Ki az a magyar író, akinek a leghíresebb hőse egy mókus? Aki képes volt groteszk novellát írni Rákosi Mátyás születésnapjára? És aki legjobban a budai Márvány utcában szeretett borozgatni és anekdotázni?

A megfejtés természetesen Tersánszky Józsi Jenő, a magyar irodalom egyik legkülöncebb, legkülönösebb és legkülönlegesebb szerzője. A Misi Mókus kalandjai (1953) című, bájos és örökszép, mégis fanyarul szókimondó meseregény írója legjobban talán világcsavargó, semmiféle kötöttséget és szabályt el nem tűrő hősét, Kakuk Marcit szerette, akiről a húszas, harmincas években írt vidám, rövid műveket. Maga is hasonlított Marcira abban, hogy mindent kipróbált és teljes odaadással művelt, ami a kortársak szerint egyáltalán nem volt „írós”, felnőtthöz vagy polgárhoz illő: krimit írt, öngyilkosságot kísérelt meg, habár nem jószántából, egy művéért szenvedve börtönben ült, dolgozott a könnyű színháznak és zenehumoristaként is fellépett (utóbbi azt jelenti, hogy a kabaréban egy maga választotta, különleges, kétágú furulyával szerepelt zenebohócként).

Tersánszky-művet olvasni általában olyan, mintha átvonulna az ember felett egy nyári zápor: hihetetlen tempóban és frissítően záporoznak ránk a tréfák, gondolatfutamok, fanyar bölcsességek és csavaros kalandok, hogy a gyorsan és könnyen kivégzett mű kellemes emléke még sokáig velünk maradjon. Ilyen lélekemelő, mégis pátosztalanul humoros rövid írása a Legenda a nyúlpaprikásról, amely a mindenki által kisemmizett, nyúlhúsra vágyó, ám helyette nyúlpajtásra találó Gazsi és a mesebelien szerencsés nyulacska, Paprikás történetét meséli el. (Paprikás később még mesekönyv-alakká is önállósult belőle, amikor az írónak leginkább már csak a gyerekkönyveit jelentette meg a hatalom.)

S ilyen a nagy ívű, szórakoztató, ám abszurd meséjével mégis a mindenfajta diktatúráról való elmélkedésre késztető Egy vezérbika emlékiratai is. A Holnap Kiadó jelen kötetének ez az írás teszi ki a nagy részét, mégpedig Győrfi András komolytalanul aprólékos rajzai kíséretében. A történetét a feminista külsejű, de érzékeny szívű nőírónak, Merész Mazurek Marcellának lediktáló, még a világháborús lövedéket is túlélő csodaszarvas (avagy csoda-szarvas) születésétől kezdve emlékszik vissza harcaira, kapcsolatára emberekkel és politikusokkal, fajtársakkal és más vadállatokkal (például egy medve-családanyával…). A regény cselekményét így foglalta össze maga az író: „egy szarvasbika mint kis gidó tapasztalatokra tesz szert az emberek társadalmában, és aztán amikor szarvastársai között a vadonban fölcseperedett, hát olyan üdvös újításokat vezet be, amik szarvasnépének létét mentik meg a veszedelmekből, noha homlokegyenest ellenkeznek a szarvasok társadalmának ősi, bevált intézményeivel.” Kérdés persze, tényleg olyan jól járnak-e az említett állatok: a büszke vezérbika ugyanis hőssé nemesedve esik el története végén – legalább is csordája szemében –, ám a valóságban életben marad, vándorkomédiássá válik, majd pedig felkeresve a maga szellemíróját, Merész M. Marcellát, nagy íróvá… Amennyiben tehát élete fő művét, az új szarvasrendet halála és önfeláldozása igazolná: az, ugye, máris nem igaz…

A címben eredetileg határozott névelő volt...

Akárhogy is értelmezzük azonban a regényt, igazán élvezetes olvasni. Tetszett a maga Képtelen természetrajzában egészen emberszerű állatokról író Nagy Lajosnak is. Nyugatba írt ajánlójában ugyanis így fogalmazott: „Ha az igazság volna a lélekvándorlás tételében, akkor Tersánszkyról azt kellene hinnünk, hogy egyszer valaha szarvas volt. Mert így tudni valamit, szóval így tévedhetetlenül tudni a szarvast, szinte képtelenség, másképpen, mint egyéni átélés alapján.” Ekkor már 1938-39-et írtak: és egy vezérbikánál sokkal veszedelmesebb vezérek fenyegették Európát, akiknek még annyi önkritikájuk sem volt, mint eme önjelölt, derék szarvasvezetőnek. Ám a regény ma is, akár teljesen másnak-másként olvasva is tud újat és érvényeset mondai. Érdemes belekezdeni!

A cikk az Ekultura.hu-n: Tersánszky Józsi Jenő: Egy vezérbika emlékiratai / Legenda a nyúlpaprikásról
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  

Az Xpress Fórumában ebben az évben is meghirdették a már jól ismert játékot, amelyben 2013 tíz legjobb filmjét választják ki. Ez jó alkalom az avatott filmtudósoknak megmutatni, mi minden érdekeset láttak az elmúlt évben, s egyúttal persze megszületik egy lista is a legnépszerűbb filmekről. A részt vevő címek száma idén 352 volt, ezek azok a filmek voltak, amelyeket 2013-ban mutattak be a magyar mozik, illetve amelyek 2011-13 közt születtek és DVD-n (Blu-Rayen) jelentek meg nálunk 2013-ban.

Részt venni nem szoktam a játékon, csak az eredményeket figyelem, de azokat izgalommal. Végignézve a listát, megállapítottam, hogy idén félelmetesen kevés film keltette fel az érdeklődésemet: többet is láttam ilyen és olyan módon, de mindössze hat olyan volt, amit be is szereztem a gyűjteményembe, mert úgy éreztem, sokszor megnézném őket. Ezek közül valóban 2013-as mozi csak három volt, az általam adott tetszésszámuk pedig 78%-os.*

1. Lincoln (2012)
Lincoln
10/10
Nagyon nehéz egy ennyire jó filmről bármit írni. Talán azzal kellene kezdeni, hogy kiváló a forgatókönyv, amely egy ennyire patetikus, hazafias és megfilmesíthetetlen témát ilyen történelmi, hiteles és képernyőre kívánkozó történetté tudott átírni. Az, ahogyan a film csak egyetlen dologra, az elnök törvényesség körüli dilemmáira és a rabszolgaság eltörlésének (a feketék emberré nyilvánításának!) megszavaztatására koncentrál, lehetővé teszi, hogy tele legyen messze vezető kérdésekkel. Mire való a háború? Visszaélhetünk-e a hatalommal, ha jó ügy érdekében tesszük? Milyen egy nagy államférfi? Miről szól a politika? És ha pusztán jó bemondásokról, alkukról, helyezkedésről és sztárpolitikusok körtáncáról, akkor hogy kerekedhet ki belőle időnként, egy demokráciában mégis valami jó és örökre ható?
Kedvenc jelenetem: Thaddeus Stevens hazaérkezése a szavazás után.
Valamiért hasonló film, és szeretem: A király beszéde.
Ami nem tetszik benne: Hogy Daniel Day-Lewis erre a szerepre is Oscart kapott két korábbi díja után, miközben Hugh Jackman (A nyomorultak Jean Valjeanja) díj nélkül távozott.

2. Női szervek (2013)
The Heat
10/9
Imádom a "két ellenlábas nyomoz, aztán barátok lesznek"-típusú filmeket a Die Hard 3-tól és A közellenségtől a 16 utcán, a Vadiúj Vadnyugaton és az Ovizsarun át Az utolsó cserkészig és A zűr bajjal járig, még a Két kopper is tetszett. Már a Beépített szépség 2. is pedzegette, milyen lenne megcsinálni két férfi munkapárosa helyett két nyomozóhölggyel a témát, de annyi fantáziától, hogy ha az egyik nőies, hosszú hajú, magas, vékony és fehér, a másik legyen férfias, rövid hajú, alacsony, tömzsin izmos és néger - hát, még nem lett jó a film. A Női szervek viszont - leszámítva a hallatlanul izgalmas történetet, mert az aztán nincs - mindent hoz, ami a buddy cop-filmek tipikus összetevőjének számít: a két teljesen különböző társadalmi háttérrel, öltözködési, beszéd- és mozgáskultúrával rendelkező, belül azért sérült lelkű, kifelé viszont elképesztően erős személyiséget mutató, hallatlanul szórakoztatóan és változatosan káromkodó, minden ügyet közösen felgöngyölítő, így a barátság értékére is megtanító két nyomozó valóságos női Tango és Cash. Remélem, lesz folytatás: a film számomra máris állandóan idézgethető klasszikussá vált.** (Véleményemet itt is megírtam.)
Kedvenc jelenetem: Sandra Bullock tiszta vizet önt a pohárba,  mégpedig sok f betűs szóval.
Valamiért hasonló film, és szeretem: Tango és Cash.
Ami nem tetszik benne: A magyar cím - mert értem én a poént (ha-ha), de ahány fura tekintetet kaptam már, amikor mondtam, mennyire tetszik nekem a Női szervek...

3. Farkas (2013)
The Wolverine
10/8
Kövezzenek meg, abszolút nem érdekel Rozsomák. Fogalmam sincs ki ő, sosem voltam X-Men-képregény-rajongó és szelídítetlen patásokkal sem lehetett volna a képernyő elé vonszolni, ha az első X-Men-filmben nem Hugh Jackman, Famke Janssen, Ian McKellen és Patrick Stewart játszik. (A többieket azért hagytam ki, mert őket is A kívülállók kedveltette meg velem.) Vagyis számomra az a lény Farkas és egy arca van: az, amelyik nagy részben Hugh Jackmané, kis részben pedig a sminkmesterek alkotása. Szerencsémre más mozinézők is így lehettek a dologgal, különben nem nőtt volna Farkas szerepe a klasszikus trilógiában lassanként a legnagyobbá, elhomályosítva más, a régi képregénykedvelőknek nyilván nagyon hiányzó karaktereket is. Aztán jött az X-Men kezdetek: Farkas (hogy hogyan lehet majd megkülönböztetni ezeket a címeket később, nem tudom: mindenképp úgy jártak, mint Asimovtól Az Alapítvány előtt és az Előjáték az Alapítványhoz...), ami minden rajongásom ellenére sem jó film. Egyrészt telepakolták új arcokkal, akiknek nem jutott elég tér, legfeljebb a keményvonalas rajongók listázhatták, hogy, aha, most már ő is szerepelt, másrészt három rész Jean Grey iránti szerelem után elég nehéz volt egy korábbi örök szerelmet megrajzolni (még ha Farkas el is felejti majd): tulajdonképpen lehetetlen színésznői feladat. A Farkasban ezeket az anomáliákat végre sikerült kiküszöbölni. Nem nyúltak a történelemhez, mint az ilyen szempontból rendkívül zavaros X-Men: Az elsőkben, nem kreáltak újabb örök szerelmeket, nem hét főszereplővel indítottak Farkas mellett, nem került elő a film folyamán mutáns minden bokorból csak azért, hogy később ködbe veszhessen, és nem ragadtak bele Farkas sebezhetetlenségének történetébe sem. Ami aztán létrejött: egy kicsit egysíkú, izgalmas, gyors menetű, az eredeti trilógiánál kisebb mondanivalójú akciódráma, aminek viszont van eleje, vége, közepe, és jó nézni - plusz Hugh Jackman is kiváló benne.
Kedvenc jelenetem: Mindegyik, amiben a Jean Grey-látomás szerepel: a film legjobb ötlete véleményem szerint.
Valamiért hasonló film, és szeretem: X-Men: Az kívülálók.
Ami nem tetszik benne: Az egész Japán-tematika: telve van sztereotípiákkal.

4. Jack Reacher (2012)
Jack Reacher
10/8
A film, amitől a leginkább féltem. Nem is néztem meg moziban: amikor csak ketten vagyunk, én és a DVD, könnyebb megemészteni a csalódást. Ami azonban most elmaradt. A Jack Reacher egy igen jó film lett, Jack Reacher pedig kiváló figura, nem annak ellenére, hogy Tom Cruise játssza, hanem épp azért. Igaz, nem sokban hasonlít a könyvek törhetetlen orrú, kétméteres, fenyegető külsejű óriására, de mindez kb. három percig érdekelt, többé már nem. Ahogy az sem zavart, hogy a történetet helyenként jelentősen átírták (izgalmasabb és gyanúsabb háttértörténetet kaptak egyes, később már nem is olyan fontos szereplők), hogy a zene nem különösebben sikerült jól, s hogy a főgonosz és szervezete sokkal tragikusabban és elemibben volt félelmetes a könyvben, mint itt. Eleve az életben nem gondoltam volna, hogy egy ennyire nem Reacheres kötetet filmesítenek majd meg (nem kisváros zárt közösségében nyomoz, van nyomozótársa, nagyvárosi a történet), s mégis sikerül az igazságosztó, semmiből érkező és semmibe tűnő, kallódó figurát ilyen kiválóan megragadni. Fantasztikusak a mellékszereplők is és ötletesek az akciójelenetek: ha nem lenne két felesleges verekedés és egy megmagyarázatlan mondat (Emerson szájából, a végjelenetben), tökéletes is lehetne minden. Nem tudom, megismételhető-e a siker, de ha lesz folytatás, már nézem is.
Kedvenc jelenetem: Reacher beszélgetése a bárban Sandyvel.
Valamiért hasonló film, és szeretem: Ismeretlen férfi.
Ami nem tetszik benne: Elfelejtettek kesztyűt húzni az érmét bedobó kézre. Ez már olyan örök baki marad, mint Han Solo mellénye.

5. A király látogatása (2012)
Hyde Park on Hudson
10/6
A király beszéde után nyilván el kellett készíteni ezt is: a nyársat nyelt britek hotdogpartijának bájos történetét... Különös film VI. György és Roosevelt elnök találkozásáról: egyszerre szeretne hazafias lenni, meg nagy embereket ábrázolni papucsban, meg szerelmi románcot is mutatni. Nekem sokkal jobban tetszett, mint másoknak, egyáltalán nem éreztem egyszerű karikatúrának a királyi pár és az elnökházaspár ábrázolását, s a király és az elnök közös jelenetei igazán sokat adtak a film értékéhez. Csak éppen a nehézkesen, bonyolultan, melodrámaian, sőt unalmasan felhasznált kerettörténet (Laura Linney egyébként jó alakításával) foszlik le a találkozó történetéről úgy, mint az ócska ruhák az elnöknek felajánlkozó, rajongó, középkorú hölgyekről. Ha igaz, hogy az egész forgatókönyvet az elnök unokatestvér-barátnőjének az emlékiratai ihlették, akkor alaposan elszúrták a végeredményt. Mert a legérdektelenebb figura és a leginkább félbehagyott történetszál épp Daisyé lett. A többi viszont kellemes, benne egy maradandó Bill Murray-féle Roosevelt-alakítással.
Kedvenc jelenetem: Az uszodai, ahol látjuk Rooseveltet úszni gyermekbénulásos testével.
Valamiért hasonló film, és szeretem: A király beszéde.
Ami nem tetszik benne: Az a fele, aminek semmi köze a másikhoz. (Kérdés: de melyik a másik?)

6.  Die Hard - Drágább mint az életed (2013)
A Good Day to Die Hard
10/6
Hát, megszületett... Az első (Drágán add az életed) tökéletes volt. A második (Még drágább az életed) felejthető. A harmadik (Az élet mindig drága) majdnem jobb, mint az eredeti. A negyedik (Legdrágább az életed) egyszerűen rossz. Az ötödik (Drágább, mint az életed), hm... annyi biztos, hogy már felszálló ágban van... A történet intelligens csavarásai, a főszereplő-központúság, a "jó zsaru-rossz zsaru", és az "öreg rendőr nem vén rendőr"-tematika buzgó alkalmazása, a rafináltan gonoszkodó, kiselőadásokat viszont nem tartó főgonosz(ok) felléptetése és a történet középpontjában álló titok többszöri, mindannyiszor helytelen látszatmegfejtése a harmadik filmben is előforduló, kiváló jellegzetességek, amelyek olyan jóvá is tehették volna a Die Hard 5-öt, mint amilyen a 3. volt. Jai Courtney, akinek először még az arcától is irtóztam (nem kellett volna annyiszor megnézni a Jack Reachert...) egyszerűen kiváló választás McLane fiának szerepére, tökéletes pótléka Bruce Willis fiatalságának, de saját jogán is remek szereplő. Amitől a film mégsem jó: a felesleges rombolás, a puszta látvány kedvéért, és - Csernobil. A Gladiátor werkfilmjében van szó arról, hogy a forgatókönyv írásának egy pontján szóba jött Lucilla karakterének öngyilkossága. Ám ekkor valaki közbeszólt, mondván, mégsem normális kiirtani az egyetlen női főszereplőt: ez nem fog tetszeni a közönségnek. Bárcsak ott ült volna ez az okos ember akkor is, amikor valaki kitalálta, milyen állat nagy ötlet lenne a radioaktív Csernobilba áttenni a végső leszámolást... Hogy a két McLane izompólóban rohangáljon a mérgező hamuban, majd a sztori egy pontján a képünkbe vágják, hogy van egy vegyszerük, ami immunissá teszi a hősöket és a gonoszokat az alattomos atomhalálra... No, ne már... Ez aztán majdnem mindent el is rontott. Pedig egyébként jó is lehetne a film: úgyhogy én még várom a folytatást, reménykedve...
Kedvenc jelenetem: Apa és fia a próbababák közé behúzódva egy üres üzletbe megbeszélik, mit rejt a jövő.
Valamiért hasonló film, és szeretem: Die Hard 1-4.
Ami nem tetszik benne: Az, hogy egyáltalán eszükbe jutott Csernobil, de erről már írtam fentebb.

*Összehasonlításképpen a tavalyi listám (335 filmből):
1. Skyfall (2012) Skyfall - 10/10 - A legjobb Daniel Craig-féle Bond-film, az összes közül pedig nekem talán az ötödik leginkább tetsző.
2. A nyomorultak (2012) Les Misérables - 10/10 - Álomfilm: súlyos, de nem giccses, és telve van óriási meglepetésekkel.
3. Men In Black - Sötét zsaruk 3. (2012) Men in Black 3 - 10/10 - A tökéletes folytatás: egyre messzebb visz az eredetitől és már másként tetszik.
4. A Vaslady (2011) The Iron Lady - 10/9 - Művészi, bár néhol művészkedős portré: hol kemény, hol lágy, a legkiválóbb haláljelenettel, amit valaha életrajzi filmben láttam.
5. Looper - A jövő gyilkosa (2012) Looper - 10/9 - A majdnem tökéletes időutazós sci-fi egy majdnem tökéletes Bruce Willis-alakítással.
6. Elrabolva 2. (2012) Taken 2 - 10/9 - Jobb, mint az eredeti, pedig sokkal hihetetlenebb: most már vitathatatlanul Liam Neeson az egyik legjobb akcióhős az évtizedben
7. Jégkorszak 4. - Vándorló kontinens (2012) Ice Age: Continental Drift - 10/9 - A 3. rész mélyrepülése utáni méltó és vicces folytatás sok érzelemmel és a Nagyival...
8. Végzetes hazugságok (2012) Arbitrage - 10/8 - Rövid ideig Oscar-gyanús, drámai Richard Gere-alakítás: nekem most is az.
9. John Carter (2012) John Carter - 10/8 - Ha meg kellett filmesíteni a Barsoom-ciklust, talán nem is lett olyan rossz így: csak túl nagyok voltak az elvárásaim.
10. Tükröm, tükröm (2012) Mirror Mirror - 10/8 - Az ideális őrült-dilis Hófehérke-film: lenyűgöző, mesés, kaotikus, groteszk, szórakoztató.
+1. Hófehér és a vadász (2012) Snow White and the Huntsman - 10/8 - Nagyon Alkonyatos, de azért szexis mítosz-továbbgondolás remek látványokkal, kiváló mostohával...
Tizenegy film, majdnem kétszer annyi, mint az ideiek. Az általam adott tetszésszámuk 89 %-os. És tíz is 2012-es bemutatójú volt a tizenegyből...
**Az Ekultura.hu év végi filmlistájára is a Női szervekkel iratkoztam fel. Itt elolvashatod, ki mit írt kedvencének és hogy nekem mit sikerült még írnom a fentebb dicsért moziról.
Ekultura.hu: 2013 legmaradandóbb filmélményei

Jelentem, én féltem. Ami végeredményben jó, hisz ez lenne a lényeg. A nagysikerű Bartimaeus-sorozatot is jegyző Jonathan Stroud új, borzongató kísértetkönyvének ugyanis ez az egyik deklarált célja: alaposan ráijeszteni az olvasóra. Például sikító lépcsőkkel. Meg vérrel, vörös szobával, befalazott holttesttel, feneketlen kúttal, recsegő bútorokkal, a nagybetűs Jelenségek közeledtét jelző dermesztő hidegről már nem is beszélve.

A Lockwood és Társa, vagyis a szerző új sorozata (jelenleg a második köteten dolgozik) ugyanis egy különös, alternatív mostba repít bennünket. Egy olyan Angliába, amelyben ötven éve megjelent a Probléma: kísértetek járják be az országot, hogy az épületekben lakozzanak. A rémületes Látogatók ellen csak a képzett és meglepően fiatalkorú szellemkutatók vehetik fel a harcot: meg kell találni a rettenetes bűntény vagy haláleset kézzelfogható nyomát, egy koponyát, egy holttestet, egy árulkodó tárgyat, amely magához köti egykori tulajdonosa szenvedő és egyre őrültebbé váló kóbor lelkét – majd pedig el kell érni, hogy a Látogató eltávozzon a megtisztítandó helyről. Segíthet a vasreszelék, a szellemkard, a bátorság, de persze szükség van olyan személyekre is, akik érzékelik a lelkek jelenlétét.

Lucy Carlyle a Lockwood ügynökség ifjú alkalmazottja. Mindenkinél hitelesebben és megbízhatóbban képes érintkezni a boldogtalan kísértetek világával, így már a kötet első lapjain tanúi lehetünk, hogyan fejt meg egy majdnem fél évszázados eltűnési rejtélyt és egy néhány napos, titokzatos halálesetet egyszerre. Közben szert tesz egy nyakláncra, amely kalandos nyomozáshoz vezeti tovább. Vajon elegendő-e, ha feltárjuk a múlt tragédiáit, vagy igazságot is kellene tenni a kísértetté lett személyek ellen elkövetett bűntények ügyében? Lucy persze, hűen igazságérzetéhez és fékezhetetlen kíváncsiságához, az utóbbi megoldásra szavaz. Ám a kutatás rettenetes bajokba keverheti: evilágiakba és túlvilágiakba egyaránt…

Forrás

A kötet egyszerre ifjúsági thriller és kísértetes regény. Helyenként olyan, mintha két kamasz-Sherlock Holmes nyomozna benne (igaz, az egyikük lány), máskor azonban egy igazi rémtörténet (netén rémfilm) díszletei között találhatjuk magunkat vérfagyasztó, bár a nyomozást előre nem mindig vivő események és természetfeletti varázstárgyak közepette. Bizonyos, hogy letehetetlen a könyv: és igen, én felnőtt létemre féltem, miközben olvastam. Néha.

Forrás

Ugyanakkor épp ez egyetlen homályos kérdést is megfogalmazott bennem. Nem tudom, kiknek is szánta Stroud a kötetét. Ha felnőtteknek, akkor felesleges volt a nyolc-tizenöt évesekre hagyni a szellemirtást. A cselekmény nem túl bonyolult, de okozhat meglepetéseket, az izgalom pedig garantált. Ha viszont a célközönség azonos korú a kísértetleleplező ügynökségek alkalmazottaival (és azt hiszem, ez az igazság), akkor ez nem különösebben tetszik nekem. A szamarkandi amulett ugyanis nagyon vicces volt, A sikító lépcső azonban szinte teljes mértékben nélkülözi a humort. Ha az elbeszélő, Lucy néha boldognak és mókásnak is érzi a helyzetét, engem nem nagyon bűvöl el az a disztópia, amiben él. Ahol a nyomorgó mosónő anyuka már kisiskolás korában „eladja” a gyerekét egy szellemkutató ügynökségnek, miközben a szellemek rendre ölik az ügynököket (és Lucy csak legyint, amikor egyik vagy másik versenytárs ügynökség ifjú alkalmazottainak elhalálozásáról hall, persze, hisz a Fittes-cég gyerekeiért nem kár…). Ahol a Lockwood és Társa mindkét férfi (fiú) tagja masszívan lenézi Lucyt, aki nélkül még csak nem is rúghatnának labdába a nagy kísértethajkurászó versenyben. Ahol a rendőrség csak hátramozdít, meg van sértve és fenyegető, miközben az ügynökök életeket mentenek helyettük. És ahol a kísértetek olyan fenyegetőek, hogy lassan eltűnik belőlünk a szánalom irántuk, még úgy is, ha tudjuk, emberként milyen tragikus véget értek. Különösen fura, hogy a szerző előtt annyira ott lebeg minimum egy trilógia jövőbeli képe, hogy nem is zárja le megnyugtatóan a sztorit: pedig ha kiskamaszoknak szánja, nem ártott volna.

Mindettől függetlenül A sikító lépcső igazán izgalmas könyv. Várom a folytatást.

A cikk az Ekultura.hu-n: Jonathan Stroud: A sikító lépcső esete
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  

Egyperces novellák. Apró történetek. Miniatűrök. Karcolatok. Kisszövegek. Példázatok. Morzsák a nyelvből. Rövidnovellák. Parabolák. Csupa kispróza. Átlagosan féloldalasak, de a leghosszabb sem több hét apró lapnál. Nem tudom mik ezek, de csodálatosak. „Hát voltaképpen ennyi az egész.” Az utolsó mondat már valódi Danyiil Harmsz-idézet. Ahogy az alább következők is, mind szövegkezdő mondatok:

„Négy hónapot ültem az inkubátorban.” „Egyszer Orlov túl sok borsófőzeléket evett és meghalt.” „Egy ember még hívő volt, amikor lefeküdt aludni, de hitetlenül ébredt.” „Volt egyszer egy négylábú varjú.” „Egy vékony nyakú ember bemászott egy ládába, magára csukta a fedelet, és fulladozni kezdett.” „Láttam egyszer, hogyan verekedett össze egy légy és egy poloska.” „Így kezdődik az éhezés…”

Amiből azonnal látszik, hogy ebben a rendhagyó tematikájú kis kötetben mindenféle szöveg akad: önvallomás, mese, szójátékos szösszenet, csalimese, szövegfolyam, verses-prózás szövegfüzér, jelenetnek látszó írás (hogy miért csak látszik, arról később). Mindaz, ami belefért Danyiil Harmsz orosz avantgárd író rövid és keserű életébe, aki 1905-ben született, az 1920-as évek végén indult, mégpedig formabontó orosz avantgárd költő-író-rajzoló-szöveggyártóként és a hatalom által rossz szemmel nézett Oberiu csoport tagjaként, majd gyerekirodalmi szerzővé fokozták le, betiltották, száműzték, elengedték, ismét letartóztatták, mígnem a leningrádi elmegyógyintézet falai közé menekült, mint „hivatalos” depressziós, ahol aztán 1942-ben alkalma volt a blokád alatt az elsők közt éhen halni… Az Esetek válogatást ad Harmsz igen későn felfedezett, bár özvegye és barátja által hosszú éveken át híven őrzött írásaiból, magyarul valójában először.

Hogy milyenek ezek az írások – expresszionisták vagy furák, szürrealisták vagy netán különcök, groteszkek, avagy zavarba ejtők, abszurdak, pláne mivel az orosz avantgárd zaumhoz kötődnek, a nyelven túli nyelv megalkotásának kísérletéhez… – azt nehéz megmondani. Mindenesetre elképesztően jók. Jó őket olvasni, jó felettük ötletelni, mindegyik mond valamit, de csak ha akarom, egyébként mindössze létezik, van, és hat. Megértetlenül is.

Például A dolog című csodálatos elbeszélés, amely számomra valami igazán orosz. Családtörténet, és van benne cseléd, bánatos nótázás, ortodox szerzetes, illő társadalmi viselkedés, csehovi boldogtalanság… Teljesen igazi novella. Leszámítva, hogy állandóan ismétlődő formulák vannak benne, az említett szerzetes a padlóban tűnik el, és hogy a szereplők érzelemkifejezés helyett mindig isznak egyet, vagy bekapnak egy falat uborkát. Megromlott házasság: puff, egy uborka a szájba. Bevallani, hogy az életben minden félresikerült: ordítozás egész éjjel, egymagunkban. És a befejezés: „A papa pedig reggelig ott ült az ebédlőben és ordítozott, aztán fogta az aktatáskáját az iratokkal, felvette a fehér sildes sapkáját, és szerényen elment dolgozni.” Szerényen!

Vagy egy másik történet: a legvidámabb módon és a legkerekebb tőmondatokban számol be a tömény agresszióról. Mit is tennék a vendégemmel, ha szabad lenne: nem, nem teával kínálnám, hanem ütném, rúgnám, taposnám. De hogy miért? Miértek nincsenek ebben a világban. Van viszont állatmese – egy emberről, aki magasabb akart lenni. Van gyerekkori visszaemlékezés, látszólag teljesen hagyományos, csak éppen R betűvel kezdődő szavak keresésébe, vagyis egy totális nyelvi hiányba fut bele. De tényleg, mit is tudunk magunkról és mire is tudnánk visszaemlékezni? Hisz azt sem tudjuk kifejezni, mit érzünk éppen most, ebben a percben! Az abszurd szerző-elbeszélőn kívül számos ember tűnik fel szereplőként: kisemberek, nevecskék, akikkel mindennapian fura dolgok történnek. Ott van Szemjonov, aki elmegy sétálni és elveszti a zsebkendőjét. Fegya Davidovics, aki megpróbál vajat lopni saját magától. Szemjon Szemjonovics, aki felveszi és leteszi a szemüvegét, mert sosem lehet biztos benne, ül-e egy muzsik a szomszéd fenyőfán… Pronyin, aki épp megcsodálja egy hölgy harisnyáját, amikor elviszik. (Csak így egyszerűen, tudjuk kik, és hova – megszokott errefelé.) Puskin és Gogol (nem az igaziak, vagy mégis?), akik csak káromkodnak, és csak szólongatják egymást és csak káromkodnak… Ők egyébként egy jelenet szereplői: ami attól jelenet, hogy ki van írva a szereplők neve és nincs narrátor, csak szereplőutasítások, vagyis a megszólalások csak lógnak a levegőben, amúgy Godot-ra várvásan (így aztán könnyű észrevenni a lényeget – persze csak ha van…).

Nekem a Gubanc, a Pénz, az „Egy francia kapott ajándékba”, A dolog és az egészen örkényi Találkozás mondta a legtöbbet – most éppen. De érdemes újra próbálkozni: ez a könyvecske az újra-meg-újra-elővevős, szétolvasós fajtába tartozik. Akinek pedig nehéz valahova tenni ezt a különös, avantgárd korpuszt, ajánlható a fordító-válogató Hetényi Zsuzsa okos előszava (aminek egyetlen hibája, hogy én utószónak tettem volna a kötetbe). És… „Eh, írnék még, de a tintatartó hirtelen eltűnt valahová.” Ez is Harmsz-idézet: gyakori probléma, nem?

A cikk az Ekultura.hu-n: Danyiil Harmsz: Esetek - Válogatott írások
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  

Túl a karácsonyestén és az utolsó idei olvasmányok behabzsolásának kezdetén lassan itt az ideje az éves kedvencek felsorolásának! Következzen tehát egy lista az ezévi legjobb olvasmányokról, azaz a legkiválóbb megjelenésekről: 22 + 2 kötetről.

1. Tuna Kiremitçi: Minden ima az égbe száll
Jószöveg. Megríkatósan szép és izgalmas kisregény Törökországból. Két nő, egy idős, a világtól búcsúzkodó és egy fiatal, dühös, saját lábára állni akaró beszélgetései, találkozásai, csatái adják a történet keretét, melyben mindkét nő mesél a másiknak, mindkettő saját élete nagy szerelméről. Itt bőségesebben is írtam arról, miért meghatározó könyv számomra.

2. Ignacy Karpowicz: Égiek és földiek
Typotex. Monumentális és sziporkázóan szellemes, élvezetesen provokatív, őrülten modern és néha egészen megható mítoszregény rólunk, emberekről, néhány istennel feldobva. Nemcsak fontos könyv, elolvasni is jó. Itt írtam róla, itt pedig a szerzővel készült interjú olvasható.

3. Danyiil Harmsz: Esetek
Typotex. A Science in Fiction sorozat újabb kötete parádés betekintés a letiport orosz avantgárd kulisszái mögé. Egy zseniális szerző mininovellái, egypercesei, szövegei, parabolái, jelenetei, meséi - örkényi, kafkai, harmszi kalandozás önmagunkban, a világban és a semmiben. Itt írtam róla.

4. Ödön von Horváth: Korunk gyermeke
Helikon. A tavalyi Istentelen ifjúság után újabb meglepetés volt ez a kisregény. Az előttem eddig csak egy rossz előadásban látott Mesél a bécsi erdő szerzőjeként ismeretes író fantasztikusan modern, prófétai és különlegesen megírt kötete diktatúráról, nácizmusról, a bennünk lakó szörnyekről.

5. Richard Adams: Gazdátlanok
Metropolis Média. Gyönyörű és félelmetesen kegyetlen állattörténet: felejthetetlen, megrázó és objektív példázat a Gesztenye, a honalapító szerzőjétől. Két kutya menekülésén keresztül az emberiség sorsába tekinthetünk bele, és a környezetvédelem is terítékre kerül. Itt írtam a kötetről.

6. Jo Baker: Longbourne árnyékában
IPC. Egy páratlanul furcsa és rejtélyes kötet. A kiadás és a tálalás a romantikus könyvekhez sorolja, s végül is valami ilyesmi is: Jane Austen Büszkeség és balítéletének másik oldala, Longbourn élete a cselédség szemszögéből. Az elbeszélésmód és az, ahogyan a nagy előd rejtett utalásaiból egy majdnem-keserű történetet bont ki, számomra mégis a tiszta szépirodalomhoz közelíti. Jó könyv.
7. Agatha Christie: N vagy M
Európa. Nem lenne szabad szerepelnie, hisz nem első kiadás, mégis feltüntetem. Idén ugyanis csupa olyan kötet jelent meg Christie-től, amely már elérhető volt korábban, de általában csak csonkán, rosszul magyarítva: és csodás, hogy végre jó kiadásban is kézbe foghatók. Az N vagy M viszont ismét Göncz Árpád csodálatos, klasszikus fordításában olvasható (Liba, liba, gúnár...). Nem is kell más.

8. Indrek Hargla: Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-templom rejtélye
Metropolis Média. Egy parádés történelmi krimi, ami meghozta a kedvemet az egész zsánerhez. Észtföldön, a középkorban játszódó detektívtörténet, rengeteg izgalommal, fordulattal és kulturális korjelzővel. A borító rettenetes, mindjárt két helyesírási hibával... A könyv csodás. Itt írtam róla.

9. Dashiell Hammett: A tizedik nyom
Agave. Hosszú várakozás után végre ismét Hammett-novelláskötet! A kemény krimi szűkszavúan sokatmondó szerzőjének remek Continental Op novellái kiváló fordításban, szép köntösben kerülnek az olvasó elé. Alig várom a folytatást! A könyvről a blogon is írtam.

10. Lee Child: Összeesküvés
General Press. Amikor először olvastam, még csak úgy-ahogy tetszett, másodjára viszont már nagyon. Egy feltűnően kis terjedelmű Reacher-történet (nem oldalszámra, hanem hatókörre), amely csak a végén tágul hatalmas üggyé. A műfaj és a főhős világának okos megújítása.

11. Alfred Komarek: Polt felügyelő virágot kap
Napkút. Szomorkás, szórakoztató, nagyon emberi, kissé közép-európai modern krimi sötét emberi kapcsolatokról és néhány jó emberről. A Bűntények a pincesoron széria második kötete. Írtam már róla a blogon, itt.

12. Stephanie Barron: A titokzatos Tiszteletes
IPC. A Jane Austen nyomoz sorozat második kötete talán még az elsőnél is izgalmasabb: rendhagyóbb a bűnténysor, több derül ki a korról, az életmódról és a korszak történelméről, a detektívkedés pedig legalább ugyanolyan szórakoztató. A borító van olyan szép, mint amilyen jó a könyv.

13. Mary Robinette Kowal: Tünékeny illúziók - Bűbájoló történet
IPC. Csipkefinom, virágillatú, selyemtakarós szerelmi történet Jane Austen modorában, egy kis mindennapi mágiával fűszerezve. Fogalmam sincs róla, hogyan kerüli el, hogy giccses legyen és hogy sci-fi, fantasy vagy romantikus regény a műfaja, de őszintén tetszik és ajánlom.


14. Clark Ashton Smith: Gonosz mesék
Delta Vision. Tökéletesen borzongató, ódon hangulatú, cizelláltan szépszavú rémtörténetek a műfaj amerikai történetének egyik klasszikusától. A MesterMűvek sorozat Klasszikus alfolyamának egész évben várva várt kötete meghálálja a türelmet: remek. Itt írtam róla.

15. Jack Vance: Rhialto, a Csudálatos
Delta Vision. Első igazi, nem kényszerű találkozásom a fantasyval: és mindjárt a Haldokló Föld-ciklus langyosan apokaliptikus, humorosan heroikus és logikusan cselekményes zárókötetével kellett kezdenem... A kiadó csodákra képes: a végén még megszeretteti velem a zsánert! Itt írtam róla.

16. Edgar Rice Burroughs: A Mars katonája
Szukits. A Mars-sorozat hetedik kötetével (amely állítólag mindössze kétszáz példányban hagyta el a nyomdát) folytatódik Burroughs planetáris románc-szériájának magyar kiadása. Az eddig még magyarul nem olvasható új kaland önállóan is kiválóan megáll a lábán. Itt írtam róla.

17. Bill Bryson: Shakespeare - Az egész világ színház
Akadémiai. Véleményem szerint a legkiválóbb Shakespeare-biográfia magyar nyelven. Ha nem hangzana az ilyesmi túlzásnak, azt kellene írni róla, hogy minden benne van, amit valaha is tudni akartál az angol drámaíróról. És még az is, amit nem. Itt írtam róla.

18. Kádár Gábor - Vági Zoltán: A végső döntés
Jaffa. Nagyívű, alapos, megdöbbentő és abszolút tényszerű áttekintés arról, mi és hogyan is történt 1944-ben Magyarországon. A két fő kérdés: honnan eredt a magyar mindennapok antiszemitizmusa? És: végre lehetett volna-e hajtani a magyar holocaustot nélkülünk? Utóbbira sajnos a válasz: nem.

19. Stacy Schiff: Kleopátra
Partvonal. Olvasmányos, a híres fáraónő személyét teljesen új nézőpontokból láttató, remekül megírt életrajz a Pulitzer-díjas biográfus tollából. Képmellékletek, térképek, jegyzetek teszik szakszerűvé a kalandozást, a szórakozásról pedig sok más mellett a praktikus női szemszög gondoskodik. Itt írtam róla.

20. Grüll Tibor: 50 dolog, amit nem képzeltél volna a rómaiakról
Kalligram. Hahner Péter tévhit-könyveihez hasonló remek keveréke az elmélyült kutatással kinyert szaktudományos adatoknak és a rendkívül szórakoztató, csevegő hangú mesélésnek. Mindenkinél sikert aratott, akinek csak a figyelmébe ajánlottam.

21. Hahner Péter: A nem létező rejtély
Panem. Ott ültem az író-olvasó találkozón, amikor feltettek egy kérdést a Kennedy-gyilkosságról. És akkor rápillanthattam annak az adattengernek a felszínére, ami Hahner Péterben létezik a problémával kapcsolatban. Most pedig itt az egész óceán: bárcsak kimerné már mindenki. Mert nincsenek titkok... Végezve a képzavarral: hiánypótló könyv, ami nagyon kellett már. 

22. Sinclair McKay: A Bletchley Park titkos élete
Gabo. Kellemesen olvasható, kedélyes hangú áttekintése a második világháború kódfejtő boszorkánykonyhája mindennapjainak. Kik, mit, hogyan fejtettek meg az ódon kastély falai mögött és a kertben megépített barakkirodákban? És hogy tudtak hallgatni róla évtizedekig, hűségesen?
+1. Brian Cox - Jeff Forshaw: A kvantum világegyetem
Akkord. A Talentum Tudományos Könyvtár egyik legújabb tagja szellemesen, érthetően, s a Hawkingtól, Gribbintől, Daviestől, Kakutól megszokott példáktól eltérőket használva vezet be a kvantumelmélet, az atomok, az energia és az egyesített elmélet feltételezett lehetőségének világába.

+2. Venetianer Pál: Az emberi genom
Akadémiai. Egy tökéletes természettudományos könyv a magyar genetika koronázatlan királyától. Okos, érdekes, részletes, színes, alapos. Mi az a genom, meg gén, meg kromoszóma? Mit mutatott ki a Humán Genom Program? Mit kell tudni a genetikáról ma? Itt minden kiderül.

Ui.1.: Amikor elkezdtem írni az alábbi felsorolást, mindjárt belekerült négy könyv, melyet aztán szomorkodva kellett kihúznom. Kiderült ugyanis, hogy mind Jenny Erpenbeck Otthona és  Trisse Gejl Pártriárkája (L'Harmattan), mind Clemens J. Setz Szerelem a Mahlsadti Gyermek idején című különös elbeszélésgyűjteménye és Eugen Ruge A fogyatkozó fény idején című családregénye (Európa) tavaly jelent meg, csak én olvastam őket az idén először. Ettől függetlenül - bár a 2013-as listára nem kerülhettek fel - szívből ajánlom őket mint remek olvasmányokat és nagy könyveket.

Ui.2.: Ja, és persze ezek a kötetek még mind itt szerepelhetnének, méltán.
1. Hisham Matar: Férfiak földjén (Animus, itt írtam róla)
2. Judith Schalansky: Darwinregény (Typotex, itt írtam róla)
3. Janusz Leon Wisniewski: Intim relativitáselmélet (Typotex, itt írtam róla)
4. Agatha Christie: Grand Tour  (Partvonal, itt írtam róla)
5. James Forrester: Megszentelt árulás (Agave, remek történelmi krimi)
6. Georges Simenon: Maigret és a flamand lány (Agave, itt írtam róla)
7. Kovács Noémi: Lélekölő (Athenaeum, itt írtam róla)
8. Robert van Gulik: A vörös pavilon (Sorozat Könyvek, itt írtam róla)
9. Kondor Vilmos: A másik szárnysegéd (Agave, itt írtam róla)
10. Vu Cseng-en - Tokaji Zsolt: A majomkirály története (Quattrocento, itt írtam róla)
11. Tokaji Zsolt: A kínai könyv története (Quattrocento, itt írtam róla)
12. B. Szabó János: Háborúban Bizánccal (Corvina, itt írtam róla)
13. Marosi Ernő: A romanika Magyarországon (Corvina, itt írtam róla)

Linkajánló:
2013 -  Könyvvágyak - a Könyvhét kapcsán
2012 -  Az év szeretni való megjelenései 
2011 -  2011 legjobb 13+1 könyve
Ekultura.hu-s linkajánló:
Ekultura.hu- 2013: Mi kerüljön a fa alá?
Ekultura.hu - 2013: Mit várunk legjobban a Könyvhéten?
Ekultura.hu - 2013: Mit várunk legjobban a Könyvfesztiválon?
Ekultura.hu - 2012: 2012 legmaradandóbb könyvélményei

Steven Saylor frissen megjelent könyvéről, A holtak méltóságáról írni egyszerre nagyon hálás feladat és nagyon hálátlan is. Jó dolog, mert öröm olyan kötetet ajánlani mások figyelmébe, ami tetszett, amit jó olvasni, és amely már monumentális méreteivel is kiemelkedik a karácsony-közeli könyvdömpingből. Viszont nagyon hálátlan is: ez a regény ugyanis úgy végig van gondolva minden rejtelmességével, titokzatos adatmorzsájával, váltakozó idősíkokban játszódó fejezetsorával és kellemesen olvasható hosszúmondataival – hogy borzasztóan vigyázni kell, nehogy véletlenségből eláruljak a történetről és a benne váltakozó hangulatokról valami kulcsfontosságút. Ugyanis csak akkor élvezheti mindenki annyira a regényt, ahogy én tettem, ha semmi mást nem tud róla, mint ami a fülszövegből is kiderül.

Sőt: óvatos figyelmeztetés a kiadó szerkesztői számára, hogy már megint egy mondattal többet fecsegett el a könyv ajánlószövege, mint kellett volna (Maigret-k és más krimikönyvek esetében is nem egyszer előfordult már ilyen). Sebaj, végül is azt tényleg nem árt tudni, hogy ez az eredetileg az ezredfordulón megjelent könyv a Gordianus-sorozattal és Róma-regényeivel híressé vált Saylor rendhagyó kirándulása a 19. századba. S mindjárt elképesztően nehéz fába vágta a fejszéjét, háromszorosan is.

Egyrészt egy valóban megtörtént, de soha meg nem oldódott bűnténysorozathoz talált ki megoldást: a texasi „cselédirtó”, amely a legkevésbé sem csak szolgálólányok életét oltotta ki, szinte csak a Hasfelmetsző Jackéhez hasonló brutalitással végzett áldozataival. Ahogyan már Edgar Allan Poe zseniális Dupinje is megpróbálkozott egy valóságos bűntény titkának megfejtésével a Marie Roget titokzatos eltűnése című novellában, úgy kötetünk nyomozója is olyasmire derít fényt, ami – talán – tényleg így is történhetett (volna). Ám míg Poe figurája az író saját jelenében kutatott, Saylor könyve egyúttal a történelmi detektívregény kedvelőinek is igazi csemegét nyújt: ez a könyv második különlegessége. A harmadik pedig épp a történelmi nyomozó személye. A szerző ugyanis nemcsak valóságon alapuló történelmi krimit, hanem egyúttal irodalmi detektívtörténetet is írt. Így nemcsak Caleb Carr (A halál angyala), de Jed Rubenfeld (Akar beszélni róla?) és Matthew Pearl (Poe árnya) rajongói is örülhetnek: Saylor ugyanis zseniálisan eleveníti meg egy érzelmes, rejtelmes és tragédiákat rejtő nyomozás erejéig a furcsa és sajátos életpályát befutott titokzatos írót, William Sydney Portert, vagyis O. Henryt.

A történet egyszerre játszódik két idősíkban: megismerkedhetünk a különc és megkeseredett, de nagy íróval 1906-ban, New Yorkban, majd lélekben és időben is visszautazhatunk vele 1885-be, amikor még fiatal, kackiás bajuszos és bizonytalan tekintetű fiatalember volt a texasi Austinban. Hogy mi mindenre jön rá magáról és másokról, s mi minden derül ki ezen az utazáson szerelemről, becsületről, rasszizmusról, lélektanról, nyomorról és őrületről, jobb, ha a regény titka marad. Aki azonban belevág a több mint hatszáz oldalas nagy kalandba, csodálkozni fog: a Roma Sub Rosa-sorozatban mindig lassú menetű, aprólékos, cizellált és a legkisebb mozaikkockákra is koncentráló prózát író Saylornak ez a könyve hihetetlen tempóban olvastatja magát. Csupa érzelem, csupa hangulat, csupa izgalom. Feltétlenül ajánlom, még azoknak is, akiket a történelem nem különösebben érdekel. Ez valami más: ez A holtak méltósága.

A cikk az Ekultura.hu-n: Steven Saylor: A holtak méltósága
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én