Ez a végleges borító: Typotex, 2017.

A természettudomány – érdekes. Úgy gondolom, sokan vannak, akiknek ezt az állítást semmivel sem kell igazolni. Sajnos vannak azonban mások is. Olyanok, akik számára például a kémia csupán megalázó, zavaros vagy érthetetlen iskolai emlékeket jelent: képlethalmazokat, végtelenített táblázatokat, soha ki nem jövő egyenleteket és büdös szertárakat, amiket jobb felnőttként egyszer s mindenkorra elfelejteni. Hogy ők is meggyőződhessenek arról, a természettudomány igenis érdekes, még egy műkedvelőnek is, ideális olvasmányként kínálkozik egy friss könyv: Lente Gábor Vízilónaptej és más történetek kémiából című kötete. Egy okos tudománynépszerűsítő kötet, amely könnyed humorával és vidám, színes borítójával is hívogatja a kétkedőket: jöjjenek, olvassanak bele! Hiszen a tudomány – jelen esetben minden, aminek köze van a kémiához – szórakoztató és izgalmas!

A könyv három része olyan írásokat gyűjt össze, amelyeket szerzőjük, a Debreceni Egyetem kiváló kémiaprofesszora különféle folyóiratokban tett közzé a Magyar Kémikusok Lapjától a Középiskolai Kémiai Lapokon át a Természet Világááig. Bármilyen hasznosak és érdekesek azonban ezek az újságok, az olvasóknak csak egy szűk köre veszi kézbe őket: pedig a Vízilónaptej fejezetei ennél sokkal többet érdemelnek. Ott van mindjárt a könyv első cikke, amely a legteljesebb tudományossággal bizonyítja be, hogy figyelembe véve az Odüsszeia című ógörög eposz szövegének csillagászati részleteit, az ókori napfogyatkozások adatait, a bolygók vándorlását és a csillagok processziós mozgását – pontosan megadható, hogy Odüsszeusz a Julián-naptár szerint i. e. 1178. április 16-án ölte meg a kérőket és foglalta vissza Ithaka trónját. Ráadásul ugyanezen a napon királyságából nézve teljes napfogyatkozás volt észlelhető…

Az efféle precízen szakmai, mégis meghökkentő tudományos játszadozás akármelyik kételkedő bölcsészt elbűvölheti. Ki ne akarná tudni, mi lehet a tudományos magyarázata Thomas Mann A varázshegyében Kleefeld kisasszony fütyülő tüdejének, a „szobazivatar”-nak és a varázslatos oxigénszagnak? Hogy létezhet-e Vonnegut szuperjege? Hogy mi lehetett a kémiai képlete Nesszosz vérének, amely végzett Héraklésszal? De hasonló kaland végigutazni a világon az ózon útját követve Homérosztól Thomas Mannig, s a Fekete gyémántoktól a Montreáli Egyezményig, természettudományos érdekességekre vadászni Shakespeare-nél, vagy éppen trigonometriai feladattal kiszámolni, honnan nézhette Poszeidón isten Trója ostromát!

Ez nem a végleges borító. Keresd meg a 9 különbséget!

A könyvből jó pár híres kémikust is megismerhetünk, akiknek a hírnevében közös, hogy – egyáltalán nem a természettudományokhoz kapcsolódik. Az író Primo Levi, a sci-fi-szerző és tudománynépszerűsítő Isaac Asimov, a vegyésztechnikusi végzettséggel rendelkező Ferenc pápa, „a világ legokosabb emberének tartott”, fizikus, matematikus és számítógép-tudós Neumann János, vagy épp Dévényi Tibor, számos sci-fi-történet és az első magyar tudományos kultuszregény, a Dr. Ezésez Géza karrierje szerzője mellé olyan költött alak is felsorakozik, mint a pihenésképpen a lombikjaival pepecselő Sherlock Holmes, a tanácsadó detektív.

Margaret Thatcherről, Nagy-Britannia első miniszterelnöknőjéről megtudhatjuk, hogy mielőtt politikai karrierbe kezdett volna, a polivinil-klorid fémekhez való kémiai kötésének problémáján dolgozott, de kiderül az is, hogy – bármennyire elterjedt városi legenda – soha életében semmi köze nem volt a „puha jégkrém” gyártásához. Találkozhatunk a kémikusok listáján Angela Merkellel is, aki ugyan fizikusdiplomával rendelkezik, azonban a politikusok körében oly ritka természettudományos doktori címét egy kvantumkémiai kutatásról szóló értekezésével szerezte meg. Elénk lép a zseniális író, Kurt Vonnegut, aki kémikusnak kezdett tanulni, feladta, majd Macskabölcső című regényével nyerte el az antropológusdiplomáját; s az orosz zeneszerző, Borogyin, aki kémikusnak sem lett volna utolsó, ha nem foglalkozik sokkal többet operáival és szimfóniáival.

Elgondolkodhatunk rajta, változtat-e mai Martinovics Ignác képünkön, hogy a magyar jakobinusok egykor hősnek, ma azonban gyáva rendőrügynöknek tartott vezetője egy évtizeden át dolgozott elismert kémikusként a lembergi egyetemen. Vagy Görgey Artúrról alkotott véleményünkön, hogy az 1848-49-es magyar szabadságharc legkiválóbb tábornoka és fővezére még nem volt harmincéves, amikor már komoly kutatásokat folytatott a kókuszolaj zsírsavjaival kapcsolatban, s azonosította a későbbi nevén laurinsavként meghatározott 12 szénatomos pichurinsavat. Vajon hogyan alakult volna az élete egy másik, alternatív történelmi valóságban, mint a pesti műegyetem elismert kémiaprofesszora?

Olvashatunk még ezen kívül napvitorlákról, kémiai konferenciákról, Jules Verne-ről és a metanolgazdaságról, a legújabb elemek névadásáról, az atomelméletről, IgNobel-díjakról és a meleg- és hidegvizes mosás háborújáról. Végül pedig a könyv címe is magyarázatot nyer: megismerhetjük a vízilovak bőre által kiválasztott hipposzudorsavat, amely kezdetben pompás, környezetbarát naptejnek tűnt, ám később sajnos érdekes mellékhatásaira derült fény…

Lente Gábor könyve pompás szórakozást nyújt, tele van meghökkentő és mulatságos természettudományos tényekkel, s bármily hihetetlen, jó pár fejezete még könnyed strandolvasmánynak is alkalmas. Emellett minden sorában arról tanúskodik, hogy a természettudomány érdekes. Már csak el kell hinnünk: s nem fogunk csalódni!

A cikk az Ekultura.hu-n: Lente Gábor: Vízilónaptej és más történetek kémiából
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

A mai poszt két könyvében egy dolog közös: mindkettő az általam olyannyira kedvelt történelmi detektívregény műfajába tartozik.

Irene Adler (Alessandro Gatti - Pierdomenico Baccalario): Rókavadászat gyilkossággal - Sherlock, Lupin és én 9.
Manó Könyvek, 2017
Az, hogy az ekultura.hu hasábjain többet nem olvasható tőlem ajánló a Manó Könyvek remek sorozatának, a Sherlock, Lupin és énnek a darabjairól, természetesen nem jelenti azt, hogy ne olvasnám és ajánlanám lelkesen a későbbi köteteket itt, a blogon. Rögtön a frissen megjelent kilencediket, amely a sokatmondó Rókavadászat gyilkossággal címre hallgat.
Őszintén szólva ebben a remek Sherlock Holmes-folytatásszériában az tetszik a legjobban, hogy szépen "hozzászoktatja" olvasóját a krimi műfajához. Vagyis: úgy avat be egy teljesen tisztességesen megírt, valódi(nak elképzelhető) bűntény kalandos kinyomozásába, hogy a cselekményt sem "heréli ki", viszont komolyan vehetjük azt a borítófeliratát is, hogy "10 éves kortól".
Tisztában vagyok vele, hogy nem válhat mindenkiből detektívtörténet-rajongó, és hogy krimi nélkül is lehet élni és olvasni. Mégis, úgy gondolom, ez egy örök és mindig meg-megújuló műfaj, amelynek a különböző szépirodalmi változatai évszázadok óta népszerűek. Jó tehát az, ha ismerünk ilyet, ha leköt az ilyesmi. Látom azonban, hogy van olyan felnőtt, aki maga ugyan szereti ezt a műfajt, de abszolút tanácstalan, hogy mit is adhatna a zsáneren belül a gyermekének. Van, aki még Agatha Christie-t olvasni sem engedné a tíz-tizenkét éveseket, hátha megijednek a "sok gyilkosságtól". Magam ugyan senkinek sem tiltanám meg egy Agatha Christie-regény vagy egy valódi Sherlock Holmes-novella olvasását: ezek ugyanis olyan klasszikus kincsek, amelyek minden gyilkosságábrázolás és lélektani árnyalás ellenére is alapvetően az olvasó fantáziájára bízzák a részletek elképzelését, amúgy klasszikus módon, s világukban sosem a "gonoszt", a sérült lelkű elkövetőt, hanem a bűntény feltárásnak mindent tisztázó, a világ rendjét helyreállító munkálatait követhetjük nyomon. Így ha felkavarnak, le is csillapítanak: én is a Tíz kicsi néger elolvasása után lettem krimirajongó, azt hiszem, tízévesen.
Mégis, ha valaki nem szeretne rögtön "felnőtt" szerzőket adni a gyermeke kezébe, megtalálhatja a jó bevezetőt például ebben a sorozatban. Ennek minden kötete jó gyerekkrimi, nem lebutított, csak épp a gyerekeknek (is) szól, s megtaníthat az igényes, rejtélyes, klasszikus detektívsztorik élvezetére. (A hangsúly az élvezeten van természetesen, nem a megtaníton.) Ebben a regényben például, amely 1872-ben játszódik, egy angol, vidéki kastélyban, egy hamisítatlan rókavadászat idején, egy valódi gyilkosság és egy eltűnés sötét rejtélyét nyomozhatjuk ki az ifjú Sherlock Holmesszal. A hangulat ódon és korhű, a szöveg azonban minden ízessége ellenére könnyedén olvasható, s izgalmas olvasmánya lehet bármely tízéves gyereknek.
Ráadásul ezúttal tele van tisztelgéssel Agatha Christie munkássága előtt: különben hogyan is fordulhatna elő, hogy egyetlen kötetben találkozhatunk a következő nevekkel: Westmacott, Mallowan, Neele, Ashfield, Inglethorpe, Beresford, Lemon, Fakó Ló, Boszorkánykút... Alig várom a folytatást.

Jordi Llobregat: Vesalius titka
Agave, 2017
Az Agavéval kapcsolatban többször is elpanaszoltam már, milyen kár, hogy egyre kevesebb kínálatukban a detektívregények s a történelmi krimik száma. Amikor azután a Vesalius titka megjelent, végre örülhettem: hiszen ha nem is egy olyan klasszikus mintát követő kötetet adtak ki, mint mondjuk C. J. Sansom könyvei - a jelen mű szerzője spanyol, regénye pedig nem a régi-régi múltban, hanem "csak" a 19. században játszódik -, azért mégis egy hamisítatlan történelmi nyomozás kerülhetett a magyar olvasók kezébe.
Elolvasva azután kissé vegyes érzések maradtak meg bennem. Ami a pozitívumokat illeti: a cselekmény fordulatos, kalandos és izgalmas volt, a főszereplőket is elég rokonszenvesnek találtam, így volt kiért izgulni, ami pedig kifejezetten jól esett, a szerző kellemes, a témához illő elbeszélő stílusa.
A mérleg másik serpenyőjébe azonban több dolog került. Először is az, hogy krimirajongóként ritkán szoktam krimi felett unatkozni, de a Vesalius titkán sikerült. Kifejezetten hosszadalmas és unalmas eleje van a könyvnek, majd a felén túl ismét leül a nyomozás, elkezd logikátlanságok között bukdácsolni: így mire az olvasó elér a valóban izgalmasan megírt (bár kis híján műfajtörően fantasztikus) befejezéshez, leginkább azt kívánja, bárcsak már annak is vége lenne. Mindennek a fő okát abban látom, hogy a regény cselekménye ugyan okos és körmönfont, de legfeljebb 250 oldalra elég - ehhez képest majd 200 oldallal hosszabban meséltetik el. Bízom benne, hogy a blog olvasóinak már feltűnt, ha túl hosszúnak tartok egy könyvet, nem azért van, mert sietős vagy türelmetlen olvasó vagyok. Fanyalgásom oka a Vesalius titka esetében, hogy súlytalanul hosszú: tele van üresjáratokkal.
Másik problémája pedig, hogy szinte semmi sem eredeti benne: alig van olyan jelenet, titok, mozzanat, ami ne volna ismerős más krimikből vagy detektívfilmekből (a Hasfelmetsző típusú sorozatgyilkostól az elmegyógyintézeti szökésen át Mary Shelley, R. L. Stevenson és mások (mozi)hősei kalandjainak teljes kiaknázásáig). Ez már semmiképpen se hommage vagy posztmodern játék, sokkal inkább ötlethiány: ám attól, hogy bizonyos ma már közhelyes dolgokat barcelonai környezetbe helyezünk, még nem újulnak meg. Ez segített abban is, hogy a könyv derekán kitaláljam a megoldást. Márpedig - bármennyire rajongok a detektívregényekért - ez szinte sosem szokott velem előfordulni... Ráadásul a korhangulatot is az előzőekben említett újrahasznosítás lett volna hivatott megteremteni, így aztán a korabeli Barcelona egyáltalán nem kel életre a műben. Ha úgy érzem, hogy például a föld alatti csatornahálózatban való bujkálást már láttam egy fekete-fehér, amerikai filmben, vajon mitől tűnne igazán barcelonainak a jelenet?
Persze mondható, hogy Jordi Llobregatnak ez volt az első megjelent könyve. Ám Agatha Christie A titokzatos stylesi esettel debütált, szóval az eredetiség hiányára és az unalomra ez sem mentség. A Molyon olvastam, hogy sokaknak nagy találkozás volt a könyv elolvasása, az ekultura.hu pedig "lélegzetelállítóan pörgős, lendületes" műnek nevezte, így senkinek nem szeretném elvenni a kedvét az elolvasásától. Csak leszögezem, hogy engem teljesen hidegen hagyott.

Linkek
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
Könyvpárok 2. - Két könyv 1956-ról a Jaffától
Könyvpárok 3. - Kultusz és emlékezet
Könyvpárok 4. - Harcosok ösvényén Kínában és Japánban
Könyvpárok 5. - Szerelmek és turanizmus, avagy csevegő történelem 
Könyvpárok 6. - Népszerű és tudományos
Könyvpárok 7. - Két egyszervolt kiállítás
Könyvpárok 8. - Hazai és külföldi csalódások
Könyvpárok 9. - A gyűjtő öröme 
Könyvpárok 10. - Képfilozófiák kétszer 
Könyvpárok 11. - Normannok és angolszászok 
Könyvpárok 12. - Új fordítás, új fény
Könyvpárok 13. - Ókori dekameronok
Könyvpárok 14. - Tehetséges magyarok
Könyvpárok 15. - Tudományról táviratban
Könyvpárok 16. - Török kötetek

Sötét erdő: olvasható a borítón. S kiben ne idézné fel a halhatatlan sorokat: „Életünk útjának feléhez érve / sötét erdőben találtam magam, / mert elvétettem a helyes utat.” Nem csoda, hogy a Typotex Világirodalom sorozat egyik legújabb kötetének borítóján Dante, a középkor legnagyobb költője néz maga elé melankolikusan. Kezében hatalmas műve, az Isteni színjáték kézirata, amelynek első soraira utal a regény címe. A költő valami túlvilágira és magasztosra néz: nem ismerheti tehát késő utódát, az olasz irodalmárt, Francesco Fioretti professzort, aki 2012-ben doktorált le Dante költészetének rejtelmeiből, s 2015-ben adta ki jelen könyvét, amely alcíme szerint A Pokol regénye.

Netán, más szóval, a Pokol újramesélése. Dante nagy műve első egységének, a sokak által legizgalmasabbnak tartott Infernónak a prózaváltozatával találkozhatunk a kötetben, úgy, ahogyan egy Dante költészetének szépségeivel tökéletesen tisztában lévő, ám azt érthetővé és modernné átírni kívánó olasz irodalmár újrateremtette. Napjainkban, amikor folyamatosan, újra és újra előtérbe kerül a kérdés, mit is mennyit olvasnak az új generációk, felmerül az is: mi marad a múlt irodalmi nagyságaiból, ha szövegük egyre nehezebben megközelíthetővé válik saját és a mi nyelvünkön is. A kérdés: merre menjen tovább a műfordítás? Az érthetőség vagy a formahűség felé?

Dante esetében mindenképpen nagy időket élünk mi, magyarok. Birtokolhatunk egy olyan csodálatos, ám immár százéves, teljes Színjáték-fordítást, amilyen Babits Mihályé. Tavaly jelent meg Nádasdy Ádám pompás és grandiózus kiállítású, teljes és modern Színjáték-változata a Magvető kiadásában, amely elnyerte az Artisjus Irodalmi Nagydíját. Mellé pedig odatehető Baranyi Ferenc 2012-es Pokol- és Simon Gyula 2014-es Paradicsom-fordítása, amelyek a modern nyelv és az érthetőség mellett – Nádasdyval ellentétben – a teljes formahűség, a rímesség mellett is leteszik a voksot. Nem kell tehát panaszkodnia a magyar olvasónak, ha élvezetes, ám egyben érthető Dante-kiadást keres: remek, költői szövegek garmadája áll rendelkezésére, hála az utolsó évtized Dante-reneszánszának.

Mi van azonban akkor, ha jól ismerjük magunkat, s tudjuk, hogy az Isteni színjátéktól nem a mű tekintélye, s még csak nem is a rímek forgataga tart távol, hanem leginkább az, ami a lényege: vagyis hogy nem regény, hanem Dante korának megfelelő nagyepikai mű, talán eposz, talán elbeszélő költemény. Nos, ebben az esetben siethet a segítségünkre Fioretti professzor, aki zengzetes, ám helyenként ironikus, helyenként pedig egy történelmi regény izgalmával bíró prózafejezetekben vezet végig a dantei történeten, szimbolikán és látványon, olykor okosan kommentálva, máskor humorosan elmagyarázva a legkülönösebb jeleneteket.

Ugyanakkor annak sem kell csalódnia, aki nem egyszerűen egy újramesélt Isteni színjátékot szeretne elolvasni, hanem egy öntörvényű és saját jogán az érdeklődésre számot tartó, modern regényt. A Sötét erdő ugyanis ilyen (is).

Már az olyan – olykor vitatható – döntései, mint hogy beleavatkozik Dante logikájába, s kissé talán túl korrekt módon az eretnekeket és Mohamedet egy erősebben nem körvonalazott vallási fundamentalista váltja fel az ő Poklában, míg a homoszexuálisokat a környezeti katasztrófák okozói, mutatják, hogy Fioretti – bár hangsúlyozza, hogy Dantét követi – mégiscsak a saját (írói) Infernóját járatja be a saját Dantéjával. Hasonlóképpen a regény előszava, amely első közelítésben nem több, mint dramatizált életrajzi jegyzet, olyan izgalmas lét-határhelyzetben ábrázolja a költőt, amelytől az irodalmi nagyság hús-vér emberré elevenedik, s a regény egyúttal körvonalazza az elbeszélő- avagy lírai énnek a valódi Dante-személyiséghez való viszonyát is…

Összességében pedig elmondható, hogy a Sötét erdő ízig-vérig posztmodern parafrázis: Dante-újraírás és Dante-kommentár-újraírás egyben, amely ráadásul feltámasztja a filozofikus kalandregény műfaját. A magyar kiadás, Horváth Csaba remek szövege, az idézeteknél a Nádasdy-féle, legmodernebb, teljes fordítás használata, s a kötet különleges kiadásában szereplő rajzok, Vidák Zsolt merész munkái is mindent megtesznek azért, hogy a Sötét erdő minél többféle olvasóhoz utat találjon. Érdemes megismerni!

A cikk az Ekultura.hu-n: Francesco Fioretti: Sötét erdő – A Pokol regénye
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
További link: A Typotex Világirodalom sorozat kötetei 

Csodaszép hét volt, amikor végre kézbe vehettem a zsákmányt: a Delta Vision Kiadó MesterMűvek sorozata Klasszikus alfolyamának új, 10. számú kötetét, az amerikai író, Abraham Merritt Istár hajója című regényét. Hosszú volt a várakozás, amely végül meghozta gyümölcsét. És sok minden jutott eszembe az Istár hajója ürügyén.

Először is, hogy nagyon érdekes regényt olvashattam el. Az Istár hajója igazán különleges hangulatú fantasyregény, amely egy (mára) kissé közhelyes ötletből bonyolult, hangulatokban és érzésekben gazdag, s tragédiába futó történetet bont ki. A régészettel kacérkodó, jól szituált úriember, Kenton káprázatos illatú, titokteljes leletet, egy babiloni kőtömböt nyit meg, hogy kibontsa a belőle szinte misztikus módon kitörni vágyó aprócska, páratlan pontossággal kifaragott hajót, amely azután saját terébe és idősíkjába rántja át a kíváncsi amerikait. Kenton ráébred, az istenek hajójára került, amelyen Istár és Nergál, a szerelem és a halál hívei vívják öröknek tűnő csatájukat, amely csak akkor érhet véget, ha valamelyik istenség végképpen győzedelmeskedik. Kenton beleszeret Saranébe, Istár papnőjébe, s ettől kezdve teljes önátadással harcol Klanettel, Nergál papjával a diadalért és Sarane kegyeiért. Közben a kiszámíthatatlan sors oda-vissza veti a térben és az időben, sokszor karnyújtásnyira van a céltól, máskor úgy tűnik, mindent elveszíthet. Társakat is kap: hozzá hasonlóan a hajó világába beszippantott-bekerült harcosokat, Gigit, a törpe dobost, Zubránt, a hatalmas, barbár perzsát és Sigurdot, az óriás termetű, cserzett bőrű vikinget. Pontosabban: az ő hajóra kerülésük története is azt mutatja, Istár hajója öröktől fogva volt és lesz, hiszen a hősi történelem egészen különböző idősíkjain fogságba esett hősök végül együtt utaznak a "boszorkányhajón" az első világháborús veterán Kentonnal. Végül hatalmas ütközetben dől el a hajó sorsa: Kenton pedig csak egyetlen módon térhet vissza a saját idejébe...

A főhős ábrázolása - be kell valljam - végig Edgar Rice Burroughs John Carterére emlékeztetett, a tökéletes virginiai úriemberre: annak ellenére, hogy az Istár hajója nem planetáris románc, hanem tiszta, történelmi alapú hősi fantasy, amely méltán lehet a kard és boszorkányság zsáner egyik alapdarabja cselekményvezetése és hősei alapján. Ennek ellenére Kenton átkerülése-áttűnése a hajóra és vissza, s feddhetetlen, hősies jelleme sokban a Mars urát idézte fel bennem, s azt, ahogyan ő is átkerült a vörös bolygóra az első regényekben. Az Istár hajójában továbbá ott rejtőzik mindaz, amit majd Robert E. Howard fog kibontani: a történelem előtti idők emlékezete, a hősi viking múlt, az elmúlt korok barbár nagyságai. Ugyanakkor unikum a könyv stílusa: az a nagyon erős hangulatokkal, érzelmekkel telt, lebilincselően képi, erősen költői, szinte impresszionista prózanyelv, amelyik időnként egészen szürreális látványvilágot alakít ki az olvasó képzeletében.

Elmondható tehát, hogy érdemes volt a könyvre várni: az Istár hajója tetszett a legjobban a szerző valamennyi magyarul megjelent műve közül. Úgy vélem, ennek csak az egyik oka a pompás fordítás: a másik, hogy a MesterMűvek szerkesztési elveinek megfelelően most talán tényleg az író legjobb, életművét legkiválóbban reprezentáló könyve került magyar kiadásra. A regény egyszerre romantikus (a szó 19. századi értelmében) és fantasztikus, megható és lebilincselő, kalandos és látomásos. Hősei igencsak megkedvelhetők: annak ellenére, hogy a mellékszereplők bizonyos szempontból tipikus sablonokból vannak felépítve, mégis, mindannyian kapnak legalább egy olyan jelenetet, amelyben cselekedeteik elszorítják az olvasó szívét, s amely miatt később is emlékezünk rájuk és a regényre. Ha valamit hiányoltam, az egyedül a női főszereplő, Sarane egyénítése: ez esetben Edgar Rice Burroughs győz, legyen szó akár Dejah Torisról, akár Lady Jane Greystoke-ról. Sőt, Robert E. Howard különös nőalakjai is sokkal-sokkal izgalmasabbak. Ettől függetlenül mindenképpen nagy élmény az Istár hajója, s egyáltalán, egy újabb mű elolvasása Abraham Merritt-től, a fantasyirodalom nagy öregjétől.

Másodsorban azonban már az villant belém, nem tett igazán jót ennek a könyvnek a hosszú várakozás. Abraham Merritt ugyanis jó, de talán annyira mégsem, amennyi ideig egy olyan mániákusnak, mint én, várnia kellett rá. Ezzel semmiképpen sem akarom elvenni az olvasók kedvét a regénytől: de őszintén meg kell vallanom, ha egy Robert E. Howard-féle elbeszélésgyűjteményre kellett volna 2014 óta várakoznom, most, hogy végre megjelent, valószínűleg nagyobb extázisban törtem volna ki. Howard ugyanis kifejezetten olyanokat írt, amelyek újra és újra és újra és újra elolvastatják magukat, s mindig valamely új és izgalmas jelentésük, hangulatuk vagy titkuk tárul fel. Úgy érzem azonban, hogy ez az Istár hajójára nem egészen igaz.

Nyilvánvaló, hogy a következő évek során feledésbe fog merülni az az ígéretekkel teli várakozás, amely a mű magyarul is legmegbízhatóbb szöveggel történő kiadását megelőzte, s a magam részéről, lelkes rajongóként csak örülni tudok annak, hogy a mi nyelvünkön is az íróhoz méltó szövegváltozat született meg a regényből. Mégis, elolvasva magát a teljes művet, kissé úgy éreztem magam, mint Jack London Kóbor csillagjával: valamiképpen a mű jelentősége messze meghaladta élvezetességének és izgalmasságának fokát. Valóban sok szempontból benne tisztelhető a kard és boszorkányság zsáner ősforrása: de Robert E. Howard hősábrázolása szuggesztívebb, sokfélébb, Clark Ashton Smith stílusa póztalanabb, kevésbé dagályos, s mégis legalább ennyire víziókkal teli, egy Conan Doyle vagy M. R. James pedig monumentálisabb történeteket képes elbeszélni célirányosabban. Mert azt semmilyen különleges nyelvezet sem képes eltakarni, hogy az Istár hajója kissé túlírt regény - és véleményem szerint az volt már 1924-ben is.

Persze nem kell rám hallgatni: hiszen szerintem George R. R. Martin is némiképp túlbeszélt köteteket tesz le az asztalra... Mégis, szeretném, ha a MesterMűvek Klasszikus alfolyamában a jövőben ismét a novellagyűjtemények is minél inkább jellemzővé válnának. Nagyon várom már M. R. James sokáig ígért Az öt korsóját (legyen bármi a végleges címe), Robert E. Howard kereszteseit, Stanley G. Weinbaum és Clark Ashton Smith új gyűjteményeit... S egyszer majd egy új Sir Arthur Conan Doyle novelláskönyvet is (hisz egyébként épp most került a boltokba egy ilyen az Attraktor Kiadónál: igen jó, de mégsem MesterMűvek - viszont a borítója kicsit vállalhatóbb). Igaz, a vágyam annyiban máris teljesül, hogy a science fiction alfolyam Stanley G. Weinbaum pompás történeteivel folytatódik.

Végeredményben: örülök is és vágyakozom is kicsit. Örülök, hogy megjelent az Istár hajója, örülök, hogy feléled a sorozat. De igazán arra vágyom, hogy újra érezhessem azt az örömet, amit utoljára 2014-ben: hogy látom, amint a sorozat nő, terjeszkedik, gazdagodik és stabilan fennáll. Bízom benne, hogy 2017 ilyen szempontból különleges év lesz: s hogy a hét év alatt négy alsorozatban megjelent huszonegy kötetet újabbak és még élvezetesebbek követik majd. Mindegyiket el fogom olvasni.

A MesterMűvek tervezett új kötetei:
Science fiction - Stanley G. Weinbaum: Kalandok a Naprendszerben (megjelenés előtt)
Történelmi - Sir Arthur Conan Doyle: A Fehér Sereg (megjelenés előtt)
Dark -  Hanns Heinz Evers: Alraune
Klasszikusok - Clark Ashton Smith: Sarki regék
Fantasy - Henry Kuttner: A sötét világ (munkacím)

Link
A MesterMűvek sorozat Klasszikus alfolyama
A MesterMűvek sorozat Science Fiction alfolyama
A MesterMűvek sorozat Fantasy alfolyama
A MesterMűvek sorozat Dark alfolyama

Ha egy szentről beszélünk, általában csak úgy sorjáznak a szép jelzők. Kegyes volt, boldog, áldott, életszentség hírében álló, alázatos, türelmes, jóságos, jótékony, szorgalmas, kitartó, töretlen hitű, derűs… Hiába, hogy egy szent nő vagy férfi élete példaként kellene, hogy szolgáljon a késő nemzedékek számára, sokszor annyira ránctalan, folttalan, tökéletes és idilli képet sikerül rajzolni egyikről-másikról, hogy szinte már nem is tűnik embernek, sokkal inkább valamiféle aranyló mosolyú mézeskalácsbábnak. Ebbe a közhelyességbe hozott üdítő izgalmat az 1971-es születésű dán írónő, Anne Lise Marstrand-Jørgensen, amikor 2009-2010-ben megjelentette Hildegard I. és Hildegard II. című, monumentális, kétrészes életrajzi regényét az egyik legkülönösebb és leginkább rendhagyó katolikus szentről, Hildegard von Bingenről. Könyvének magyarul most jelent meg a második része.

Kézbe véve rögtön ezer kérdésem támadt. Közülük az első és legfontosabb: hogyan lehetséges, hogy olyan nagy érdeklődéssel vetem rá magam egy mintegy ötszáz oldalas könyvre, amely első közelítésben nem ígér semmi többet annál, mint hogy elmeséli egy középkori apáca életét ötvenéves korától a haláláig. A második: vajon miért érdekel engem egy olyan hősnő élete, aki távol áll nemcsak a kortól, amiben élek, de a napjainkban szokásos magatartásformáktól is – hiszen Hildegard egy tizenkettedik századi, nemesi származású, puritán életet folytató, kolostoralapító, hitvitázó, látomásokat átélő nő. És a harmadik: hogyan lesz lehetséges elolvasnom egy hatalmas terjedelmű „második kötetet” úgy, hogy nem olvastam újra előtte az elsőt. Még ha elég pontosan emlékszem is a 2015-ben olvasott Hildegard I. legfontosabb cselekményrészleteire, nem fog-e hiányozni valamilyen ismeret egy második rész megértéséhez?

Befejezve a Hildegard II. utolsó fejezetét, s megsiratva Bingeni Szent Hildegardot, amint halála pillanatában egybeolvad a fekete és fehér színnel és fénnyel, azután megnyugodtam. Megállapítottam, hogy tömegéhez képest gyorsan és kényelmesen végigolvastam ezt a hamisítatlan nagyregényt; legalább annyira élveztem, mint az első kötetet; sok-sok olyan ízt és hangulatot találtam benne, amely jóval többé tette, mint egy szentéletrajz; és a legkevésbé sem volt szükségem arra az olvasása során, hogy kétségbeesetten felidézzem az első regény jeleneteit.

Anne Lise Marstrand-Jørgensennek sikerült a szinte lehetetlen. Írt egy kétrészes regényt, amelynek mindkét része ugyanolyan erővel és ihletettséggel szólítja meg az olvasóját és ugyanannyi titkot rejt. Tökéletes biográfia, amely a születéstől a halálig kíséri hősnőjét, remek, alapos korrajzot ad, bemutatja a jellegzetes szereplőket, akik Hildegardot, a látnokot, kolostoralapítót, misztikust és egyházdoktort élete során akadályozták vagy segítették, elítélték, vagy megértették. Megismerhető belőle a középkori nők sorslehetőségeinek számos változata: az apácaság, elhivatottan vagy kényszerűen, a nemeskisasszonyi lét, boldogan vagy elégedetlenül, a szolgaélet, emberségünk megtartva vagy végső megalázottságban, sőt, a leányanyaság és az özvegység pokla is. Izgalmas módon kíséri el főszereplőjét a férfiak világába, s egyáltalán, a világba, amely nem olyan zárt, s nem tud olyan kiszámítható szabályok mentén működni, mint az apácák univerzuma.

A legkülönlegesebb viszont, hogy megismerhető belőle egy hús-vér, érző, értő, szenvedélyes és alázatos, okos és gőgös, elhivatott és meg nem értett, vezetőnek termett, mégis sokszor el-elbizonytalanodó nőalak, aki ugyan valóban a középkor hiteles figurája, de egyben olyan összetett és izgalmas asszony, aki például szolgálhat napjainkban is. S nemcsak tökéletességével, de hibáival, tévedéseivel, emberségével is. Olyasvalaki, akiről könnyedén elhisszük még a hihetetlent is, s kétely nélkül kísérjük figyelemmel, amint Isten szól hozzá víziókban és látomásokban…

Anne Lise Marstrand-Jørgensen hitetlenül hívő szentéletrajzának második kötete önmagában is megálló, pompás olvasmány, rendhagyó nőkönyv, amelyből árad az erő és a költészet. Érdemes vele találkozni!

A cikk az Ekultura.hu-n: Anne Lise Marstrand-Jørgensen: Hildegard II.
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Link:
Ekultura.hu - Anne Lise Marstrand-Jørgensen: Hildegard I.
A Typotex Világirodalom sorozat kötetei

A mai poszt két török könyvről szól: mindkettő novellagyűjtemény, mindkettőnek elbűvölő a megformálása, mindkettő szerzője nő és mindkettőt a Napkút Kiadó adta ki.

Solmaz Kâmuran: A szerelem fogságában
Napkút, 2015
Erre a könyvre a tavalyi könyvhéten bukkantam rá. Annyira megható és titokzatos volt a címlapja, hogy egyszerűen nem tudtam otthagyni. Elolvasva rájöttem, nagyon hiányzott volna az életemből ez a gyönyörű, álomszerű képekkel ékített, három, költői elbeszélés, ha nem találkozom vele.
A könyv szerzője, az 1954-es születésű Solmaz Kâmuran különös sorsú író: bár már gyerekként írt, s tizenegy évesen díjat is nyert egy történetével, mégis fogorvos lett belőle, s tizennégy éven keresztül csak orvosi karrierjével foglalkozott. Akkor azonban egycsapásra felhagyott a gyógyítással és regényeket kezdett írni: napjainkig kilenc művet adott ki, amelyek tizenöt nyelven jelentek meg a világ minden táján. Magyarul is olvasható két történelmi regénye, az Eszter Kira (Partvonal, 2006, eredetileg Kiraze, 2000) és a Magyar (Napkút, 2012, eredetileg Macar - Tefrika-i Müteferrika, 2010).
A szerelem fogságában azonban - szerintem - gyökeresen más, mint azok. Egyrészt elbeszélésgyűjtemény, amelynek a három történetét semmi más nem köti össze, mint a fő téma: a szerelem. Másrészt a könyv illusztrátora, Nevin Hirik szinte egyenrangú alkotóvá válik a könyv lapjain: olyan erős, szuggesztív hangulatú, érzelmekkel, finomsággal, bájjal és bölcselettel teli képeket fest, amelyek bátran elvezetnek a szövegtől, hogy azután visszavezessenek hozzá, s még gazdagabb és szimbolikusabb értelmezéseket tesznek lehetővé. Harmadrészt a történetek egyszerre mágikus és realista szövedéke teljes mértékben nemzetközi: bármely országban bármelyikünkkel megtörténhetne, vagy legalább is bármelyikünk vágyhatna arra, hogy megtörténjen... Hangulatokkal, érzelmekkel, gondolatokkal teli utazás mindegyik elbeszélés egy különleges, titokzatos és megható világba, ahol a magány és a boldogság is bármikor elöntheti az embert.
A narancslány, a szerelembe esett legyecske és a véletlen találkozások három meséje minden olvasót szeretettel vár tündéri világában. Mindenképpen olvasásra érdemes: nemcsak szerelmeseknek!

Aytül Akal: Léggömbök a magasban
Napkút, 2016
Erről a kis kötetről sokáig nem tudtam eldönteni, gyerekkönyv-e vagy felnőtteknek szóló novellagyűjtemény. Elolvasva azt mondanám, ez is, az is: jót mosolyoghat rajta egy kiskamasz, s kedvét lelheti részletgazdag és mulatságos bájjal telt rajzaiban, de nekünk, felnőtteknek is jól eshet a találkozás önmagunkkal, miközben elolvassuk.
Szerzője, az 1952-es születésű Aytül Akal húszéves korától író. Ez meg is látszik műlistáján, amely majdnem százötven könyvet tartalmaz. A Léggömbök a magasban volt a 126. könyve. Bár első publikációi főleg versek voltak, igazán a gyermek- és ifjúsági irodalomban találta meg az útját: képeskönyveket, meséket, meseregé-nyeket, kamasztörténeteket írt. Egyes írásait olyan kifejezetten aktuális problémáknak szentelte, mint a bullying, az iskolai erőszak, a nemek vagy a bőrszín miatti megkülönböztetés traumái: ezek a török iskolai oktatásba is bekerültek. Művei nyolc nyelven váltak már olvashatóvá, egyes projektjeinek pedig nemzetközileg is igen kedvező lett a visszhangja.
A Léggömbök a magasban azonban - szerintem - sokkal érdekesebb képet fest az írónőről, mint a fenti életrajz. A benne található kilenc mulatságos, s néha torokszorító történet ugyanis mind gyerekekről szól, sőt, gyerek az elbeszélője, ám nemcsak a gyerekolvasóknak tud újat mondani. És nemcsak a gyerekekről. A netfüggő nagyszülők, akik a Facebookon találják meg napjaik új értelmét, a kiapadhatatlan energiájú szülők, akik annyira támogatni kívánják gyermekük esetleges új hobbijait, hogy valójában már helyette találják ki az életét, vagy épp A legek legjava, a háromgenerációs történet, amelyben nagymama, anya és lánya mennek egymás idegeire, pedig szeretik egymást, nyugodtan lehet felnőttirodalom, sőt, akár még annak is keserű kicsit - annak ellenére, hogy a történet lapszéleit sok-sok bájos lufi díszíti Anil Tortopnak köszönhetően. Ami mégis könnyeddé teszi a gyűjtemény szövegeit, a finom irónia és az okos történetvezetés.
Így aztán egyszerre szól gyerekhez és felnőtthöz: kiváló olvasmány.

Két teljesen más elbeszéléskötet, ám mindkettő török. Olvasásuk örömére összegyűjtöttem azokat az írásaimat, amelyek szintén török könyvekről, török regényekről szólnak itt, a blogon:
Oya Baydar: Macskakaparás, Libri, 2012
Yaşar Kemal: Az Ararát legendája, Jószöveg, 2012
Tuna Kiremitçi: Minden ima az égbe száll, Jószöveg, 2013
Hatice Meryem: Csak egy hüvelyknyi férjem legyen..., Európa, 2014
Levent Mete: Rika agyában, Typotex, 2014
Birgül Oğuz: HAH!, Typotex, 2016
Akif Pirinçci: Bársonytalpon oson a halál (Felidák), Magyar Könyvklub, 1995
Akif Pirinçci: Francis, Metropolis Media, 2015
Elif Şafak: Fekete tej, Jószöveg, 2011

A Bécs ostroma a 2017-es Könyvfesztiválra jelent meg magyarul. Hazájában, Romániában egy évtizeddel korábban, 2007-es megjelenésekor már hangos sikert aratott, s elnyerte a Román Akadémia Ion Creangă irodalmi díját, a Román Írószövetség díját, a Román Írószövetség Kolozsvári fiókjának Év könyve-díját, az Observator cultural folyóirat díját, a Tribuna folyóirat Év könyve-díját, a Familia folyóirat Octav Șuluțiu-díját… 2016-ra pedig a külföld is felfedezte: megjelent francia fordításban, és fordítottak belőle lengyelre is.

Érdekes módon mi, magyarok mégsem figyeltünk fel rá: mindössze a Lettre-ben jelent meg belőle egy rövidebb részlet, amelyet a korabeli kritika nemes egyszerűséggel „postástörténet”-ként határozott meg. Most azonban, hogy végre teljes terjedelemben megismerhető magyarul, talán megérhetjük, miért váltott ki akkora lelkesedést Romániában. Ízig-vérig európai könyv ugyanis, továbbá erdélyi könyv (s mint ilyen, egy kicsit magyar), továbbá van valami hihetetlenül groteszk abban, ahogyan szereplőinek és alakjainak sorsát összefűzi egy hamisítatlan nagyregényben – évtizedekkel a nagyregény-műfaj állítólagos kiürülése után.

Horia Ursu a maga 1948-as születési dátumával maga is korszakok tanúja. Fanyar humorú regénye azonban széles panorámával rajzolja meg Románia (itt pedig különösen Erdély) múltját és jelenét a Monarchia boldog békeidejétől az Erdély „visszatérése” utáni zűrzavaros és tragikus időkön át egészen a ceaușescui szocializmus sötét pillanataiig. Mindezt úgy, hogy a történet nem egy ország, egy régió vagy egy nép története: pusztán néhány, szinte anekdotába illően csetlő-botló, egyszerre tragikus és komikus szereplő életének meséje.

Az idő 1995, a helyszín pedig egy kitalált erdélyi kisváros, Végakna (amely a fülszöveg szerint egyszerre lehet Nagybánya, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyszeben, Gyulafehérvár, Marosújvár és Nagyenyed, de nekem – valószínűleg azért, mert csak kevés helyet ismerek Erdélyben – más párhuzamok is eszembe juttottak), s amely a maga román, osztrák, német, magyar, francia, örmény, zsidó (ha ezt külön kell írni) és szovjet történetével küszködik és birkózik: miközben igyekszik egy tönkrement szocialista ország vidéki fészkéből egy nyugati típusú, modern, kapitalista demokrácia múltjára büszke, s folyamatosan fejlődő vidéki bástyájává válni. Nem sok sikerrel.

Itt mindenkinek van egy története a múltból. Mindenkinek van egy nemkívánatos folt a múltjában. És mindenki büszkélkedhet egy fontos őssel. Bécs ostroma a regény szereplői számára nem a visszavert török támadásokat jelenti a 16-17. században (bár ez közös történelme magyarnak és románnak), s még csak nem is azt a folyamatot, amikor a 19-20. század fordulóján az európaizálódó Bukarest megpróbálta kulturális és gazdasági értelemben is „befogni” Budapestet és „megostromolni” Bécset. Bécs sokkal inkább az elérhetetlen szimbóluma: valami, ami többet és mást jelent, mint a nagybetűs Nyugat. Olyasmit, ami nem Kelet-Európa, nem Közép-Európa, nem mondvacsinált centrális tér és nem periféria. Olyasmit, ami Románia, és a fiktív Végakna számos oknál fogva nem lehet.

De azért nem szabad elkeseredni: a feltűnően rövid és feltűnően hosszú fejezetek váltakozása, a kifejezetten sokatmondó nevű szereplők (Flavius-Tiberiustól Húsvágó úrig) kalandjai időben és térben, a közhelyek furamód nekünk, magyaroknak is ismerős sokasága valahogyan segít megbarátkozni a helyzettel. Azok vagyunk, akik, és ott, ahol élünk. S akár csinálhatjuk jól is a dolgainkat. Horia Ursu regénye keserű fintor, roppant könnyed filozófiai regény, igazi kelet-közép-európai kalandozás. Csak ajánlani tudom.

Link
A cikk az Ekultura.hu-n: Horia Ursu: Bécs ostroma
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Amit az ember megismer, azt tekinti öröknek. Ha egy könyvet megszeretünk egy bizonyos fordításban, nehéz róla lemondani. Ehhez képest a mai magyar fordításirodalomban a könyvek folyton, újra meg újra újrafordítódnak. Az okok sokfélék, a megvalósítás szintén.

1.
Van eset, amikor egy könyv számára valóságos öröm lehet, hogy valaki ismét hozzányúlt. Mert - mondjuk - a korábban ismert "teljes" fordítása csak átdolgozás és lerövidítés volt. Mint Rabelais Pantagruel és Gargantua című regényei, amelyek ugyan a 16. században íródtak, de valódi, teljes, alázatos és művészi fordításukra a 21. századig kellett várni. Vagy mert az addig forgatható magyar változat nem az eredeti szövegből készült, s eleve szemelvényes kiadás volt: ezért olyan csodálatos például, hogy Muraszaki udvarhölgy monumentális munkája, az első japán regény, a 11. században íródott Gendzsi szerelmei Gy. Horváth Lászlónak köszönhetően 2009 óta végre hiteles, a japán eredetiből gondos munkával és alkotó szeretettel létrehozott formában vehető kézbe.
Van olyan eset is, amikor egy könyv, amelyet korábbi fordítások és olvasói élmények alapján ismerni véltünk, szinte új életre születik, köszönhetően egy-egy modern, új, magyar szövegnek. Ilyen volt számomra Defoe Robinson Crusoe-ja M. Nagy Miklós fordításában, amely kitört az iskolai közhelyek korlátai közül. Vagy épp Bram Stoker híres-hírhedt Drakulája, amelyről Sóvágó Katalin fordítása előtt is azt hittem, hogy ismerem, de rá kellett jönnöm, hogy a valódi könyv valódi szövegéről fogalmam sem lehetett. Így akár egy szerzőről is gyökeresen megváltozhat az ember gondolkodása: esetemben ez például Kiplingre igaz, akit Sári László és köre munkálkodásának köszönhetően ismerhettem meg teljesen új fényben: például az Indiai történetekből.
Van eset, amikor egy mű új fordítása gazdagítja az irodalmat és az olvasót. Nem söpri el elődeit, hanem melléjük sorakozik. Ilyen például az, amikor színdarabok sokadik fordítása születik meg, s attól kezdve lehet játszani azzal, melyik, mikor, miért tetszik jobban. Shakespeare Julius Caesarja Vörösmarty vagy Forgách András és Fekete Ádám változatában illik-e a mai hangulatomhoz? A Coriolanus Petőfi vagy Eörsi István szövegével, a Romeo és Júlia Kosztolányi vagy Mészöly Dezső szavaival? Vagy Nádasdy Ádám, netán Varró Dániel magyar változatában?  És nem kell örök döntést hozni: választhat a rendező és a színház, választhat az olvasó és választhat a néző. Újra és újra.
Van eset, amikor jót tesz a könyvnek az új fordítás, mert alázatos. Tolsztoj Háború és békéje szebben és jobban szól magyarul 2013 óta: ekkor jelent meg a nagy, klasszikus fordítás, Makai Imre munkája új, átdolgozott, jobbá tett változatban, amely Gy. Horváth Lászlónak köszönhető. Annak idején ezt írtam a könyvről: "Gy. Horváth László több év filológusi precizitású munkájával frissítette fel a klasszikussá vált, Makai Imre készítette eredeti magyar szöveget. A fordító iránti mély alázattal, hiszen semmin sem változtatott, ami tökéletes megoldásnak bizonyult, s az olvasó iránti megbecsüléssel, amikor a véletlenül kimaradt bekezdéseket, értelemzavaróan elfordított apró részleteket, jegyzetre váró furcsaságokat beazonosította és átdolgozta a régi-új szövegben."
Persze van olyan eset is, amikor egy újabb fordítást csak és kizárólag a jogdíjak, szerződések és kiadók zárt, gazdasági és jogi érvekkel körülbástyázott világa termel ki. Jane Austen egész magyarra fordított életműve erről szól: hiszen senki sem magyarázhatja meg értelmes, művészetet, irodalmat érintő érvekkel, hogy az írónő mindössze hat regényét (amelyek 1958 és 2017 között jelentek meg magyarul) miért kellett összesen tizennyolc változatban magyarra fordítani! És mivel a tizennyolc fordításból tizenkettő nem is az eltelt hatvan, mindössze az utóbbi tizenhét év terméke, egyértelmű válik, hogy születésüket egyetlen dolog eredményezte: hogy a nem is oly régi, első magyar fordítások egy-egy kiadó "tulajdonában" voltak, ám tapasztalva a Jane Austen-lázat, más kiadók is szerettek volna jelentkezni a piacon, így kényszerűségből újrafordíttatták a könyveket; nem egyszer, de sokszor. Ezek közt is akadnak kiváló munkák, de vannak silány fércművek is, amelyek elmúltak kiadójukkal együtt: ám előbb még bevonultak néhányak könyvtárába, meggyőzve őket egyik-másik regény unalmasságáról, érthetetlenségéről...
Végül van eset, amikor jót tesz a könyvnek az új fordítás, hiszen felkelti iránta az érdeklődést, ám azután kiderülhet, legalább annyi problémával rendelkezik, mint az előző változat. Én így érzek Salinger Zabhegyezőjével kapcsolatban, amely alig két évvel ezelőtt változott át Rozsban a fogóvá, óriási médiahisztériát kavarva, ám utólag visszagondolva számomra egyetlen tanulságot hozott ez az új szöveg: hogy egy új fordításnak nem lenne szabad azt állítania magáról, ő az egyetlen és a legjobb, s ennek érdekében nevetségessé tenni és agyonkritizálni az elődét. Ezt a munkát a kritikusok szokták elvégezni, miközben a fordító a háttérbe húzódik. Később pedig az idő dönt a szövegről.
És hogy mindezt miért is vetettem képernyőre? Egyrészt, mert érdekelnek a fordítások.
Másrészt: mert a General Press kiadónak van egy pompás, megújult Lee Child-sorozata, amelyben számomra igencsak meglepő módon év elején napvilágot látott egy olyan újra kiadás, amelyről szép csendben kiderült, egyúttal új fordítás is.
És nem tetszett. Nagyon nem.

2.

2017, harmadik kiadás, második fordítás

Lee Child angol születésű amerikai író 2017-ig huszonegy thrillert írt főhőse, Jack Reacher, az egykori katonai rendőr nyomozásairól. A sorozatot magyarul mindig is a General Press kiadó adta ki: eredetileg a Világsikerek ma is létező sorozatában, 2015-re azonban, amikor Lee Child már valóban világranglistás íróvá avanzsált külföldön is, önálló szériát kapott a kiadótól.
A korai időkben még több fordító is dolgozott a Reacher-krimiken: az első évben kiadott két könyvet (az író első két regényét) Zentai Éva (Elvarázsolt dollárok) és Sárossy Beck Anita (Ne add fel könnyen) fordította le. A harmadik kötetnél azonban (A pók hálójában) Gieler Gyöngyi valamire pompásan ráérzett, s ez a kiadó számára is világossá válhatott: innentől kezdve ugyanis két kivétellel az író összes regényét ő fordíthatta le (A pók hálójában, A titokzatos látogató, Lángoló sivatag, Hiba nélkül, Kétélű fegyver, Eltűnt ellenség, Rögös út, A baj nem jár egyedül, Elveszett holnap, 61 óra, Megérte meghalni, Az ügy, Összeesküvés, Nincs visszaút, Bosszúvágy, Néma város, Esti iskola). Ha olyan Reacher-kedvelővel beszélek, aki rajongónak nevezhető, általában Gieler Gyöngyi nevét is megjegyezte. Az ő fordítói munkájának is köszönhető, hogy Lee Child könyvei azok magyarul, amik: sokszólamú, ironikus, retorikus, és izgalmasan cselekményes regényszövegek. Aki nem mániákus, az is érezni szokta, hogy egy-két könyv más hangon szól. És általában ráhibázik valamelyikre abból a négyből, amelynek a magyar szövege más munkája. Négy van ugyanis: ki tudja, miért a későbbiekben még egy 2006-os (Csak egy lövés) és egy 2008-as (Nincs mit veszítened) magyar megjelenés került más fordítóhoz, az előbbit Erdélyi András, az utóbbit Mártha Bence jegyzi.
2017 elején aztán elkövetkezett a nagy pillanat: bekerült az új életműsorozatba az első olyan regény, amelyet nem Gieler Gyöngyi fordított le: épp a legelső, a sorozatkezdő könyv, az Elvarázsolt dollárok. Alig vártam már ezt a percet, örömmel vettem kézbe a könyvet: az első oldalon azután furcsálkodva tapasztaltam, hogy - eltűntek a géppisztolyosok...
Be kell ugyanis vallani, hogy a regény 1999-ben megjelent (első) fordítása hangulatos volt ugyan, de számos félrefordítást tartalmazott. Persze ki gondolta volna 18 éve, hogy ez a kötet talán kissé maradandóbb lesz, mint sok más thriller, s a magyar szöveg nem egyszeri használatra, hanem - ha nem is az örökkévalóságnak, de - egy szép lassan kialakuló rajongói tábornak (is) készül, akiket érdekel Reacher, s még újra is olvassák majd a kalandjait: szóval jobb lett volna annak idején egy gondos lektor. Mert mégsem rendjén való, hogy amikor Reachert letartóztatják az étkezdében, a rendőrség puskák helyett géppisztolyokkal tör rá. Vagy hogy Reacher "táviratozik a pénzéért", s akkor a bank az adott helyre továbbítja a leveleit. És nem mindegy, hogy valaki latin-amerikai vagy floridai, vagy hogy egy angol név egy embert vagy egy együttest jelent.
Így, ha valaki előre megkérdezett volna arról, hogy jó ötlet-e, ha az új, fekete borítós kiadáshoz újrafordítják az Elvarázsolt dollárokat, valószínűleg azt mondtam volna, hogy persze. És feltételeztem volna, hogy az új fordító Gieler Gyöngyi lesz. Azonban a feladatot nem ő kapta.

1999, első kiadás, első fordítás

És befejezve az új szöveget, csak annyit tudok mondani, bár ő kapta volna, vagy ne kapta volna senki. A jelen, 2017-es kiadásban olvasható szöveg ugyanis véleményem szerint egy olyan új fordítás, amelyre nem volt semmi szükség. Nem jobb, mint az előző. Kijavítja ugyan az előző hibáit, de újakat tartalmaz. Hangulata pedig egyáltalán nincs. A magyar sorozatba így ugyanúgy nem illeszkedik, mint az előző: ám az, ha átnézetlen is, de professzionális munka volt.
Igaz, az új szövegben a géppisztolyokból puskák lettek, Reacher leveleit abba a fiókba küldi tovább a bankja, ahol pénzt vesz ki a számláról, a floridaiak floridaiak, és a neveknek mindenhol megvan a referenciája. Sok kínos apróság kijavítódott. Bár hogy a csapszegvágóból miért lett erővágó, az ujjlenyomat-rögzítő felszerelésből ujjlenyomat levételéhez szükséges eszközök, és abból a hevenyészett felsorolásból, hogy "líra, pezó, won, frank, sékel, rúpia" ez: "olasz líra, spanyol peso, koreai won, francia frank, izraeli sékel, indiai rúpia", azt nem értem. Mintha valaki kényszeresen mindent körülírna és megmagyarázna.
Kár, mert ez a Lee Child-kötet azon kevesek egyike, amelyet Reacher mesél. Övé az elbeszélő hang: ráadásul épp abban a könyvben, amelyik megteremti a stílusát és a figuráját. Az efféle szöveg persze mindig csalás, hiszen az élőbeszédszerűség sosem lehet valóban élőbeszéd, különben teljesen művinek éreznénk, bármilyen paradoxon is ez. De kizárt, hogy valaki egy ál-élőbeszédes narrációban így fogalmazzon: "A kapcsolatunk során ez volt a legjobb szeretkezésünk." A régi fordításban ez áll: "Soha ilyen jó még nem volt az ágyban Roscoe-val."
Az időhasználat is különössé változik. Már a második oldaltól zavart a jelen és a múlt idő indokolatlan kevergetése, de mindvégig megmaradt. Mint itt: "A revolveres pasas az ajtónál maradt, leguggolt, és a fegyvert két kézzel tartva a fejemre célzott. A puskás férfi is közelebb lépett. (...) Minden egyes lépésük tankönyvi példa. A revolveres az ajtóban viszonylag nagy pontossággal tudja fedezni az egész helyiséget, míg ilyen közelről a puska ki tudná loccsantani az agyamat. Nagyot hibáztak volna, ha fordítva helyezkednek el. Előfordulhat, hogy a revolverrel nem találna el ilyen közelről, a puskának pedig akkora a hatótávolsága, hogy a letartóztatásomra érkező tiszttel és a mögöttem ülő idős úrral is végezne, ha az ajtóból tüzelnének vele. Eddig jól végzik a dolgukat. Efelől semmi kétség. Náluk van az előny. Efelől sincs semmi kétség. A keskeny boksz csapdába ejtett. Nem volt nagy mozgásterem. Kinyújtottam a karom az asztalon. A puskás rendőr közelebb lépett. - Rendőrség! Ne mozduljon! - kiáltotta." Ebben a szövegben egyszerűen nem látszik, mi a fegyverhasználati általánosság és mi az esemény, ami épp történik (lásd különösen az Előfordulhat... kezdetű mondattól, aminek előfordulhatnával kellene kezdődnie, hogy legyen bármi értelme). A magyar szöveg pontos, ám teljesen színtelen. Ugyanez, azonos kihagyással a régiben: "A revolveres tag ott maradt az ajtónál. Leguggolt és célra tartotta a két kézre fogott fegyvert. Egyenesen a fejemre célzott. A géppisztolyos beljebb jött, a közvetlen közelembe. (...) A felvonulásuk, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A revolver az ajtóból nagy pontossággal ellenőrzése alatt tudja tartani a helyiséget. A géppisztoly így, a közvetlen közelből egyszerűen felmázol az ablaküvegre. Ellenkező esetben nagy gáz lett volna. Közelharcban a revolver könnyen mellétalál, az ajtóból leadott géppisztolysorozat pedig rajtam kívül eltalálhatná a letartóztatásomat végző rendőrtisztet meg a hátsó bokszban  ülő öregurat is. Ez idáig minden előírásszerűen ment. Afelől nem volt kétség. És ők voltak előnyben. Afelől sem volt kétség. A szűk boksz valósággal csapába ejtett, szinte mozdulni se tudtam. A tenyeremet rátettem az asztalra. A géppisztolyos tag még közelebb jött. - Ne mozdulj! Rendőrség! - rikácsolta." Cseréljük ki a géppisztoly szót - egyebekben azonban a fordítás értelmes, folyamatos és egyértelmű. (Kérdés például, hogy Reacher karral az asztalon nyújtózik-e, vagy ráteszi a tenyerét: de elképzelve csak az utóbbi állja meg a helyét.) Ráadásul még hangulata is van (öregúr, felmázol az ablaküvegre, ahogy a nagykönyvben meg van írva).

2008, második kiadás, első fordítás

És ez az, amit az új fordítónak végképp nem sikerült elkapnia. Annyi tehát, így, ezért, szóval, bár és más efféle kötőszó hiányzik a mondatai és bekezdései közül, hogy az néhol már feldarabolja a szöveget. A darabkák önmagukban megvannak, tisztesen lefordítva, de nincs előrehaladás és nincs egységes stílus. Ilyesmikre gondolok: "- Morrison vagyok - mutatkozott be lihegve. Nem mintha érdekelne. - Én vagyok Margrave rendőrkapitánya. Te pedig egy gyilkos betolakodó. (...) ideje, hogy vallomást tegyél. / Morrison megállt, és rám bámult." A régiben (pontosan ugyanazt hagytam ki): "- A nevem Morrison - zihálta. Mintha kíváncsi lettem volna rá. - Én vagyok a margrave-i rendőrkapitányság parancsnoka. Maga meg egy szemét gyilkos, egy aljas idegen. (...) De most majd szépen vallomást tesz a főfelügyelőnknek. / Itt elhallgatott és rám nézett." Az a de és itt teszi folyamatossá az egészet: meg az, ha a bemutatkozásról nem közöljük, hogy bemutatkozás. (Nem is beszélve a magázódás problémájáról.)
Ami pedig a körülményesség, szaggatottság és nem-folyamatosság mellett még nagyon zavaró, a káromkodások és a szleng használata. Ha van egy önironikus Reacherünk, egy kínosan törvényesen munkálkodó, Bostonban magasan képzett néger rendőrfelügyelőnk, egy csinos, igyekvő, kisvárosi, fehér rendőrnőnk, és egy gyanús, modorára nézve pedig vaddisznó kapitányunk/parancsnokunk, kizárt, hogy valamennyien ugyanannyiszor használják a szar, a tököm és a baromság szót. Nem a lányos szemérem szól belőlem: az zavar, hogy a szleng átgondolatlan használata kihat a szereplők megítélésre egy olyan könyvben, ahol a szerző párbeszéddel jellemez.
Csak három példa. Első: a minden szempontból visszataszító rendőrkapitány (az új fordításban "kifejezetten seggfej", a régiben "ordas bunkó") ezzel köszönti Reachert: "Tedd le a segged arra a székre, és fogd be a szád!" (új) "Rakja le a seggét arra a székre, és tartsa a mocskos pofáját." (régi) Különösebb spoiler nélkül: a kapitánynak nagyon kellene káromkodnia, ehhez képest az új változatban majdnem finom lett! Ezzel szemben mindig kínosan szakmai modorú alárendeltje, aki a Reacher-narrátor állítása szerint precízen megválogatja hivatalosan kimondott szavait, az új változatban rendszeresen felteszi a kérdést hol ennek, hol annak: "Mi a tökömnek...?"
A második: a rendes, kedves és szexis Roscoe rendőrnő, akit felkavar az a jelenet, amelyben kiderül, hogy egy rég halott barátját valójában meggyilkolták, az új fordításban így reagál: "Ez az egész egy nagy faszság, az elejétől a végéig." Ha egy sajnálatos öngyilkosságról bebizonyul, hogy ravasz gyilkosság, az tényleg lehet faszság. De a szöveg ezzel folytatódik: "(X.) nem szúrt el egy ügyet csak úgy (...). És nem is volt depressziós. Ráadásul nem is ivott." Úgy gondolom, hogy ezt figyelembe véve mégiscsak a régi fordításban volt értelmes a kifakadás: "Szemenszedett hazugság az egész, elejétől a végéig. (...) nem szúrt el egyetlen ügyet sem. Nem volt különösen depressziós. És nem ivott." Faszságnak bármit nevezhetünk, de ha valami nem igaz, és ez a lényege, az csak hazugság lehet, vagy netán kibaszott átverés, ha már keményíteni szeretnénk.
Végül az utolsó: egy halálosan megrendült rendőrtiszt a véres tetthelyen, egyszerű tényközlésként sosem mondaná egy személyes ismerőséről azt, hogy halála előtt még levágták a golyóit. Ilyen szituációban az embert állítólag egy dolog tudja megmenteni, a személytelen tárgyilagosság: és ilyenkor azokat a dolgokat heréknek hívják... Nem ez az egyetlen hely, ahol a kedélyes stílustörés alaposan szétbombázza a szöveg megteremtette jeges hangulatot.

3.
Tulajdonképpen miért is írtam le mindezt?
Egyrészt, mert rám jött a mondhatnék. Bocs.
Másrészt viszont azért, mert úgy éreztem, olyasmi történt, ami kétségbe ejtett: szövegszinten elrontották a kedvenc könyvem! Egy olyan kiadó és egy olyan sorozat tartalmazza ezt a - ha nem is rossz, de - nem elég jó fordítást, amelyiknek a minőségében eddig rendületlenül bíztam.
Tudom, az elkényeztetett olvasónak inkább annak kellene örülnie, hogy Lee Child összes regénye megjelenik magyarul, gyönyörű köntösben, és állandóan elérhető a könyvpiacon az újra kiadásoknak köszönhetően. De ez az Elvarázsolt dollárok, ez a csendben kiadott kár-érte-új-fordítás nagyon megütött. Vajon miért született meg? Miért kell kompromisszum, amikor valamit teljesen jól is lehet csinálni? És eddig a General Press teljesen jól is csinálta. (Mert: bosszankodtam én itt a késői Ulpius-fordítások elmondhatatlan minőségén? Nem, mert nem is vártam ilyesmit tőlük.)
De nem adom fel. A nyár vége ugyanis egyszerűen pompázatos újdonságokat hoz.
Augusztusban újra kiadják az Elveszett holnap című Lee Child-regényt. Ez volt az a könyv, amelyik az Elvarázsolt dollárok mellett-után végképpen meggyőzött arról, hogy Reacher az én egyik hősöm és mindent el kell olvasnom róla. Ráadásul szintén egyes szám első személyű elbeszélés. Kezdődik pedig egy torokszorító jelenettel: Reacher késő este, a szinte üres földalattin egy nőre lesz figyelmes, aki pontosan azokat a jeleket mutatja, mint az öngyilkos robbantók... Az új kiadás borítója pazar, csak a fülszöveg fecseg már megint túl sokat. A könyvet legutóbb Gieler Gyöngyi fordította: a hírek szerint még most is.
Októberben pedig régi-régi vágyam teljesül: Reacher-novelláskötet lát napvilágot A nevem: Jack Reacher címmel. Mindig is sajnáltam, hogy a Reacher-novellák nem juthatnak el, csak az angolul olvasókhoz: most azonban végre teljesült a kívánságom, s én is kézbe vehetem őket.
Épp ezért hálás vagyok a kiadónak. És bizakodom.
Az új Elvarázsolt dollárokat pedig elrakom szépen hátulra a könyvespolcon: ha szeretném újraolvasni, jó lesz nekem a régi, Zentai Éva-féle változat, a géppisztolyok ellenére...

Az időjárás időnként már tökéletesen nyárinak tűnik, ezzel is felhíva minden könyvbarát figyelmét, hogy nemsokára itt a júniusi könyvhét. Idén június 8. és 12. között rendezik Budapesten, a Vörösmarty téren a 88. Ünnepi Könyvhetet (és 16. Gyermekkönyvnapokat). (1) S bár ez a hétvége alapvetően a magyar irodalom diadalmenete, talán a legrangosabb könyvünnep is egyben: így nem csoda, hogy a kiadók ismét sok újdonsággal álltak elő, nemcsak magyar szerzőktől, amellyel jelen lesznek majd a téren. Ezért is, s azért is, mert közben eltelt másfél hónap, az én frissen megjelent, illetve előkészületben lévő, lelkesen figyelt könyveim listájára is felkerült kilenc újabb. Íme.

Walter von der Vogelweide összes versei
Kalligram, megjelenés: június 8.
Márton László hatalmas vállalkozása, a német középkor legegyénibb hangú lovagköltője összes versének tolmácsolása magyarul, úgy tűnik, elérkezett a befejezéséhez. A könyv megjelenése nemcsak egy nemes és hasznos cél elérését jelenti: megszületik az új, magyar Vogelweide is. Itt írtam róla.

Veronika Šikulová: Tulipánból paprika 
L'Harmattan, megjelent 
A szlovák írónőtől, nagy-nagy kedvencemtől, ezúttal novelláskötet jelenik meg a kiadónál. A monumentális családregény, a Menettérti és az Anasoft Litera-díjas, nagyon lírai "mozaikregény", a Hiányos fiasítás után tizenhat összetéveszthetetlen hangú elbeszélést olvashatunk. Itt írtam róla.


Sir Arthur Conan Doyle: A rémálom szobája és más rejtelmes történetek
Attraktor, megjelent
Ha van kiadó, amelytől nem vártam volna, az bizonyosan az Attraktor, mégis: új Doyle-novelláskötet látott napvilágot nemrég. A tizenkét történet java magyarul még ismeretlen, s bár mindegyik rejtelmes és izgalmas, Holmes nem szerepel bennük. Az életmű nélküle is sok meglepetést tartogat. Itt írtam róla.

Laura Lebow: A Figaro-gyilkosságok
IPC, megjelent
Szeretem a történelmi (detektív)regényeket, s mindig örülök, ha új szerzőt és hőst ismerhetek meg. Ezúttal az előbbi angol krimiírónő és operaimádó, az utóbbi pedig Lorenzo da Ponte, aki - amellett, hogy Mozart librettistája -, ezúttal egy 1786-os, bécsi gyilkossági ügy nyomozásába bonyolódik. Itt írtam róla.


Böszörményi Gyula: Bitó és borostyán - Ambrózy báró esetei 3.5 
Könyvmolyképző, megjelent
Egy újabb rövid nyomozás a századfordulós Budapesten! Az 502-es szerelvény, a véres hírű Budapest-Bukarest vonat rejtélye! Ambrózy báró és Hangay Mili újra nyomoz! Számomra biztosnak tűnik a siker: megítélésem szerint minél hosszabb egy Böszörményi-krimi, annál kevésbé tetszik nekem - vagyis minél rövidebb, annál inkább tetszenie kell. Remélem! Itt írtam róla.

Dés László - Geszti Péter: A Pál utcai fiúk - A zenés játék dalai
Móra, megjelent
A Vígszínház tavalyi bemutatója, a Grecsó Krisztián közreműködésével Molnár Ferenc A Pál utcai fiúkjából megalkotott zenés játék, amelynek főszereplője többek közt Wunderlich József és Vecsei H. Miklós, közismerten páratlan és váratlan siker. Ez a füzet a dalokat tartalmazza, kottákkal, képekkel. Itt írtam róla.


Rejtő Jenő: Tatjána
Szépmíves Könyvek, megjelent
Egy új Rejtő Jenő? Ilyen is van? Egyszer már őszintén megörült a Rejtő-rajongók közössége, amikor kiadásra került a Konzílium az őserdőben című történet (elvileg kisregény, valójában inkább csak novella). Most itt egy újabb kiadatlan kis füzetes: egy kémnős, szerelmes, szovjetes sztori. Várom! Itt írtam róla.
Bihari Péter: Németország és a németek
Kalligram, megjelenés: június 8.
Nehéz a (német) történelmet megismerni, ha még nem ismerjük Bihari Pétert. Pompás könyvei, mint a legendás A 20. század története fiataloknak, A németek - 2000 év Európa közepén, a Lövészárkok a hátországban vagy az 1914 - A nagy háború száz éve megkerülhetetlenek. Mint ez az új kötet is. Itt írtam róla.


Szekér Nóra: Titkos társaság - A Magyar Testvéri Közösség története
Jaffa, megjelenés: június 7.
A Jaffa történettudományi sorozatának idei második kötetében ismét olyasmi a téma, ami huszadik századi, kibeszéletlen, a magyar közelmúltat érintő, s amiről eddig még nem olvashattunk népszerűen (de szinte tudományosan sem). Történelemkedvelőknek kötelező könyv, ráadásul még jól is néz ki. Itt írtam róla.

Link
Előkészületben 1.
Előkészületben 2. 

(1) Csak aprócska betűkkel szeretném megjegyezni, hogy a hivatalos logó szerint a rendezvény a Vörösmarty-téren (nem pedig a Vörösmarty téren) lesz, s a honlapon időnként 88. Ünnepi könyvhétnek hívják (lehetne 88. ünnepi könyvhét vagy 88. Ünnepi Könyvhét, de ez az öszvér nem), sok program pedig a programlap szerint a Vörösmarty szobornál lesz (nem pedig a Vörösmarty-szobornál). Nem lehetne legalább a könyvünnepi anyagok helyesírását átnézni valakinek, aki még tud írni?