Minden az Egy hamis úrral kezdődött...

Adott egy rendkívül intelligens, bátor, önálló nő, aki valóságos átváltozóművész: mozgása, hangja, sőt, illata segítségével könnyedén álcázza magát idős parasztasszonynak, bájos menyecskének, nagyszájú házalónak, szürke kisegérnek, de akár fiatal férfinak is. E tehetségére nagy szüksége is van, a foglalkozása ugyanis kém. 1813-ban járunk, a napóleoni háborúk közepette. Cassie Fox titkos küldetést kap: tíz évvel korábban eltűnt Franciaországban egy előkelő, elkényeztetett és tündérszép angol lord, aki talán minden ellenkező híresztelés ellenére mégis életben lehet. A nőnek meg kell találnia, ki kell szabadítania, s vissza kell hoznia angliai úri életébe. Ha még lehetséges. Ha még nem őrült bele a tíz évi fogságba. Ha még ember egyáltalán.

Na jó: már a fülszöveg elárulja, hogy Grey Sommers él, kiszabadítható állapotban van, s ha nagyon meg is változott, ép elméjét megőrizte. Sőt, igazi túlélővé vált. Az aranyhajú aranyifjú, Lord Wyndham, tíz éve raboskodik egy ódon francia várkastély pincecellájában. Már mindenen túl van a megaláztatástól és megkínzatástól a kis híján halálos betegségen és az öngyilkossági gondolatokon át a társra-mentorra találásig és a remény visszaszerzéséig. Cassie és ő - kiszabadítva a bölcs papot, Laurent atyát, aki a férfiéval szomszédos cellában élt az elmúlt nyolc évben, segítséget és célt adva a lord életének - nekiindul a francia országutaknak, hogy sikerrel átjussanak Angliába...

Nos, igen. Tisztában vagyok vele, hogy a történet egyik része a történelmi romantikában hihetetlenül divatos, s már ezer és egyféleképpen elmesélt közhelysorra támaszkodik. Ha Franciaországban csak feleannyi előkelő származású angol kém működött volna (férfi és nő), ahányan a történelmi romantikus regényekben feltűnnek, Napóleon rendszere már egy év után összeomlik. A történelmi romantikus szál, vagyis hogy az együtt menekülő férfi és nő egymásba szeret, szintén nem túl elképesztően eredeti.

Másfelől tagadhatatlan, hogy a szürke szemű Grey fogsága eseményeinek ihletője Dumas csodás regényének, a Monte Cristo grófjának az If várában való raboskodásról szóló része, illetve az ebből készült számtalan filmes, könyves, akár kissé leegyszerűsítő feldolgozás. Igaz, ez a történet - romantikus-szerelmessége ellenére - jóval kevésbé romantikus, mint az előde: Laurent atya sokkal reálisabb módon formálja a fiatal fogoly elméjét és lelkét, mint Faria abbé Edmondot, akit egyszerű tengerészből képez tovább "zsenivé", tudóssá és úrrá, s mesés kincsével is megajándékozza.

Putney könyvében sokkal reálisabb végigkövetni, amint Grey visszanyeri tartását, s lassanként ismét megtanul társas lényként élni és kommunikálni a tíz év után, amely során senki sem lépett a cellájába, s csak túlélő taktikáinak sora, az éneklés, a sosem látott, sosem érintett, távoli emberekkel való társalgás, az európai műveltséganyag, drámairodalom és költészet felidézése és az elszánt testedzés tette lehetővé, hogy megőrizze ép eszét és személyiségét. A szerelmes jelenetek ennek a kommunikációs változásnak a részeként egész okosan tudnak szerves részei maradni a cselekménynek. A párbeszédek kiválóak, s a regény több fordulattól válik végül letehetetlenné az utolsó oldalig. Egyrészt megtudjuk, hogy Cassie-nak fontos titka van, amelyet érdemes és érdekes kideríteni: hiszen ő sem mindennapi sebeket kapott már az élettől. Másrészt Laurent atya, aki francia földön marad, ismét veszélybe kerül, Grey pedig habozás nélkül visszatér ősellensége, fogvatartója várába, hogy megmentse az öreget: így nem kerülheti el a szembenézést sem a múltjával.

Az élvhajhász fiatalemberből, akit azért fogtak el, mert lusta volt kikelni egy férjes asszony ágyából időben, a fogság és a megpróbáltatások olyan tökéletes úriembert formálnak, aki külsőségeiben éppen nem az. Csonttá soványodott fogolyként, a társadalmi helyzetet, mint az ember egyetlen mércéjét, örökre feledő különcként, a haszontalan szócséplés és a szaloncsevegés alkalmazása helyett igaz beszélgetéseket folytatva, empatikusan és sok humorral fordulva a külvilág felé, Grey igazán érdekes férfi főhőssé válik, s később fokozatosan kibontakozó, akár bosszantó tökéletességét (lovagias, hűséges, bátor, önironikus, szellemes, önfeláldozó, kitartó, állatbarát...) jól ábrázolt töprengések, időnkénti traumatikus viselkedés (türelmetlenség, tömegiszony) és a korabeli (és általánosan szerelmes regényes) normáktól való eltérés ellensúlyozza. Erre utalhatott a regény eredeti címe is, a kb. Többé már nem úriember. A kötettel akkor találkoztam, amikor kifejezetten történelmi romantikus krimiket szerettem volna olvasni. Nos, ez a könyv épp a kivétel, amely erősíti a szabályt, hiszen inkább kalandos történet, de mivel két különböző nyomozás, két gyilkossági kísérlet és egy eltussolt haláleset is része a cselekménynek, tiszteletbeli krimivé avattam.

Cserébe elvezetett egy sorozathoz, amelynek az összes többi kötete krimi(s). Az Elveszett szerelemben Ashton hercege súlyos balesetet szenved saját tervezésű gőzhajójával. Miközben barátai a holttestét, majd, felfedezve, hogy a hajó felrobbanása szabotázs eredménye volt, a gyilkosait keresve nyomoznak, Adam emlékezetkieséssel sodródik partra egy fiatal hölgy birtokán, aki önvédelemből azt hazudja róla, hogy a férje.

Az Egy igaz hölgy főhőse szörnyű bántalmazásokat állt ki beszámíthatatlan férje mellett, aki ezután véletlen balesetben meghalt. A nő menekül az őt mégis gyilkossággal vádolók elől, új személyazonosságot is felvesz, ám végül kizárólag Alexander Randall őrnagy segíthet rajta. Közben azonban a férfi maga is nyomoz, részben saját örökségével, részben egy gyermekkel kapcsolatban, akinek a létezéséről csak nemrég értesültek a rokonai.

Az Egy hamis hölgyben Ashton lordjának leánytestvére, Lady Kiri Lawford a főszereplő, aki szövevényes nyomozás közepette derít fényt rá, kik, miért és mikor akarják meggyilkolni Sarolta walesi hercegnőt, IV. György király aktuális trónörökösét. A neki udvarló kém, a közember Damian Mackenzie segítségével életveszélyes kalandok közepette, több gyilkosság rejtélyét megfejtve göngyölítik fel az ügyet.

A Lányrablás az Elveszett szerelem főhősnője ikertestvérének története. Bár az iker-megoldás elég elcsépeltnek tűnhet, fontos része volt az első könyv cselekménye zárásának. Így viszont, hogy Ashton hercegnéjének már mindenképp van egy egypetéjú ikertestvére, vétek lett volna nem kihasználni a hasonlóságból eredő galibák lehetőségét. Sarah politikai indíttatású gonosztevők kezébe esik, akik zsaroló céllal véletlenül őt rabolják el a nővére helyett. Segítője azután - a krimis vonalat erősítve - egy valódi Bow Street-i nyomozó lesz.

A kém szerelme a korábbi történetek perifériáján már sokszor feltűnt kémfőnök és nyomozó, Lord Kirkland története. Elég kár, hogy szemben a korábbi öt kötettel, talán az ő sztorija a legunalmasabb. Tíz éve félreértés miatt elhagyott feleségéhez kell ugyanis visszatalálnia, aki számomra olyan mértékben idegesítően került ábrázolásra, hogy én ugyan vissza nem mentem volna hozzá... A férfi a saját könyvében sokkal érdektelenebb hős, mint mások regényeiben...

A Fekete özvegyben is sokkal izgalmasabb: ez egyébként Kirkland sógorának regénye. Daniel Herbert egy különös özvegybe szeret bele, aki súlyos titkot őriz: egy férfi haláláét, akinek a meggyilkolásával ő vádolható. Igen, látszólag emlékeztet egy kicsit a sztori az Egy igaz hölgy cselekményére, de annál nyomozósabb és váratlanul fordulatos.

Az Elveszett lordok egy tulajdonképpen félbemaradt sorozat. Az írónő kiadót váltott és új könyveiben nem tarthatott ki a régi hősök mellett. Szerintem az első öt könyv az, amely szorosabban összetartozik (azon túl is, hogy mindegyik férfi főhős volt iskolatársa és barátja a többieknek), de mind érthető és megáll önmagában is. Ez az öt történet jelent meg egyébként angolul azóta omnibuszban is. Nem biztos, hogy feltétlenül szükség volt a hatodik és hetedik regényre is. Vagy nagyobb örömmel olvastam volna helyette egy olyan Kirkland-regényt, amely jó kémkedős, kémfőnökös, becsület-bátorságos és lezárja a sorozatcselekményt. Némelyik sztori pedig (az Egy hamis hölgy feltétlenül, de kissé az Elveszett szerelem és a Leányrablás is) túl van írva. Ettől függetlenül igazán nagy élmény ennek a Putney-sorozatnak a megismerése, s romantika- és krimikedvelőként is örömteli újraolvasója vagyok a köteteknek.

Két zárójeles megjegyzés kívánkozik még ide. Az egyik, hogy e sorozat nagyon rosszul járt a borítóival. Volt itt tájkép, fotó, festmény, színpompa (hiába indult egyforma lilán az első két kötet), majd az utolsó kötettel az - egyébként nekem tetsző - formaváltás is összezavarta a sorozat külsőségeit, és hogy a sok lila, türkiz, kék után sikerült egy pirosat oda...rittyenteni, hát, azért kár volt. A másik különösség a címek sora. Az Egy igaz hölgy és Egy hamis hölgy megoldás nagyon tetszik. Én azonban az első könyvet Elveszett lordnak kereszteltem volna (az eredetiben kb. Szeretni egy elveszett lordot), így a fentebb ismertetett kedvencem lehetett volna Megtalált lord, az ötödik kötet pedig (az eredetiben kb. Néha gazfickó) kaphatta volna az Egy hamis úr nevet. (Sőt, Kirkland könyvét akár még Egy igaz úrnak is el lehetett volna nevezni a magyar ráfelelés érdekében, amely az eredetiben a kb. Csak félig feleség címet viseli.) Mindenesetre a General Press sorozata esetében nem először és nem utoljára kaptak egymásra felelő eredeti című sorozatkötetek teljesen jellegtelen magyar címeket.

De mindez eltörpül amellett, hogy ezeket a Putney-kat igazán lehet szeretni. A krimi felől közelítve a romantikához is.

A kötetekről itt írtam.