Amint kezembe került A gyilkosság alkímiája, azonnal beleszerettem Carol McCleary kalandregény-sorozatába. Örülök, hogy a folytatásról, A gyilkosság illúziójáról én írhattam az Ekultúrára.

Ami azonban külön tetszik nekem, túl a történeten, a szereplőkön és az izgalmas bűneseteken, az a magyar kiadások borítója. Úgy tűnik, hogy nekünk megvannak a saját napernyőink: bár mindkét magyar kiadás fedélképe emlékeztet az eredeti amerikaiéra, mégsem ugyanolyan.

Ez az első kötet két külföldi borítóváltozata, az alsó a későbbi. A két vörös ruha azonos, de a beállítás már egészen más.
Ez pedig a magyar, amely egyértelműen az elsőt utánozza, álmodja újra: Eiffel-torony, kék utcák, magány, de napernyővel és szimmetria nélkül. Ez a két dolog pedig a külföldi másodikon jelent meg.
Ez a második kötet külföldi fedele: Nellie alakja változatlan, de fehér napernyőt kapott, vörös ruhája pedig kékbe váltott.
És a magyar: az alak nálunk is változatlan, a napernyője is a régi, viszont fehér ruhát visel vörös helyett, s az ernyő is a ruhával változott.
Ez pedig a harmadik, nálunk még kiadatlan kötet eredeti borítója.
Nagyon kíváncsi vagyok a magyar megoldásra.

Megjegyzendő még, hogy a magyar Nellie hagyománytisztelőbb, mint a valóságos, illetve a külföldi borítóé. A magyar borítón ugyanis a ruháján egy kisebbfajta turnűr látható, ami az 1880-as évek végén már nem volt igazán nagy divat. A lenti képcsíkon össze lehet hasonlítani a fehér ruhát három korábbi, párizsi, a klasszikus turnűrt ábrázoló divatképpel. Főleg a második hasonlít Nellie magyar borítón látható ruhájára. Az ötödik kép egy fotó az útjára induló, integető, valóságos Nellie Bly-ról, s ezen jól látható, hogy fűzőt, merevítőt viselhetett, de farpárnát vagy crinolettet nem, különben egészen másképpen állna a szoknyája és a kabátja. Ugyanígy, szabadon mozgó, turnűr nélküli szoknyával ábrázolja a két külföldi borító is. Persze ez csak érdekesség, ami mutatja, hogy sokat forgattam a borítókat (is).

Végül még néhány képet kerestem az internetről, ami megismertet Nellie Blyjal. Közülük több a könyvekben is szerepel.
A leghíresebb portré, kissé talán szépre retusálva:
Két bájos portré, a jobb oldali egyszerre készült az előzővel, de egy gonosz árnyékkal a jobb orrszögletben:
Nellie ugyanazon a fényképezésen, mint az első képen, de félalakban:
Indulás a világ körüli útra. Komolyan:
Mosolyogva, integetve:
Későbbi portrék:
Fiatal hölgyként és idős dámaként:

Tisztelegve a legismertebb és talán legelső újságírónő, Nellie Bly (Elizabeth Jane Cochrane, 1864-1922) emléke előtt.

A képek forrása ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez. Köszönet értük.

A tavalyi év egyik legjobb meglepetése volt, hogy a K. u. K. kiadó A gyilkosság alkímiája című kötettel elkezdte megjelentetni Carol McCleary kalandregény-sorozatát, melynek főszereplője a 19. század leghíresebb újságírónője, Joseph Pulitzer legvakmerőbb alkalmazottja, Nellie Bly. A szókimondó és ötletes hölgy, a nők jogainak harcosa, aki bebizonyította, hogy az újságírás a legkevésbé sem a férfiak kiváltsága, valóban létezett, s ahogy Carol McCleary könyveiből is kiderül, valóban képes volt elutazni a polgárháborús Mexikóba vagy álnéven beférkőzni a leghírhedtebb tébolydák egyikébe, hogy tudósítson az ottani állapotokról. Az izgalmas nyomozói kalandok azonban, melyekkel az írónő megajándékozta, természetesen csak a fantázia termékei. Mégis, hála McCleary írásművészetének, az olvasó úgy érezheti, mindez valóban megtörtént… A kalandsorozat A gyilkosság illúziójában folytatódik, amely az idei Könyvhétre jelent meg.

Nellie Bly 1889-ben, huszonöt évesen döntött úgy, hogy körbeutazza a Földet, mégpedig rövidebb idő alatt, mint amennyi Jules Verne ismert hősének, Phileas Foggnak kellett az úthoz a Nyolcvan nap alatt a Föld körül című regényben. Sikerrel is járt, s élményeit a Hetvenkét nap alatt a Föld körül című írásában örökítette meg. A szolid, kockás utazóruhát viselő és kis kézitáskát cipelő Nellie fényképével tele lettek az újságok. Rekordja, vagyis az, hogy mindössze hetvenkét nap, hat óra és tizenegy perc alatt körbejárta a világot nemcsak azért volt óriási teljesítmény, mert jó ideig nem döntötte meg nő. Egyúttal bizonyítékkal szolgált arra is, hogy a modern világ civilizált körülményei között egy magányos, fiatal lány is nyugodtan nekivághat egyedül akár egy világkörüli útnak is. A nők önállóságának, függetlenségének és a férfiakkal való egyenrangúságának bizonyítása mindig is a három legfontosabb dolog volt az ifjú újságírónő számára, így utazása győzelem volt nemcsak a távolság, de az előítéletek felett is.

Carol McCleary azonban azzal a kérdéssel játszik el: mi van, ha valami kimaradt a gondos úti beszámolóból? Mi van, ha Nellie Egyiptomban tanúja volt egy gyilkosságnak…? Sőt, talán nem is egy történt meg az utazása alatt… A gyilkosság illúziójában – hasonlóan az előző regényhez – ismét nyakig merülünk egy titokzatos és különös összeesküvésbe: senki sem az, akinek látszik, mindenki titkokat őrizget, ki ártatlant, ki bűnöst, Nellie pedig arra kényszerül, hogy a hatóságok segítsége nélkül nyomozzon, közben pedig olyan politikai és titkosszolgálati machinációkra derít fényt, amilyenek csak Kipling Kimjében vagy Arábiai Lawrence könyveiben olvashatók.

Ahogy az előző kötetben találkozhattunk Pasteurrel, Oscar Wilde-dal és Vernével is, A gyilkosság illúziója is telve van híres, valóban élt nagyságokkal. Nellie hajóján utazik például a titokzatos szépségű, szókimondó színésznő, Sarah Bernhard, sőt, egy titokzatos, igen magas rangú személy is, akinek kilétével kapcsolatban csak találgatni lehet (brit, a legfelsőbb körök tagja, a beceneve pedig Bertie…). Nellie-t a híres vadász és felfedező, Frederick Selous is segíti, aki Theodore Roosevelt elnök és Cecil Rhodes barátjaként jelentős szerepet vállalt az afrikai gyarmati politika alakításában is, s tetteivel a filmekből és az irodalomból is ismert kalandorok, Allan Quatermain és Indiana Jones mintájául szolgált.

A gyilkosság illúziója azonban nemcsak a csavaros történet, a sok-sok kaland egymásutánisága és az érdekes, valóban élt szereplők megjelenítése miatt érdekes. Ismét nagyon szórakoztató stílusú, mulatságos hangvételű elbeszélést kapunk, amely telis tele van észrevétlen ismeretterjesztéssel. Tökéletesen megismerhetjük a kort, megtudhatjuk, milyen volt akkor a női divat, egy egyiptomi hajóút, a kínai bambusz-kínzás vagy éppen egy amerikai luxusszálloda. Ráadásul ezúttal Nellie komolyabb csapdákba kerül, mint az előző kötetben: nemcsak ellenfeleinek mesterkedéseivel és a férfiak lenézésével találkozik, hanem furcsa módon vonzódni kezd a vele általában rendkívül modortalan, mégis vonzó Seloushoz is. Ám mi van akkor, ha a férfi is belekeveredett a gyilkosságba?

A kiadó jó munkát végzett, hisz az előző könyvéhez képest sokkal kevesebb elütés került a magyar kiadásba, s a képek elhelyezése illetve a fordítás stílusa is jobb, mint A gyilkosság alkímiája esetében. Kár azonban, hogy Nellie még mindig következetesen a pofátlanság szót használja a szemtelenség helyett, ami gyakori minősítésként túl durva még egy mai feminista szájába is, s kár, hogy a női divat egyes leírásaival nem sikerült tökéletesen megbirkózni a magyar változatban: a ruha gallérjára és mandzsettájára feltűzhető csipkéket például magyarul a legkevésbé sem szegélynek hívják, hanem meglepő módon gallérnak és mandzsettának (esetleg kézelőnek), ahogy ez például Erdős Renée Brüsszeli csipke című regényéből is szépen kiderül…

A gyilkosság illúziója ettől függetlenül mindenkinek nagyon jó szórakozást és kalandos múltbéli utazást ígér. Remélhetőleg nemsokára érkezik a sorozat harmadik kötetet is: én már alig várom!

A cikk az Ekultúrán: Carol McCleary: A gyilkosság illúziója
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
Nellie Blyról és könyvborítókról itt: Nekünk megvannak a saját napernyőink - Nellie Bly borítói és ruhái
A negyedik képen a fiatal Selous, az ötödik kép Nellie Bly könyvének borítója.

Mostanában igen nagy a divatja a monumentális, egyes szám első személyben elbeszélt regényeknek, melyek egy-egy híres történelmi személyiséget, egy-egy nevezetes nőalakot állítanak a középpontba. A királynő esküjének narrátora a spanyol történelem talán legfontosabb női főszereplője, Kasztíliai Izabella: az ő életét ismerhetjük meg a majdnem félezer oldalas kötetből.

A szerző, C. W. Gortner jól ért a történelemhez: tagja az amerikai HWA-nak, vagyis a Történelmiregény-írók Társaságának, s már akkor is a reneszánsz kor históriája érdekelte, amikor tudományos képesítést szerzett írásból a kaliforniai New College-ban. Mindmáig öt könyve jelent meg. Magyarul kiadott három regénye a Medici Katalin vallomásai, Az utolsó királynő (amely Kasztíliai Izabella lányáról, Őrült Johannáról szól) és a most megjelent A királynő esküje. Nem csoda, hogy az író két kötete is a spanyol történelemmel foglalkozik: Gortner ugyanis félig spanyol származású, s Spanyolországban is nevelkedett.

Hősnője, I. Izabella spanyol királynő (1451-1504) megkerülhetetlen alak a világtörténelemben: ő irányította a reconquistát, vagyis Spanyolország teljes területének visszafoglalását a móroktól, ő egyesítette országa számos királyságát egyetlen uralkodó irányítása alatt, s ő engedélyezte, hogy Kolumbusz elinduljon első Indiába vezető útjára, melynek eredményeképpen Európa felfedezhette Amerikát. Izabella volt az anyja a rejtélyes és különleges sorsú spanyol királynőnek, Őrült Johannának és VIII. Henrik, a hatszor házasodó angol uralkodó első feleségének, Aragóniai Katalinnak. Unokája, V. Károly pedig az a német-római császár és spanyol király volt, akinek az amerikai gyarmatoktól Németalföldig terjedő birodalmában a közhiedelem szerint „sohasem nyugodott le a nap”.

Gortner ráérősen, részletgazdagon, sok-sok korhű jelenettel idézi fel a fiatal királynő életét kislánykorától érett uralkodóvá válásáig, addig a pillanatig, míg Izabella el nem engedi útjára Kolumbuszt, hogy az egy csodálatos világgal ismertesse meg. Látjuk vívódásait, töprengéseit, a spanyol uralkodócsaládok tagjainak versengését a trónért, a birtokért és az elismerésért, a királynő megismerkedését későbbi férjével, uralkodótársával, Aragóniai Ferdinánddal. Megismerhetjük gyermekei sorsát, meggyőződhetünk számos uralkodói tulajdonságáról és mély vallásosságáról. A történet nagy előnye az egyes szám első személyű elbeszélés, hiszen így az olvasó könnyebben képzelheti magát a királynő helyébe.

Igaz, ez a narráció adja a regény egyetlen hátrányát is: Gortner Izabellája ugyanis – bár szokatlanul vallásos – teljes mértékben egy mai nő fejével gondolkodik. Az, ahogy lánya születésére, a Granada ostromát és az ország egyesítésének utolsó epizódját megelőző politikai bajokra, vagy épp férje hűtlenségére reagál, leginkább egy mai amerikai családanya és vállalatigazgató gondolatmenetét idézi. Gortner így adós marad kissé egy igazi, reneszánsz személyiség lelkivilágának elénk tárásával.

Közben viszont az írónak azt is be kell mutatnia: rokonszenves hősnőjének kemény döntése következtében az egész Ibériai félszigetről kiűzték az ott mintegy ezer éve háborítatlanul élő zsidóságot és a hódító arabból évszázadok alatt kultúrateremtő, letelepedett mórrá vált valamennyi lakost. Ráadásul nemcsak távozásra kényszerítették őket, de minden elűzöttet megfosztottak teljes vagyonától is, s az 1478-tól a királynő segítségével létrejött, 1482-ben már a pápa által is túl kegyetlennek minősített spanyol inkvizíció több ezer eljárást indított ellenük és az úgynevezett eretnekek ellen. Ennek a folyamatnak csak Izabella életében mintegy kétezer, többnyire nyilvánosan végrehajtott halálos ítélet lett a vége. Azok a spanyol törvények, amelyek származásuk igazolására szólították fel a Spanyol Királyság minden lakosát (miszerint nincs sem muzulmán, sem zsidó felmenőjük) fájdalmasan emlékeztetnek a legújabb kor faji törvényeire. A zsidók és mórok gyakorlatilag teljes kiűzése a katolikus királyok országából pedig jelentősen hozzájárult, hogy a felfedezések hatására rövid száz évre megerősödő, azután viszont hatalmát vesztő Spanyolország szinte teljesen kimaradjon az ipar és a kereskedelem újkori fejlődéséből és korszerűtlen mezőgazdaságú, szinte minden iparcikkét a fejlett Németalföldről behozó, lemaradó országgá változzék.

Gortner úgy kívánja megoldani, hogy a mindezért erősen felelős Izabella szeretett szereplőnk maradjon, hogy a kiűzetéssel és az inkvizícióval kapcsolatos döntéseket mind a rossz tanácsadó, a főinkvizítor Torquemada nyakába varrja, s közben igen meglepő, politikailag kínosan korrekt monológokat ad Izabella szájába a hit gyakorlásáról, ami szintén jelentősen elüt a kor gondolkodásmódjától.

Ettől függetlenül az izgalmas regény jó szórakozást ígér minden a történelem iránt érdeklődő olvasónak.

A cikk az Ekultúrán: C. W. Gortner: A királynő esküje
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
A könyvet a Tericum kiadó jelentette meg.
Más történelmi regényekről a blogon:
Jósika Miklós: Abafi
Makkai Sándor: Magyarok csillaga
Makkai Sándor: Táltoskirály
Anne O'Brien: A szűz özvegy
G. L. Thompson: Germánia 
A képek mind Izabellát ábrázolják és az életében (1451-1504) készültek. 1. Ismeretlen festő műve, amely valamiért sötétbarna hajjal ábrázolja a királynőt. (Ezért néhányan lánya, Izabella, a leendő portugál királyné portréjának tartják, ám a kép biztosan nem egy tizenöt éves lányt ábrázol.) Készült 1485 körül. 2. Részlet Izabella eljegyzési portréjáról, amely 1469-ben készült és férjével ábrázolja. 3. 1491-ben készült oltárkép részlete, címe A katolikus királyok Madonnája, a festő neve ismeretlen. Izabella a Madonnától jobbra térdel és ábrázolása a hagyománytiszteletet leszámítva portréjellegű. 4. Ismeretlen festő műve, készült 1492 körül. 5. Időskori portré, Juan de Flandes műve, készült 1503 körül.

Nemrég kezdett bele a Helikon kiadó gyönyörű kiállítású, vonzó Makkai-sorozatába a Magyarok csillagával, s máris itt az újabb kötet. A Szent István ifjúságáról szóló előző regény után a Táltoskirály a fiatal, uralkodására még csak készülő IV. Bélát állítja a középpontba.

Óriási divatja van ma a történelmi regénynek, s – örvendetesen – a magyar históriáról szóló történeteknek is. Van azonban néhány klasszikus szerző, akik ma is mintát, sőt, leckét adhatnak mai követőiknek történetszövésből, cselekményességből, ábrázolásból és szépírásból. Makkai Sándor (1890-1951) közéjük tartozik. S bár a Magyarok csillaga sokkal jobban tetszik nekem, mint a – talán kissé túlírt – Táltoskirály, abban bizonyos vagyok, hogy elmerülni egy Makkai-kötetben biztos szórakozás és élmény. Az egykori református püspök és erdélyi író ugyanis nemcsak írni tudott, de mesélni is.

Témaválasztása ebben a könyvében is újszerű. Ismét szándékoltan kerüli a kínálkozó témákat, s egy vaskos, négyszáz oldalas művet alkot IV. Béláról úgy, hogy a tatárjárás még meg sem kezdődik, amikor behajtjuk az utolsó lapokat. (Arról majd a Sárga vihar című kötet fog mesélni.) Mondanivalója azonban így is van elég. Azok az ötletek, melyekből Gárdonyi Géza, Kodolányi János vagy netán a közelmúlt egyik legvitatottabb, s legkedveltebb írójának számító Passuth László egész, monumentális könyvet írt volna, Makkai regényében csak meg-megvillannak, s gyors váltakozással adják át egymásnak a helyüket. A bogumil eretnekek áttelepítése és ember voltuk felszámolásának tragédiája, a székelyek öntudatos közösségének összekovácsolódása, II. Endre (András) keresztes hadjárata, a főurak közötti politikai játszmák, vagy épp egy finom szerelmi történet együtt szerepel, összefonódik a lapokon. Ott lehetünk egy királyi esküvőn, amikor II. András király férjhez adja a szép Johannát, beleláthatunk azokba a vitákba, amelyek megelőzték Julián (Julianus) barát elindulását magyar ősöket kereső útjára, találkozhatunk a (III. Béla korából IV. Béla korába helyezett) Péter atyával (vagyis Anonymusszal), aki épp „a magyarok első krónikáját” igyekszik megírni…

A középpontban azonban mindvégig Béla áll. A fiatal herceg, aki látta, hogyan ölték meg az anyját, a Bánk bán történetéből jól ismert Gertrúdot. Az ifjú férj, akit apja szeszélye hosszú időre elválasztott szeretett feleségétől, Laszkarisz Máriától (akinek – tudni a történelemből – majd tíz gyermeke születik férjétől, így Béla válik a legtöbb utóddal rendelkező Árpád-házi királlyá a rekordok könyvében). Az ifjabb király, akit apja még életében megkoronáz és hatalommal, területtel lát el, ám aki köré mindjárt ellenzéki főurak holdudvara is szerveződik. A frissen megkoronázott uralkodó, aki képtelen megakadályozni, hogy az udvar népe meglincselje az intrikus nádort, aki még II. András életében a királynő, az uralkodó harmadik asszonya, Beatrix szeretőjévé vált. A felelősségteljes király, aki szembesül a közeledő tatár veszedelemmel…

Lehet mondani persze, hogy a történelemrekonstrukció hamis. A regény két királya sosem csap össze egymással, míg a történelem Andrása és Bélája majdnem háborút is vívott, s nézeteltérésük kemény alkukhoz és a méltóságok elosztogatásához vezetett. (Furcsamód Béla mindezt visszakapta a sorstól: közte és fia, a leendő V. István között szabályos háború is kirobbant a „második honalapító” uralkodásának végén.) Hogy Beatrix királyné fia, István valóban Apodfi Dénes nádor gyermeke volt-e, vagy mégis az öregedő II. Andrásé, ma már lehetetlen eldönteni. (Igaz, a magyarok a törvényes származásra szavaztak, amikor megkoronázták Beatrix unokáját, III. Andrást, az utolsó Árpád-házi „aranyágacskát”.) Az azonban biztos, hogy a nádor ellen kifejezetten maga IV. Béla folytatott hadjáratot, s akár hitt a vádakban, akár csak felhasználta a pletykákat, nemcsak a „csábítóval”, hanem apja egész vezető politikusgárdájával leszámolt ugyanakkor, ami arra mutat, hogy a mondvacsinált magánéleti indok helyett inkább politikai okot kell keresni a vérengzésre. S az sem valószínű, hogy Mária királyné úgy irányította volna fiatal férjét, ahogyan Makkai regényében teszi.

Emellett elgondolkodtató annak a történetfilozófiának az igazsága is, amit az író szócsöveként használt Tomaj Dénes képvisel a regényben, s amely alapján úgy tűnhet, a misztikus táltoskirály és elátkozott népe keleti lényegük s annak megtagadása miatt egyszerre fut a pusztulásba. Eszerint a magyarság két hibája, hogy „ősi keleti módon” csak a király irányítja őket, ám az egyedül áll a csúcson, s alatta nincs igazi, nyugati mintára megszervezett társadalom, illetve, hogy a magyarság áttért a nyugati, nehézpáncélos harcmodorra, s a túlélés feltételét, az ősi, keleti harcmodort már csak a székelyek őrzik. Ezzel a felfogással igen könnyű vitába szállni.

Mégis, a hatujjú, átok sújtotta, merengő Béla alakja megragadó, a történet pedig fordulatos, érdekes és – érzelmes. Jó olvasmány, kiemelkedő még a mai történelmiregény-dömpingben is.

A cikk az Ekultúrán: Makkai Sándor: Táltoskirály
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
Makkai Sándor Magyarok csillaga című regényéről itt írtam. A képeken Julianus barát szobra és a Képes Krónika illusztrációi: IV. Béla, II. András és II. András keresztes hadjárata.

Ha csak annyit mondanék, hogy a kiváló olvasmány, amit ajánlani szeretnék, több mint ötszázhetven éves, egy szerzetes műve és latinból fordították, aligha hinné el bárki, hogy őszintén lelkesedem érte. Ha még azt is elárulnám, hogy a könyvecske eredeti címe Formicarius, vagyis Hangyász, talán valaki az elmegyógyintézetet emlegetné. Pedig a mű, amely eredetileg nagyszabású teológiai összefoglalónak készült, tényleg izgalmas. És nemcsak a filológusoknak és a történészeknek.

Minek lehet nevezni, ha nem érdekesnek az esetet, amikor valaki előtt megjelenik halott barátja, s miután jóízűen elbeszélgetett vele, kis szalamanderbőr varázseszközt ajándékoz neki? Ugyanígy izgalmas a látomás-férfiról szóló történet is: főszereplője biztosan szellem, mert a kard nem sérti meg, s úgy hatol át a testén, miként a fuvallat… De szerepel elbeszélés a tolvaj kísértetről, aki megfoghatatlan, az általa elrejtett ruhadarabokat viszont megtalálják a fal egy apró (egér)lyukában, a démon megszállta férfiról, aki hét magzatot pusztított el felesége méhében, a porrá változó ördögkígyóról, sőt, egy elmozdíthatatlan, átokverte szekrényládáról is. És még csak az első három fejezetből soroltam példákat.

Johannes Nider domonkos szerzetes (1380-1438) nem túl hosszú élete alatt a démonok, boszorkányok, nekromanták, kísértetek és megszállottak szakértőjévé képezte ki magát. Könyvében – amelynek ötödik kötetét olvashatjuk magyar fordításban A boszorkányok szemfényvesztései címen – összefoglalta mindazt, melyet Európa legokosabb elméi a 15. századig összeírtak és gondoltak a boszorkányságról. Logikus felépítésű és – a kor szemével nézve – igen szakszerű, bibliai idézetekkel megtűzdelt könyvében bemutatta, milyen típusai és fajtái vannak a boszorkányságnak, kik lehetnek boszorkányok, melyek a megszállottság tünetei és hogyan lehetséges kiűzni az ördögöt valakiből.

Igen ám: csakhogy kérdés, mi szüksége e mű ismeretére egy mai olvasónak. Hiszen közismert, már Könyves Kálmán Árpád-házi királyunk is kijelentette, még a 12. században: „Boszorkányokról, mivel nincsenek, szó ne essék.” És függetlenül attól, hogy a király valójában nem az összes boszorkányról beszélt, hanem kifejezetten a strigákról, az állattá változni képes varázslókról, lidércekről („De strigis vero, quae non sunt, nulla quaestio fiat.”), s maga sem tagadta a maleficák, a mai értelemben vett boszorkányságot űzők létét – a ma embere biztosan nem hisz Nider éjszakai seregeiben, abban, hogy a boszorkányok keltik a viharokat, hogy a démonok a parázna embert könnyebben rabul ejtik, mert azoknak a lelke ragacsossá válik, vagy hogy egyes embereket az angyalok megférfiatlanítanak…

Ez a könyv azonban úgy is olvasható, mint egy késő középkori anekdotagyűjtemény. S miközben sorra vesszük a különösebbnél különösebb történeteket succubusokról és megtévedt papokról, a mánia gyógymódjairól és egy magyar ateistáról, látomásos apácákról és az álomfejtésről, nemcsak jól szórakozhatunk, de fel is tárul előttünk egy nagyon furcsa gondolkodásmód: valami, ami teljesen idegen tőlünk tartalmában, s mégis ismerős struktúrájában. Ezt a könyvet egy okos, humánus, kíváncsi tudós írja, szigorúan elrendezve anyagát, mégis semmi másról nem szól, mint vaskos, lehetetlen babonaságról. Számára azonban megmagyarázza a világ sok ismeretlen létezőjét. Vajon ma mennyiben különbözünk tőle? (Remélem, sokban…)

Végül, akit a téma mélyebben is érdekel, a szöveggondozó Klaniczay Gábor utószavának segítségével azt is végiggondolhatja, hogyan járult hozzá ez az egyszerre tudományos és misztikus középkori gondolkodásmód ahhoz, hogy a 16. században megkezdődő, újkori boszorkányüldözésekhez megszülessen az eszmei alapanyag. Megfontolandó, hogy míg Nider nemcsak a boszorkányság szemfényvesztéseiben hitt, hanem abban is, hogy Isten segítségével bárkiből egyszerűen, erőszak nélkül kiűzhető a gonosz, a modern gondolkodású újkor már csak a boszorkányok elpusztításával vélte megmenteni a megszálltak lelkét…

S hogy az eredeti cím miért Hangyász? Mert a tudós szerzetes minden fejezetet egy a hangyák életéből vett megfigyeléssel kezd, s ehhez hasonlítja az emberi társadalmat. Ezzel a modellezéssel pedig már nem is áll olyan távol tőlünk, mai olvasóktól.

A cikk az Ekultúrán: Johannes Nider: A boszorkányok szemfényvesztései
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
A könyvet a Gondolat kiadó jelentette meg. A képek régi fametszetek innen, innen, innen és innen.

Gyerekkoromban volt egy agyonolvasott könyvem, ami eltért a megszokottaktól. Gömbvillám felügyelő történeteiben mindig egy-egy izgalmas nyomozásnak lehettünk tanúi, s a fejezetek végén meg kellett válaszolni egy-egy nyomozati kérdést: ki a tolvaj, hol lehet a bizonyíték, melyik tanú hazudott… Akkoriban még alig volt olyan könyv a magyar könyvesboltokban, ami rejtvényes krimiket tartalmazott volna, ezért Gömbvillámnak még a barátnőim is csodájára jártak… Tiszta szívből remélem, hogy a Pöpec és Paca Nyomozóiroda három rejtelmes és mókás feladványokkal teli nyomozásának története (melyet remélhetőleg több is követ majd) hasonlóan nagy élmény lesz egy mai kisiskolásnak. A szórakoztató, csavaros és humoros nyomozások történetét a Kolibri kiadó adta ki.

Pöpec Ágost igazi Sherlock Holmes-féle figura. Mindenki megismerheti kockás kabátjáról és sapkájáról és éles eszéről. Detektívtársa, Paca nem más, mint egy helyes, fekete foltos fehér szőrű kiskutya, aki segít a rejtvényfejtőknek elindulni a megfelelő nyomon. A három bűneset pedig, amit ki kell nyomozni: egy elrejtett végrendelet pontos helye, egy álnok gyújtogató kiléte és a hollókővári kastélyszállóban kísértő, nem is olyan éteri szellem kiléte és indítékai.

Minden nyomozás apró, érdekes meséjű fejezetekből áll, melyek végén egy-egy feladványt kell megfejteni a továbbhaladáshoz. Összesen 10-10, vagyis harminc rejtvény szerepel a könyvben, melyek egyformán próbára teszik a fantáziát, a memóriát, és a szövegértést, s alapfokú matematikai, logikai és olvasási készségeket is fejlesztenek, vagyis pont olyanoknak valók, akik már tudnak egy kicsit olvasni és egy kicsit számolni és szeretik az izgalmas olvasmányokat: a nyolcéveseknek és a picit nagyobbaknak. Mielőtt azonban valaki a pedagógiai átgondoltság, vagy a túl alacsony korhatár miatt elrémülne a könyvtől, biztosíthatok mindenkit, hogy – bár már elmúltam nyolcéves és remélem, matematikai képességeim is meghaladják már egy másodikoséit – én is kiválóan szórakoztam a feladványokon. Egyszerűen képtelen voltam abbahagyni a rejtélyek megfejtését az utolsó oldalig. Kerestem hiányzó térképdarabokat, és legrövidebb utat az útvesztőben, fejtettem titkosírást, összevetettem tanúvallomásokat, megfigyeltem különbségeket képek között, és apró részleteket panorámarajzokon, kiválasztottam egy megfelelő fantomképet és egy bűnös biciklit a sok közül, folytattam matematikai sorozatot és forgattam – képzeletben – fogaskerekeket, azonosítottam lábnyomot és írógépet – és nagyon mókásnak és érdekesnek találtam Pöpec és Paca nyomozásait.

A jól fordított, kedves, bár kissé bumfordi rajzú könyv igazi nyári szórakozást ígér a magányos rejtélyfejtőknek, de barátaiknak, s talán még a szülőknek is.

A cikk az Ekultúrán: Kai Haferkamp: Pöpec és Paca nyomozóiroda - Pilács, a titokzatos tűzgyújtó
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
Más gyerekkrimikről:
Ekultúra - Sir Steve Stevenson (Mario Pasqualotto): Agatha nyomoz – A fáraó rejtélye
Ekultúra - Irene Adler (Alessandro Gatti): Sherlock, Lupin és én – A fekete dáma

 A történelem hihetetlenül izgalmas. – Elméletben talán mindenki hajlandó elfogadni ezt az alapigazságot. De aztán eszébe jut egy érdektelen történelemóra, egy kínosan sikerült felelet, egy kitölt(het)etlen vaktérkép vagy egy bemagol(hat)atlan évszámlista, és a lelkesedése máris alábbhagy. Különösen igaz ez az ókortörténelemre, ahol már a főszereplők neve is oly nyakatekert, mintha csak a diákok megkeserítésére adták volna nekik, a leírásokban pedig zsonganak a görög és latin fogalmak. Pedig az ókortörténelem is érdekes! Legalábbis ez derül ki Kertész Istvánnak, a mai magyar ókortudomány ismert alakjának legújabb kötetéből. A Botrányok az ókorban új kiadását a Kossuth kiadó jelentette meg az idei Könyvhétre.

Kertész István tudományának igazi doyenje. Egyetemi tanár (Prof. habil.), nemzetközileg elismert ókor- és sporttörténész, az MTA doktora, a História történelmi folyóirat szerkesztője, a Magyar Sporttudományi Társaság Sporttörténeti Szakosztályának elnöke, az MTA Ókortörténeti Bizottságának tagja, aki mintegy húsz éven át töltött be az olimpiával kapcsolatos tanácsokban és bizottságokban vezető tisztségeket, s majd harminc nemzetközi előadást tartott Németországtól Japánon át Athénig a világ minden táján. Tanított a Magyar Testnevelési Egyetemen, az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán és az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Mintegy kétszáz tudományos és ismeretterjesztő cikke és tanulmánya jelent meg magyar és idegen nyelven, számos tankönyvet és egyetemi jegyzetet írt.

De ami – számomra – a legfontosabb: mintegy 25 könyvében mindvégig hihetetlenül pontosan, tényszerűen és forráshivatkozásokkal bőségesen ellátva, ugyanakkor szellemesen, élvezetesen, érdekfeszítően és az olvasóra gyakran kikacsintva képes elmesélni az ókortörténelem eseményeinek színe-javát. Ókori politikusok hatalmi játékai és luxuskedvtelései, jól ismert és számon alig tartott csaták forgatókönyvei, hősök, botrányhősök és ókori médiasztárok kalandjai, a mítoszok szépsége és a politikai manipuláció sötétsége egyformán elénk tárul könyveiből, ahol a történelmi összefüggések mindig eredetien, de a legújabb tudományos eredményeket követve bomlanak ki az olvasó előtt. Bár történész és a történelemről ír, stílusa olvasmányos és néhol még humorral is tele van. S bár a könyvei izgalmasak, mégsem tesz soha engedményt a bulvár-történetírásnak, minden, amit leír tudományos, tényszerű és ellenőrizhető.

A Botrányok az ókorban is aprólékos, források garmadáját idéző történelemkönyv és szórakoztató történelmi kalandozás egyszerre. Épít arra a nagyon is emberi tulajdonságunkra, hogy valamennyien lelkesedünk a botrányokért. Szeret róluk hallani az is, aki Blikket olvas, s az is, aki Históriát. A görögök és a rómaiak is imádták. Nem csoda, ha számos botrányról olvashatunk a történelmi forrásokban. Ezek közül válogatott ki néhányat Kertész István, hogy maximális történethűséggel, de csípős nyelven megismertesse az olvasókkal.

A Korrupcióval a hazáért sokatmondó cím például a hős Themisztoklész esetét mondja el, akinek ahhoz, hogy megvédhesse Athént a perzsa támadástól, a legpiszkosabb vesztegetési és manipulációs ügyekbe kellett bonyolódnia. Igaza volt? Ha az ember jó ügyért mocskolódik be, vajon tisztább marad? A könyvelő Scipio a pun Hannibáltól védte meg római hazáját. Vajon megérdemelte, hogy – talán ártatlanul – többször is bíróság elé rángassák a hűtlen kezelés vádjával? S mit árul el szűklátókörű honfitársairól, hogy a tyúkperrel elfoglaltan kis híján nem tették lehetővé, hogy Scipio Hannibál ellen vezesse hadait? A lakomáiról híres Lucullus belső emigrációja is elgondolkodtató: vajon miért fordul el valaki, aki kiváló politikus, hadvezér, feltaláló és népszerű személyiség, teljességgel a nagy eszméktől és az "értelmes" dolgoktól, hogy egy széteső világban elpazarolja magát a kifinomult, de teljességgel felesleges élvezetekre? A könyvben benne a válasz a kérdésre: Enni vagy politizálni?. De olvashatunk Kleopatra kedveseiről, A bigámista Messalináról, Királygyilkosságokról Makedóniában vagy épp arról a botrányról, amely ezt a címet kapta: Közös feleség Pergamonban. (E történet mellesleg Kertész István kedvenc ókori színhelyén játszódik.)


Minden görög és latin botrányt forrásidézetek illusztrálnak, így a könyvből még tanulni is lehet észrevétlenül. Vajon hányunknak adatott meg eddig, hogy Curtius Rufust, Plutarkhoszt vagy Liviust olvassunk úgy, hogy közben nevetünk, szórakozunk vagy kellemes jólértesültséggel szörnyülködünk a botrányos összefüggéseken? Ehhez kell Kertész István értő és irodalmi nyelvezetű vezetése.

A kötetet tehát mindenkinek ajánlom: annak is, akit történelem és érdekel és annak is, akit inkább csak a botrányok. Aki beleolvas, többet fog tudni nemcsak az ókor züllöttségeiről, de magáról az ókorról, sőt, saját korunkról is.

A cikk az Ekultúrán: Kertész István: Botrányok az ókorban
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
Kertész Istvánról már írtam a blogon: a friss szöveg részben azonos a régi bejegyzésével. Csak a korábbi írás tartalmaz azonban könyvajánlókat is: Az ókortörténelem érdekes - Kertész István, az ókortudomány doyenje. A képek lelőhelye: itt, itt és itt.

Japán gótikus novellák: áll alcímként a Szentek és démonok fedelén, sejtetve, hogy olyan elbeszéléseket olvashatunk majd a kötetben, amelyek hangulatukkal emlékeztetnek az angol(szász) irodalom kísérteties, borzongató, s általában történelmi kulisszák között játszódó gótikus regényeire, amilyen például Mary Shelley klasszikus műve, a Frankenstein. A könyvborítóról viszont már japán kabuki álarcok merednek a nézőre, a címlapé például porcelánfehér női arc, amely vészt jósló, feketére festett (vagyis férjezett nőt vagy ifjú gésát mutató) fogsorával vigyorog az olvasóra. Minden adott tehát ahhoz, hogy egyszerre két élményt várjunk a könyvtől: horrorisztikus rémtörténeteket és valami tipikusan japán hangulatot.

"Emlékszik a szalongarnitúrára? – Amelyik az én házamban volt? – Igen, Sztargorodban. – Emlékszem, egészen pontosan emlékszem… Dívány, tizenkét szék és hatlábú, kerek asztalka. Elsőrangú Gambs-bútor volt. De miért jutott eszébe? (…) – Az egyik székbe varrtam be a briliánsokat.”