2012-ben kezdődött, s azóta is tart. Rajongásom Winnetou, a nemes apacs főnök, és testvére, a bölcs és bátor Old Shatterhand iránt feltámadt, és még mindig nem múlt el. Karl May (1842-1912) német író indián könyvei részei lettek az életemnek, őrizve egy olyan izgalmas, mindig változó, romantikusan költői és nosztalgikus világot, ahová mindig jó újra és újra ellátogatni.

A sorozat


A Duna Könyvklub (korábban Duna International) harminckötetesre tervezett Indián regények sorozata Az Ezüst-tó kincse című regénnyel kezdődött, s jelenleg a tizenkilencedik kötetnél, s a tizenegyedik regénynél tart. Ez a csonkítatlan és szépen fordított szövegeket tartalmazó, szép külsejű sorozat ismertetett meg az igazi Winnetouval és a valódi Old Shatterhanddel. Így azután elhatároztam, hogy valamennyi darabjáról véleményt írok ide, a blogra, mivel annyira kikívánkozik belőlem, miért is szeretem ezeket a könyveket. Terveim szerint ha később újabb könyvek jelennek meg, azokról is írok majd, így végül (remélem, nem két-három, hanem talán már egy-másfél év múlva) az összes indiánkönyv leírása ott fog sorakozni. Ezeket a véleményeket ebben a bejegyzésben olvashatod: Könyvről könyvre Winnetou nyomában.

Az első magyar kiadás, a német borítójával

Le kell azonban szögeznem, hogy a sorozat nemcsak teljes szövege, egységes külseje és széles körű terjesztése miatt újdonság, hanem azért is, mert ha befejeződik, a magyar olvasók a teljes magyar Winnetou-korpuszt a kezükben tarthatják majd. Karl May ugyanis 1875 és 1910 között tizenöt (egy másik számítás szerint tizenhét, lásd lenn) regényt és két önállóan közölt, regénybe később sem beledolgozott elbeszélést szentelt Winnetounak. Ha minden a tervek szerint történik, ezek mind elolvashatók lesznek a Duna Könyvklub sorozatában.

Mivel kezdjük?

Persze ha sorozatról van szó, mindig felmerül a kérdés, milyen sorrendben kell elolvasni a kalandokat. Nos, aki Karl May indiánregényeit sorba szeretné rakni, sziszifuszi, és sok szempontból felesleges munkára vállalkozik. Mert ugyan természetesen lehet tudni, milyen sorrendben jelentek meg a Winnetou-történetfolyam végleges kötetei, de például épp a kezdő írás, melyben Winnetou és Old Shatterhand megismerkednek (vagyis a Winnetou-trilógia) 1875 és 1893 között folyamatosan fejlődött, új és új szövegekkel gazdagodott, különböző formákban került közlésre, míg végre aztán állandósult a maga klasszikus formájában. Nem is beszélve arról, hogy a két vértestvér megismerkedésével kezdődik, de Winnetou halálával zárul, így az összes Winnetou-történetet vele párhuzamosan kellene olvasni, ha követni akarjuk a szoros időrendet.

Ilyen most a modern német May-kiadás: a háttérben Bernhard Schmid kiadóvezető

Így én azt javasolnám, ha valaki nagyon röviddel akar kezdeni, válassza a Medveölő fiát, amely az első igazi kisregény, s nem terheli meg a kezdő olvasót. Aki hajlandó nekifutni egy ötszáz oldalas, de nagyon izgalmas regénynek, az természetesen Az Ezüst-tó kincsével indítson: alapvetően mindenkinek ezt ajánlanám először. Mert a Winnetou, amely technikailag a legelső történet (legalább is a kezdete), mégiscsak négy terjedelmes könyvre rúg magyarul, tehát - bár időrendben az első - talán nem a legtökéletesebb ismerkedés, mert nagyon el kell hozzá köteleződni. Így azt inkább másodiknak ajánlanám. Van még egy lehetőség: lehet az olvasást a Winnetou magyarul I. számú kötetével is kezdeni: ez érdekfeszítően lezáródik, egyetlen nagy kaland van benne, s nem szomorú a vége. Kinek mi tetszik...

Ám ha igazán megkedveltük Mayt, akkor persze kell nekünk az összes regény, és tudni is szeretnénk, mikoriak. Ezért készítettem az alábbi, kissé száraz áttekintést a regények megírásának idejéről. A végleges szövegek kronológiáját egyébként ebben a raktárbejegyzésben is összefoglaltam.

A regények megírásuk szerint

Az 1893-as Winnetou-borító

May 1875-ben vált híressé első igazán kiváló elbeszéléseivel. Első indiántörténete az Inn-nu-wo, der Indianerhäuptling volt, amely tulajdonképpen egyfajta Winnetou-kezdemény. Ezt követte az Old Firehand megjelenése, még ugyanebben az évben, amely később, átdolgozva a végleges Winnetou-sagába is bekerült. (A magyar sorozat 26-27. kötete tartalmazza.)

Innentől kezdve folyamatosan írta indián elbeszéléseit. 1882-83-ban jelent meg a Die Both Shatters és az Ein Oelbrand, melyeket 1916-óta szokás együtt kiadni a Joe Burkers, das Einaug címen. (Ez magyarul a 28. kötet, a Burkers Joe, a félszemű.) 1878-ban következett az elbeszélés (Auf der See gefangen), amely később, felidézett előzményként beépült a Kajmán kapitányba, s szintén 1878-ban átdolgozta első írását is, amely immár a Winnetou címet viselte, de még nem is emlékeztetett a trilógiára.

Az azonban készülődött: a következő években sorra születtek azok az írások (Im fernen Westen, 1879, Deadly dust, 1880, Im „wilden Westen" Nordamerika's, 1882 - ebben szerepelt először Winnetou Ave Mariával kísért halála, Der Scout, 1888), amelyek később a Winnetou című, klasszikus trilógia, a ma ismert Winnetou részeivé váltak. 1886-os születésű volt a Das sprechende Leder, amely magyarul a Winnetou öröksége II. függelékeként olvasható. (Ez a magyar sorozatban a 18. kötet, a rövid mű címe pedig A beszélő bőr.) Érdekessége, hogy ezt - a más hasonló elbeszélésektől eltérően - May nem szerkesztette bele a nagyregényeibe: én-elbeszélője pedig nem Old Shatterhand.

Sascha Schneider eredeti borítója

A sok-sok aprómunka mellett azonban 1887-től kezdve folyamatosan születtek rövidebb terjedelmű, mégis nagyregénynek nevezhető írásai: 1887-ben a Der Sohn des Bärenjägers (Medveölő fia, 2. kötet), 1888-ban a Der Geist des Llano estakado (A sivatag szelleme, 3. kötet), 1890-91-ben pedig a Der Schatz im Silbersee (Az Ezüst-tó kincse, 1. kötet) látott napvilágot. Így érkezünk el a nagyszerű 1893-as évhez, amely viszont végre megteremtette az igazi Winnetout, vagyis a nagy trilógiát. (Magyarul ez a 13-16. kötet). Ezután, 1893-94-ben írta May a Der Ölprinzet (Az Olajkirály, 5-6. kötet), s szerkesztette össze, fejezte be az Old Surehandet (10-12. kötet, 1894-96), amelyből végül kikerült a betételbeszélés, amely nem szerepelteti Shatterhandet, s Winnetou ifjúkorában játszódik: ebből lett a Kapitän Kaiman (Kajmán kapitány, 7. kötet) 1895-ben.

Egy újabb, rövidebb regény, a Der schwarze Mustang (Fekete Musztáng, 4. kötet, 1896-97) után pedig hozzálátott a következő nagy vállalkozáshoz, a Satan und Ischariot című Old Shatterhand-történethez. Ez végül 1896-ban jelent meg, magyarul pedig három darabban és címen ismeretes. (A sziklavár, Krüger bej, Sátán és Júdás, 19-23. kötet - ezért lehet úgy számolni, hogy tizenöt regény van, de úgy is, hogy tizenhét). 1897-ben jelent meg az Auf fremden Pfaden (Idegen ösvényeken, 24-25. kötet), amelybe több 1896-os írását is beledolgozta, átalakítva őket (Old Cursing-Dry, Ein amerikanisches Doppelduell). Az évben még egy rövid elbeszélés is született Mutterliebe címen (remélem, ez szerepelni fog majd valamelyik kötet függelékeként A beszélő bőrhöz hasonlóan, de erről egyelőre nem tudni), továbbá kiadták az utolsó előtti Winnetou-könyvet, a „Weihnacht!“-ot (Karácsony, 8-9. kötet). Ezután May már csak egyszer tért vissza - immár halott - hőséhez, a nagy indiánhoz, akinek alakja és emléke szinte kézzelfoghatóan van jelen az utolsó regényben, az 1910-ben írt Winnetous Erbenben (Winnetou öröksége, 17-18. kötet).

(Zárójelben jegyzem meg, hogy a magyar sorozat kiválóan záródik majd az Im Reiche des silbernen Löwen (A vérbosszú oroszlánja, 1898, 29-30. kötet) című regénnyel, ez nevezhető ugyanis átkötésnek Old Shatterhand kalandjaitól Kara Ben Nemsiéhez: hősünk ugyanis benne Winnetou halála után indul el a Keletre.)

A hősök

May mint Old Shatterhand

Miután a fenti eszmefuttatásból láthatóvá vált, milyen folyamatosan és elkötelezetten dolgozott Karl May indiántörténetei halmazán, két dolgot még érdemes megemlíteni. Az egyik, hogy May a lelkes olvasók számára lehetővé tette, hogy Winnetoura mint valóságos személyre tekinthessenek. Így azt is tudni lehet, hogy a meszkaleró apacsok nemes főnöke 1840-ben született, s 1874-ben találta el a végzetes golyó. Ugyanígy May fokozatosan felépítette az Old Shatterhand-mítoszt is, miszerint a következetesen Charleynak szólított én-elbeszélő valójában maga az író, Karl May. Az elszórt utalásokon túl, melyek szinte az összes műben előfordulnak (így a külső narrátort használókban is), különösen adatolt ez a párhuzam a Karácsonyban és a Winnetou örökségében. Előbbiben May (fiktív, illetve teljességgel átformált) gyermekkori, szászországi emlékei jelennek meg, utóbbiban pedig a Niagaránál és máshol második feleségével tett valódi utazása, s könyveinek valóságos kiadástörténete mosódik össze egy vadnyugati kalanddal. Az író szívesen fényképeztette is magát Old Shatterhandként, s róla nevezte el a villáját is. Ezért még ma is szokás ezt a fokozatos azonosulást valamiféle megszállottságként felróni neki a lexikoncikkekben. Így érdemes ideírni, hogy Sir Arthur Conan Doyle is fényképeztette magát Challenger professzorként - s amikor elkezdte érdekelni a szellemidézés, A köd birodalmában a racionalista és morcos professzort is hívővé tette kétkedőből. Ilyen a romantika, ilyen ez a kor!

Lex Barker mint Old Shatterhand

A másik fontos dolog, hogy az indiántörténetekből 1962-1968 között tizenegy film is készült, amelyek ma is sokaknak meghatározzák a Winnetou- és Old Shatterhand-képét. Ezekben a nemes indiánt a francia Pierre Brice (*1929), a magas, jóképű, bőrruhás Shatterhandet pedig az amerikai Lex Barker (1919-1973) játszotta. Tekintve azonban, hogy utóbbival ugyanebben az időszakban három Kara Ben Nemsi-mozit és két azték történetet is leforgattak, óhatatlan volt, hogy a történeteket át kelljen írni: Barker ugyanis nem forgathatott egyszerre négy filmet. Így több mozifilmben a Stewart Granger alakította Old Surehand lépett a helyébe (így a filmes Surehand történetének nem sok köze van az Old Surehand című regényben leírtakhoz). Nagyra becsülöm Grangert, mégis kissé sajnálom, hogy a Keselyűk karmaiban és Az olajherceg című filmekben ő, és nem Barker játszotta a főszerepet: ezek ugyanis annyira Shatterhand-sztorik voltak... Ennek ellenére igazán Karl Mayhoz méltónak tartom ezeket a filmeket: tekintve, hogy May saját műveiben is sokszor alakultak az események (a két főhős megismerkedését 1893-ig nyolc kissé különböző módon írta meg például), talán a forgatókönyvek változtatásai sem voltak Isten ellen való vétkek. Mindenesetre egyértelműen a Barkerrel készült hét Winnetou-film a legigazibb mind közül: ezek Az Ezüst-tó kincsét és a három Winnetou-részt dolgozzák fel, továbbá a történetek egyes elemeiből készült az Old Shatterhand, a Winnetou és a félvér Apanatschi és a Winnetou és Old Shatterhand a Halál Völgyében.

Pierre Brice mint Winnetou

Zárásképpen: remélem, ez a poszt és a későbbi bejegyzések segítenek abban, hogy megismerkedj a régi-új Karl Mayjal, örömmel olvasd az indiántörténeteit, s élő bizonyítékául szolgálj (velem együtt) annak, hogy egy még saját korában is inkább alulértékelt szerző művei írójuk halála után több mint száz évvel is képesek megörvendeztetni, érzelmekkel elönteni, elszórakoztatni a késő olvasókat.

Olvass tovább!
Könyvről könyvre Winnetou nyomában
Vissza a Vadnyugatra - Három megjegyzés a Duna Könyvlub Karl May-sorozatáról

Karl Mayról a blogon:
Old Shatterhand ökle - Megsemmisítő átdolgozások 1.
Old Shatterhand ökle - Megsemmisítő átdolgozások 2.
Ekultura.hu - Karl May: Az Ezüst-tó kincse
Ekultura.hu - Karl May: Winnetou I-IV.  

Karl May műlisták:
Karl May leghíresebb regényei magyarul
Az Unikornis Kiadó félbemaradt Karl May-életműsorozata
A harminckötetes Karl May indiánregény-sorozat a Duna Könyvklub kiadónál
A német Karl May-filmek 

Amikor elérkezik az új év eleje, mindig nagy izgalommal szoktam végigkeresgélni a különböző kiadók beígért könyvkínálatát: igyekszem már előre kiírni magamnak a közölt megjelenési listákból, milyen újdonságokat is lesz érdemes várnom a következő hónapokban. Így jutottam el tavaly év elején a General Press Könyvkiadó honlapjára is, ahova éppen nem sokkal azelőtt töltötték fel éves termékkatalógusukat. Ezt böngészve bukkantam egy váratlan találatra: még borító nélkül ajánlották egy számomra teljességgel ismeretlen német szerző történelmi krimijét, amely 1929-ben, Berlinben játszódik majd. Mindjárt fel is írtam magamnak a virtuális kívánságlistámra e novemberi megjelenést. S ahogyan az csak néhány kiadónál fordul elő manapság – de a General Pressnél szinte mindig – mire eljött a november, valóban meg is jelent a könyv. Immár volt borítója, sőt, kiderült róla, hogy egy sorozat remek nyitókötete… Ez volt Volker Kutscher Tisztázatlan bűnügy című regénye.

A kiadó már korábban is jelentetett meg történelmi detektívregényeket, például a Regényes történelem sorozat keretében. Ezeket azonban többnyire írónők írták (Brigitte Riebe, Andrea Schacht és mások), és a régmúltban játszódtak. Ezúttal azonban egy huszadik századi bűnügyi nyomozásról olvashattam kortárs német írótól. Az 1962-es születésű Kutscher bölcsész-végzettségű újságíróból avanzsált krimiszerzővé, amikor 2007-ben ezzel a kötettel megteremtette különös (anti)hősét, Gereon Rathot. A fiatal berlini felügyelő nyomozásairól máig már öt regény született, melyekért 2011-ben Kutscher kiérdemelte a Berliner Krimipreist is. A Gereon Rath-könyvek érdekessége, hogy valamennyi Berlinben játszódik, s 1929-től, a Tisztázatlan bűnügytől kezdve minden évre jut egy-egy a nyomozásokból – vagyis a legújabb, 2014-es kötettel már 1933-ig, Hitler hatalomátvételének évéig jutott el a szerző. Így azután legalább olyan görbe tükörből ismerheti meg belőlük az olvasó a húszas-harmincas évek fordulójának Berlinjét, ahogyan Kondor Vilmos noir-köteteiben megmutatkozott a történelmi Budapest.

A Tisztázatlan bűnügy eredeti címe, a Der nasse Fisch, furcsa ügyekre utal. A főszereplő, Gereon Rath pedig szinte csak különös ügyekkel szembesül. Frissen kerül fel Berlinbe, az erkölcsrendészethez, ám a halódó weimari köztársaság zűrzavaros világában, a korrupció és a körmönfontság, a politika és a karrierizmus hálóiba kerülve igen gyorsan fel kell nőnie a feladataihoz. Hiába, hogy eredetileg csak egy pornófényképeket készítő banda nyomába kellett volna erednie, hamarosan titokzatos oroszok, kommunisták, kapitalisták, kínaiak és szélhámosok kerülnek az útjába. Egy ember eltűnik, egy másik holtteste pedig előkerül a csatornából: valaki egy autó volánja mögé ültette, és a vízbe lökte. Elásott és kiásott további hullák, ékszerek, fényképek, és ide-oda csempészett pisztolyok járják körtáncukat az ifjú felügyelő körül, aki már azt sem tudja, minek is kellene inkább örülnie: hogy átkerülhetett az A osztályra, gyilkossági nyomozónak, vagy hogy sikerült észrevennie, hogyan akarják éppen őt belekeverni egy gyilkosságba… Lassanként olyan ördögi csapdába kerül, ahol már nincsenek okos lépések, s talán már az sem segít rajta, hogy a szép és okos gépírónő, Charly még hisz neki…

A nagyon erős hangulatú, fordulatos, korfestő jelenetekkel teli, néhol nagyon akciódús, máshol viszont kissé lassabb menetű krimi telve nácikkal, szocikkal, emigráns orosz arisztokratákkal és gyanakvó német házmesterekkel, felvonuló munkásokkal és züllött belvárosi bárokkal bizton leköti olvasója figyelmét. Ajánlható a krimikedvelőknek, a történelemkedvelőknek, de különösen azoknak, akik nem hisznek abban, hogy a piszkos korszakoknak lehetnek teljesen tiszta hőseik. Ha pedig végigolvastuk, lehet reménykedni a folytatásban: én már lesem az idei éves termékkatalógust a General Press honlapján.

A cikk az Ekultura.hu-n: Volker Kutscher: Tisztázatlan bűnügy
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Az új évvel új sorozatban szerettem volna közzétenni a legfrissebb, számomra fontos olvasmányaimról leírottakat. Így hát megszületett a Könyvek és vélemények, amelynek ebben az első, nyitó darabjában - szemtelen módon, mert a többség jobban szeret szépirodalomról olvasni - mindjárt tudományos kötetekkel kezdtem a sort. Igaz, valamennyi közérthetően, népszerűen beszél a témájáról, sőt, nagyon lehet őket szeretni. Én leginkább az elsőt és az utolsót ajánlanám mindenkinek.

Stephen Hawking: Az én rövid történetem
Akkord, 2013
Ha jól számolom, akkor mindmáig négy életrajz-szerűség jelent meg magyarul Stephen Hawkingról, a világ talán legismertebb elméleti fizikusáról. Ám ahogyan Rüdiger Vaas felvetette hangsúlyozottan nem életrajzi könyve, a Hawking új univerzuma első fejezetében: Hawking életének helyes szemlélete igencsak nehéz. Két könnyen járható, kitaposott ösvény ugyanis azonnal kínálkozik. Az egyik az egyszerűen hihetetlenül zseniális, "csak ül és kigondolja, hűha"-típusú tudós igencsak hamis ábrázolása, amely egyfajta kozmikus csodabogarat formál Hawkingból. Ezzel nehezen fér össze a csapatban dolgozó, hangtalansága és bénasága ellenére korszakalkotó workshopot szervező, alapítványt létrehozó, vagyis a való élethez ezer szállal kötődő Hawking képe. A másik megközelítés viszont arra csodálkozik rá, hogy lehet ilyen zseniális a teljességgel béna, totálisan fogyatékos Hawking nevű ember: talán mert csodalény? Vagy épp azért zseniális, mert fogyatékos? Ezért jelent sokat, hogy a tudós végre megszólalt, s írt egy életrajzi könyvecskét magáról. A fanyar humorú, szellemes és tömör szövegű kötet a fenti két szemlélettel szemben hangsúlyozza, hogy Hawking teljesen normális gyerek és kamasz volt, mindenféle kiválasztottságtudat nélkül, s ma, oly sok év betegség után a szabadság megélhető formái (a gondolkodás, a súlytalanság, a tudományos elismertség, az utazás, a házasság és az egyedüllét) sokkal jobban érdeklik, mint mindaz a borzalom, amivel számot kell vetnie azoknak, akik ránéznek. Ráadásul a könyvecske kétharmada szokás szerint a tudománnyal foglalkozik, ezúttal nagyon személyesen, bemutatva, mikor, miért, hogyan is jutottak eszébe Hawkingnak világszerte ismert elméletei kiindulópontjai. Szóval, ha valaki szeretné megtudni, milyen módon táplálkozik Stephen Hawking, vagy hogy hogyan romlott meg az első házassága, rossz könyvet választott. Akit viszont egy nagyon okos, öntörvényű és lenyűgöző ember élményei érdekelnek, örömmel fog végigkalandozni egy rendhagyó élet izgalmas állomásain.

Bill Bryson: Majdnem minden rövid története
Akkord, 2006
A szerző Shakespeare-ről írott rövid, ám rendkívül magvas könyvecskéje bátorított fel arra, hogy kezembe vegyem ezt a nálunk már korábban megjelent, de 2014-ben újra kiadott összefoglaló művét. Bár manapság sok ilyen mindenről mindent összefoglalni akaró, tudománynépszerűsítő kötet jelenik meg magyarul is, arra gondoltam, hogy Bryson e téren is eredetit és szellemeset fog alkotni. És nem is csalódtam, illetve - nem nagyot. Annyit azért hibáztam talán, hogy pont A Nagy Bumm (lásd lenn) után kezdtem bele a könyvbe, így azután az első, a világegyetem keletkezéséről szóló fejezetet nemcsak unalmasnak, de rendkívül felületesnek is találtam. Később azonban sikerült megszoknom a könnyednél is könnyedebb stílust, s egyúttal elérkeznem oda, amely témákban nem voltak alaposabb ismereteim. Ekkor beláttam, hogy nagyon is jóféle kötet a Majdnem minden rövid története: hiszen ugyanolyan érdekfeszítően és szórakoztatóan tud írni geográfiáról, mint geológiáról, atomokról, mint kvarkokról, világegyetemekről, mint vulkánokról, és felhőkről, mint jégkorszakokról. Így azután neki- és felbuzdulva értem el az utolsó lapokig, amelyek viszont megint nem tetszettek: a Föld és a fajok iránt érzett felelősséggel és a környezetvédelem fontosságával záródott ugyanis a könyv. Amivel persze egyet értek, egy bizonyos megfogalmazásban. Ám úgy nem, ahogy Bryson írja. "Kitüntetett helyzetünket egészen rövid idő alatt értük el. ... Csak most kezdtük el. Vigyáznunk kell tehát, hogy soha ne fejezzük be."- szólnak a könyv Viszlát fejezetének utolsó szavai az emberiségről. Nem nagy gőg azonban, hogy egy oldallal korábban ide jut el: "ha valaki egy olyan élőlényt tervezne, amely képes vigyázni a földi életre ..., biztosan nem az embert választaná ki erre a feladatara. ... (M)égis minket választott a sors vagy a gondviselés, nevezzük, ahogyan akarjuk. Ma itt mi vagyunk erre a legalkalmasabbak."? Annak ellenére, hogy szeretném, ha nem rontanék a Föld kívánatosnak tartott állapotán, ökológiai lábnyomom aprócska lenne, én pedig tetőtől talpig zöld, mégsem érzem magam a Föld birtokosának, a földi élet megszervezőjének, a legalkalmasabb figurának arra, hogy gondját viseljem a Földnek... De lehet, hogy tévedek. Mindenesetre szívesen vitatkoznék a szerzővel. Addig is azonban ajánlom a könyvét. 

Simon Singh: A Nagy Bumm
Park, 2007
Mindent az ősrobbanásról... Leginkább ez lehetne alkalmas alcím a könyvnek (habár már adtak neki egy másikat). Bármennyit olvastam ugyanis korábban itt és ott, erre és arra a témáról, ennyire alapos tudománytörténeti áttekintés, s humorral meg adatokkal telt eszmefuttatás a Nagy Bummról még nem került a kezembe. Először a Kódkönyv című fantasztikusan izgalmas könyvet ismertem meg a szerzőtől, Simon Singhtől: miután elolvastam, úgy éreztem, nemcsak mindent tudok a valaha használt kódokról és  titkosírásokról, de magam is meg tudnék fejteni egy párat. (Ami persze nem egészen volt igaz, mert egy dolog érteni, mit csináltak mások, és egy dolog magunknak is csinálni ugyanazt.) De a diadalmas ráismerés és a folyamatosan izgalomban tartó sokszáz oldalak emléke máig megmaradt. Most, amikor ismét tudományos korszakomat éltem, s a már meglévők és megismertek mellett új kozmológiai könyveket is vágytam megismerni, A Nagy Bumm egyszerűen szembejött velem, mégpedig a második, kiigazított kiadásában. És bár vaskos, puha kötésével, hófehér, kemény papírjával széthorzsolta a kezemet, megérte napokon keresztül tartani - meg persze olvasni. Ismét úgy éreztem, hogy a szinte aggályos alapossággal megírt, ám sok lendületes, komolytalan idézettel és hasonlattal teletűzdelt szöveg magával ragad, s végül eljuttat oda, hogy mindent, de mindent tudjak arról, ki mikor mit gondolt a világegyetem keletkezésével kapcsolatban, milyen elméletek vitatkoztak egymással, s milyen érvek vezettek elvetésükhöz vagy elfogadásukhoz - ám eközben a bontakozó feminizmus, a távcsövek története, néhány Nobel-díjjal kapcsolatos anekdota, sőt, Fred Hoyle gyermekkora is feltárult előttem. Szóval: akit érdekel a téma, és van ideje egy terjedelmes, ám magát olvastató tudománynépszerűsítő könyvre, megtalálta az egyik kedvenc olvasmányát. Én meg azon gondolkozom, hogy meg kellene barátkoznom a szerző harmadik híres könyvével, A nagy Fermat-sejtéssel. Bár egyelőre a matematikától való ódzkodásom még kitart, félek, meg fogom győzni magam. Hisz a csillagászathoz sem értettem semmit... 

Michio Kaku: Az elme jövője
Akkord, 2014
Először is ott volt a Hipertér: alcímével szólva A párhuzamos univerzumok, az időelhajlás és a tizedik dimenzió világa. Teljességgel beleszerettem már az első hasonlataiba is, amilyen a szökőkútban lakó halakról szóló volt. Aztán következett a Párhuzamos világok ősrobbanásról, hajlított terekről, időutazásról, sokvilág-elméletről: egy olyan elméleti fizikustól, aki saját bevallása szerint saját atomütköztetőt épített a fészerben középiskolás korában.... A lehetetlen fizikáját már lelkesedve vártam: ebben Kaku az összes őrült, elcsépelt, filmekben és könyvekben újra és újra visszatérő, annyira, de annyira izgalmasnak tűnő, ám a korábbi savanyú vélekedés szerint teljességgel megvalósíthatatlannak minősített ötletet gyűjtötte össze a teleportálástól és a lézerkardtól a láthatatlanná tevő köpönyegen és a gondolatolvasáson át az időutazásig és a Star Trek összes kütyüjéig. Majd pedig váratlan módon komolyan vette őket, s egyenként megfontolta a kérdést: vajon mikor is lesznek majd megvalósíthatók... Így azután természetes, hogy A jövő fizikája (Miként alakítja a természettudomány az emberiség sorsát és mindennapi életünket 2100-ig) és az Einstein kozmosza (Tér- és időfelfogásunk Albert Einstein képzeletének tükrében) már szinte magától talált utat az olvasmányaim közé. Úgy gondolom, Kaku kiválóan ír, s amiről csak kedve támad véleményt mondani, mind érdekessé válik. Mégis, egy kis csodálkozással vettem kezembe legújabb könyvét: Az elme jövője ugyanis az agy kutatásának, megismerésének, átalakításának és virtuálissá tételének legfrissebb módozatait és lehetőségeit ismerteti. Miközben Kaku még mindig elméleti fizikus, nem pedig agykutató. Szokásos lendületében azonban megint csak nem csalódhattam. A könyv hét oldalnyi névvel kezdődik, akiknek hozzáértése és tudása garantálja a könyv szakmaiságát. Velük beszélgetett, készített interjút vagy levelezett Kaku, aki emellett vállaltan úgy volt kíváncsi az elmére és az azzal kapcsolatos felfedezésekre, ahogyan egy fizikus néz egy szerkezetre vagy egy jelenségre. Miután gyorstalpalón ismételhetjük át mindazt, amit az agyról tudni lehet (felépítése, működése, evolúciója), új és új utakon indulhatunk el a könyv fejezetei segítségével. Mi a tudat? Milyen lépéseket tettünk már meg a telepátia sikere felé? Hogyan segíthet a számítógép az agy megismerésében? Lehetséges-e az intelligencia növelése? Mit tehetünk az agy betegségeinek gyógyításáért? Milyen lesz az emberi elme jövője? A sok ábrával illusztrált könyv új távlatokat nyit meg, izgalmas, és még szellemes is.

Dudits Dénes – Györgyey János: Zöld GMO-k a laboratóriumban és a szántóföldön
Akadémiai, 2013
Nagyra becsülöm az Akadémiai Kiadó Pont könyvek sorozatát. Már az első darab, Venetianer Pál Az emberi genom című kötete megfogott, s azóta szorgos olvasója voltam jó néhány újabb könyvnek is. A fenti szerzőpáros GMO-témájú kötetét azonban már alig vártam (egyébként két éve jelent meg, csak én nem tudtam hozzájutni). Nos, elolvasva azután egyáltalán nem kellett csalódnom, sőt. A géntechnológia, és alkalmazása a növénytermesztésben ugyanis nehéz téma. Úgy tűnik, a magyar társadalom, legalább is a felszínen, a totális GMO-mentesség mellett teszi le a voksát, persze leginkább úgy, hogy igazából fogalma sincs, mi az és mivel jár. Ezért tartom nagyon hasznosnak ezt a kötetet, amely - néhol kissé nehéz, tudományos, hivatkozásokkal ellátott, ám pont ezért abszolút hiteles - olvasmányként vezet be a génnemesített növények világába: bemutatva az eljárásokat, a várható, a bebizonyosodott, illetve az alig hangsúlyozott hasznot is (a folyamatosan hirdetett károk mellett), majd pedig a zöld GMO-k jövőjébe is betekintést enged. Az első, mintegy kilencven oldal konkrét példái, eljárásleírásai és hatástanulmány-tanulságai után pedig hasonlóképpen izgalmas újabb mintegy ötven oldal következik: ezeken már nem a GMO-ról, hanem a szerzők által félresiklottnak nevezett társadalmi párbeszédről van szó, vagyis arról, miért is vagyunk biztosak abban, hogy génmódosítás-mentes Magyarországra van szükségünk, s miért képzelhető el, hogy talán tévedünk. Olvashatunk allergiakockázatról és jogszabályokról, érdekekről és félelmekről, s belegondolhatunk, miért nem retteg az átlagember az intelligens mosóportól, vagy a legújabb okostelefontól ugyanúgy, mint a géntechnológiától - hiszen az közös, hogy egyikről sem tudja, pontosan hogy is működik... Akár a GMO-mentes jövőért, akár a mezőgazdasági termelés okos átalakításáért harcolunk, ez a könyv szükséges lehet ahhoz, hogy átlássunk az általánosításokon és tudjuk, miről beszélünk, mi mellett, vagy mi ellen érvelünk. Bízom benne, hogy sokakat megtalál a könyv. Sőt, lehet, hogy még a politikusoknak sem ártana elolvasni... (Épp ezért kár a sorozat - élőben egyébként csillogó és szép, fotón viszont unalmasan-rémesen mutató, kopott - külseje: nemigen vesz rá arra egy húzódozót, hogy elolvassa. Pedig még színes képmelléklettel is rendelkezik...)

Ez a sorozat egy rejtély. Feltűnik és eltűnik, szakadozottan jelenik meg és keveset írnak róla. De nekem minden darabja nagy élmény volt. Apró kötetei megismerhetők a fehér puha kötéses borítójukról, amelyen egy-egy éles, melankolikus fénykép pompázik. Alig várom a következőt.

Jean-Luc Outers: Vaktérkép, 2011
vallon író, Le Place du mort, 1995, Bárdos Miklós
Éric Faye: Nagaszaki, 2012
francia író, Nagasaki, 2010, Boros Krisztina
Claude Michelet: A nagy kőfal, 2012
francia író, La Grande Muraille, 1981, Kertész János
Sorj Chalandon: Visszatérés Killybegsbe, 2014
francia író, Retour à Killybegs, 2011, Boros Krisztina

Sok gyerekkel találkozni manapság, aki nem hajlandó könyvet olvasni. Nem azokra gondolok, akik életkörülményeik miatt nem kapnak könyvet ajándékba, mert létfontosságú dolgokra kell a pénz. Inkább azokra az olvasni többé-kevésbé jól meg is tanult 8-12 évesekre, akiknél megszerzett muszáj-képességből valahogyan nem vált örömmé az olvasás: így azután – bár megtehetnék, és környezetük is támogatná őket ebben – könyvet nemigen vesznek a kezükbe a végigszenvedett kötelező olvasmányokon kívül. Legfeljebb sportalbumot vagy állatos lexikont.

Számukra remek választás lehet a Manó Könyvek Agatha nyomoz sorozatának legújabb, immáron negyedik kötete, a már nyolc éves kortól ajánlott Titokzatos bűntény az Eiffel-toronyban.

A sorozat főszereplője, a mindössze tizenkét éves Agatha Mistery szinte hihetetlen körülmények között élő angol iskoláslány: a világ minden táján akadnak rokonai, akiket buzgón látogat is, mégpedig szülői őrizet nélkül, csakis különös képességekkel megáldott személyes komornyikja, a korábbi ökölvívó Mr. Kent társaságában – s minden egyes alkalommal sikerül belekeverednie valamilyen izgalmas és körmönfont bűnténybe. Ráadásul legjobb barátja, a csetlő-botló Larry a Sólyomszem Detektíviskola titkos tanulója, így azután minden adott a könnyed és fordulatos történetekhez. Agatha és barátai ezúttal Párizsban tűnnek fel festő rokonuknál: ám miközben az ifjú Gaspard-t csak a kobaltkék festék beszerzése érdekli, a gyerekek magukra vállalják egy hihetetlen gyilkosság rejtélyének megfejtését. Vajon ki mérgezte meg az orosz diplomatát az Eiffel-torony emeleti luxuséttermében?

A regényben izgalmas kalandok váltakoznak a logikus és mókás okfejtésekkel: Agatha és két társa valódi bűnügyi nyomozást bonyolít le, ám mindezt könnyedén és sok humorral megírva olvashatja el a vállalkozó szellemű „manó”, aki elszánja magát, hogy kezébe vegye a kötetet. Amihez igazán nagy kedvet csinál a vidámsárga borító, a sok-sok mulatságos kép és térkép, a díszes fejezetkezdő illusztrációk - amelyek arra is figyelmeztetnek, légy büszke, épp most olvastál el még egy fejezetet -, a lazán, nagy betűkkel szedett szöveg, és a kitörhetetlen, mégis könnyű kötés. Egyszóval: minden adott, hogy Agatha kalandjait végigizgulva olyasvalaki is megszeresse az olvasást, aki megfogadta, hogy a Vuk lesz az utolsó könyv, amit elolvas…

Hogy aztán érdemes-e másodszor is kézbe venni ezt a rendhagyóan sárga krimit? Ha az olvasók megkedvelték Larryt és Agathát, akkor biztosan. Ha pedig mégsem, nemsokára jön a következő: a sorozat a Rablótámadás a Niagara-vízesésnél című kötettel folytatódik.

A cikk az Ekultura.hu-n: Sir Steve Stevenson (Mario Pasqualotto): Agatha nyomoz - Titokzatos bűntény az Eiffel-toronyban
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
A sorozat két további kötetéről itt írtam:
Sir Steve Stevenson (Mario Pasqualotto): Agatha nyomoz – A fáraó rejtélye (1. kötet)
Sir Steve Stevenson (Mario Pasqualotto): Agatha nyomoz - A rejtélyes bengáliai eset (2. kötet)

Talán nem túl tisztességes január közepén is túl olyan posztot megjelentetni, amelyik a múlt év könyveiről szól. Egy témáról azonban még nem esett szó: azokról a könyv-fedélképekről, amelyek azonnal megtetszettek, sőt, még a bennük rejlő szöveget is kívánatosabbá tették. Furcsamód ez a best of-listám nagyrészt eltért a kedvenc tavalyi olvasmányaim listájától: kezdetként ugyanis annyit azonnal le kell szögeznem, hogy a tavalyi év legjobb könyveinek mintegy hatvan százalékát sikerült elképesztően ronda borítóba csomagolni, legalább is szerintem... Erre a hét borítóra azért esett a választásom, mert szépek, mert a magyar kiadáshoz készítették őket, nem pedig külföldi borítókat kölcsönöztek hozzájuk, és mert - mindegyik kedvcsináló és szeretni való.

1. Borítótervező: Kuszkó Rajmund.
Maigret-t nem szabad túlbonyolítani. Annak idején, amikor még a Park Kiadó gondozásában jelentek meg a regények, Gerhes Gábor nagyon megtalált és kialakított egy ízlést nosztalgikus hangulatú, nagyon francia fedélfotóival. (Amely finom ízlés sajnos nem kísérte el maradéktalanul, amikor elment megreformálni az Európa köteteinek külsejét...)  Amikor az Agave átvette a sorozatot, hasonló, mégis más született. Másként hangulatos, másként nosztalgikus - és színesebb. Kuszkó Rajmund, megannyi inspirálóan egyedi Agave-borító megalkotója többször fordult már városképhez (mint például a gyötrelmesen-gyönyörűen tintakék-sárga, csodaszép, 2013-as Maigret és a gengszterek borítóján). Ez a feszült hangulatú, fojtottan sárga fényben úszó, mégis nyugalmas Szajna-fotó azonban számomra minden eddigi tervét felülmúlja. Főképp, hogy a kép - és a hangulat - a hátsó borítón is folytatódik.
2. Borítótervező: Binder Izabella.
A Christie, ami nem Christie (vagyis az első olyan könyv, amely modern, de szerzője felhasználhatta Agatha Christie detektívjének, Hercule Poirot-nak a figuráját), jóval szerencsésebb volt, mint hamisítatlanul klasszikus társai. Míg Miss Marple-nek egy infantilis fiúcskával (Miss Marple), Poirotnak egy túlméretezett üzenettel (A karácsonyi puding esete), magának a karácsonyi pudingnak pedig némi poharas krémmel kellett beérnie (Az Álmok Háza), A monogramos gyilkosságok saját formátumot és saját borítótervet kapott: mégpedig álomszépet. Olyan nyugalmasat, nosztalgikusat, hívogatót (mert az ajtó épp nyílik, a kilincs talán épp lenyomódik) és ízléseset, amely még azt is megakadályozta, hogy egy-kétszer elveszítsem Poirot-s lelkesedésemet a regénnyel kapcsolatban. Ez a fedélkép nem akar illusztrálni, elmesélni, leegyszerűsíteni. Elegáns, klasszikus, titokzatos és kiválóak a színei. Eléri, hogy kézbe vegyék. Így került a második helyre.

3. Borítótervező: Tikos Péter.
Korábbi bejegyzéseimben újra és újra leírtam, hogy a páratlan MesterMűvek sorozattal egyetlen bajom van: az a sok, számomra hangulatromboló, vagy legalább is érdektelenül csataképes borító, amellyel ellátják őket. Különösen rossz véleménnyel voltam Jo Walton két kötetben kiadott trilógiája első részének borítójáról (A király békéje), amelyen vadállativá torzult arcú vörös nőstény vágtázott az olvasó arcába. Most, hogy megjelent A király neve, végre eljött az idő ünnepelni a méltó borítókat. Érdekesség, hogy az előző kép (társ)rajzolója is Tikos Péter volt, aki ezen a második fedélfestményen pontosan ugyanazokból az elemekből építkezve (vörös hajú, páncélos amazonlovag, békés ló, elmosott tájháttér) egy tökéletesen ellentétes hangulatú, nem giccses, mégis szép kompozíciót alkotott, amely a lomboktól oválisan keretezve még egyszerű és rokonszenves harmóniát is tükröz. Ilyeneket szeretnék még!

4. Borítótervező: Kű Marianna.
Sokáig gondolkoztam, hogy melyik könyv kerüljön a negyedik és melyik az ötödik helyre. Végül egyik kedvenc sorozatom, Karl May indiánregényeinek egyik tavalyi borítóját tettem ide. Számomra nem önmagában áll, hanem mint egy folyamat alkotórésze. E kötetek ugyanis ügyesen elkerülték azt a csapdát, hogy - az unokáknak lelkesen könyvet vásároló nagyapák ízlését kiszolgálva - túlcifrázott, túlaranyozott, a 19. századi nagy sorozatokat silányabb minőségben utánzó külsőt kapjanak. A kemény kötés, a jó minőségű papír, a finom fogású, de nem arannyal domborított, klasszikus gerinc megigézi a szemet, nemessé teszi a sorozat látványát, a fedél vékony aranycsíkja, egyszerű betűi, s a színekre hangolt fedélképek azonban biztosítják, hogy a szépség ne fulladjon ízléstelen mű-ódonságba. Van könyv, amit hatodszorra olvasok újra: az arany nem kopik, a képek pedig továbbra is megidézik a Vadnyugat May-féle hangulatát.

5. Borítótervező: Viola Ferenc (www.voila.sk).
A közkedvelt magyar író vikingregénye visszafogottan tökéletes borítót kapott. A fedél (látszólag) mindössze két színt használ, így valamiféle időtlen egyszerűséget sugároz. Főszereplője Jörmungandr, a saját farkába harapó világkígyó, aki testével körbefogja és őrzi a Földet. A Ragnarökre vár: hogy elérje célját, ölhessen, majd elpusztulhasson. Az, ahogyan saját farkába harap, a regény hőseinek paradox sorsát is szimbolizálhatja. A rúnákat idéző, mégis tökéletesen olvasható címfelirat pedig még jobban meghozza a kedvet a belelapozáshoz. Persze minél tovább forgatjuk a kötetet, annál inkább kiderül, hogy a borító különös árnyalatokkal van tele: mintha egy klasszikus kis kőlapocskát forgatnánk, amelyre idegen jeleket véstek, egy saga részleteit... A szerző kötetei közül ez az első, amelynek minden kifogás nélkül tetszik a borítója: mondhatni tökéletes.

6. Borítótervező: Linda Lubbersen (Studio Lindalu).
Hetes listámon ez az egyetlen könyvborító, amelynek nem magyar, hanem német a tervezője. A fiatal képzőművész igazán kreatív dolgokat tervez, ez a fedele a novelláskötet magyar változatához készült, ráadásul hosszasabb töprengés után. (Ezen a linken látható néhány, a végsőnél sokkal kevésbé letisztult előzetes terv.) A fedelet szemlélve majdnem teljesen elégedett vagyok a könyvvel: izgalmas a repülő árnymadarak képe (sokan először ezt az elemet észre sem veszik, vagy sziromnak, lombnak látják, aztán jön a ráismerés...), a kis, szomorkás alma is okosan utal a könyv második legjobb elbeszélésére. Talán a betűket szeretném kevésbé véresnek. És attól a nagy e-től lett volna még jó megszabadulni az Elbeszélésekben: de vigasztal, hogy az és más Elbeszéléseknél mégiscsak helyesebb forma (lásd előzetes tervek)...

7. Borítótervező: Popovics Ferenc.
És hogy mit keres itt ez a borzalmas, hetvenes éveket idéző anyagból varrt ruhában pózoló hölgy a legszebb borítók sorában? Nos, először is, az előző bűbájoló történet húsevő virágai közt émelygő nőjéhez viszonyítva ezt a modellt, hatalmas a változás. Másodszor, amennyiben a ruháról elfeledkezünk, ez a buborékokkal  megfirlefrancolt fedélkép nem is rossz: harmonikus, szimmetrikus, meditatív. Harmadrészt pedig - egyszerűen tökéletes érzés ezt a könyvet fogni. A borító betűi egészen finoman domborítottak, szinte simogatják a kezet. A hátlap pedig egy tízes skálán tíz ponttal veri a fedélképet: a pasztellnyomos szürkeség és a sárga, kissé domború csipkeminta átmenete egyszerűen gyönyörű. És akkor még szó sem volt a belső szövegtükör téres szedéséről és a bájos könyvdíszekről. Hát így került a lista utolsó, de azért még előkelő, hetedik helyére épp ez a kötet.

Egy világ, amelyben nem születnek többé gyermekek… Egy ország, amely látszólag vigyáz a polgáraira, de valójában zsarnokságot kényszerít rájuk… Egy Anglia, ahol egy születendő életnek óriási értéke lenne, mégis, az életnek már nincsen semmi értéke…

2021-ben járunk. Január elsején, pontban az új esztendő kezdetekor meghal a Földön utolsóként született gyermek, az immár huszonöt éves Joseph Ricardo. Sorsa keserű figyelmeztetés: a Földön, amely korábban a túlnépesedéstől rettegett, megkezdődött az emberi faj kihalása. Mi vár az idősebbekre, ha a huszonöt éve (két hónapja és tizenkét napja) világra jött legutolsó embergyermek is meghalhatott? Ráadásul teljesen értelmetlenül.

A hírt és ezeket a gondolatokat egy napló tárja elénk: Theo Faroné, aki nem egyszerűen egy keserűségbe húzódott túlélő, de egyúttal a mindenható Xan Lyppiattnek, Anglia Gondnokának, vagyis önjelölt és zsarnoki vezetőjének unokatestvére. Az ő elbeszélésében ismerjük meg a világot, ahol úgy tűnik, az embernek már sohasem lesz gyermeke. Ám azután történik valami: Theo olyan embereket ismer meg, akik sohasem adták fel, akik küzdenek a zsarnokság és a csüggedés ellen. Találkozik egy olyan nővel, akinek talán még születhet fia – vagy lánya. Vajon mi lesz az emberiség jövője? Megváltoztatható-e a megváltoztathatatlan?

A könyv szerzője, P. D. James nem érte meg, hogy e különleges hangú, profetikus sci-fije magyarul is napvilágot lásson. Bár Az ember gyermekéből 2006-ban film is készült (Alfonsó Cuarón rendezésében, Clive Owen főszereplésével), hozzánk csak most jutott el. Akkor, amikor írója egy hosszú és termékeny életpálya után, 94 évesen elhunyt. 2014. november 27-én, halála napján, már lehetett kapni a kötet e-book-változatát…

P(hyllis) D(orothy) James a modern detektívirodalom egyik legegyénibb hangú szerzőnője volt. 1920-ban született, ám hosszú élete alatt mindössze 19 regényt írt. Ezek közül a legtöbb, 14 Adam Dalgliesh, a zseniális, művészlelkű költő és elhivatott detektív főszereplésével megírt detektívregény. Két krimijében Cordelia Grey kap szerepet, a fiatal, öntudatos és merész magánnyomozónő. E regények közül nyolcat adtak ki magyar nyelven, még a rendszerváltás előtt. James továbbá  két „nyomozótlan” krimit is írt, melyek mind a XXI. Század Kiadó jóvoltából jelentek meg magyarul. Az Ártatlan vér filozofikus bűnregény, az írónő legutolsó, 2011-ben írt könyve, A halál jár Pemberley-ben pedig Jane Austen Büszkeség és balítéletéhez kapcsolódik: tisztelgés a klasszikus angol szerzőnő előtt, stílusos folytatása az egyik legkedveltebb angol regénynek, ráadásul még remek történelmi krimi is.

Az 1992-ben megjelent Az ember gyermeke azonban magányosan áll az életműben: hiszen ez az írónő egyetlen, sajátos science-fiction története. Talán csak az a közös benne és a többi James-regényben, hogy amint az írónő krimijei sem a szokásos klasszikus recept szerint épülnek fel, ebben a komor hangulatú jövőregényben sem egy teljes világ kiépítése és mozgatása érdekelhette, inkább az emberi jellem feltételezett változásainak és torzulásainak feltérképezése. A regény nemcsak egy olyan, disztópikus Angliát mutat be, ahol huszonöt éve nem születnek többé gyermekek, de a zsarnokságról, a műveltség értékéről és a reményről is sok megfontolandót vet fel. Érdemes elolvasni.


A cikk az Ekultura.hu-n: P. D. James: Az ember gyermeke
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én 

A 2012-es logó

A mai nap különleges számomra. Ma jelent meg ugyanis az ekultura.hu-n a háromszázadik írásom. A véletlen úgy hozta, hogy ez épp P. D. James Az ember gyermeke című regényéről írott ajánlóm lett...
Először 2012. november 15-én írhattam a kulturális honlapra. A legelső ajánlómat Agatha Christie Bűnszövetkezetben című könyvének szenteltem.
Jó lenne komoly fogadalmakat tenni és sok-sok köszönetet mondani. Ehelyett további sok munkát, írást és könyvet kívánok magamnak.

Linkek
Ekultura.hu és én (az összes ajánló linkje havi frissítéssel)
Négy év a neten 
Száz bejegyzés az Ekultúrán!  
Ünneplés
Tíz dolog, amit az ekultura.hu jelent számomra   

Az Unikornis Kiadó 1997-ben kezdett bele nagy vállalkozásába, Jules Verne összes munkáinak új, szép külsejű, modern kiadásába. A 2004-ig nyolcvan kötetet megért, s rendben lezárult vállalkozás a francia író összes regényét és elbeszélését tartalmazta, továbbá megjelent benne néhány magyarul kiadott, neki tulajdonított kisregény, egy színdarab, versek gyűjteménye, Verne egy többkötetes ismeretterjesztő munkája, végül, zárókötetként, magyar életrajza is. Az alábbi lista a kötetsorszámok szerint, a megjelenés sorrendjében tartalmazza a címeket. Akit a szerző műveinek különböző magyar címváltozatai érdekli, annak ez a lista ajánlott: Jules Verne (Verne Gyula) összes művei. (A regények tökéletesen rendben vannak rajta, a novellákat nemsokára frissíteni fogom ott is.)

1997
1.  A dunai hajós
2.  A különös végrendelet
3.  A Szahara tengere
4.  Grant kapitány gyermekei I.
5.  Grant kapitány gyermekei II.
1998
6.  Dél csillaga
7.  Hódító Robur
8.  Keraban, a vasfejű
9.  A Világ Ura
10. Kalózokkal az Antillákra
11. Egy kínai viszontagságai Kínában
12. Senkifia
13. Róma ostroma és más elbeszélések (Pierre-Jean, Anselme de Tilleuls márki házassága, Róma ostroma, San Carlos, Jédédias Jamet, A tanulmányút)
14. A büszke Orinoco
15. Egy sorsjegy története
16. Utazás a Föld középpontja felé
17. Utazás a Holdra
18. Utazás a Hold körül
1999
19. A lángban álló szigettenger
20. Észak Dél ellen
21. A Bégum ötszázmilliója
22. Branicanné asszonyság (A Franklin kifut a tengerre)
23. Hector Servadac
24. Chanteleine grófja (Chanteleine grófja - Mona Lisa)
25. A Jégszfinx
26. Világfelfordulás - A francia zászló
27. A névtelen család
28. A Jangada (Nyolcszáz mérföld az Amazonason)
29. Hatteras kapitány
30. Rejtelmes sziget I.
31. Rejtelmes sziget II.
32. Nemo kapitány (Húszezer mérföld a tenger alatt )
2000
33. Az aranymeteor
34. Az Aranyvulkán
35. A két Kip-testvér (A két Kip-testvér - A jég birodalma)
36. Dráma Mexikóban / Költemények (A Bounty lázadói, A Mont Blanc megmászása, Dráma a levegőben, Dráma Mexikóban, A villamos nő, Édom, Vadászat tíz órán át, A Föld első körülhajózása, Költemények)
37. Várkastély a Kárpátokban
38. A Fekete Indiák
39. Antifer mester csodálatos kalandjai
40. Cetvadászok
41. Haza, Franciaországba (Haza, Franciaországba - Gil Braltar)
42. Sztrogof Mihály
43. Thompson és Társa
44. A zöld sugár
45. Clovis Dardentor
46. Storitz Vilmos titka
2001
47. A Barsac-expedíció különös története
48. A tizenötéves kapitány
49. A prémvadászok
50. Utazás Angliába és Skóciába
51. Kétévi vakáció
2002
52. A Jonathan hajótöröttjei I.
53. A Jonathan hajótöröttjei II.
54. Martín Paz és más elbeszélések (Martín Paz, A Raton-család, Hogyan tölti egy amerikai újságíró egy napját 2889-ben?)
55. Három orosz és három angol kalandjai
56. Város a levegőben
57. Nyolcvan nap alatt a Föld körül
58. Zakariás mester és más elbeszélések (A Humbug, Híjj-Zutty!, Zakariás mester, Doktor Ox hóbortos ötlete, Az ostromzáron át)
59. A Robinsonok iskolája
60. Egy pap 1835-ben   
61. Az úszó sziget
2003
62. César Cascabel (Cirkuszkocsival a Sarkvidéken át)
63. A Föld felfedezése I.
64. A Föld felfedezése II.
65. A Föld felfedezése III.
66. A Föld felfedezése IV.
67. Sándor Mátyás I.
68. Sándor Mátyás II.
69. Párizs a XX. században
70. Öt hét léghajón
2004
71. Az Acél elefánt I. (A gőzház I.)
72. Az Acél elefánt II. (A gőzház II.)
73. A Chancellor
74. Claudius Bombarnac
75. Az úszó város és más elbeszélések (Az úszó város, Disz úrfi és Esz kisasszony, Jean Morénas végzete)
76. Dráma Livóniában
77. Robinson bátya  
78. Az új hazában
79. Világítótorony a világ végén (Világítótorony a világ végén - A Cynthia hajótöröttjei)
80. Verne a technika álmodója (dr. Horváth Árpád életrajzi könyve)

Fogalmam sincs róla, mi nehezebb: könyvekről írni, vagy nem írni könyvekről.

A legtöbb könyvesbloggertől azt várják el, hogy minden olvasmányáról írjon valamiféle véleményt, lehetőleg egyedit és sajátosat. Ugyanakkor megfigyeltem magamon, hogy ha egy kötetet részletesen elemzek, jóval tovább tart, mire ismét kedvem támad az újraolvasásához. Mintha kifacsarnám, kizsigerelném, mozgóból állóvá merevíteném azzal, hogy megírom, milyennek is találtam. Hosszabb időnek kell eltelnie addig, míg ismét kedvem támad belemerülni: s ilyenkor rendszerint egészen mást veszek már észre benne, mint akkor, amikor hosszasan fogalmazgattam, milyen is. (Ez történik most a rögtön kedvencemmé vált, s annak idején lelkesen "megírt" A szerzetessel, amelyet csak két év után vettem újra a kezembe: még mindig ugyanannyira tetszik, de egészen másként.) Ez persze nem jelenti azt, hogy nem érdemes a könyvekről írni, vagy hogy ezeknél az újraolvasásoknál annyira megváltozna a véleményem, hogy a korábbit nem vállalnám. Tény azonban, hogy mindez nagyon is alátámasztja azt a vélekedésemet, hogy újraolvasni nem fölösleges, hanem szükséges, sőt, remek dolog. És azt a meggyőződésemet is, hogy szándékosan nem írok minden olvasmányomról, mert akkor az egész puszta kötelességgé, házi feladattá válna.

Ám nemcsak akkor érzem magam valahogy üresnek, s a könyvet véglegesen meghódítottnak, ha írtam róla. Vannak könyvek és témák, amelyeket évről évre rendszeresen újra előveszek - és aztán évről évre mégsem sikerül írnom róluk, mégsem vagyok képes megörökíteni azt, mit is jelentenek számomra. Néha túl nagy az érzelmi teher: úgy felháborodok az emberi butaságon, ami ellen az adott kötet küzd, hogy valahogy bele is fáradok előre e felháborodás szavakba öntésébe - mielőtt még egyáltalán hozzákezdtem volna. (Ezért nem írtam sokáig például a Báthory Erzsébettel foglalkozó könyvekről.) Máskor túl nagyszerű a téma, túl szerteágazó mindaz az ismeret, amit össze kellene foglalni, hogysem méltó módon megcsinálhassam. (Ezért ígértem meg korán, de írtam meg csak egy teljes évvel később a Perry Mason-krimikről szóló nagylélegzetű bejegyzést.) Néha egyszerűen nem találom a hangot, ami egyszer olyan jól illett a témához. (Ezért várat magára évek óta a Joanne Harris-bejegyzés két apró, megíratlan részlete, s a pár éve kiadott új novellaválogatás elemzése: egyelőre egyszerűen képtelen vagyok az akkori írómódszeremhez visszatérni.) És persze vannak olyan könyvek, amelyek a legeslegfontosabbak számomra: s nem akarok felületesen vagy lélektelenül írni róluk. (Ilyen téma például Jane Austen nagyregényeinek tárgyalása, amely talán most, évek és újraolvasások sora után az lesz, aminek szeretném.)

Szóval igen érdekes könyvekről írni: mert néha írok, amikor hallgatni volna jó, néha halogatok, amikor dolgozni kellene, néha pedig hallgatok, pedig tele vagyok gondolattal, de nem tudom megfogalmazni őket. Persze e határhelyzetek néha posztot is létrehoznak, nemcsak őrlődést... Ettől függetlenül azonban izgalmas számomra, hogy az írójának egy blog sokkal több, mint az, ami elolvasható rajta - tele van olyan szellemposztokkal, amelyek valójában sosem íródtak meg, ám ha a blogra gondolok, ott érzem őket is a többi között.

Megjegyzés: az első kép Ellen Clacy Lady Betty Germain porcelánszobáját ábrázoló festménye, a második Sir Lawrence Alma-Tadema Tavasz a Villa Borghésében című képe, míg a harmadik Edgar Barclay Kislány szamárral a májusi mezőn című műve. Valamennyien viktoriánus festők, erről a remek blogról. Azért kerültek ide, mert - tetszenek.

Alig telt el két év azután, hogy Bud Spencer, a humoros spagettiwesternek és az utánozhatatlan hangulatú Bud Spencer-Terence Hill filmek sztárja megjelentette az önéletrajzát, máris hiányérzete támadt. A magyarul Különben dühbe jövünk címen kiadott, mintegy százoldalas opusból ugyanis sok remek történet kimaradt. Arról sem lehetett belőle túl sokat megtudni, mivel is foglalkozott Bud Spencer, a magánember akkor, amikor filmjei, Az ördög jobb és bal keze 1-2., a Bűnvadászok, az És megint dühbe jövünk vagy épp a Piedone-sorozat már világszerte ismertté tették színészként. Ráadásul a rajongók is sorra tették fel a kérdéseiket, mint például: hogyan ismerkedett meg egészen pontosan a feleségével? Mit szeret a legjobban és a legkevésbé Terence Hillben, állandó szereplőtársában? Mi a véleménye a filmes karrierjéről? Szuperhősnek tartja-e Bud Spencert? Szeret-e repülni? Miért fontos számára a zene? És még sorolhatnánk.

Így azután 2012-ben megszületett a színész új önéletrajza, amelyet bölcsen és praktikusan úgy írt meg, hogy a Különben dühbe jövök második köteteként, és önállóan is elolvasható. Nálunk a mester nyolcvanötödik születésnapja tiszteletére tavaly került a boltokba a 80 év alatt a Föld körül – ráadásul díszes, új kiadásban mellé tehetjük az első könyvet is.

Az olasz Carlo Pedersoli 1929-ben született, s huszonévesen még úgy látszott, az olasz vízilabda sztárjaként és rekorder úszóként fog bevonulni a (sport)történelembe. Ehelyett következett egy találkozás az olasz-német származású, hupikék szemű színésszel, Mario Girottival, akit ma már Terence Hill néven ismer az egész világ. Majd megszületett néhány western, először pár ködös, piszkos és mégis kedélyes, aztán viszont két mesésen és groteszkül egyedi, amelyben egy bizonyos karcsú, mozgékony és pimasz Trinity, meg egy lassú, nehéz felfogású, ám a világot szeretettel magához ölelő, félelmetes öklű Bambino írt filmtörténelmet, s hozott létre egy olyan zsánert, amelyért ma is lehet rajongani. Innentől kezdve nem volt megállás: Bud Spencer, aki kedvenc színésze, Spencer Tracy, és kedvenc sörmárkája (ezt nem kell bemutatni) után választotta a művésznevét, egy csapásra híressé vált.

Tizenhét Terence Hill-lel közös mozija összeköti a rajongókat Németországtól Japánig. Majd negyven önálló filmje és tévésorozata ugyanígy megunhatatlan olyan nézők számára is, akik még meg sem születtek, amikor a Hill-Spencer-páros utoljára forgatott együtt. Filmjeinek szövege idézhető klasszikussá, zenéje újrajátszható-dúdolható közös nyelvvé, ironikus életfilozófiája iránytűvé vált a magyaroknál ugyanúgy, mint az olaszoknál.

Hogyne érdekelne hát sok-sok magyar olvasót a 80 év alatt a Föld körül! A mozaikos szerkesztésű kötet egyszerre szól Bud Spencer fiatalkori önmagához (jól oda is mondogat annak a felelőtlen Carlónak), s persze minden rajongóhoz is. Megtudhatjuk belőle, milyen közlekedési eszközöket tört már össze, milyen sikertelen, ámde haszontalan találmányokat alkotott meg, milyen ételeket, embereket és országokat kedvel Bud Spencer. Nevethetünk a tudományos „budológián”, ritka fényképeket és kedves történeteket találhatunk a könyvben a nagy rejtőzködőről, Terence Hillről – s nagy valószínűséggel az olvasás végére nagyon megkedveljük a mestert, Bud Spencert, nemcsak mint színészt, de mint embert is.

Ha a kötet nincs is olyan kiválóan fordítva, mint elődje, a Különben dühbe jövök (pár dolog németül maradt benne, amit mi olaszul ismerünk, nem minden filmes hivatkozás pontos stb.), számomra talán még nagyobb élmény volt olvasni, mint azt. Olyan, mintha a segítségével beszélgethetnénk Bud Specerrel, a marzianoval, vagyis a „marslakóval”, aki azt mondja: „Az öregember egy olyan könyv, amit nem tintával írtak. Elég hozzá két fül, hogy „elolvassátok” azt a könyvet, de nem árt, ha van bennetek egy kis szimat a túlzások iránt.” „És ha végighallgattátok az öreget, akkor tegyétek meg még egyszer, és aztán még egyszer.” Tegyünk így! Bud Spencert érdemes hallgatni!

A cikk az Ekultura.hu-n: Bud Spencer: 80 év alatt a Föld körül - Önéletrajzom második része

Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Az első kötetről: Ekultura.hu - Bud Spencer: Különben dühbe jövök - Önéletrajzom első része

Valószínűleg mindenki egyet ért velem: a legtöbb kiadó még a leltárazásnál vagy az év végi hajrá kilihegésénél tart. Mégis, mivel körülbelül tavaly ilyenkor már volt hét olyan könyv, aminek érdemes volt odafigyelnem a megjelenésére, úgy gondoltam, idén is összeszedem azokat a beígért csemegéket, amelyekre mindenképpen vevő (olvasó) leszek előbb - vagy utóbb. A listára néhány sötét ló is felkerült, vagyis pár könyv, amelyet tavaly március illetve szeptember óta várok, egyre csak várok: s talán idén tényleg kijön majd. Ezek mellett ráadásul még néhány újdonságot is szerepeltettem, amelyek már megjelentek, de még nem volt hozzájuk szerencsém. 

Jane Austen levelei
Koinónia, 2014
Észrevette már mindenki ezt a ritka csemegét? Szerintem nem, legalábbis abból ítélve, hogy a Molyon még mindig nincs adatlapja. Ez talán nem is csoda, hisz egy főképp vallásos témájú könyvekről és kortárs szépirodalomról ismert kolozsvári kiadó jelentette meg, ráadásul a tavalyi év vége felé. Ez azonban pont az, aminek látszik: válogatott levelek a Jane Austen-összesből, mégpedig Vallasek Júlia bejósolhatóan remek fordításában. És még a borítója is gyönyörű!
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Georges Simenon: Maigret és a beharangozott gyilkosság
Agave, 2015, megjelenés: január 29.
És íme, érkezik egy újabb Maigret: a kiadó első idén bejelentett kötete. Simenon kifogyhatatlan: még mindig van nyolc olyan regénye a felügyelőről, amely könyvformában sosem jelent meg magyarul. Sőt, ezek közül öt még sehogyan sem. Utóbbiak közé tartozik ez az 1944-ben kiadott könyv, amely figyelemfelkeltő, mégis nagyon ízléses címlapjával folytatja az eddigi hagyományt.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Friedrich Glauser: Studer és társai
Napkút, 2014
Amikor a kiadó megjelentette a tragikus pályát befutott svájci krimiszerző öt (vagyis összes) regényét, amelyet Studernek, a szivarozó, joviális és zseniális nyomozónak szentelt, azt hittem, véget is ért a sor, s a Glauser és hőse iránti rajongásom több szöveget már nem találhat, hogy új erőre kapjon. Idén azonban kiderült, hogy az évi egy Polt felügyelő-regény mellett (amelyeket Alfred Komarek kortárs osztrák író jegyez) a kiadó egy Glauser-elbeszéléskötetet is be tudott illeszteni a krimiprogramjába, amelyben az ígéret szerint Studer is visszatér, s további kalandozás kezdődhet az író különös világában.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Robert van Gulik: Költők és gyilkosok
Sorozat Könyvek Kiadó, 2015, megjelenés: az év első fele
Hosszabb kihagyás után tavaly év végén új könyv reklámja tűnt fel a SKK oldalán: eszerint idén tovább folytatódik a diplomata-sinológus-író Di bíróról, a kínai nyomozóról írt detektívregény-sorozata. A 7. században, pazar hitelességgel megrajzolt történelmi környezetben játszódó regények mindig három gyilkossági rejtély történetét szövik össze. Ezúttal a nyomozás költők (és költőnők) közé vezet, afelől azonban nincs kétségem, hogy élvezni fogom és meg fog lepni. Még a szerző rajzaival is, melyek minden könyvben szerepelnek, de mindig másként tetszenek.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten
Könyvmolyképző, 2014
Nem véletlen, hogy a kiadó szavazást hirdetett a kötet fedélképének kiválasztására. Ez ugyanis nemcsak gyönyörű, de olyan hívogató képmás, hogy egy keresztrejtvénykönyvet is megvennék mögé csomagolva. Ugyanakkor persze a majdani elolvasásra az is kötelez, hogy lelkes történelmikrimi-gyűjtő lévén nem akarom kihagyni az új YA-monarchiás-ifjúsági-magyar-történelmi-krimi megszületését. Pedig Ambrózy báró esetei (remélem, lesz majd több is - Böszörményit ismerve biztosan) pontosan ezt a mixet ígérik.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Jacqueline Winspear: Maisie Dobbs és a fehér tollak rejtélye
Ulpius-ház, 2015, megjelenés: május 10.
A kiadóról szokás tudni, hogy ha ad egy megjelenési dátumot, az nem jelenti azt, hogy a könyv tényleg akkor jelenik meg... Maisie Dobbs második kalandja (beharangozott régi címén még MD és az elveszett madárka rejtélye) mindeddig még csak egy fél évet csúszott, így májusban már napvilágot láthat a talpraesett és romantikus angol detektívlány a harmincas években játszódó nyomozása.
Frissítés: Sajnos elképzelésem sincsen, megjelenik-e még valaha ez a könyv most, hogy az Ulpiussal az történt, ami... Reménykedjünk.

Rebecca Shaw: Civódások és csetepaték
Ulpius-ház, 2015, megjelenés: január 12-re ígérték, de az már elmúlt
Egy másik Ulpius-kötet, amely tavaly őszről idén télre csúszott, s amit már nagyon várok: a Turnham Malpas falucskában játszódó regénysorozat harmadik könyve ugyanis ismét ígér romantikát és izgalmakat is. Erőszak és pletyka, self-made-manség és urizálás egyformán sok baj okozója lesz a kis faluban, amelyet az írónőnek sikerült jellegzetes és szerethető szereplőkkel teleraknia.
Frissítés: Sajnos elképzelésem sincsen, megjelenik-e még valaha ez a könyv most, hogy az Ulpiussal az történt, ami... Reménykedjünk.

Piers Anthony: Fthor
Delta Vision, 2015, megjelenés: első félév
Igazán jó érzés volt, amikor decemberben a Fekete Turlogh és a kelták című Howard-elbeszéléskötet és Jo Walton A király neve című nagyregényének megjelenésével új életre ébredt a MesterMűvek sorozat a Delta Vision kiadónál. Így azután egyre közelebb érzem magam Anthony tavaly megígért, költői sci-fi-történetének, a Khton második részének az olvasásához is. (Azt pedig már csak halkan mondom, hogy igencsak várom a Xanth világában játszódó Roogna kastélyt is, valamikor az év közepe táján, majd...)
Frissítés: A könyv sajnos nem jelent meg 2015-ben, talán jövőre jön majd.

Abraham Merritt: Istár hajója
Delta Vision, 2015, megjelenés: első félév
A MesterMűvek másik tavaly beharangozott újdonsága volt ez a könyv, amelyet talán még Anthony könyvénél is inkább várok, hiszen a fantasy egyik első nagymesterének (élt: 1884-1943) a munkásságába vezet majd be. Az MM-sorozattal kapcsolatban azt tapasztaltam, minél régebbi egy benne kiadott mű, annál jobban lenyűgözött (a Rhialto, a Csudálatos pedig a kivétel, amely erősíti a szabályt), így aztán elképesztően kíváncsi vagyok Merritt történeteire. Csak azt a borítót lehetne feledni...
Frissítés: A könyv sajnos nem jelent meg 2015-ben, talán jövőre jön majd. 2017 tavaszán végre megjelent, itt írtam róla.

Alma Hannig: Ferenc Ferdinánd
Saxum, 2014
A német történésznő, a bonni egyetem tanára új életrajza 2014 könyvsikere volt külföldön is. Nem kevesebbet ígér (és állítanak róla kritikusai), mint hogy teljesen új képet rajzol az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó előtti trónörököséről, akivel kapcsolatban általában három dolgot szoktunk csak tudni: hogy szlávpárti volt a magyarokkal szemben, hogy szerelme miatt morganatikus házasságot kötött, és hogy az ő és felesége szarajevói meggyilkolása után (miatt) robbant ki az első világháború. Kíváncsi vagyok, milyen lesz az új kép róla.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

J. P. Gallagher: Bíbor és fekete
Új Ember, 2014
Világéletemben imádtam a Bíbor és fekete (The Scarlet and the Black) című 1983-as tévéfilmet, a főszerepben egy súlyosat, mégis könnyeden alakító Gregory Peckkel. Most végre elolvashatom azt a dokumentumregényt / életrajzot / történelmi esszét (majd kiderül, mi a műfaj), amelyből a film készült. A végtelen bátorsággal és pimasz ötletességgel embereket mentő Hugh O'Flaherty bíboros és a Róma rendőrfőparancsnokaként tevékenykedő, többek közt a Szt. Callixtus-katakombában végrehajtott vérengzésért felelős Herbert Kappler ezredes párharca, a film alapja, valóban megtörtént: most majd kiderül, pontosan hogyan.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Ez a 11 újdonság fért most a posztba. Persze lehetne mondani, hol van az "igazi" szépirodalom, de egyelőre még nem találtam magamnak olyat a beharangozott könyvek közt, amelyet feltétlenül el kellene olvasnom. Addig is inkább újraolvasom a Jane Austen-összest...