár - vagyis az Alex Benedict-sorozat darabjai. Elgondolkodtatóbb. Lassabb. Koncentráltabb. Realistább. Kevesebb szereplőt mozgató. Nem az elképzelhetetlenül távoli jövőben, mindössze a 23. században játszódó. A más kultúrákkal, értelmes intelligenciákkal való kapcsolatfelvételt kevésbé kalandosan, inkább filozofikusan tárgyaló. Nehezebb olvasmány. De talán érdekesebb. Bár - biztos, ami biztos - a kiadó sietett ráírni, hogy a mű egy hétkötetes széria első darabja, a regény eredetileg önmagában állt: csak hat évvel később kezdte sorozattá változtatni a szerző. Nagyon reményteli indítás, kutatásról, felfedezésről, civilizációk születéséről és haláláról: kíváncsi leszek rá, milyen lesz majd újraolvasni. Mert most nagyon tetszett. Persze az is érdekel, mivel folytatódik majd a magyar McDewitt-kiadás: a 2001-es Deepsix, egy Priscilla Hutchnis könyv jön majd legközelebb, vagy az idén megjelenő hetedik Alex Benedict-könyv, a Coming Home? Akármelyik is: tetszeni fog...

Wayland Drew: Willow
Nitor, 1997
1988-ban mutatták be, de én csak néhány évvel később láttam először a Willow című fantasy kalandfilmet, amelyben Val Kilmer és Warwick Davis játszották a főszerepeket. A film az egyik első volt, amelyben a látvány különlegességét az Industrial Light and Magic nem mindennapi trükkjei biztosították. A világ jövőjét jelentő kis csecsemő hercegnő, a vörös frufrus Elora Danan, meg két védelmezője, a varázslással kísérletező, bátor és kedves nelwyn, Willow Ufgood, és a nagyszájú, remek harcos, Madmartigan történetét rongyosra néztem, s nemcsak azért, mert sárkány, manó, tündér, mágia és átok szerepelt benne. Hanem, mert a történet humora, a remek szereplők és a kiváló magyar szinkron kedvenc fantasy mesémmé tette a Willowt. (Az pedig különösen tetszett benne, hogy a nelwyneket, akik törpék, valóban törpék játszották. Warwick Davis korábban már a Csillagok háborújában is szerepelt, mint Wicket, a legaranyosabb endori ewok. De nincs egyedül, hisz a filmben rengeteg nagyon tehetséges, különleges arcú színésszel lehet találkozni, akik mind törpenövésűek.) Wayland Drew könyve a forgatókönyv regényváltozata. A magyar kiadás címlapján George Lucas és Bob Dolman neve is szerepel szerzőként, az igazság azonban az, hogy előbbitől az ötlet, utóbbitól pedig a film forgatókönyve származik - ami egyébként különleges módon sok helyen nem egyezik a regény történetével. Túl elég sok megkönyvesített filmen (lásd Könyv a filmből, film a könyvből), meglepett, hogy ebben a regényben az írónak nem volt muszáj szorosan követnie a film eseményeit. (Vagy talán azon ilyen sokat alakítottak az utolsó percben, amikor a könyv már a nyomdában volt?) Mindenesetre a regény azoknak is tetszhet, akik nem látták a filmet (létezik ilyen olvasó?), akik pedig jól ismerik, gyűjtögethetik az apró eltéréseket film és könyv között, és sok háttérinformációt is megtudhatnak a Willow világáról. Érdekesség, hogy a könyv utolsó soraiban ígéri, hogy a könyvnek lesz folytatása is ("vége az első résznek"), de ezt három okból is kár volt beleírni. A Shadow War-trilógia, amelynek a Willow előzménykötete, már más szerző, Chris Claremont műve. Sosem jelent meg végül magyarul. Ráadásul film sem készült belőle soha. Szóval meg lehet nyugodni, a Willow című könyv nem első kötet, hanem teljes értékű, érdekes, lezárt regény. Jó elolvasni.

Mán-Várhegyi Réka: Dóri és Marci nyomoz
Tessloff Babilon, 2014
Már eddig is sok mindent lehetett csinálni egy McDonald'sben az evésen kívül. Beszélgetni. Szülinapi zsúrt tartani. Netezni. Tanulni. Állásinterjún részt venni. Magánórákat adni. Olyan azonban még nem volt, hogy az ember itt vehessen magának könyvet. Eddig. Mostantól azonban a cég a gyerekek olvasásra nevelését is szívügyének tekinti, s mindjárt az első kampányában remek könyvet választott. (1) A Dóri és Marci nyomoz egy negyvennyolc oldalas, színes, lapozgatós, nyomozgatós mesekönyv, amelyet a Happy Meal menühöz lehet megvásárolni potom 390 Ft-ért, és - amit még én is nagyon élveztem, felnőtt fejjel. A kissé kényszerű kezdés - a két testvért hamarabb hazaengedik az iskolából, ám nem találják otthon a nagyszüleiket, akik így minden bizonnyal eltűntek - egy egész Budapesten keresztül folyó, mulatságos és érdekes hajtóvadászatba torkollik, ahol huszonkét állomáson keresztül kutathatunk az eltűnt nagymama és nagyapa után, hogy végül megtaláljuk őket. Vajon a postán vannak? Vagy a focipályán? Esetleg vásárolnak a szupermarketben? Minden fejezet után három választásunk van, merre is folytassuk utunkat, így járhatjuk körbe-körbe a könyvet és Budapestet. Nekem először egy huszas lapozgatást sikerült megvalósítanom (két duplázással), így jutottam el a történet egyik lehetséges végéhez. Három van ugyanis: ráadásul mind egyenrangú, nincs jobb és rosszabb. Közben sokat megtudhatunk a családról is (az anyuka tanár, az apuka tűzoltó), meg a dinókról, a világűrről, meg arról, hogy hol lehet biciklizni, hogyan kell megcímezni egy levelet, hogyan kell a metróban jegyet lyukasztani, hogyan kell felülni egy lóra, mióta használunk bevásárlókocsit, mi az a fantomkép, zoo-csemege, TAJ-kártya, stoplis cipő, targonca és tangó... - mivel a mesefejezetek mellett érdekes információk is olvashatók a képes oldalpárokon. A legjobbak azonban a képek, Timkó Bíbor részletes, meglepő, egyéni rajzai. Már ott megfogtak, amikor nagyapa hűlt helyén, a fotele karfájára támasztva felismertem egy Ulickaja-kötetet az órás címlapról (Odaadó hívetek, Surik). Nem tudom, milyen lesz a könyv húsz év múlva, amikor már más lesz a jegylyukasztó, a postabolt, a dízelvonat és a szakácskönyvdivat (mert az egyik lapon a polcon ott van a Joanne Harris-féle A francia konyha című alapmű is...), de azt hiszem, ugyanilyen jó marad. Addig pedig mulatságosan és bájosan rólunk szól, itt és most. Úgyhogy megyek is, mert még hiányzik bele pár matricám a huszonötből... (Bár a matricák nélkül is teljes a könyv, tényleg.)

Nemere István: Nincs idő meghalni
Athenaeum, 2014
Hosszas habozás után vettem kézbe a könyvet, egyetlen okból. Az Athenaeum Kiadó Friss magyar krimik sorozatának eddig minden darabját elolvastam és élveztem, nem akartam tehát, hogy - ha már idén egy Nemere-regényt is beválogattak - maradjon köztük olvasatlan. Bár tavalyi indulása óta a sorozat formát és köntöst cserélt (kisebb lett, kézbe illőbb, sokkal olcsóbb, hiszen Kovács Noémi ötszáz apró betűs oldalt kitevő könyve is csak 1990 Ft), mindeddig nagyon jó, európai színvonalú könyvek láttak benne napvilágot. Pataki Éva és Vajda Anikó színészek, politikusok és neonácik közé elvezető Hamlet halottja, Kovács Noémi rövid, ám annál lelkesítőbb Lélekölője, meg az idei folytatás, a terjedelmes, sok szálon futó, remek Gyilkos vágy, végül Sztanó László sötét hangulatú, s kissé túlbonyolított, ám izgalmas Sötét hajnala. Be kell valljam, meglepődtem, amikor idén egy Nemere István-krimit is kiadtak a sorozatban, de reméltem, hogy ezúttal egy jó könyvet olvashatok az elképzelhetetlenül termékeny írótól (akinek a Nincs idő meghalni a hatszázharminckettedik könyve, s 2014-ben is már a nyolcadik). Nos, teljes mértékben csalódnom kellett. És talán nem is a történet miatt, amely egy Budapesten, Brüsszelben, Ljubljanában meg egy kitalált jugoszláv utódállamka, Zlatarija fővárosában, Breznóban játszódik, és főleg lazán egymás után fűzött akciójelenetekből áll. Nem, a regény alapvetően amiatt rossz, ahogyan meg van írva. Illetve, ahogy nincs megírva. A szereplők jellemábrázolása felületes, a nyomozás története ellentmondásos, a sztori súlyozása egyenetlen, a tempója nagyon vegyes, a humora nem humoros, és végül: a könyv valójában nem magyar krimi. A fülszövegben nagy betűkkel kiemelt Budapesten ugyanis mindössze huszonnégy oldal játszódik, s aki elolvassa a könyvet, szerintem úgy fogja érezni, hogy ebből sem volt szükség, csak tizenháromra... A további kalandokban pedig nyugodtan szerepelhetne az amerikai John Smith is a magyar Lakos Donát helyett. Persze, nem kell velem egyet érteni. Mindenesetre problémáimat az alábbiakban egy lábjegyzetben is összefoglaltam: ez azonban csak azoknak ajánlott, akik már olvasták a könyvet, vagy nem kívánják elolvasni, mivel színtiszta spoiler. (2) A leírtaktól függetlenül remélem, a kiadó sorozata nemsokára további remek könyvekkel gazdagodik majd, s addig is mindenkinek még egyszer ajánlom a Gyilkos vágyat, mint a Nincs idő meghalni tökéletes, pozitív ellentét!

(1) Igazság szerint már korábban is lehetett ismeretterjesztő könyvet szerezni Happy Meallel, de nem magyarok által írt és rajzoltat, és nem nálunk.
(2) Hogy mi bajom Nemere egyébként rendkívül találó című kötetével? Leginkább minden.
Maga a bűntény izgalmasan kitaláltnak látszik: valaki egy brüsszeli bank bankárjait öli meg Budapesten, Ljubljanában és Brüsszelben is. Majd kiderül, a bankot megzsarolta egy bankellenes balkáni szervezet, a Zlatarija a bankok ellen, amely mindaddig ölni fog, míg meg nem kapja a százmillió euróját. Egy másik banknál már sikerrel is jártak. Lakos Donát magyar detektív hadnagy azért lesz a sorozatgyilkosságok főnyomozója, mert Budapesten történt az első eset.
Nos, ez máris elég légből kapott dolog, főleg, hogy az Europolnak keresztelt nemzetközi és befolyásos rendőrszervezetnek nálunk mindössze három tagja van: a főszereplőnk, Donát, egy semmilyen európai nyelvet rendesen nem beszélő alezredes és egy ügyetlen, fiatal, Vince nevű nyomozó, akit a könyv két dologgal jellemez. Az egyik, hogy "kun gyerek az Alföldről", a másik, hogy mivel tud olaszul, Vincenzónak becézik. Budapesten. Hűha. (Megjegyzem, egyikőjük sem azt csinálja, amivel a valódi Europol, vagyis az Európai Unió bűnüldöző hatóságának főleg elemzői, adatgyűjtő, koordináló, információt átadó munkát végző, valódi tagjai foglalkoznak.) A két személynek egyébként még annyi szerepe sincs a könyvben, amennyit Nemere megírt nekik: Vince tízoldalas szenvedése például, amelynek végén végül mégsem utazik el Zlatarijába, a teljesen felesleges helykitöltés szép példája.
Főszereplőnk, Lakos viszont utazik: elmegy az összes helyszínre, elbeszélget az ottani Europolosokkal (igaz, Hágába viszont pont nem megy el), majd végül (az 56. oldalon) megérkezik Zlatarijába, a kis kitalált országba. A regény további 192 oldala már ott játszódik. Ami a következő probléma. Ugyanis a Gyilkosságok a bankvilágban reklámszöveggel ellátott krimi innentől kezdve teljes fikcióvá válik, még annál is jobban, mint mondjuk Agatha Christie Herzoszlovákiát emlegető kalandregényei. Azok kilencven éve íródtak, egy brit gyarmatbirodalomban, amelynek a Balkán csak valami idegen és egzotikus hely volt. Plusz Angliában és nem Herzoszlovákiában játszódtak, hisz csak emlegették bennük azt a helyet. Ráadásul senki sem állította róluk, hogy akár a valóságról is szólhatnának... A Nemere-könyv viszont a gonosz bankokról szóló kikacsintásokkal próbálja megnyerni olvasói rokonszenvét, és sejtetni valamiféle valós összeesküvést, közben azonban nem Magyarországon játszódik, sőt, még csak nem is egy létező államban.
Egyébként is, ki venne komolyan egy brüsszeli bankot, amelyet Katalantarnak hívnak? A történet persze elmeséli, hogy alapítói a nevet találomra választották. Ez azonban nem vicces, inkább kínos magyarázatnak. Ahogy kínos az is, hogy a gyilkos fúvócsővel öl és kábít, Budapest, Brüsszel és Breznó utcáin járva kelve. Hogy miért? Igazából csak azért, hogy hangzatosabb legyen az eset: azt ugyanis senki sem magyarázza meg, miért vállalja a kockázatot, hogy dél-amerikai nyílmérget (igen, azt!) és nyílkilövő cigarettákat cipeljen át magával a vámon vagy a repülőtér biztonsági rendszerén, amikor olyan óvatos, hogy a festékszóróját viszont minden gyilkossághoz helyben veszi...
Ja igen, az is van neki. Ezzel hagyja ugyanis ott a gyilkosságok helyszínén a ZvB feliratot (értsd Zlatarya versus Banks). Bennem rögtön felmerült a kérdés, minek csinálja. Ha ugyanis a gyilkos célja a Katalantar Bank embereit fenyegetni, és zsarolásképp sokkolni őket a gyilkosságokkal, minek írja fel a falra a monogramot, hogy az Europol egy nap múlva a nyomában legyen? Ha nincs felirat, és csak a bank tud a neki szóló fenyegetésről, akkor csak a bank vezetői tudják értelmezni a gyilkosságokat, s rég fizetnek, mire a rendőrök megértenék az összefüggést az ügyek között. Lakos Donátban azonban nem merül fel semmi ilyen: buzgón ráveteti magát a nyomra és meg is fejti. Ő, egyedül. A helyszínelők ugyanis egyetlen gyilkossági helyszínen sem veszik észre a feliratot...
Másban viszont Lakos nemigen jeleskedik. Igaz, a többiek sem, így a magyar nyomozó kiélheti zsenialitását abban, hogy figyelmeztesse brüsszeli kollégáját, ha tudják a feltételezett gyilkos magasságát, egy szóban forgó repülő alacsonyabb utasait például kizárhatják a kutatásból. Vagy abban, hogy egy tipikus zsarolólevélről megállapítja, tipikus zsarolólevél. Vagy abban, hogy ha félhülyék követik, hófehér baseballsapkában, akkor rájuk veti magát. Vagy abban, hogy amikor magához tér, pár másodperc alatt rájön, egy robogó autóban van, és ki kellene szabadulnia onnan. Ugyanakkor hagyja, hogy kétszer is elrabolják, fegyvertelen, amikor két alkalommal is rálőnek (egy másik balfék teszi, aki úgy látszik, képtelen közvetlen közelről arcon lőni valakit, ehelyett a golyó mindkétszer Donát füle mellett süvít el), olyan áruló jelekből sem jön rá, ki és miért lehet besúgó a környezetében, amit én azonnal megértettem, s még amikor segítőtársat keres magának, is majdnem belesétál egy fegyverbe. A telefonja sosincs bekapcsolva, holott azzal fogolyként is megadhatná a helyzetét, tájékozódni papírtérképről próbál és nem a mobilja segítségével, e-mailt a szállodából küld, és szomorú amiatt, hogy a hivatal csak másnap kapja meg - ahelyett, hogy a mobiljáról írna az alezredese mobiljára...
Ami problémás még Lakossal, két dolog: az érzelmei és a viszonya a nőkhöz. Egyrészt mélységesen megveti az egész balkáni országot: ahogy a narrátor is. Egy idő után meguntam számolni a "persze, ez a Balkán" típusú kiszólásokat, amelyekkel egyébként az író (talán) nemcsak a tőlünk délebbre lévő országok iránti ellenszenvet próbálta kifejezni, de egyúttal azt is elérte, hogy egy kilencvenes években játszódó krimit írhasson, na jó, mobilokkal és e-mailekkel. Az elmaradott Breznóban (közbevetés: iszonyú zavaró névválasztás, hiszen létezik egy valódi Brezno, az egykori magyar Breznóbánya, pont nem a Balkánon, hanem a Felvidéken) ugyanis a rendőrségnek nemigen vannak extra kütyüi, a mobilnak is örülni kell, a számítógépek rosszul működnek, a rendőrök megvesztegethetők, még a rendőrség előtt sincsenek kamerák, a gyanúsított lakásában nincs telefon, no meg amúgy sem lehetne lehallgatni... Így azután a regénynek alig kell olyan kihívást vállalnia, ami összefüggne modern és erősen technicizált világunkkal.
De így is sokszor kilóg a lóláb: Lakos például öltönyben megy a diszkóba (igaz, az író először éjszakai mulatónak nevezi, de benne diszkófényekre diszkózene szól), miközben a partnernője farmerban. Ezután fura, hogy Donát lenézi az általa végül letartóztatott, fehér öltönyben a diszkóban megjelenő bűnözőt. ("Még jó, hogy nincs makkos cipője." - gondolja a férfiról lenézően - csak sajnos én meg róla gondolom ugyanezt...) Hasonló, hogy Norina piros ajkakkal csábít, és a könyvben csókok csattannak. Vagy hogy Donát elmegy egy plázába (biztosan ez az egyetlen a fővárosban, gondolja lenézően), ahol viszont nem üzletek vannak, hanem osztályok: az egyik emeleten a játék- és a konyhafelszerelés, a másikon a ruházat... Azért azt hiszem, nagyáruházról már a jugoszláv utódállamokban is hallottak, ha meg Donát a plázát összekeveri az áruházzal, nekem van meg róla a véleményem. Az is érdekes, ahogy egyszerre két egymás melletti géppel keres a neten, pedig ez még otthon, Magyarországon történik: nem ám, hogy nyitna két böngészőlapot. Talán mi is elmaradottak vagyunk?
Ennyit a megvetésről, jöhetnek a nők: vagyis a helyi rendőrhadnagy, Norina. Akivel Donát a harmadik napon lefekszik, a hatodik nap pedig, zárásként összeköltözik. Az, hogy közben, még az első szeretkezésük napján, a lány elárulja őt, és feladja az ellenségnek, láthatóan nem zavarja. Ahogy az sem, hogy ő maga tíz napja szakított az előző szerelmével (akiben csalódott, mert a huszonkét éves lány nem volt hozzá, a harminckét éves Donáthoz, elég érett, ó...). Igaz, Norina javára felhozható, hogy megzsarolják, az anyja életével. Ezzel azonban a regény se pro-se kontra nem foglalkozik. Donátot teljesen hidegen hagyja: amikor utolsó elrablásakor hallja, ahogy kiadják a parancsot az idős hölgy megölésére, nemhogy nem menti meg, de eszébe se jut megpróbálni. Az anyát végül tényleg lelövik a gonoszok, de ez Norinát sem zavarja abban, hogy hét sor alatt napirendre térjen a dolog felett. Naná, hozzá akar menni Donáthoz. Aki helyett közben egyébként gyakorlatilag megölte a főgonoszt. De akkor miért is kellett a nyomozó?
És ahogy ez a dolog nincs kidolgozva egy cseppet sem, sem erkölcsileg, sem a hihetőségre figyelve, úgy más sem. A regényben például létezik egy zlatar nyelv, ami azonban tört szerbre és horvátra emlékeztet, és nem is igen használják. Donát mindent megért, mert tud oroszul, ami szép tőle, amikor úgy utálja a keletet és a Balkánt, plusz már akkor járt iskolába, amikor nálunk már nem tanítottak oroszt. Vajon miért tanulta meg mégis? Az sem derül ki, miért kick-boxol, de akrobatikus rúgásai, amelyekkel verekszik, leginkább a fiatal Jean-Claude Van Damme-ot idézik. És van itt minden, ami az amerikai krimikből ismerős közhely: tükörüveg a kihallgatószobában, Kajmán-szigeteken vezetett bankszámla, vizespohár az ablakpárkányra és szék a szállodai szoba kilincse alá, a behatolók ellen, titokzatos besurranó, aki olcsó parfümszagot hagy maga után - és közben ironikusnak szánt kiszólások arról, mi és hogy szokott történni a tévés krimikben és a krimifilmekben... Hát igen, a rosszabbakban pont ez, pont így. Aki a regényt írta, sok tévés krimit látott.
De ez kevés ahhoz, hogy egy jó könyv szülessen. Főleg, egy jó magyar krimi. Talán majd legközelebb.

A ZéróZéróZéró, vagyis a három nulla a kokain tisztaságára utal. Eszerint tehát Roberto Saviano nápolyi születésű oknyomozó újságíró könyve a legtisztább kokainhoz, a forrásvidékre viszi el olvasóit. Új könyvében bemutatja, hogyan zajlik a kokainkereskedelem a világon, s miként van jelen a kokain lassanként már a mindennapjainkban is. A bátor szerző előző, nálunk is megjelent Gomorra című könyve miatt – amelyben a nápolyi maffia titkait fedte fel – 2006 óta állandó rendőri védelem alatt él, ám a félelem sem akadályozta meg abban, hogy ismét veszedelmes és botrányos problémát válasszon könyve témájául: az egész világon elhatalmasodó kokainfogyasztást.

Saviano szerint a kokain győzelmének fő oka, hogy eufóriát, felgyorsult érzékeket, izgatottságot, mindenhatóság, kompetensség és öröm érzetét okozva elhiteti a használóval, hogy segítségével könnyebben meg tudja oldani élete gondjait. Ilyesféle gondjai pedig szinte mindenkinek vannak. Mire azután az akár halálba kergető mellékhatások, amilyen a depresszió, pánikroham, hallucináció, jelentkeznek, a kipróbáló már függővé is vált. A könyv azonban nem a kábítószerhasználók poklát mutatja be, hanem egy másféle mélységet. Azt próbálja tudatosítani, hogy minden kipróbáló, az is, aki csak épp ránéz a fehér porra, kiterjedt bűnszövetkezeteket támogat, akik tökéletes könyörtelenséggel, iszonyatos (alig megírható) kegyetlenséggel, teljes cinizmussal és mérhetetlen mennyiségű pénzzel vezetik az egész világot behálózó kokainbirodalmat. Nem lehet nekik nemet mondani, igazából lehetetlen őket megállítani: hiába a hatalmas áldozatok, és a sikeres a részeredmények, mert mindig újak és újak lépnek a letartóztatottak, megöltek vagy megöletettek helyébe. „Hiába a rendőrök fáradozása, hiába a letartóztatások, a kokainkereslet mindig óriási lesz. Minél inkább felgyorsul a világ, annál inkább szükség lesz a kokainra; minél kevesebb idő van igazi emberi kapcsolatokra, annál inkább szükség van kokainra.” – írja a szerző. És máshol felteszi a kérdést: „Ha a kereslet megszűnik, a kínálat is elhervad, mint a virág, mely nem jut vízhez. Képtelen gondolat? Illúzió?”

A könyv nekünk, magyaroknak is különleges olvasmány lehet. A Robert Saviano bemutatta helyzettel ellentétben ugyanis nálunk a kokain (harmincas évekbeli, főleg prostituáltak, és a magyar alvilág körében befutott, múló karriere után) csak viszonylag későn, a rendszerváltáskor jelent meg újra, s azután is sokáig csak az elit kábítószerének számított. Magas grammonkénti ára (amely már tizenöt éve is elérhette a tizenkilencezer forintot) egészen 2007-ig szinte változatlanul nehezen megfizethető maradt, így használóinak száma sem nőtt jelentősen, szemben a heroin vagy az amfetamin szedőinek folyamatosan növekvő számával. Azóta azonban a kokain ára csökkent valamennyit, s használata a 15-19 éves korosztályra is jellemzővé vált. Amiatt pedig, hogy – a kábítószerhelyzetről készült jelentések szerint – illegális behozatala sajnos egyre biztonságosabban megoldható, és napjainkban már kevesebb áttételen keresztül folyik, a magasabb szociális helyzetű rétegek státuszszimbólumait alkalmazó, így kokainhasználatát is utánzó középosztálybeli fogyasztók is megjelentek. Így nemsokára talán már nem csak amerikai lázálom lesz a Roberto Saviano könyvének első oldalán vázolt helyzet: „Kokaint szív, aki legközelebb áll hozzád. Ha nem az apád vagy az anyád, ha nem a bátyád, akkor a fiad. Ha nem a fiad, akkor az irodavezetőd. Vagy a titkárnője, aki szombatonként szív a szórakozás kedvéért. Ha nem a főnököd, akkor a felesége, aki azért teszi, hogy el tudja engedni magát. (…) Ha nem ő, akkor az a nővér, aki katétert cserél a nagyapádnak, és a kokain mellett minden könnyebbnek tűnik, még az éjszakák is. (…) Ha nem ő, akkor a sebész, aki most ébred, és a kokainnal akár hat embert is fel tud nyitni egy nap; vagy az ügyvéd, akihez válóperes ügyben fordulsz…”

Ha elolvassuk a Zéró, zéró, zérót, talán mi nem esünk bele a szakadékba. Nem hagyjuk megtéveszteni magunkat attól a felfogástól, hogy a rohanó világhoz rohantatni kell a szervezetünket is, hogy le ne maradjunk másoktól. De hogy másokon tudunk-e segíteni? Roberto Saviano könyve pesszimista látlelet, ami nemigen mutat kiutat. Ráadásul azt mondhatjuk, ilyen is csak Amerikában (Dél-Amerikában / Nyugaton) történhet meg: vagyis ott van előttünk, magyar olvasók előtt a menekülőút. Remélem, nem használjuk ki.

A cikk az Ekultura.hu-n: Roberto Saviano: Zéró, zéró, zéró - A világot felforgató kokain nyomában
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Árnyorgyilkos-tilógia. Elég őrült szó. Ezúttal azt kell mondjam, angolul jobb volt az elnevezés: ott a sorozatot egyszerűen Shadow Sagának hívják. De akármi is legyen a neve, megnyerte a szívemet. Az Árny fia és a folytatás, Az Árny csábítása könyvespolcom gyakran újraolvasott darabja lesz, ebben biztos vagyok. S persze alig várom a befejező kötetet, amely - talán - Az Árny mestere címen várható, egyszer majd. Pedig két éve még csak nem is hallottam Jon Sprunkról.

Az amerikai író 1992-ben végzett a Lock Haven Egyetemen és azonnal megírta első fantasy regényét. Nos, ez nem Az Árny fia volt... Hosszú időnek kellett eltelnie, mire 2003-ban végre megjelenhetett a szerző első kisprózája (melyet azóta további öt követett), s míg 2010-ben napvilágot láthatott az első, kiadásra méltó bemutatkozó regénye, az első Árny-történet. Azóta azonban ez az első könyv trilógiává bővült, sőt, egy negyedik, Blood and Iron című könyve is megjelent Sprunknak az idén. Az Árny fiát 2010-ben döntösként jelölték a Crompton Cook sci-fi-fantasy díjra, bár végül nem nyert. Szintén jelölték a David Gemmel-díjra.

Ezek után érdekes, hogy magyarul ugyan Az Árny fiáról rengeteget lehet olvasni a neten: de szinte kivétel nélkül bődületesen rosszakat. Miután megvettem a könyvet, végigélveztem és pár óra alatt befejeztem, utólag rájöttem - én erről már olvastam véleményeket. És hatásukra (akkor) sznobul meg is állapítottam, hogy ebben a könyvben nyilván egy jó van, a borítója. Amikor viszont (most) véletlenül újra a kezembe került a regény, beleolvastam az elejébe és azonnal megtetszett, úgy, hogy meg is vettem, egyszerűen nem ugrott be azonnal, hogy ez volt az, amiről annyi rosszat leírtak. Újra kikeresve egy pár jellemzést, úgy érzem, mintha mi két különböző regényt olvastunk volna... Mások szerint ugyanis Az Árny fia cselekménye közhelyes, túl gyors ütemű és túl könnyed, háttérvilága nincs kidolgozva, nem szippant be, nem vonz, és alig derül ki róla valami, a szereplői kidolgozatlanok és sablonos jellemek, a nyelve pedig nem elég szép.

Ha viszont valaki engem kérdezne, egészen mást mondanék. Kezdeném azzal, hogy boldog voltam, hogy olvashatok egy olyan fantasyt, amelyet nemzetségtáblák, időrendi táblázatok, kitalált nyelvi szójegyzékek és a több száz szereplő felsorolása nélkül, önmagában is meg lehet érteni. Egy olyan fantasyt, ami nem túl hosszú és nem túl rövid, amely kevés szereplőre koncentrál, de azokat aztán nagyon meg lehet benne szeretni vagy gyűlölni. Olyan történetet, amelynek a szereplői a tizenkilencedik századi romantika elveinek megfelelően ördögien gonoszak vagy izgalmasan és vívódóan jók. A történetet bonyolultnak, csavarosnak és sötétnek éreztem, a harci jelenetek lekötöttek, az egészet képtelen voltam odahagyni olvasás közben, mindenhová vittem magammal. Végül a regény nyelve lenyűgözött: amiért - mivel angolul nem olvastam - nem John Sprunknak, hanem a remek fordítónak, Galamb Zoltánnak jár a köszönet, aki még ismer olyan jó kis szavakat, mint hűsláda, bikacsök, kurvapecér, tonzúra, derékalj, kupa, kockavetés és salétromcsík...

A könyv főszereplője, Caim bérgyilkos - legalább is a történet kezdetén. Legutolsó munkájával azonban csapdába csalják: valaki más végez kijelölt áldozatával, akiről az is kiderül, hogy sosem követte el azokat a gaztetteket, amelyek miatt állítólag felbérelték a megölésére Caimot. Miután közvetlen megbízóját is elteszik láb alól, Caimnak rá kell jönnie, olyan politikai játszmákba keveredett, amelyekről eddig fogalma sem volt, s ha meg akar menekülni, csak magára számíthat. No meg egy mások számára láthatatlan szellemlányra, Kitre, aki gyerekkora óta kíséri, és utolsó célpontja kezdetben igen idegesítő és gyanakvó lányára, Zefire, aki megmenti az életét. De vajon kik állnak az összeesküvés mögött? És mi köze mindennek Caim szüleinek meggyilkolásához?

Nagyon tetszett Caim figurája: nem a fantasykban megszokott "orgyilkos, mert ez a foglalkozása"-típusú hős volt. Ehelyett valaki, aki ugyan kiválóan öl, de minden gyilkossága előtt elhiteti magával, hogy afféle igazságosztó Robin Hood, aki csak olyanokkal végez, akik velejükig gonoszak és megérdemlik a halált. Persze amikor rájön, hogy legalább egy esetben manipulálták, ez a kényelmes érvelés lehetetlenné válik. Megszerettem a nemeslány Zefit is, aki kezdetben ugyan rendkívül kellemetlen, sikítozós, borsószemhercegnős társasága volt az üldözött Caimnak, később azonban felnőtt a történelmi szerepéhez. Külön tetszett, hogy Caim és Zefi nem feküdtek le valahol a könyv közepén, menekülés közben, ami egy szerelmes romantika szintjére süllyesztette volna kettejük kapcsolatának ábrázolását. Ehelyett a történet végig kalandos és komolyan vehető maradt.

A politikai cselszövésekben, a titkok utáni nyomozásban, a harci jelenetekben igazán nagy kedvem leltem. Az első regény tökéletesen és maradéktalanul lezárult (ami előnyös, hisz magyarul a leghűségesebb olvasóknak két egész évet kellett várniuk a folytatásra), ennek ellenére épp elég titok és furcsaság maradt a következő kötetekre is. Az Árny csábításáról még kevesebbet szeretnék elárulni, mert valódi folytatás, vagyis aki Az Árny fiával szeretné kezdeni az olvasást, jó, ha semmit sem tud arról, hogy alakul a szereplők sorsa a második részben. Így csak annyit: ez a regény mintegy százötven oldallal hosszabb az elődénél, új, távoli tájakra vezet el Othir sötét városából, és még több benne a misztikum és a rejtély, mint az első könyvben. Mindarról többet tudhatunk meg, ami az első kötetben érdekelt bennünket, az ármány sötétebb, a harci jelenetek pedig számosabbak. Végül: ez a kiadás már tartalmazza a térképet, amely az első rész magyar változatából véletlenül kimaradt.

Őszintén remélem, hogy nem hárman vagyunk a világegyetemben, akiknek valamiért tetszik a sorozat. (Ajánlom megfontolásra Nima és Elhaym véleményét.) Biztos vagyok benne, akadnak ennél jobb fantasy-szériák is. Nekem azonban most ez vált az egyik legkedvencebbé, talán mert más volt, mint sok manapság megjelenő, féltégla méretű és évezredek történetét elregélő saga. Alig várom a harmadik részt. És ajánlom mindenkinek: látogasson el a hanyatló Nimea és az elátkozott Odaát mágikus-kalandos világába.

Linkek
Fantasy felfedezéseim - Benyomások Conanról és Kane-ről
Fantasy felfedezéseim - Eric Muldoom novellái
Fantasy felfedezéseim - Jack Vance Haldokló Földje
Fantasy felfedezéseim - Raoul Renier Sötét álmok című gyűjteménye
Fantasy felfedezéseim - GuildWars-regények
Csupa sci-fi és fantasy - Régi linkek gyűjteménye 

2014-ben van száz éve annak, hogy megkezdődött a huszadik század időrendben első világégése, ahogy a kortársak hívták, a Nagy Háború. A Historium Kiadó méltó módon emlékezik meg az évfordulóról. Szép külsejű zsebkönyve, a 100 magyar baka tizenkét történettel tiszteleg az első világháború valódi főszereplői, az általában névtelenként élő-haló átlagemberek, bakák, katonák emléke előtt.

A kiadó Fiatal magyar prózaírók sorozata már a kezdetekkor egészen új irányt adott a magyar nyelvű történelmi elbeszélésnek. Történelmi regényt ugyanis mindig is írtak a magyar irodalom huszadik századi története során, rövidebb formát alkalmazni a témához azonban– úgy gondolom – jó nyolcvan éve nem volt divat nálunk. A sorozat első könyve, a Sár, vér, levendula tizenkét középkori (és kora újkori) történetet tartalmazott. Ezt követte A holló évszázada, amelyben tizenkét novella szólt a Hunyadiak koráról. A széria harmadik darabja pedig, a 100 magyar baka, ismét a magyar történelem felé fordult: hiszen tizenkét elbeszélése alapvetően a magyar katonák sorsán keresztül mutatja be, milyen arcai, képei, jelenetei, tragédiái voltak az első világháborúnak. A szerzők között nagyobb számban a férfiak képviseltetik magukat, de három írónőtől is olvashatunk elbeszélést.

1. Róth Nándor, Rábai Imre matematikus édesapja

Szőllősi-Kovács Péter feszült és kiválóan szerkesztett első története, A mesterlövész, máris megadja a kötet alaphangját. Az írás azt a minden háborúra igaz dilemmát dolgozza fel, amikor az ember választásra kényszerül: emberként viselkedik, és embert lát az ellenfélben is, vagy teljesíti a parancsot, öl, és ezzel – talán – megszűnik embernek lenni? Karosszékből filozofálva a probléma megoldása egyszerű: de vajon hogyan kell gondolkoznia egy mesterlövésznek, egyedül, a hegytetőn? A novella pontosan ott kezdődik, és ott ér véget, ahol kell: s miközben cselekményével meglepi, közben el is gondolkodtatja olvasóját.

Hasonlóan órákig lehet gondolkozni Zdenyák József fordulatos és sajátos mesélő hanggal bíró novelláján, a Vakondistenen, amely igazi klausztrofóbiás helyszínre, egy árok mélyére viszi el olvasóját, az olasz frontra. Van-e Isten a lövészárokban ragadtak számára? Hogy válhat képessé valaki arra, hogy elviselje, amint naponta halnak meg körülötte a barátai? A lassan, komótosan építkező novella zárása nemcsak hatalmas meglepetés és gyorsmenetű akció, de valahogy nagyon szomorú is.

2. A mártélyi Tóth Pál és felesége

A harmadik írás, Csicsmann Blanka története (Két hét az élet) bevallottan személyes, hiszen főszereplőjének, Csicsmann János tizedes úrnak már a második sorban megtudjuk a nevét. A lírai hangvételű novella egy hazatérés története, mely új értelmet ad a „Már majdnem vége.” kifejezésnek. Nagyon szép, finom, pókhálószövésű elbeszélés, amely megríkat, mégis mentes marad attól, hogy giccsé váljon.

Míg az első három novella a hagyományos elbeszélésmódot követi, Ódor Richárd Vörös reggele egy monológ, ennek megfelelően azonosulásra késztető és balladaian titokzatos. Én legalább is sokat gondolkoztam a befejezésen: vajon mi is történt a bátor – magát egy kis itallal bátorító –, nagyon emberi, szeretnivaló főhőssel.

A gyűjtemény második hölgynovellája, Sárgai-Szabó Anna Hamarosan hazajönnek című elbeszélése, először azzal lepi meg az olvasót, hogy hátországtörténet. Főszereplői egy pesti bérház lakói, akikről elmondható, hogy valamennyiük életét megváltoztatta a háború. A történet második különlegessége pedig, hogy a maga csendes, csupa nőszereplőt mozgató módján tud sötét, kegyetlen és tragikus lenni. Ha kissé vészterhes is a zárás, a fájdalmas csattanó mindenért kárpótolja az olvasót.

3. Az ozorai Györfi házaspár

Ezután egy szerkesztésében mesteri történet vezet vissza ismét a férfiak világába: Fibi György A keleti front kopói című novellája. A mozaikos szerkesztésű, a háborús világot groteszken ábrázoló, szinte példázatos elbeszélés a fogság elől menekülők, az utakon hányódó hazatartók lecsupaszított, apokaliptikus világát idézi meg, egyúttal emléket állítva a háborús szenvedéseikről naplót vezető közkatonáknak is.

A sötét és tragikus elbeszélések után Losonczy Attila Az utolsó huszárvágása következik, amely anekdotázó hangvételével és nagyon pontos hadtörténelmi adataival az utolsó tényleges magyar huszároknak állít emléket, akik az 1914 decemberében vívott limanovai csatában álltak helyt.

A következő írás, Fölkerné Kosztyu Viola Pipafüst szállt című novellája a látszólag békés, bár csonka családi idillt bemutató kezdés után fokozatosan sötétedik el, ahogyan megtudjuk, milyen körülményeknek is köszönhető, hogy nagyapa és két kis unokája összeszorult, egy fedél alá. A szerzőnő a gyerekbeszélgetéssel mesterien ellentétezi a nagyapa belső monológját, s a vissza-visszatérő pipatematika feloldja a novella zárásának érzelmességét is.

4. A tiszavárkonyi Szűcs Jánosné kisfiával

Az ezután következő ötletes elbeszélésnek, Háromszéki Nándor írásának nemcsak a háborús történetek, hanem a krimik kedvelői is megörülnek majd. A Konzervált viszonyokban ugyanis egy valódi magyar sorozatgyilkos nyomába eredhetünk, aki valószínűleg első a borzongató címet birtoklók sorában, s tettét ma is számon tartja a kriminalisztika. Rendhagyó szerkesztésének köszönhetően a novella még azoknak is meglepetést okoz, akik esetleg ismerik a nőgyilkos bádogos esetét.

A gyűjtemény utolsó három elbeszélése szintén teljesen egyedi nézőpontból tekint a háborúra. Az első, Foglár Gábor kifejező című novellája, az És mégis fordul a világ látszólag már békeidős történet: megtörtént a nagy változás, a város a cseheké lett. Régi jó barátok beszélgetnek a kávézóban, arról, hogy elveszítették a hazájukat úgy, hogy közben egy tapodtat sem mozdultak el szülőhelyükről. Hogyan lesz a kávéházi csevegésből hősi cselekedet? A tempósan, feszültségkeltően építkező történet különös választ ad a kérdésre.

5. A fiatal Lugosi Béla a világháború idején

Ahogy egészen különös a végkövetkeztetése Varga Csaba Galícia árnyai című novellájának is. A feszült, sűrített monológ kezdetben még hosszasan csapong, komótosan mesél, hogy a végén egy rettenetes legendával (vagy igaz történettel) mutassa meg, milyen pusztító lehet a háború.

Végül a gyűjtemény utolsó darabja Kiss Balázs Az utolsó őrség című elbeszélése, amely az egész novellaválogatást egy szimbolikus síkra emeli fel váratlan, groteszk, sőt, szinte abszurd történetével. A szerző hű marad a kötet célkitűzéséhez, hiszen a történelemről mesél, heroizmusról, emlékezésről – ám mindezt igazán huszonegyedik századian és felkavaróan teszi. Miközben – ráadásul – a néphitből veszi az alapötletét.

Mint látható, akad a történetek között tragikus és bájos, anekdotikus és akciódús, filozofikus és cselekményes. Van köztük olyan, amely kiváló szerkesztésével, míg más rendhagyó történetével vagy ízes nyelvével fogja meglepni az olvasót. Ám mindegyik más, mindegyik új, saját, különleges hangon szól. Ami közös bennük, hogy valamennyi kiváló olvasmány. A magam részéről csak két kívánságom van. Egyrészt jó lenne valamennyi írótól mást, többet is olvasni. Másrészt jó lenne több hasonló elbeszéléskötet: alig várom a következőt.

A cikk az Ekultura.hu-n: 100 magyar baka - Történetek az első világháborúból
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én 
A bejegyzést első világháborús képek kísérik. Eredeti lelőhelyük a sorszámukra kattintva érhető el.