Az égből csodálatos dolgok tudnak lehullani. Csillagok, amelyek lehulltukban egy-egy emberi kívánságot visznek magukkal a néphit szerint. Áldás: a vallásos ember bizonyosan úgy érzi, hogy minden jó odafentről záporozik rá. Termékeny eső is fakadhat az égből, számot tartva a történészek, a meteorológusok, vagy akár az éhező szegények érdeklődésére. S végül persze mifelénk, Magyarországon mesék is pottyanhatnak az égből. A finn írónő, Selja Ahava regényében azonban, amely Az égből leeső dolgok címet viseli, valami sokkal baljósabb történik. Az égből ténylegesen és átvitt értelemben is a legkülönösebb és furcsább dolgok sorozata záporozik a főszereplőkre: apára, anyára, lányukra, a nagynénire és egy terhes kismamára.

A könyv, amely magyarul a Typotex Kiadó Világirodalom sorozatában jelent meg nemrégiben, valami olyasmit csinált, amin azóta is töprengek, amióta befejeztem az utolsó lapjait. Elképesztő tempóval és könnyedséggel olvastatta magát, élvezet volt minden oldala, új meglepetés, új játék, új hang. Végül azonban egy nagyon súlyos, szomorkás és rejtélyes történet bontakozott ki belőle: amelybe szinte azonnal szívesen újra belekezdtem volna, mivel helyenként olyan titokzatos és varázslatos hangulatú volt, hogy éreztem, még sok rejtélyt tartogat a későbbi olvasásokra is.

Pedig nem fantasy, s nem működtet önálló világokat sem. A mi valóságos világunkban játszódik, itt és most. Az első rész fejezeteit egy átlagos finn család átlagos kislánya beszéli el: miképpen éldegéltek egy félkész, új házban a szüleivel, miképpen fáradoztak azon, hogy otthonos, saját birodalmat teremtsenek a tucatépületből, és – hogy miként vette el a kislánytól, Saarától az édesanyját egy égből leeső dolog…

És valahol itt kezdődött a varázslat. Mert míg egy tragikus, szörnyű, sötét helyzetről olvastam, amelyben egy kislány elveszítette az anyukáját, az otthonát és a békéjét egyetlen pillanat alatt, amelyben az apa képtelen volt megbirkózni a gyásszal és szinte kivonult az életből – hirtelen minden megtelt furcsaságokkal, rejtélyes, jelképes és különleges dolgokkal. Gyümölcsöt hozott egy aranyalmafa, varázstakarót szőtt egy jó tündér, megelevenedett egy elátkozott kastély – pedig valójában csak egy csonka család próbálta átvészelni az égből rájuk zuhant tragédiát.

Saara ugyanis mindennapi csodák között éli át a következő évet: a fantáziáját használja, hogy megszelidítse maga körül a kegyetlenül valóságos világot. Például mesél magának az édesanyjáról, a jelen idejűről: milyen „anya reggelente, anya csupaszon, anya az almafán („Esténként, amikor már az ágyban fekszem és anya megsimogatja az arcomat, a keze almalekvár-illatú.")", egyáltalán, milyen „anya, amikor él". Vagy éppen beköltözik egy sokszobás kastélyba, ahol talál egy titkos ajtót. Elméje szegletében beszélgetésbe bonyolódik Hercule Poirot-val, hátha kinyomozza, miért történnek úgy a dolgok, ahogyan nem akarjuk. Gondolkodik a halálon és a hiten, és arra jut, hogy „Talán jó volna egy világvége."

Máskor olyan mesék befejezésén töpreng, amelyeket még az édesanyja hagyott félbe. A jó befejezéseket bizony nehéz kitalálni, hiszen az anya meséiben mindig furcsa és váratlan dolgok történtek. Hiszen „anyát nem érdekelték a befejezések. A vége mindig ugyanaz, mondta. A királyfi és a királykisasszony összeházasodik, a gyilkos tömlöcbe kerül. Előtte történik minden érdekes dolog.” Ahogyan Saara története sem jutott még el a megnyugtató befejezéshez. Épp ellenkezőleg, épp most zavarodik össze körülötte minden. Birkákkal beszélget, kísértetekkel találkozik, megpróbálja megérteni az apját, aki pedig egészen másmilyen, mint amilyennek egy apának lennie kellene…

S akkor még szó sem esett Annuról, a nagynéniről, akinek képletesen szintén hullott valami a fejére az égből, kétszer is: olyasmi, amitől mindenki boldog és elégedett lenne – lottónyeremény. Miért van mégis bűntudata? Miért kezdi el szisztematikusan kutatni az égből lehulló dolgokat, a különös véletleneket, a sorsok ismétlődését? Miért kerül a könyv szereplői közé az ember, akibe négyszer is belecsapott a villám, vagy aki 25 napon át egyfolytában aludt, vagy aki életében egyetlen egyszer tudott rekordot elérni a sportban, egy viharos, esős napon, de soha többé nem tudott rájönni a titkokra, miként is érte el a csodás eredményt – így soha nem érhette utol saját magát…?

Az égből leeső dolgok kinek jót hoznak, kinek rosszat. De ahogyan Saara kisvilágában sem egyértelműek a dolgok, a felnőttek világában még kevésbé lehet eldönteni, hogy valami váratlan és furcsa esemény nagy szerencse-e, vagy sorscsapás. Lehet-e jó, ha a széteső család megpróbál mindenáron összetartani? Lehet-e szerencse, ha valakinek több pénze van, mint amit el tud viselni? Hozhat-e megnyugvást, ha egy katasztrófa egyetlen túlélője lesz valaki? Jelenthet-e örömöt a terhesség, ha tudod, hogy beteg gyermeket hordozol a méhedben?

Nem csodálom, hogy Selja Ahavát e könyvéért jelölték a Finlandia díjra, 2016-ban pedig elnyerte az Európai Unió Irodalmi díját. A mesékből, babonákból, filozofikus kérdésekből, levelekből, monológokból, titkokból és csodákból összeszőtt történet olyan, mint Annu nagynéni nemeztakarói: benne van az egész élet, de rejtélyesen és meghökkentően. Vajon a véletlen alakítja a sorsunkat vagy mi? – teszi fel a könyv kérdést. De nincs igazi válasz, legfeljebb a fantáziánk egy sarkában: ideje megkeresni.