Csak nemrég került a boltokba ez a könyv, de amint sikerült megszereznem, elhatároztam, hogy írok róla. A kínai négyszög ugyanis igazi, klasszikus, aranykori detektívregény egyfelől, s egy meglepő, példamutató és inspiráló újrakiadás másfelől.

Kezdeném az elsővel: ugyanis nagy örömömre a kötet megjelenésével hosszú évek után újra elérhetővé vált az amerikai S. S. Van Dine (eredeti nevén Willard Huntington White, 1888-1939) egy pompás könyve. Az író – az elveszett nemzedék tagja – a húszas évek végén, terápiás céllal kezdett kifinomult detektívtörténeteket írni. Ám olyan nagy sikert aratott, hogy már a közönsége sarkallta új és új krimik kiadására. Végül összesen tizenkét körmönfont krimit írt fiktív főhőse, Philo Vance, a magándetektív főszereplésével. Még életében a krimiműfaj teoretikusává és törvényalkotójává vált. Húsz szabály detektívtörténetek írásához című esszéje illemkódexként szolgált a krimiszerzők számára.

Véleményem szerint sikerének titka nyomozójának figurája volt. Ha nem is tett szert akkora népszerűségre, mint Hercule Poirot vagy Sherlock Holmes, jellegzetes és emlékezetes személyiséggé fejlődött, aki – maga a megtestesült tökély. Fiatal, okos, valóságos jóstehetség, zseniális, őszinte, tévedhetetlen, merész, nagylelkű. Ugyanakkor néha idegesítően szűkszavú, makacs titkolózó, lenézően rejtélyes, hihetetlenül egocentrikus, s szeret fellengzős előadásokat tartani. Ebben egyébként nagyon hasonlít Holmesra.

Három dolog azonban tökéletesen megkülönbözteti ősképétől. Először is amerikai: ottani nagyvárosokban, ottani családok körében nyomoz, kaszinók, egyetemi tanárok és szerencsejátékosok világában.. Másrészt a rendőrséget ugyan kissé lenézően kezeli, John. F. X. Markham kerületi ügyész azonban a barátja, s nemcsak hogy elfogadják egymás ötleteit, de igazi szövetség van közöttük. Harmadszor pedig Vance hangsúlyozottan művelt: igazi polihisztor, ugyanúgy érdeklődik a matematika vagy a valószínűségszámítás, mint a nyelvek, a festmények, az ősnyomtatványok vagy a régészet iránt. Sumér cserépedények motívumait osztályozza, Xenophónt fordít, Erasmust olvas, s képes előadást tartani a kvantummechanikáról. Továbbá szakavatott tenyésztőként kutyakiállításra jár, szakértője a mérgeknek, a lóversenyfogadásokat pedig a matematikai logika segítségével nyeri meg. Watsonja a kedves ügyvéd, S. S. Van Dine, aki mindenhová elkíséri bátor barátját.

Így történik ez A kínai négyszögben is, amely rejtélyes emberrablással kezdődik. Eltűnt a titokzatos Vörös Ház ura, Kaspar Kenting. Hálószobája üresen áll, ablakánál létra, az ablakpárkányon zsaroló levél, aláírásként a titokzatos kínai négyszöggel. Heath felügyelő máris vetné magát a kínai maffia nyomába, ám Vance egészen más tettesekre gyanakszik. Vagy talán lehet, hogy az áldozat maga szervezte meg a szökését? Amikor azután egy holttest is előkerül, Markham ügyésznek is el kell ismernie, hogy ez az eltűnési ügy több mint furcsa… Fontos szerepet játszik még a történetben egy csupa k-betűs nevet viselő rokon, egy hiányos drágakőgyűjtemény, egy titkolózó feleség, egy idegbeteg fiatalember meg a mamája és egy tapintatos ügyvéd is. A megoldás azonban csak a klasszikus krimikben megszokott záró összejövetel során derül ki, amikor Vance fotelében fészkelődve és lelkesen cigarettázva leplezi le az emberrablásos gyilkossági ügy tettesét.

A könyv hazájában 1936-ban jelent meg: ez volt a tizedik Philo Vance-rejtély a tizenkettőből. Magyarul már 1940-ben kiadták: a Palladis Pengős Regények szép sorozatában jelent meg Sándor Imre fordításában. Jött azonban a háború, s Van Dine-től, a klasszikus krimi egyik legjobbjától egyetlen könyv sem jelent meg, egészen a rendszerváltásig. A kilencvenes évek elején aztán reprintelték két regényét, de meghúzott, lerövidített formában, s a későbbiekben sajnos ezekből a változatokból készültek a neten kapható e-könyvek is. A végzetes tét című, izgalmas, lóversenyes regénye például elvben a háború előtti fordításban került újra megjelentetésre, valójában azonban a Palladis 1939-es fordításához képest oldalak hiányoztak belőle az 1990-es papír- és a 2000-es években készült e-book-kiadásban is…

Éppen ezért A kínai négyszög új, 2015-ös papírváltozatának, amely a Hermész Média Skorpió Könyvek sorozatában látott napvilágot, van egy másik jelentősége is az újrakiadás örömteli ténye mellett. A szerkesztő, Apáti Csaba ugyanis nemcsak gondozta Sándor Imre fordítását, de át is dolgozta és ki is egészítette az eredeti angol változat alapján. A Van Dine-reprintek történetében tehát most először egy teljes, az író lábjegyzeteivel, apró játékaival, hosszabb lélegzetű leírásaival is rendelkező könyvet vehetünk kézbe (igaz, néhol kellemetlen sajtóhibákkal). Nem egy hetvenéves szöveget újranyomva, s nem is egy hetvenéves szöveg negyedszázada történt rövidítését újra kiadva… Hanem egy Van Dine művét hiánytalanul tartalmazó, új kiadást, amely bizonyítja, hogy egy régi krimi többet érdemelhet egy szövegfelismerő szkennernél. És amely mai nyelvezetű, ám hiteles szöveggel várja, hogy új rajongókat hódítson meg Philo Vance számára.

Már csak ezért is ajánlom mindenkinek. S remélem, a kiadó nem áll meg egy ilyen átigazított regénynél: én már várom a folytatást.

Link
S. S. Van Dine detektívregényei

A cikk az Ekultura.hu-n: S. S. Van Dine: A kínai négyszög
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Különös dolog ajánlót írni egy olyan könyvről, ami annyira tetszett, hogy az már szavakkal leírhatatlan. S főleg nehéz, ha a regényt általában mindenki csak kritizálja, itthon és külföldön, s talán joggal. Van, aki szerint vontatott. Van, aki szerint olyan gyorsan vált a fejezetek között, hogy az már érthetetlen. Van, aki szerint rossz sci-finek. Van, aki szerint rossz szépirodalomnak. Van, aki túl homályosnak érzi. Van, aki túl egyszerűnek. Van, aki szerint annyira filozofikus, hogy már nem is az. Van, aki szerint túl misztikus, túl mesterkélt.

Hogy valójában milyen? Szerintem: elkápráztató, olvasmányos, különleges és szép.

Persze nem kell velem egyet érteni. De az értelmezéshez azért két dolgot mindenképpen szem előtt tartanék. Az egyik, hogy a Typotex Kiadó talán már ezerszer is megbánta, hogy ezt a világirodalmi sorozatát Science in Fictionnek keresztelte. Ez ugyanis nem science fiction regényeket jelent!

Nem hinném, hogy ne lenne egyértelmű, melyik is a zsánerdarab és melyik nem, ha összehasonlítjuk mondjuk Danyiil Harmsz abszurd és groteszk írásokat tartalmazó Esetekjét és James Lovegrove Ré fiai című művét. Vagy Judith Schalansky evolúcióközpontú, mégis a lélekről beszélő „fejlődésregényét”, a Darwinregényt, és Jack McDewitt Űrhajótöröttekjét. Netán mutasson már valaki egyértelmű science-fiction elemeket Ignaczy Karpowicz két pazar, a halhatatlansággal és embervoltunk mikéntéjével kacérkodó könyvében, az Égiek és földiekben és a Csudában! Mert bár távol álljon tőlem, hogy elzárjam egymástól a sci-fit és a „magas” szépirodalmat – amióta csak irkálok, próbálom leszögezni, hogy számomra az első halmaz nagy része benne van a másodikban –, azért úgy vélem, nem mindegy, hogy egy könyv a zsánerből emelkedik fel és lesz több, más (mint mondjuk a krimik terén Agatha Christie, vagy a sci-fiben Isaac Asimov munkássága, hisz ők nemcsak írták, de megújították, különlegessé és maradandóvá tették a műfajukat), vagy elemeket kölcsönöz egy vagy több zsánerből, de úgy, hogy közben a maga útját járja. A Science in Fiction sorozatban megjelenő szépirodalmi kötetek mind a második kategóriába tartoznak: beleértve a nagyon sci-fi-szerzőnek látszó Jacek Dukaj munkásságát is. Így azt gondolom, a Browser zsinórjaival kapcsolatos olvasói csalódottság egyik oka az lehet, amikor két Asimov, négy Baxter és egy Gyacsenkó közül halásszuk elő ezt a tudományos-fantasztikus művet, elolvassuk – és rájövünk, hogy nem is rendes sci-fi...

A másik dolog, ami számomra fontos, hogy szeretem, ha egy könyv rejtélyes, titokzatos vagy töredékes narrációjú. Természetesen sok olyan művet olvasok, amelyben ez megengedhetetlen: egy igazi krimi például nem teheti meg, hogy korrekt és élvezetes, logikus megoldás helyett befejezésként szép szavak és költői képek közepette átíveljen az éterbe. Egy egyszerű regény viszont lehet különös és formabontó is. Számomra ilyen a Browser zsinórjai, amelyben talán nem is a történet a lényeges – hanem a hangulat, a mozaikkockák összerakosgatásának izgalma, az, ahogyan párhuzamokat és ellentéteket vélünk felfedezni a cselekmény egyes mozzanatai vagy az itt-ott feltűnő jelképek között. De soha nem lehetünk biztosak az értelmezésben: vajon jó úton járunk? Vajon tényleg erre gondolt az író? (Gondolta a fene – dörgi az író a háttérből.) És kételyek közepette újra indulhat a keresés: hogy hogyan is jutottunk el az álmodozástól a vigaszig, s a nyomasztó halhatatlanságtól a boldog halandóságig.

Mert egyébként valamiképpen e körül forog a cselekmény. Amely Browserrel kezdődik, a különös kiválasztottal, aki egyedül volt képes eggyé válni a természet lényével. Társának és hajójának a Kígyót választotta, amellyel eljutott a világegyetem határáig. Megállította annak tágulását, s visszaküldte a Földre a Kígyót a Szekreterrel és a Konzolokkal, amelyek meghozták az emberiségnek – a még megmaradt keveseknek – az örökkévalóságot… Ez az öröklét azonban terhes, halálos, borzalmas. Furcsamód az emberiség vágyik a halálra, keresi azt, s végül, akaratán kívül talán sikerül is visszaállítania. Egy csavar fordul egyet... Közben megjárhatjuk a Föld belsejét és visszafordíthatjuk az időt, átérezhetjük a halhatatlanság boldogságát és rémületét. És még sok mást: nekem például a Viv és a szellemek lett a kedvenc fejezetem, amelyben egy nő a múlttal néz szembe. Pontosabban: megpróbálja elfelejteni, átalakítani, átírni, újrajátszani – hiszen a halhatatlanságban hatalma van rá. De vajon megszabadul-e tőle így?

Ridegen szemlélve a cselekményt, ugye senki sem egy jó kis reális űroperettet vár a könyvtől, amiben egy állatból lesz az űrhajó, egy szekreterben van a halhatatlanság, és el lehet jutni a világ végére meg a Föld közepébe? Viszont, csak ezeket a témákat nézve, engem például nagyon inspirált az, ahogyan valamiféle álomszerű létezés tanúja voltam David Browser űrutazása közben. Próbáltam elképzelni a Kígyót, amely egyszerre lény és tárgy, testrész és külön dolog. (Egyáltalán nem olyan lett, mint a borítófestőé.) Izgalmas volt. Az is tetszett, hogy a titkot nem szelence, nem láda, s nem is valamiféle modern dolog (chip, lemez) őrzi a történetben. Hanem egy szekreter. Egy írószekrény? Vagy tároló hely marionettbáboknak? Ezért vannak zsinórjai a Konzoloknak?

Inkább abbahagyom a kérdezgetést: hiszen úgyis mindenkinek magának kell eldöntenie, mit is kérdez ettől a könyvtől. Feltéve, ha kézbe vesszük. Én mindenképpen ajánlom.

A cikk az Ekultura.hu-n: Tristan Garcia: Browser zsinórjai
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Hercule Poirot a kedvenc Agatha Christie-hősöm. Bár rajongok Miss Marple-ért, s talán nincs is olyan regénye a krimikirálynőnek, amelyet ne szeretnék, ha Poirot-ról olvasok vagy épp csak gondolok rá, mindig fellelkesít. Legjobban a negyvenes években írt Poirot-regényeket szeretem (Hercule Poirot karácsonya, Cipruskoporsó, A fogorvos széke, Öt kismalac, Hétvégi gyilkosság, Zátonyok közt, Mrs. McGinty meghalt, Temetni veszélyes), ezekben áll a legközelebb hozzám a kis belga: nagyon emberi, nagyon megértő, nagyon mulatságos, egyszerűen utánozhatatlan.

Az Európa Kiadó új kötete, A kis szürke agysejtek – Poirot bölcsességei kiváló ajándék lehet az olyan rajongóknak, amilyen én is vagyok. Káprázatosan szép, finom rajzolatú lapjain a Poirot-regények legjobb és leghíresebb sorai és idézetei sorakoznak. „A nevem Hercule Poirot és valószínűleg én vagyok a világ legnagyobb detektívje.” „A gyilkosság szokássá válik.” „Sok levegő, nagyon helyes, odakinn, ott a helye. De miért kell beengedni a házba?” Miközben a mókás vagy épp nagyon bölcs sorokat olvashatjuk, mint valamiféle mozaikkép kockáiból, kirajzolódhat előttünk kedvenc hősünk alakja.

Poirot-é, akit Agatha Christie 1920-ban alkotott meg. A zseniális, de különc belga nyomozót (kissé talán elhamarkodottan) idősebb kis emberként ábrázolta, nyugalomba vonult rendőrként, aki a német előrenyomulás miatt hazáját elvesztve érkezik a szigetországba, ahol aztán elindul új magánnyomozói pályája.

Persze sokan mondhatják, hogy az a Poirot, aki az írónő debütáló regénye, A titokzatos stylesi eset vagy az ezt követő második Poirot-könyv, a Gyilkosság a golfpályán lapjain szerepel, még nem is igazán olyan, amilyennek a későbbi könyvekben megszokhattuk. Poirot ugyanis egyfajta szeretnivaló, különc Sherlock Holmes-klónként indult. Holmes sajátos módszerei közé a hegedülés, a kokainfogyasztás, a talányos következtetések megalkotása, az álruhaviselés és a Baker Street szabadcsapatának felhasználása tartozott. Poirot metódusát a kis szürke agysejtek szapora emlegetése és munkára fogása, a karosszékben való elmélyült és logikus elmélkedés, valamint talányos következtetések megalkotása és barátja, Hastings kapitány ide-oda küldözgetése alkotta. Holmes védjegye hórihorgas termete, gyűrött öltönye és legendás pipája volt, Poirot-é 165 centis alacsonysága, tojásfeje, kifogástalan öltözködése és pompás, hatalmas bajusza. Ahogyan Holmest mindenhova elkísérte Watson doktor, s buzgón kérdezgette elméleteiről, hogy az olvasó követhesse zsenialitását, a jó Hastings ugyanígy követte Poirot-t az első történetekben. (Egy ideig még lakást is együtt béreltek, közös szállásadónőtől, csakúgy, mint Holmes és Watson a Baker Streeten.) És ahogyan Holmes egyfolytában arról fogadkozott, hogy befejezi pályáját és nem vállal több ügyet, sőt, vidékre vonul méhészkedni, ugyanúgy jelent meg Poirot előtt egy olyan jövő, amiben vidéken igyekszik kifejleszteni egy tökéletes frissességű főzőtökfajtát.

De itt már adódik egy fontos különbség Sir Arthur Conan Doyle és Agatha Christie között. A méhészkedés és a töktermesztés közül az utóbbinak ugyanis van némi humoros, ironikus felhangja. Valószínűleg ez: a meleg humor és a mélységes beleérző képesség, ami Christie-t és írásait jellemezte, akadályozta meg, hogy Poirot olyan különc és merev maradjon, mint az első könyvekben és novellákban. Kitalálója a későbbiek folyamán olyan csavaros, izgalmas, különleges bűntényekkel ajándékozta meg a kis belgát, s annyi fokozódó szeretettel és egyénítéssel írt róla az idők során, hogy mindezt muszájból, pusztán közönségelvárások teljesítése okán lehetetlen lett volna megcsinálni. Úgy tűnik, a krimikirálynő megszerette saját anekdotikus figuráját.

Poirot személyisége egyre megfoghatóbbá és elfogadhatóbbá vált könyveiben. Christie pazar lakomákkal ajándékozta meg. Új, hozzá illő lakásba és környezetbe költöztette (kétszer). Kis emberi dolgokat engedélyezett neki: hogy féljen a fogorvostól, feldühítsék a rossz detektívregények, gyűlöljön fázni az alulfűtött angol házakban vagy éppen szorítsa a lakkcipő, mégis ragaszkodjon sajátos eleganciájához. Jó barátokat és kísérőket adott mellé. Bosszantó, különc rejtélyességét logikusságra cserélte. Hencegő tapintatlanságát vitathatatlan zsenialitásra. Poirot már csak akkor törte az angolt, ha lenézendő külföldinek kívánta álcázni magát az előítéletes tanúk előtt. Megértő lett, érzelmes, okos és barátságos. Elfogadta a nők kétségbeesését, az egymást szerető, de meg nem értő házastársak életének anomáliáit, a halálosan fontos házasságtörő szerelmet, a gyerekek bölcsességét és butaságát, a fiatalok szertelenségeit – de az elfogadás mellett a segítségre is mindig készen állt. Szeretett a rejtélyek kibogozása mellett szerelmeket és barátságokat is elrendezni és helyreállítani, s egyre tapintatosabban és tévedhetetlenebbül tette ezt. Igaz, álszerény maradt és szimmetria-mániákus – de melyikünknek nincsen ennyi rossz tulajdonsága?

Ráadásul kibontakozott nagyon erősen morális életfilozófiája. Mottója: „Nem helyeslem a gyilkosságot". Amilyen rugalmasan és nyitottan fogadja mindenki apró gyöngeségeit, titkolt vágyait és emberi ostobaságait, olyan kategorikusan utasítja el minden könyvben az erőszakot, a mértékét vesztett becstelenséget és a gyilkosságot. Aki átlépte ezt a határt, nem ember többé, hanem vad, akit Poirot becserkész, majd zöld szeme villan, hunyorít – és eljön a leleplezés ideje. Az igazán bűnös, a gonosz egy Poirot-regényben sem menekülhet. Ám még itt is működik a szánalom: Poirot néha megengedi a bűnösnek, hogy a maga választotta módon hagyja el a világot, némi méltósággal. Csak akkor nem kegyelmez, ha a gyilkos is kegyetlen volt, indítóoka pedig embertelen: ilyenkor nem kerülheti el az akasztófát. Poirot legendás záróbeszédeiben nemcsak egy-egy bűnügy oldódik meg parádésan. A harmincas évektől kezdve a világból is megérthetünk segítségével egy-egy kicsi, kitalált, mégis valóságosnak tűnő szeletet.

Ezt a Poirot-t, akire szinte valóságos emberként, igazi személyként és személyiségként lehet gondolni, ábrázolja A kis szürke agysejtek. A David Brawn szerkesztette könyvecskében talán nem találjuk meg minden kedvenc idézetünket (én például nagyon hiányoltam Poirot „apró ötletecskéit”), ám a kiválasztott részletek könyveket, olvasmányélményeket, krimiörömöket juttathatnak az eszünkbe, s egységes képet sugallhatnak a klasszikus krimiirodalom egyik legélőbb és legvalóságosabban fiktív figurájáról. Az egyetlen olyan irodalmi alakról, akiről halálakor a Times gyászjelentésben emlékezett meg… Ráadásul a könyv elején és végén Agatha Christie két bensőséges és humoros cikkét is elolvashatjuk Poirot megszületéséről és jelleméről.

A remekül fordított és nagyon bájos könyvecske ideális karácsonyi meglepetés lehet minden krimikedvelő és Poirot-rajongó számára. Ideje felvenni az ajándéklistáinkra!

Link
Találkozás a halállal - Linkgyűjtemény Agatha Christie tiszteletére 

A cikk az Ekultura.hu-n: Agatha Christie: A kis szürke agysejtek - Poirot bölcsességei
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én