Olvasok, csak olvasok
Hosszú ideig nem volt időm írni a blogomat: egy dologgal azonban nem hagytam fel. Az olvasással. Valójában talán ezért is nem posztoltam sokáig: hiszen ha kevés az időm, és választani kell, olvasom-e a könyveket, vagy írok róluk, természetesen mindig az elsőt választom. Kétlem, hogy sokan másképp tennének. Most azonban kivételesen írni van kedvem, mégpedig arról, mit, mikor, miért, mióta és hogyan olvasok.

A könyvek az életem nagyon fontos részét adják. Nagy szeretettel és állandóan bővítem a könyvtáram, s azt hiszem, ez az idők kezdete óta mindig is így volt.

Az első olvasmányok

Már pici koromtól voltak saját könyveim, vagyis a lapozgatós, hajtogatós, nézegetős könyveket külön polcon tarthattam, és tisztában voltam azzal, hogy az enyémek. Épp ezért vigyáztam is rájuk, s ma is megvannak. Emlékezetem szerint sosem piszkoltam össze, téptem szét, netán ettem meg könyvet. Igaz, van egy időszak, amikor a kisgyerek mindent a szájába szeretne tömni, hogy megtapasztalja, de nem hiszem, hogy ezt a késztetést még meg is kell erősíteni rágható műanyag könyvek vásárlásával, ahogy néhány családban láttam. A gyerekek okosak, ami rágható, meg is rágják. Ezzel szemben bármilyen pici és ügyetlen az ujjuk, nagy odafigyeléssel tanulják a gondos lapozást: emlékszem, én nagyon büszke voltam, amikor sikerült elérni, hogy önállóan fordítsam az oldalakat.

Két kedvenc gyerekkönyvem Bálint Ágnes Bari-bari báránya (aki alig áll a lábán) és ennek testvérkönyve, a Hol a cica?, amelyik egy kedves, türelmes kutyáról szól. Utóbbi érdekessége, hogy pont úgy néz ki, mint egy "igazi" könyv, ugyanis nem fekvő, leporello, hanem álló formátumú. Igaz, bármennyire is állatos-fényképes képeskönyvekkel indult az olvasókarrierem, sajnos nem lettem nagy állatbarát.

Ezzel szemben vers- és mesekedvelő igen: imádtam hallgatni az A part alatt kezdetű verset, Weöres Sándor Vásárát, Bóbitáját és a Ha a világ rigó volna verseit. Két kedvenc mesekönyvem pedig a Rónay György átdolgozta Grimm legszebb meséi és a családi örökség Benedek Elek-féle Világszép Nádszál kisasszony voltak. Mindig is szerettem és gyűjtöttem a mesekönyveket (pontosabban gyűjtötték nekem): vannak magyar (pl. az Illyés Gyula gyűjtötte Hetvenhét magyar népmese), francia, német, cseh, szlovák és a szovjet népek meséit tartalmazó válogatásaim is. Még ma is nosztalgiázom néha kedvenc meséimmel: ezekben mindenképpen vonzó királyfinak, kalandos történetnek kell szerepelnie. Sosem rajongtam a tanító állatmesékért, a csalimeséket pedig kifejezetten utáltam. (Ha kedvencet kell megnevezni, akkor a Rigócsőr királyfi, a Világszép Nádszál kisasszony, a Tündérszép Ilona és Árgyélus és Az aranyláncon függő kastély azok.)

A mesékhez és gyerekkönyvekhez pedig hozzátartoztak a rajzok is: Reich Károly, Róna Emmy és Füzesi Zsuzsa nevét egészen korán megtanultam, s egy rövid ideig meg voltam győződve róla, hogy minden olyan könyv, amit ők illusztrálnak, nekem való. Füzesi Zsuzsától a képeslapokat is gyűjtöttem, és meséket találtam ki a rajta lévő szereplőkkel. Róna Emmytől a kedvencem egyértelműen az Öreg néne őzikéje volt, Reich Károlyt pedig örömmel fedeztem fel újra a gyerekkönyvek és a tankönyvek illusztrátoraként is.

Olvasni kezdek

Már az óvodában megtanultam olvasni. Családom állítja, hogy valamiféle betűkártya spontán pakolgatása hozta ezt az eredményt három-négyéves koromban (senki sem akart megtanítani, csak így sikerült). Én mindössze arra emlékszem, hogy rájöttem, tudok olvasni. Természetesen hangosan, aminek nagyszüleim látták kárát: első olvasmányélményeimet legalább négy-ötször végighallgathatták, amikor náluk voltam, mivel már akkor is nagy újraolvasónak számítottam. Ekkor (öt-hétévesen) fedeztem fel a Delfin-sorozatot (a Kinizsi Pállal és A két kicsi hóddal), a Pöttyös könyveket (Szalay Lenke Mogyoró-történeteivel, a Kincskereső Pipitérrel és Dániel Anna Erzsébet királynéjával), majd a Csíkos könyveket (George Sand A kis Fadette-jével), valamint Vernét (a Grant kapitány gyermekeivel kezdve).

Mire meghaladtam a száz oldalakat és a hatodik évemet, szerencsére sikerült áttérnem a néma olvasásra és kifejleszteni egy mániát, ami - azt hiszem - ma is hatással van a sebességemre. Mivel "fogdosom" a könyveket lenn, a gerincüknél, nemcsak tartom őket, többeknél gyorsabban olvasok. Bár nem ugrom át sorokat, nem "gyorsolvasok" és semmit sem hagyok ki, egyszerűen hamarabb végzek, mégis teljes élménnyel: ennek óriási hasznát vettem az egyetemi kötelező olvasmányok abszolválásakor, s az is nagy nyereség, hogy így ugyanannyi idő alatt több könyvélményben lehet részem. A sebesség hátránya, hogy ha hosszabb időre elutazom, cipelhetem magammal az esti olvasnivalókat, s nekem nem elég egy újság a hosszú vonatútra, ha nincs társaságom.

Attól kezdve, hogy megtanultam olvasni, magam választottam ki az olvasmányaimat. Ez a rokoni körben sok problémát okozott: többen meg voltak győződve róla, rosszat tesz, ha "nem nekem való" dolgokat olvasok. Valószínűleg én voltam naiv, a házi könyvtárunk csodálatos vagy épp az ízlésem kiváló:): egyetlen egyszer sem futottam bele olyan könyvbe, amely lelki törést okozott volna bennem. (Nem sok ilyet tudok egyébként elképzelni: ha például hétévesen kemény pornóba vagy horrorkönyvbe ütközöm, bizonyára megvisel, de mivel családunkban ma sincs ilyesmi, semmi veszély nem fenyegetett.) A szabad válogatás viszont óriási öröm volt: két családi könyvtár, és a világon "minden" könyv csak rám várt.

Sokat segített, hogy figyeltem a szerzők, kiadók, sorozatok nevét. Ha tetszett egy Usborne gyerekenciklopédia, egy Jókai-kisregény (A nagyenyedi két fűzfával kezdtem), vagy Bálint Ágnes egy könyve (örök kedvenc a Tündér a vonaton, s kisebb koromból a Mazsola), megnéztem a boltban, van-e még ilyen. Amikor olvasni kezdtem, csodák csodája számos helyen nyílt antikvárium a közelünkben, ahol állandó vásárlója lettem a Csíkos, Pöttyös, Delfin- és más kalandos sorozatoknak. Ez nem változott: ma is a beszerzéseim legalább hetven százaléka antikvár, olcsóbb, használt könyv: ha tudom, mit szeretnék, hajlandó vagyok várni rá, amíg kedvezőbb áron kapom meg. (Ennek az oka, sajnos, nem a zsugoriság...)

Kamaszkori olvasmányok

A könyvek pedig csak jöttek és jöttek. Még szívesen olvastam meséket, amikor az első történelmi kalandregényeket (amilyen a Rákóczi hadnagya, a Hajdúkaland vagy a Divényi történet) és indiánregényeket (Karl May, Thomas Mayne Reid, Cooper) megszerettem. Már túl voltam sok ifjúsági kalandregényen, de még csak kilencéves voltam, amikor először olvastam Walter Scottot (az Ivanhoe-t). Még örömmel gyűjtöttem a gyerekkrimiket (amilyen mondjuk a Vakáció a halott utcában), amikor elolvastam az első Agatha Christie-t (a Tíz kicsi négert).

A kötelezőkkel nem voltak gondjaim: az Egri csillagokat például elsősként olvastam először, a pad alatt (bár nem tudom, hogy gondoltam, hogy a nagyalakú kódexet nem veszi észre a tanítónéni), rám is szóltak, mert a szótagolásos olvasmányt persze nem tudtam folytatni, amikor felszólítottak (fogalmam sem volt róla, mit olvasunk épp az órán...). A Tüskevár már gyakorlott Fekete István-olvasóként ért utol, bár mindig is jobban kedveltem a Lutrát - mert azt én választottam olvasni.... Legutáltabb kötelező könyvem A Legyek Ura volt Goldingtól, akkor sem szerettem, most sem kedvelem, ráadásul össze kellett hasonlítani egyik kedvencemmel, Verne Kétévi vakácjával.

Kilencévesen olvastam az első Brontëket, de Jane Austennek várnia kellett még három évet - mivel ajánlották nekem, direkt nem olvastam el addig az Értelem és érzelemet. Tizenkét éves voltam, amikor (hosszú, izgalmas időszak alatt) először végigolvastam a Bibliát. Még általános iskolába jártam, amikor rátaláltam a kedvenc regényemre: Victor Hugo A nyomorultakjára, amit azóta is rendszeresen újraolvasok. Gimnazista koromban aztán érdeklődésből rengeteg olyan könyvet is elolvastam, amihez ma már semmi pénzért nem fognék hozzá (regényes festőéletrajzokat, Reymont Parasztokját, a Híd a Drinánt vagy épp Nyírő József számos művét). Bár ma már más az ízlésem, nagy szerencse, hogy ismerem ezeket a műveket anélkül, hogy most, már jóval kisebb kedvvel kellene őket megemésztenem. Tizenévesként viszont még óriási lelkesedéssel faltam fel őket. Ugyanakkor ebben az időben rengeteg szakkönyvet is elolvastam, puszta érdeklődésből, aminek később nagy hasznát láttam. Ekkortól eredeztethető a művészetek és főleg a festészet iránti amatőr érdeklődésem is: album nem maradt kinyitatlanul a környékemen.

Visszatekintve nagyon fontosnak tartom a tökéletes szabadságot, amivel egész gyerek- és kamaszkoromban az olvasás felé fordulhattam. Senki sem akart megtanítani olvasni, senki sem "villogott" velem, amikor véletlenül, és elég korán mégis olvasni kezdtem, senki nem szólt bele abba, mit olvasok, senki nem dugdosott előlem könyveket: ezzel szemben felolvastak nekem, majd rendszeresen könyvekkel ajándékoztak meg, és állandó mintát adtak, hiszen a családunkban mindenki olvasott és olvas ma is.

A könyvtár

Furcsamód egy dolog nem sikerült: megkedvelnem a könyvtárba járást. Mivel nagy becsben és rendben tartom a könyveimet, utálom a piszkos, mocsoktól ragadó, összefirkált, netán szakadt példányokat. Amikor kicsi voltam, még sokkal inkább ilyenek voltak a könyvtári példányok (ma már városunk könyvtára rengeteget javult e tekintetben). Sosem tudtam őket olvasás közben a magaménak érezni, s teljesen beléjük feledkezni.

Felnőtt ésszel már értem azt is, miért kellett az általános iskolával havonta könyvtárba mennünk és három könyvet kivenni egy hónapra ("olvasásra nevelés"), gyerekként azonban komoly beleavatkozásnak éreztem a saját életembe. Egyrészt már "felnőtt" könyveket (is) olvastam, mi viszont (logikus módon) a gyerekkönyvtárba jártunk az osztállyal, így nehéz volt olvasmányt találni. Másrészt egy hét alatt elolvastam a három könyvet, s mire egy hónap múlva eljött az óra, amikor be kellett számolnunk az élményeinkről, én már sokkal szívesebben beszéltem volna arról, amit épp akkor olvastam. Harmadrészt épp az olvasás korlátlan szabadsága szűnt meg, amit annyira szerettem.

Nem vagyok biztos benne, hogy a fenti módszer jó volt. Talán inkább érdekfeszítő könyvek listáját kellett volna ajánlani, s egyenként beszélgetni a gyerekekkel az arról elolvasott egy-két könyvről, hogy ne házi feladat és beszámoló jellege legyen a dolognak: ami kötelező, azt nem szeretjük. Ha pedig nem szeretjük, hogyan leszünk olvasók?

Sajnos a könyvtár ma is inkább csak a munka, a kutatás helye számomra: olvasni otthon szeretek, a saját könyvemből. (Kevés az olyan könyvtár, talán néha a Szabó Ervin, ahol lehet találni békés, háborítatlan magánzugot az olvasáshoz...) A könyvtári műveket csak kipróbálásra viszem haza, amelyik nagyon tetszik, igyekszem inkább megvenni magamnak. Egyik idei újévi fogadalmam volt, hogy megpróbálok kevesebb könyvet venni, és többet járni könyvtárba, de már látom, míg az elejét sikerült véghez vinnem, a második felének a betartása reménytelen. Nem szeretem a könyvtárakat igazán.

A könyveim

Annál inkább imádom a saját könyvtáram. Végre olyan szép és tágas polcokon várnak a könyvek, amilyeneket egész eddigi életemben szerettem volna. Igaz, minden szinten két sorban sorakoznak egymás mögött, de látva a fényképeket a Molyon és máshol, megnyugodtam: más könyvkedvelő sem fér el a polcain.:) Ha visszagondolok, mi változott gyerekkorom és a későbbi idők bútorarzenáljában, a legszembetűnőbb a rácsos ágy eltűnése óta, hogy egyre több lett a könyvespolcom...

Nem szeretem agyonrendszerezni a könyveket, inkább csak témák szerint csoportosítom őket: külön polcra a történelemmel, tudománnyal, Egyiptommal vagy éppen a filmművészettel, festészettel foglalkozókat. Ahol a könyvek egy sorozatba tartoznak (s én sok sorozatot gyűjtök, pl. művészetieket vagy krimiket), kedvező a tárolás szempontjából, hogy a könyvek körülbelül azonos méretűek. Időnként viszont mérettől függetlenül kerülnek egymás mellé az egy szerző által írt (mint a Jane Austen-), vagy az egy témáról szóló (mint a Robin Hood-) regények. Szeretem egy helyre tenni a verses könyveket, egy-egy nép novellaválogatásait (pl. az angol elbeszélésköteteket, amiket nagyon szeretek), vagy az utazásaimról hazahozott, múzeumokról, látnivalókról, kiállításokról szóló kiskönyveket.

Ha már szóba kerültek a sorozatok: szeretem őket gyűjteni, de sosem szolgaian. Azt a könyvet, amit nem akarok megvenni, biztosan nem beszélik rám egy sorozatborítóval. A műfajgyűjtésben (a blogból például már biztosan kiderült, hogy klasszikus-krimigyűjtő vagyok) azonban sokat segít, hogy a netes antikváriumok és az OSZK katalógusának segítségével a sorozatcímek alapján könnyebb volt olvasmány- és kívánságlistákat összeállítanom, szerzőket megismernem, mintha csak elindulok a vakvilágnak a könyvtárban vagy egy boltban. Az új megjelenések egy részét is könnyebb így megtalálni. Ha végiggondolom, jelenleg négy-hét sorozatot figyelek rendszeresen, de csak egyet gyűjtök: a kemény fedeles Agatha Christie-könyveket.

Ha azonban valaki belép a könyvespolcos szobámba, szerintem nem a sorozatok, hanem sok-sok könyv fog a szemébe tűnni. És kényelmes fotel, ahol olvasni lehet. Kicsi koromban nem tudom, miért, nagyon szerettem a bilin trónolva olvasni: szerencsére ma már kényelmesebb pozíciót választok egy fotelben vagy kanapén. De igazából bárhol tudok és szeretek olvasni: buszon állva, vonaton gyűrődve, ablakba könyökölve és ágyban ülve. A lényeg a jó könyv. Szerencsére elég jó a memóriám, így sok könyvemnek emlékszem konkrét történetére: melyiket kaptam a nagyapámtól, melyiket olvastam a latinvizsgám előtt, melyik milyen ünnep ajándéka és kitől, mennyit küzdöttem az egyikért egy licitálós oldalon, hogy kupásztam ki egy láda legaljáról a másikat az antikváriusnál, hogyan cipeltem haza emezt a Bookline-boltból, hogy vártam, hogy megérkezzen amaz az Antikvárium.hu-tól. Minden, régi és új könyvnek saját története van, mindegyik nagyon fontos nekem. Örülök, hogy vannak.

Könyves blog

Az viszont már új dolog nekem, hogy írjak is róluk. Természetesen mindig is volt véleményem, amit szerettem megbeszélni a környezetem tagjaival, netán beleírni a naplómba. De sose voltam túl kitartó az utóbbiban. Nem is értem, a biedermeier hölgyek hogy tudtak mindennap naplót vezetni: mire én, mint grafomán egyed mindent nekem tetsző formába öntenék az adott napról, rám reggeledne a következő. Formális naplót meg (ld. időjárás vagy mi volt ma a főétkezések menüje), azt hiszem, nem érdemes írni.

Egy ideig szívesen olvasgattam mások blogját, s meg is elégedtem ennyivel. Tetszettek a könyvelemzések, ajánlók. Igaz, mindig kicsit csalódtam: kedvenc bloggereim ugyanis általában - szerintem - túl röviden írtak erről-arról. Még szívesen olvastam volna tőlük, sokat-sokat. (Sokszor még ma is így érzek például Pável blogjánál, habár amilyen frappánsan ír, nem is kell oda több szó. Kezdetben egyébként Mademoiselle és amilgade blogján olvastam csak, ezeket ma is nagyon szeretem, meg még egyen, ami azóta sajnos megszűnt.) Más posztolók pedig csalódást okoztak. Nem ismertem még sok jó oldalt, ehelyett olyan helyekre tévedtem, amelyek inkább bevásárlólistákhoz hasonlítottak, mint elemzésgyűjteményekre. Ma sem kedvelem azokat a blogokat, amelyek semmi mást nem adnak egy-egy műnél, csak egy képet, egy fülszöveget és két-három semmitmondó állítást. ("Nagyon jó könyv, bár kicsit többet vártam. Szerintem érdemes elolvasni. Izgalmas volt.") Főleg ki nem állhatom amikor valaki csillagozik, bírál stb., de képtelen helyesen írni (persze nem vesszőhibára, elütésre gondolok). Ilyenkor valahogy úgy érzem, nyilván az illetőnek is jogában áll véleményt alkotni, de nincs joga ezt az interneten az orrom alá nyomni, mert a témában nem hiteles - persze ez nem igaz, de akkor is így érzem.

Aztán rábeszéltek, hogy blogoljak. Tíz perc alatt kellett döntenem, és persze igent döntöttem. Készen kaptam egy karosszéket, mégpedig szépet: csak bele kellett ülnöm. Aznap már meg is írtam az első bejegyzést, két nap múlva a másodikat. Hamar rájöttem azonban, hogy képtelen vagyok az egy könyv - egy olvasás - egy poszt rendszert követni. Egyrészt ahhoz túl gyorsan, túl sok könyvet olvasok, hogy tönkretegyem az élményt azzal, hogy kötelező olvasónaplóvá teszem a blogom. Másrészt nagyon sok könyvön voltam túl: nagyon esetlegesnek éreztem, hogy hosszan írjak egy-két esetleges friss olvasmányról, amikor társaik hosszú sorokban kígyóztak mögöttük. Harmadrészt világéletemben összefoglaló bejegyzéseket vágytam olvasni: rájöttem, ez az óhaj több engem érdeklő téma esetében csak akkor fog teljesülni, ha én írom meg őket.:) Nekem is nagyon jó ez: mindig korszakaim voltak az olvasásban (most szerelmes könyvek, most művészeti albumok, most hadtörténet, most meg krimi, most a Harmonia caelestis, most viszont a Színes fátyol); amikor pedig "megtelek" egy témával, és benyomásaival, alig várom, hogy leírjam.

Épp ezért kevéssé vagyok befolyásolható. Bár szorgosan olvasom kedvenc blogjaimat (mind be vannak linkelve jobbra azok, amiket rendszeresen látogatok, de a kedvencek közül is a legkedvencebbek: Pável, entropic, Heloise, stippistop, Mademoiselle és Inpu), nem igazán ezek alapján döntök a következő olvasmányaimról. Ha egyszer visz a lelkesedés egy témában, akkor muszáj arról olvasnom. Persze a csábítónak tűnő könyveket azért mindig feljegyzem magamnak. Nem is listagyarapításra, inkább élvezetes olvasásra használom mások blogjait. Imádok elmerülni bennük.

Zárásként

A Moly tavaly augusztus óta szintén a szenvedélyemmé vált: imádok feljárkálni az oldalra, és csillagokkal értékelni a könyveket. Bár ilyen szempontból szubjektív vagyok, mivel objektíven szemlélve, mondjuk a tízszer fél, vagyis öt csillag a Biblia kellene, hogy legyen (szerintem). De vajon akkor hány csillagot kaphatna a kedvenc krimim, amit imádok? Hármat? És mondjuk a kedvenc képregényem? Mínusz ötöt? Így én mindig az adott műfajhoz viszonyítva értékelek, ezért is van sok kedvenc könyvem a Molyon (a kedvenc költő, a kedvenc magyar írónő, a kedvenc Jane Austen), így telik majd meg lassanként a Kedvenc könyvek listám.

Az oldalon ritkán szólok hozzá, az eseményeket is csak mostanában kezdtem el követni (mivel nekem a legtöbb jóleső újraolvasás, eleinte úgy éreztem, csalás lenne jelentkeznem, de szerencsére mindenki szeretettel fogadott), ennek ellenére fontosnak tartom ezt a közösséget. S azt is, hogy annyi könyves blogger van a neten.

Véleményem szerint nem teljesen igaz, hogy az emberek / gyerekek / magyarok ma kevesebbet olvasnak, mint régen. Máshol, másképp, mást - ez igaz, és erről sokat lehetne még írni. Többen küszködnek olvasási nehézségekkel (igaz, régen viszont többen voltak analfabéták); azonkívül sokaknak nincs pénzük könyveket vásárolni (de ez a két téma is nagyon messzire vezetne). Mindennek ellenére azonban úgy érzem, éppen most hihetetlenül nagy korszaka van az olvasásnak, a könyvforgatásnak. Lehet, hogy ez egy utolsó csúcspont, mielőtt az információs társadalom ki- és átalakulása után minden megváltozik?

De kit érdekel? Én nagyon élvezem.

Csak olvasok és olvasok.

Ui: Ez a bejegyzés Andiamo Az olvasás 7 hete kezdeményezése ihletésére született. Mivel azonban nem szeretnék könyvet nyerni, és késlekedésemmel és grafomániámmal a játékba sem szeretnék "belezavarni", így csak ilyen módon veszek részt, lelkesen olvasva a többiek szabályszerű, remek posztjait.
4 Responses
  1. Heloise Says:

    Nagyon örülök, hogy Te is részt veszel a játékban - jó volt megtudni Rólad ezeket a dolgokat :-)


  2. Kedves Heloise!
    Én is nagy érdeklődéssel olvasom a Ti bejegyzéseiteket.
    Köszönöm az olvasást!
    Katherine


  3. Saille Says:

    Kedves Katherine!

    Most tévedtem/olvastam elöször a blogodba - és nagyon örülök, hogy igy történt, tetszenek az önvallomásaid a könyvekről - mivel magam is lelkesen olvasok (ált. persze többet egyszerre) kb.6 éves korom óta. :)))) És külön megmelengette a szivemet, hogy az Agatha Christie-ket én is gyűjtöm!!! Toplistás, ahogy Jane Austen és annyi más is...remélem még találkozunk itt a virtuális térben, és igérem, szorgalmasan foglak olvasni és felveszem a blogodat linkként, h. más is láthassa! :)
    Adastra


  4. Kedves Adastra!
    Örülök, hogy rátaláltál a blogra!
    Remélem, gyakran visszajársz majd!
    Katherine