Magyar krimi. És nem Kondor Vilmos írta. De még csak nem is Baráth Katalin. Sőt, nem is történelmi detektívregény: a jelenben játszódik. Az ilyenfajta könyveket két kézen is meg lehetne számolni. Ha pedig a meghatározáshoz még azt is hozzátesszük, hogy a kötet legyen izgalmas, olvasmányos, valószerű és játszódjon legalább részben a mai Magyarországon, valószínűleg már egy kéz is elég lenne… A Pacskovszky-testvérpár vaskos könyve azonban tökéletesen megfelel mindezeknek az elvárásoknak. Magyar, de érdekes. Elvisz külföldre is, de hitelesen és valószerűen. Nyomozós krimi, de telve van thriller-elemekkel. Jól megírt, ugyanakkor filmszerűen érdekes. És: teljesen eredeti. A Nő kutyával és holddal a modern magyar krimi klasszikusa lehet – máris, akár már pár hónappal a megjelenése után.

Gimes Emma Nagy-Britanniában él. Buzgón tervezgeti közös életét partnerével, Rayjel, aki elviszi egy skóciai kirándulásra. Inch Kennethnél aztán sok minden történik: többek közt meghal egy nő. Továbbá itt fut össze Emma a vonzó fotóssal, Alan Hunterrel, aki képet készít róla. S bár többé nem találkoznak, Emma rájön, a jövőjében nincs helye Raynek. A történet tíz évvel később folytatódik. Emma, a rendőr főhadnagy ismét a határán van annak, hogy kilépjen addigi életéből. Még mindig magányos, ráadásul mélyen megrázza, hogy legjobb barátnője családon belüli erőszak áldozata lesz. Főnökei úgy ítélik meg, hasznos lenne számára egy kis környezetváltozás, így azután elküldik egy londoni bűnmegelőzési konferenciára. És ekkor ismét feltűnik az életében a titokzatos Alan… Ám mielőtt még jobban megismerhetnék egymást, a férfi eltűnik. Emma tudni akarja, ki is valójában Alan, aki a Magányos nő kutyával és holddal című fotót készítette róla. Az angol rendőrség azonban elzárkózik. Emma magánnyomozásra kényszerül, ám minél többet tud meg Alanről, annál inkább veszélybe kerül az élete: s végül menekülnie kell…


A kötet szerzői fivérek. Pacskovszky József filmes és forgatókönyvíró: látomásszerű, költői játékfilmjei 2000-ben Balázs Béla-díjat hoztak neki. Az új évezredben a krimi filmes műfajával kísérletezik és Angliában tanít filmkészítést. Pacskovszky Zsolttól, aki író és műfordító, sok könyvet találhatunk a könyvesboltokban. Egyrészt folyamatosan fordít Boris Viantól Georges Simenonon át Timothée de Fombelle-ig, a kémregénytől a szépirodalmon át a gyerek- és útikönyvekig, másrészt maga is ír: még emlékszem, milyen izgalmas volt összefutni a könyvtárban Moribond című „regényfilmjével” (nem egészen tudtam hová tenni, de vitathatatlanul élveztem!), mostanában pedig a kamaszok és tinédzserek találkozhatnak a könyveivel, főleg a Móra Kiadónál (ilyen a nagy sikerű Szabadesés, vagy a Hogyan élheted túl, ha rád száll az osztály? és más Lélekdoki-kötetek). Már több forgatókönyvet írt a testvérével, de a Nő kutyával és holddal az első közös regényük.


Nem tudom, milyen munkamegosztással dolgoztak a krimijükön, de a végeredmény igazán meggyőző és különleges lett. És persze meglepően eredeti. Nem is igazán értettem, miért fogalmazott úgy a kiadó a fülszövegében: „A Pacskovszky fivérek bemutatkozó regénye rózsaszín felhős romantikus történetként indul, ám a komor hangulat, a baljós előjelek, a szereplők rejtett szennyes szándékai hamar kizökkentik az olvasót a komfortzónájából.” Én semmiféle rózsaszín felhőcskékkel nem találkoztam: hiszen már az első lapon Unity Mitfordról, az angol nácizmus tragikus fekete angyaláról esett szó, a negyediken pedig mindjárt váratlan haláleset történt… A komfortzónámból sem estem ki, mivel krimis thrillert vártam, s azt is kaptam: ez a kiszámíthatóság néha igazi megkönnyebbülés a posztmodernül és kényszeresen állandóan meglepetést okozni akaró modern irodalomban. Összességében kőkemény, nem annyira noiros, mint inkább csak nagyon szuggesztív hangulatú thrillernek éreztem a kötetet, amelyben azért a krimis nyomozásnak is jutott hely. A pergő cselekmény, a váratlan fordulatok, a kiválóan (bár néhol túl részletesen) ábrázolt fő- és mellékszereplők mindvégig lekötötték a figyelmet, sőt, még azt is elérték, hogy a (talán túl gyakori és) gyors helyszín-, szereplő- és cselekményváltások ellenére is igazán olvasmányos és lebilincselő maradt a kötet.

Épp ezért mindenkinek ajánlom, aki úgy gondolja, hogy a magyar krimi épp olyan jó kell, hogy legyen, mint a külföldi. A Nő kutyával és holddalnak nem kell semmit elnézni vagy megbocsátani: helyt áll magáért, s izgalmas szórakoztató olvasmányként várja reménybeli olvasóit – akik, remélem, minél többen lesznek.

A cikk az Ekultura.hu-n: Pacskovszky József - Pacskovszky Zsolt: Nő kutyával és holddal
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Kristóf Attila (1938-2015) író volt (lásd Sztálin utolsó álma), újságíró ("a tárcaírás doyenje"), negyven éven át a Magyar Nemzet munkatársa, szerkesztője, majd elnöke, továbbá a nemzetközi hírnévre szert tett Kristóf Ágota, azaz Agota Kristof (lásd A nagy füzet) öccse. Mindemellett azonban ő volt a huszadik századi magyar bűnügyi irodalom egyik klasszisa és klasszikusa is.
Egy olyan történelmi időszakban, a Kádár-korban, amikor a detektívregény és a krimi még csak alig nyert (újra) polgárjogot, Kristóf Attila kísérletet tett az élvezetes és élvezhető, jelenkori és magyar környezetben játszódó, hiteles magyar bűnügyi regény megteremtésére, mégpedig sikerrel. 1973-as első regényében, A feledékeny gyilkosban megalkotta azt az átpolitizálatlan detektívfigurát, amely ma is hitelesnek tűnik, Kádár-kori működése mégsem anakronisztikus: Dér Ádámot, a végzős (majd a későbbiekben végzett és elismert) kriminálpszichológust, aki csak segíti az államrendőrséget, nem pedig kiszolgálja. A humorral és ötletességgel felruházott fiatalember együtt öregedett a mellészegődő olvasókkal, ám mindig megőrizte sajátos világlátását és logikáját. Menyasszonya-felesége, illetve az utolsó regényekben kettejük minden lében kanál kislánya (becenevén Mézmalac) is segített a nyomozásokban, amelyek azonban az olvasónak szánt detektívfeladványok mellett a korabeli társadalmat is feltérképezték és bemutatták.
Kristóf írt detektívregényt, amelynek néhány óra az időkerete, olyat, amely egy üdülő, egy családi ház vagy épp néhány tanya lakóinak zárt közösségében játszódik, s olyat is, amely valós (valószerű) dokumentumok egymásutániságából bontotta ki az adott esetet. Írt rejtvényes és brutális gyilkossági történetet. Legközelebb a nem zsánerbe illő, hanem tiszta szépirodalomhoz talán A menyét éjszakája áll (a krimik közül, hiszen bűnügyi elemeket számos nem-krimi könyvében felhasznált a szerző), a tragikus lélektani könyv azonban szabályos, nyomozós krimiként is kiválóan működik, mégpedig afféle Nyílt kártyákkal-módon: a két teljesen egyforma gyilkossági esetben két szinte azonos áldozat és két szinte azonos gyanúsított szerepel, az igazi megoldás azonban végig szinte kitalálhatatlan. Közben pedig mellbevágó részletességgel megismerkedhetünk a hetvenes évek világvégi "magyar vidékével", úgy, hogy még a szagát-bűzét is érezzük. A legmesteribb feladvány talán a pazar humorú Valakit mellém temettek: csapdával, álcákkal hazugságokkal, ál- és valódi gyilkosságokkal. De nagyon szeretem A feledékeny gyilkost, A csónakázó gyilkost és A rögtönző gyilkost is (utóbbi kínos borítóval, s csak nagyon későn jelent meg, de még 1975-ben játszódik). Sajnálom, hogy az író a rendszerváltással abbahagyta a krimiírást, hiszen a Gyilkolj helyettem (amelynek mintegy záró számvetésként az "író" az elbeszélője, ám még mindig Dér Ádám a nyomozója) jól mutatja, hogy a zseniális kriminálpszichológus az új világban is remekül boldogult volna.
Bár kor szerint Kristóf Attila könyvei szocialista krimik, kéretik ezt a jelzőt itt nem pejoratívan, hanem objektíven értelmezni. Ilyen(nek kellett volna lennie) a magyar szocialista krimi(nek). Vagy: lehetett ilyen is, ha tehetséges író kísérletezett vele. Mindenkinek, aki az 1970-es, 1980-as évek magyar krimiíróinak Berkesit és Mágot nevezi, ajánlom Kristóf Attilát: akitől még mindig érdemes olvasni. Nyolc regényt, amelyet bizalommal ajánlok a (magyar) krimi kedvelőinek.

A feledékeny gyilkos, Albatrosz, Magvető, 1973 (játszódik: 1973)
A csónakázó gyilkos, Albatrosz, Magvető, 1975 (játszódik: 1974)
A menyét éjszakája, Szépirodalmi, 1979, magánkiadás, 1988 (játszódik: 1975)
Valakit mellém temettek, Albatrosz, Magvető, 1981 (játszódik: 1979)
A rögtönző gyilkos, Expressz Könyvek, Népszava, 1987 (játszódik: 1975)
A dadogó gyilkos, Kentaur Könyvek, Szépirodalmi, 1988 (játszódik: 1984-85, 1987)
A vándorló halál, Kentaur Könyvek, Szépirodalmi, 1989 (játszódik: 1989)
Gyilkolj helyettem, Pannon, 1991 (játszódik: 1990-91)

2014-ben Tipi Topi, a Tipi Topi olvas blog gazdája meglepett engem egy Liebster Awarddal. Idén én leptem meg őt. Ő pedig visszaajándékozta nekem... Ez a Liebster Award tehát körbejár, körbejár...

Ez a bejegyzés azért született, hogy válaszoljak Tipi Topi új kérdéseire - és hogy megköszönjem neki a vissza-díjat!

1. Miért kezdtél el könyves blogot vezetni? Már korábban is megfordult ilyesmi a fejemben, míg végül valaki meglepett egy kész blogsablonnal. Így muszáj volt tényleg belekezdeni...
2. Melyik évszak a kedvenced és miért? A nyár: végre jó meleg van, keveset esik, könnyű kimozdulni, lehet utazni, gyalogolni, színesen öltözködni, jön a szabadság...
3. Milyen ajándékot szeretsz kapni a könyveken kívül? Könyvutalványt. (Persze, a viccet félretéve: bármit, amit szeretettel adnak.)
4. Hogy lettél könyvmoly (valaki hatással volt rád, sokat olvastak neked gyermekkorban, stb.)? Csak úgy. Amióta megtanultam olvasni, folyton olvasok. Természetesen az olvasós környezet, a szüleim példája erősen hatott rám.
5. Melyik könyv "világában" élnél legszívesebben? Egy Jane Austenében, persze csak mint viszonylag jómódú és boldog ember.
6. Kutya vagy macska? Ha van házi kedvenc, micsoda, ha nincsen, mit szeretnél, vagy tudnál elképzelni? Mindkettő szőrére allergiás vagyok. Egyébként, ha muszáj, kutya.
7. Kedvenc időtöltés az olvasáson kívül? Sorrendben: filmnézés, színház, utazás, múzeumok.
8. Szeretted a kötelező olvasmányokat a suliban? Nem. Mindig az utolsó pillanatra hagytam az elolvasásukat, vagy az újraolvasásukat (ha már korábban, magamtól olvastam őket). De mindig becsületesen elolvastam mindet, mert zavart volna, ha bliccelek.
9. Könyvsorozat vagy egy kötetes regény? Egykötetes. Nem állítom, hogy nem szeretem a sorozatokat: de kezd egy kissé elegem lenni abból, hogy manapság a könyvesboltban felkínálkozó új könyvek feléről kiderül, hogy épp egy-egy sorozat kezdő kötetei.
10. Poirot vagy Sherlock Holmes? A regények vagy a sorozatok? Ha rövid választ kell adni: Poirot. Főleg, mert épp most olvasom újra az összes Poirot-történetet. Jobban belegondolva persze már haboznék, mire is szavazok, hisz két hete olvastam utoljára Sherlock Holmesot, s ezeket az elbeszéléseket is nagyon kedvelem... Ha a két személyről, figuráról van szó, akkor a válasz biztosan Poirot: izgalmasabb, emberibb és kedvesebb Holmesnál. És persze semmilyen feldolgozás sem pótolhatja az eredeti regényeket: inkább a könyveket választanám, mint a filmeket. Ha viszont a filmek frontján kell dönteni Poirot és Holmes közt, akkor egyértelműen a David Suchet főszereplésével készült, huszonöt évnyi széria. Ennek egyetlen jó Holmes-, sőt, egyetlen más Poirot-feldolgozás sem érhet a nyomába.

Linkek
Eddigi díjaim - boldog tulajdonosuk vagyok:
Az első díj (2011)
Liebster Award - A második díjam (2012)
A blog új díja (2013)
Negyedszer is díjat kaptam! (2013)
Egy új díj - Liebster Award harmadszor (2014)
Liebster Award - negyedszer! (2015)
A blogdíjakról és még sok másról írtam itt: Magamban beszélek - Blogról, könyvről, Molyról ABC-ben.

Erről a kötetről egyszer már írtam: együtt olvastam ugyanis el a sorozat harmadik darabjával, a Túl mindenen…-nel. Nem is voltam képes szétválasztani őket: amikor lehetőségem volt írni az angol szerző regénytetralógiájának harmadik kötetéről, muszáj volt belecsempésznem egy áradozó mondatot a negyedikről is, amely az előző három, széles panorámát adó, az időt kitágító történet után mindössze egyetlen nap alatt játszódik le.

Mindez persze nem lenne fontos, ha nem magyarázná meg, miért tetszik nekem különösen a magyarul Végső búcsú címet kapott regény. Ennek az ajánlónak a megírása előtt ugyanis még egyszer elolvastam, s rájöttem, hogy az erényei talán még jobban látszanak, ha önmagában szemléljük. Most, hogy nem a megelőző kötetekkel együtt, sorban, hanem csak úgy egyedül, magában vettem kézbe, egészen másmilyennek tűnt: talán még érdekesebbnek.

Sok könyvről leírtam már, hogy bár egy sorozat része, önmagában is megáll: az ilyesmit általában dicséretnek szánják. Nos, ez a Végső búcsúra nem feltétlenül igaz, hiszen a négykötetes, nagy ívű regényfolyam valamennyi szálát ebben köti feszesre és varrja el Ford Madox Ford, vagyis szükség van a történet megértéséhez és az utalások megfejtéséhez némi előismeretre. Mégis, önmagában könyvszerűbb, valóságosabb, művészibb ez a kötet, mint a három elődje.

Talán köze lehet ennek ahhoz is, hogy míg Az utolsó angol úriember (vagyis Parade’s End) első három kötetét szoros egymás utánban írta és jelentette meg a szerző (Some Do Not… – Vannak, akik nem…, 1924, No More Parades… – Soha többé…, 1925, A Man Could Stand Up – Túl mindenen…, 1926), ez a negyedik kötet (Last Post) várt egy kicsit, míg aztán 1928-ban elkészülve eljutott az olvasókhoz. Az egész könyvnek más a hangulata és a szerkesztésmódja, mint a korábbiaknak. Mintha folyamatosan az álom és a valóság határán eveznénk benne: emlékek, vélekedések, felidézések, emlékezések és töprengések közepette. Mark Tietjens, a főszereplő testvére nézőpontjából gondolhatjuk végig mindazt, ami történt, s ami történni fog. Közben csak annyit látunk, tudunk, érzünk és gondolunk, amennyit ő. Így az egész történetfolyam egyszerre lesz határok közé szorított, mégis végtelen.

Vajon mi lesz a sorsa végül az igazi úriember Christopher Tietjensnek? Hogyan sikerül közös élete választott társával, Valentine-nal? Sikerül-e feleségének, Sylviának az ármánykodása: utoléri-e a kikapós nő bosszúja a háború pokla után végre új életet kezdő férfit? S mi a szerepe Marknak az eseményekben? Mi lesz az ő szerelmével és az ő életével?

A regény drámai befejezése egyúttal lezárja az első világháború előtti angol világot végképpen elbúcsúztató tetralógiát is. Mi pedig rácsodálkozhatunk, mennyire érdekes, aktuális és olvasmányos ez a hatalmas irodalmi vállalkozás ma is, amikor – valljuk be – szinte csak véletlenül, a könyvekből készült angol tévésorozat hatására kezdte el érdekelni a magyar olvasókat. Ford Madox Ford regénye ízig-vérig klasszikus angol próza: elegáns, titokzatos, szép szavú – és minden generáció számára van mondanivalója.

A cikk az Ekultura.hu-n: Ford Madox Ford: Az utolsó angol úriember - Végső búcsú
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Sokáig töprengtem, mi legyen a címe a mai posztnak: hiszen öt szinte mindenben különböző könyv került bele, melyeket pusztán az köt össze, hogy nem a szépirodalom kategóriájába tartoznak. Végül azért választottam az okos jelzőt, mert abban is hasonlítottak, hogy olvasás közben azt éreztem, lebilincsel a szerzők tiszta logikája, bölcsessége vagy nagy tudása.

Kovács Gellért: Alkony Budapest felett - Az embermentés és ellenállás története 1944-45-ben
Libri, 2014
Mi kötheti össze a svéd diplomatát, az olasz üzletembert, a magyar csendőrtisztet, a református lelkészt, a nők jogaiért harcoló apácát, a kereskedelmi attasét, a szélsőjobboldali parlamenti képviselőt, az apostoli nunciust, a volt miniszterelnököt, a kormányzó menyét és a Nobel-díjas professzort? A válasz két szó: az embermentés és az ellenállás. A magyar születésű, de Svédországban felnőtt fiatal történész és tanár, Kovács Gellért könyve arról ad átfogó képet, hogyan kísérelte meg néhány külföldi és magyar megszervezni a magyar ellenállást a második világháború idején, s miképpen próbálták meg a magyar vidéki zsidóság elhurcolása után legalább a budapesti zsidók életét megmenteni. Az összkép vegyes: egyszerre jellemzi siker és sikertelenség. Egyetlen megmentett életért is hála jár, ugyanakkor azok számára, akik nem éltek a korban, szinte lehetetlen és hihetetlen szembenézni azzal, milyen sokan haltak meg. A magyarországi ellenállás szinte teljesen sikertelennek tekinthető, az 1944-45 folyamán történő akciók során pedig csak a lehetséges áldozatok töredékét sikerült megmenteni. Mégis: volt embermentés és volt ellenállás. Utóbbival kapcsolatban fontos, hogy nemcsak a kommunistákhoz volt köthető, ahogyan az sokáig kitűnhetett a szórványosan elérhető, erről szóló forrásokból. Ehelyett meglepően színes csapat munkálkodott a németek és a német megszállás ellen, amelyben régi barátok és esküdt ellenségek dolgoztak együtt, illúziók és reális tervek közepette. Ami pedig az embermentést illeti, Kovács Gellért is Raoul Wallenbergtől, a legendás hőstől indul el, forrásai alapján azonban bonyolult hálózatot tár fel, sőt, azt is megpróbálja kikövetkeztetni, melyik embermentő mikor és hogyan próbált kapcsolatba lépni távoli társaival. Miközben megismerjük Wallenberg, Giorgio Perlasca, Valdemar és Nina Langlet, Carl Lutz, Friedrich Born, Angelo Rotta és a magyar embermentők tevékenységét, legendák oszlanak szét, s izgalmas tények kerülnek napvilágra. Hihetetlenül jó könyv az Alkony Budapest felett, ráadásul az, ahogyan a szerző a messzi és demokratikus Svédországból tekint történelmünkre és jelenünkre, példaként is szolgálhat, s el is gondolkodtathat.

Fiziker Róbert: Leleplezett történelem - 39 história a huszadik századból
L'Harmattan, 2015
Hogyan halt meg Teleki Pál? Hát a kormányzó fia, Horthy István? Kik gyilkolták meg Tisza Istvánt? Ki volt Mata Hari? Hová tűnt a legendás orosz borostyánszoba? Hogyan fejezte be az életét a svéd embermentő, Wallenberg? Mit csinált Horthy Miklós a második világháború után? És Habsburg Ottó a háború alatt? Hogyan zajlott le a híres soproni népszavazás, amelynek eredményeként a "leghűségesebb város" magyar maradt? S hogyan rendezték meg az utolsó magyar királykoronázást? Miért pusztult el a második magyar hadsereg? Hogyan élte túl Leningrád a kilencszáz napos ostromot? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre ad választ a szerző új történelmi könyve, amelyben az Élet és Tudományban tizenöt év alatt megjelent tudományos ismeretterjesztő cikkeit gyűjtötte össze. A harminckilenc feszes cikk a legfrissebb történészi kutatásokra és a legújabb forrásokra támaszkodva, ám kellemesen követhető, olvasmányos módon mesél a történelem históriáiról, legendáiról és rejtélyeiről. Minden ilyen könyvnek végtelenül örülök, legyen szó Hahner Péter mítoszoszlató tévhit-könyveiről, akár külföldi munkákról: mégis külön öröm, ha magyar szerző veszi a fáradságot, hogy összekösse a szakszerűt és megbízhatót az érdekessel és rejtélyessel. A kötetnek csak egy nagy hibája akad: a csomagolás. Már a borító is elég elriasztó szegletes kockafejeivel, de a nagy alak, a nehéz, fehér papír, az alig nyitható, akkor viszont gyűrődő puha kötés a legkevésbé sem akarja megkedveltetni a leendő olvasóval a kötetet. Hát még a fülszöveg, amelyből még az sem derül ki, mi ez a könyv: csak az utolsó félmondatból lehet arra következtetni, hogy itt 39 teljesen különböző és nagyon érdekes dologról olvashatunk majd. Ám még ekkor sem tudtam, hogy tudományos vagy népszerűsítő könyv került a kezembe - ahhoz bele kellett olvasnom. Ettől függetlenül mindenkinek a legjobb szívvel ajánlom a gyűjteményt: a kiadónak viszont azt, hogy vessen arra egy pillantást, hogyan csomagol szakszerű történelmet a Jaffa...

Gudula Walterskirchen: "A Franci kissé illetlen volt" - Mesélnek a Habsburgok udvarhölgyei
Gabo, 2014
Ez az a könyv, ami aztán jól elbújt... Kilenc hónapba került, mire észrevettem, hogy egyáltalán megjelent, egyetlen netes könyváruház kínálatában sem szerepelt hónapokig (most tűnt fel, téves, idei évszámmal), s boltban se láttam még soha... Nem tudom, azt jelenti-e ez, hogy a kiadó tulajdonképpen felhagyott remek és szép külsejű történelmi sorozatával, a Királyi Házakkal, amely 1998-2014 között folyamatosan jelen volt a kínálatban (idén azonban, bár már majdnem itt az október, még egyetlen kötet sem jelent meg benne), s ez így az utolsó kiadott kötet. De még ha csak a logisztika hibájáról van is szó, kár ennyire hallgatni erről a kiváló könyvecskéről (nagy az alakja, de nagyok belül a betűk is, így inkább rövid kötetnek nevezném). A szerzőnő ugyanis a Habsburgok udvarhölgyeinek nyomába eredt, s többük leveleit, naplóit és feljegyzéseit először feldolgozva hihetetlenül újszerű és érdekes képet rajzolt meg a 19-20. század Habsburgjairól, legyenek bár apró csemeték vagy agg uralkodók. A történet I. Ferenccel kezdődik, fiával, V. Ferdinánddal, majd utóbbi unokaöccsével, a rekordideig uralkodó I. Ferenc Józseffel folytatódik, végül megismerhetjük az utolsó magyar király, IV. Károly udvarának életét is. Kiderül, mi a különbség palotahölgy és udvarhölgy között, miért is felel egy főudvarmesternő, mi alapján választottak ki egy hölgyet udvarhölgynek és mihez kellett értenie. Elkísérhetjük Erzsébet királynét az utazásaira, megtudhatjuk, milyen kisfiú volt Franci, vagyis a leendő Ferenc József, s meglepő dolgok derülnek ki Zita királynéről is, például hogy hitt egy Habsburg-kísértetben. A színes, érdekes, kissé pletykás, de mindvégig szakszerű kötetet ráadásul fényképmelléklet egészíti ki. Kiváló szórakozás, ismerkedés, nemcsak Sissi-rajongóknak ajánlott!

Timothy Gowers: Matematika nagyon röviden
Tpyotex, 2010
Sose hittem volna, hogy valaha elolvasok egy ilyen témájú könyvet. De aztán ott volt az alkalom, a polc, s a polcon ez a pici, fehér, kemény táblás kötetke - elolvastam és nem csalódtam! A szerző, aki a Cambridge-i Egyetem matematikaprofesszora, nyolc érdekes és rövid fejezetben mutatja be, mitől szép a matematika. Beavat a matematikai gondolkodás módszerébe, rászoktat az absztrakcióra, s még olyan gyakori kérdéseket is megválaszol, mint hogy miért olyan kevés a matematikusok között a nő, együtt jár-e a matematika és a zene, vagy hogy miért neveznek a matematikusok bizonyos tételeket és bizonyításokat szépnek. A matematikai modellektől elindulva izgalmas példákon és "leellenőrizhető" bizonyításokon át vezet el a számokhoz, az irracionalitás megértéséhez, a geometria igazságaihoz, a határértékhez és a végtelenhez. Nekem legjobban a becslésekről és a dimenziókról szóló fejezet tetszett, mivel olyan fogalmakat tett érthetővé számomra, amelyekről már sokszor olvastam, de igazán sosem voltam tisztában a szabatos értelmezésükkel. A szerző azonban hisz benne, hogy ha az ember elfogadja az absztrakt igazságokat, később meg tudja érteni a dolgok működését. Ha viszont, "filozófus" módon, először definiálni akarja az adott igazságokat, sosem jut túl rajtuk. Ez a hozzáállás, és persze a remek írói tálentum abszolút olvashatóvá, sőt, szerethetővé tette a könyvet számomra, a kívülálló számára. Bár azért hozzáteszem: az olvasás megkezdését mindenkinek csakis egy nagy csésze habos kakaó mellett ajánlom - ez volt az én módszerem, s lám, sikerrel járt...

Grób László: A magyar detektívregény fénykora 1930-1948
Attraktor, 2015
Úgy gondolom, ha valaki egy kicsit is érdeklődik a két világháború közötti magyar szórakoztató irodalom ("ponyva") iránt, előbb-utóbb eljut a szerző valamelyik könyvéhez. Grób László ugyanis az elmúlt években összeállította A Magyar Ponyva Képes Bibliográfiájának négy kötetét is (helyesbítve bennük a korábbi, a Magyar Könyvészet által is elkövetett hibákat). E kötetek azonban nemcsak cím- és szerzőlistát adnak, de képeskönyvek is: bennük ugyanis megtalálható az összes Palladis Pengős és Félpengős Regény, az összes Athenaeum Detektív(és Kalandor-)regény, valamennyi a Friss Újság Színes Regénytárában illetve a Tarka Regénytár keretei között megjelent kötet címlapja is, színes fotón. Gondolom, nem kell mondanom, milyen izgalmas nézelődés vár a könyvek segítségével azokra, akik - hozzám hasonlóan - szerelmesek a "ponyvaborítókba". Ezúttal azonban nem egy ilyen képeskönyv került a kezembe, hanem egy összefüggő tanulmányokat tartalmazó kötet, amely a magyar szerzők által írott detektívtörténeteket mutatja be, különös tekintettel fénykorukra, az 1930-tól a fordulat évig tartó időszakra. A könyv lapjain találkozhattam olyan régi kedvenceimmel, mint Barsi Ödön, L. L. Rogger, Spencer Walls, Charles Baldwin, vagy épp a teljesen elfelejtett, de három izgalmas, ráadásul magyar tárgyú krimit megíró Törökné Kovács Hermin. Egyúttal a könyvkezdő áttekintés a (nemcsak magyar) krimi korabeli fórumait is bemutatja: a nevezetes sorozatokat, a legfontosabb kiadókat, s a magyar szórakoztatóirodalom-kiadás korabeli kalandjait, buktatóit és halálát is. Külön örültem, hogy a szerző a blogomat is felvette az irodalomjegyzékébe!!! (Csak azt sajnáltam, hogy nem hivatkozott valamely írásom címére, amely hasznára volt: mivel a blogom nemcsak krimivel foglalkozik, félek, egy, az irodalomjegyzékből idetévedő érdeklődő esetleg épp csupa nem-krimi bejegyzést talál majd rajta, s itt hagyja olvasatlanul...) Bár jó pár dologban eltér a véleményünk - én például többre becsülöm Barsi Ödönt és kevésbé érzem sokszínűnek Spencer Walls munkásságát, Charles Baldwin könyvei legfontosabb vonásának sem azt tartom, hogy van bennük szerelmi szál -, s úgy gondolom, a krimitörténeti előzményeknél lett volna még kikről írni (pl. a századfordulón már elismert krimiket író Tábori Róbertről: A szobor titka kiváló detektívregény 1885-ből), Grób László munkája nemcsak elismerésre méltó és hasznos, de igen élvezetes olvasmány is. Így mindenkinek csak ajánlani tudom, akit egy kicsit is érdekel a korszak.

Linkek
Könyvek és vélemények 1. - Sziporkázó tudomány
Könyvek és vélemények 2. - Szép irodalom
Könyvek és vélemények 3. - Kiváló életrajzok
Könyvek és vélemények 4. - Krónika és lovagregény
Könyvek és vélemények 5. - Aprócskák
Könyvek és vélemények 6. - Nagybetűs izgalom
Könyvek és vélemények 7. - Tíz jó könyvről tíz mondatban
Könyvek és vélemények 8. - Fájdalmas szépirodalom
Könyvek és vélemények 9. - Scolar-könyvek Salinger köpenyegéből
Könyvek és vélemények 10. - Régi és új krimik
Könyvek és vélemények 11. - Különc krimikönyvek
Könyvek és vélemények 12. - Friss történelem
Könyvek és vélemények 13. - Magvas könyvek
Könyvek és vélemények 14. - Első számú legvegyesebb brigád
Könyvek és vélemények 15. - Öt szakszerű kötet
Könyvek és vélemények 16. - Nyári olvasnivalók
Könyvek és vélemények 17. - Bűnös történetek

Az új Simenon-kötet, A műhiba különleges könyv. Amikor a megjelenésére vártam, elképzeltem magamnak, milyen is lehet: s leginkább a szuggesztív hangulatú A gyilkoshoz igyekeztem hasonlítani.  Mivel a fülszöveg és a cím is egy véletlen, orvosi nemtörődömségből elkövetett gyilkosságra utalt, arra gondoltam, talán e regénynek is a – véletlen vagy szándékos, az elkövető számára indokolt vagy indokolatlan – ölés, ennek elképzelhetősége, megtörténtének logikája lesz a fő témája.

Azonban tévednem kellett: A műhiba sokkal több mindenről szólt. Már azzal meglepett, milyen terjedelmes mű egy Simenon-hoz képest: mintegy kétszáz apró betűs oldal. Ám legérdekesebb a története. Főszereplője, Bergelon doktor kisvárosi orvos: precíz, lelkiismeretes, kicsit kisszerű. Valami nagyra vágyik: elismerésre, sikerre, befolyásos páciensekre, mindarra, amit a sors neki nem adott meg, csakis a helyi sztárorvosnak, a gazdag Mandalin-nek. Végül alkalma van közelebb kerülnie irigyelt ideáljához; lakomázhat nála, s vele együtt siethet – már elkésve – egy szülő nőhöz, akit aztán Mandalin ügyetlenségében gyermekével együtt meggyilkol a szülőágyon. Bergelon ekkor különösen kezd viselkedni: nemcsak elfogadja, hogy a nő férje, Cosson bosszúból üldözni és zaklatni kezdje, de szinte teljes felelősséget is vállal a halálesetért a mindent felelőtlenül elhárító Mandalin helyett. Önmagát hibáztatja, s szinte vezeklésként elkezdi sorsát úgy alakítani, hogy abba a család, a betegek, a ritka örömök mellett a bűnhődés, Cosson leveleinek, üzeneteinek, fenyegetéseinek az elviselése is hozzátartozzon. Cosson pedig csak támad és támad. Betolakszik Bergelon világába, olyan ártatlan, de számára jelentős dolgokra veszi rá az orvost, amelyek soha eszébe sem jutottak volna, s végül furcsa lelki kapcsolat alakul ki a két férfi között. Ám amikor már azt hinnénk, megtörténik a feloldás: s a regény vagy a bosszú beteljesedésével, vagy jóvátétellel fejeződik be, Simenon végül egy harmadik megoldást mutat fel.

A műhiba számomra leginkább a kisszerűségről, a hétköznapi átlagember vágyairól szól. Két szereplője extrém helyzetben vágyik arra, hogy változtathasson a sorsán, ám mindkettejük óhajai teljesíthetetlenek. Mind Casson, mind Bergelon legszívesebben feltámasztaná a halottakat, s ki akar lépni elrontott és tragikusnak bizonyult életéből. Egyikük a meseszerű, kalandos megoldás után vágyik, míg a másikuk csak őrlődik, s kétségbeesett lépései nélkülözik a logikát. Ám mire a regény véget ér, már nem tudni, valójában mi is lenne logikus: csak beteljesületlen vágyak maradnak, és egy utolsó, különös lépés lehetősége Bergelon számára. Ám hogy rálép-e erre az útra, amelyet a titokzatos Trabzon szó fejez ki számára, már nem derül ki egyértelműen a regényből.

A műhiba lélektani regény, „keménységet” nem találni benne, sok férfias, furcsa, kínos, zavaros érzelmet viszont igen. Közben pedig a kisvárosi család és társadalom rajza is kibontakozik a háttérben. Ráadásul a különleges, szuggesztív könyvborító és a remek fordítás is hív, hogy vegyük kézbe A műhibát. Ajánlom!

A cikk az Ekultura.hu-n: Georges Simenon: A műhiba
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Kissé viharosan indult számomra ez az október - és itt nem az időjárásra gondolok. Így azután a már-már szokásos hónap eleji újdonságajánlót kissé elfújta a szél. Úgy gondolom azonban, ez nem baj, hiszen az eddig ajánlott művek egy részének is arrébb csúszkált a megjelenési dátuma, akár hónapokat, no meg az októberben könyvesboltokba kerülő könyveket úgysem csak októberre ajánlottam volna. Következzen ezért egy új megjelenési lista, ezúttal a legújabb engem érdeklő kötetekről, mégpedig tizenháromról, kissé megkésve, de sok lelkesedéssel.

Joyce Carol Oates: Pikk Bubi
Európa, megjelenés: október 28.
Öt év nagy idő: ennyi telt el azóta, hogy Joyce Carol Oates-tól, egyik kedvenc írónőmtől regény lásson  napvilágot magyarul. Az Áldatlan szerelmek, a Luxusvilág, a Nemi erőszak, a Napforduló, az Állatok, a Hőség mind meghatározó könyvek az életemben. Nem csoda, hogy alig vártam a mostig utolsó Oates-kötet, a 2010-es Egy szép szűz leány megjelenését is: hogy azután ketten döbbenjünk meg és sírjunk rajta... Oates mindig kőkemény, szinte férfiasan könyörtelen prózát ír, mégis hihetetlenül mély érzelmeket mozgósít általában tragikus történeteivel. Így aztán repesek az örömtől, hogy végre újabb regényt vehetek majd kézbe tőle. Mindeközben megdöbbent, hogy a fülszöveg egyértelműen krimiként mutatja be a Pikk Bubit (csak tudnám, miért nagy a B betű...), sőt, arra vetemedik, hogy Oates-ot is afféle detektívregény-szerzőként tálalja ("Oates új krimijének főszereplője... " - mutatna valaki egy másik, "régi" krimit?, csak mert remélem, a Luxusvilág, a Nemi erőszak vagy az Állatok nem egyszerűen "csak" krimi az Európa szerkesztői szerint...)... Miért nem vállalható, hogy egy negyed százada Nobel-várományosként emlegetett amerikai írónő olyan szépirodalmat ír, amely - meglepetésre - kifejezetten olvasmányos, sőt, akár zsánerelemeket is felhasznál, ettől azonban még több, más, mint egy zsánerdarab? Véleményem szerint az, ha egy kiadó maga értékeli le azt, amit kiad, nem marketing, hanem ostobaság...
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Nathan Filer: A zuhanás sokkja
Scolar, megjelent
Nagy öröm számomra, hogy a Scolar Kiadó modern kamaszregény-sorozata rendületlenül folytatódik. Szerintem feltétlenül érdemes figyelni ezekre a poszt-ezredfordulós Zabhegyezőkre. S bár - azt hiszem - nehezen fogok olyan regényt találni, amely a sorozat keretében megjelent Csikket, Wolfgang Herrndorf német író kötetét felülmúlná, az angol elsőkönyves szerző nézőpontváltásos története egy skizofrén fiatalember múltjáról és jelenéről igencsak izgalmasnak ígérkezik. A sorozat grafikai tervezése továbbra is kifogástalan és hívogató, de különösen annak örülök, hogy ilyen típusú kötetek egyáltalán napvilágot látnak magyarul. 
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét
Tpyotex, megjelenés: 2015
A kiadó Science in Fiction sorozata különlegesnek ígérkező kötettel folytatódik a lassan, de biztosan beérkező, nagyon filozofikus Browser zsinórjai után. Az észt szerző több díjat elnyert könyvében, amellyel kapcsolatban a fülszöveg Terry Prachettet, a pszeudo-történelemírást és a fekete humort emlegeti, már csak egy olyan ember él, aki még beszéli a kígyók nyelvét. Hogyan látja a megváltozó világot? Miként szolgálhat útikalauzul a cseppet sem észt és cseppet sem pszeudo-középkori világban élő olvasók számára? A kötetnek szép borítója is ígérkezik, bár be kell valljam, szomorú vagyok, hogy a sorozat pompás kemény kötése a legutóbbi kötettel puhára váltott... 
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Kati Hiekkapelto: Kolibri
Athenaeum, megjelent
Magyar skandináv krimi? A magyarul folyékonyan tudó finn írónő debütáló regényében egy magyar származású (eredetileg jugoszláviai magyar családba született) nyomozó, Fekete Anna nyomoz több brutális gyilkosság ügyében. Bevándorlókkal, rasszizmussal és idegengyűlölettel találkozik, miközben ő maga is "bevándorló" új hazájában. Az igen aktuális témaválasztást még érdekesebbé teszi, hogy a punk énekesként, performance-művészként és íróként egyformán ismert Hiekkapelto 1979 és 1982 között maga is nyomozóként dolgozott Finnországban. A 2013-as Kolibrit azóta egy újabb Anna-regény követte, s jövőre várható a harmadik. Az írónő pedig októberben Magyarországra látogat, így nemcsak videóüzenetben, de személyesen is meg lehet tőle tudni, miért is választott regényéhez magyar főszereplőt.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Jonathan Kellerman: Gyilkos
General Press, megjelent
A Kellerman-házaspár (magyarul megjelent) összes műveit (lásd itt és itt) nemrég sikerült abszolválnom. És íme, máris jön a következő krimi magyarul az eredetileg gyermekpszichológus írótól, amelyben a főhős, Alex Delaware maga is életveszélybe kerül. A barátjával, a kedélyes Sturgis hadnaggyal együtt nyomozó pszichológus ezúttal olyan gyilkosságsorozat megfejtésébe keveredik bele, amely őt magát is azzal fenyegeti, hogy áldozattá válik. Hamar megkedveltem az író humoros, ironikus stílusát és korrekt, csavaros történeteit. Remélem, ettől a könyvtől is kapok majd legalább ennyit. Bár persze a legszebb az lenne, ha a Gyilkos felülmúlná kedvenc Kellermanomat, a legelsőt, az Égszakadást.
Frissítés: Szerencsére olyan regényt kaptam, amilyet vártam: jelenleg tényleg a Gyilkos a második kedvencem a sorozatból, amely majdnem olyan jó, mint az Égszakadás!

Steven Saylor: A fúriák haragja
Agave, megjelenés: november 10.
A történelmi krimik között még sokáig díszhelyet fog elfoglalni, Steven Saylor és az ő Gordianus-sorozata. Ebben az i. e. 88-ban játszódó kötetben ismét a fiatal nyomozóval találkozhatunk, aki az ókori auktorok által részletesen megírt, ám a történelemórákon általában szóba sem kerülő Mithridatész-háború idején keveredik újabb kalandokba. Gondolom, ez a könyv ismét inkább kavargóan kalandos ókori thriller lesz, mint klasszikus detektívtörténet, de általában mindennek örülök, ami Saylortól jön. Ráadásul a tavalyi interjúban a szerző sejtette, hogy szándékában áll még visszalátogatni Gordianus meglettebb korába is, de csak később. Így remélem, a sorozat sokáig virul majd, újabb és újabb kötetekkel varázsolva el a krimi és az ókori történelem rajongóit.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Valerio Evangelisti: Égj, inkvizítor!
Metropolis Media, megjelent
Az olasz író rendhagyó, egy rész történelmi, egy rész fantasy, mégpedig dark fantasy, egy rész science-fiction regényfolyamának immár a harmadik kötete lát napvilágot magyar nyelven. Minden könyv olyan kérdéseket dolgoz fel, amelyekhez más (nem csak sci-fi) szerzők csak óvatosan szoktak nyúlni (fajelmélet, rasszizmus, vallási türelmetlenség, genetikai kísérletezés). Valamennyi történetvég a hatásosan manipulatív és a megdöbbentően igaz határán táncol. Ráadásul az új kötet a rasszista születésszabályozás témájához nyúl, ismét át időn és téren. Izgatottan várom.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Irene Adler: A Szajna árnyai
Manó, megjelenés: október 30.
Nagy örömömre a fiatal Sherlock Holmesról, barátnőjéről, Irene Adlerről, s a kezdő mestertolvaj Arséne Lupinról szóló olasz gyerekkönyvsorozat fáradhatatlanul folytatódik tovább. Amikor ajánlót írok az egyes kötetekről az Ekultura.hu-n, sokszor teszem fel a kérdést, van még, aki nem hallott a sorozatról? Aztán persze eszembe jut a válasz: naná, hiszen nem mindenkinek annyi az élete, hogy lesi, jelent-e meg újabb Sherlock Holmes-regény magyarul... Mindenesetre ezt az újabb párizsi kalandot is érdemes észrevenni: biztos, hogy érdekes és jól fordított kötet lesz. 
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Varga Krisztián: Ellenség a baloldalon
Jaffa, megjelent
Újabb remek darabbal bővül a kiadó történettudományi sorozata. Az új kötet megismertet a Horthy-korszak politikai rendőrségének felépítésével és  működésével, bemutatja a legizgalmasabb ügyeket, a legfontosabb célkitűzéseket. Megtudhatjuk, milyen is volt a rendőrség, a csendőrség és az "állambiztonság" a korszakban, mely ügyek tartoztak a honvédséghez, s melyekbe folyt bele a politika is. A huszadik század legfontosabb magyar témáit feltérképező sorozatba már nagyon hiányzott ez a kötet: szerintem  akkor érezni igazán, mennyire hiánypótló, ha már elolvastuk.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

David Faber: München
Park, megjelenés: október 15.
A kötet címlapján a brit miniszterelnök, Neville Chamberlain mosolyog kalapját lengetve a repülőtéren, miután megérkezett az 1938-as müncheni konferenciáról. Ezen fogadták el a megbékéltetési politika jegyében a müncheni egyezményt, ezzel megerősítve Hitler önkényes és a nemzetközi joggal teljesen ellentétes "területfoglalásait". 1939-ben már világosan látszott, hogy München döntő hozzájárulás volt ahhoz, hogy Hitler belekezdhessen a második világháborúba. A kötet forrásokra támaszkodva, új szempontok szerint foglalja össze, mit is kell tudni a korszak eseményeiről. Remélem, mint a Park történelemkönyvei általában, ez is nagyon érdekes lesz.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Petkes Zsolt: Honfoglalók fegyverben
Helikon, megjelenés: október 15.
A Magyar Őstörténet sorozat tavaly indult meg A honfoglalók viselete című kötettel, de én csak idén vettem észre a létezését. Azóta már a Magyarok a honfoglalás korában is napvilágot látott. Mindegyik kellemesen kézbe illő képeskönyv a legjobb magyar történészek, régészek és kutatók szövegével és gyönyörű, hiteles rekonstrukciós rajzokkal mutatja be a honfoglalás korának egy-egy hiteles szeletét. Az új könyv, amelyben a honfoglaló magyarok fegyvereiről, harci taktikájáról, sőt, esetleg a csatáiról olvashatunk majd, szintén igazi olvasmányélményt ígér.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Bud Spencer és Terence Hill Gyűjtemény 1. - Bud Spencer & Terence Hill Sztori  
Vintage Media, megjelenés: november
Amíg nem foghatom a kezembe a könyvet, nem tudom 1. hogy színes-e vagy fekete-fehér 2. hogy nagy vagy kis alakú kemény kötéses-e 3. hogy a sok szöveg közül melyik is a pontos főcíme. Az azonban biztos, hogy végtelenül boldog vagyok, hogy létezik. Sőt, hogy egy sorozat első köteteként fog megjelenni: vagyis a nagy sikerű, ám egy ideig csak nehezen beszerezhető Bud Spencer & Terence Hill Krónikák után újabb könyvekben eredhetek a két mester nyomába. Ami biztos, hogy a kötet Giuseppe Colizzi és a két színész filmes kapcsolatát veszi górcső alá négy filmjük, az Isten megbocsát, én nem!, a Bosszú El Pasóban, az Akik csizmában halnak meg és a Mindent bele fiúk! alapján. Várom!
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Link
Túl korán van még kívánni, de azért... - 11 új könyv
Jön, jön, jön...! - A második könyvkívánság-poszt 
Ezeket is várom - Még egy könyvlista
Megint itt az április, könyvekkel tele 
Későtavaszi könyveim
Májusi vágyak - Megint megjelenésekről 
Kívánságok hálójában
Szép a nyár is - Új megjelenések  
Új, újság, újdonság 
Koraőszi könyvtermés

Az 1950-es születésű amerikai írót, Jeffery Deavert méltán nevezik könyvei reklámkampányában első számú nemzetközi bestsellerszerzőnek. Mindmáig harminchat könyve jelent meg (három elbeszéléskötet kivételével valamennyi regény), három művét filmesítették meg és szinte megszámlálhatatlan mennyiségű rangos díjat is elnyert (többek között: a Brit Krimiszerzők Szövetségének Acéltőre és Novella Tőre, Nero Wolfe-díj, British Thumping Good Read Award, Nemzetközi Thrillerszerzők Szövetségének Év Regénye-díja, Japán Krimiszerzők Szövetségének Év Könyve-díja, Japán Kalandregény Szövetség Nagydíja, utóbbi kétszer is). Könyveit 150 országban forgalmazzák és huszonnyolc nyelven adják ki. A pályája kezdetén újságíróként és társasági jogászként dolgozó Deaver hallatlanul népszerű: szerepelt sorozatban és adott ki countrylemezt (azokkal a dalokkal, amelyeket a Csók és ölelés című regényének énekes hősnője számára írt), tartott előadásokat a krimiírásról és írt hivatalos Bond-regényt. Lehet róla tudni, hogy kedvenc könyve A Gyűrűk Ura, és előfordul, hogy teljesen sötétben ír, vakon gépelve.

Az író 1988-ban adta ki első igazi regényét (két korábbi, magánkiadásban, kis példányszámban megjelentetett műve természetfeletti témájú volt, s ha nem is tagadja le őket, leszögezte, hogy soha nem lesz újabb kiadásuk), ám csak a tizedik könyvben, az 1997-ben megjelent The Bone Collectorban sikerült megteremtenie azt a figurát, aki aztán életműve legjavának az állandó szereplőjévé vált: Lincoln Rhyme-ot, a nyaktól lefelé teljesen béna, öntörvényű és zseniális kriminológust.

A magyar könyvkiadás fura vicce, hogy ez a sorozatindító regény máig nem olvasható el magyarul, holott 1999-ben film is készült belőle Denzel Washington, Angelina Jolie és Queen Latifah főszereplésével, melyet nálunk A csontember címen vetítettek.

Ettől kezdve Deaver évente-kétévente írt új történeteket Rhyme-nak, amelyek egyre izgalmasabbakká, egy kissé kevésbé erőszakosakká, és (kibontva Rhyme és segítője-szerelme-társa, Amelia Sachs rendőrnő húzd-meg-ereszd-meg kapcsolatát) érzelmileg is érdekesebbé váltak. Ami azonban valamennyiben közös, hogy cselekményük tele van hihető, mégis meglepő fordulatokkal és tisztességes, mégis kitalálhatatlan csavarokkal. A rendőri, helyszínelői, kriminológusi, halottkémi munka ábrázolása a végletekig realista és pontos, mégis olyan izgalmakat ígér, mint egy régimódi klasszikus krimi nyomozása. Ugyanakkor maga a történet kemény és akciódús, ahogy az egy modern thrillerhez illik. 2014-ig összesen tizenegy Lincoln Rhyme-regény született, a tizenkettedik pedig 2016-ra várható. Ezek közül hét olvasható magyarul is. Ahogy más "sorozatírók", Deaver sem tudott ellenállni annak, hogy hősét olyan regényeiben is felléptesse egy-egy kis szerepben, ahol nem ő a főhős, így Rhyme még két további könyvben is szerepel egy-egy fejezet erejéig, mint vitathatatlanul zseniális, ám éktelenül rossz modorú tanácsadó.

A béna mesternyomozó hetedik történetében, a Hideg holdban alkotta meg Deaver a másik alakot, aki könyvei központjába került: Kathryn Dance CBI-ügynöknő, aki kiválóan ért a kihallgatáshoz, az emberek testbeszédének és kommunikációjának mögöttes értelmezéséhez. Emellett pedig Lincoln Rhyme-tól mindenben különböző főhős: nem mozgássérült, így olyan ügyekben, olyan színfalak előtt is nyomozhat, ahova Rhyme nem juthatna el. Történeteiben jobban az ő személyes cselekedeteire lehet koncentrálni, míg Rhyme legfeljebb tűzpiros tolókocsijából szemlélhetné az események alakulását. Emellett Dance nő, aki épp egyedülálló: vagyis mindenben az ellentéte Deaver másik hősének. Kathryn Dance eddig öt regény főszerepét játszhatta el, egy Rhyme-kötetben pedig kis mellékszerepet kapott, hogy addig se feledkezzünk el róla.

Deaver korai trilógiáinak főszereplőin és két fő sorozata hősein kívül nem ragaszkodik a visszatérő figurákhoz. Mindmáig tizenkét teljesen önálló regényt írt, melyek közül talán a számos díjat elnyert A kék halál a leghíresebb. Az én személyes kedvencem a Vadak birodalma, amely egy rendkívül izgalmas főhőst mozgat a harmincas évek hitleri Németországában. De természetesen a legkülönlegesebb talán a Bármi áron, mivel olyan hivatalos Bond-regény, amely a jelenben szerepelteti az ügynököt, mégsincs semmi köze a filmekhez.

Deaver könyveinek kiadását nálunk az Alexandra kiadó intézi, ami sajnos azt is jelenti, hogy hihetetlen összevisszaságban, nagy késésekkel és sok esetben borzalmas fordításban vehetők kézbe a magyar változatok. (Igazán érdekes, vajon - ha már nem is adták ki az első Rhyme-könyvet - miért a következő sorrendben jelentették meg Lincoln Rhyme kalandjait: harmadik, negyedik, második, hatodik, ötödik, hetedik, nyolcadik?) Ám még Az illuzionista magyar szövegén is (aminél rémesebb magyarítást, azt hiszem, még nem olvastam) átsüt Deaver egyszerű, mégis nagyszerű stílusa: iróniával, részletező késleltetéssel, objektív érzelemábrázolással és lélegzetelállító fordulatokkal teli szövege még így is élményt ad, a történeten túl is.

Sajnos a szerző sorozata magyarul 2012 óta áll, ekkor jelent meg az utolsó, egyébként eredetileg 2008-as Ablak a halálra. Igaz, a Reader's Digest Válogatott Könyvek sorozatában folyamatosan jelennek meg rövidített változatok Deaver regényeiből: a legújabbat 2014-ben adták ki. Magam természetesen alig várom az újabb könyveket.

Addig is: ez a bejegyzés bemutatja a nálunk megjelent tizenöt Deaver-kötetet, mégpedig (a magyar kiadás anomáliái miatt) az eredeti megjelenés dátumainak sorrendjében.

Az igazak törvénye (Mistress of Justice)
Eredeti megjelenés: 1992
Alexandra, 2006
Élvezetes, bár önmagában nem igazán eredeti regény: afféle korai Deaver. A regény főhősnője, Taylor Lockwood jogi asszisztens, aki kiváló, amikor apró részleteket kell tisztázni. Igazi kedvtelése azonban a zongorázás: éjszakánként bárokban játszik, és megpróbálja elfelejteni az apja által rákényszerített jogászéletet. Egyik nap sztárügyvéd kollégája, Mitchell Reece arra kéri meg, hogy segítsen megtalálni egy létfontosságú dokumentumot, amit valaki ellopott az irodájából. Minél ügyesebben nyomoz azonban Taylor, nem egyszer törvénytelen eszközökkel is, annál világosabbá válik, hogy körülötte senki sem az, aminek látszik. Ráadásul a lány egyre jobban beleszeret Mitchellbe. A tempós és fordulatos regény véleményem szerint igazán a zárása, a befejező csavarjai miatt érdekes. Deaver majdnem háromszáz oldalon az elvártaknak megfelelően bonyolítja szövevényes, technikás és vérmentes jogi krimijét, hogy azután átváltson egy öngyilkosságnak feltüntetett gyilkosság gyors és fergeteges kinyomozásába. Nekem ez tetszett a legjobban, ezért ajánlom a könyvet. 10/7.

A koporsótáncos (The Coffin Dancer)
Eredeti megjelenés: 1998
Alexandra, 2005
Rövidítve a Reader's Digestben: Koporsótáncos, 2000
Az első Lincoln Rhyme - Amelia Sachs-regény... - mármint magyarul. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogyan nem jutott el hozzánk több mint tizenöt év alatt sem az a regény, amely egy máig tartó sorozatot és egy ma is körömrágva és gondolkodva nézhető mozifilmet is inspirált: a The Bone Collector. Így csak a Phillip Noyce rendezte 1999-es film alapján tudok képet alkotni az első könyvről, amely a kritikusok szerint utódainál kissé még horrorisztikusabb, ám legalább annyira bonyolult, s amelyből az ember megismerheti azt a Lincoln Rhyme-ot, aki még nem döntötte el, öngyilkos akar-e lenni, vagy mégis megtanul egy egészen új életet, amelyben nincs mása, mint egyetlen ujja (a könyvben a bal gyűrűsujj, a filmben a bal mutatóujj), két válla és az agya - mivel teste minden más része megbénult egy balesetben, amely helyszínelés közben érte a New York-i rendőrség zseniális nyomozótisztjeként.
A Csontember különös, a múltra utaló jeleket hagy hátra áldozatai közelében, s valamelyik testrészükről csontig lenyúzza a húst: így utal valamire, amit azonban Rhyme, és a közrendőrből lassanként a nyomozó helyszínelő asszisztensévé és partnerévé váló Sachs csak hosszas nyomozás, és több elvesztett áldozat után tud megfejteni. A kutatás közben mindketten megváltoznak: a modellből rendőrré vált, sérült lelkű, néha önpusztító Amelia megtalálja a lehetséges legkülönösebb munka- és férfitársat, Rhyme pedig rájön, hogy sokkal fontosabb számára az élete, és az, amit még megélhet, mint amennyire szeretne kilépni megalázó testi helyzetéből.
Mielőtt a filmet láttam volna, már olvastam több Rhyme-könyvet, s biztos voltam benne, hogy lehetetlen lesz majd filmen visszaadni azt a feszült, ráadásul az egyes, elsöprő tempójú nyomozások mögött épp csak felsejlő hangulatot, amellyel Deaver a nyomorékság állapotának különböző aspektusait érzékelteti. A film szereplőválasztása azonban tökéletes: igaz, hogy a könyvben fehér bőrű Rhyme-ot Denzel Washington játssza, de azt gondolom, ennek semmi jelentősége. Washington ugyanis épp az a színész, aki abszolút azonosulásra tudja késztetni a nézőt úgy is, hogy csak és kizárólag az arcával és nyakával játszhat. Ugyanígy Angelina Jolie is tökéletes a könyvben szintén figyelemre méltó (Julia Roberts-féle) ajkakkal, kivételes szépséggel, nagy adag önagresszióval (körömrágás, fejvakarás), a helyszíneléshez pedig természetes érzékkel rendelkező Amelia szerepében, aki bonyolult és részben megélhetetlen szerelmi kapcsolatba bonyolódik a béna detektívvel.
A koporsótáncos a legkorábbi olyan kötet, a második, amelyben az eredeti, Deaver-féle valójukban találkozhatunk a főszereplőkkel, magyarul - és úgy gondolom, nagyon izgalmas. A sorozatgyilkos ellenfél ezúttal szinte láthatatlan: egyszer látták különös tetoválását, amelyről a nevét kapta, egyébként akkor és olyan módon öli meg áldozatait, ahogyan csak akarja: lehetetlenség elkapni. Egészen addig, amíg egy repülési vállalkozó fel nem robban a levegőben a gépével együtt, Lincoln Rhyme pedig nyomozni nem kezd. A Koporsótáncos azonban egyszer már kifogott rajta... Vajon most sikerrel járhat-e? 10/9.

Az ördög könnycseppje (The Devil's Teardrop)
Eredeti megjelenés: 1999
Alexandra, 2002
Rövidítve a Reader's Digestben: A Sátán könnycseppje, 2001
Egyik legkedvencebb Deaver-kötetetem. Miután a szerző két éven át csak Lincoln Rhyme-mal foglalkozott, végre ismét önálló könyvet írt, mégpedig véleményem szerint mesterit. Benne ugyanis ugyanazokat a technikákat veti be, mint a béna detektívről írt krimijeiben - egyes fejezetekben a gyilkos szemével láthatunk és agyával gondolkozhatunk, így ismerjük meg, mi motiválja; közben a rendőrök és ügynökök tekervényes, sokhelyszínes nyomozáson futnak versenyt az idővel, hogy kiderítsék, hol is csap le legközelebb a sorozatgyilkos -, ugyanakkor a történet főhősének személyisége, szakterülete és mentalitása is egészen más, mint Lincoln Rhyme-é. A Sírásó nevezetű gyilkos nyomába ugyanis ebben a könyvben Parker Kincaid ered, a zseniális írásszakértő, aki évekkel azelőtt pontosan azért hagyta ott az FBI-t, mert békében fel akarta nevelni két gyerekét, akiket elhagyott az anyjuk. Amikor Washington városa fenyegető levelet kap, amely szerint valakik kétóránként tömeggyilkosságot követnek el az évezred legutolsó napján, ha nem fizetnek nekik húszmillió dollárt, majd egy rejtélyes gyilkos belelő a tömegbe a metrón, és eltűnik, az FBI visszahívja Parkert, hogy a fenyegető levél alapján próbáljon meg mindent megtudni az ellenfelükről. Kincaidet eredetileg csak egy dolog érdekli: hogy a gyerekeit senki se vehesse el tőle arra hivatkozva, hogy a munkájával veszélybe sodorhatja őket. Mégis megkockáztatja a visszatérést a város érdekében, és nyomozni kezd: ám neki és az FBI kőkemény ügynökének, Margaret Lukasnak már csak alig tizenkét órája maradt. Parker mélységesen morális személyiség, igazi jó apa és jó ember. Emellett pedig hangsúlyozottan civil egy állandóan fegyverrel hadonászó világban. Izgalmas figyelni a cselekedeteit, különleges élmény a Sírásóról, a gyilkosról is olvasni: a regény nemcsak fordulatos, de felkavaró és humoros is. 10/10.

Az üres szék (The Empty Chair)
Eredeti megjelenés: 2000
Alexandra, 2001
Rövidítve a Reader's Digestben: Üres szék, 2006 (Sikerkönyvek: Jeffery Deaver-kötet), 2002
Nemcsak, hogy az Alexandra soha nem adta ki a The Bone Collectort, de érdekes módon még csak nem is A koporsótáncossal mutatta be nálunk Lincoln Rhyme-ot, hanem ezzel a harmadik regénnyel, Az üres székkel. Ez azért érdekes, mert Deaver ezúttal rendhagyó helyszínt választott történetének: nem New Yorkban vagyunk, hanem egy déli, Tanner's Corner nevezetű kisvárosban, ahol rejtélyes emberrablás történt. Az elkövető, egy helybeli, tizenhat éves fiú, akit mindenki csak "bogaras gyereknek" gúnyol, részben, mert nem tartják normálisnak, részben, mert szenvedélyesen érdeklődik a rovarok, bogarak, és mindenféle szárnyas teremtény iránt. Mire Rhyme megérkezik, már két gyilkosság és egy újabb emberrablás is történt, így a nyomozó késlelteti műtétét, amiért ideutazott, s helyette egy rögtönzött laboratórium és Amelia Sachs segítségével kutatni kezd. A könyv reklámszövege szerint a történetben a "tolószékbe kényszerült, zseniális vizsgálóbíró (?!), Lincoln Rhyme ezúttal saját tanítványával kerül szembe". Én biztosan nem ezt emeltem volna ki a kötetből, inkább azt, hogy ez a leginkább rendhagyó könyv a sorozatból amiatt, mert a "bogaras fiú" által hátrahagyott nyomokat ugyan teljesen helyesen értelmezi benne Rhyme, a fiú indítékait viszont tökéletesen félreérti: így csakis Amelia érzelmességének és makacsságának köszönhető, hogy végül kiderül a nagyon elkeserítő és meglepő igazság. Deaver - most először - helyszíni nyomok felsorolásával ad betekintést abba, mi is kerül Rhyme jegyzeteibe az egyes ügyekkel kapcsolatban. Ráadásul külön figyelemre méltó, hogy még az utolsó előtti fejezetben is sikerül neki egy végsőt csavarnia a megfejtésen. 10/9.

A kék halál (The Blue Nowhere)
Eredeti megjelenés: 2001
Alexandra, 2003
Előítéletekkel telve közelítettem ehhez a kötethez, mivel - Az ördög könnycseppjéhez hasonlóan - ez sem Lincoln Rhyme-történet - sőt, ebben még a periférián, percekre sem tűnik fel a nagy detektív. A kék halál szinte egy másik univerzumban játszódik: hackerek, programozók, gépek, hálózatok világában, az informatika első, (h)ős korszakában. Főhőse Frank Bishop, a nyitott és tehetséges rendőr, továbbá Wyatt Gilette, egy börtönbe zárt hacker, akik egy névtelen, arctalan, velejéig romlott, gátlástalan, ám ugyanakkor zseniális bűnözőre vadásznak, aki a gépek és programok segítségével hatol be leendő áldozatainak virtuális, majd pedig valóságos életébe is, hogy sorozatgyilkosságok bonyolult hálózatát kövesse el. Vajon mi lehet a célja? Ki lehet a segítője? Kiben lehet megbízni a virtuális és a valós világban? Miközben a főhősök fizikai és szellemi értelemben is üldözőbe veszik a tettest, saját elveik is megkérdőjeleződnek. Deavernek ez a könyve elképesztően modern, abszolút lebilincselő, nagyon olvasmányos, s tempójában, ívében és izgalmaiban leginkább csak a már említett Az ördög könnycseppjéhez tudnám hasonlítani. Ám míg abban végig ott volt a főszereplő biztos (bár néha fenyegetett) háttere, a családja, a  gyerekei, a barátai, A kék halál világában semmi sem biztos, minden ismeretlen, sokarcú és veszélyes. Persze valószínűleg az is segített a könyv megkedvelésében, hogy Wyattet minden leírás ellenére pont úgy képzeltem el, mint Hugh Jackmant a Kardhal című (egyébként szerintem igen rossz) filmben: így az ő ottani játéka adott új dimenziókat a könyv főhőse, a lebukott hacker alakjához, aki végül az igazság eszközévé válik. A regény magyar fordítása sem rossz, ám a címet (olcsó ajánlkozása ellenére) sem tudom megbocsátani, hisz a "kék semmi" maga a magába ölelő és eltüntető virtuális világ, ezt a szimbolikus labdát a halál szó címbe történő beleerőltetésével (s ezzel a "francba, elment a gép"-felhasználói élmény jelképtelen felidézésével) nem lett volna szabad leütni. 10/10

A majomkirály (The Stone Monkey)
Eredeti megjelenés: 2002
Alexandra, 2005
Rövidítve a Reader's Digestben: Kőmajom, 2006 (Sikerkönyvek: Jeffery Deaver-kötet), 2003
Be kell valljam, a regény teljes változatának a magyar címét még mindig nem sikerült megértenem. Bár általában nem zavar, amikor a Reader's Digestben és a teljes kiadásban eltér a magyar cím (pedig vannak egészen merész megoldások is, mint Michael Connelly angolul The Closers, teljes kiadásban Lezáratlan akták, a RD-ben viszont Elfelejtett hangok kórusa címre keresztelt regénye esetében - ahol egyik megoldás jobb, mint a másik), ezúttal azt kell, hogy mondjam, A majomkirály formula egyszerűen hülyeség. A könyv angol címében szereplő The Stone Monkey ugyanis tényleg egy kőből készült majomfigura, amelynek kulcsszerepe lesz a sztoriban. A történet ezúttal is New Yorkban játszódik, ahol épp kikötni készül egy Kínából embereket becsempésző hajó. A parti őrség és a bevándorlásügy nyomozói azonban már korábban tudomást szereznek az érkezéséről, s mivel a hírhedt bűnöző, a Démon irányítja, nagy elfogásra készülnek. Kuan Ang, a Démon azonban felrobbantja a hajót, az utasok pedig kétségbeesetten menekülnek. Köztük van a Chang-család, Wuék, egy elárvult kislány, dr. Sung, az orvos - és egy kínai nyomozó is. Lincoln Rhyme-nak és Amelia Sachsnak az ő segítségével kellene megakadályozni, hogy a Démon még valakit meggyilkoljon - miközben az embercsempész célja, hogy kiirtsa a hajótörés összes túlélőjét... A szokatlanul vastag, ám szinte letehetetlen könyvből sok érdekesség is kiderül az amerikai kínai közösségek életéről, az embercsempészetről és a kínai orvoslásról, miközben szakadatlan izgalmak és furcsa fordulatok követik egymást, Rhyme pedig megtanul vej-csizni. A kötet különlegessége, hogy benne végre nemcsak emlegetik Rhyme esettábláját, hanem annak egyre bővülő szövegét is megtaláljuk a könyvben, így szinte együtt töprenghetünk Lincolnnal. 10/10

Az illuzionista (The Vanished Man)
Eredeti megjelenés: 2003
Alexandra, 2008
Rövidítve a Reader's Digestben: A kámforrá vált ember, 2006 (Sikerkönyvek: Jeffery Deaver-kötet), 2004
A regény az egyik legcsavarosabb Lincoln Rhyme-sztori (sorrendben az ötödik), s egyben a legrosszabb Deaver-fordítás, amit olvastam. Szerencsére először rövidítve ismerhettem meg, remek magyar szöveggel, így azután - nagy nehezen - sikerült felülemelkednem azon, hogy a teljes változatban oldalanként öt-hat félrefordítás és magyartalanság található: pedig több mint ötszáz oldal van... A zseniális detektív ellenfele a könyvben egy bűvészgyilkos: egy illuzionista zseni, aki minden gyilkosságát valamilyen bűvésztrükk mintájára hajtja végre. Csak sajnos a legkevésbé sem önkéntes segédek sorra elhaláloznak... Miközben fantasztikusan izgalmas technikai és filozófiai betekintést kapunk a trükkök, illúziók és a bűvészet világába, Rhyme emberére akad egy olyan sorozatgyilkosban, akinek egyszerűen képtelenség rájönni a következő lépésére: mivel a maga után hagyott nyomokról sosem tudni, nem egy újabb bűvésztrükk és átverés előkészítő illúziói-e. Eközben Rhyme munkatársa, Amelia Sachs azon igyekszik, hogy tudását végre munkatársai is elismerjék: megkísérli letenni az őrmesteri vizsgát. A könyv ismét beavat abba, mi is került Lincoln Rhyme sokat emlegetett esettáblájára, így annak egyre bővülő szövegét fejezetről fejezetre haladva ott találjuk minden új nyom felfedezésénél. E megoldásnak csak az adatok rendkívül áttekinthetetlen magyar szedése a hátránya, ám sajnos nem hivatkozhatom arra, hogy emiatt nem jöttem rá semmire sem, amit Lincoln Rhyme feltárt. Egyszerűen csak ő a zseni és nem én... A fordítást nehéz megbocsátani, a történet azonban kárpótol érte. 10/8

Káprázatok (Twisted)
Eredeti megjelenés: 2003
Alexandra, 2011
Bár az egyik szívem vérzik, mivel annyi jó, és mindmáig kiadatlan Deaver-regény (lásd The Bone Collector, bár e tény felemlegetése már kezd unalmassá válni) helyett ennek a könyvnek a megjelentetésekor az Alexandra egy novelláskötettel szúrta ki a rajongók szemét, a másik szívem repes az örömtől. Így ugyanis kiderülhetett, hogy Deaver remekül tud elbeszéléseket írni. Bár legjobban a benne szereplő Lincoln Rhyme-novella (A karácsonyi ajándék) miatt vártam a gyűjtemény, meglepő módon nem ez lett belőle az abszolút kedvencem. Deaver azt írja a könyv előszavában, hogy maga is meglepődött, mennyire megkedvelte a rövid történetek írását, amikor először felkérték ilyesmire. Szerinte ugyanis az "elbeszélés olyan, mint a bérgyilkos fegyverének lövedéke. Gyors és döbbenetes hatású. Egy ilyen történetben a jóból csinálhatok rosszat, a rosszból még rosszabbat, és ami a legszórakoztatóbb az egészben, az igazán jóból igazán rosszat." Ez a vallomás meg is magyarázza, miért olyanok ezek a meghökkentő mesék, bűntörténetek, drámai monológok és fordulatos megtévesztések, amilyenek. Furamód számomra a legkiemelkedőbb az egész könyv elolvasása után is a legelső történet maradt: a Jonathan nélkül ugyanis tökéletesen a fentebb idézett recept alapján íródott. Most már csak azt nem tudom, mi is volt az igazán rossz és az igazán jó... 10/8

Vadak birodalma (Garden of Beasts)
Eredeti megjelenés: 2004
Alexandra, 2006
Nem tudom, hogy Deaver ezt az egy történelmi (kaland)regényt írta-e: magyarul mindenesetre ez az egyetlen. Ez volt az első regénye, amellyel találkoztam, s azonnal elbűvölt. Főhőse, Paul Schumann, az amerikai bérgyilkos a tizennegyedik oldalon rabul ejtett: miután csapdába csalták és feladta magát. A rendhagyó főszereplőről már ennyiből kiderült, hogy nem átlagos gonosztevő: cinikusan morális, mégis megnyerő alak, aki azért öl, hogy "helyrehozza Isten tévedéseit". Az amerikai titkosszolgálat üzletet köt Schumann-nal: futni engedik azon az áron, hogy el kell jutnia az 1936-os olimpiára készülő Németországba, majd meg kell ölnie Reinhard Ernst minisztert, aki a titkos fegyverkezési program vezetője. Schumann fel is száll az amerikai csapatot szállító hajóra, ám már a fedélzeten sem úgy alakul minden, ahogy azt eredetileg elképzelték. A könyv remekül ábrázolja a magából nyájas Patyomkin-falut maszkírozó Berlint, az állandó félelem világát, ahol a rendőrség és a Gestapo most csak óvatosan dolgozhat, s a rádió sem beszélhet zsidókról, csak kártevőkről, míg a kedves külföldi vendégek el nem mennek; mégis előfordulhat olyan malőr, hogy néhány túlbuzgó egyenruhás a nyílt utcán akar agyonverni valakit. Schumann lassan lát a díszletek mögé, ám miután megismerkedik kétségbeesett és kedves szállásadónőjével, Käthével, rá kell jönnie, hogy tervét csak egészen más módon lesz képes végrehajtani, mint tervezte. Ráadásul egy kitartó, becsületes és fájós lábú felügyelő, Willi Kohl folyamatosan a nyomában van. Remek szereplők, bonyolult történet, nem tolakodó, mégis pontos, hiteles, izgalmas korrajz és tökéletes befejezés jellemzi a könyvet, melyet nagy terjedelme ellenére mindig végtelenül nagy élvezettel, ám nagyon gyorsan olvasok ki. Remek szórakozás, s még elgondolkodtató is. Ráadásul rajongóknak külön érdemes figyelnie Kohlra: Deaver ugyanis egy záró csavarral hozzákapcsolja a felügyelő személyét Amelia Sachshoz, mégpedig nagyon ötletesen. 10/10

A tizenkettedik kártya (The Twelfth Card)
Eredeti megjelenés: 2005
Alexandra, 2007
Rövidítve a Reader's Digestben: A tizenkettes tarot, 2007
Újabb Lincoln Rhyme-regény, elbűvölően duplafedeles megoldású, extra-csavaros, ráadásul egyszerre két, egy jelenbeli és egy 1868-as bűnténysort is feltáró történet. 2005 New Yorkjának valóságában adott egy különös gyilkos, aki tulajdonképpen semmit sem érez. Úgy öl, mintha cipőt pucolna vagy zöldséget tisztítana: fásultan, gépiesen és gond nélkül. A néger iskoláslányt, a törekvő és makacs, tizenhat éves Geneva Settle-t a könyvtárban támadja meg, ám ezúttal kudarcot vall: Lincoln Rhyme pedig a hátrahagyott bűnjelek alapján azonnal a nyomába ered. A regényben titokzatos, soha meg nem fejtett múltbeli gyilkosságok, több közben megtörtént, friss haláleset, s mindehhez még Geneva egyik ősének, a felszabadított rabszolgának, Charles Singletonnak a bűnpere kapcsolódik össze egyetlen történetté, ahol olyan dolgok is fontosak és árulkodóak lehetnek, ami felett épp csak átsiklottunk olvasás közben. Ismét időről-időre elolvashatjuk, mi is áll Lincoln Rhyme esettábláján, ám miközben Deaver elhalmoz tévutakkal, nagy ijesztésekkel és tisztességes hamis nyomokkal, lassanként a feketék 19. századi polgárjogi küzdelmeiről is egyre többet tudunk meg. Az író ráadásul tovább szövi Lincoln Rhyme gyógyulásának történetét is: amennyiben lehet ilyesmiről beszélni. A kvadriplégiás - vagyis aki mind a négy végtagjára bénult, mint Lincoln Rhyme azóta, hogy rázuhant egy gerenda, amikor egy metróépítkezésen nyomozott, és eltörte a gerincét a negyedik nyaki csigolyánál - bénasága valójában gyógyíthatatlan. Ugyanakkor - ahogyan Deaver is időről időre megmutatja - egyre több segédeszköz áll rendelkezésre, hogy mégis emberhez méltó életet éljen: Rhyme saját példaképe a lovasbalesetben megbénult Christopher Reeve, s amióta visszanyerte az életkedvét, az egykori színészhez hasonlóan mindent megtesz, ami a legkisebb sikerrel kecsegtet. Próbál megfeledkezni a veszélyes hiperreflexiás rohamokról, s igyekszik az orvosával konzultálva fejlődni, illetve megóvni a testi erejét. A tizenkettedik kártya-beli nyomozás két hete alatt komoly problémával küzd: elméletben ugyanis most már tudnia kell mozgatnia a jobb keze ujjait. Ha azonban próbát tesz, és kiderül, minden, amin keresztülment, hiába volt, s az ujjak mégsem mozognak, úgy érzi, talán nem is tudna tovább élni. Ezért halogatja a mozdulatot... Fantasztikus hatása volt rám ennek a történetszálnak. S többek közt ezért tartom nagyon jónak a regényt. 10/9

Hideg hold (The Cold Moon)
Eredeti megjelenés: 2006
Alexandra, 2009
Amikor először kézbe vehettem a regényt, úgy éreztem, nagyon erősen emlékeztet Az illúzionistára. Lincoln Rhyme ezúttal egy másik sorozatgyilkos, Az Órás nyomába ered, az illető azonban ugyanolyan megmagyarázhatatlan és titokzatos módon követi el a gyilkosságait, mint A Varázsló. Az Órás nevét az órákról kapja, melyeket az áldozatai mellé helyez, pontosabban a tettei helyszínére: ugyanis a holttestek fura módon eltűnnek, vagy valami nem stimmel velük... Egyikőjük után csak egy letört köröm marad, másikójuk mintha nem attól halt volna meg, ami végzett vele, a harmadik esetben mintha elrontott volna valamit a gyilkos, mégis minden klappol... Miközben a gyanús elemek egyre csak szaporodnak, Amelia Sachs ráadásul a saját karrierjét építgeti, első önálló emberölési ügyében nyomozva, s közben egyre több dolgot fedez fel a múltjából... Lincoln Rhyme-nak tehát igazán nehéz dolga van, főleg, hogy rá kellene jönnie, mi a szerepe az ügyben az óráknak, amelyeken a Hold arca látható, s amelyek a Hideg Holdra, a halál hónapjára utalnak. Vajon mit akar sugallni az elkövető? Mi a magyarázata a sorozatgyilkosságok körüli zűrzavarnak? Deavernek ebben a regényében a látszat és a valóság teljesen más képet ad. A könyv kétharmadánál az ügy látszólag megoldódik egy hatalmas blöffel, ám az igazi bűneset csak ekkor bontakozik ki Rhyme előtt... Ráadásul ebben a regényben találkozhatunk először Kathryn Dance-szel, aki itt még csak mellékszerepben tűnik fel, mégis, itt ismerkedhetünk meg vele, hogy azután önálló történetek nyomozójaként térjen majd vissza. Nagyon élveztem olvasni a kötetet, viszont furcsa módon ez volt az, ami újraolvasva a legkevésbé kötött le a hét Lincoln Rhyme-rejtély közül - talán a belső átverés miatt. Ettől függetlenül mindenkinek ajánlom. 10/8

Alvóbaba (The Sleeping Doll)
Eredeti megjelenés: 2007
Csak rövidítve jelent meg a Reader's Digestben: 2008
Ez a regény az egyik a kettő közül, amit sajnos még csak rövidítve ismerek, a Reader's Digest Válogatott Könyvek sorozatából, de így is teljességgel meggyőzött arról, hogy Deaver újabb hőséről, a 2006-ban kitalált CBI-ügynöknőről, a testbeszédet remekül olvasó Kathryn Dance-ről is ugyanolyan jó regényeket ír, mint Lincoln Rhyme-ról. (Megjegyzendő, hogy úgy látszik, Deaver szereti a fura neveket, hiszen a béna detektívnek a vezeték-, Dance-nek pedig a keresztneve ritka bonyolult helyesírású...) A regény kezdetén Kathryn épp a capitolai börtönben bonyolítja a legújabb kihallgatását. Az 1999-ben egy teljes család kiirtásáért, egy a Charles Mansonéhoz hasonló gyilkos banda megszervezéséért és erőszakra kényszerítéséért többszörös életfogytiglanra ítélt Daniel Pell ül vele szemben, mivel újonnan felmerült bizonyítékok alapján a hatóságok egy újabb gyilkossággal készülnek megvádolni őt. Kathryn nem tudja rábírni a beismerő vallomásra, de érzi, valami nincs rendben. Amikor néhány órával a távozása után Pell megszökik, az ügynöknő rájön, hogy mind ő, mint az őt Capitolába küldők egy őrült játszma sakkfiguráivá váltak, amelyet Pell bonyolít, s célja, hogy a szökött rab bosszút álljon mindenkin, aki börtönbe juttatta őt. Első célpontja pedig nyilván a bandája által lemészárolt család egyetlen életben maradt tagja lesz, aki kisgyerekként egy ágyban, betakarva aludta végig az eseményeket. Vagy talán nem is az "alvóbabá"-ra, hanem a Pell-banda egykori tagjaira kellene vigyázni? Dance okos, megfontolt, mégis érzékeny és különleges főszereplő, ráadásul legalább akkora élmény figyelni, amikor az emberek szavaiból és gesztusaiból következtet igazságra és hamisságra, mint amikor Rhyme-ot és Sachsot követjük a helyszínelés közben. 10/9

Ablak a halálra (The Broken Window)
Eredeti megjelenés: 2008
Alexandra, 2012
A mindmáig a legutolsó magyarul teljes terjedelemben kiadott Lincoln Rhyme-történetben Deaver és főhőse még a megszokott színvonalnál is többet ad. A béna nyomozó ezúttal egy egészen személyes ügybe botlik: a rendőrség ugyanis gyilkossággal vádolja meg unokatestvérét, Arthurt. Rhyme minden egyes alkalommal kikéri magának a feltételezést, hogy azért érdeklődik az 522.-es alany esete iránt, mert meg akarja menteni az unokatestvérét. Valamiképpen mégis ez történik: s a detektívnek egyre inkább számot kell vetnie azzal is, annak idején hogyan és miért szakadt meg a kapcsolata Arthurral... Közben pedig robog előre egy a szokásos módon fordulatos és nyomasztó nyomozás története, amely egy elképesztően furcsa gyűjtőhöz vezeti el Lincolnt és Amelia Sachsot. Miért kínoz meg valaki másokat, hogy azután tárgyakat gyűjtsön tőlük? Mi a rend a zavarosan összevissza és kegyetlen bűnesetek sorában? Bár Deaver már A kék halálban, az informatika korszakának távoli hajnalán is feszegette a témát, hogyan állíthatja egy elszánt elkövető gonoszsága és hatalma szolgálatába az emberekről itt és ott, adatbázisokban, rendszerekben és ezer más helyen virtuálisan tárolt adatok összességét, az Ablak a halálra most új fényben mutatja be ezt az elképesztő lehetőséget. Mit lehet még gyűjteni a tárgyakon kívül: információkat? Embereket? Életeket? A kiváló kérdéseket feltevő, izgalmas könyvnek ezúttal a fordítása is jól sikerült. 10/8

Bármi áron (Carte Blanche)
Eredeti megjelenés: 2011
Alexandra, 2011
Minden James Bond-könyvet megveszek, begyűjtök és igyekszem megszeretni. Természetesen az igaziak a kedvenceim (élükön a Csak kétszer élsz és a Casino Royale áll), de szívesen olvasom a folytatásokat is. Egy folytató előtt két út áll: Fleming Bondjának idejében játszatja a könyvét és Fleming stílusában ír, vagy modern környezetbe helyezi a cselekményt és ide plántálja át Fleming stílusát. Az előbbinek megfelelő folytatást még nem sikerült olvasnom: sem Sebastian Faulks, sem William Boyd nem ütötte meg nálam a Ian Fleming-mércét. Ő ugyanis hihetetlenül izgalmasan mesél, amit e két kemény, sötét, önmagát komolyan vevő, ám alapjában véve unalmas történetben nem sikerült megvalósítani. Az utóbbinak viszont szinte teljesen megfelelt Raymond Benson Visszaszámlálása és - a Bármi áron is. Utóbbi annyival jobb, hogy főhőse nem(csak) Pierce Brosnan-Bondot idézi fel, hanem bárkit, az olvasó Bondját, Fleming Bondját - együtt. Hiába teljesen modern a cselekménye, azok az érdekes részletek, amelyek a környezetvédelemről, a hulladékfeldolgozásról, a régészetről vagy épp a szerb vasútról szólnak, méltók Fleming "kiselőadásaihoz", Bond pedig rendkívül bondosan gondolkodik, érez és cselekszik a kötetben. melynek egyébként Novi Sad, London, Dubai, Fokváros, Durban és York a legfontosabb helyszínei. Persze egy picit sajnálom, hogy Deaver a kötetben rákényszerült arra, hogy Bondot egy még az MI6-nél is titkosabb szervezetbe léptesse át, vagy hogy nem vállalta egy "történelmi", hatvanas évekbeli Bond-világ felépítését, hiszen a Vadak birodalma alapján az is biztos remek és hiteles lett volna. Ám ettől függetlenül a könyv elnyerte a kedvenc Bond-folytatásom címet, s egyúttal bizonyítja, hogy Deaver gúzsba kötve is remekül tud táncolni, vagyis rendelésre, szabályok alapján is saját színvonalú könyvet ír. 10/9

Csók és ölelés (XO)
Eredeti megjelenés: 2012
Csak rövidítve jelent meg a Reader's Digestben: 2014
Ez a Kathryn Dance-regény jelen pillanatig az utolsó, a legfrissebb, amely a szerzőtől magyarul napvilágot látott. Igaz, csak rövidítve, de mint olyan sokszor, a "ha ló nincs, szamár is jó" jelige értelmében állítom, érdemes kézbe venni egy-egy RD-rövidítést, mert igen színvonalasan rövidített és jól fordított könyvek látnak napvilágot a Válogatott Könyvek sorozatában. Ez a regény pedig különösen érdekes, hiszen megszállott sorozatgyilkosa sokban különbözik Deaver korábbi hasonló hőseitől. Adott egy fiatal és csinos countryénekesnő, egy "művészdinasztia" tagja, hiszen már az apja is gitárt pengetve, kockás ingben dalolva szerzett magának hírnevet, mielőtt az alkoholizmus és a magánéleti problémák kettétörték a karrierjét. Lánya, Kayleigh Towne azonban szerencsésebb: nyugodtan halad előre a pályán, sikeresebb, mint valaha, s az életével is minden rendben van. Kivéve: hogy egy megszállott rajongó zaklatja levélben, e-mailen, mobilon, sőt, most, hogy Kayleigh új élő koncertre készül a szülővárosában, immár személyesen is. Kathryn csak barátnőként van jelen, amikor megtörténik az első gyilkosság, ám azonnal munkához lát, s a helyi rendőrség kedvetlensége ellenére nyomozni kezd. Vajon mi lehet a további, balesetnek és öngyilkosságnak álcázott halálok magyarázata? Miért Kayleigh verseit és dalszövegeit használja kódként a gyilkos? S vajon ki a gyilkos? A zaklató? Vagy valaki más? A bonyolult cselekményű regény számos country-verset tartalmaz, s olvasása során háromszor is úgy érezhetjük, hogy megvan a megoldás, míg végül eljutunk a valódi zárójelenethez. Szívesen olvasnám teljes terjedelemben is. 10/10

Link:
Jeffery Deaver könyvei (a blogomon) 
A szerző remek weboldala