Százkilencvenhat év… Ennyi idő telt el azóta, hogy örökre lehunyta a szemét az angol írónő, Jane Austen. Épp ezért szinte hihetetlen, milyen népszerű napjainkban, a huszonegyedik században is az életét tragikusan korán, röviddel a napóleoni háborúk után, koravén aggszűzként befejező regényszerző. Ki hitte volna, hogy művei túlélhetnek két évszázadot, s egyes statisztikák szerint népszerűbbé válhatnak a világ legkülönbözőbb tájain Japántól az USA-ig, mint Charles Dickens, Walter Scott vagy James Joyce kötetei! A sokak által romantikus (értsd: szerelmes) regények írójának tartott Austen mindent kibír: azt, hogy regényei éles nyelvezete kissé már avíttá lett, hogy minden művének van már legalább két jó filmfeldolgozása, sőt, még azt is, hogy a mai romantikus történetek tempójához mérve az austeni világban békés ólomlábakon jár az idő.

Talán azért lehet Austen olyan szeretett szerző ma is, mert aprólékos, részletes, realista, félelmetesen éleslátó társadalomábrázoló volt, akinek könyvei telve vannak kőkemény és keserű igazságokkal. Igaz, történetei végén nagylelkűen minden hősnőjét révbe juttatja, előtte azonban beláttatja velük sorsuk teljes kiszolgáltatottságát, megmutatja valamennyi rossz tulajdonságukat, elszórakoztat összes hibás döntésükkel – így szelíden hagyja, hogy minden olvasó a könyv egy bizonyos pontján magára ismerjen bennük. A fűző és a főkötő kimehetett a divatból, ám a női magány problémái, a felnőtté válás keservei vagy épp a rossz döntések meghozatalára való hajlandóságunk semmit sem változott Austen óta. Ráadásul Austent olvasni hihetetlenül szórakoztató dolog, hiszen ha az írónő ma élne, és médiasztár lenne, képernyőn maradhatna a világ legolcsóbb műsorával: elég volna, ha egy csipkefüggöny előtt üldögélve faarccal megjegyzéseket tenne a világra azon a groteszk-szatirikus-ironikus módon, ahogyan könyveiben tette.

Ám mi van akkor, ha a lelkes rajongó már megismerkedett minden művel, még a félbemaradt Austen-írásokkal is? Tapasztalatom alapján a vágy egy új regény iránt ilyenkor szinte csillapíthatatlanná válik: nem csoda, hogy világszerte jó játék és nagy üzlet ál-Austen-könyveket és folytatásregényeket írni. Magyarul eddig tizenkettő jelent meg, külföldön azonban már száz feletti a számuk.

Syrie James új kötete is közéjük tartozik, különleges és rendhagyó regény azonban. Az irodalmi tréfák iránt vonzódó amerikai írónő már nagy viharokat kavart egyszer Jane Austen naplójának „megtalálásával”, vagyis amikor regényében Austen állítólagos emlékiratait képzelte el és írta meg az írónő életének nagy, reménytelen szerelméről, mégpedig derűsen, igazi austeni hangon, sok-sok utalással kedvenc könyveinkre a Büszkeség és balítélettől az Emmáig. Ezúttal viszont egy ismeretlen Jane Austen-kötet nyomába eredet képzeletben. Az elveszett Jane Austen-kézirat kerettörténetének hőse, a szép és okos könyvtáros, Samantha egy véletlenül megtalált Jane Austen-levél utalásai alapján jut el az ízig-vérig angol udvarházba, Greenbriarbe, amely nagy titkot rejt. Itt veszítette el Austen egy regénykéziratát 1802-ben… Már csak meg kell találni… A modern nőként viselkedő, mégis az Elizabethekre és Elinorokra emlékeztető Samantah megismerkedik Greenbriar makacs és ironikus modorú urával, Anthonyval. A kérdés már csak az, sikerül-e fellelkesítenie annyira, hogy segítsen megkeresni a kéziratot…

A kerettörténet önmagában, modernsége ellenére is megidézi Austent, ám amikor előkerül a várva várt új regény, s mi is elolvashatjuk ezt a titkos apokrif szöveget, ismét meggyőződhetünk arról, hogy Syrie James szinte tökéletesen fel tudja idézni Jane Austen hangulatait, képeit és írásművészetét, s kis híján hihetővé válik az állítása, miszerint A Stanhope-család tényleg a híres írónő elveszett munkája.

Miközben követjük a kerettörténet és a betétregény hőseinek alakulását, kiderül, mi lesz a kézirat sorsa, sikerül-e Samanthának Austen-rajongóvá formálni egy balítéletekkel teli férfit, s az is, miféle kalandsorozaton keresztül, s ki mellett jut révbe Rebeka Stanhope, a szép és okos papleány – érdemes tudni, hogy James regényjátéka megint igazi dupla bűvésztrükk. Ismert ugyanis Austen egy 1816-os önparódiája, az Egy regény terve, mely egyfajta családi játék: a háromoldalas novella egyetlen regénytervbe sűríti Austen és kortársai összes, regényekben valaha megírt kalandját és szereplőjét a művelt papkisasszonytól a hősnőt szerelmével üldöző fiatalemberig, s a kényszerű utazásoktól a boldog végig – mindezt az Austen-család és a barátok ötleteivel fűszerezve. A James-regény fikciója szerint azonban az írónő itt jó pár éve Greenbriarban elhagyott saját művének fordulatait parodizálja: így az elveszett-sosem létezett Syrie James-féle kéziratnak minden fordulata igazán austeni, az írónőtől merített, hiszen ebből a rövid novellából való.

Kell-e ennél több egy jó ál-Austen-regényhez? A kissé színtelenül fordított, de szép kiadásban megjelentetett új könyv igazi rajongói csemege: játék és regény, Austen-mű, de mégsem. A polcon a helye!

Más Jane Austen-folytatásokról itt és a bejegyzés utáni linkeken olvashatsz: Folytassa, Miss Austen!
A cikk az Ekultura.hu-n: Syrie James: Az elveszett Jane Austen-kézirat
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Eleanor Hibbert (1906-1993) azok közé a huszadik századi angol írónők közé tartozik, akiknek az életműve rejtélyes számomra, mégis nagyon kedvemre való. Az angol szerző ugyanis nem haladt a kor divatos irányzataival, a huszadik század hetvenes-nyolcvanas éveiben is a legnagyobb nyugodtsággal ragaszkodott még a második világháború előtt megalkotott mesélő-regélő stílusához, a lineáris elbeszélésmódhoz, valamint a szexualitásnak, mint cselekményszervező erőnek a majdnem teljes mellőzéséhez - mégis, könyveinek ma is széles a rajongótábora, s én is nagyon szívesen olvasom őket. Van, aki Victoria Holt (hiszen ez volt Hibbert legismertebb álneve) könyveit giccseknek és könnyed szerelmes regényeknek tartja, én azonban úgy gondolom, nagyon sokféle ez az életmű, s kifejezetten örömét lelheti benne minden olvasó, főleg a nők és a történelem iránt érdeklődők.

Az írónőt elképesztő termékenység jellemezte igencsak hosszú élete során: Victoria Holt, Jean Plaidy, Philippa Carr, valamint Eleanor Burford, Elbur Ford, Kathleen Kellow, Anna Percival és Ellalice Tate álneveken több mint 200, főként történelmi és történelmi romantikus regényt alkotott meg. Talán egy egészen kicsit Barbara Cartlandhoz tudnám hasonlítani az alakját, bár a Holt-regények komolyabbak és szakszerűbbek történelmi szempontból, mint a rózsaszínű könyvecskék bárónőjének írásai. Közös azonban bennük, hogy - bár más témában és formában, s más elhivatottsággal alkottak - mindkét írónő az angol elbeszélőirodalom legjobb 19. századi hagyományait követve írt, ízes és hiteles, mégis illedelmes nyelven, nagy mesélőképességgel. A kísérletezés végtelenül távol áll Victoria Holttól, a praktikus életszemlélet és az elhivatott, lendületes elbeszélőkedv azonban valamennyi szó szerint olvasmányos könyvét jellemzi. (1)

Az alábbi lista bemutatja a Magyarországon ismert három álnevén, Victoria Holtként, Jean Plaidyként és Philippa Carrként írt regényeit. Az írónő egyszer így jellemezte e három írószemélyiségét: "Philippa Carr középütt áll Jean Plaidy és Victoria Holt között. Jean Plaidy a történelmet mutatja be a maga valóságában, de regény formájában; Victoria Holt erősen romantikus színezetű, rejtelmes és izgalmas történeteket beszél el; Philippa Carr, noha hiteles történelmi háttér előtt játszatja le történeteit, nem engedi főszerephez jutni a történelmet. Ezeknek a könyveknek a fő törekvése az, hogy egyéni sorsokat ábrázoljanak, és a történelmi események csak annyira kapnak bennük szerepet, amennyire kihatnak az egyének sorsára." Miközben számos különböző sorozat szereplőinek életét bonyolította köteteken keresztül, az írónő végig betartotta ezt a hármasságot: a történelmi életrajzokat Plaidy, a romantikus kalandregényeket Holt, a történelmi romantikus regényeket Carr álnéven alkotva. Sajnos azonban a legtöbb magyar könyvborítóról Holt neve üvölt: a legnépszerűbb, Angliai lányai sorozat Carr-kötetei például nálunk szinte mind Victoria Holt név alatt jelentek meg, igaz, a borítójukon apró betűvel a Carr név is szerepelt. Az alábbi lista jelzi az eredeti és a magyar szerzőnevet is a címek mellett.

Végül meg kell említeni, hogy nagy hála illeti az IPC-kiadót, amely az idők folyamán (majd húsz év alatt!) egyre ízlésesebb köntösbe öltöztetve, s immár időrendi sorrendben fordíttatva rendíthetetlenül adta ki Victoria Holt, Philippa Carr és Jean Plaidy köteteit, sőt, az előbbi kettőnél már a teljes életműkiadással is végzett...

Történelmi regények és regénysorozatok Jean Plaidy álnéven :

Normann-trilógia
1. Jean Plaidy: The Bastard King (1974) - Victoria Holt - Jean Plaidy: A fattyú király, IPC, 2009
2. Jean Plaidy: The Lion of Justice (1975) - Victoria Holt - Jean Plaidy: Az igazság bajnoka, IPC, 2009
3. Jean Plaidy: The Passionate Enemies (1976) - Victoria Holt - Jean Plaidy: Szenvedélyes ellenségek, IPC, 2010
teljes sorozat

Plantagenet Saga
1. Jean Plaidy: The Plantagenet Prelude (1976) - Victoria Holt - Jean Plaidy: Plantagenet prelűd, IPC, 2010
2. Jean Plaidy: The Revolt of the Eaglets (1977) - Victoria Holt - Jean Plaidy: A sasfiókok lázadása, IPC, 2010
3. Jean Plaidy: The Heart of the Lion (1977) - Victoria Holt - Jean Plaidy: Az oroszlánszívű, IPC 2011
4. Jean Plaidy: The Prince of Darkness (1978) - Victoria Holt - Jean Plaidy: A sötétség hercege, IPC, 2011
5. Jean Plaidy: The Battle of the Queens (1978) - Victoria Holt - Jean Plaidy: Királynék háborúja, IPC, 2012
6. Jean Plaidy: The Queen from Provence (1979)
7. Jean Plaidy: Edward Longshanks (1979)
8. Jean Plaidy: The Follies of the King (1980)
9. Jean Plaidy: The Vow on the Heron (1980)
10. Jean Plaidy: Passage to Pontefract (1981)
11. Jean Plaidy: The Star of Lancaster (1981)
12. Jean Plaidy: Epitaph for Three Women (1981)
13. Jean Plaidy: Red Rose of Anjou (1982)
14. Jean Plaidy: The Sun in Splendour (1982)
14 könyvből 5 jelent meg    

The Queens of England Series (Anglia királynői és királynéi sorozat - magyarul több sorozatcímen, mint Tudor királynők és VIII. Henrik feleségei)
1. Jean Plaidy: Myself My Enemy (1983)
2. Jean Plaidy: Queen of This Realm (1984) - Victoria Holt - Jean Plaidy: A birodalom királynője, IPC, 2008 (Tudor királynők)
3. Jean Plaidy:  Victoria Victorious (1985)
4. Jean Plaidy:   The Lady in the Tower (1986) - Victoria Holt - Jean Plaidy: A Tower asszonya, IPC, 2007 (VIII. Henrik feleségei)
5. Jean Plaidy:  The Courts of Love (1987)
6. Jean Plaidy:  In the Shadow of the Crown (1988) - Victoria Holt - Jean Plaidy: A korona árnyékában, IPC, 2008 (Tudor királynők)
7. Jean Plaidy: The Queen's Secret (1989)
8. Jean Plaidy:   The Reluctant Queen (1990)
9. Jean Plaidy: The Pleasures of Love (1991)
10. Jean Plaidy: William's Wife (1992)
11. Jean Plaidy:  Rose Without a Thorn (1993) - Victoria Holt - Jean Plaidy: Rózsa tövis nélkül, IPC, 2008 (VIII. Henrik feleségei)
11 könyvből 4 jelent meg 

Tudor Saga (magyarul egyelőre összekeveredik az Anglia királynői és királynéi sorozattal, Tudor hercegnők sorozatcímen)
1. Jean Plaidy: Uneasy Lies the Head (1982)
2. Jean Plaidy: Katharine, the Virgin Widow (1961)
3. Jean Plaidy: The Shadow of the Pomegranate (1962)
4. Jean Plaidy: The King's Secret Matter (1962)
5. Jean Plaidy: Murder Most Royal (1949)
6. Jean Plaidy: Saint Thomas' Eve (1954)
7. Jean Plaidy: The Sixth Wife (1953)
8. Jean Plaidy: The Thistle and the Rose (1963) - Victoria Holt - Jean Plaidy: Bogáncs és rózsa, IPC, 2008 (Tudor hercegnők)
9. Jean Plaidy: Mary, Queen of France (1964) - Victoria Holt - Jean Plaidy: A francia királyné, IPC, 2008 (Tudor hercegnők)
10. Jean Plaidy: The Spanish Bridegroom (1954)
11. Jean Plaidy: Gay Lord Robert (1955)
11 könyvből 2 jelent meg 

Stuart Mária-sorozat
1. Eleanor Burford, később Jean Plaidy: Royal Road to Fotheringhay (1955) - Victoria Holt - Jean Plaidy: Út a vesztőhelyre, IPC, 2009
2. Jean Plaidy: The Captive Queen of Scots (1963)
2 könyvből 1 jelent meg  

Lucrezia Borgia-sorozat
1. Jean Plaidy: Madonna of the Seven Hills (1958) - Victoria Holt - Jean Plaidy: A hét domb madonnája, IPC, 2006
2. Jean Plaidy: Light on Lucrezia (1958) - Victoria Holt - Jean Plaidy: Találkozás Lucreziával, IPC, 2006
teljes sorozat

Medici-trilógia
1. Jean Plaidy: Madame Serpent (1951) - Victoria Holt - Jean Plaidy: Kígyóasszony, IPC, 2006
2. Jean Plaidy: The Italian Woman (1952) - Victoria Holt - Jean Plaidy: Az olasz nő, IPC, 2006
3. Jean Plaidy: Queen Jezebel (1953) - Victoria Holt - Jean Plaidy: Jezabel királyné, IPC, 2007
teljes sorozat

Magyarul egyelőre még kiadatlan, egyszer majd várható:
12 önmagában álló történelmi regény
Isabella és Ferdinánd-trilógia: 3 regény
Stuart Saga: 7 regény
Francia forradalom-trilógia: 3 regény
Györgyök kora-sorozat: 11 regény
Viktória királynő-sorozat: 4 regény

Önmagukban álló regények Victoria Holt néven: 32 ilyen van

Victoria Holt: Mistress of Mellyn (1960) - Victoria Holt: Mellyn úrnője, IPC, 2000
Victoria Holt: Kirkland Revels (1962) - Victoria Holt: A Kirkland kastély titka, IPC, 1997
Victoria Holt: Bride of Pendorric (1963) - Victoria Holt: A kísértetház asszonya, IPC, 1997
Victoria Holt: The Legend of the Seventh Virgin (1965) - Victoria Holt: A hetedik szűz legendája, IPC, 2004, 1997
Victoria Holt: Menfreya in the Morning (1966) - Victoria Holt: A múlt árnyai, IPC, 1998
Victoria Holt: The King of the Castle (1967) - Victoria Holt: A kastély ura, IPC, 2000
Victoria Holt: The Queen's Confession: The Story of Marie-Antoinette (1968) - Victoria Holt: A királyné vallomása, IPC, 2002
Victoria Holt: The Shivering Sands (1969) - Victoria Holt: Homoksír, IPC, 1999
Victoria Holt: The Secret Woman (1970) - Victoria Holt: A titokzatos asszony, IPC, 2001
Victoria Holt: Shadow of the Lynx (1971) - Victoria Holt: A hiúz árnyéka, IPC, 1997
Victoria Holt: On the Night of the Seventh Moon (1972) - Victoria Holt: A hetedik holdtölte, IPC, 2000
Victoria Holt: The Curse of the Kings (1973) - Victoria Holt: Királyok átka, IPC, 2000
Victoria Holt: The House of a Thousand Lanterns (1974) - Victoria Holt: A kegyelem istennője, IPC, 1996  
Victoria Holt: Lord of the Far Island (1975) - Victoria Holt: A vörös szoba titka, IPC, 1999
Victoria Holt: The Pride of the Peacock (1976) - Victoria Holt: Alkonyi zöld villám, IPC, 2000
Victoria Holt: Devil on Horseback (1977) - Victoria Holt: Ördög a lovon, IPC, 1995
Victoria Holt: My Enemy, the Queen (1978) - Victoria Holt: Ellenségem, a királynő, IPC, 2002
Victoria Holt: Spring of the Tiger (1979) - Victoria Holt: Tigrisugrás, IPC, 1999, Victoria Holt: A tigris ugrása, Sierra, 1993
Victoria Holt: Mask of the Enchantress (1980) - Victoria Holt: A bűvölet álarca, IPC, 1996
Victoria Holt: Judas Kiss (1981) - Victoria Holt: Júdáscsók, IPC, 1998
Victoria Holt: The Demon Lover (1982) - Victoria Holt: Démoni szerető, IPC, 1997
Victoria Holt: The Time of the Hunter's Moon (1983) - Victoria Holt: Ábrándok, IPC, 1999
Victoria Holt: The Landower Legacy (1984) - Victoria Holt: A Landower örökség, IPC, 1998
Victoria Holt: The Road to Paradise Island (1985) - Victoria Holt: A Paradicsom sziget, IPC, 1999
Victoria Holt: Secret for a Nightingale (1986) - Victoria Holt: A csalogány titka, IPC, 2000
Victoria Holt: Silk Vendetta (1987) - Victoria Holt: Vérbosszú, IPC, 1997
Victoria Holt: The India Fan (1988) - Victoria Holt: Az indiai legyező, IPC, 2001
Victoria Holt: The Captive (1989) - Victoria Holt: A szökevény, IPC, 1999
Victoria Holt: Snare of Serpents (1990) - Victoria Holt: Kígyótánc, IPC, 1996
Victoria Holt: Daughter of Deceit (1991) - Victoria Holt: A megtévesztett lány, IPC, 2001
Victoria Holt: Seven for a Secret (1992) - Victoria Holt: A hétpecsétes titok, IPC, 1998
Victoria Holt: The Black Opal (1993) - Victoria Holt: A fekete opál, IPC, 2001

Anglia leányai sorozat Philippa Carr néven: 19 ilyen van

1. Philippa Carr: Miracle At St. Bruno's (1972) - Victoria Holt - Philippa Carr: Csoda a kolostorban, IPC, 2005
2. Philippa Carr: The Lion Triumphant (1973) - Victoria Holt - Philippa Carr: A diadalmas oroszlán, IPC, 2002
3. Philippa Carr: Witch from the Sea (1975) - Victoria Holt - Philippa Carr: A tengeri boszorkány, IPC, 2005
4. Philippa Carr: Saraband for Two Sisters (1976) - Victoria Holt - Philippa Carr: Ikrek tánca, IPC, 2004
5. Philippa Carr: Lament for a Lost Lover (1977) - Victoria Holt - Philippa Carr: Keserű szerelem, IPC, 2005
6. Eleanor Burford, később Philippa Carr: The Love Child (1950) - Victoria Holt - Philippa Carr: A szerelemgyerek, IPC, 2004, Philippa Carr: Szerelemből született, Magyar Könyvklub, 1994
7. Philippa Carr: The Song of the Siren (1980) - Victoria Holt - Philippa Carr: A szirén éneke, IPC, 2002
8. Philippa Carr: The Drop of the Dice (1981) - Victoria Holt - Philippa Carr: Perdül a kocka, IPC, 2004
9. Philippa Carr: The Adulteress (1982) - Victoria Holt - Philippa Carr: A házasságtörő, IPC, 2004, Philippa Carr: A házasságtörő asszony, Magyar Könyvklub, 1994
10. Philippa Carr: Zipporah's Daughter (1983) - Victoria Holt - Philippa Carr: Zipporah lánya, IPC, 2004
11. Philippa Carr: Voices in A Haunted Room (1984) - Victoria Holt - Philippa Carr: A titokzatos hang, IPC, 2003
12. Philippa Carr: The Return of the Gypsy (1985) - Victoria Holt - Philippa Carr: A cigány visszatér, IPC, 2003, Philippa Carr: A cigány és a lány, Magyar Könyvklub, 1993
13. Philippa Carr: Midsummer's Eve (1986) - Victoria Holt - Philippa Carr: Szent Iván-éj, IPC, 2004, Philippa Carr: Szent Iván-éji emlék, Magyak Könyvklub, 1994
14. Philippa Carr: The Pool of Saint Branok (1987) - Victoria Holt - Philippa Carr: Szent Branok tava, IPC, 2004
15. Philippa Carr: The Changeling (1989) - Victoria Holt - Philippa Carr: Az elcserélt gyerek, IPC, 2006
16. Philippa Carr: The Black Swan (1990) - Victoria Holt - Philippa Carr: A fekete hattyú, IPC, 2002
17. Philippa Carr: A Time for Silence (1991) - Victoria Holt - Philippa Carr: A hallgatás ideje, IPC, 2003
18. Philippa Carr: The Gossamer Cord (1992) -Victoria Holt: Láthatatlan bilincs, IPC, 2002
19. Philippa Carr: We'll Meet Again (1993) - Victoria Holt - Philippa Carr: Találkozunk mi még, IPC, 2003
teljes sorozat

Magyarul nem valószínű a kiadásuk, hiszen a Jean Plaidy-sorozat még hosszú, boldog időknek nézhet elébe, de érdemes tudni, hogy az írónő Eleanor Burford néven még huszonkilenc regényt, Elbur Ford néven négyet, Kathleen Kellow néven nyolcat, Ellalice Tate néven ötöt, Anna Percival néven pedig még egyet publikált, továbbá írt öt történelmi esszét és három történelmi tárgyú gyerekkönyvet is.

(1) Én legjobban a kissé talán ismétléses szövésű, mégis letehetetlenül mesélő történelmi regényeit kedvelem igazán: Philippa Gregory vagy Robin Maxwell mára elképesztően népszerűvé vált Tudor-regényfolyamai olvasása közben például jó megpihenni Jean Plaidy Tudor-könyveivel, főleg, mivel szakirodalmomra építő, egyébként még a hetvenes években írt regényei egy-egy fél sora is könnyedén cáfolja azt a nagy hévvel felépített alternatív történelmet törvénytelen gyerekek, keserű ifjúkorok és titokzatos gyilkosságok soráról, melyek frissen felfedezett botrányként jelennek meg a ma írónőinek könyveiben. A Victoria Holt-regények közt pedig kakukktojás az Ellenségem a királynő és A királyné vallomása: előbbi I. Erzsébetet, utóbbi Marie Antoinette-et mutatja be, egészen Plaidysen-történelmien: ezeket is nagyon szeretem.

Ez a regény számomra most már örökre a nyaralást fogja jelenteni. Mi mást is tehetne az a könyv, amit csak az utolsó percben, váratlanul kiválasztva és sietve rakodtam be az utazótáskámba, hogy elkísérjen, mégis, már a nyaralás első napján megszólított?

Épp túl voltam egy jó társaságban elfogyasztott ebéden, az igéző aromájú insalata capresén, amikor délutáni pihenőre térve folytattam Brunetti felügyelő nyomozását az 50. oldalon, épp ezzel: „ – Caprese? – kérdezte a Paola előtt lévő paradicsomszeletekkel körberakott tál felé tekintve. – Oh, a szuperzsaru – mondta Paola egy további paradicsomért nyúlva. – Meglát egy kellő távolságra egymás mellé helyezett paradicsomszeletekkel teli tálat, amelyen a rések közé éppen be lehet csúsztatni egy-egy szelet mozzarellát, szemfülesen észreveszi a friss csokor bazsalikomot, ami a hűséges feleségétől nem messze álló pohárban zöldell, közvetlenül amellett a kistányér mellett, ahol friss mozzarellagolyók pihennek. És akkor összerakja a részleteket, majd villámcsapásszerűen belehasít a felismerés, hogy insalata caprese lesz vacsorára.” Pusztán ennyi olvastán is muszáj volt megszeretnem a könyvet.

Márpedig Donna Leon, az amerikai írónő és angolprofesszor velencei detektívregénye a legkevésbé sem csak egy könnyed gasztrokrimi élményét nyújtja. A címben szereplő névtelen egy ismeretlen férfi, akinek holtestét a velencei rendőrség jó ideig képtelen azonosítani. Ráadásul sokan még csak beszélni sem hajlandóak róla, mivel az összevert arcú férfihulla piros női ruhában, csipkés női fehérneműben, lábán kihívó, magas sarkú cipőkkel kerül elő a női prostituáltak egyik vadászhelyének közeléből. Ki lehetett a névtelen transzvesztita? Miért ölhették meg? Igazság szerint a velencei rendőrséget kezdetben egyáltalán nem izgatja a kínos, többek által undorral kezelt ügy. A csendes, okos, intelligens Brunetti felügyelő azonban lelkiismeretesen indul el a legkisebb nyomon is, miközben felteszi azokat a kérdéseket, amivel már kollégáinak is kezdeniük kellett volna a nyomozást. Hogyan került egy férfiprostituált a nők terepére? S egyáltalán, a piros női öltözéken kívül mi támasztja még alá, hogy valóban kurváról van szó? Minél több a kérdés, annál meglepőbbek a válaszok, melyek segítségével végül nyakig merülhetünk a velencei gazdagok és híresek ügyeibe, míg elérünk az egyszerre izgalmas és nyomasztó megoldáshoz.

A regény egyik nagy erőssége a hamisítatlan velencei hangulat, a másik pedig a nyomozó, Brunetti személye. Leon kiválóan ismeri a csodálatos olasz várost, hiszen évtizedeken át élt és oktatott ott. Könyve segítségével nem csak a turistacsalogató helyekre, de ismeretlen sikátorokba, békés családi házakba és az üzleti élet színtereire is bekukkanthatunk. Brunetti pedig, az értelmiségi, jogot tanult, de rendőrfelügyelőként dolgozó főszereplő igazi telitalálat. Okos: szabadidejében ókori klasszikusokat olvas Xenophóntól Homéroszig, és egy angolprofesszort vett el, Paolát, aki a férje mellett Henry James összes műveivel él együtt. Emberi: imádja a feleségét, aggódik a lányáért és a fiáért, utálja az apósát. Kispolgár-polgár: például büszke a lakására, amely gyönyörű, de majdnem száz lépcsőn kell felmászni hozzá. Életszerető: imád enni, élvezi az italokat, szereti Velence utcáit, és ideális a kapcsolata a feleségével. Végül intelligens és töprengő: nem csak akkor, amikor nyomoz, de akkor is, amikor beszélget, gondolkozik vagy próbálja a tetteit etikai távlatból szemlélni. Amint megismertem, egyik kedvenc nyomozómmá lépett elő: van benne valami barátságosan emberléptékű, amitől nagyon meg lehet kedvelni remekül kitalált személyét.

A névtelen velencei tehát kiváló kikapcsolódás, hiteles detektívregény egy megnyerő nyomozóval, de – egyszerűen – jó olvasmány is. Nehéz letenni, sajátos hangulattal bír, s a gyors lélegzetű krimitörténet mögött olyan kérdéseket feszeget, mint például az, hogy miként viszonyulunk a prostitúcióhoz, hogy mennyire tudunk toleránsak lenni a homoszexualitással kapcsolatban, illetve, hogy ha meghatároztuk viszonyunkat és toleranciafokunkat, esetleg nem hazudtunk-e magunknak?... Leon leplezetlen őszinteséggel, csipetnyi cinizmussal és mély emberismerettel teli tükröt tart az átlagemberek elé: miközben elszórakoztat és lebilincsel a nyomozással, s azzal, hogy mindezek a szinte ismerős átlagemberek nem itt, nálunk, hanem a csodás Velencében élik az életüket.

Donna Leon a mai napig huszonkét könyvet írt a lagúnák városának bűnügyeiről. A névtelen velencei a harmadik volt a sorban, de semmit sem öregedett. Viszont jó magyar fordításának köszönhetően ideális első ismerkedés lehet Brunetti felügyelő világával: bízom benne, hogy minél több olvasót rabul ejt majd – ahogy velem is megtette.

Az írónőről és összes műveiről, vitázva: Vita Velence felett - Donna Leon
A cikk az Ekultura.hu-n: Donna Leon: A névtelen velencei
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
A részlet Bíró Júlia fordítása. A szerző képei innen, innen és innen.

Sokáig gondolkoztam, minek is nevezhetném a fiatal líbiai író, Hisham Matar regényét, a Férfiak földjént. A gyerekkor könyvének? A kiábrándulás történetének? Afrikai Előttem az életnek? Megrázó, kegyetlen kisregénynek a mindenkori diktatúrákról? Vagy az anyák dicséretének? Különös könyv ugyanis: könnyű végigolvasni, de nagyon nehéz megszabadulni a hatásától. Élvezetes olvasmány, mégis rettenetes történet a majdnem-jelenből: a Kadhafi-rezsim Líbiájáról.

A szerző, Hisham Matar részben önéletrajzi elemekből építette fel hőse, a regény kezdetén épp kilencéves Szulejmán történetét. A cselekmény azonban sokkal általánosabb érvényű, s hiába van időhöz és helyhez, 1979-hez és Kadhafi Népi Szocialista Líbiai Arab Köztársaságához kötve, példázatként is olvastatja magát, melyben egy addig védettségben élő kisfiú fedezi fel a férfiak, az erőszak és az igazságtalanság felnőttvilágát.

Líbia valóban a férfiak földje, ahogy ez a címben is szerepel. A föld, ahol a nők adják az otthon melegét, őrzik a családot, és jelentik a menedéket, s ahol a nők élnek jogtalanságban és elnyomásban az őket körülvevő világ modern elemei (az autó, rádió, telefon vagy a nyugati ruhák) ellenére, miközben a férfiak – látszólag – szabadok. A férfiak feladata a politika, a tiltakozás, a szervezkedés és a felelősség viselése, a nőké a háztartás vezetése, a gyereknevelés, a pletyka és az, hogy elviseljék kapcsolatukat a férfiakkal, akár társként, akár szexuális tárgyként bánnak is azok velük. Ám ha a diktatúra és az elnyomás végigsöpör ezen a férfitársadalmon, megalázottá és tehetetlenné teszi, sőt, megsemmisíti a férfiakat, hirtelen a nőké lesz a teljes felelősség, s nekik kell biztosítani családjuk jövőjét, megóvni közösségüket és elviselni az életet a férfiak nélkül.

A kis Szulejmán világában ezért lesz központi és meghatározó az anya figurája. Azé a feleségé, aki boldogtalanságát gyógyszerek és ital mögé rejti, aki félönkívületben, modern Sehrezádként mesél a kisfiának férfiak sújtotta önmagáról, akit tizennégy éves, iskolába vágyó lányként adtak férjhez, aki a nászéjszakájából csak a rettegésre emlékszik (sikerül-e vajon előtte teljesen ismeretlen férjének vért fakasztania belőle, hogy igazolja szüzességét), aki már tizenöt évesen anya volt, akit nem ereszt az otthon négy fala, és akit férje még mindig jószerével kizár saját szervezkedő, harcos, politizáló életéből… Mégis ez az anya az egyik legszerethetőbb szereplő, aki lassanként a könyv tiszteletre legméltóbb figurájává válik: hiszen saját boldogtalanságát azzal igyekszik ellensúlyozni, hogy fiának mindent megad, s a legutolsó percig megkíméli a való világ borzalmaitól, férjét pedig akkor is képes szeretni és tisztelni, amikor azt már elárulták és megtörték. Nem minden asszony képes így viselkedni a történet világában, de a legméltóbbak, akiknek köszönhetően a férfiak földje megmaradt és megváltozott, igen.

A cím másik jelentése azonban emberek földje is lehet: s ahogy a könyv országa lassanként megszűnik férfiak földje lenni, úgy válnak a hatalom rettegő bábfiguráivá lakói, az emberek. Az emberség a másik dolog, amitől a diktatúra megfosztja az átlagembert. Amikor a televízióban közvetítik a pereket, s ahányszor reklámblokk következik, minden néző tudhatja, most kínozzák a beismerésre még mindig nem hajlandó vádlottat; amikor a sportpályán rendezik a kivégzéseket, s az ismerősök egymást keresik a tekintetükkel, hogy jelenthessék, ha valaki nem vonult ki leköpni és megvetni a haza árulóit; amikor kilencéves gyerekek kerülnek a választás elé, játsszanak-e korábbi barátjukkal, akinek politikai okokból hurcolták el az apját, vagy jobb inkább elkerülni – az ember elindulhat egy úton, ami saját emberségének megtagadásához vezet.

Ezért tragikus és felemelő a regény közösségének, a Tripoli szélén található, néhány házból álló Eperfa utca lakóinak története. Van köztük áruló és hős, megalkuvó és besúgó, megalázott mártír és önmagát feladó bajtárs, pletykás és butácska asszony és bölcs, szerény anya. S persze ott vannak a gyerekek, akik csak figyelik, ahogy a közösség széthullik: ki elköltözik, kit elűznek, ki jobb helyen nyer lakást, ki elmenekül. Az egész cselekményt – s ebben hasonlítható a könyv Ajar Előttem az életéhez – a kilencéves Szulejmán szemüvegén keresztül láthatjuk: az ő naiv, gyermeki nézőpontja leplezi le igazán mindenfajta elnyomó rendszer tragikus és riasztó vonásait.

Egyetlen kérdés vetődött fel bennem a könyv befejezésekor: az, vajon miért maradt meg egészen a regény utolsó, már a kilencvenes években játszódó fejezetéig az elbeszélés gyermeki hangja. Végül azt válaszoltam magamnak, talán azért a gyerek, a már nem létező kilencéves beszél a borzalmakról, mert ami történt, felnőttnyelven elmondhatatlan. Csak akkor vagy képes beszélni róla, felidézni és megbirkózni az emlékével, ha nem vagy egészen tudatában annak, mit is jelentenek a szavaid. A diktatúra logikus felnőttfejjel valójában elmagyarázhatatlan: s csak aki benne élt, az érti meg igazán, mi a szabadság.

A cikk az Ekultura.hu-n: Hisham Matar: Férfiak földjén
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Egy ködös, hideg és barátságtalan napon hajó fut ki Hamburg kikötőjéből valamikor a harmincas évek elején. A Polarlys úti célja a jeges, hideg és még barátságtalanabb észak, a norvég partok. Petersen kapitány, a tapasztalt tengerjáró tudja, hogy végighajózni a borús kikötők során az évnek ebben a szakában nem valamiféle kéjutazás, hanem puszta kötelesség és üzlet. Arra azonban senki sincsen felkészülve, hogy az utasok és a személyzet között egy bűnöző rejtőzik, s a kezdeti baljós előjelek rettenetes eseményeknek, erőszaknak, titkoknak és újabb bűntényeknek adják át a helyüket, amint a hajó elindul útjára…

Az elátkozott hajó a legtöbb bibliográfia szerint szerzője, Georges Simenon legkorábbi könyvformában megjelent műve volt. Benne a fiatal író egy látszólag közhelyes alapszituációt választott magának: a szinte kísértethajóként, megállíthatatlanul végső célja felé haladó tengerjáróét, amelyen a halál, a gyilkosság és a boldogtalanság szelleme utazik. Titkok, elhallgatások, gyilkosságok követik egymást a történetben, ahol a második áldozat mindjárt a hajón utazó detektív, így aztán a Polarlys zárt világába kényszerült civilek feladata lesz, hogy kinyomozzák, mi is történt pontosan Párizsban és a titokzatos utas kabinjában. Ahogy azonban azt már Maigret felügyelő kitalálójától megszokhatta az olvasó, ez a regény sem az egyszerű borzongatás könyve: hiszen akkor alaposan el is avult volna a születése óta eltelt nyolcvanhárom évben. Ehelyett ma is lebilincsel váratlan fordulataival, s utánozhatatlan hangulata, felkavaró érzelmei nagyon erősen hatnak arra, aki kézbe veszi.

Számomra például végtelenül szomorú, sőt elkeserítő regény volt Az elátkozott hajó: a félresiklott életek, elmulasztott lehetőségek, tragikus véletlenek és beteljesületlen szerelmek könyve. Tagadhatatlan, hogy kiváló és izgalmas krimitörténettel is rendelkezik – de ha valaki megkérdezné, mi maradt meg bennem a legjobban belőle, nem a gyilkos erőszaktevő üldözését, a pimasz fűtő rejtőzködését, a rejtélyes Katia titkolózását vagy a hajón elkövetett újabb gyilkosság leleplezését említeném. Ehelyett olyasmik jutnának eszembe, hogyan hatott rám a jelenet, amiben Petersen kapitány megérezte egy gyönyörű nő parfümillatát és teste melegét. Vagy hogy hogyan néztem borzongva a saját szobám sötét sarkába, amikor az egyik szereplő belépett a félhomályos, túlvilági hangulatú hajószalonba, ahol kialudt az egyik petróleumlámpa. Esetleg hogy mennyire sajnáltam a tizenkilenc éves Vriens harmadtisztet, aki félelmetesen másnaposan érkezett meg a hajó indulásakor, és rosszul volt a tengertől, mégis olyan tökéletes tisztként szeretett volna viselkedni…

A titokzatos hajó kiváló roman durs-regény, de szépszavú lélektani elbeszélés is. Erős és meglepő jellemábrázolása, egészen költői (és nagyon jól fordított) szövege, valamint szuggesztív képei sokak kedvencévé tehetik: bizalommal ajánlom azoknak is, akik a krimit különösebben nem szeretik, de örömüket lelik a jó könyvekben.

A cikk az Ekultura.hu-n: Georges Simenon: Az elátkozott hajó
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Finom indák, apró ecsetvonások, icipici képecskék. Leopárdok, darvak, delfinek, pillangók, sárkányok, nimfák, faunok, harlekinek, vadászok, szultánák. Pásztorjelenetek a ligetben, kicsi kínaiak, virágkompozíciók. Kékek, aranyak, vörösek, bíborok, zöldek, fehérek, mázak, lakkok. Mindebbe, a 18. századi európai porcelánfestészet mesés és különleges varázsvilágába vezet be Helena Marten új regénye, A porcelánfestő.

Az 1750-ben kezdődő történet főhőse, a fiatal, bátor és tehetséges művész, Friderike, aki olyan kor gyermeke, amikor mindent a férfiak uralnak, még a porcelánfestészet világát is. Miközben a legfeljebb elrajzolt kutyák festésére képes bátyja szalonokat látogat, mulatozik és learatja az elismeréseket, a család igazi porcelánfestője, a kishúg, aki bármit a fehér felületre tud álmodni, csak a sötét hátsó szobában, bátyja megbízásait teljesítve foglalkozhat álmával, a művészi porcelánfestéssel. Jövője a család tervei szerint mindössze annyi, hogy engedelmes és a háztartást kiválóan vezető feleség legyen. Amikor azonban Friderike másképp dönt, és elhagyja a szülői ház védettségét, egy új világ nyílik meg előtte. Fiúnak álcázva, Friedrich Christian néven kezdi meg vándorútját, amely a sikeres és tisztelettel övezett porcelánfestő-mesterség felé vezeti. Igaz, még a reszelőssé mélyített hang, a fiúruha, és a megszerzett, jól menő üzleti kapcsolatok sem menthetik meg az embert saját érzelmeitől. Friderike igen gyorsan találkozik az elsöprő és hatalmas szerelemmel. De vajon az olasz polihisztor és kalandor Giovanni-e számára az igazi?

Helena Marten nálunk kiadott előző regényében, A kávé illatában is egy energikus és különleges főhősnőt rajzolt meg, az özvegy Johannát, aki – annak ellenére, hogy a 18. század szülötte – képes a saját útját járni, s önálló vállalkozása, a családi kávéház segítségével sokaknak szerez az érzékekre ható, igazi (élet)örömöt. Friderike, a fiatalabb és kalandosabb életutat bejáró főszereplő története is hirdeti, hogy a nők tehetségét, különlegességét még a férfiközpontú századokban sem tudta teljesen elnyomni és elrejteni a kor: a merészség, elszántság és a szerencse az asszonyokat is hozzásegíthette ahhoz, hogy önálló, teljes életet éljenek, megvalósítva önmagukat.

A porcelánfestő azonban nemcsak lélektani regény és finom és fordulatos szerelmi történet, de az európai porcelánfestészet könyve is. A meisseni porcelán, a „fehér arany” diadalútja 1710-ben kezdődött meg: ekkorra sikerült Erős Ágost szász választófejedelem kutatóinak – többek közt egy vegyésznek és egy alkimistának, akik uruk börtönében dolgoztak titkos felfedezésükön – rájönni a kaolin égetési technikájára. Megalapították a ma is fennálló és méltán híres meisseni (meißeni) porcelánmanufaktúrát, ahol a kezdeti fiaskók után, a század közepére már Európa-szerte híres mintákkal dolgoztak, s az üzem híressé vált a chinoiserie (vagyis keleti, kínai mintára készült) és a Watteau festményeit porcelánba álmodó pici képeiről és finom porcelánszobrocskáiról is. A francia uralkodó támogatta sévres-i porcelánmanufaktúra azonban az 1750-es évekre Meissen komoly konkurenciájává vált: megindult az ipari kémkedés és a művészeti verseny. Ezekbe a kalandos időkbe vezet el A porcelánfestő: találkozhatunk benne rosszindulatú intrikussal, aki megkísérel mintákat lopni, és becsületes művésszel, akinek a neve máig fennmaradt, feltűnik benne a francia uralkodó, XV. Lajos és kegyencnője, a szép és okos Pompadour márkinő, ellátogathatunk féltucat valóban létező vagy egykor létezett fajansz- és porcelánmanufaktúrába, de megismerkedhetünk a német polgárvárosok békés, mégis zsivajgó életével is.


A monumentális regény cselekményéből engem leginkább a porcelán történetével kapcsolatos kalandok ragadtak meg – Friderike érzelmi választásaival már nem minden esetben tudtam egyet érteni. Egy azonban biztos, hogy a regény fogadótűzzel, bálokkal, vándorlással, intrikával, szerelemmel, politikával és sok-sok érzelemmel fűszerezett története sokaknak kellemes olvasmány lehet, akiket érdekel a történelem és mindaz, ami a régmúlt korok történetében emberi és örök.

A cikk az Ekultura.hu-n: Helena Marten: A porcelánfestő
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Képek itt, itt és itt.

2013-ban megkíséreltem ezen a listán feltüntetni az összes Magyarországon megjelent történelmi detektívregényt.

Tíz évvel később a bejegyzés - szerencsére, mivel nagyon sok ilyen kötet jelenik meg minden évben - olyan hosszúra nyúlt, hogy immár kezelhetetlenné vált. Ezért az egykori poszt jelentősen kibővült részletei 2024. januárjától kezdve hét külön bejegyzésben találhatók meg az alábbi linkeken.

Ha az érdekel, szerintem mi számít történelmi kriminek, vagyis mi alapján kerültek fel regények a listára, erről az alábbi posztban találsz információt:

A történelmi detektívregény szerintem - Történelmi krimik gyűjtőhelye 8.

Így amennyiben esetleg nem találod valamelyik kedvencedet a listáimon, érdemes ezt a bejegyzést megnézni indoklásként.

Az ókori Egyiptomban játszódó történelmi krimik - Történelmi krimik gyűjtőhelye 1.

Az ókori Hellászban és Rómában játszódó történelmi krimik - Történelmi krimik gyűjtőhelye 2.

A középkor idején játszódó történelmi krimik - Történelmi krimik gyűjtőhelye 3.

Az újkor idején játszódó történelmi krimik - Történelmi krimik gyűjtőhelye 4.

A 19. század első felében játszódó történelmi krimik - Történelmi krimik gyűjtőhelye 5.

A 19. század második felében játszódó történelmi krimik - Történelmi krimik gyűjtőhelye 6.

A 20. században játszódó történelmi krimik - Történelmi krimik gyűjtőhelye 7.

Utolsó frissítés: 2024.01.31.

Hatalmas, kékesen-aranyosan csillogó vízsáv a messzeségben. Aranyló búzaföldek, fehér házfalak, kanyargós ösvények. S a távolban az évszázadok óta büszkén álló piramisok. Ez Egyiptom i. e. 1250 táján, a hettitákat (legalább is saját maga szerint) legyőző, dicsőséges és dicsőségesen hosszú életű II. Ramszesz fáraó idején. Mint ahogy Tjaru félelmetes erődjének a fényben megcsillanó falai, Per-Ramszesz városának hatalmas jubileumi csarnokai, Junu (Héliopolisz) égbe törő napobeliszkjei, Deir el-Medina szorgalmas munkásfalujának zsongása, Ahet-Aton szellemvárosának tökéletes, bűnös kihaltsága, a karnaki és luxori templomok közti szfinxsétány misztikussága, vagy az Opet ünnepre a Nílus partjára gyűlő, az istenek bárkáinak lelkesen integető és előttük leboruló tömeg jókedve is része ennek az Egyiptomnak. Ezt a valaha volt birodalmat mutatja be a múltba repítő útikalauz sorozat új kötete, az Ókori Egyiptom napi öt debenből.


A könyv különleges vállalkozás a hazánkban már négy korábbi kötetet számláló Utazzunk a történelemben! játékos útikönyvsorozatban, mivel ezúttal nem egyetlen várost ismerhetünk meg belőle, hanem egy egész ókori országban kalandozhatunk fel és alá. Megtudhatjuk, hogyan éltek, dolgoztak, ünnepeltek, temetkeztek az ókori egyiptomiak, mit tettek, ha szerelembe esetek, megbetegedtek, vagy háborúba kellett vonulniuk. Kiderül belőle, milyen volt az egyiptomi vallás, hogyan művelték a földet a Nílus partjain, mit tanultak, hogyan szórakoztak Egyiptom lakói több mint 3000 évvel ezelőtt. Választ kapunk a kérdésre: miért hívják a fáraót erős bikának? Milyen verssel volt érdemes udvarolni egy szűznek? Mennyibe került egy szamár, egy szoknya vagy egy korsó bor? Miről szólt az ékesszóló földműves meséje? Hogyan készült a biztos tippként ajánlott hajnövesztő szer? Miként lehetett védekezni a vízilovak és a krokodilok ellen? Hogyan épült egy piramis?

A szerző hiteles képet fest a sok-sok egyiptomi és görög forrás nyomán, sőt, szellemesen sokszor még azt is tudtunkra adja, amiről a korszak valódi tanúinak fogalmuk sem lehetett: például, hogy Egyiptomban csak 500 évvel II. Ramszesz halála után vertek először pénzérméket…


A kötettel egyetlen bajom volt csak. Összehasonlítva a korábbi négy, Rómáról, Athénről, Londonról és Firenzéről szóló társával, messze ez volt a legkényszerítettebben szellemes. Miközben Philip Matyszak és Richard Tames könyveiben a humor fűszerként szolgált egy remek történelmi lakomához, Charles FitzRoy, a Firenze-könyv szerzője pedig tényleg csak épp hogy alkalmazta, érezve, hogy a harsány röhögés nem minden témájához illik feltétlenül, Donald P. Ryannek sikerült teljesen elsóznia vele az egész felszolgált ételét. Annak ellenére, hogy Ryan egyiptológus, régész és számos könyvet írt már szakterületéről (szemben például (Lord) FitzRoyjal, aki „csak” idegenforgalmi szakíró), ebből az Egyiptom-útikönyből valami különös, bántó lenézés bontakozik ki az ókori egyiptomiakkal kapcsolatban. Olyasmi, ami eddig egyik szellemes, ironikus útikalauzra sem volt jellemző. Ha bármely ma is létező népről ilyen lekezelő, semmibe vevő jellemzést engedne meg magának egy valódi útikönyv, az akár diplomáciai bonyodalmakhoz vezethetne. Ryan szerint az ókori egyiptomiak korruptak és legalább is komplett idióták lehettek, akik mindent rosszul csináltak. Lehet, hogy ez a stílustörés irónia próbált lenni, lehet, hogy utalás lett volna arra, ami valóban kiderül a forrásokból: hogy az egyiptomiak saját országukat tekintették a tökéletesség földjének, s időnként igencsak lenézték a külföldieket. De vajon melyik mai ország népe jobb ennél? Mindenesetre ez a nem túl szerencsés, túl szlenges és kevéssé humoros stílus nem tudta úgy megkedveltetni velem ezt a könyvet, mint a testvéreit.


Ugyanakkor kérek mindenkit, felejtse el fenti fanyalgásomat! Hiszen valószínűleg csak túl sokat kívántam, hisz az első négy kötet igen magasra tette a mércét. A magam részéről alig várom, hogy a sorozat folytatódjon magyarul is, hiszen a britek már olvashatnak kötetet a gyarmati Új-Angliáról (napi öt shillingből), a Vadnyugatról (napi öt petákból) és a szultánok Isztambuljáról (napi öt gurusból), utóbbit Charles FitzRoy, a Firenze-kötetet jegyző szerző írta.


Addig is mindenkinek ajánlom az Ókori Egyiptom napi öt debenbőlt: a lehetőségekhez képest stílusos és lektorált magyar szövegével, látványos térképeivel, 60 fekete-fehér és finomságával a Viktória királynő-korabeli bédekkerek rézmetszetes illusztrációit idéző rajzával, s 12 színes képével, melyek közül négy kifejezetten a könyv számára készült, varázslatosan szép rekonstrukciós rajz a karnaki templomról, az Abu Szimbel-i templom Ramszesz-szobrairól, Hatsepszut szépséges völgytemplomáról és a marhák tereléséről.

Nem is lehet mással zárni a kötetről szóló ismertetést, mint a legfontosabb szerencsekívánással, amit a benne szereplő Hasznos kifejezések tárából tanultam: Imi di-tu-en-ten anh, udzsa, szeneb! Vagyis élet, üdv és egészség!


Linkek
Utazzon a történelemben! - A Scolar kiadó Útikalauz-sorozata
Philip Matyszak: Antik Róma napi öt denariusból
Philip Matyszak: Antik Athén napi öt drachmából
Richard Tames: Shakespeare Londonja napi öt garasból
Charles FitzRoy: Reneszánsz Firenze napi öt forintból

A cikk az Ekultura.hu-n: Donald P. Ryan: Ókori Egyiptom napi öt debenből
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
A képek Szennedzsem Deir-el Medina-i sírjából vannak. Az utolsó kép, amelyik a kedvencem, sajnos ma már csonka: a látogatók kiütötték belőle a legkisebb fiú fejét...
Fotók innen, innen, innen, innen, innen.

A vérszomjas Kálí istennő titokzatos és halálos indiai kultuszáról, egyáltalán, a brit gyarmati Indiáról életemben először Jules Verne Nyolcvan nap alatt a Föld körül című hírneves regényében olvastam. Azóta is érdekel a téma, s nagy örömmel merültem el az olyan kötetekben, mint például Rudyard Kipling Kimje, amelyek hitelesen, mégis költőien tudtak mesélni a szerelem, a varázslatok és mítoszok és a sötét szegénység földjéről, a 19. századi Indiáról. Érdeklődésemet követve jutottam el a Kelet Kiadóhoz, amely kiválóan fordított művekkel igyekszik megismertetni a magyar olvasókkal is a Kelet világát. Így figyeltem fel John Masters Fojtogatók című regényére is: bár először nem tudtam, fikcióval vagy valódi történelmi események regénybe foglalásával állok-e szemben, s azt sem, misztikus, romantikus vagy inkább krimis könyvet veszek a kezembe, azonnal bizalmat szavaztam neki. A regény azonban minden várakozásomat felülmúlta: izgalmas volt, megrázó, fordulatos és hiteles.

Káli egy 19. századi festményen

Az összeesküvés és bűnténysorozat, amelynek leleplezését a kötet elmesélni, valóban létezett. A thagí (ismerős angol átírásával thugee) szekta tagjai Kálí istennő pusztító formáját imádva emberek százait gyilkolták meg a 18-19. században, az elhagyatott utak szélén lesben állva, mesterien használva a rúmált, vagyis a fojtókendőt. A külvilág számára förtelmes orgyilkosok voltak, önmagukat viszont vasakaratú, fanatikus hitvallók csoportjának látták, akiknél az árulás vagy a megtántorodás, az elrémülés a tettektől halálos véteknek számított. Egyes becslések szerint a thagok működésük ideje alatt több mint egymillió indiait gyilkoltak meg, hogy Kálí boldog legyen. A vérengző szektát az Indiai Rendőri Szolgálat ügynöke, William Henry Sleemann számolta fel az 1830-as évekre. A vakmerő brit úriembernek köszönhetően több mint 1400 gyilkost sikerült elfogni: közülük volt, aki egymaga több mint kilencszáz undorító gyilkosságot vallott be. A leleplezéshez azonban nemcsak rendőri és katonai erőkre, hanem rengeteg leleményességre és az indiaiak kultúrájának és szokásainak pontos ismeretére is szükség volt.

A rúmál használói (19. századi festmény)

A Fojtogatók ebből a szemszögből meséli el a történteket, fiktív köntösbe bújtatva. A főhős itt William Savage, a fiatal és reményteli pálya előtt álló katona és hivatalnok, aki elhatározza, hogy tesz valamit a thagí garázdálkodása ellen. Miután alig él túl egy támadást, életcéljává válik, hogy felszámolja a borzalmak kultuszát. Ez azonban azt jelenti, hogy el kell hagynia az európaiak világát: Maryt, a mellette apja tiltása ellenére mindvégig kitartó szerelmét, a katonai és hivatalnoki karriert, az egész gyorsan és logikusan gondolkodó, modern világot. Ha el akar jutni a legnagyobb titkok és rejtélyek megoldásához, indiaivá kell változnia, s nemcsak a külsejében, de a gondolkodásmódjában is. Átkerül egy világba, ahol egy utazás évekig is tarthat, ahol a szavaknál sokkal fontosabbak a jelek, a benyomásoknál pedig többet jelent a néma szemlélődés. Álcázza magát, beépül a thagí legsötétebb mélyébe, s nem támaszkodhat másra, mint indiai barátaira. De vajon ki közülük a szövetséges és ki az ellenfél, ki az áruló és ki a segítő? Kálí istennő sötét birodalmában senki és semmi nem az, aminek látszik…

Thagí lakoma (egykorú brit újságrajz)

Rettenetes tömegsírok és elhagyott falvak, dalok a lótuszvirágról és fojtogatás a tűz mellett, hallgatózás és menekülés kavarog a regény kaleidoszkópjában, drágakőfutárok és vöröskabátos katonatisztek, alázatos faluelöljárók és minden hájjal megkent gonosztevők lépnek elénk, hogy a végén kiderüljön, mit sikerül elérnie Savage-nek, s milyen árat fizet érte. Közben alaposan beleláthatunk kelet és nyugat kultúrájának érintkezéseibe és összeütközéseibe is. Savage például igyekszik rávenni egy fiatal özvegyet, hogy ne lépjen máglyára férjét követve, vagyis utasítsa el a szatí ősi szokását. Csakhogy a helyzet nem ilyen egyszerű! „Egész indiai élete során megpróbált azzal az automatikus visszatetszéssel gondolni a szatíra, mint keresztény honfitársai. Ez részben sikerült is, de valahol a felszín alatt mindig ott ragyogott némi tisztelet és elismerés is. (…) a feleség lelke, mely a férj lelkének része, már nem találja helyét a földön, csupán üres, lakatlan porhüvely, mely a hideg szelek játéka, s csak akkor élhet megint, ha teste csatlakozik a férjénél levő lelkéhez. Van ennél szebb gondolat? (…) De mi van, ha a feleség fiatal, vagy ha nem szerették egymást?”

Káli diadala (19. század)

Ahogy Savage még az ilyen, az olvasó számára általában egyértelmű problémát (lásd Verne regényében: az özvegyet meg kell menteni!) is több szempontból próbálja szemügyre venni, úgy John Masters (1914-1983) regénye is igyekszik teljes képet rajzolni Indiáról és az indiaiakról. Az író, a brit hadsereg egykori alezredese saját tapasztalatait is felhasználva olyan történelmi regényt alkotott, ami sokkal több egyszerű kalandtörténetnél: filozofikus, költői és – igaz. Bevezet egy ismeretlen és különleges világba, amely mára a múlt ködébe burkolózott. Ám képzeletben még mindig izgalmas felkeresni.

A cikk az Ekultura.hu-n: John Masters: Fojtogatók - Kálí istennő szolgái
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
A képek lelőhelye: itt, itt, itt és itt.

„Van-e még egy város Itáliában, de akár az egész világon, amely nagyobb biztonságban érezheti magát a falai között, amely büszkébb lehet palotáira, amelyet több templom ékesít, épületei gyönyörűbbek, kapui lenyűgözőbbek, terei számosabbak, utcái vidámabbak, lakói kiválóbbak, polgársága dicsőségesebb, gazdagsága kimeríthetetlenebb és földjei termékenyebbek?” – kérdezi a könyvben idézett egyik forrás szerzője az utazót. A város, az Utazzon a történelemben! játékos útikönyvsorozat új főszereplője a reneszánsz Firenze.

Be kell valljam, nagyon irigylem az idézet szerzőjét, s azt hiszem, sok magyar irigyelheti. Nemcsak azért, mert a humanizmus és az emberközpontú új művészet egyik itáliai székhelyén volt módja élni, Ghirlandaio, Brunelleschi, Ghiberti, Botticelli, Luca della Robbia és Donatello városában: hiszen abban az évben, 1490-ben, ahová a Reneszánsz Firenze napi öt forintból című kötet képzeletben elrepíthet minket, Magyarországon is virágzott még a Mátyás-féle udvari reneszánsz, s szerethető és gyönyörködtető volt az érett gótika is. Még csak nem is azért, mert az, amit a szerző megcsodált, ma is megtekinthető, nem sodorták el a hazánkban egykorvolt emlékekhez hasonlóan támadások, háborúk, pusztítások. Nem. Azért irigylem őt, mert ennyire szeretni tudta a városát, ennyire képes volt érte lelkesedni, ennyire bízott abban, hogy firenzeinek lenni káprázatos dolog, kitüntetés, öröm. Ráadásul tette mindezt abban a városban, ahol a tiszta köztársasági államforma többé-kevésbé elbukott, s az állam a Medici-család hol jótékony, hol önző, de mindenképpen kvázi fejedelmi uralma alatt volt kénytelen működtetni önmagát. Abban a városban, ahol már prédikált Savanarola, a fanatikus dominikánus szerzetes, könyvégetések és világvégevárás szervezője, s amely még csak 12 évre volt a véres Pazzi-összeesküvés leverésétől, de már csak négy évre a polgárháborútól és a Mediciek elűzésétől… Mindennek ellenére a lelkesedés indokolt, a büszkeség megható. Bárcsak én is így tudnám szeretni a városomat!


Az útikönyv szerzője, Charles FitzRoy is láthatóan rajong Firenzééért. Kötetében mindent, de mindent megtudhatunk a városállamról. Szerepel történelmének minden nagy eseménye, a leghíresebb, szinte celebstátuszú lakóinak névsora, a firenzei polgárok mindennapi életének rendje és a vallási és világi ünnepek felsorolása. A legizgalmasabb fejezetek azonban azok, amelyek a firenzei és a toscanai, Firenze környéki legszebb látnivalókat mutatják be a felejthetetlen kupolájú Dómtól a felbecsülhetetlen értékű műgyűjteményt rejtő Medici-palotán és a Fra Angelico kifestette San Marco kolostoron át a Masaccio képeit őrző Brancacci-kápolnáig és a romantikus hídig, a Ponte Vecchióig. Képzeletben eljuthatunk Arezzóig, hogy megcsodálhassuk a méltatlanul elfeledett Piero della Francesca festményeit, Cortonába, ahol templom épült a kőfejtő fölé, Pratóba, ahol a Szent Szűz övét őrzik féltett ereklyeként, Luccába, ahol a székesegyházban tárolnak egy olyan fakeresztet, amelyet állítólag a bibliai Nikodémus faragott ki, Pizába, a Gioco del Ponte nevű hadijáték városába, vagy épp Sienába, ahol a karcsú Mangia-torony magasodik a Campo fölé…

A látványok, képek, épületek, freskók és szobrok hatását számos érdekes anekdota, mulatságos idézet, izgalmas apróság egészíti ki. Megtudhatjuk, miben különbözik a toszkán nyelvjárás a többitől, mit jelképeznek az esküvői gyűrűk, hogyan létezhettek nem afrikai rabszolgák egy újkori európai városban, melyik művész milyen művésznevet választott magának és miért, hogyan találták ki a sokak szemében Firenzét jelképező forintot, s mennyit ér, vagy hogy hogyan kell öltöznie egy firenzei kurtizánnak és miért járhat mégis templomba… Beláthatunk egy egyszerre távoli és idegen, mégis rokonszenves és modern társadalomba, ahol a Medici-család főkönyvét a következő felirat díszíti: „Isten és a haszon nevében”, s ahol a híres szobrász, Donatello e szavakkal adakozott egy koldusnak: „Nem Isten nevében, hanem azért, mert szükséged van rá”.

Bár az útikönyv hangja ezúttal kevésbé ironikus, mint a Róma, Athén és London kötetekben, a 15. századi Firenze világának sok-sok csodája így is elkápráztat. A Scolar kiadó magyar fordítása (Jutai Péter munkája) ismét pontos, magabiztos és szakszerű, s ha becsukjuk a könyvet, örömmel gondolhatunk rá, hogy nem csak sok dolgot megtudtunk Firenzéről, de jól is szórakoztunk. Egyetérthetünk a város egy másik rajongójával: „Firenze közvélekedés szerint a legfinomabb és leggyönyörűbb város – nem csak a keresztény világban, hanem az egész földkerekségen”.

Linkek
Utazzon a történelemben! - A Scolar kiadó Útikalauz-sorozata
Philip Matyszak: Antik Róma napi öt denariusból
Philip Matyszak: Antik Athén napi öt drachmából
Richard Tames: Shakespeare Londonja napi öt garasból
Donald P. Ryan: Ókori Egyiptom napi öt debenből

Képek: Luca della Robbia Madonnája, Firenze reneszánsz látképe, Fra Angelico Angyali üdvözlete, Botticelli Angyali üdvözlete és Ghirlandaio csodálatos képe az öregségről, a Nagyapa és unokája.

A cikk az Ekultura.hu-n: Charles FitzRoy: Reneszánsz Firenze napi öt forintból
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Úgy döntöttem, hogy szamuráj leszek.

Nem régi elhatározás volt ez. Csak annyi kellett hozzá, hogy belekezdjek A japán harcos nem hivatalos kézikönyvébe, a Buke monogatariba, melyet a nagy tudású Umavatari Bógjú (1549-1615) írt, s azonnal kedvet kaptam hozzá, hogy rátérjek e nemes életpályára… A bölcs szerző és kiváló katona a második Tokugava sógun, Hidetada parancsára foglalta össze az ifjú szamurájok számára, mit is kell tudniuk „mesterségükről”: hogyan él és hal, hogyan tanul és művelődik, miként harcol és főleg, miért egy valódi japán harcos. A kötet 1615-ben született meg, abban az évben, amikor a Tokugavák végképpen győzelmet arattak ellenségeik felett Oszaka bevételével, és újraegyesítették Japánt. Maga Umavatari Bógjú is ebben a nemes évben halt meg, talán, ahogy szerette volna, a harcmezőn, maga is kivéve részét az oszakai diadalból.

Illetve… a könyvet természetesen Stephen Turnbull írta, a japán hadtörténet egyik legjobb és legszellemesebb ismerője, brit professzor, utazó és több mint harminc hadtörténelmi kötet szerzője. Magyarul is több műve olvasható, az én nagy kedvencem a Női szamurájok (1184-1877) volt, eddig. Most viszont átvette a helyét ez a kötet, amely humoros és szórakoztató, ugyanakkor hiteles, alapos és nagyon szép is.

A szerző végigvezeti az érdeklődő olvasót az alapvető témákon – Japán történelmén és földrajzán 1614-ig, társadalmának felépítésén, a harcos öltözködésének, viselkedésének szabályain és a harcművészet fogásain –, s így teljes és pontos képet kaphatunk a szamurájok országáról, a középkori Japánról.

Mi az a sokat emlegetett busidó? Mi igaz abból, hogy a szamurájnak követnie kell a halálba az urát? Valóban léteztek szamurájnők, még úgy is, hogy asszony nem is lehetett szamuráj? Milyen részekből állt egy szamuráj páncélja? Miért volt hasznos a szarvakkal díszített sisak és a kiengedett haj csata közben? Hogyan kellett vívni a kézifegyverekkel, s mi különbözteti meg a naginatát a nodacsitól és a bokkent a tantótól? Használhatott-e egy szamuráj lőfegyvert? Milyenek voltak a korabeli táblajátékok és járhatott-e egy szamuráj színházba? Hogyan kell levezetni egy teaszertartást? Melyek a seregtoborzás lépései? Hogyan lehetett bevenni egy korabeli várat?

Miközben választ kapunk a fenti kérdésekre, s még több tucatnyira, rengeteg csipkelődő megjegyzést is olvashatunk, melyek vidámmá teszik a kalandozást. Kiderül például, melyik az öngyilkosság 14 ajánlott módszere: közöttük is első a szeppuku, avagy hasfelmetszés. Erről már mindenki biztosan hallott, de vajon figyelmeztették-e már arra is, hogy közben érdemes előrehajolni? Ugyanis: „Hogy nézne ki egy hanyatt fekvő öngyilkos?” Arra az alapkérdésre is választ kaphatunk, csata közben „Érdemes-e gyalogosok levágott fejét gyűjteni?” A válasz ugyan igen, hisz ez nemes szamurájszokás, de a szerző figyelmeztet Hódzsó esetére, akire fejmegtekintés közben tört rá az ellenség, s le is győzte. Vagyis: „Esetleg hasznosabb további fejek levágásával foglalkoznod, mint a már levágottak rendezgetésével.”

Kellemesebb témák felé fordulva, megtudhatjuk azt is, mi az, amit semmiképpen sem szabad felvenni egy szamurájnak: domborműves páncélt („Most mondd meg őszintén, mi a fontosabb, hogy a páncél jól mutasson, vagy hogy elakadjon benne a puskagolyó?”), vastag lábszárvédőt és medvebőr csizmát („mert az annyira Kamakura-kori”), valamint látványos díszsisakot („ilyenben nem lehet harcolni”). A szerző figyelmeztet arra is, hogy az igazi japán szamuráj nem dohányzik: „Úgy hallottam, hogy a dohány egy Amerikának nevezett földön terem. A dohány emberre gyakorolt hatásából ítélve biztosra veszem, hogy ha mi, japánok valaha is összeakadunk amerikaiakkal, biztosan teljesen haszontalan embereknek fogjuk őket találni.” Végül kiderül az is, hogy a Japánban élő idegeneknek különösen kellemetlen a szaguk, a hollandoknak pedig ráadásul van „egy igen gusztustalan ételük is, amit sajtnak neveznek”.

Összefoglalva: ha nem szeretnénk nemes szamuráj helyett „léha és hitvány teremtések” lenni, ha érdeklődünk a korabeli Japán (és Korea és Kína) történelme és kultúrája vagy a harcművészetek iránt, vagy csak nagyon várjuk már a 47 rónint – ez a nem hivatalos szamurájkódex kiváló választás lehet, hogy egy jót olvassunk. Árokszállásy Zoltán remek fordítása, melyet a japán kultúra igazi ismerője, Gy. Horváth László lektorált, a garancia arra, hogy ebben a könyvben minden szakszerű és megbízható lesz, még a nevek és szavak átírása is. Aki pedig csak a szép köteteket szereti, szintén elégedett lehet, hiszen a könyvet tizenhat oldalnyi színes képmelléklet, s minden oldalt apró fametszetek sora díszíti.

Nem is lehetne mással befejezni az ajánlót, mint egy idézettel a sógun tollából: „Olvasd el a könyvet, ifjú, szamuráj, hogy méltóképpen foglalhasd el helyedet Oszaka harcmezején!” Csatára fel!

A cikk az Ekultura.hu-n: Stephen Turnbull: Szamurájok – A japán harcos nem hivatalos kézikönyve
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
A képeken Tomoe Godzen, a legendás szamurájhősnő, Genkuro Josicune és két harcoló szamuráj japán fametszeteken.