Tolsztoj. Elég kimondani a nevet, s máris felmerülhet mindenki előtt valamelyik tankönyv elmosódó emlékeként az író jellegzetes, hosszú, hófehér szakállal ékes arcmása. A nagy orosz, az örököreg, klasszikussá nemesedett író, a hatalmas realista regények megalkotója sokak szemében visszavonhatatlanul szoborrá merevedett, legendák és mítoszok ködébe burkolózott. Mások viszont előszeretettel vájkálnak az életében, igyekeznek fiatalkori naplóit, monomániás következetességgel és sok-sok érzelemmel megírt, feleségének szóló leveleit, s a róla fennmaradt emlékezéseket olvasva megfejteni az író különös titkait. Vajon szerette-e a feleségét, és ha igen, mennyire? Idővel romlott meg a házasságuk, vagy sosem is működött jól? Miért indult el Tolsztoj túl nyolcvankettedik születésnapján halálos utazására? Mi elől és hova menekült? Vajon mit gondolt valójában Jézusról, vallásról, írói küldetésről, s mi az, amit lelkes és buzgó követői, a tolsztojánusok aggattak rá az idős író elméleteire? Mit lehet kezdeni azzal a ténnyel, hogy az orosz bolsevikok Lenintől kezdve nagyra értékelték Tolsztojt: bemocskolja-e ez az emlékét?

Eközben egy kissé elterelődik a figyelem arról, hogy a Háború és békét, Tolsztoj vitathatatlanul legnagyobb művét nem a nyolcvanéves orosz apostol, hanem az ifjú, harmincöt éves író kezdte el írni. Egyszer láttam egy fiatalkori képet Tolsztojról: fess katonatisztként, előkelően köpenybe burkolózva állt modellt a fényképésznek. Bizonyára az ötvenes években, krími katonáskodása idején készült a képmás, röviddel azelőtt, hogy Tolsztoj leszerelt, s külföldi tanulmányutakat tett Nyugat-Európában, majd pedig megházasodott. Nem a nagyszakállú, orosz inges monista filozófus, hanem ez a romantikus, művelt fiatalember, arisztokrata- és művészkörökben egyaránt járatos világfi, s egy éve friss házas boldog férj kezdte el megörökíteni Oroszország történelmének azt a dicsőséges és különleges darabját, amelyet az 1812-es Honvédő Háborúnak neveznek az oroszok (s amely mellé történelmük egyetlen másik eseményét, a második világháborút állították csak oda Nagy Honvédő Háború néven).

Hogy milyen a Háború és béke? Monumentális, így lenyűgöző, ám méreteivel, s az első, hírhedt, francia nyelvű oldalakkal sok kevésbé elszánt olvasót képes elriasztani. Ám gyönyörű, költői, mélyen megrázó és örökké emlékezetes könyv is, ha hagyunk neki időt, odafigyelést, megértést az életünkben. Azt gondolom, egyszer mindenkinek érdemes elolvasnia, de azok közé a regények közé tartozik, melyekhez visszatérni is jó egy-egy újraolvasásra. Talán azért, mert óriási távlatai mellett van benne valami nagyon emberléptékű, ami inkább sokadik kézbevételkor tetszik ki igazán. Szereplőit nagyon lehet szeretni, könnyű velük azonosulni, s miközben Natasa, Pierre és Andrej körül zajlik a történelem, az ő magántörténetük néha már izgalmasabb és megrendítőbb, mint egy birodalom és egy nép hősies harca az idegen betolakodók, a napóleoni hadak ellen. Egy lány első szerelme, első csalódása, érzelmi tévelygései és örök, megelevenítő szerelme. Egy idealista találkozása eszméinek hősével, s tökéletes kiábrándulása. Egy fásult, történelmi szerepétől összezavarodott, érzelmeit kifejezni képtelen férfi megvilágosodása. Ez a három történetszál már megéri, hogy elolvassuk a Háború és békét.

S hogy miért az Európa Kiadó gyönyörű, ízléses borítójú, friss, 2013-as kiadásában vegyük kézbe? Mert ez a stílusosan fekete-fehér köntösbe öltöztetett jubileumi változat, amely a magyar fordítás elkészültének egy híján ötvenedik, a mű első kiadásának pedig egy híján száznegyvenötödik évfordulójára jelent meg, teljesen felújított, javított szöveget tartalmaz. Gy. Horváth László több év filológusi precizitású munkájával frissítette fel a klasszikussá vált, Makai Imre készítette eredeti magyar szöveget. A fordító iránti mély alázattal, hiszen semmin sem változtatott, ami tökéletes megoldásnak bizonyult, s az olvasó iránti megbecsüléssel, amikor a véletlenül kimaradt bekezdéseket, értelemzavaróan elfordított apró részleteket, jegyzetre váró furcsaságokat beazonosította és átdolgozta a régi-új szövegben. Aki tehát őrizget a polcán egy szeretett, negyven-ötvenéves példányt a Háború és békéből, nem fog csalódni az új kiadásban, hiszen kedves, szinte kívülről tudott szövegrészeit gyakorlatilag változatlan formában láthatja majd viszont a jó illatú, friss lapokon. Mégis többet, mást kap ezzel az új Tolsztojjal, amelyet odaállíthat a régi mellé. Aki pedig most szánja el magát, hogy megismerkedjen a világirodalom egyik megkerülhetetlen regényével, jól teszi, ha ezt a kiadást választja: jelenleg ez a legjobb és legigazibb Háború és béke, ami magyar nyelven elérhető.

A cikk az Ekultura.hu-n: Lev Tolsztoj: Háború és béke
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én