Amilyen rémes volt a tavalyi év, az idei olyan jól kezdődik. Sok-sok öröm ért, és sok új felfedezést tettem a könyvek, a sorozatok és a műfajok terén. Persze a legszebb talán január első, békés és nyugalmas hete volt: azóta az életem kissé káoszossá vált, melyben a biztos pontot a blog jelentette. Az ekultura.hu-ra kicsit keveset írtam, ám annál grafománabb voltam a hazai pályán: a 31 napos januárban 31 bejegyzést sikerült írnom.

Ezzel a linkgyűjteménnyel szeretnék kedvet csinálni az egymást iszonyú gyors váltakozásban követő bejegyzéseim elolvasásához - Neked, aki még nem olvastad őket.

Egyik új szenvedélyem a különböző fantasy-regények és elbeszélések olvasása lett, de emellett a sci-fit sem hanyagoltam el. Fantasyszerzőkről és -regényekről egyébként biztosan a következő hónapokban is születnek majd bejegyzések. Számomra minden a Delta Vision kiadó sorozataival indult.
MesterMűvek - Klasszikus alfolyam 2011-2013
MesterMűvek - Science Fiction alfolyam 2011-2013
MesterMűvek - Fantasy alfolyam 2012-2013

Aztán sok-sok új felfedezéssel folytatódott. 
Fantasy felfedezéseim - Raoul Renier Sötét álmok című gyűjteménye
Fantasy felfedezéseim - Eric Muldoom novellái
Fantasy felfedezéseim - Benyomások Conanról és Kane-ről
Fantasy felfedezéseim - Jack Vance Haldokló Földje
Ravasz Cugel alakváltozatai
Most olvastam 1. - Főleg fantasy

Új érdeklődésemről szóltak az új bibliográfiák is:
Raoul Renier munkái
Jack Vance Haldokló Föld-ciklusa
Jack Vance regényei magyarul


Közben azért mással is foglalkoztam. Elmerültem Kína és Japán irodalmában.
Keleti különlegességek 1. - Versek Japánból
Keleti különlegességek 2. - Kínai hadművészet
Keleti különlegességek 3. - Kínai filozófia

Filmeket néztem.
A kilencedik légió - és ami eszembe jutott róla

És nosztalgiáztam egy kedvenc krimimmel.
Filamér - A múlt legendás magánnyomozója

Meg persze írtam magamról és a könyvekről is.
Mit várok legjobban a közeljövő könyves megjelenései közül?
Mindenféle apróságok
Várólista 
Számvetés - 2013

Végül: az Ekultura.hu-n kilenc olyan írásom jelent meg, amelyet idén januárban posztoltam itt, a blogon.
Stacy Schiff: Kleopátra
Valerio Evangelisti: Indulj, inkvizítor!
Judith Schalansky: Darwinregény
Hisham Matar: Egy eltűnés anatómiája
Leon Uris: A zarándok
Sarah Lark: Az ezüst forrás szigete
Szabó Dezső: Miért?
Kondor Vilmos: A másik szárnysegéd

Képek itt, itt, itt.

Van egy nagyon jó cikk PuPillánál (A várólista matuzsálemjei). Van egy nagyon jó játék Lobónál (Várólista-csökkentés 2014).
És vagyok én: nincs várólistám, mert minden könyvet azonnal felfalok. Csak kívánságlistám van. Viszont hiába fogy felülről, alulról mindig továbbkígyózik a lista.
Azt hiszem, erre lenne szükségem:

A blog új sorozatában csak röviden (már amennyire ez megy nekem) igyekszem írni olyan kötetekről amelyeket nemrég fejeztem be, s szeretnék ajánlani másoknak is. Nem lehet meglepő, hogy januárban, ami valamiképpen a fantasy hónapja lett számomra, szinte csakis fantasy-köteteket sikerült idegyűjtenem. Remélem, találsz köztük olvasnivalót.

Tanith Lee: A kehely titka
Griff sorozat, Unikornis, Bp., 1991
Amikor az irodalom új tájékaira tévedek, általában óvatosan, zsombékról zsombékra szoktam haladni, nehogy mocsárba süppedjek. Először jött a sötét ősfantasy és rémtörténet, aztán innen találtam el Raoul Renier műveiig, majd egy általa adott interjúban olvastam ezt: "Ami nagyon-nagyon kedves és a szívemhez közelálló munka, az Tanith Lee: Útitársak című műve, hiszen ez volt az első igazán professzionálisan megjelent fordításom. Hozzá kell tennem, hogy ezt nem ajánlatra vagy szerződésre fordítottam le, hanem egyszerűen a magam örömére. Trethon Judit pedig egyszer előállt az első magyar fantasy sorozat ötletével, amiből aztán a szép emlékezetű Griff könyvek lettek, én pedig felajánlottam neki, hogy ez megvan nekem, amit ő köszönettel el is fogadott." (1) Elég hamar rájöttem, hogy ez a regény valójában A kehely titka címen jelent meg (ezek szerint valószínűleg nem fordítója adta neki az új címet, ha egyszer az eredeti Companions on the Road magyarítására emlékezett), s elég hamar sikerült is beszereznem. És kincsre leltem!
A regény rendkívül rövid, még 120 oldal sincs, de egy egész világot rejt. Olyan erős a hangulata, hogy még álmodnom is sikerült vele. A története csontegyszerű (és nem sok köze van a hosszadalmas fülszöveghez): az új hódítók serege feldúlja és elpusztítja a varázslók és mágusok egyik utolsó fellegvárát, az öléstől megundorodott főhős, Havor pedig két társával zsákmányol egy csodálatos kelyhet a romok csarnokából, amely páratlan kincs, ám átkot küld hordozóira. Innentől a regény valóban mindössze egy vándorlás története, de milyen vándorlásé! Az útitársak démonaikkal birkóznak, önmaguk elől menekülnek, csodák tanúi lesznek - és bármikor meghalhatnak. Mindez persze csak egyszerű kalandregény volna, ha nem lenne az egész könyvnek szomorkás, sötét, rejtélyes és elégikus atmoszférája, nem lennének az álom-, lázálom- és vízióleírások egészen költőiek és nagyon szuggesztívek, s nem lenne gyönyörű és riasztó az egész eseménysor tele halállal és végzetes tévedéssel. Nemcsak kalandos, de nagyon szép is a kisregény, a befejezés pedig minden reményemnek megfelelt, mégis teljesen meglepett. Utánaolvasgatva a neten, kiderült, sokan nem tartják jónak ezt a könyvet. Lehet, hogy nem lenne szabad mesterműnek nevezni, én mégis szeretném: hiszen igazán meg tudott érinteni, ráadásul majdnem negyven évvel a megírása, 1975 után. Így azt gondolom, igen jó könyv. Kornya Zsolt fordításában pedig kiváló magyar szövegével is kiérdemli a figyelmet. Tripla ötös.

Leigh Brackett: A rőt csillag
Galaktika Baráti Kör, Móra, Bp., 1992
Az írónő nevével nemrég találkoztam először: kicsit szégyelltem is magam, hogy először még azt sem sejtettem, hogy e szerző nőnemű... Rövid böngészés után kiderült, hogy magyarul mindössze egy regénye jelent meg könyvformában, A rőt csillag, így azután ezt választottam ki olvasásra. (2) A könyv a Galaktika Baráti Kör működésének időszakában került kiadásra, ami szomorú, mert tartok tőle, e könyvek, legalább is újonnan, sokkal kevesebb olvasóhoz jutottak el, mint a korábbi Kozmosz és Galaktika Fantasztikus Könyvek. (3) Nekem már kellemes élményem volt közülük az Utazások az időgéppel című gyűjteményes kötet, Kipling misztikus elbeszéléseinek korai tára, A fantomriksa, és G. C. Johnson és W. F. Nolan Logan futása című regénye, amelyet nem a szerzők jól csengő neve, hanem az vetetett meg velünk annak idején, hogy a TNT-n (ahogy akkor a TCM-et hívták) legalább negyvenszer láttuk angolul a könyv alapján forgatott mozifilmet Michael Yorkkal. A rőt csillagban azonban sosem bíztam volna meg első blikkre, hiszen fedelén egy ál-Conan szerepelt, az első bekezdésben viszont űrkikötő... Persze elolvasva regényt, amit nagyon élveztem, most már értem ezt a látszólag kibékíthetetlen ellentétet.
Eric John Stark kalandjai kicsit Burroughs Mars-ciklusára, vagyis a planetáris románcra hasonlítanak, viszont az, ahogyan rögtön a könyv elején kalandozni indul, s bátor fellépésével még a gyilkos tenger gyermekeit is megfutamítja, rokonítja egy kicsit Asimov David Starrjával és más, komolyan vehető, mégis könnyed űroperett-hősökkel is. Végül a Fővédnökök uralta rejtélyes és fejletlen civilizáció, amellyel meg kell küzdenie, hogy megtalálja eltűnt nevelőapját, már filozofikus és disztópikus, komoly sci-fibe illő. Talán leginkább ez a sokféleség tetszett a kötetben és persze a főszereplő személye, aki ugyan szinte túl tökéletes is embernek, mégis könnyen meg lehet szeretni árvaságáért, kitaszítottságáért, nagylelkűségéért. A regény egyetlen hátránya, hogy úgy szakad félbe a végén, mintha jönne mindjárt egy új kaland. Persze jönne is, csak nem magyarul: bár ez az első Stark-regény, Brackett 1949-64 közt már négy elbeszélést és két kisregényt írt a hősről, A rőt csillag pedig egy három év alatt megírt trilógia első részeként született meg 1974-ben. Ám természetesen nálunk nem jelent meg egyetlen folytatás sem: ezért van, hogy A rőt csillagnak a maga csonkaságában kell helyt állnia. És ezt szerintem egészen jól csinálja. Ötös.

Jack Vance: A Klau rabszolgái
Scinece Fiction & Fantasy 12., Phoenix Könyvek, Debrecen, 1991
Nem tudtam sokáig megállni új Jack Vance nélkül, s mindjárt egy igen korai könyvét, az 1958-as Slaves of the Klaut sikerült kiválasztanom. Nagyon különös regény ez: a szó legszorosabb értelmében sci-fi, mégis a fajok és népek sokasága miatt erősen fantasys beütésűnek éreztem. Ráadásul mindezt áthatotta egy különös életérzés, hiszen a nem túl távoli jövő, ahonnan a kalandok elindulnak, mára félszázad messzeségbe került. (Ahogy a főhős szórakozni viszi a hősnőt és rúzst vásárol neki, például utánozhatatlan részlet...)
A történet főszereplője, Roy Barch, a fiatal tudós nem igazán tud megbarátkozni a gondolattal, hogy a Földet megtalálták a rendkívül fejlett, aranyos bőrű humanoid lekthwaiak, akik átadott tudásukkal egycsapásra feleslegessé tették az emberi kutatások és kísérletezések négyötödét, a többire pedig fölényes lenézéssel tekintenek a kreativitásról már-már lemondó szupercivilizációjuk magaslatából. Csak arról felejtenek el szólni nekünk, hogy ősi ellenségeik, a klauk még náluk is fejlettebbek, s nemsokára le fogják rohanni a Földet... Roynak és lekthwai szerelmének először egy büntetőbolygón, majd a vadonban kell helytállnia, s a klauk zsákmánynépeinek szökevény egyedeiből menekülőcsapatot szervezni. A könyvben talán az volt a legjobb, hogy Roy nem járt mindig sikerrel, a lány sem az a típus lett, akit kézen fogva hurcolnak maguk után a hősök, a világ határozottan kiismerhetetlen, idegenszerű és különleges volt, s végül, hogy a történet két jó kis csavarral ért véget. Biztosan nem ez a világ legjobb planetáris-sci-fi-románca (az öszvérműfajt szándékosan írtam ide: ez nem fantasy, de nem is szabályos sci-fi), de be kell valljam, nagyon élveztem. Ötös.

Jack Vance: Folyóvilág
Scinece Fiction & Fantasy 33., Phoenix Könyvek, Hajja & Fiai, Debrecen, 1993
És persze, hogy alig vártam, hogy újabb Jack Vance-ba fogjak. Ezúttal azonban egy kicsit csalódnom kellett. A Showboat World ugyanúgy a hetvenes évek (1975) terméke, mint a két fentebb általam úgy dicsért fantasy, ráadásul számos kritikusa a Vance-féle Ravasz Cugel-regényekhez hasonlította. Számomra azonban ez volt az első Vance-mű, ami átlagosnak bizonyult.
Nem állítom, hogy nem szórakoztam jót a Nagy Bolygó szokásainak, lakosainak és színtársulatainak leírásán, s hogy nem kötött le olvasás közben a két műsoros hajó két fő vezetőjének oda-vissza cselvetés játszmája, de a könyvet befejezve azért megmaradt bennem a kérdés, hogy ezt most mégis, minek kellett megírni? Úgy éreztem, hogy Vance itt olyan jót játszik, hogy közben egy kissé elfelejtkezik rólam, az olvasóról. Persze lehet, hogy csak abban állt a titok, hogy nem az eredeti címen, mint The Magnificent Showboats of the Lower Vissel River, Lune XXIII, Big Planet és nem az eredeti nyelven, teljes változatban találkoztam a kötettel. Épp ezért nem adom fel. Következő célom a Sárkányurak lesz. Hármas.

Robert W. Chambers: A Sárga Király
Cthulhu hírnökei, Tuan, Bp., 2008
A Solomon Kane történetei hátuljában olvastam Robert W. Chambers A Sárga Király című novelláskötetének ajánlóját, s M. R. James, A. C. Doyle, E. F. Benson, no meg H. P. Lovecraft izgalmas írásain edződve képtelen voltam nemet mondani a kötet elolvasására. Ahogy az a kiadónál már lenni szokott, a könyv egészen másnak bizonyult, mint amilyennek látványos borítója sejtette, de engem nem tudott becsapni: épp arra számítottam, amit kaptam.
Hogy mit? Néma borzongást. Higgadtan és takarosan elmesélt meghökkentő kalandokat. Egy kis látszólagos krimit, társadalmi elbeszélést, barátságtörténetet, amelyek mindegyike hirtelen finoman természetfelettibe fordul. Aztán pedig vissza a valóságba. Leginkább Benson némelyik általam olvasott elbeszéléshez tudnám hasonlítani a kötet javát, csak azokhoz még egy kis poézist kellene adagolni, hogy ilyenek legyenek. Szemellenzős Lovecraft-imádóknak valószínűleg csak az első (A Holdvarázsló) és az utolsó (A Sárga Jel) tetszene a novellák (kisregények) közül, én azonban mindet élveztem: a fenti kettőn kívül legjobban az Összeillő pár és a Demoiselle d'Ys címűeket. Ötös.

Sárkányvér
Fantasy antológia, Cherubion Fantasy Exkluzív, Cherubion, Debrecen, 2006
Most valljam be, hogy alapvetően a Sárkányszív, Sárkányszárny, Sárkánykönny miatt vettem meg? Jó, bevallom. Hiszen úgyis sokkal többet kaptam a gyűjteménytől. Íme a benyomásaim:
Eva Rigel: Sárkányvér - mintegy százoldalas kisregény sok sorsszerűséggel, ékes, kellemes szöveggel, sok fordulattal. Ötös. Norbert Winney: Sárkánymeló - általam kifejezetten nem kedvelt szerző telitalálata, rövid, magvas, mókás elbeszélés. Ötös. Adrian Draco: Féld a sárkányt! - egy igazán rafinált és költői történet, öröm volt olvasni, amint kibontakozott, nagyon élveztem. Dupla ötös. Raoul Renier: Sárkányszív - talán a legjobb és legironikusabb novella a gyűjteményben, nagyon szerettem olvasni. Tripla ötös. Raoul Renier: Sárkányszárny - súlyos és végzetszerű históriarészlet, izgalmas szerkesztéssel, és egy lassan összeálló mozaikkép kockáival. Dupla ötös. Raoul Renier: Sárkánykönny - valódi Renier, sötét is, sárkányos is, franciás is, és kiváló a befejezése. Dupla ötös. Allen Newman: Elefánttemető - bravúros parafrázis, valódi ajándék azoknak, akik szeretik a történelmet, Sherlock Holmest, a sárkányokat vagy Challenger professzor elveszett világát. Tripla ötös. Norbert Winney: Árvavágyak - hát, elég szókimondó és hosszú. Más nem. Négyes. Benjamin Rascal: Sárkánylátás - szaggatott szerkesztésű, meseparódiás történet, elég hosszú, legalább is önterhéhez képest. Négyes. Douglas Rowland: Sorsgúnyoló - hatalmas, bonyolultan felépített világú kisregény. Ötös.
Biztos, hogy ezt a válogatást sokszor előveszem majd. Bátran ajánlom mindenkinek.

(1) 2011-es interjú Kornya Zsolttal a Fictionkulton.
(2) Elérhető viszont a Galaktikában, folytatásosként (90-92 szám) egy másik regénye, a Rhiannon kardja (The Sword of Rhiannon), ahogy erre felhívták a figyelmem.
(3) Ezzel kapcsolatban eszembe jutott egy ide nem illő megjegyzés: amikor megjelent a Metropolis Média új GFK/KFK (amúgy meg tudja magyarázni, hogy lett ez a kettő egy?) sorozatában az ünnepi Kétszázadik kötet, tartalmazta az összes KFK és GFK címet, ám a Galaktika Baráti Kör Könyvklub számára kiadott kötetekét nem. Azóta is azon gondolkozom, vajon miért kellett ezt a szintén Kuczka Péter által szerkesztett utolsó, rendszerváltós sorozatot mostohagyerekként kitagadni a családból? Én mindig úgy gondoltam rájuk, mint a GFK utódaira.

Szabó Dezső a magyar irodalomtörténet egyik legkülönösebb, legvitatottabb, legnehezebben megérthető figurája. Olyasvalaki, aki minden sorával megoszt és összegyűjt. Olyan író, aki korának legközhelyesebb írói eszközeit is egyénien és különlegesen volt képes felhasználni, s közben a legegyénibb történetei – amilyen az e kötetben olvasható utolsó elbeszélés is – lettek épp azok, amelyek nem arattak sikert, elmaradtak a várakozásoktól. Fantasztikus nyelvművész, akinek nyelve mégis töredékes. Pátosszal tele, igazi nagy magyar, akinek mégis csalódással, cinizmussal és tragédiákkal teli a magyarságképe.

Ha csak egyetlen regényt lehetne megnevezni tőle, nyilván Az elsodort falut kellene megemlíteni: s ezzel máris minden említő nyakig elmerülhetne a múlt és a közelmúlt irodalomtörténeti és politikai vitáiban, sőt, azokban a szövegekben is, amelyekben maga Szabó Dezső, a késői, a megfontolt, vitázik Szabó Dezsővel, az ifjúval, messiástudatúval és regényével országos vihart kavaróval… A Lazi Könyvkiadó életműsorozatának szóban forgó kötete azonban a Miért? címet viseli, s egy regényt és öt hosszabb elbeszélést gyűjt egybe. Valamennyi érdekes, újrafelfedezésre, olvasásra méltó darab.

Ilyen a kulcsregény-töredék Miért?, amely tekinthető Az elsodort falu (szellemi) folytatásának is, tele felismerhető és tipikus alakokkal. Ilyen a szomorkás-prófétikus A megfojtott kakas, amelyben Szabó Dezső beszél önmagáról, a világról, a megfojtott írókról és a megfojtott kakasokról. Ilyen a hírnévre szert tett Feltámadás Makucskán, amely még Mikszáth Új Zrínyiászánál is sötétebb, keményebb és cinikusabb feltámadás-történet. Benne a kis falu halottjai életre kelnek, s szeretnének hazatérni, tovább élni, békén, boldogan… Hogyan fogadják őket egykori rokonaik, szomszédaik, a kormány, az egyház, a politika nagyjai, a külföldiek? A válasz minden, csak nem megnyugtató: Szabó Dezső sötétet és keserűt jósol még a feltámadásról is… Nem kevésbé különös a Bölcsők Makucskán című rövidebb novella, mely ismét fantasztikus elemet tartalmaz. Isten (?) csodájából egy hatalmas, fekete mag hullik Csóka Gergely kamarájába, amelyből különös, baljóslatú óriásfa sarjad, s mindent pusztítással fenyeget. Miként cselekedjenek a falusiak, hogy elkerüljék a halálos ítéletet? Szintén szép, falusi történet a Patkó István halála, amely kitaposott úton járó cselekményének újfajta, példázatszerű véget adva a magyar parasztság magyar földhöz való (merev? anakronisztikus? megható? felemelő?) ragaszkodásáról mesél.

A legjobban azonban a kötetkezdő elbeszélést ajánlanám mindenkinek, az Ócskay Lászlót. Már az is sokatmondó, hogy a történelem vitatott személyiségének, a II. Rákóczi Ferenc fejedelem szabadságharca idején árulásért kivégzett vitéz Ocskay Lászlónak a neve Szabó Dezső elbeszélésében Ócskayvá torzul. A történet Ócskaya azonos is az „árulóval”, meg nem is: egy kicsit Szabó Dezső ő, a maga mártíromságával és küldetéstudatával, egy kicsit az Abszolút Magyar Hős, akit újra és újra elárulnak. A helyenként patetikus, máshol krónikás, megint máshol anekdotikus hangú, nagyívű elbeszélés félelmetesen erős, korokon át érvényes mondatokat rejt manipulációról és hatalomról. Benne többek között így töprengenek Ócskay elárulói: „Fogjunk össze, és egyesüljünk magyar hazafias aggódássá. (…) Akkor miénk lesz az ország, s mindehhez csak titkos összefogás, három mondat és mindennapi felháborodás kell. (…) Ez a három mondat: »Jaj, milyen magyar vagyok! Mindennek a gaz labanc az oka. Ezzel csak a labancok érdekeit szolgálja. « (…) Ha valamelyikünk rabol vagy felgyújt valamit, vagy megöl valakit, mindnyájunknak ordítani kell: »Mindennek a gaz labanc az oka!« Így a magyarok figyelme csak a labancokra fordul, mi pedig szépen megehetjük a labancok orra elől az országot, pedig azoknak is fene étvágyuk van. Ráadásul még lassanként magunk is el fogjuk hinni, hogy védjük a magyarságot, és nagy hazafiak leszünk.”

Nem is lehet másként befejezni a kötet ajánlóját, mint Szabó Dezső önmagának írt, A megfojtott kakasban szereplő sírfeliratával: „Szabó Dezső itt nyugodna, / Hogyha meg volna nyugodva, / De most is csüng egy kérdésen: / Mi a fityfenének éltem?” Ez a kérlelhetetlen, ironikus, keserű hang árad a kötet minden elbeszélésből, ezek az erős mondatok, feszes szövegek nem hagynak nyugodni. Ma sem. Sőt, ma is felkavarnak: érdemes velük párbeszédbe kezdeni.

A cikk az Ekultura.hu-n: Szabó Dezső: Miért?
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Ez nem egy valódi poszt. Ez csak néhány benyomás rögzítése (meg egy gonosz lábjegyzeté). A megismerés még folyik, annál is inkább, mert Robert E. Howard Összes Conan története kétkötetes változatának még csak a második kötetét sikerült elolvasnom, így nem teljes az élmény. Robert E. Howard Solomon Kane történetei meg csak egy válogatás, rémesen fordítva (1). Mégis, valami fontos dolog történt velem: megtértem a sznobériától az élvezethez.

Több mint húsz éven át ha meghallottam Conan nevét, a Schwarzenegger-filmekre asszociáltam. Amelyeket egyáltalán nem kedveltem meg, mindig inkább a Vörös Szonjához húztam helyettük - ha már barbár... A másik Conan nevéhez kapcsolt reakcióm az utálkozás volt a barbár, csupa izom, csupa erő, bunkónak ábrázolt hőstől. Még egy Conan-könyvre is emlékszem homályosan, amely nagyon nem tetszett: most kutakodva a neten, úgy vélem, sajnos a Conan, a barbár filmkönyv volt az, persze nem Howard tollából.

A Delta Vision kiadó értékmentő-értékteremtő MesterMűvek sorozatának Howard-kötetei hatására vettem kézbe Conan, majd pedig Solomon Kane történeteit. S bár szívesebben olvastam volna inkább a sorozatban már megszokott, filológiailag pontos, betoldatlan anyagból történt magyarításban ezeket az elbeszéléseket (ez az óhajtás az új sznobériám a régi helyett...), végeredményben óriási örömet okoztak.

Először is ott van Solomon Kane, a puritán igazságtevő, az elátkozott lélek, akinek sorsa, hogy gonoszokat gyilkoljon, jókat védjen, elűzze a rontást, s erre áldozva tönkretegye a saját életét. Elképesztően jó figura, aki teljességgel olvasmányos, mégis költői, s nagyon sokféle elbeszélés főhőseként jelenik meg. Bejárhatjuk vele a titokzatos, élőholtakkal teli lápvidékeket, az afrikai dzsungel sötét mélyét, a félelmetes szörnyektől rettegő angol falvakat, s vívhatunk, kardozhatunk, üldözhetünk, irthatjuk a rossztét lelkeket mindenféle felemelő, szomorkás győzelmek közepette. (Robert E. Howard: Solomon Kane történetei, Tuan, Bp., 2008, fordította: Szántai Zsolt)

Aztán ott van Conan, akinek az idősebb változatával sikerült eddig megismerkednem: a félelmetes harcos és nagy túlélő, a fáradhatatlan vándor és rafinált kincsvadász, aki ugyan képes önző, barbár zsákmányszerzőként viselkedni, de egy pillanat alatt képes helyes döntést hozni, ha megmenthet egy védtelen nőt vagy egy kincsesládát, de mindkettőre már nincs ideje... Igen, a nőt választja.... Ráadásul Conan a késői történetekben, ahol már királyként találkozunk vele, hasonló helyzeteken megy keresztül, mint kedvenc hősöm, Kull király: megpróbálják meggyilkolni, megfosztani trónjától, elárulják, nem is egyszer, ám ő visszavág, mert felelősséget érez országa, népe iránt. És persze sikerrel jár. (Robert E. Howard: Összes Conan története I-II., Szukits, Szeged, 2004, 2006, fordította: Jónás János, Kornya Zsolt, Nemes István, Sámi László)

Ami pedig mindkét hőst igazán megkedveltette velem, az Robert E. Howard pokolian szuggesztív és abszolút eredeti stílusa. A történetek megírása óta eltelt majdnem száz éve, nem csoda hát, hogy egyes cselekményfordulatok esetleg kiszámíthatóvá váltak - hisz százak másolták Conan kalandjait (bár Solomon Kane történeteinek vannak olyan trükkjei, amelyek abszolút megleptek). Olyan fenséges, tiszta, mégis könnyed és izgalmas stílusban, egy-egy mondattal világokat teremtve, titkokat hihetetlenül izgalmasan megfejtve, népeket, kultúrákat pillanatok alatt hihetően megalkotva írni azonban, ahogy Howard teszi, kevesen tudtak és tudnak azóta is.

Jelenleg a Conan első kötetére vadászom*, várom az új Howard-kötetet a Delta Visiontől (Fekete Turlogh és a kelták), továbbá folyton azon jár az eszem, miből maradtam ki eddig. Conanról nem tizenkét évesen kellett volna először olvasni?

(1) Tényleg rémesen fordítva. Pedig Szántai Zsoltot egyébként nagyra tartom, de itt vagy nagyon sietett, vagy utálta a novellákat. És különösen a verseket. Mert mégis hogy lett ebből:
The white gulls wheeled above the cliffs, the air was slashed with foam,
The long tides moaned along the strand when Solomon Kane came home.
He walked in silence strange and dazed through the little Devon town,
His gaze, like a ghost's come back to life, roamed up the streets and down.
ez (ami elég jól sikerültnek mondható a kötetbeli fordítások közt)?
Sziklák fölött fehér sirály
levegőben habtaréj,
tengerparton hosszú hullám
Solomon Kane hazatért.
Csendben haladt, kábultan,
végig Devon városán,
pillantása, mint élő holté
vizslatta a sok utcát.
Ezzel szemben egy azonos ritmusú másik versrészlet:
The sun died crimson in the sea, the long gray shadows fell;
The moon rose like a silver skull that wrought a demon's spell,
For in its light great trees stood up like spectres out of hell. 
és Kornya Zsolt fordítása hozzá. 
A nap a rőt tengerbe fúlt a szürke árny kezén,
A hold ezüst halálfeje kisért az éj egén,
Fényében fölmagaslanak a fák, megannyi rém. 
Szerintem csak az utóbbi módon volna érdemes fordítani... Főleg verset!
Források: Solomon Kane's Homecoming, Solomon Kane hazatérése In: Solomon Kane történetei, Tuan, Bp., 2008, 335. oldal, The King and the Oak, A király és a tölgy In: Kull király és az ősök, Delta Vision, Bp., 2011, 190. oldal.
*Azóta sikerült beszereznem, s örömmel tapasztaltam, hogy rövidebb, tömörebb, - számomra - izgalmasabb elbeszéléseket tartalmaz, mint a második mű.

Egy vonzó külsejű sorozat, amely kötetről kötetre meglepetést okoz. Felcsigázóan izgalmas, klasszikusan borzongató kötetek. Ez a Delta Vision kiadó MesterMűvek sorozatának Klasszikus alfolyama. Minden ezzel kezdődött.
A sorozatról itt írtam részletesen: A MesterMűvek sorozat Klasszikus alfolyama.
Most az egyes kötetekről szeretnék közzétenni néhány megjegyzést.

Robert E. Howard: Kull király és az ősök (Conan testvérei I.) (2011)
Amíg a Delta Vision sorozata meg nem nevelt, rádöbbentve, milyen izgalmas az irodalomnak ez a szelete, sznob gőggel fordultam el mindenféle hősi, kard és boszorkányság fantasytól, legyen az régi avagy új. Óvatos közelítés és remekül összerakott kötetek sora kellett ahhoz, hogy fölkeltsék az érdeklődésem a zsáner egyik ősforrása, Robert E. Howard munkássága iránt. Ez a pazar első kötet lett az első Howardom, melyet az összes megszerezhető és beszerzendő további követett. Kull király azonban örök kedvencem marad, s nemcsak azért, mert először róla olvastam. A Kornya Zsolt szerkesztette könyv Howardnak a hajnalkorban játszódó, prehisztorikus fantasyjait, az atlantiszi Kull királyról és országról, Valúziáról írt történeteit, valamint néhány lélek-időutazós James Allison-sztorit tartalmaz (ezekről lejjebb). Összesen tizenhárom teljes elbeszélést, hat töredéket, nyolc csodás verset és négy tanulmányszerűséget olvashatunk Howard tollából (remélem, jól számoltam), amelyek bevezetnek az általa teremtett világokba, s nem engedik szabadulni a gyanútlan olvasót. Ami teljes mértékben megdöbbentett, hogy az izgalmas, különös, pazarul kidolgozott novellák közül a szerző életében mindössze négy történet jelent meg. Csoda-e, hogy Howard annyi töredéket hagyott maga után? Hiszen olyan parádésan jó és befejezett történetei kerültek a kézirattemetőjébe, mint az izgalmas A skorpió oltára, a rövid és félelmetes Az aranykoponya átka, a különleges hangulatú Delcardes macskája, a monumentális A bárd jogán (igaz, ennek átdolgozásából lett A főnix a kardon, az első Conan-sztori), a misztikus hangulatú Egyetlen gongütés, vagy a fordulatos Kardok az éjszakában. Jószerével az összes olyan Kull-novella, ami igazán erősen hatott rám, az író hagyatékából került elő. Félelmetes, rövidlátó elpazarlása  a tehetségnek, hogy a Weird Tales magazin nem vette át ezeket... Persze azért az életében megjelent művek, A kígyó jegyében, A Csend Koponyája és a Tuzun Thune tükrei is nagyon tetszettek. Kull király világát összes töredékével, versével együtt lelkesen ajánlom mindenkinek!
Külső: hármas.
Belső: tripla ötös.

M. R. James: Szellemjárás Angliában (2011)
Meghatározó olvasmány volt ez a novellagyűjtemény. Megnyitotta az utat más rejtelmes történetek, ódon rémsztorik, az őshorror, a régiségbúvár rémtörténet, Le Fanu, Saki, E. L. White, E. F. Benson, R. W. Chambers, Lovecraft és mások írásai felé. Holott a számomra inkább nevetséges, mint rémisztő borító a feltűnően hosszú karú, szőrös majomlénnyel, a kétdimenziós derekú félvak püspökkel és a jobb oldali fallikus gyertyatartóval mindent elkövetett, hogy elriasszon a könyvtől. Nem sikerült, s ma is emlékszem a borzongatóan kellemetes élményre, ahogyan ülök az ágyamban és a Csak fújd meg sípod, s én tüstént jövök, fiamat olvasom, majd elképesztő félelem képződik bennem a szomszéd, üres ágytól és az ágyneműtől... A misztikus titkokat, szörnyű átkokat és természetfeletti lényeket rejtő leletek, kéziratok, kódexek, üvegablakok és metszetek, amelyekkel a kötet történetei foglalkoznak, valami nagyon angolost, s nagyon klasszikust jelentenek számomra. A szerző rémtörténetei kiválóak boldog, elégedett napokra, amikor olyan jól esik megrémülni valamitől, majd rájönni, szerencsére ilyen csak a mesékben létezik. Vagy ha mégsem csak ott, hát legalább a mi udvarunkban nincs kút...
Külső: hármas.
Belső: tripla ötös.

Jack London: Kóbor csillag (2011)
Az egyetlen regény a sorozatban (mindeddig), s az egyetlen olyan írás, amely nem tetszett maradéktalanul. London főhőse, Darrell Standing, a tanult orvos és kutató egy (véleménye szerint szükségszerű) gyilkosságért kerül a San Quentin fegyházba. Mivel tiltakozik a monoton munka ellen, gyakran kap büntetést. S mivel kiválik társai közül, a börtön egyik besúgója - ártatlanul - őt nevezi meg a fegyház felrobbantásának kitervelőjeként. Ettől kezdve Standing és a fegyházigazgató vívják az idegek harcát: előbbi megpróbál életben maradni a kínzások, magánzárkába zárások, kényszerzubbonyba kötözések közepette, utóbbi meg akarja tudni a megfejthetetlen titkot, a nem létező robbanószer nem létező lelőhelyét. A történet (ezt a fülszöveg is elárulja) végül Standing kivégzésével ér véget, ennél azonban sokkal többről szól: a főhős ugyanis a kínok között megtanulja elhagyni testét, kvázi megölni magát egy időre, s ilyen állapotban újraéli korábbi életeit, melyek során harcos, tengerész, pap, sors üldözte kisfiú, s ki tudja még, mi volt... Amiért nem igazán tetszett a regény, az, hogy a fegyházas részeket egy idő után szinte fizikai kín olvasni, majd a reinkarnációs élmények, melyek a kötet lényegét adnák (elvileg), szinte súlytalannak tűnnek a magánzárkás szenvedés leírása mellett. Az alapötlet azonban, függetlenül attól, hogy magam nem hiszek a reinkarnációban, nagyon.nagyon tetszik, s tetszett Robert E. Howardnak is, aki James Allison történeteiben egy hasonló lélek-időutazót alkotott meg, a nyomorék vesztest, akinek csodás emlékei vannak azokról az időkről, amikor ő - más volt. Gondolom, a London-regény azért (is) került be a sorozatba, hogy modern fordításban kézbe vehető legyen Howard egyik legfontosabb ihletője. Jó olvasmány volt, de nem lett a kedvencem, a Howard-elbeszélések James Allisonról viszont annál inkább (pl. az Út a Valhallába).
Külső: négyes.
Belső: négyes.

Robert E. Howard: Bran Mak Morn és a piktek (Conan testvérei II.) (2011)
A sorozat második Howard kötete azért volt izgalmas számomra, mert ebbe kerültek a piktekről szóló összes elbeszélések. A pikt Howard számára nem az, amiről a történelemkönyvek írnak:  a Bran Mak Morn-elbeszélésekben sötét, félelmetes harcosok, a kicsi népről, a földmélyen meghúzódó, napjainkban is élő, elfajzott szörnyetegekről szóló művekben pedig az óidőkből itt maradt vérengző borzalmak vagy épp azok ellenségei. A könyv tartalmaz néhány ókori elbeszélést is, ezek közül több ismét másként mutatja be a pikteket, emellett pedig Howard - több szempontból furcsa - történelem-szemléletébe is bevezet. Ez a válogatás csak másképp volt lelkesítő, mint a Kull király és az ősök, mondjuk, kevésbé heroikusan, talán azért, mert történeteinek java nagyon sötét. Ám a lényeg, hogy számos remek novellát találtam benne: Az elveszett nép, a Ködből és homályból, az Árnykirályok, A föld férgei, Az éjszaka gyermekei, A sötétség népe és Az elveszettek völgye mind illenek ahhoz a szerzőhöz, akinek a kedvenc levélbarátja H. P. Lovecraft volt... Nagyon jók. A könyvben egyébként tizennégy próza (befejezett novella, drámatöredék, regényrészlet, szinopszis), kilenc vers (egy Kiplingtől, lám, honnan jönnek a piktek...) és öt tanulmányszerűség (esszé, levélrészlet, Howardra hatást gyakorló tankönyvrészlet stb.) szerepel, mind kiváló fordításban.
Külső: hármas.
Belső: dupla ötös.

Sir Arthur Conan Doyle: Jobb nem firtatni (2011)
Remek válogatás a magyar könyvkiadás egyik legostobább címlapjával. Véres állú, széteső múmia a viharban - az angol próza egyik legzamatosabb nyelvű írójának misztikus gyűjteményén... Fél évig tartott távol a könyvtől. (Azóta már megtanultam, hogy a Tikos Péter - Vass Richárd-borítók nagy részén keresztül kell néznem, ez van.) Bár a kötet jó pár darabját ismertem már a Múmiák meg médiumok, A gázember és Az elveszett világ és más elbeszélések című máshol megjelent kötetekből, sok meglepetés várt rám a romantikus rémtörténet Thot gyűrűjétől és a modern meghökkentő mesének beillő Így történt...-től a filmre illő A Los Amigos-i fiaskón át az Ambrose Bierce kegyetlen történelmi meséit idéző Château Noir utolsó uráig és az egészen Poe-féle A brazíliai macskáig. Nem is beszélve A 249. számú tételről és A barna kézről, amelyek mindig is tetszettek, itt viszont méltő fordításban részesültek. Nagyon ajánlom a gyűjteményt, nem először.
Külső: kettes.
Belső: dupla ötös.
M. R. James: Sötét örökség (2012)
A Szellemjárás Angliában elolvasásától egyenes út vezetett ehhez a kötethez. Sok helyen leírták róla, hogy ez nem olyan jó összeállítás, mint az előző, több benne a gyenge darab. Én ezzel egyáltalán nem értek egyet. Általában nem tudom eldönteni, az előző kötetbeli az Elrabolt szívek tetszik-e jobban, vagy A whitminsteri rezidencia, a Csak fújd meg sípod, s én tüstént jövök, fiam, vagy a Nem mindennapi imák könyve, A steinfeldi apát kincse vagy a Mr. Humphreys öröksége, A rézkarc vagy a Mr. Poynter naplója, A kőrisfa vagy a Sérthetetlen határok. Nem is beszélve a Babaház kísértettel című elbeszélésről, melynek egy bekötött, miniatűr példányát V. György király feleségének, Mária királynőnek a babaházában is elhelyezték: gondolom, a babák halálra rémültek tőle... A testvérénél szebb borítót kapott könyv véleményem szerint legalább ugyanolyan jó, mint az előde.
Külső: négyes.
Belső: tripla ötös.

Robert E. Howard: Cormac Mac Art és a vikingek (Conan testvérei III.) (2012)
Újabb Howard-kötet, sajnos elődeinél kissé kevésbé testesebb. A tematikusan összegyűjtött Howard-elbeszélések ezúttal - többnyire - viking portyázók közé vezetnek, továbbá ismét olvashatunk a lélek-időutazó James Allisonról is. Ez az első olyan gyűjtemény, amelybe a szerkesztő Kornya Zsolt idegen szerzőket is beengedett: egy befejezetlen viking történet, a híres A tenger tigrisei két különböző befejezését is elolvashatjuk (és rájöhetünk, miért is érdemes Howard töredékeit inkább töredékként kiadni, mint késői szöveggyárosok átigazított, lezárt szövegváltozataként), a Kull király és az ősökben olvasható Halál az ásatáson című töredék pedig novellává kerekítve, Sötét korszakok címen szerepel, varázslókkal, intrikákkal telve. A befejezett Howard-darabok közül kedvenceim a maga nemében tökéletes Delenda est, A király szolgálatában és a Véres menyegző című novellák lettek, de mind a kilenc próza és négy vers igazi élvezet volt (utóbbiak közül természetesen elsőként a csodásan fordított Sötét birodalmi induló).
Külső: négyes.
Belső: dupla ötös.

Clark Ashton Smith: Gonosz mesék (2013)
Az év meglepetése volt ez a kötet. A szerző nevével korábban csak a Sötét örökség előszava fölé írva találkoztam. Most megtudhattam azt is, miért tartják nagyra. A jelen kötet CAS Averoigne-ciklusának darabjait gyűjtötte össze: e képzeletbeli középkori kisvárosban hamisítatlanul középkori, misztikus és borzongató rejtélyek esnek meg. Megelevenednek a templom szörnyszobrai, életre kel egy holttestekből megalkotott gólem, előre és visszarepül az időben egy lelkes szerzetes, van, aki szörnyeteggé változik, van, aki vérfarkassá, bármely asszony lehet vérszomjas, életerő-elszívó lámia, s bármely férfi átokverte szerelmes. Órákig lehetne írni a kötetről, csak az a baj, hogy a történetek egyik lényege, hogy - bár a megírásuk óta eltelt időben több ötletük közhellyé vált - sosem tudjuk, merre is fordulnak majd az események. Maradva például a lámia témájánál, mit tegyek, ha rosszakaróm tudomásomra hozza, hogy szerelmem egy sátáni boszorkány? Higgyek neki? Ne higgyek? Hála a szerkesztői értetlenségének, néha maga CAS is átírta elbeszélései befejezését, hogy még több meglepetés érhessen minket. A nagyon alapos kötet a többciklusnyi novella után a szerző a témához kapcsolódó szinopszisait, töredékeit és történetváltozatait is tartalmazza. Bár a tavalyi évnek ez volt az egyetlen MesterMűvek Klasszikus kötete, érdemes volt rá várni: pazar!
Külső: ötös.
Belső: tripla ötös.

Linkek:
MesterMűvek - Science Fiction alfolyam 2011-2013
MesterMűvek - Fantasy alfolyam 2012-2013

Egy finom külsejű sorozat, amely kötetről kötetre meglepetést okoz. Költői, szimbolikus, nem mindennapi kötetek. Ez a Delta Vision kiadó MesterMűvek sorozatának Science Fiction alfolyama.
A sorozatról itt írtam részletesen: A MesterMűvek sorozat Science Fiction alfolyama.
Most az egyes kötetekről szeretnék közzétenni néhány megjegyzést.

Ursula K. Le Guin: A Rege (2011)
Bár a kiadó szerint népszerűsége csalódást okozott - nagyon sokan megvásárolták, de ezekből a vevőkből nem vált később potenciális MesterMűvek-olvasó - én nagyon hálás vagyok a kiadásáért. Ez volt ugyanis az első Ursula K. Le Guin-könyv, amelyet sikerült örömmel végigolvasnom. Mégpedig nagy örömmel. Bár annak idején lelkesen birkóztam a Szigetvilág-történetekkel, ama patetikusan végzetszerű, kegyetlen kiválasztottsággal teli fantasyvilág nem volt teljesen kedvemre való. A Regét viszont követhette A sötétség balkeze is, bár Hain-ciklus ide vagy oda, A Rege százszor akkora élmény volt, főleg szövegét tekintve. Talán Kleinheincz Csilla avatott magyar fordítása miatt, talán, mert a szürke-arany díszes, elbájoló borítójú, apró könyvtest olyan finoman rejtette ezt a halk szavú, ám sötét történetet, talán mert, Le Guin e regénye annyira összetett, olyan könnyen olvasható, mégis messzire vezető... Nem tudom. Mindenesetre ez volt az első könyv, amelyet az alfolyamból elolvastam. És utána azonnal megvettem a Khtont.
Külső: ötös.
Belső: dupla ötös.

Piers Anthony: Khton (2012)
A Rege elolvasása előtt sokáig gondolkodtam, érdekel-e engem ez a könyv. Pokolbolygó, fegyenctelep, alvilág... Kell ez nekem? Aztán megbarátkoztam a sorozattal, a szép, valamit a könyvből is felidéző borító pedig csak segítette a döntést. A Khtonról már sokan és sok mindent leírtak, attól kezdve, hogy olvasható a görög mitológia parafrázisának, odáig, hogy a hatvanas évek lázadáskorszakában íródván tiltakozás a klasszikus sci-fi összes közhelye és kliséje ellen: ennek köszönhetők különös helyszínei és különleges, az időben flashbackekkel oda-vissza haladó, rejtelmes szerkesztése is. Van, aki szerint széteső, van, aki szerint unalmas. Számomra inspiráló volt, bár a három idősík közül a börtönnapok és a szökés története, illetve Aton Öt gyerekkora sokkal erősebben hatott rám, mint a végül a cselekmény feloldását, megoldását megadó zárórész. Mégis, az egész, egyébként mozgalmas történet olyan, mint egy hosszú vers és egy kaleidoszkóp keresztezése. Unikum. Ráadásul Sárközi Gergely fordítása is nagyon jó.
Külső: ötös.
Belső: ötös.

Alfred Bester: Tigris! Tigris! (2012)
Amikor megvettem, tisztában voltam vele, hogy én ezt kamaszként már olvastam. Szégyen-nem szégyen, mégsem emlékeztem semmi másra belőle, mint a főhős menekülésére-ámokfutására-bosszújára, amelynek során végig képtelen voltam vele azonosulni. Most újraolvasva egészen más dolgok vésődtek belém a könyvből. Egy karneválszínességű, reklámharsányságú és elkeserítően magányos jövő képe. Két nagy szerelem szomorú emléke. Egy detektívregénybe illően végigírt nyomozás frappáns története. Játék, mese, költészet, üvöltés... Nem tudom, hogy Nemes István, aki már az első kiadást is fordította, mennyit változtatott a szövegén (gondolom, húsz év után sokat), de borzasztóan élvezetes és humoros volt a könyv magyarul (is). Benne volt mindaz a gátlástalanság és kitörő expresszivitás, amely Gully Foyle figuráját is jellemzi, helyenként mégis borzasztóan el tudtam rajta keseredni, s meg tudtam hatódni. Be kell valljam, csak egy dologgal nem tudok mit kezdeni, úgy szimbolikusan: a befejezéssel. Miért az, ami?
Külső: négyes.
Belső: ötös.

Linkek:
MesterMűvek - Klasszikus alfolyam 2011-2013
MesterMűvek - Fantasy alfolyam 2012-2013

Közeljövő: a Texasi Egyetem Asztrofizikai Tanszéke. A világszerte elismert Tripler professzor csak kikacagja Marcus Frullifert, amikor a lelkes fiatal kutató az emberi gondolatok és lélek erejével hajtott űrhajókról akar beszélni vele. Ahogy azonban a közeljövő Amerikája egyre inkább fundamentalista keresztények irányítása alá kerül, a tudósok megtanulják tisztelni Frullifer megszállottságát… 2194, a Cartagenai Űrközi Bizottság ülése. A 22. század már rendszeresen alkalmazza a pszitronikus meghajtást az űrhajózásban. A bizottság az év végén kezdi vizsgálni egy űrhajó különös útjának eseményeit, ám minél többet hallgatnak meg a névtelen utas tanúvallomásából, annál sötétebb titkokra derül fény… 1352, Zaragoza, Aragóniai Királyság. A főinkvizítor, Augustín atya rettenetes és misztikus titkot őriz. Borzalmas haláltusájában a rejtélyt a fiatal domonkosra, Nicolas Eymerichre bízza, majd kinevezi utódának a főinkvizítori székbe. Mit kezdhet azonban egy inkvizítor a jelenésekkel a főutcán, vagy épp a nem emberi kisgyerek-holttestekkel, melyeket a ciszternában találtak?...

Az olasz Valerio Evangelisti regénysorozata, melynek első kötetét vehettük kezükbe a tavalyi év végén Indulj, inkvizítor! címmel, a Galaktika Fantasztikus Könyvek új felfedezése. Ritka, hogy egy nem angolszász szerző sci-fi-szériája olyan sikert arasson világszerte, mint az Inkvizítor-saga. Tény azonban, hogy Eymerich (még korántsem teljes) története mára tíz kötetre rúg, számítógépes játék és képregény formájában is hódít, s népszerűségét mi sem mutatja jobban, mint hogy még hozzánk is eljutott.. Evangelisti kötete mindössze a második olasz regény az újjászületett Galaktika-Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban (Elisabetta Vernier ClipArtja után).

Mi olyan különleges ebben a könyvben? Számomra három dolog. Az első, hogy az Indulj, inkvizítor! tulajdonképpen nem egy regény, hanem három. A bevezetőben említett három történetszál fejezetei egy sokemeletes torta rétegeiként rakódnak egymás fölé (egészen pontosan öt a Malpertuis űrhajón játszódó réteget, hét az egyetem életével és Frullifer felfedezésével kapcsolatos emeletet és tíz az inkvizítor 14. századát bemutató lapot találhatunk benne). Az első történetszál egyfajta sajátos, baljóslatú, horrorelemekkel kibővített űroperettet játszik el a szemünk előtt. Ha lehetséges úgy utazni, hogy az álom, a telepátia és a gondolat segítségével valójában megkettőzzük magunkat, s egyszerre tartózkodunk az űr két pontján, így hajtva végre térugrást – vajon miféle veszélyek fenyegetik álmainkat, gondolatainkat és magunk mögött magára hagyott első létállapotunkat? Ki és miként élhet vissza a pszitronikus utazással? Egyáltalán, miért alkották meg? Lehet, hogy csak azért, mert mostanában sok effélét olvastam, de hatáskeltését és szorongósan sötét hangulatát tekintve ezeket a részeket Lovecraft elbeszéléseihez tudnám hasonlítani: bár természetesen a technikai részletek teljességgel modern vetületet is biztosítanak nekik.

A második történetszál a legironikusabb. Szokás róla azt írni, hogy egy alternatív Földön játszódik, ahol a rasszizmus és a keresztény fanatizmus képes lehet elhatalmasodni. Számomra azonban ez az első olvasáskor még csak egy félelmetes disztópiának tűnt: nem hinném, hogy biztosak lehetünk benne, a mi Földünk jövőjében nem fordulhat elő ilyesmi… Hogy a sötét eseménysor mitől ironikus mégis? Frullifer figurájától, aki egyrészt első osztályú technoblablával (pontosabban helyenként már lélektani és filozófiai eszmefuttatásokkal) szórakoztatja az olvasót, amelyek olyan meggyőzőek, hogy az ember már tényleg kezd hinni a pszitronikus utazás lehetségességében… – másrészt mind érzelmileg, mind politikai érzékét tekintve egy porcelánboltba tévedt elefánt színvonalán kóvályog az üldözött tudósok (köztük szerelme) és a rafinált vallási fundamentalisták között, észre sem véve, mit okoz a zsenialitása.

Ám természetesen a legizgalmasabb történetszál az inkvizítoré, amely egyúttal a második különlegességét adja a regények. Evangelisti, aki politológusként, majd történelmi regények szerzőjeként kezdte pályáját, egy valóban élt személyt tett meg története főhősének. A középkori részekben tehát valóban egy félig-meddig igaz, de persze mágiával, boszorkánysággal, eretneküldözéssel, nyomozással és megmagyarázhatatlan rejtélyekkel teli alternatív múltról olvashatunk, amelyet ismét sikerült horrorelemekkel telerakni, ráadásul Eymerich, az inkvizítor figurája is – minden kegyetlen fanatizmusa mellett, néha számomra is érthetetlen módon – már-már megnyerőnek mutatkozik benne.

Végül a harmadik, egyben utolsó különlegessége a könyvnek, hogy e három nagyon különböző, tulajdonképpen külön-külön kisregényként is működő szálat sikerült óvatosan összeszövögetni egy frenetikus fináléban. A szövés tényleg csak óvatos, s két nagy kérdőjelet hagyott bennem: egyrészt, hogy hogyan lehetett mindezt folytatni (de remélem, ez nemsokára kiderül), másrészt, hogy mennyiben adna ez a történet „évekre elég gondolkodnivalót”, ahogy a magyar fülszöveg írja.

Én ugyanis inkább egy hihetetlenül szórakoztató, gyorsmenetű, remekül rémisztgető, de végül magyarázatokkal tisztességesen ellátó, kalandos-költői történetnek tartom a könyvet, semmint mély filozófiai sci-finek. Tény azonban, hogy nagyon tetszett! Talán éppen azért, mert nem akart sokat markolni, izgalmas volt a szerkesztése, villózó a nyelve, s alaposan megmozgatta a kalandos fantáziámat. Kevés manapság az ilyen sci-fi. Alig várom a folytatást!

A cikk az Ekultura.hu-n: Valerio Evangelisti: Indulj, inkvizítor!
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

A mai bejegyzés olyan témáról szól, amelynek a kidolgozását még a 2013-as év elején ígértem meg valakinek... (Jobb későn, mint soha...) A keleti különlegességek között talán a filozófia a legfurcsább és legizgalmasabb. Az alábbi felsorolásban kedvenc filozófiai munkáim kaptak helyett: hátha valaki kedvet kap az elolvasásukra.

Konfuciusz bölcseletei - Lun jü
Fordította: Őri Sándor
Golden Goose, Bp., 2012
Első helyen csakis a legnagyobb kínai filozófus, Konfuciusz (Kung ce, Kongzi, i. e. 551-479) fő műve szerepelhet, melyet általában Tőkei Ferenc magyarításában szokás ismerni. Amióta azonban tavaly megjelent ez a gyönyörű kiállítású, páratlanul érdekes új kötet, bevallom, szívesebben lapozom fel inkább ezt. Őri Sándor könyvének két újdonsága a verses és kommentártalan fordítás. Nincsenek közbevetett, zárójeles értelmezések, sem jegyzetek, sem kísérőtanulmány, s Őri tudatosan nem magyarázza meg a tengernyi nevet, mert attól, hogy valakiről kiderül, hogy vagy Konfuciusz tanítványa volt, vagy egy barátja, vagy épp nem tudjuk, ki, nem fogom jobban megérteni a neki mondott bölcsmondást... Ha viszont a kis szöveg kerek, harmonikus, értelmezhető egésszé változik néhány rím vagy párhuzamos mondatszerkezet segítségével, annál inkább inspiráló. (Egy apróság kár, hogy Őri néhol azért igen lazán bánik a rímeléssel: holott az igazán erős rímek zárják csak igazán harmonikus egésszé a mondásokat.) A kódexméretű, mégis rendkívül könnyen kezelhető kötet ráadásul kétnyelvű, s a bal oldalra kínai írásjelekkel leírt, számomra persze érthetetlen eredeti változatok legalább egy harmonikus külső képet át tudnak adni, miközben a jobb oldalról magyarul olvasom a konfuciuszi gondolatokat. A végeredmény egy szerethető könyv, amely megéri az árát: bátran vegye meg, aki Konfuciuszt kedveli! Én úgy vagyok vele, mint Weöres Sándor és Tőkei Ferenc Lao-céjével: mindkettő remek a saját jogán, de mindkettő másféle élményt ad. (Őri egyébként követi Tőkei számozását, így a két szöveg könnyen egybevethető.) Következzen az utolsó bölcsesség, amit alább a prózafordításból is idézni fogok:
"Aki nem érti meg a sorsot,
annak nincs módja, hogy nemesb emberré váljon;
Aki nem érti meg a tradíciókat,
annak nincs semmije, amivel szilárdan megálljon;
Aki pedig még a szavakat sem érti meg,
annak nincs semmije,  hogy megértse az embereket."
(Érdeklődőknek ajánlanám még a szerző remek weboldalát: www.konfuciusz.hu.) 

Konfuciusz: Beszélgetések és mondások
Fordította: Tőkei Ferenc
Szukits, Szeged, 1995, 1996
Tőkei Ferenc a klasszikus kínai irodalom leginkább nagyra becsült és legfantasztikusabb fordítója. Alig lehet olyasmit mondani a kínai népmeséktől és klasszikus versektől a nagyregényeken és misztikus elbeszéléseken át a hadtudományi munkákig és a szerelmi tankönyvekig, amelyek közül ne fordított, lektorált vagy látott volna el utószóval, jegyzetekkel néhányat. A magyar Konfuciusz alapvetően Tőkeié. Amennyiben jól néztem utána az OSZK katalógusában, érdekes módon egészen későn, csak 1995-ben jelent meg önálló könyvformában a szöveg teljes változata, melyet azóta már kétszer újra kiadtak. Korábban csak Hamvas Béla elég különös terminológiájú részletfordítása volt elérhető. Tőkei a tőle megszokott terminológiai alapossággal birkózott meg Kung mester szemléletformáló szövegének kulcsfogalmaival, amilyen az út, az erény, az igazság, a közép vagy a nemes(b) ember. A Szukits kiadó kényelmesen kézbe fogható, szép külsejű kötetével vette kezdetét A bölcselet mérföldkövei sorozat, amelynek alábbi két darabjában Tőkei folytatta a klasszikus kínai filozófia részletes jegyzetekkel és tanulmányokkal kísért bemutatását. Végezetül az ígért részlet (XX./3.):
"Aki nem érti meg az égi rendelést (ming), az sohasem lehet nemes emberré. Aki nem ismeri jól a szertartásokat, az nem állhat szilárdan a lábán. Aki pedig nem érti tökéletesen a szavakat, az nem ismerheti meg az embereket."
(Kíváncsi vagyok, kinek melyik tetszik.) 

Menciusz, Konfuciusz nagy követője
Fordította: Tőkei Ferenc
Szukits, Szeged, 1997
Menciusz (Meng-ce, Mengzi, i. e. 372-289) Konfuciusz tanítványa volt. Persze csak oly módon, hogy talán a legjelentősebbé vált azok közül, akik a legendás mester halála utáni évszázadban továbbfejlesztették tanítását és bővítették az iskoláját. Túl Mo Ti és Jang Csu (lásd lejjebb) parázs vitáinak időszakaszán a konfucianizmus kezdett az alapvető kínai filozófiai iskolává válni. Menciusz műve, a Meng-ce tanítványai által készített gyűjtemény azokból a beszélgetésekből és mondásokból, amelyek hatalomról, hierarchiáról, világrendről, az élet céljáról Menciusztól fennmaradtak. Tőkei Platónhoz és Arisztotelészhez hasonlítja a mester jelentőségét: ha kényszerített is a hasonlat, találó, hisz tudható, hogy ahogy Szókratészt is csak Platón tolla alapján ismerjük, Konfuciusz munkásságát is tanítványai írták le/meg helyette. Menciusz azonban már közelebb áll egy kissé a valósághoz és távolabb a legendáktól: és nagyon olvasmányosan mutatja be, hogyan juthatunk el életünk és más emberek emberséges kormányzásához. A könyv tartalmazza még A Nagy Tanítás és A Közép mozdulatlansága című rövidebb szövegeket is, szintén jegyzetekkel, tanulmánnyal bemutatva, amelyek szintén igen korai konfuciánus összefoglalók, s a Meng-cével és a Lun jüvel együtt alkotják a Négy könyvet, amelyeket minden hivatalnoknak meg kellett tanulnia, hogy tisztában legyen a valódi erényekkel.

Mo Ti: Konfuciusz hívei ellen
Fordította: Tőkei Ferenc
Szukits, Szeged, 1995
Mo Ti (Mo Di vagy Mo-ce, Mozi, rettenetes latinos változattal Miciusz, i. e. 470-391) nem sokkal Konfuciusz után élt, s tanainak egyik legkérlelhetetlenebb ellenfele volt. Irányzata, a motizmus számos dolgot támad, ami a konfucianizmus alapja, ugyanakkor mégis a Lun jüével azonos fogalmakat használ (emberség, igazságosság, hasznosság, összhang az Éggel). Ha ehhez még hozzáadjuk, hogy miközben támadta a hivatalnoki hierarchiát, a legizmust és a régiséget, Mo Ti hivatalnokiskolát tartott fenn és az egységes állam eszméjét képviselte - kiderül, furamód a motizmus azért tűnhetett el nyomtalanul néhány száz év alatt, mert bármily kérlelhetetlen is volt, később részben feloldódott a klasszikus konfucianizmusban. A könyv nemcsak a Mo-cét tartalmazza, hanem Az elomló üresség igaz könyvének (lásd lejjebb) Jang Csu című, szintén anti-konfucianista fejezetét is. A kísérőtanulmányok és a jegyzetek ismét remekek.

Lao-ce: Tao Te King (Tao Tö King) 
Fordította: Weöres Sándor (vers), Tőkei Ferenc (próza)
Tericum, Bp., 1994, 2001, 2008
Ez a kis kötet (így összeállítva először 1994-ben jelent meg, utoljára pedig 2008-ban) számomra a taoizmus első számú könyvének ideális kiadása. Benne megtalálható Weöres Sándor klasszikussá vált magyar változata az Útról és az Erényről, de egyúttal ott szerepel Tőkei pontos prózafordítása is, jegyzetekkel és értelmező utószóval. Lao-ce (Laoci, azaz Öreg Mester, i. e. 4. század, ha élt egyáltalán) híres műve, amely egyesek szerint a Lun jünél is régebbi szöveghagyományt is tartalmaz, sokkal népszerűbb nálunk a Konfuciuszénál. Magyarra fordította Ágner Lajos (még a háború alatt), Hatvany Bertalan, Stojits Iván, Karátson Gábor, Kulcsár F. Imre is, s három modern angolból fordított változata is elérhető magyarul. Nagy divat önsegítő könyvnek használni, s míg a konfucianizmusnak nem igazán vannak hagyományai mifelénk, a modern taoizmus egyre inkább eltalál Magyarországra az USA-ból, hozva az alapműveit. Bár ez a mű elképesztően költői és látszólag igen illogikus, első olvasására inkább érzésekkel, mint gondolatokkal teli, egy igen következetes életfilozófia bontakozik ki belőle, melyet az alábbi taoista munkák fejtenek ki jobban.

Lie-ce: Az elomló üresség igaz könyve
Fordította: Dobos László
Ferenczy, Bp., 1995, Helikon, Bp., 2008
Lie mester (Lie-ce, Liezi) valamikor az i. e. 4. században írt és tanított. Ha élt. Könyvét valamikor i. e. 200 és i. sz. 200 között állíthatták össze, költői címét már a 8. században kapta. A benne szereplő egyes szövegek egészen a Csou-korig visszavezethetők. Szerkezete egészen más, mint a Tao Tö Kingé, inkább a Lun jühöz vagy a Meng-céhez hasonlítható. Kérdések, feleletek követik egymást, de olvashatunk példázatokat és anekdotákat is híres, legendás és mitikus személyekről, amilyen például a Sárga Császár, s szerepelnek hosszabb és néhány soros tanítások. Bölcseletgyűjtemény helyett inkább taoista példatár a könyv, bár például az anti-konfuciánus Jang Csu tanításainak szövege stílusában emlékeztet egy logikusan megszerkesztett mondássorozatra, amilyenek Mo Ti nagyívű vitakönyvében is találhatók.

Csuang-ce: A virágzó délvidék igaz könyve
Fordította: Dobos László
Palatinus, Bp., 1997, 2000, Noran Libro, Bp., 2010
A kedvenc taoista könyvem hasonló gyűjtemény, mint a Lie-ce. Talán még történetdúsabb, még epikusabb, még mesésebb. És persze jóval híresebb. A szerző, Csuang Csou (i. e. 369-286) a taoizmus első nagy szintézisét állította össze benne. Pontosabban - neki tulajdonítják a talán csak az i. sz. 3. században, Kuo Hsziang kommentátor által megszerkesztett kötetet. Az értékrelativizmus, az ember és Tao viszonyának békés, mégis vitára ingerlő felvázolása, a korabeli kínai filozófia nagyjainak szapora idézgetése (van olyan filozófus, akinek kizárólag ez a mű őrizte meg a nevét), a kísérlet a világot mozgató törvények feltérképezésére, majd annak bizonyítása, hogy ilyen törvények talán nincsenek is, csak egy dolog van, a Tao - izgalmas és felkavaró olvasmánnyá teszik a kötetet. A legjobb kérdése: van-e egyáltalán tökéletes boldogság?

Ven-ce: A titkok feltárásának igaz könyve
Fordította: Tokaji Zsolt
Fapadoskönyv, Bp., 2010, Quattrocento, Bp., 2013
A magyarul kiadott kínai filozófiai művek legújabbja Ven-ce (Wenzi), Lao-ce egyik tanítványának költői című taoizmusmagyarázata. Hogy mikor élt a szerzője, nem ismert, maga a kötet az i. e. 3-2. században keletkezhetett. Két érdekessége, hogy bár taoistának tünteti fel magát, helyenként konfuciánus és legista hivatkozások is találhatók benne, illetve hogy számos olyan sort idéz a Tao Te Kingből, ami abban nem is szerepel. Mindez mutatja, hogy a kínai filozófiai szövegek hagyományozódása sokkalta izgalmasabb és összetett folyamat volt, mint az ember gondolná. Ezért nem érdemes szóról szóra végigrágott szent szövegként, önsegítő műnek alkalmazni őket, inkább olvasni jó, átforgatni magunkban, továbbgondolni, újraolvasni, összehasonlítani más gondolatokkal... A Ven-ce az itt felsorolt művek közül a legnehezebben olvasható, de megéri a fáradságot. Különös kalandozás a kínai filozófia korai korszakában.

Link:
Keleti különlegességek 1. - Versek Japánból
Keleti különlegességek 2. - Kínai hadművészet

Egy melengető-hívogatóan finom hangulatú, zöld borítós sorozat, amely kötetről kötetre meglepetést okoz. Elbűvölő és változatos, nem mindennapi kötetek. Ez a Delta Vision kiadó MesterMűvek sorozatának Fantasy alfolyama.
A sorozatról itt írtam részletesen: A MesterMűvek sorozat Fantasy alfolyama.
Most az egyes kötetekről szeretnék közzétenni néhány megjegyzést.

Orson Scott Card: A kegyelem ára (2012)
Mindenki ismeri a szerzőt. Csak én nem... Pontosabban, nem ismertem, mielőtt A kegyelem árába bele nem fogtam. Nagyon különös utazásra vitt: egymásra épülő regék, mesék, történetek, eredetmítoszok és történelmi mondák ködébe, melyek a valóságban egyetlen kitalált ország életének eseményeit mesélték el, ám annyi szimbólummal, példázatelemmel és költői részlettel terhelten, amelyen még máig is gondolkozhatnék, ha nem olvastam volna közben már mást is. Ahogy az előszóban Kornya Zsolt is írta, ha ez a regény bor, akkor jóféle, amit "vétek egy hajtásra felhörpinteni, hiszen az igazi zamata csak hosszas ízlelgetés után bontakozik ki; az utóíze pedig még jóval azután is az ínyünkön marad, hogy a palack kiürült". Ami a legkülönösebb volt a kötetben, hogy a történet félelmetesen kegyetlen, végzetszerű, jóvátehetetlen, sötét: mégsem tudtam abbahagyni. Furcsa volt, hogy talán épp ezé a könyvé az egyetlen olyan Tikos Péter - Vass Richárd-féle borító, amely álomszép akar lenni. Egy álomcsúf könyvön...
Külső: négyes.
Belső: ötös.

Jo Walton: A király békéje (2012)
Ennek a könyvnek a beszerzésén töprengtem a legtöbbet. Ezt vettem utolsónak. Egyedül ezt bántam meg egy kicsit. Pedig: jó könyv. De. Először is, a borítója valami förtelem, s nemcsak azért, mert torz a ló és csúf a nő. Ha valamilyen ez a vaskos, 638 oldalas mű, akkor epikus, lassan hömpölygő, tele érzésekkel, színekkel, képekkel, tájakkal, amelyekben még a csaták is némák és sötétek csak, de nem brutálisak, s amelyben még a halál is monoton. Erre jön ez a vörös hajú nőstény és belémlovagol, gyorsan és véres könyörtelenséggel... Másrészt meglehetősen mást vártam, mint amit kaptam. Amit vártam: az Artúr legenda fantasy átiratát női főszereplőkkel. Ehelyett különös keverékvilág érkezett, amely legalább annyira kelta, ír és brit, mint amennyire fantasy, így amolyan se hús, se hal, tele valódi regék és dalok alapján megalkotott regékkel és dalokkal, amelyek száraz, korrekt hangulatutánzatok... Végül amikor épp kibontakozott volna a cselekmény, mindjárt félbemaradt, mert ez egy első (két) kötet. Követelem a folytatást!
Külső: kettes.
Belső: hármas.

Jack Vance: Rhialto, a Csudálatos (2013)
A kötet a sorozatban harmadikként jelent meg, de én ezt olvastam el először. Be kell valljam, egyszerre két dolog vonzott hozzá nagyon erősen: a szépséges borító, s az, hogy a másik két alfolyamból már annyi kedvencem lett, hogy úgy éreztem, erre a zöld kiskönyvre kell költenem a pénzemet... Nem bántam meg. Teljesen, egycsapásra elvarázsolt ez a világ, olyannyira, hogy mindjárt Haldokló Föld-sorozatrajongó lettem, s azóta könyvespolcomon sorakozik az egész saga, elmémben pedig első olvasásuk örömteli emléke, melyet - remélem - számos jóleső újraolvasás követ majd. Hogy mi tetszik annyira ebben a ciklusban, leírtam már itt: Fantasy felfedezéseim - Jack Vance Haldokló Földje. A Rhialto az abszolút kedvencem maradt: szerencsés kezdés volt. Ráadásul Nemes István fordította, remekül, sőt, azt gondolom, ezúttal különösen kiválóan (a Haldokló Földben azért találni még néhány engem zavaró fordulatot, például varázslók trikójáról és más efféle dolgokról). Tőle való az érdekes előszó is, amely segített megismerni Vance világát.
Külső: ötös.
Belső: ötös.

Linkek:
MesterMűvek - Klasszikus alfolyam 2011-2013
MesterMűvek - Science Fiction alfolyam 2011-2013