Mégiscsak szeretem az internetet és a netes blogolást. Már igencsak tavalyi hó, de talán néhány olvasó még emlékezhet rá, hogy tavaly július végén ráleltem két tőlem plagizált, elemelt szövegre. A Mamanet oldalára Kedvenc tévhiteim Agatha Christie-ről című, 2011. január 23-án megjelentetett blogbejegyzésem került fel úgy, hogy kicsit átírogatták s 2012. május 4-én Tévhitek Agatha Christie-ről címen feltöltötték a Nagyvilág rovatukba. A Konkrét Könyvek haldokló weboldalának új frissítései közé pedig azonos címen A rabbi egész héten nyomozott című blogbejegyzésemet rakták fel minden szerzőjelzés nélkül 2012. április 16-án, ez az írás 2012. február 6-án született meg itt, a blogomon. Akkor levelek sokaságát írtam mindkét helyre, hogy megkérjem az oldalak fenntartóit, szedjék le a hozzájárulásom nélkül átvett, alig-átírt, nagyon is saját szövegeimet - hiába. Írtam az esetről egy bejegyzést is (Saját szöveg? - Az internetes blogolás és a kopipaszt), s ennek kapcsán sokan küldtek nagyon kedves, támogató, vigasztaló üzeneteket.

Akkor nagyon utáltam az internetet és nagyon sajnáltam magamat... Azóta persze láttam, hogyan tud valaki lopni magának egy egész olvasmányblogot, főképpen Heloise remek bejegyzései segítségével, s kezdtem rájönni, hogy nemcsak nem vagyok egyedül a keservemmel, de tulajdonképpen velem szinte nem is történt semmi másokhoz képest.

Most azonban már teljes az örömöm: a Konkrét Könyvek új tulajdonost kapott, megszüntette a régi weboldalát, mert inkább a Facebookra koncentrál, s ha jó volt a keresésem, rabbis cikkem így már mintegy fél éve eltűnt engedélyezetlen helyéről. Ma pedig véletlenül és csodálkozva tapasztaltam, hogy már a Mamanet sem létezik, legalább is jelenleg semmilyen módon sem elérhető. Így végre az Agatha Christie-vel foglalkozó írásom is visszatalált a blogomra: és már csak nálam, az írójánál olvasható.

Így a plagizálásos kalandomnak egy nagy és közhelyes tanulsága volt: az idő minden sebet begyógyít. Bár elég sok megalkuvást kíván annak az igazságnak az elfogadása: hiába, hogy igazán mindent megpróbáltam, hogy a szövegeimet levetessem máshonnan, valójában semmit nem értem el, a cikkek eltűnését pedig csak a véletlen segítette elő. Mégis örülök, hogy  a dolog megoldódott. Borzasztóan elégedett vagyok. És remélem, az is maradok.

(... Hacsak jelenleg máshol nem hányódik egy-két olyan szöveg, amit hasonlóképp "kölcsönvett" tőlem valaki...)

Megjegyzés: az első képen az a pin up girl, amivé Earl Moran alakította át a fiatal Marilyn Monroe-t a negyvenes években. A másodikon és a harmadikon MM a pózolás közben. Talán egy kicsit kövérkésebb és kislányosabb, de sokkal bájosabb, mint a másolat. Ezért is: szavazz mindig az eredetire!
Források: a három kép sok helyen megtalálható a neten (és merészebbek is), ezek a példányok innen, innen és innen vannak.

Mindenki hallott róla – de senki sem olvasta: Karel Čapek Rossum Univerzális Robotjai című, 1920-as darabja mindeddig nagyon híres volt nálunk, de hozzájutni szinte lehetetlen volt: mindössze egyszer adták ki önálló kötetben magyarul, 1922-ben, az elcsatolt Kassán. Ezért úttörő a Quattrocento kiadó vállalkozása, amely M. Nagy Judit modern fordításában nyújtja át a robotika, a sci-fi és a szatirikus szépirodalom rajongóinak a R. U. R.-t.

A darab cselekménye olyan sci-fi témákat egyesít magában, mint ember és gép kapcsolatának alakulása a jövőben, a robotok jogainak problémaköre, vagy a robotok lázadásának veszélye. Ma már valamirevaló, robotokkal foglalkozó történet meg sem születhet anélkül, hogy választ ne adjon a kérdésekre: személy-e egy emberhez hasonlóvá formált robot, van-e lelke, kihasználjuk-e, ha munkára fogjuk, s mi történik, ha – köszönhetően a robotoknak – létrejön egy olyan jövő, amelyben az emberiség már nem dolgozik… Amikor azonban Čapek darabja íródott, e kérdések még megválaszolatlanok voltak. A darab jelentőségét az is mutatja, hogy ma a robotokat Čapek szavával nevezi meg a világ minden nagy és legtöbb kis nyelve. Igaz, állítólag az író először a labori szót akarta használni: a robot változat a testvére javaslata volt. Érdemes elgondolkodni rajta: vajon a labori is felváltotta volna a korban szívesen alkalmazott, ódon bájú automaton szót a nemzetközi használatban? Tartok tőle, hogy nem…

A R. U. R.-t először 1921-ben mutatták be Csehszlovákiában, s – valószínűleg inspiráló témájának köszönhetően – nagyon hamar filmvászonra, sőt tévéképernyőre került. Az első egész estés mozifilm 1935-ben készült belőle a Szovjetunióban, amikor pedig 1938-ban az angol BBC elkészítette egy harmincöt perces tévéjáték-változatát, újabb rekord született: ez lett a világ első sci-fi témájú tévéfilmje.

Čapek színművének a „kollektív dráma és vígjáték” műfaj-meghatározást adta. 1922-ben a magyar fordítás „utópisztikus kollektív drámá”-nak nevezte. Az alcím – amely a jelenlegi fordításból, talán megkopott jelentéstartalma miatt, már hiányzik, – figyelmeztetheti az olvasót: olyan darabba kezd bele, ahol a főhős nem egy személy, hanem egy csoport. Bennem azonban rögtön felmerült a kérdés, kik is e csoport tagjai: vajon az emberek vagy a robotok? Az is kérdés, valóban komédiával van-e dolgunk: míg a bevezetés nagyon mulatságos szatíra, a további felvonások egyre kétségbeejtőbbek és filozofikusabbak, míg a zárójelenet egészen tragikusnak tűnhet.

A R. U. R. ugyanis egy titokzatos szigeten játszódik, ahol a Rossum cég székhelye található. „Mindenkinek kell egy robot!” jelszóval itt gyártják a megdöbbentően emberszerű robotokat a megdöbbentően elembertelenedett és elkényelmesedett emberek. Ám a robot-előállítás már nem az alapító feltaláló, Rossum nyomdokain jár, aki egy kémiai anyag segítségével mesterséges élő szövetet készített, s ebből emberszerű, gondolkodó lényeket kívánt teremteni. Az új cél pusztán a „minimális igényű munkaerő” nagy tételben történő létrehozása. A magányos, kissé félőrülten viselkedő, s teljességgel üzleti szemléletet felvevő tudós- és igazgatógárdát, a darab emberszereplőit láthatóan nem zavarják a lélektani, erkölcsi, jogi és személyiséggel kapcsolatos apróságok: csak és kizárólag a pénz mozgatja az egész robotüzemet, s ennek érdekében mindegyikük lemondott egykori álmairól. Még az eredetileg robotjogi harcosként a szigetre érkezett Helena is elfásulttá és közönyössé válik. A lelkes lányból, aki a bevezető jelenetben önálló főhősnőnek, sőt, az egyetlen épeszű és érző lelkű embernek tűnik a darabban, a későbbiekben látszatérzelmekkel és álsajnálattal teli igazgatófeleség lesz, aki belesimul a rendszerbe. Közben azonban széthullik körülötte a világ: a robotmunkára épülő civilizáció rémálommá válik, a robotok Radius, a félig emberivé, mert fájdalmat érzővé alakított kísérleti robot vezetésével fellázadnak, s azzal az embertelenséggel fordulnak az emberek felé, amelyet azok mindig is feltételeztek róluk. A darab zárása pedig kettős dilemmát vet fel: az embereket kiirtó, mégis, érzelmeikben emberi robotok képtelenek a fennmaradásra, így pusztulásuk bizonyos, az emberiség pedig, amely már a robotlázadás előtt halálra ítélte önmagát a születésszám totális lecsökkentésével, gyakorlatilag nem is létezik többé. A teljes csődöt és tragédiát Čapek egy váratlan, költői ötlettel oldja fel: két robot, a beszélő nevű Primus és az egykori Helena robotmása szerelmesek lesznek egymásba és elindulnak egy új jövő felé.

Én azonban nehezen tudom elfogadni a befejezést valóságnak. Nem csoda, hogy a darabot negatív utópiának szokás hívni. Ha az emberiség és a robotok utolsó reménysége az marad, hogy talán, valami isteni csoda folytán a géplények egyszerre csak képesek lesznek szerelmet érezni, akkor nagyon nagy a baj. Čapek darabja sokértelmű, komor figyelmeztetés, rövid remekmű. Érdemes vele megismerkedni!

A cikk az Ekultúrán: Karel Čapek: R. U. R. – Rossum Univerzális Robotjai
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én 
A képek a R.U.R. első előadásaiból valók. Lelőhelyük: itt, itt, itt.

Még sosem csináltam ilyet: kilistázom azt a tíz kötetet, amelyeket könyvhetinek gondolok (1) és a leginkább szeretnék. Hogy aztán megveszem-e őket? Igen, szinte biztos...

Sven Felix Kellerhof: Hitler bunkere
Jószöveg Műhely
Nemrég sikerült nagy élvezettel végigolvasnom a szerző írótárssal együtt írt Kémek fővárosa, Berlin című kötetét, amely a hidegháborús kémkedés világát mutatta be rövid, érdekes fejezetekben, örvendetesen sok forráshivatkozással. Mivel nagyon szívesen olvasok a második világháborúról és Hitler - no meg a Harmadik Birodalom - utolsó napjai különösen érdekelnek, ennek a könyvnek is a polcomon a helye. Remélem, hogy fogásra, külsőre is épp olyan kényelmes és trendi lesz, mint a másik kötet. A borító mindenesetre már tetszik.
Frissítés: beszereztem, elolvastam. Vélemény ennek a posztnak a végén.
Kertész István: Botrányok az ókorban
Kossuth
Igazából még meg kell néznem egy példányt a kötetből, mert a szerző azonos címmel a Mundus kiadónál megjelent könyve már megvan nekem, s lehet, hogy ez egy újrakiadás. De mivel annak idején vért izzadtam, mire végre antikvár megszereztem amazt, mindenképpen örülök, hogy új kiadása született a remek, ókori titkokkal teli gyűjteménynek. Ha pedig a szerző - szokásához híven - új képanyaggal, bővítéssel is ellátta a művét, akkor muszáj lesz beszereznem... (A régi Botrányok az ókorbanról itt írtam.)
Frissítés: elolvastam. Íme a véleményem.

Marosi Ernő: A romanika Magyarországon
Corvina
Végre-végre-végre! Folytatódik a Stílusok-korszakok általam nagyon kedvelt, de valamiért elképesztően lassan növekvő sorozata. Művészeti monográfia ékszerszépségű képeskönyvbe oltva, ráadásul a szerző korábbi, a gótikáról szóló műve is nagy kedvencem. Ezen kívül nagyon sokat várok tőle, mivel a hazai romanikáról külön író, a gótikával nem foglalkozó kötet talán ötven éve jelent meg magyarul. Így hát máris spórolhatok erre a darabra.
Frissítés: beszereztem, elolvastam. Íme a véleményem.
Carol McCleary: A gyilkosság illúziója
K.u.K.
Nellie Bly ismét nyomoz! Míg az előző kötetben, A gyilkosság alkímiájában a világkiállításos-járványbetegséges Párizsba kirándulhattunk, összefutva Oscar Wilde-dal, Pasteur-rel, Jules Verne-nel és a londoni Hasfelmetszővel, a feminista újságírónő ezúttal világ körüli útra indul, mégpedig nem nyolcvan, hanem hetvenkét nap alatt kerülve meg a Földet. Ahogy az előző kötetben is megszokhattuk, ismét keveredik a valóság és a fikció: Bly ugyan tényleg megtette az utat, az azonban már az írónő nagylelkűsége, hogy megajándékozza az utazás során egy pompás gyilkossággal. Kalandregényt várok, a javából, s remélem, az eredeti illusztrációkat sikerül az első köteténél jobban beszerkeszteni, valamint eltűnnek az idegesítő, túlszlenges fordítási hibák.
Frissítés: beszereztem, elolvastam. Íme a véleményem.

Scott Turow: Ártatlan
Agave
Az Ártatlanságra ítélve szerzője visszatér a gyökerekhez: 1987-es könyve szereplői 2010-ben kaptak új történetet. Direkt kerülök minden kritikát a könyvről, szeretném, hogyha olyan jól és önmagában hatna, mint az Ártatlanságra ítélve, amikor először olvastam. Nagyon kíváncsi vagyok, merre fordul a szereplők sorsa: hogyan változott a főhős viszonya a feleségével azok után, hogy --- szóval, az előző könyv óta, s milyen jogi machinációkkal milyen sötét csapdából kell ezúttal is kimásznia. Ami különösen izgat, hogyan fogok elfogadni egy hatvanéves főhőst: nem a leggyakoribb a (jogi) krimiben.
Frissítés: beszereztem, elolvastam. Íme a véleményem.

Pataki Éva - Vajda Anikó: Hamlet halott
Athenaeum
Annyira vágyok már egy normális magyar krimire. Olyanra, amiben nem egy háttérben zajló világ-összeesküvéshez jutunk el, amiben nem tűnik fel tíz oldal után amerikai szereplő, és nem is utánoz amerikai, életidegen kliséket, amelyiknek kellemes a stílusa és főleg, amelyik a jelenben (tehát nem a Monarchia, a Horthy-korszak vagy a Kádár-kor idején) játszódik. Nagyon bízom Pataki Évában, aki kiváló filmeket írt Mészáros Mártával - és a jó témaválasztásban. Egyúttal a kiadó egész új magyar krimisorozatában (Kovács Noémi: Lélekölő, szintén nagyon várt darab, Sztanó László: Sötét hajnal, ezt nem valószínű, hogy megveszem) is nagyon reménykedem és szurkolok nekik.
Frissítés: mindkettőt beszereztem, elolvastam. Vélemény Kovács Noémi könyvéről itt, illetve Pataki Éva és Vajda Anikó könyvéről pedig itt.

Rachel Seiffert: Lore
Gabo
Nem tudom, könyvhetinek tekinthető-e a könyv, megjelenni mindenesetre most jelenik meg. Meghatónak és szépnek ígérkezik, azonkívül nagyon érdekel a jó filmek eredettörténete: mivel a Lore című 2012-es film ebből a regényből készült, izgalmas lesz majd összevetni őket. Egy csapat német gyerek vág át a háborút épp elvesztett Németországon, menekülve a megszállók, a megtorlók és saját egykori, idilli, náci élete elől. Hogyan lehet megbirkózni a múlttal, ha ilyen piszkos és szétesett? Már alig várom, hogy olvassam.
Frissítés: alkalmam volt belelapozni a könyvesboltban és nagyot csalódtam. Száraz párbeszédek, amelyek nem szikárak, hanem unalmasak. Apró történet, amely nem sűrített, hanem kínosan rövid. Végül nem vettem meg...
Újabb frissítés: mégis megszerettem, beszereztem és elolvastam. Íme a véleményem.

Syrie James: Az elveszett Jane Austen-kézirat
Cor Leonis
Van egy szabályom, hogy ne árasszanak el a Jane Austen-utánérzések. Modernt nem veszek. Vagyis se a zombik, se a könyvklub, se más mindeddig nem ejtett rabul. Most azonban megjelenik ez a furcsa öszvér: egy mai tárgyú regény, amelyben egy "elveszett" Austen-kézirat szereplőinek sorsa fonódik össze a ma élő megtaláló szerelmespár életével. Remélem, hogy legfeljebb a könyv ötven százaléka lesz szokásos romantikus történet, a maradék ötven százalékban pedig James bemutat egy olyan korhű és trükkös ál-Austen-történetet, amilyen a Jane Austen naplója is volt. A borító gyönyörű.
Frissítés: beszereztem, elolvastam. Íme a véleményem.

Makkai Sándor: Táltoskirály
Helikon
Mondtam már, hogy nem szeretem Makkai Sándort? És mégis: kell a könyv. Lehet, hogy olyan bizonytalan az ízlésem, hogy ha szép külsőbe csomagolják, máris jobban csúszik? A Magyarok csillaga finom illatú, jól fogható, lapozható, gyönyörű borítójú kiadását elolvasni máris jobb élmény volt, mint bármely korábbi Makkai-olvasmányom. Lehet, hogy ez a IV. Béláról szóló regény is meg fog győzni? (Csak egyet ne: az Ördögszekért...)
Frissítés: beszereztem, elolvastam. Íme a véleményem.

Karl May: Winnetou II.
Duna International
Ezt csak tiszteletbeli könyvheti könyvnek tartom: mivel valószínűleg addig fog megjelenni valamikor. Hónapok óta csúszik a kiadás, én pedig tűkön ülök, mivel közben teljességgel beleszerettem ebbe az új Karl Mayba, akit nem rövidítettek meg és írtak át felismerhetetlenné, viszont kiválóan fordítottak. Ez azonban nem a morgás helye: látom a gyakori üzenetekből, hogy a többi sorozatát kiválóan kezelő kiadó még mindig a nyomdával küszködik és a késésről nem tehet. Én megvárom a könyvet... Mert eljön a pillanat, amikor végre a kezembe vehetem Winnetou pompás, romantikus történetének második, sőt, harmadik és negyedik kötetét is. Az lesz csak igazi élvezet.
Frissítés: beszereztem, elolvastam. Véleményem nem változott: jó, mint az első kötet. Talán egy kicsit kevesebb melléütés jó lenne.

(1) Tényleg, aki nálam okosabb, elmagyarázhatná, hogy is van ez, mi számít könyvheti könyvnek (vagy épp könyvfesztiválinak). Amit épp akkor jelentetnek meg? Vagy minden, amit a kiadó felvesz a listájára? Aminek író-olvasó találkozót szervez? Vagy amit újrahasznosítva médiadobogóra emel, hogy neki is legyen könyvheti kötete? Vagy ez minden kiadónál másképp van?
(2) Eddig ketten jelezték, hogy könyvvágyak helyett könyvágyakat olvastak a címben... Nem változtatom meg. Hadd örüljön Freud!

Amikor a magyar könyvesboltokat először öntötte el a skandináv krimik tömege, az alsó polcokon már rég ott lapult néhány vaskos Mankell-kötet… A fehér nőstény oroszlán szerzőjének harmadik olyan regénye volt, amely Kurt Wallandert, a magánéleti bajaival, állandó halogatásaival és különös megérzéseivel együtt is rendkívül megnyerő, tipikus átlagember rendőrt választotta főszereplőnek. Nálunk azonban ez a könyv lett a második, amelyből az olvasók megismerhették a svéd mindennapok valóságában caplató nyomozót. Ha a vaskos kötet papírja sárgult is a kiadása óta eltelt kilenc évben, még mindig érdemes a boltban elővenni egy példányt a legalsó polcról. Egy Wallander-regény ugyanis nem öregszik: ma is megszólítja az olvasóját.

Az 1948-as születésű Henning Mankell különleges életet él. Író, forgatókönyvíró, dramaturg és rendező. Sokáig lakott Norvégiában, hosszú időt töltött Afrikában, Maputóban, több szépirodalmi művet is írt a kontinens bajairól és szépségeiről, színházat szervezett, SOS Gyermekfalut alapított Mozambikban, s létrehozott egy saját kiadót a fiatal afrikai szerzők műveinek megismertetésére. Eközben azonban egy percre sem szakadt el a svéd valóságtól: regényeket, színdarabokat, thrillereket, gyerekkönyveket írt svédül. Felesége személye is, aki Ingmar Bergman lánya, hozzákapcsolta a svéd filmes és irodalmi világhoz. Mégis leginkább különös hangulatú, egyáltalán nem "tipikus skandináv" krimijeivel lett világhírű. Detektívregényeinek sokáig állandó főszereplője, Kurt Wallander nyomozásaiból két televíziós sorozat is készült: egy svéd Rolf Lassgård és egy brit Kenneth Branagh főszereplésével. Műveiért számos svéd irodalmi díjban, a Svéd Krimiírók Akadémiájának díjában és a Brit Krimiszerzők Szövetségének Aranytőr Díjában részesült.

A Wallander-sorozat 1991-ben vette kezdetét A gyilkosnak nincs arca című regénnyel, s 1998-ig nyolckötetessé bővült. Az író a kilencvenes évek végén egyszer már határozottan lezárta sorozatát, ám ezután még megörvendeztette olvasóit egy novellagyűjteménnyel a fiatal Wallanderről (A piramis), majd 2009-ben még egy filozofikus, szinte nem is krimikönyvet szentelt az idősödő nyomozónak és a megváltozott Svédországnak. A M-érték kiadónak köszönhetően az utolsó regényt kivéve mára az egész széria olvasható magyarul. A fehér nőstény oroszlán több szempontból is kiemelkedik a sorozatból: ez az első igazán vaskos Wallander-nyomozás, s ebben jelenik meg először dél-afrikai szál, amely szerzőjének érdeklődésére utalhat.

Az első bűneset rejtélyes, de egyszerű: eltűnik egy nő, egy ingatlankereskedő, középosztálybeli svéd átlagpolgár. Nem sokkal később azonban bomba robban a városban, s a helyszínen előkerül egy (leszakadt? levágott?) fekete ujj, egyértelműen egy négeré. Hol lehet az eltűnt nő? Ki robbantott? Hogyan keverednek a történetbe volt szovjet bérgyilkosok és dél-afrikai rasszisták? S mit szól ehhez 1993 látszólag békés Svédországa? A történetben olyan sötét rejtély és olyan, ma is érvényes kérdések merülnek fel bevándorlásról, jóléti államról, nyomorról és maffiáról, amelyek nagyon is érdekelhetik 2013 magyar olvasóját is…

A fehér nőstény oroszlán és a későbbi Wallander-könyvek különlegessége, hogy szövegük elképesztően aprólékos és terjedelmes mer lenni. A gyilkosnak nincs arca és a Riga kutyái (a két előző, de magyarul tavaly-tavalyelőtt újra kiadott regény) hossza eltörpül a monumentális harmadik regény mellett. A terjedelem azonban nem megy a mondanivaló és az érdekesség rovására. Ehelyett szinte benne élhetünk a könyvben az olvasás során, figyelemmel kísérhetjük Wallander és nyomozócsoportjának vitáit, a felügyelő vívódásait, megérzéseit és töprengéseit a svéd társadalomról, a rasszizmusról, vagy a globalizálódó világ idegenségéről. S bár a magyar kiadás keménykötése nem könnyíti meg a majdnem ötszáz oldalas könyvtest lapozgatását, az olvasót lebilincselheti az a magabiztosság, amivel Mankell felmutat egy képet, amely a skandináv krimiktől elvárt éles társadalombírálat mellett nagyívű – szinte újrealista – tablót ad egy nyugat-európai országról. A dél-afrikai szál hozzáfogása mindehhez pedig teljesen egyéni ízt biztosít a kötetnek: a fejlődő országokkal tele Afrika és az apartheid-politika időszaka után tiszta lapot nyitni akaró fejlett Dél-Afrika remek kontrasztul szolgál az európai mintaállamnak, Svédországnak, ahol mégsem olyan mintaszerű minden, mint amilyennek lennie kellene.

Már csak azon kellene vitatkozni egy kicsit, vajon az, amit Mankell művel, csak „skandináv krimi”-e, vagy szépirodalom is. Ezt azonban legjobban mindenki maga döntheti el a regény elolvasása után.

A cikk az Ekultúrán: Henning Mankell: A fehér nőstény oroszlán
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
Link: Henning Mankell Wallander-könyvei és más krimijei magyarul

1963
Jurij Dold-Mihajlik: Ordasok között (a sorozat első kötete)
Gyertyán Ervin: A kibernerosz tündöklése és bukása
Alekszandr Naszibov: Rejtekhely az Elbán
Herbert Ziergiebel: A sebhelyes arcú
1964
Andrej Guljaski: Éjféli kaland
Rejtő Jenő: A tizennégykarátos autó (az első a sorozatban)
Rejtő Jenő: Az elátkozott part
1965
Jurij Dold-Mihajlik: Ordasok között (II.)
Erich Kuby: Rosemarie
Karl Heinz Poppe: Banánháború
Rejtő Jenő: A fehér folt
Rejtő Jenő: A három testőr Afrikában
Rejtő Jenő: Vesztegzár a Grand Hotelben
1966
Raymond Chandler: Asszony a tóban (az első a sorozatban)
Jurij Dold-Mihajlik: Fekete lovagok között (az Ordasok között folytatása)
Jan de Hartog: Stella
Georgij Martinov: Támadás a Föld ellen
Rejtő Jenő: Az elveszett cirkáló
Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány
Rejtő Jenő: Piszkos Fred közbelép Fülig Jimmy őszinte sajnálatára
1967
Raymond Chandler: Hosszú álom
Imre Gábor - Bojcsuk József: A Vörös Túr
Rejtő Jenő: A megkerült cirkáló
Rejtő Jenő: Csontbrigád
Rejtő Jenő: Menni vagy meghalni
Wolfgang Schreyer: Preludio 11
1968
Raymond Chandler: A kicsi nővér
Georges Simenon: Maigret és a lusta betörő
Georges Simenon: Maigret és a szombati kliens (az első a sorozatban)
Rejtő Jenő: A Láthatatlan Légió
Rejtő Jenő: A szőke ciklon
Rejtő Jenő: Az előretolt helyőrség
Rejtő Jenő: Az ellopott futár
1969
Raymond Chandler: A magas ablak
Agatha Christie: Holttest a könyvtárszobában (az első a sorozatban)
Albert Harald: Esős október (az első magyar krimiszerző a sorozatban, aki álnéven ír)
Mág Bertalan: Nyomon a Mág-csoport
Bogomil Rajnov: Nincs jobb a rossz időnél
Rejtő Jenő: A Néma Revolverek Városa
Rejtő Jenő: Egy bolond száz bajt csinál
Rejtő Jenő: Ezen egy éjszaka
1970
Christian Charriére: Helyettem, kis virág...
Jan de Hartog: A gyilkos és a lány
Alekszandr Naszibov: "Labirintus-akció"
Rejtő Jenő: A boszorkánymester
Rejtő Jenő: Az elsikkasztott pénztáros
Révész Gy. István: Az izgága bébi
Georges Simenon: A Majestic pincéi
Rosztiszlav Szambuk: Ékszerész a Kapucinus utcában
1971
Raymond Chandler: Kedvesem, isten veled!
Eduard Fiker: Éjszaka Arnwaysban
Maximilian Jacta: Híres francia bűnperek
Bernard-Paul Lallier: Vérbosszú
Dmitrij Medvegyev: Fő a hidegvér
Julian Szemjonov: A Stirlitz-dosszié (A tavasz tizenhét pillanata első kiadása)
Dimitrij Taraszenkov: Bokszer tölgyfalevéllel
Andrzej Zbych: Kockázat (Kloss kapitány)
1972
E. J. Charon: A MOMAKI-dosszié
Olle Ekberg: A hét főbűn
Charles Exbrayat: Fizetni kell, Isabelle!
Maximilian Jacta: Híres angol-amerikai bűnperek
Maximilian Jacta: Híres német bűnperek
Molnár Gábor: Gyémántmosók
Karlheinz Reineck: Ki ölte meg Isolde Cavaltinit?
Rejtő Jenő: A három testőr Afrikában (II.)
Rejtő Jenő: Az elátkozott part (II.)
Andrzej Zbych: Kloss kapitány (a Kockázat folytatása)
1973
Joe Alex: Ahol nincs tízparancsolat
Raymond Chandler: Elkéstél, Terry!
Wolfgang Held: Fekete Gyertya
Kristóf Attila: A feledékeny gyilkos
Rejtő Jenő: A tizennégy karátos autó (II.)
Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány (II.)
Rejtő Jenő: Vesztegzár a Grand Hotelben (II.)
Rubin Szilárd: Mulatság a farkasveremben
Georges Simenon: A Víg Malom táncosnője
Rosztiszlav Szambuk: Ördögök a Vidám Pokol-ból
1974
Agatha Christie: Az Ackroyd-gyilkosság
Geno Hartlaub: Helyszíni szemle
Sébastien Japrisot: A hölgy az autóban, szemüveggel és puskával
Hans Hellmut Kirst: Igazságra ítélve
Nemere István: A rémület irányítószáma
Rejtő Jenő: A szőke ciklon (II.)
Rejtő Jenő: Csontbrigád (II.)
Pavel Sesztakov: Át a labirintuson
Georges Simenon: A türelmes Maigret
Maj Sjöwall - Per Wahlöö: Gyilkos a háztetőn
Julian Szemjonov: A tavasz tizenhét pillanata (A Stirlitz-dosszié második kiadása)
Judah Waten: Bűnrészesség gyilkosságban
1975
Olga Bočková: A sors ezüstruhában jár
Pierre Boileau - Thomas Narcejac: Az ördöngösök
Agatha Christie: N vagy M
Agatha Christie: Poirot karácsonya
Kristóf Attila: A csónakázó gyilkos 
Ed Lacy: A szálak Bingstonba vezetnek
Ed McBain: Ki öli meg a Ladyt?
Philip Reid: Harris Csodaországban
Rejtő Jenő: Az elveszett cirkáló (II.)
Rejtő Jenő: A Láthatatlan Légió (II.)
Pavel Sesztakov: Holttest a műteremben
Georges Simenon: Ködös kikötő 
1976
Anthony Berkeley: A mérgezett csokoládé rejtélye
John Dickson Carr: A gyilkos óra
John Dickson Carr: A London Bridge rejtélye
Frederick Forsyth: A Sakál napja
Dashiell Hammett: Az üvegkulcs (az első a sorozatban)
Sébastien Japrisot: Gyilkosok kupéja
Rejtő Jenő: Bradley Tamás visszaüt
Bogomil Rajnov: Három találkozás a felügyelővel
Georges Simenon: Maigret védekezik
Carl Zuckmayer: Farsangéji gyónás
1977
Bogdán István: Őfelsége magánnyomozója
Raymond Chandler: Hosszú álom (II.)
Agatha Christie: Gyilkosság meghirdetve
Erle Stanley Gardner: A sánta kanári esete (az első a sorozatban)
Ed McBain: A heccelődő (az első a sorozatban)
Nemere István. A Triton-gyilkosságok
Rejtő Jenő: Az ellopott futár (II.)
Henry Slesar: A szürke flanellköpeny
Ellery Queen: Ház a félúton
1978
E. J. Charon: Kaszinókert-dosszié
Agatha Christie: A kristálytükör meghasadt
Agatha Christie: Gyilkosság a paplakban
Agatha Christie: Mrs. McGinty halott
Ursula Curtiss: A meghajszolt tanú
Erle Stanley Gardner: A ketyegő gyertya esete
Dashiell Hammett: Véres aratás
Frank Leonard: A 100-as box
Ed McBain: Holtomiglan-holtodiglan
Ed McBain: A szélhámos
Rejtő Jenő: A Láthatatlan Légió (III.)
Georges Simenon: Maigret albérletben
Ellery Queen: Gyilkosság a Spanyol-fokon
1979
René Belbenoit: Száraz guillotine
Agatha Christie: Éjféltájt
Tod Claymore: Viperák fészke
Falus György - József Gábor: A néma dosszié
Fülöp János: Gordiusz mester nyomoz
Erle Stanley Gardner: Az álmos moszkitó esete
Cyril Hare: Az eltűnt klarinétos
Sébastien Japrisot: Csapda Hamupipőkének
Peter Maas: Serpico
Ed McBain: Lidércnyomás
Rejtő Jenő: A szőke ciklon (III.)
Rejtő Jenő: Az elveszett cirkáló (III.)
Gerhard Scherfling: Egy szőke hajszál
Ross Thomas: Hoci-nesze
1980
Pierre Boileau - Thomas Narcejac: Kamaszok
John Castle - Arthur Hailey: Rémület a levegőben
Robert Destanque: Az országúti Rém
Christopher Diable: A rágógumis kishölgy
Stanley Ellin: A Nicholas utcai ház kulcsa
Erle Stanley Gardner: A menekülő főnővér esete
Gyürk Sarolta: Heten, mint a gonoszok
Arthur Hailey: Repülőtér
Patricia Highsmith: Két idegen a vonaton
Ruth Rendell: Gyilkosság a kriptában
Helfried Schreiter: Dobja be a törülközőt, államügyész úr!
Georges Simenon: Maigret és a becsületes emberek
Alekszej Tolsztoj: Garin mérnök hiperboloidja
1981
James Hadley Chase: Miss Blandish nem kap orchideát
Mihail Csernyonok: Gyilkosság családi számlára
Mignon G. Eberhart: Suhanó árnyék
Jerzy Edigey: Milliók a bőröndben
Erle Stanley Gardner: A rámenős milliomoslány esete
Kristóf Attila: Valakit mellém temettek
Ross MacDonald: A Wycherly-nő
Ed McBain: Karácsonyi ajándékok
Ruth Rendell: Démon képében
Georges Simenon: Maigret revolvere
Antonín Winter: A tizenhármas tipp
Tom Wittgen: A szolid lányka
Stanley Ellin: Kártyavár
1982
David Alexander: Rémület a Broadwayn
Evelyn Anthony: Idegen a kapu előtt
Marian Babson: Csapda a ködben
Dorothea Renata Budniok: Ám a kövek nem hallgatnak...
Jean-François Coatmeur: Bűntény-variációk hajókürtre
Ursula Curtiss: Hang a sötétből
Erle Stanley Gardner: A molyrágta nerc esete
Paul Henricks: Hét nap haladék
Nemere István: A sötétség határán
Hugh Pentecost: Halálos tréfa
Patrick Quentin: Rejtély a színházban
Lawrence Sanders: A második halálos bűn
Georges Simenon: Maigret Vichyben
Rejtő Jenő: Vesztegzár a Grand Hotelben (III.)
Werner Toelcke: Gyilkolni könnyű
1983
James Hadley Chase: Biztosabb, ha meghal
Peter Cheyney: A hamis kötvények
Douglas Clark: Gyilkosság a lányiskolában
Erle Stanley Gardner: A baglyok nem pislognak
Leslie L. Lawrence: Sindzse szeme
Ed McBain: Tíz plusz egy
William Peter McGivern: A nagy leszámolás
Bogomil Rajnov: Meghalni csak a végső esetben
Rejtő Jenő: Csontbrigád (III.)
Rejtő Jenő A Láthatatlan Légió (IV.)
Lawrence Sanders: A hatodik parancsolat
Werner Toelcke: A nagy lehetőség
1984
Evelyn Anthony: A Poellenberg-örökség
Jenny Berthelius: A félelem útvesztője 
Pierre Boileau - Thomas Narcejac: Nőstényfarkasok
Lawrence Block: Betörő a szekrényben
Ken Follett: A Tű a szénakazalban
Cecil Scott Forester: Gyilkosság, részletfizetésre
Erle Stanley Gardner: A félszemű tanú esete
C. C. Kicker: Johanna és a médium
Magyar K. László: Halott van az ágyamban
Ngaio Marsh: Aki másnak vermet ás
Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány (III.)
Rejtő Jenő: A tizennégy karátos autó (III.)
Lawrence Sanders: A tizedik parancsolat
Werner Toelcke: A műtét
Tom Wittgen: Őszi kikerics
1985
Robert Barnard: Halál északon
Peter Benchley: A fehér cápa
E. J. Charon: Romantikus dosszié
Erle Stanley Gardner: A művészi csapda esete
Paula Gosling: Búbánat-blues
Charlaine Harris: Fájó szívvel
Adam Kennedy: A dominó-elv
Leslie L. Lawrence: A Karvaly árnyékában
Nyikolaj Leonov: Kelepce
Ed McBain: Fehér por
Rejtő Jenő. A három testőr Afrikában (III.)
Rejtő Jenő: Piszkos Fred közbelép Fülig Jimmy őszinte sajnálatára (II.)
Collin Wilcox: Az újságíró halála
1986
James Hadley Chase: Az aranyhal nem bújhat el
Agatha Christie: A titokzatos Kék Vonat
Mihail Csernyonok: Éjszakai látogatók
Adam Kennedy: A dominó bosszúja
Hammond Innes: A Maddon-szikla
Stephen King: A holtsáv
Rudolf Lorenzen: Halál a filmkockán
Léo Malet: Képrablás a Louvre-ban
Rejtő Jenő: A megkerült cirkáló (II.)
Rejtő Jenő: Az előretolt helyőrség (II.)
Dominique Roulet: Az alibi halott
T. O. Teas: Öld meg puszta kézzel
1987
P. Michael Bush: A Panda
Agatha Christie: Gloriett a hullának
Clare Francis: Éjszakai égbolt
Paula Gosling: A Vörös Maja
Robert van Gulik: A kínai haranggyilkosság esete
Patricia Highsmith: Ripley és a maffiózók
Lux Péter: Az utolsó vacsora
J. J. Marric: Egy éjszaka a Scotland Yardon
Rejtő Jenő: A fehér folt (II.)
Rejtő Jenő: A Sárga Garnizon
Szita György: Magánnyomozás
T. O. Teas: Gyilkosság vízum nélkül
1988
Raymond Chandler: Asszony a tóban (II.)
Frederick Forsyth: A Sakál napja (II.)
Horváth Judit: Pince
Leslie L. Lawrence: A gyűlölet fája
Ruth Rendell: Keresztrejtvény
Hermit Shark: Óvakodj a holtaktól!
Szita György: Segédmunkában
1989
James Hadley Chase: A bűnös mindig fél
Ken Follett: A Modigliani-botrány
Dick Francis: Csonttörés
John Godey: Hajsza a föld alatt
Jeanne-Marie Joël: Ne nyeld le szó nélkül!
Patrick Quentin: Halálos hajsza
Szikszai Károly - Tardi Gábor: Zsarumeló
1990
Elliott Roosevelt: Mrs. Roosevelt gyilkost keres
1997
Raymond Chandler: Asszony a tóban (III.)
Janet Evanovich: Egy - mérgezett a meggy
George P. Pelecanos: Cipőpuli

Link
Az Európa kiadó Fekete Könyvek krimisorozatának kötetei

Hallottál már Rév Fülöpről? Nem, nem Révfülöpről, ami egy hely, hanem Fülöpről, aki egy személy, egy kisfiú, sőt, egy hős. Balatónia birodalmának lakosáról, Fajszföld megmentőjéről, Ádánd lovag útitársáról, aki szereti „a puszpángot reggelire, a tördemicet ebédre és a loncot vacsorára”, végigkalandozott két lovagregényt, találkozott vitézekkel és törpelényekkel, királyokkal és királykisasszonyokkal, kalózokkal és siófokkal (ami több siófot jelent)… Mert ha még nem hallottál, ideje kézbe venni a Kolibri kiadó két újdonságát, Jeney Zoltán Rév Fülöpről szóló regényeit!

Amikor belelapoztam Rév Fülöp első kalandjába, először azt hittem, ilyet nem lehet már írni a huszonegyedik században: egyszerű meseregényt, amely a lovagkor toposzait használja, fiúhőse van és meselények népesítik be. Aztán elkezdtem olvasni, és a könyv (megszámoltam, pontosan) tizennegyedik sora után eldöntöttem, hogy ez remek és nemcsak egyszer fogom végigolvasni. Bátran ajánlom minden meseregény-kereső szülőnek és gyereknek is: a kiadó ajánlása szerint már hétéves kortól ideális, s talán máris klasszikus olvasmány a Rév Fülöp.

A könyv attól tökéletesen eredeti, hogy mindvégig hű marad a játékhoz, amely szerint ő egy „balatóniai lovagregény”. Így azután megelevenedik a tó környéke, az ottani helynevek személyekké, birodalmakká és meselényekké változnak át, s miközben a fékezhetetlen nyelvi humor hullámai dobálnak olvasás közben, tényleg úgy érezzük, hogy a Balaton a mesék óriás tavává változik át, amely körül hatalmas birodalmak, rengeteg erők, titokzatos tájak és rejtélyes várak támadnak a semmiből. Rév Fülöp a tökéletes gyerekmesehős, tanulékony, okos, bátor, de néha még kissé összekuszálja az eseményeket. Ezért van mellette az első kötetben mindvégig a hős és kecses Ádánd lovag, akinek igazi kilétére majd csak az utolsó lapokon derül fény, a második részben pedig a balsoros sújtotta Diás, s az apró emberke, az előző történetből már ismerős báró Hegyeschtűy Vászoly, a barátainak csak Vaszi. Velük indul kideríteni, hová tűnhetett fajszföldi Hatodik (Torkos) Hollád király, vagy hogy hol található a csodálatos Vendeki Virág, s ki az őrzője. A mese fordulatai, a beillesztett versek és betételbeszélések kaleidoszkópjai egy felnőttet is elkápráztathatnak, a gyerekek pedig valószínűleg ugyanúgy fogják élvezni a nyelvi fergetegeket, mint a felnőtt olvasók.

Hátravan még, hogy a könyv külsőségeiről írjak: röviden persze annyi is elég lenne, hogy a két kötet gyönyörű. A fiatal és elképesztően sok stílushoz értő rajzoló, Haránt Artúr részletgazdag, finom és hagyománytisztelő, mégis mókás, sőt a nézőre cinkosan kikacsintó rajzai (sőt képtáblái és iniciáléi) egyszerre idéznek egy ódon, réges-régi mesekönyvet és illeszkednek tökéletesen ehhez a nagyon modern és játékos regényszöveghez. Különösen tetszik a rajzos előzéklap egy-két trükkje, például hogy Gyenes és Diás medálionképe elöl és hátul ugyanoda került, vagy hogy Ádánd lovag helyén hátul – inkább nem írom ide, kinek a képét láthatjuk… Mindesetre eredetien és nagyon szépen illusztrált regényszöveget vehetünk kézbe. Az pedig már a kiadó bölcs döntése, hogy mindezt fényes és selymes kemény kötéstáblák zárják maguk közé, jó fogású és jó illatú papíron, amelyen kiválóan érvényesülhetnek a részletgazdag, mesés illusztrációk, s még egy aranyszínű könyvjelző is jutott a kötetbe: így aztán olyan nemes érzés kézbe venni Rév Fülöp teljesen újmódi történetét, mint egy ódon, tizenkilencedik századi mesekönyvet.

Jól eshet minden könyvfalónak.

A cikk az Ekultúrán: Jeney Zoltán: Rév Fülöp / Rév Fülöp Fajszföldön
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
A második kép innen származik.

Első ránézésre csak egy újabb gyerekkrimi. És egy újabb Sherlock Holmes-folytatás. Mi újat adhat egy olasz regény, amely egy történetben lépteti fel az ifjú Sherlock Holmest, fiatal barátját, Arsène Lupint, s Holmes későbbi nagy és egyetlen szerelmének, a kihívó kalandornőnek, Irene Adlernek a gyerekalakját? Sokat. Ezért is ajánlom bátran minden kalandvágyó gyerekolvasónak.

Először is A fekete dáma – remélhetőleg egy sorozat első darabja – jól illeszkedik a kiadó, a Manó Könyvek programjába: idén Agatha Mystery titokzatos nyomozásainak ízig-vérig mai története mellett egy a múltban játszódó detektívregény-szériát is elindítottak, amely a nagy detektív, Sherlock Holmes világát idézi meg. A regény elbeszélője remek ötlettel Irene Adler lett: gyerekkori megismerkedése a fiatal Sherlockkal ugyan váratlan a Doyle-folytatások által használt ötletek között, de szépen megmagyarázza, miért nem tudott szabadulni Holmes később sem a különleges hölgy emlékétől. Arsène Lupin, a későbbi mestertolvaj feltűnése pedig szintén jó ötlet: méltó partner a fiatal Holmesnak, már csak azért is, hiszen már maga a szerző, Maurice Leblanc, Lupin kitalálója is összehozta őket az Arsène Lupin Herlock Sholmes ellen című ironikus regényében.

A könyv második erőssége a szereplők ábrázolása és az érdekes, korhű történet. A fekete dáma idején, amely 1870-ben játszódik Saint-Malóban, Holmes nyugtalan, bátor és rendkívül ötletes kamasz fiú, Irene tizenkét éves, okos és vakmerő gazdag lány, Lupin pedig, aki alig fiatalabb Holmesnál, épp nem győzi titkolni szomorú családtörténetét (melyre szintén fény derül ebben a könyvben), s akrobatikus képességeivel kápráztatja el barátait. A három ifjú nyomozónak különleges kalandokban van részük: fényt kell deríteniük a parton talált férfiholttest, az ellopott gyémánt nyakék, a kártyázó dámák és egy egész titkos bűnszövetkezet rejtélyére. A szöveg (és a magyar fordítás) jó, igényes és a klasszikus elődöket megidéző. A könyvet pedig bájos, korabeli illusztrációk, hirdetések és dokumentumok képe kíséri.

Végül a könyv azért is jó olvasmány lehet, mert úgy vezet be egy műfaj, a detektívregény legjobb hagyományaiba, hogy izgat, de nem izgat fel, s szövevényes és többmenetes (esetleg még ki is található) nyomozati rejtélyt kínál fel, miközben a brutalitást és a bulvárt nélkülözi. Ilyen módon méltó Sir Arthur Conan Doyle műveihez, s 9-10 éves kortól nagyon is ajánlható a gyerekolvasóknak.

Miközben bízom benne, hogy nemsokára Irene Adler újabb kalandjai is olvashatóak lesznek magyarul, mindenkit bíztatok: olvassa el A fekete dámát!

A cikk az Ekultúrán: Irene Adler (Alessandro Gatti): Sherlock, Lupin és én – A fekete dáma
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
Irene Adlernek olaszul már négy könyve megjelent!

Az alternatív történelem megalkotása az egyik legérdekesebb játék, amit csak gondolkodó ember játszhat, hiszen a valóságot és a fikciót, a költői fantáziálást és a kérlelhetetlen logika segítségével végiggondolt tények egymásra építését kapcsolja össze. Sem az írók, sem a történészek nem szokták tudni megállni, hogy el ne játsszanak a gondolattal: mi lett volna, ha? Magyarul is olvasható olyan ál-történelmi tanulmánykötet Mi lett volna, ha…? Fejezetek a meg nem történt világtörténelemből címmel, amelyben a mai brit történetírás legnagyobbjai (Andrew Roberts, Simon Sebag Montefiore, Antonia Fraser) írtak meg alternatív történelmi eseményeket Napóleon oroszországi győzelmétől addig az ál-eseménysorig, hogy 1941-ben Sztálin elmenekül Moszkvából, majd elveszíti hatalmát és életét. Nálunk leginkább az Agave kiadó jelentetett meg alternatív történelmi műveket: legutóbb a kissé összevissza történetű, de nagy ötletre épülő A szivarhajó utolsó útját Pintér Bencétől és Pintér Mátétól, korábban pedig Trenka Csaba Gábor maróan ironikus Egyenlítői Magyar Afrikáját, amely egyszerre mond ítéletet fasizmusról és kommunizmusról. G. L. Thompson (vagyis Gráczer László) alternatív történelmi regénye, a Germánia – Az új világ fővárosa megjelentetésével most a Kossuth kiadó is csatlakozik az áramlathoz.

Elképzelni, hogy Adolf Hitler nemzetiszocialista Harmadik Birodalma győzedelmeskedik a második világháború idején és fennmarad, nem új az irodalomban. Az események talán legklasszikusabb kibontását Philip K. Dick nálunk is jól ismert negatív utópiája, az Ember a fellegvárban tartalmazza, de lehet Robert Harris Führer-napjára is gondolni. A magyar alternatívtörténelem-írásban nagy hagyománya van a korszak kiválasztásának: nemrég jelent meg új kiadásban (ki tudja miért, szerzőjét halála után negyvenhét évvel L. G. Gaspars álnévre átkeresztelve) Gáspár László Mi, I. Adolf című sci-fi szatírája, mely eredetileg 1945-ben, közvetlenül a háború után látott napvilágot, s amely megengedi győztes Hitlerének, hogy uralkodjon, sőt, szinte kinyilatkoztasson: ám ezután lesújt rá.

A Germánia alapötletét a fantasztikus, utópiaként megálmodott „világfőváros”, Germánia adja, amelyet Albert Speer, Hitler kedvenc építésze, nem mellesleg fegyverkezési minisztere álmodott makettbe, s amely annyira elbűvölte a Führert, hogy élete utolsó hónapjaiban egy soha meg nem valósuló, tökéletes város tervezése jobban lekötötte, mint a szembenézés azzal, hogy tömeggyilkos rendszere lassan, de biztosan végképp elveszíti a háborút. A csodából a regény borítóján is láthatunk egy részletet: a borítótervező Kiss Áron stílszerűen Hitler kivájt koponyájába helyezte a központi kupola képét. A regényben 1953-54-et írunk, mindenki a náci birodalom fennállásának huszadik, és a háború végének gyakorlatilag tizedik évfordulójára készül. Az új Német Birodalom kiegyezett Amerikával, Nagy-Britanniával és a maradék Oroszországgal, s jelenleg két dologgal van elfoglalva: a zsidóság megsemmisítésének utolsó nyomait is szeretné eltörölni, mivel egyre kényelmetlenebb számára a sok vén náci, s tele van olyan hatalomvágyó politikusokkal, akik most, hogy a Führer egyre erőtlenebb, hatalomra és a többi főnáci életére törnek. Ki nyeri a versenyfutást és hogyan? S mi lesz a szerepe mindebben Siegfriednek, a jövő emberének?

A kötetből minden kiderül, s biztosak lehetünk benne, hogy nagyon érdekes olvasmányt veszünk a kezünkbe, ha belelapozunk. Engem is csak néhány dolog zavart. Egyrészt mind a Mi, I. Adolf, amely szatíra, mind az Ember a fellegvárban, amely disztópia, valamilyen módon elhelyezte a képzelt náci birodalmat egy erkölcsi koordinátarendszerben. A Führer-nap zárása is megtette ezt, holott abban is egy politikai krimi játszódik alternatív történelemben, mint a jelen kötet esetében. A Germániából azonban – bár a mű végét nem árulhatom el – minden ilyesmi teljesen hiányzik: sem pozitív, sem negatív értelemben nincs értékelő lezárás - a történelem folytatódik. Másrészt számomra a könyv logikai játéka sem volt egészen meggyőző. A szerző nem a szokásos módon, a(z esetleg tényleg megnyerhető) francia-brit háború során juttatta Hitlert győzelemhez, hanem a sztálingrádi, keleti áttörés, az olajmezők megszerzése idején. Ez azonban lehetetlen: igen sok történész egyet ért abban, hogy Hitler és tanácsadói a kaukázusi olajmezők megszerzésének jelentőségét túl-, a Szovjetunió távolabbi, hátországba költöztetett iparának kapacitását és tartalékainak mennyiségét pedig alábecsülték. Ráadásul az is homályban marad, hogyan fogadhatta el az az Amerika, amely a japánokat e történelemben is legyőzte, Hitler rendszerét, vagy hogy miképpen lehetséges, hogy a beteg Hitler változatlan egészségben ért meg tíz évet, s az események kezdetéig Göring kivételével egyetlen politikai társa sem halt meg vagy veszítette el a hatalmát…

Ettől függetlenül a Germánia érdekes színfolt az alternatív (nem pedig fiktív, mint a hátsó borító írja) történelmi regények palettáján: érdemes elolvasni.

A képeken: 1. Hitler Speerrel és makettjével
2. Egyik utolsó fényképén, immár az új (és szintén soha el nem készülő) Hitler-város, Linz makettjének szemlélése közben
3. Utolsó nyilvános megjelenésekor (ez az ember élt volna még több mint tíz évet)?
4. Berlin 1945-ben.

A cikk az Ekultúrán: G. L. Thompson: Germánia - Az új világ fővárosa
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én

Vannak olyan témák, amelyekről rossz olvasni, vagy nehéz, mégis megtesszük. Valami időről időre arra indít bennünket, hogy néha – legalább olvasóként – szembenézzünk az élet sötét és fájdalmas oldalával, a súlyos és elkerülhetetlen érzésekkel. Kevés olyan könyv várja azonban magyar olvasóját, amelyben a gyász és az összetartozás témája olyan hitelesen és bölcsen, mégis költőien és álomszerűen jelenik meg, mint Victoria Schwab regényében, Az Archívumban.

Az Archívum egy különös raktár. Ha a halottakat úgy képzeljük el, mint könyveket a könyvespolcon, akkor az Archívum a holtak könyvraktára. Ha pedig egy-egy titoknak, egy-egy különleges és egyedi történet hordozójának látjuk őket, máris megvan az egyes elképzelt könyvek tartalma. Mackenzie Bishop, a történet főszereplője és narrátora ezeket a Történeteket gondozza és védi. Ha valamelyik öntudatra és önállóságra ébred és ki akar szökni az Archívumból (a Sikátorba), az Őrzők feladata, hogy ezt megakadályozzák: munkájuk sikerén élők és holtak viszonya, egész világunk nyugalma múlhat. Mac ilyen Őrző, óriási felelősséggel a vállán – ám egyúttal kamaszlány is, problémás családdal, bonyolult érzelmekkel és különleges sorssal. Egyszerre kiválasztott és átlagember, ráadásul fiatalon meghalt öccsét gyászolja.

A történet sok szállal dolgozik, és rengeteg kérdést felvet: egyszerre krimi, lélektani történet és családtörténet. Macnek kamaszként meg kell küzdenie saját bizonytalanságával, a nagyon finoman ábrázolt első szerelemmel, az öccse és nagyapja elvesztése miatt érzett gyásszal. Őrzőként azonban teszi a dolgát, tökéletesen és megbízhatóan, épp úgy, ahogy a Papi, a nagyapja is tette (akitől a feladatot örökölte Mac). Tudja, hogy a halál gondolatát el kell fogadnia: kiválasztottként azonosulhat és ismerkedhet nagyapja és öccse emlékeivel, nyomozhat öccse halála után, de egy ponton meg kell állnia, tiszteletben kell tartania az élőket és holtakat elválasztó határt. Mac a könyvben végig az érzelmek labirintusában vándorol, Őrzőként az Archívum termeiben lépked, s még lakóhelye, a házzá alakított szálloda is titkos útvesztőként működik: ebből a kiúttalannak tűnő, mégis rendezett káoszból viszont csak a történet vége mutat kivezető utat.

A könyv attól jó, hogy miközben egy teljes, titokzatos, kissé misztikus saját világot mutat be, az mégis számos ponton érintkezik a miénkkel. Nem kell Őrzőnek lennünk ahhoz, hogy emlékeket akarjunk megőrizni és megismerni, vagy, hogy megtudva valamit valakiről, aki már meghalt, azt kívánjuk, bár sose hullott volna le a lepel erről a történetdarabkáról. Nem kell betartanunk a holtak könyvtárának szabályait ahhoz, hogy szembesüljünk az igazsággal: a halál elkerülhetetlen. Nem kell Macnek lennünk, hogy döntésekre kényszerüljünk…


A könyv különösen hatott rám: minden jel arra mutat ugyanis, hogy ez egy ifjúsági regény (a kiadó ajánlása szerint 13 éven felülieknek). Azonban amint belekezdtem, máris teljességgel berántott a saját, szuggesztív világába és többet nem engedett el onnan. Nem úgy hatott rám, mint amikor kamaszkönyvet veszünk kézbe, élvezzük, de végig tudjuk, hogy nem mi vagyunk a célközönség, hanem pontosan úgy, mint egy rendes, felnőtt regény… Igaz, néhol egyes történetszálak túl könnyen kibomlottak. De véleményem szerint ezt a könyvet nem is (csak) a cselekményéért érdemes elolvasni, hanem a szövegéért és a hangulatáért. A sokféle narráció, az emlékek, felidézések, néha szárazon humoros narrátorszövegek és elhallgatásokkal teli párbeszédek váltakozása egy percre sem enged elkalandozni. A költői részletek, a sok-sok, lassan kibomló titok pedig nagyon erős hangulattal ajándékozza meg az olvasót.

Az Archívum emlékezetes könyv emlékekről és feledésről, halálról és a felnőtt élet kezdetéről: érdemes megismerni!

A cikk az Ekultúrán: Victoria Schwab: Az Archívum
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én

Idén a XX. Könyvfesztivál vendége volt Ignacy Karpowicz lengyel író, akinek Égiek és földiek (Balladyny i romanse) című kötete a Typotex idei újdonságaként jelent meg a kiadó Science in Fiction sorozatában. Az íróval április 20-án beszélgettünk a Könyvfesztivál egyik zajos sarkában.


A magyar olvasók idén ismerhették meg a nevét, amikor az Égiek és földiek megjelent. Önnek azonban ez már az ötödik regénye volt. Egyetért azzal a kritikusi véleménnyel, hogy ez a műve egy pályaszakasz összegzése? Mit gondol egy író, ha ilyesmit olvas magáról?

Ilyen gondolatok valóban megjelentek Lengyelországban, de ezeket nagyon elkeserítőnek találtam. Még a negyvenes éveimet sem értem el, erre hirtelen összegzésről, valaminek a végéről kezdenek el beszélni… Ha már mindent elértem, minek éljek tovább? Azt gondolom, ilyesmit írni nem bók, hanem inkább briliáns rosszmájúság. De ha arról van szó, hogy megjelennek-e a regényben olyan témák, feltűnnek-e olyan vonulatok, amelyeket már a korábbi regényeimben is felhasználtam, erre igen a válasz. Valóban szerepel benne az összes engem érdeklő téma és gondolat. Az egyik ilyen, ami a korábbi könyveimben is megtalálható, a vallás. Mégpedig nem transzcendentális értelmét keresve, hanem azt bemutatva, hogyan jelenhet meg a vallás a társadalomban.

Tény, hogy az Égiek és földiek monumentális mű, amelyben elképesztő mennyiségű történetszál és stílus találkozik. Elárulná, hogyan jött létre, mi az Ön írói munkamódszere?

Nekem hősökre van szükségem. Általában elkezdek írni egy alakról, és utána kiderül, ha ez a szereplő érdekel. A hős sosem hallgat rám, vagyis nem tudom, hogy mit fog csinálni. Igaz, ezért történt meg sokszor az, hogy egy könyvet nem fejeztem be, mert a megteremtett hőse egyszer csak nem érdekelt tovább. De a módszer jó, mert engem is kíváncsivá tesz. Sohasem untat a munka: az a kíváncsiság hajt az írás közben, hogy tudni akarom, mi is fog történni. Ezért persze amikor az első változat elkészül, még szerkeszteni kell, hiszen az első szöveg csak egy kaotikus massza. Ebből kell megszületnie a valódi műnek, annak, amit már én akarok. Így néz ki az írás a gyakorlatban.

Erről egy kérdés jut eszembe. A szereplőt, akit utána végigkövet, a valós életből mintázza, vagy csak a fantáziájának a terméke?

Eddig a riportjaimat kivéve mindig kitalált hősöket szerepeltettem. Most viszont írtam egy könyvet, amelynek a hősei valós személyek. Két hónap múlva fog megjelenni lengyelül. De az Égiek és földiek alakjai még valamennyien kitaláltak. Igaz, hogy ehhez a történethez, ezekhez a szereplőkhöz is hozzáadhatott valamit egy-egy valódi esemény vagy figura. De ez nem azt jelenti, hogy a valóság mintázódott meg valamelyik hősömben, csak egy kis impulzust adott a megalkotásához.

Könyvének magyar fülszövege Kunderát és Bulgakovot emlegette az Önével együtt. Ön kiket tartana a mestereinek?

A számomra fontos szerzők névsora mindig változik. Egy időben nagyon tetszett Kundera – a „cseh” Kundera, a „francia” soha nem érdekelt –, és valamikor, még az általános iskolában Bulgakov iránt is nagy rajongást éreztem. Most viszont inkább más mestereket mondanék. Thomas Pynchon Súlyszivárványa például nagy hatást gyakorolt rám és arra, ahogy írok. De fontos számomra Alice Munro és John Banville is.

Az Égiek és földiekben nagyon sok az utalás mitológiára, filozófiára, irodalomra, de a mindennapi élet divatos dolgaira, pl. tévéműsorokra is. Mennyire érzi ezt az utalásrendszert kifejezetten lengyelnek?

Sok tekintetben lengyel az utalásrendszer, hiszen vannak a könyvben lengyel irodalmi alakok is, amilyen a (lengyel) címben is szereplő Balladyna. Megjelenik a lengyel romantika, Slowacki és Mickiewicz. De az intertextusok nyolcvan százaléka már olyan kulturális, irodalmi utalás, ami mindenki számára mond valamit, aki itt, a mi nyugati kultúránkban él. A görög vagy az egyiptomi mitológia illetve a keresztény tanítás nem lengyel, hanem egyetemes tudásanyag, és ugyanúgy ismert Magyarországon, mint Lengyelországban. Ezért remélem, a regény – a fordításnak is köszönhetően – nem marad olyan szöveg, ami csak lengyelek számára érthető vagy olvasható, hanem univerzális, amilyennek szántam.

A regény meglepően könnyű olvasmány, miközben telve van nyelvi humorral, játékkal és intertextusokkal. Milyen olvasót képzel el a művéhez, kinek kellene Ön szerint olvasnia?

Talán azzal felelnék, hogy sosem képzelek el magamnak olvasót, mert én magam vagyok az olvasó. Amikor dolgozom a könyvön, akkor magam olvasom. Persze az ideális az lenne, ha minden regényem egyszerre két olvasóközönségnek is tetszene. Annak is, aki szeret olvasni, de nincs igazán nagy ismeretanyaga, …

Aki magát a szöveget értelmezi, nem pedig az összefüggéseket?

Igen. És a professzornak is, ő a másik típusú olvasó, aki másképpen olvassa a könyvemet, más dolgokat tart fontosnak, más dolgokat emel ki belőle. Aki a valóban ideális olvasó. Mert tulajdonképpen maga a regény is egyfajta ideális szöveg, aminél nehéz elérni, hogy többféle olvasóhoz, mindkét típushoz szóljon.

Könnyű ilyen könyvet írni?

Nem, én nagyon nehezen írok! Ez bizonyára patetikusan hangzik, de azért írok, mert semmi más nem érdekel az életben, csak az írás. Ez mindent megér. Mert írni egyébként szörnyen unalmas dolog: megszámlálhatatlan órából áll, amiket az ember a papírlap vagy a számítógép előtt tölt. És ahogy egy bányász belebetegedhet a munkahelyi ártalmakba, mondjuk, megtelepednek a porszemek a tüdejében, úgy az íróembert is utoléri a gerincfájdalom, már a szíve se működik a legjobban…

… és elkezd beleőszülni.

Igen, még ez is. (nevet) De ez talán a legkevésbé káros.

Legyen az akár olvasói vélemény, akár kritika, nálunk mindenhol írtak az Égiek és földiek túlfűtött erotikájáról, a szexualitás kendőzetlen ábrázolásáról. Ön szerint ez egy merész könyv?

Szerintem egyáltalán nem merész. Sokkal több szexualitás van az életünkben, mint ebben a könyvben. Elég a fogpasztára gondolni, amit egy félmeztelen nő reklámoz, meg az after shave-re, amit egy félmeztelen férfi… A mi kultúránkban egyszerűen nincs lehetőség arra, hogy valami igazán merészet írjunk a szexről, mert már mindenen túl vagyunk. Az után, hogy az Árnyalat-trilógia, amit szado-mazo mamipornónak szokás nevezni, bestsellerré vált, mi maradt még?

Igen, ez nálunk is sikerkönyv lett.

És ott vannak még azok a könyvek, amik ezt a receptet másolják.

Nálunk is.

Ez nagyon jellemző. Erről beszéltem.

Az mindenképpen sokkoló, ahogyan az Égiek és földiek története megidézi és összeboronálja a különböző vallásokat és istenségeiket. Érte emiatt támadás?

Igen, volt olyan vélemény, hogy egy-egy részlet blaszfémikus, és sérti a vallásos érzületet. De nem sok kritikus írt ilyet. Talán azért, mert a könyv vastag, így a konzervatív olvasók nem olvasták végig… Érdekes módon nemigen lehet meghatározni, hol is szerepelne az a bizonyos istenkáromlás vagy egyéb szörnyűség. Még azon a jeleneten sem lehet fogást találni, ahol Jézus másodszorra is leszáll a mennyországból. A legerőteljesebb támadással egyébként egy szlovákiai, kassai irodalmi eseményen találkoztam. Egy ultrakatolikus csoport tagjai igencsak támadóan léptek fel a találkozón – természetesen csak szavakkal támadtak, nem mással…

Szerencsére.

Nos, az egyik hölgy érvként nekem szegezte azt a kétségbe vonhatatlan tényt, hogy bizonyosan van Isten, mivel ha nem létezett volna, akkor sohasem kerül sor arra, hogy II. János Pál pápa megdöntse a kommunizmust… Igen, látom az arcát – én is így reagáltam…

Mi a véleménye az Égiek és földiek magyar fordításáról? Ismeri Körner Gábort, a könyv fordítóját?

Talán egy alkalommal találkoztunk, de valójában nem ismerjük egymást. Azt is csak akkor tudtam meg, hogy mit jelent a magyar cím, amikor most megérkeztem Budapestre. Az Égiek és földiek magyarul egyébként 150 oldallal hosszabb, mint lengyelül. Úgyhogy lehetséges, hogy ez egy jobb verziója a könyvnek…

Egy „teljes kiadás”… Egyébként mi a véleménye a sorozatról, amiben megjelent?

Nem ismerem a sorozatot, de azt tudom, hogy Jacek Dukajnak jelent meg benne könyve.

Elgondolkodtató műveket válogatnak be a sorozatba, mindegyikben van valami különlegesség.

Jacek Dukajnak kiválóak a regényei. Szerintem ez nagyon ambiciózus sorozat lehet, talán nem is szánják minden olvasónak.

Ön is fordít, mégpedig nemcsak angolból és spanyolból, hanem amharából is. Hogyan ismerkedett meg ezzel a nyelvvel?

Sajnos már jó néhány éve nem fordítok, mert nincs rá időm. Az amhara nyelvet még akkor ismertem meg, amikor afrikanisztikát tanultam a Varsói Egyetemen. Eredetileg Afrika keresztény kultúrája érdekelt, úgyhogy eljutottam a kopt Egyiptomba, aztán Núbia felé vettem az irányt (ami most Szudán), végül a másodévem a keresztény Etiópiában fejeztem be. És ha Etiópia, akkor már adta magát az amhara nyelv, ami az ottani hivatalos nyelv, így meg kellett tanulnom.

Min dolgozik most? Fordít vagy újabb regényt ír?

Két hónap múlva jelenik meg az a regényem …

… amiről már beszéltünk.

Igen, az új regényem, amiben már valódi hősök vannak. Mivel ők tényleg léteznek, meg kellett mutatnom nekik a szöveget. Rémes volt, mert mindenki azt mondta: „én nem akarok ezzel szerelmi viszonyt folytatni”, „én ilyet nem mondok”… Soha többet nem írok olyan könyvet, amiben valódiak a szereplők! Nos, ha ez a regény megjelent, utána Bartosz Konopkával fogok együtt dolgozni – ő rendező és A berlini nyúl (Królik po berlinsku) című filmjéért már Oscar-díjra is jelölték. Ha minden jól megy, akkor film születik az Égiek és földiekből.

Együtt fogják írni a forgatókönyvet?

Nem, egyedül fogom megírni, Barteknek pedig biztos lesznek hozzá saját ötletei. Bárki véleményét el tudom fogadni, de nem tudok együtt dolgozni senkivel. A forgatókönyvön sem.

Sajnos lejárt az időnk: köszönjük szépen a beszélgetést! Kívánunk jó egészséget, sok érdekes könyvet!

Én is nagyon köszönöm. (magyarul:) Köszönöm.

Az interjút Galgóczi Tamás és Baranyi Katalin készítette. A szöveg először az Ekultúrán jelent meg május 7-én. Aki jól tud lengyelül, megnézheti magát a beszélgetést is az Ekultúra TV-n (a Youtube-on), vagy az Ekultúra oldalán.
Az Égiek és földiekről itt írtam.

A Kapjátok el Tüdő Gyuszit! alcíme szerint Verseket tartalmaz felnőttes gyerekeknek és gyerekes felnőtteknek. A gyereksorból többé-kevésbé már kinőttem, s talán gyerekesen sem sokszor viselkedem, azonban ez a kötet mégis nagyon tetszett. Az egy híján ötven svéd típusú gyerekvers(nek tűnő) szöveg igazi irodalmi csemege, bár enni biztosan nem támad kedvünk az olvastán. Azonban egy dologban biztos vagyok: hogy ez a kötet egyáltalán nem gyerekkönyv. Így van ez akkor is, ha színes rajzok díszítik, s ha Lackfi János talán nem értene egyet velem ebben.

A könyv összes verse a világ egy-egy végtelenül sötét, horrorisztikus és elborzasztó szeletének állít ugyanis látszólag angyalian naiv, ám időnként iróniával keveredő emléket. Ilyen például az elásott és megrohadt gyerektetem (Pasik), a megütött iskolatárs orrából folyó vér (Vér), a padra száradt, megkeményedett rágógumi nyálíze (Kövületek), vagy az Orrszőr és a Takonyhegy. Első olvasatra úgy tűnhet, mindez belefér egy érdeklődő, folyton – törvényszerűen – az eredetileg felnőtteknek szánt dolgokra felfigyelő, a világ miértjeiről lelkesen gondolkodó fiú agyába (fiúéba, mert ezek a versek mind fiúversek, ha már be kell őket sorolni). Ahogyan azonban haladunk előre a témák sorrendjében, s olvassuk a családról (Kedves ősök), a világ egyszerű borzalmairól (Kegyetlen) és az érzések zűrzavarairól (Kapjátok el!) szóló triptichon darabjait, az a képzelt-konstruált, versben monologizáló gyerek, akinek meg kellene képződnie olvasó szemünk előtt, egyre inkább a ködbe vész. Helyette megjelenünk mi, felnőttek és a mi hétköznapjaink: telve a brutalitásra, embertelenségre, kegyetlenségre szinte már oda sem figyelő közönnyel. A fagyasztott székletet gyűjtő különc (Amerikában), a hang nélkül lopózó halállal ölő nindzsák (Halk halál), a homokórába rejtett hamvak esete (Hamvak), a karácsonykor halálra égő macska (Mennyből), az öngyilkos öregember fagyasztóban megtalált holtteste (Fagyasztó), a hordóba rejtett hulláról leiszogatott rum (Hullalé), vagy az amerikai tömeggyilkos esete, aki áldozatai testét húspogácsába dolgozta bele (Megint Amerika) a maga totális morbiditásában nem(csak) egy olyan gyerek élménysorát rajzolja meg, aki hol ezt, hol azt hall meg a világ sötét hírei közül, s próbálja őket a maga módján feldolgozni. Ez a borzalomsorozat a kedves kisgyermek álszűrőjén átszűrve, a gyerekmonológ precíz fokozásával és részletezésével kibontva (”Mindenki ott fetrengett / gennyes sebekkel és / szederjes tályogokkal és / véresre nyílt törésekkel és / hólyagos égésnyomokkal és / ápolni kellett őket / végtelen sok gézzel…” Első) inkább saját felnőttvilágunknak tart görbe tükröt.


Ezt a hatást csak erősíti, hogy sok esetben a lezárás sem ad megnyugtató feloldást a verseknek. Az előbb idézett Első például még humorba oltja a rettenetet: ez az egész csak „kötelező / elsősegélynyújtó tanfolyam.” A Leszakadt kéz totális és értelmetlen agresszióról és ugyanilyen totális és értelmetlen félelemről szóló példázatának azonban már csak a szereplők ájulása jut zárásul. A halál és szenilitás szövegei pedig (Szegény hülye mamika, Idősek, Igazság, Megfulladás) nem feldolgozni és megküzdeni segítenek e nagyon nehéz témákkal, inkább a lehető legmélyebbre rántanak a velük kapcsolatos érzelmek mocsarába, aztán pedig otthagynak süllyedni. Mindezt azonban felnőttként végigélni izgalmas, morbid, megdöbbentő. És a maga ellentmondásosságában talán jó is.

Úgy gondolom azonban, hogy ellentétben a Bögre családnak és társainak verseivel, ezek a szövegek igenis korhatárosak. (Ahogy Molnár Jacqueline mélyen szimbolikus és vizuális karnevált rendező, de a kötetet súlyosan megterhelő, s néha a verseknél sokkal egyértelműbben sötét világot megidéző illusztrációi is.) S még az sem biztos, hogy a fülszöveg emlegette kiskamasz zsiványoknak valók lennének. Sokkal inkább nekünk, felnőtteknek: mégpedig nem azért, hogy az irodalom játéka segítségével többet tudjunk meg belőlük a gyerekekről. Sokkal inkább, mert rólunk, gyáva, agresszív, közönyös, nagybajú és szadista álmokat kergető felnőttekről mesélnek. A Kapjátok el Tüdő Gyuszit! lidércálmokkal teli utazás lehet – önmagunkban.

A könyv a Móra kiadónál jelent meg. A kép forrása itt.
A cikk az Ekultúrán: Lackfi János: Kapjátok el Tüdő Gyuszit!
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én