Külcsín és belbecs - két borító, ami abszolút tévedés
Nem olyan régen írtam lelkes ajánlót a blogon Indrek Hargla különlegesen szuggesztív hangulatú, izgalmas történelmi krimijéről, a Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-templom rejtélye című könyvről. Amellett, hogy megállapítottam, a borítón mindjárt egy helyesírási hiba is kelleti magát (Szent Olaf-Templom), ezt írtam a könyv és a fedélkép kapcsolatáról:

"Négyszer tettem vissza a bolti könyvespolcra a könyvet – mert ostoba voltam. Életem egyik legizgalmasabb olvasmányélménye lett a Melchior, a patikárius: lebilincselő olvasmány, izgalmas cselekményű krimi és belépő egy számomra teljesen ismeretlen világba.

Nem tudom, kinek az ötlete volt, hogy a könyv borítójára vénséges vén, orrán hatalmas okulárét viselő, mesebeli mágus képét tegye, aki sötét kamrácskában áll, mögötte a polcokon ódon fóliánsok és könyvritkaságok mellett undorító főzetek és pókhálós üvegekben lebegő, tartósított emberi testrészek sorakoznak – mindenesetre az egyébként tehetséges rajzolónak segédfogalma sem lehetett arról, milyen kötethez készít borítót. Ez a fedél rejthetne egy horror-elemekkel teli fantasyt, netán valami naturalistán illusztrált mesekönyvet, de semmi köze az egyik legsikeresebb észt szerző letehetetlen detektívtörténetéhez.

Főszereplőnk és nyomozónk, Melchior, Tallinn városának patikáriusa ugyanis nem öreg, épp ellenkezőleg, még csak most múlt harmincéves. Nem is vaksi vén varázsló: jóképű és okos fiatalember nevetős, szürke szemekkel – és egy kedves, intelligens, fiatal feleséggel. Ráadásul a legkevésbé sem hisz a varázslatokban, csakis a logika és a gyógyítás fontosságában: s nem emberi szervekkel pepecsel, hanem jó illatú füvekkel, kesernyés ízű gyógylikőrökkel, édes keksszel és különleges hatású, selymes kenőcsökkel."

Hogy mennyire mellétalált a fedélkép, azt jól mutatja, hogy a Melchiort a könyvesboltok (talán a Libri-bolthálózat néhány üzletét kivéve) sehol sem a történelmi krimik vagy a történelmi regények polcán, asztalán tárolják, hanem vagy a fantasynál, vagy a sci-finél köt ki (utóbbinál azért, mert a Metropolis Media adta ki, igaz, nem a Kozmosz-Galaktika Könyvek sorozatban, de sebaj...). A legrosszabb választás pedig az volt, amikor az ifjúsági meseregények közt találhattam rá... Persze így a lelkes fantasy- / sci-fi- / gyerekolvasók úgy járnak majd vele, mint az egyszeri ember a viccben, aki úgy gondolta, Karl Maytól olvassa A tőkét, és csalódott, mert a kétszázadik oldalnál járt, de még sehol se voltak az indiánok... Tartok tőle (ne legyen igazam), nem nagyon lehet reménykedni egy ennyire elrontott marketingű könyvnél, hogy működne, mint sorozat: pedig én kíváncsi lennék Melchior további három nyomozására is.

Most meg a kiadó egy másik könyvére figyeltem fel, amelyről a Könyvvizsgálók blogon így írt Ilweran:

"Varázslatos regény arról, hogyan lesz két nemből egy igen. Vicces, csavaros, elevenbe vágó” – hirdeti az ajánlás a könyv megdöbbentően rózsaszínes, csajosra hangolt borítóján. Ennek némiképp ellentmond a fülszöveg egy részlete: „A belga szerző angolul is sikeres, Médici-díjas regénye egyszerre idézi meg Virginia Woolf hasonló című könyvének és Michael Cunningham Az órákjának hangulatát”. Na most akkor hogy is van ez? Aki ismeri Woolf munkáit és olvasta Cunningham bármelyik regényét, pontosan tudja, hogy sem nem viccesek, sem nem csavarosak, és a rózsaszínbe hajló színvilág sem igazán áll jól nekik – mégis, ha már eddig eljutottunk a könyvvel való ismerkedésben, csak utána nézünk, mi is ez az Orlanda. S amit olvasunk, attól minimum összeszalad a szemöldökünk, de az is előfordulhat (ha netán épp elvetemült Woolf-rajongók vagyunk), hogy félrepozicionálást kiáltunk. Ám épp akkor, ha Woolf-rajongók vagyunk, a világért sem hagynánk ki a könyv elolvasását. És milyen jól tesszük! (...) 

Univerzális identitáskeresésről olvashatunk, ami túl azon, hogy gátlástalanul tobzódik az irodalomban, több okosan elhelyezett csavarral már-már thrillerszerű befejezésbe torkollik: újabb zavarba ejtő réteget adva a „mitől leszünk önmagunk” kérdéséhez.

És most akkor mindenki tegye a szívére a kezét és mondja meg őszintén: az eddig írtak fényében mennyire indokolt az a csajos borító? Sajnos azt kell mondjam, én ilyen gigantikus félrepozicionálással mostanában nem találkoztam a magyar könyvpiacon – ami nekem fáj a legkevésbé, hisz hozzám eljutott a könyv, élveztem minden percét, minden irodalmi játékát, minden posztmodern trükkjét. De tartok attól, hogy sokakhoz, akik értenék és értékelnék, nem fog eljutni – mert a borító láttán kézbe se veszik, mert elmennek mellette, mert nem néznek utána; míg esetleg azok, akik egy vicces-romantikus cuccot remélve lelkesen megveszik, az első néhány oldal után elborzadva teszik le (aminek bőven fennáll a veszélye – rég találkoztam ilyen szinten olvasópróbáló narratívával). Aggódom ezért a könyvért – főleg mert jó. Okos, értékes, elgondolkodtató, Woolf-rajongóknak meg egyenesen kötelező. Jó lenne, ha minél többen olvasnák
."

A kiemelések tőlem vannak. Főképpen az utolsó általam kiemelt mondaton lepődtem meg: akár én is írhattam volna a Melchiorról.

És ezek után már csak egy kérdésem van:
nem kellene esetleg valakinek elgondolkodni a borítóképek kiválasztásának eddigi gyakorlatáról a Metropolis Mediánál?

A bejegyzést az inkriminált fedélképek, illetve a két regény külföldi kiadásainak borítói (az Orlandánál mindjárt kettő) kísérik. Nem állítom, hogy őrülten tetszenek nekem, de a műfaj mindkét könyvnél sejthető belőlük: nem lesz fantasy-horror a történelmi krimiből, sem csajos-cuki lektűrke a kísérletező szépirodalomból.
1 Response
  1. L Littlewood Says:

    Érdekes téma, és tényleg hatalmas mellényúlások. Én mindkettő mellett simán elmennék, mint ifjúsági/strandirodalom mellett. Lehet, hogy nem ártana legalább a fülszöveget elolvasni a borítóképek kiválasztása előtt...