A barna felleg szárnyainn az Éj
A főldre borzasztó árnyékot hint:
A hóld csillámló fényje béborúl:
Homályba süllyednek csillagjaink.
A záporral terhes köd megszakad,
S özönbe fojtja a Természetet.
Nézzd! a gyilkos villám mint hembereg,
Mint csattogtatja mennykövét alá
A zordon Ég! a pusztító tüzek
Hasítják a kősziklás bérceket.
Az öldöklő villámok fényjinél
A halvány orca rettegést mutat.
Felrémül ágyából a Babona,
S szentelt világgal űzi a halált.
Ím újra csattan! és az ártatlan
Lelkét Kegyesse karján hörgi ki -
Tovább, tovább kérlelhetetlen Ég!
Forgasd fel a réműlt Természetet,
S szegezd rám élet-oltó nyíladat!
De jaj! megszűnt a gyilkos fergeteg,
A hóld kibúvik a homály alól,
S a csillagok halvány fényt hintenek,
Az Ég derűl; rémítő éjszaka!
Mert hólnap újra hajnalom hasad.

A szöveg forrása: MEK.

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak...
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

A szöveg forrása: MEK.

Valómnál jobbnak, nemesebbnek
játszom előtted magamat.
Attól vagyok jobb, mert szeretlek
s mert felemellek, magasabb.

Az önzés is önzetlenség lesz
közöttünk. Ám mint válhatok
olyanná, amilyennek képzelsz?
Szerelmed cél s nem állapot.

Vibráló partok szélén járok
veled s lesem zárt ajkadat.
Ingem nyílásában virágot

viselek s kést az ing alatt,
és éjjel egy-egy részt kivágok
magamból, hogy megtartsalak.

A szöveg forrása: ez.

Miért maradnál itt tovább,
Ha nem vár semmi máshol?
Vedd már észre magad, elég
Volt az önáltatásból.

Azért fogsz magadnak helyet,
Mert egyelőre nincs jobb?
Hogy ott vagy, ahol épp lehetsz,
Maradni még nem indok.

S hogy minden ide köt? Hiszen;
Annál nincs semmi rosszabb.
Ami romlásnak indul, az
Mindent magába rothaszt.

Volt idő, emlékszel, mikor
Még elképzelhetőnek
Tartottál sok más életet:
Mind elvették-e tőled?

Nem ragaszkodnék annyira
Itt semmihez se most már.
Menj, szívj friss levegőt. Tovább
Úgysem jutsz a saroknál.

A szöveg forrása: ez.

Mint akit hordó tetején a saját horkolása ébreszt,
Nem tudja, mint kerűlt oda,
Körötte pókok, dongafák s lábatlan bábok furcsa népe s fázik  [is…
Ugy ébredtem rá egykor én, hogy itt vagyok…
Ahonnan jöttem, – jobb dolgom volt ennél, esküszöm.
Lehettem bármiféle, tetszésem szerint s nem volt szivem,
De táncolhattam itt és ott… megértitek? Szeszélyes voltam,  [illanó
S ha elfáradtam, kis körömben bárhol bujtam el, – lappangtam  [titkosan.
Több rejtély volt a lét nekem s több édesség: oly jó volt álom mélye meleg köpenyed!
S időnként lengedezni zúzmarák felett, vagy lenni sajátmagam jégvirág
S pattogva, kerengőzve kivirágzani egy sötét ablakon.
Homályos udvar ez, amelyre gondolok.
Itt éltem én e lét előtt, tudom. E helyt rejtőzött álmatag’
Függőleges és lassú életem.
Egy asszony állt a kút előtt és bölcsőt ringatott…
S én néztem őt.

A szöveg forrása: ez.

Hónapok óta nézlek. Nem öregszel.
Keskeny tükörben láttalak meg egyszer,
sírtál akkor – úgy zokogtál, ahogy csak
megvert kutyák és csavargók zokognak
riadtan, bosszúállón s hangtalan,
mint kinek titka van
de nem mondhatja, mert a titok ára
hogy a tükörben ráismer magára –
így láttalak meg. Azóta figyellek.
Hűvös arcodban fürkészem a lelket:
szűk téglalapján barna homlokodnak
körvonaltalan árnyékok lobognak
gőgös urak és gőgre éhes szolgák
kik hajad egykor hold-alakba fonták,
fénylő hajad, mely többé nem libeg:
meredt paróka már, s orrod alatt
gonddal rovátkolt hieroglifek
mély háromszögbe csukták ajkadat.
Szemed körül kegyetlen, kékes ábrák
beszélik: itt a kéj alussza álmát
s mely nem tudott parancsot kívüled,
pihen zenéket szürcsölő füled,
sem álladat, sem pofacsontodat
nem szegzi már előre gondolat
és nem himbál a kényes Fáma, ím
kevély orrod húsos hullámain
s az ajkad néma. Csak szemed fölött
csodálkozik sötét szemöldököd.
Hónapok óta nézlek. Nem öregszel.
Várom, hogy megint sírni látlak egyszer
s az időtlenből kilép a titok
és én, a gyáva, mindent megtudok
s a koponyám s az öklöm összeroncsol
és szilánkokká szétrepül a foncsor –
de soha nem sírsz. Csak nézel, előre.
Úgy bámulsz rám, hogy elborzadok tőle:
a szemed két víz, egyiptomi este.
De nincsen semmi. Csak oda van festve.

A szöveg forrása: ez.

Az álom és a halál közti rokonság kézenfekvő,
de amiképpen az alvásunkról sohasem az elalvás,
hanem mindig csak a felébredés pillanatában
szerezhetünk tudomást – micsoda ébredésre lesz
szükség, hogy halálunk ténye kiderüljön számunkra?

A szöveg forrása: ez.

Veled jó, veled jó
a mező, a folyó,
meg a szél, meg az éj,
meg minden, ami él.

Ha fele nem tiéd,
ízetlen az ebéd,
a nap, a letünő,
a harag, a jövő.

Amihez csak érek,
válik ketté rögtön,
két részre a földön:
egybefűzni véled.

Ha fele nem tiéd,
kevés a föld, az ég,
meg a nyár, meg a tél,
meg a dél, meg az éj,

a mult, a kikelet,
a kisgyerek.

A szöveg forrása: MEK.

Láttál-e már égről lehullt sirályt?
Mint egy csomó véráztatott fehér rongy;
nyitott szemében vád az ég iránt
s felhők, akár a szappanbúborékon.

A szöveg forrása: ez.

Bejárni egy embert. Nem szokásom.
Nem engedik meg ugyanis. Senki sem.
Azok se, akiket muszáj lenne.
Azok se, kiket bejárnék szívesen.

Gyengeség huzatban szellőzködni.
Minden ajtót magára zár, aki nyílt.
Szavainkba költözik a semmi,
míg az ember megfelezi titkait.

Igazság és őszinteség csupán
a gondolkodás előítélete.
Ha beengedsz a homlokod mögé,
nem jöhetsz utánam te se és sose.

A szöveg forrása: Jónás Tamás: Önkéntes vak, Magvető, 2008, 47.

1

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők. 

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem. 

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

A szöveg forrása: MEK.

Születésnapra, feleségemnek

Nincs semmim, amit adhatok!
Hisz megfordítva: te adod
amit jövőmül kaphatok:
a naponta kelő napot.

A versem nem kell senkinek,
az ország sírgödrébe ránt.
Szívem fölött táncol, libeg
a látomás-test lepke-láng.

Itt minden kövér, puha sár,
vízhártyás, zsíros süppedék
és el-vágyam pörögve jár,
mint sár-lukban jármű-kerék.

Egyhelyben forog, sár-söprűt
fölköpve hátra ráng, ragad.
Élem a mocskos köszörűt.
S darázs-szóm: a ne hagyd magad!

Fogd homlokom, szorítsd kezem,
tested szivárvány-híd legyen:
hisz lényedből emlékezem,
a légyszem-űrjég semmiben.

Köszöntésből szült köszönet
amit a költő adni tud.
S mert szeretlek, tán elhiszed:
hozzád virág-táltosa fut.

S úgy néz a virágból szőtt mén,
mint Szűzanya-emlőt a szent.
S mint könnycsepp a szem peremén:
kint fénylik, ami odabent.

A szöveg forrása: Juhász Ferenc: Pupillák, Dunakanyar 2000, 1995, 110.

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

A szöveg forrása: MEK.

Tudod
soha nem bántam meg,
hogy megszerettelek,
pedig felbolygatta ez a szeretet
az egész életem,
Tudod,
soha nem csalódtam benned,
pedig sokszor nem értettem
a cselekedetedet,
sokszor féltettelek,
leginkább magadtól féltettelek,
Tudod,
lassan fogynak körülöttem a dolgok,
a dolgaim,
vagy messzire kerülnek tőlem,
vagy csak én távolodok,
ahogy szakadoznak a szálak,
az érzés egyre jobban magához láncol,
Tudod,
mikor megkönnyezek valamit,
ami szép volt,
megvigasztal a gondolat,
hogy lakozik bennem egy csoda,
ami nem hagy el,
amit nem vehet el tőlem
sem az irigység
sem a rosszindulat,
Tudod,
ebből az érzésből táplálkozom,
miatta össze sem csuklom,
ha elesek is, érte felállok,
ha sírok is elmosolyodok,
talán,
ha végleg elalszom,
érte akkor is felébredek.

A szöveg forrása: ez.

Tűz, melegíts, ne égess
Égő sebet szivemre;
Nap, ne vakíts, világíts,
Nem nézek a szemedbe.

Asszony, puhácska száddal
Csókolj, ne a fogaddal;
Ki önnön sírod ásod
Ember, ne ránts magaddal.

Virág, maradj az ágon,
Megvárom a gyümölcsöd
Nem rugdalok markodba
Végzet, lazítsd a görcsöd.

Élet, mindenki éljen
S ne tudja meg, miért él;
Ígérd már másnak, Isten,
Amit nekem igértél.

A szöveg forrása: MEK.

Akár ha állatra nézne,
a szeretet oly hirtelen,
a gyöngéd gyöngeség,
amikor megjelen.
A simításra lassan
meginduló kéz,
szeretni olyan könnyű,
szeretni nehéz.
Tudja, hogy terhet vállal,
ólom-nehezet,
mi mindent bír a gyöngéd-
erős szeretet.

A szöveg forrása: ez.

Midőn a hajnal elveri álmomat,
S a fény csak lopva csúsz még rejtekembe,
Imádott kedves kép! te tűnsz szemembe,
S ah, gyúladni érzem régi lángomat.

Ez ő! ez ő! kiáltom, s csókomat
A képnek hányom részegűlt hevembe.
Így szólott, így járt, így mozgott, ölembe
Így sűlyede, elfogadván jobbomat.

S most ezzel folynak, mint egykor vele,
A titkos, édes, boldog suttogások,
Vád, harc, megbánás, új meg új alkuvások.

S midőn ezt űzöm, mint egykor vele,
Kél a nap, s bélő a jaloux-nyiláson,
S sugárival körűle glóriát von.

A szöveg forrása: MEK.

Édes hazám, szerettelek,
úgy tettél te is, mint aki szeret:
a tankönyveid és a költőid is
azt mondták, hű fiad legyek.

Hű is voltam, fel is nőttem,
cinikus ember se lett belőlem,
csak depressziós, nehéz és elárult,
bezárt cukorgyár a ködben.

Őzek fáznak a szántáson
vagy egy kisváros, alig látom.
Ígértél nekem egy titkot, hazám, hogy
mi a fontos a világon.

Hogyha néha belekezdtél,
az se volt baj, hogy nem szerettél,
majd szeretsz mást vagy magadat, nem baj,
de egyszer csak öreg lettél.

Gonosz lettél, vak és régi,
egy elbutult idegen néni,
aki gyűlöletbe burkolózva még
ezer évig akar élni.

Nem kértél, hogy mosdassalak,
annyit se morogtál, hogy hagyjalak,
mint egy szőnyeg, feküdtél a semmin,
elárulni se hagytad magad.

Az én teám közben elforr,
nem vagyok az már, ki voltam egykor,
az életem nagy happy end nélkül is
véget érhet, mint egy verssor.

Azt játszod, hogy nem is hallasz,
túl nagy énfölöttem a hatalmad.
Hozzád öregszem és belehalok, ha
most téged el nem hagylak.

Amíg élek, úton leszek:
használni akarom a szívemet.
A fejemben szólal majd meg, ha csengetsz,
édes hazám, szerettelek.

A szöveg forrása: ez.

A nagyszüleim a múlt században
még fekete-fehérnek születtek,
csak később lett a hajuk színes,
és mire én megszülettem,
a hajuk már újra fehér lett.
A hátterük színes maradt,
de az én hátterem színesebb.
Nem is olyan messze naponta
embereket fejeznek le,
nem is olyan messze naponta
fontos dolgokat fedeznek fel,
én vagyok csak messze tőlük.
Be sem vagyok ide szorítva,
az akaratom is lehetne szabad,
dönthetnék én másképp,
dönthetnének másképp rólam is.
Dönthetnének úgy, hogy lemaradok,
jól elleszek majd a többiekkel,
néha egyikünk megunja,
olyankor kicsit többre vágyik,
kicsit majd akkor háborúzunk,
viharfelhőket terelünk össze,
világnézeteket kergetünk szét,
valami elég fontosat mondunk
egymásnak, amit a kattogásban
nem értünk meg, de bólogatunk,
hogy ne legyen kínos semmiképp.
Zavaromban ilyenkor felnézek,
de az égen csak egy pár csillag van,
ezért nem érték meg a távlatok.
A nagyszüleim valamit készen kaptak,
amit a fotóikról fotoshop helyett
széles mosollyal tüntettek el.

A szöveg forrása: Kemény Zsófi: Nyílt láng használata, Libri, 2015, 69-70.

vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka
partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala
álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek
de kapud nyitott-kés-kapu ablakon küldő fényjelek
s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak
hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak
gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani
vergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyai
szemed nem-lehet-fényei elmondják ami mondhatatlan
hogy nem leszel hogy nem leszek kerékbetört nevetés csattan
jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg
felfalják piros lovaim kik vonszoltak a delfinek
egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen
fenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejem
cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia
alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia

A szöveg forrása: ez.

Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra,
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
telefónom, úti böröndöm,
van jó-szivű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz szinezüstből,
tollam, ceruzám vigan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegemnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifju fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.

A szöveg forrása: MEK.

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
     Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
     Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
     Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
     Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

A szöveg forrása: MEK.

Hol van az Isten?
Mért van az Isten?
Kellene már, hogy
kézre kerítsem…

Nézem a földben,
nézem a fában,
itt a vakondok,
ott meg a szú van.

Nézem az égen,
nézem a tóban,
saslibegésben,
kajla kopóban.

Hol van az Isten?
Kis katicában?
Hajnali fényben?
Kerge cicában?

Hold kerekében?
Nap-zuhogásban?
Mindig az egyben?
Mindig a másban?

Hogyha keresnéd
benn a zsebedben,
épp kikukucskál
fenn az eszedben.

Szél fuvoláján
küldi a hangot,
küldi az epret,
küldi a mangót.

Küldi a márványt,
küldi a rozsdát,
méhek az Istent
mind beporozzák.

Itt is, amott is,
ott se, meg itt se,
isteni bukfenc,
épp ez a kincse.

Kergetem egyre
én is az Istent,
csörtet utánam,
bújik a nincsben.

Bújik a vanban,
fűsuhogásban,
engedi néha,
hogy kipecázzam.

Hogyha a markom
összeszorítom,
csobban a vízben,
elviszi titkom.

Ám ha lehunyom
két szemem, itt van,
csak maradásra
kell kitanítsam…

A szöveg forrása: ez.

Fény feszül – kék vadszeder
szorítja már bokádat,
álmaid alján ostoros
izzás veri a tájat.

Részeg darazsak: örvény
gyilkos mézszagú fényben,
gyümölcsök íze aszú
a nyelves tűz ölében.

Harmat nem oltja szomjad,
reszket a gyenge fűszál,
elér a nap fullánkja,
hiába menekülsz már.

Az arcod tóba ejted,
megfényesül az árnyad.
Kábult szemedre csapnak
a fényes, fürge szárnyak.

A szöveg forrása: ez.

Ülök a padon, nézem az eget.
A Central Park nem a Margitsziget.
Milyen szép az élet, - kapok, amit kérek.
Milyen furcsa íze van itt a kenyérnek.
Micsoda házak és micsoda utak!
Vajon, hogy hívják most a Károly körutat?
Micsoda nép! - az iramot bírják.
Vajon ki ápolja szegény Mama sírját?
Izzik a levegő, a Nap ragyog.
Szent Isten! - hol vagyok?

A szöveg forrása: ez.

Minden szót ki lehet mondani:
ha nem igaz, legalább nem állja el
önnön tompa fénykörével a látást.
Minden kétség, minden kimondható.

Csak takarékosan. Szóból a látványt
rakhatod ki, csak ahogy megmarad
a látásból. Mindig is mozaik.
Mindig kockás, fel nem cserélhető.

Csak óvatosan. Szóhoz jutnak néha
és arányukat vesztik a szavak,
ha túl nagyok és érvénytelenek,
ha túl kicsik, aztán túl súlyosak,
vagy néha még maguk között is -
túl szavak - túl fogalmakon.

A szöveg forrása: Mesterházi Mónika: Hol nem volt, Cserépfalvi, 1995, 22.

I

Megtelt fiókjaid ne merd kinyitni, védtelen vagy!
Megsemmisíthet egy radir,
sziven találhat egy félszáru körző,
torkon ragadhat egy csimpánz-marokszerű
fél kesztyü úgy, hogy fuldukolva tolnád
helyére a fiókot, s nem birod, hiába is
imádkozol, bár válna mindez egy
varázsütésre köddé!
Hiába! Soha Többé!

II

Ne nehezítsétek az indulást!
Nem akarok már emlékezni semmire.
Itt hagyom a széthajigált irásokat
a padlón és a szőnyegen -
tapossatok rá, söpörjétek el!

A széttépett fénykép se kell,
ugysem lehet
mégegyszer összerakni a
rojtos-szélű szeleteket.

Csak a szememet nem szabad behunynom,
mert akkor sajgón összeáll a kép,
s külön-külön fáj minden szelete...
Hiába, úgy őrizlek idebenn,
akár utolsó szál száraz gyufáját
hajótörött a puszta szigeten.

A szöveg forrása: Mészöly Dezső: Don Quijote nyomában, Magvető, 1999, 35-36.

Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság
rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád,
s azt képzelnem: pont én kellek neked.
Nem is oly rég úgy jártam még az utcán,
hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám –
most meg a cinkosommá tettelek.

Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem:
találsz-e te gyönyörűséget bennem –
úgy elfoglal, hogy megtaláltalak.
Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca,
de te járattál olyan iskolába,
ahol ilyesmiket tanítanak.

Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam
arcod sosem, mint hogy magam kivágjam
s gyökértelenül sodródjam feléd;
énnekem fáznom kell és epekednem,
nem úgy, mint aki ül a tenyeredben
s megszokta szépen markod melegét.

Én szolgáltalak volna áhítattal,
melletted álltam volna éjjel-nappal:
nem ment. S ha bőröm féli is fegyelmed,
a kíséreted nagyon kell szavamhoz.
Szemem téged keres, ha elkalandoz;
a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet.

A szöveg forrása: Nádasdy Ádám: Verejték van a szobrokon, Magvető, 2010, 14-15.

Hogy magamra hagysz a reményben,
nem szokatlan, könnyen elviselném:
ha bizonyságot nem is áhít
már, ecetes rongyra a száj, elmém

vágyik a vigaszra: hiába
nem küldtél e vastraverz-vadonba,
műanyag fényekbe csapódni,
éji bogárként megzavarodva.

Szerződés nem – ám köt a hűség,
betölteni száműzettetésem:
élni, és nem tudni, mivégre
élni itt. Kisurranni egy résen,

elmállani, mint a homokkő
jégverésben, szárnyam fölcsatolni
egy idegen hátra: csak álmok,
nem félek nélkülük elaludni.

Hogy megvetett saskeselyűként
a dühöm mint csontot kell lenyelni
egészben s döglégy-rajok űznek:
nem rettegek köztük fölébredni.

Csakhogy azt nem mondtad, Uram, s én
átkoználak érte, ha az átok
nem rám hullna vissza, a bűnöm
nem tetézné, hogy magamba látok:

arról hallgattál, hogy a testem
puszta váz, lelkem kiadtad bérbe:
könnyemre más könnye pereg s más
feszül föl kínjaim keresztjére.

A szöveg forrása: Nagy Gábor: Lélekvesztő, Magyar Napló - Széphalom, 1999, 58-59.