Az Animus Kiadó Skandináv krimik sorozatának megvannak a maga sztárjai. A norvég Jo Nesbø neve például talán még annak is ismerős, aki soha semmit sem olvasott tőle. De a sötét és beteg világokat festő, dán Jussi Adler-Olsen, vagy a nőiesen kőkemény könyveket író, svéd Camilla Läckberg regényei is biztos befutók a magyar olvasóközönségnél. Vannak azonban olyan írók is, akik körül kisebb az érdeklődés, köteteik talán jobban eltűnnek a skandinávkrimi-dömpingben, pedig izgalmas és jellegzetes történeteket írnak. Számomra ilyen Håkan Nesser (*1950) is, akinek A gonosz arcai című krimije a sorozat egyik nyitókötete volt 2007-ben, mégis, még csak néhány hete jelent meg a harmadik könyve magyarul. Mintha közben egy időre a sorozat szerkesztői, s az olvasók is elfeledkeztek volna a svéd szerzőről és különc főhőséről, Van Veeteren főfelügyelőről. Pedig mindkettejüket érdemes ismerni.

Nesser Dél-Svédországban született, de ma már New Yorkban és Londonban él. Hosszú éveken keresztül Uppsalában dolgozott középiskolai tanárként, s eredetileg a munka mellett kezdett el krimiket írni. Csak 1998-ban, kilencedik könyve és hatodik krimije publikálása után adta fel a munkahelyét, s vált szabadúszó szerzővé. 2014-ig mintegy harminc könyvet írt, köztük tizenöt deteltívregényt. Ezek közül tíz főhőse Van Veeteren főfelügyelő, a mogorva és öntörvényű nyomozó, akit ügyei felderítésében mindig a logikája és a megérzései vezetik.

A 2014-es év őszi meglepetése számomra Van Veeteren visszatérése volt. A frissen megjelent könyv több szempontból is méltán viseli A visszatérés címet. Benne ugyanis harmadszor találkozhatunk a főfelügyelővel és csapatának tagjaival, az álmodozó Rooth-tal, aki folyton nőkre vágyik, és a jó családapa Münsterrel, aki megpróbál olyan jó rendőrré válni, mint példaképe, a főfelügyelő. Másodsorban maga Van Veeteren is visszatér benne az élők és a nyomozók közé, a könyv elején ugyanis utolsó pillanatban elvégzett, súlyos műtéten esik keresztül, s maga sem hiszi eleinte, hogy még kevéssé elbűvölő személyisége is változatlanul úszta meg a kockázatos operációt. Ám a bűntény áldozata is egy visszatért ember a könyvben. Amikor egy kislány fej, kéz és láb nélküli, szőnyegbe csomagolt holttestre akad egy kisvároshoz közeli erdőben, a nyomozócsoport tagjai hamar rájönnek, az áldozat egy legendás futóbajnok, ám egyben a börtönből nemrég szabadult, egykori bűnei helyszínére visszatért gyilkos volt. Már csak azt kell kideríteni, ki végzett vele ilyen brutálisan, és miért? Talán valamelyik áldozatának hozzátartozója? Egy helyi erkölcscsősz? Vagy valaki más?

Van Veeteren – bár eleinte csak hangfelvételen hallgathatja a jelentéseket és nyomozati anyagokat – képtelen nyugodtan lábadozni a kórházban. Magánnyomozásba kezd, mivel meggyőződése, hogy valami alapjaiban nem stimmel ezzel az üggyel. Lehetséges volna, hogy a két gyilkosságért huszonöt évre ítélt áldozat, az egykori futóbajnok ártatlan volt? Elképzelhető, hogy a gyilkosa azonos állítólagos áldozatai valódi gyilkosával?

A főfelügyelő izzad, beszélget, sörözik, zenét hallgat (csakis ritka klasszikusokat) – és nem utolsó sorban gondolkodik. Leginkább úgy, ahogy szereti, nyakig fürdővízbe merülve, csak a tényekre koncentrálva. Ám amikor végül feldereng a megoldás, az is nyilvánvalóvá válik előtte, hogy szinte lehetetlen lesz lezárni az ügyet…

Amikor A visszatérés megjelenésére vártam, lelkesen készülődve az újabb nyomozásra, újraolvastam a szerző két korábbi Van Veeteren-krimijét, A gonosz arcait és A Borkmann-elvet. Legnagyobb csodálkozásomra hihetetlenül élveztem őket, pedig jól emlékeztem mindkettő megoldására. Ezért ajánlom mindenkinek A visszatérést is: bár a regény rövid, könnyen olvasható, s nem világrengető tragédiákat, hanem kisvárosi gyilkosságokat dolgoz fel, mégis van valami az ironikusan elmondott történetben, a jellegzetes szereplőkben, s főképpen Van Veeteren pompás figurájában, ami miatt nagyon meg lehet szeretni ezeket a könyveket. Én már alig várom a következőt.

A cikk az Ekultura.hu-n: Håkan Nesser: A visszatérés
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  

Mata Hari. Ezt a nevet hallva két érintkező legenda képei merülnek fel mindenkiben. Ő a titokzatos, buja, keleti táncosnő, aki műsorai végén egyetlen díszes melltartóban tárta szépségét nézői elé… S ő az erkölcstelen, rafinált, német kémnő is, akivel behunyt szemű francia katonák sortüze végzett: kivégzői ugyanis képtelenek voltak elviselni ragyogó, sebezhető szépségét…

Marijke Huisman szellemes, szórakoztató és szakszerű könyvecskéje azért született, hogy e két, természetesen csak félig igaz legenda mögé lásson. A Mata Hari – A legenda él elfogadja, hogy a magát a Hajnal Szeméről elnevező holland táncosnő, az első világháborút megelőző évtized szalonjainak és táncestjeinek szupersztárja önmagát vonta legendák ködébe, így aztán igaz története mindörökre összefonódott élete mítoszaival. Mégis, megpróbálja arra inspirálni a korszak és a művésznő (az egyetlen világhírű holland asszony) iránt érdeklődőket, hogy új nézőpontból tekintsenek Mata Harira és korára.

1905-ben, első nagy fellépésén Síva-táncot ad elő

Margaretha Geertruida Zelle (1876-1917) nemcsak leplekbe öltözött bajadér és testét fegyverként bevető ügynöknő volt – sőt, talán minden volt, csak az nem. A könyvben új szituációkban találkozhatunk vele: láthatjuk kamaszlányként, akinek el kell viselnie, hogy üzletember apja csődje után vagyonuk elvész, családjuk széthullik. Elénk áll 19 éves, kalandvágyó, ám csalódott feleségként, aki unatkozik és szenved nála húsz évvel idősebb, reumás és részeges férje mellett, aki a holland gyarmatokra költözteti a családját. Kiderül, hogyan vesztette el kisfiát, akit egy bennszülött dajka mérgezett meg, s hogy miért hagyta el a férjét, aki Mata Hari után még két fiatal hölgyet tett házastársává, majd hagyott el. E kalandregénybe illő kezdetek egyúttal talán azt is megmagyarázzák, miért lett Margarethából Mata Hari: hogy miért nem elégítette ki a „normális” anyai, háziasszonyi, társasági hölgyi lét (hisz sosem ismerte…), s hogy honnan vette az ötletet és a bátorságot, hogy Párizsba visszatérve mint indiai táncosnő újítsa meg életét és karrierjét. Találkozhatunk vele híres táncestjein, romantikus kastélyokban, vadászatokon és bálokon. Elénk libben saját tervezésű lepleiben, büszkén pózolva, kecsesen hajlongva, és fűzőbe szorítva, nagy kalapban, társasági szépasszonyként, lóversenyen és promenádon. Végül a Saint-Lazare börtön huzatos cellájában búcsúzhatunk el tőle, ahol kétségbeesetten reménykedik a kegyelemben.

Szépasszony a háború előtt

Marijke Huisman könyve azonban nemcsak Mata Hari életrajzát tartalmazza, de bevezet bennünket a századforduló művészi divatjaiba, megismertet a párizsi társaság ízlésének vadhajtásaival, s megmutatja, hogy Mata Hari nem az egyetlen buja, keleti és titokzatos táncosnő volt a korszakban – hanem az első. Hiába írják róla rosszmájúan, hogy nem is volt igazán szép, vagy, hogy táncművészetét messze felülmúlták kissé fiatalabb, balettiskolákban nevelt vetélytársai, Mata Hari sikerének lényege, hogy már 1904-től szerepelt „kígyótáncával”, s az egzotikumra vágyó, a Kelet titkaira kiéhezett mondén társaság az ő műsorának köszönhetően láthatott először erotikus, mágikus keleti táncrevüt.

Ez lett sikerének és bukásának okozója is. Az első világháború kitörése után ugyanis mindaz, amiért addig lelkesedett a párizsi művelt közönség, bizonytalan, erkölcstelen és hazafiatlan zülléssé változott a közvélemény és a média szemében. Talán ez vezethetett az addigra már visszavonult, negyvenegy éves Mata Hari letartóztatásához és elítéléséhez is. Az egykori táncosnő, több katonatiszt kitartottja és barátnője (aki a legnagyobb valószínűség szerint egyáltalán nem volt kém) talán maga sem értette, hogy luxus utáni vágyával, dologtalan pillangóságával, minden honleányi gesztust nélkülöző nagyvilágiságával már azelőtt halálra ítéltetett, hogy megkezdték volna a perét.

Letartóztatásakor, 1917-ben

Marijke Huisman könyve az első olyan magyar nyelvű könyv Mata Hariról, amely nem a legendákat gyűjti össze, hanem a valóságot írja meg főhőséről. Így – bár nélkülöznünk kell a romantikus szerelmi történeteket, s a főhősnő is inkább tűnik felszínesnek vagy naivnak, mint mély érzésűnek és körmönfontnak – saját kora eseményeinek, művészetének és divatainak tükrében ismerhetjük meg jobban ezt a különleges és nevezetes történelmi személyt.

Ám, hogy a bemutatás egy cseppet se legyen unalmas, vagy hagyományos, a könyv nemcsak érdekes, de káprázatosan szép is. Kis terjedelme ellenére ugyanis több mint kétszázötven apróbb és nagyobb kép díszíti, amelyek többsége magát Mata Harit ábrázolja káprázatos ruhákban és jelmezekben. De segítségükkel betekintést nyerhetünk a festőművészetben dívó Kelet-kultusz változataiba, az orosz balett nagy korszakának történetébe, a századfordulós Párizs és a háborúra készülő Németország propagandájának és médiájának világába, sőt, a Mata Hari-sztorira építő filmekbe és könyvekbe is. Nem tudok tehát más tanácsolni, mint hogy minél többen vegyék a kezükbe az életrajzot. Ha ugyanis, csak néhány percig eltöprengenek a Mata Hari-jelenségen, máris biztos a kötet állítása: a legenda valóban, újra, még mindig él…

Lentebb kedvenc Mata Hari-képeimet láthatod.



A cikk az Ekultura.hu-n: Marijke Huisman: Mata Hari - A legenda él
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  

A méltóságos Daisy Dalrymple visszatér! Carola Dunn bohókás és bájos, klasszikus receptet követő történelmi krimije, a Daisy és a megmérgezett díva ismét a bolondos húszas évekbe vezeti el az olvasóit.

Egészen pontosan 1923. március 18-án, délután történik az újabb bűntény. Daisy és barátja, Alec Fletcher főfelügyelő épp az Albert Hall nézőterén ülnek, és hallgatják, hogyan aratja eddigi legnagyobb sikerét Verdi Requiemjét énekelve Daisy szomszédja, a tehetséges énekesnő és kiállhatatlan díva. A műélvezet azonban nem tart sokáig: Bettina Westlea ugyanis pihenője közben belekortyol a színpadon tartott likőrős poharába – majd szörnyű görcsök között, több száz megdöbbent néző szeme láttára elhalálozik. Miközben az igazgatót csak az érdekli, hogy vissza kell adnia a jegyek árát, megkezdődik a nyomozás. A gyanúsítottak tömege azonban szinte agyonnyomja Fletcher felügyelőt. Vajon ki lehetett a tettes? Bettina áldozatos, szürke egér testvére, Muriel? A temperamentumos spanyol szoprán, vagy pályakezdő riválisa, az angol énekesnő? Az orosz zsidó hegedűs vagy az ukrán nacionalista basszus? A walesi tenor, a szívbeteg hangképzés-tanár, vagy az ideges orvos? Netán valamelyik angol úrhölgy, akinek a férje Bettina hálójába került?

Fletcher főfelügyelő és emberei előtt vallomásról vallomásra haladva egyre kuszábbá válik a kép. Úgy tűnik, Bettinának annyi ellensége volt, hogy csoda, hogy nem ölték meg már korábban. De vajon ki és miért választotta épp a koncertet tette helyszínéül? Miközben Alec egyre tanácstalanabb, boncoltat, majd újra boncoltat, kikérdez, majd újra kikérdez, Daisy megkezdi szokásos magánnyomozását. Mivel az úri társaságban is épp olyan okosan és bájosan tud csevegni, mint amilyen logikusan és kedvesen a következtetéseit tárja Fletcher főfelügyelő elé, hamar izgalmas nyomokra bukkan. Ám amikor már úgy tűnik, tisztul a kép, s megismertünk minden sötét titkot, rosszmájú pletykát és szándékos gyanúsítást, ismét gyilkossági kísérlet történik. A kiszemelt áldozat azonban nem az, akit várnánk…

Daisy Dalrymple harmadik nyomozása ismét olyan életteli, csavaros és kedélyes, amilyen az előző, a Daisy és a télikert rejtélye volt. Ráadásul ezúttal még fordítási hiba sem torzítja a regényt, s leszámítva néhány rosszul megválasztott, a korszakba kevéssé illő szót (amilyen a kedveskedőnek szánt szarházi vagy a bosszankodást kifejező ez szívás), igazán élvezetes, humoros szöveget olvashatunk, nyomon követve Daisy kutatását a meglepő végig. Ráadásul Alec és a lány kapcsolata is új fázisába jut: bár együtt vacsorázniuk csak a nyomozás kellős közepén sikerül, Daisyt végül vendégül láthatja a Fletcher-család, Alec édesanyja és tündéri kislánya, Belinda. Így aztán, remélem, már arra sem kell sokat várni, hogy Daisy Mrs. Fletcherként folytassa a fényképezést és a nyomozást.

A cikk az Ekultura.hu-n: Carola Dunn: Daisy és a megmérgezett díva
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  

Azt hiszem, még soha nem teljesült ilyen gyorsan kívánságom. Májusban ugyanis azzal fejeztem be Kristina Ohlsson Az 573-as járat című thrilleréről szóló ajánlómat, hogy azt kívántam, jusson a folytatás minél hamarabb a magyar olvasók kezébe. Nos: csak novemberig kellett várni, és a vágyam teljesült. Megérkezett az írónő új, ötödik regénye, a Dávidcsillagok.

Kristina Ohlsson, az 1979-es születésű svéd írónő harmincévesen jelentette meg első krimijét, a Mostohákat, amelyben a rokonszenves nyomozópáros, az okos, bátor és független Fredrika Bergman, és a nyugodt, türelmes és logikus Alex Recht nyomozott. Az első könyvet hamar követte további négy, amely tovább bonyolította a főszereplők történetét, s különböző témákkal kísérletezett: az Elnémítva, az Őrangyalok, Az 573-as járat, s végül a Dávidcsillagok érintette a terrorizmus, a bevándorlás, a rasszizmus, a vallás, a gyermek elleni erőszak, a kamaszok veszélyeztetettsége, az örökbefogadás, a leánykereskedelem, sőt, a fogyatékosság témáját is. Közben Ohlsson dolgozott a Svéd Titkosszolgálatnál, a Svéd Külügyminisztériumban, a Svéd Nemzetvédelmi Egyetemen, és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet terrorizmusellenes szakértőjeként is, majd 2012-ben főállású íróvá lépett elő. Megírt két gyerekkönyvet, melyek közül az első, amely megnyerte a Svéd Rádió gyermekregény-pályázatát, Az üveggyerekek címen épp most jelent meg magyarul, s remek karácsonyi ajándék lehet minden tíz évesnél idősebb gyereknek. Végül: elkezdett dolgozni egy új thriller-sorozaton, amelynek idén kiadott első kötete a Lotus Blues címet viseli.

A magam részéről előítéletes vagyok Ohlssonnal: már az első könyve annyira megtetszett, hogy azóta muszáj mindent elolvasnom, amit ír, s általában igen elégedetten teszem le a könyveit. Így volt ez a Dávidcsillagokkal is, amely rendhagyóan terjedelmes, rendkívül mozaikosan szerkesztett, s szinte letehetetlenül izgalmas regénynek bizonyult. Ha ugyanis azt hinnénk a cím alapján, hogy a kötet témája egy svédországi zsidó közösség ellen elkövetett, rasszista támadássorozat lesz, nagyobbat talán nem is tévedhetnénk. Valóban egy zsidó óvoda fiatal óvónője az első áldozat, s valóban két zsidó kisfiú tűnik el másnap, teniszedzésre igyekezve. Amikor azonban Fredrika és Alex nyomozni kezd, egészen váratlan utak tárulnak fel előttük. Vajon mi köze a gyilkosságokhoz a huszadik századi zsidó legendának, amely a kegyetlen és szánalomra méltó Papírfiúról szól? Ki chatelt a kisfiúkkal haláluk előtt, s mit titkol a Salamon Gyülekezet titkára? Ki hagy üzeneteket a rejtélyes Efraim Kielnek? Mi  lehet a kisfiúk családjának közös titka? Ki az ismeretlen, névtelen nő, akiről az első fejezetben kiderül, hogy megölték a családját? Mit tud a titkosszolgálat, és mit Az 573-as járatból már ismert, talpraesett és szókimondó, de hazugságai csapdájába esett ügynöknő, Eden Lundell?

Kristina Ohlsson ebben a regényében összefonta azokat a szálakat, amelyeket első négy regényében megindított. Ugyanakkor olyan krimitörténetet írt, amellyel annak is érdemes megismerkedni, aki még egyszer sem találkozott Fredrikával és Alexszel. A Dávidcsillagok esszenciális skandináv krimi a zsáner kedvelőinek, s egyúttal túlírás nélküli, fordulatos nyugvópontja (lezárása?) az ötkötetes sorozatnak.

Hogy visszatér-e még a nyomozópáros, nem tudom. Mégis, zárásképpen csak azt tudom kívánni, hadd olvassunk minél hamarabb egy új könyvet a szerzőnőtől. Már csak az van hátra, hogy ez a kívánság is olyan gyorsan teljesüljön, mint az előző.

A cikk az Ekultura.hu-n: Kristina Ohlsson: Dávidcsillagok
 Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én    

A múlt héten ígértnek megfelelően ezúttal folytatódik a velencei kora reneszánsz festő, Carlo Crivelli (1430k.-1495k.), és öccse, Vittorio Crivelli, 1440-1501/2 Madonnáinak képtára. Akit a festők élete vagy a képek jelképrendszere érdekel, olvassa el az előző bejegyzést! Jobbra a Szépművészeti Múzeumban őrzött, Carlo Crivelli festette Trónoló Madonna látható (újra).

Itt most következnek azok a képek, amelyek félalakos Madonnák: élükön (újra) a Szépművészeti Múzeumban látható, Vittorio Crivellli festette Trónoló Madonnával (lenn, balra).




Az itt szereplő 12 félalakos Madonna kép közül mindössze hármat festett Vittore Crivelli, mégpedig az elsőt, a másodikat - és a tizennegyediket. Ezt az utolsó, az Ermitázsban őrzött képet nézve nem tudom, hogy teljes félreazonosítással van-e dolgom (bár könyvben és az interneten is Vittore a kép festője), vagy itt láthatjuk, mivé vál(hatot)t (volna) Vittore Carlo árnyékából kilépve. (Megjegyzés: A hetedik kép a tizedik kinagyítása.)

Más bejegyzések Madonna-képekről:
Bájos flamand Madonnák - avagy a Szűz és a Gyermek huszonnyolcszor
A két Crivelli varázslatos birodalma - Velencei Madonna-festmények 1.

Különös, furcsa, vonzó, mégis taszító, költői, tudóskodó, posztmodern, izgalmas, és még egyszer különös. Ezek a jelzők jutottak eszembe először Marta Sanz Black, black, black című, frissen megjelent krimijéről. A Kossuth Kiadó nagy sikerrel megindított, immáron négy kötetet számláló Spanyol krimi sorozatának új tagja egy középkorú spanyol bölcsészdoktor és szépíró kalandozása a detektívregény-irodalomba, mégpedig meglepő eredménnyel.

Nyomozó főhősünk, Arturo Zarco a könyv elején rejtélyes gyilkosság nyomába ered. Meggyilkolták a sikeres gerontológust, a szép és okos Cristina Esquivelt. A közvélemény, s egy ideig a rendőrség is a férjét gyanúsította, ám sosem került elő ellene valódi bizonyíték. Cristina szülei arra kérik Zarcót, találja meg a valódi gyilkost (lehetőleg Yalalban, a volt férjben…), és adja az igazságszolgáltatás kezére. A detektív pedig útnak indul, s meg sem áll a rejtélyesen taszító és sötét titkokat rejtő házig, amelyben egykor Cristina lakott férjével, a marokkóból jött kőművessel, és a kislányukkal.

Itt azonban véget is ér a nyomozás: már ha azt értjük rajta, hogy a detektív pofonok és beszélgetések közepette szívósan egyre előbbre és előbbre jut, egyre újabb láncszemeket fedez fel a megfejtéshez, majd végül egy briliáns okfejtéssel megoldja a bűnesetet. Zarco ugyanis talán a világ legkülönösebb embereibe fut bele: öregekkel és fiatalokkal, párokkal és magányosokkal, nőkkel és férfiakkal találkozik, mindannyiukkal elcseveg, elkezd részt venni az életükben, némelyikkel összeverekszik, másba beleszeret... És inkább kiismerni igyekszik őket, mint leleplezni. A csábító anya és a még csábítóbb kamaszfiú, a leépülőben lévő öreg házaspár és durván magabiztos, biztonsági őr fiuk, a sikeres ponyvaszerzőnő és a marokkói kőműves „cselédtérdű”, új élettársnője – minden lakó egy-egy különc és furcsa gyanúsítottja lesz az ügynek. Mert ha nem Yalal volt a tettes, úgy tűnik, Cristina gyilkosa akkor is a házban van. De vajon melyikük az? És miért végzett az orvosnővel, akit – legalább is a szülei szerint – mindenki őszintén szeretett?

Zarco múlatja az időt a házban, álmodozik, fantáziál (főleg erotikusakat és különösen különcöket, lévén nemcsak furcsa, filozofikus alkat, de meleg is), kombinál és gyanakszik. Majd pedig hosszú, éjszakai telefonokban osztja meg az álmait, fantáziáit, kombinációit és gyanúit volt feleségével, a sánta, ám rendkívül éles eszű Paulával, aki válásuk ellenére még mindig a barátja. Végül azután épp Paula lesz az, aki megoldja a rejtélyt: addig azonban még rengeteg hamis nyommal kell megbírkóznunk. Többek közt a könyv középső részét kitevő női naplóval, amelynek a fele igaz, a fele azonban csak álmodozás, fantáziálás, kombináció és gyanú: ám ezúttal nem Zarco, hanem a ház egyik lakója, a különös Luz asszony tollából.

Mire megoldódik a rejtély, az olvasók előtt jó esetben már rég egymásba bogozódott az álom és a valóság. Ellentétben az elegánsan földhözragadt kemény krimikkel vagy a rögrealitást feldolgozó skandináv thrillerekkel, ebben a spanyol regényben szinte mágikusan semmi sincs a helyén. Kivéve talán a hivatkozásokat: hiszen Zarco (akinek még csak nem is ez a valódi neve) nagy tisztelője a klasszikus krimiirodalomnak Chandlertől Christie-ig, sőt, egyáltalán az irodalomnak, így azután Paulával folytatott telefonjaiban egyik intertextustól a másik felidézésig ugrál.

Épp ezért a regényt nem éppen a kezdő krimikedvelőknek ajánlom, inkább azoknak, akik szeretik, ha egy könyv szövege is kihívás, nemcsak a története, akiket nem zavarnak a monológok, szófutamok és irodalmi utalások, és akik nem idegenkednek az erotikus képzelgések leírásától. Bár két dolgot azért le kell szögeznem. Az egyik, hogy a könyvbeli képzeletfutamok szerintem nem egy meleg férfi álmodozásai, inkább egy heteroszexuális nő töprengései arról, miről is álmodozhat egy homoszexuális férfi… A másik, hogy Heather Badcockkal nem az inhalátora végzett A kristálytükür meghasadtban… De persze Zarcónak ezt inkább Agatha Christie-vel kellene megbeszélnie…

A cikk az Ekultura.hu-n: Marta Sanz: Black, black, black
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én   

Linkek
1. kötet: Pablo De Santis: Párizsi rejtély
2. kötet: Francisco González Ledesma: Szomszédom a halál
3. kötet: Carmen Posadas: Meghívás gyilkosságra
5. kötet: Carmen Posadas: Öt kék légy
6. kötet: Pablo De Santis: Gyilkosok és kertek
A Kossuth kiadó Spanyol krimi sorozatának kötetei 

Nagyon szeretem a festményeket. Szeretem nézegetni őket, szeretek töprengeni fölöttük. Szeretem őket összehasonlítgatni. Így találtam rá a Szépművészeti Múzeumban őrzött két Madonna-képre, amely 15. századi velencei festők munkája.

A jobbra látható festményt, a Trónoló Madonnát Carlo Crivelli olasz reneszánsz művész festette 1476-ban vagy 1477-ben. Meglehetősen nagy méretű (106,5x55,3 cm-es), temperával és aranyfüsttel fatáblára készített oltárkép, amely a híres Esterházy Gyűjteményből került a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárába. Rajta a trónon ülő Madonna látható, ölében almával játszó kis Jézussal. A trón lépcsőjén olvasható a díszes, latin állóbetűs felirat, miszerint Opus Caroli Crivelli Veneti, vagyis a festmény Carlo Crivelli velencei festő műve. Crivelli 1430 körül született Velencében, egyesek szerint Jacopo Crivelli festő fiaként. Velencében és Padovában tanult festeni, többek közt Jacobello del Fiore, Antonio Vivarini és Francesco Squarcione műhelyeiben. 1457-ben, miután néhány hónapra börtönbe is zárták egy férjes asszonnyal folytatott kapcsolatáért, örökre elhagyta Velencét. Rövid időt Zárában töltött, majd Anconába költözött és a környéken dolgozott. Évszámmal először 1468-ban, egy Massa Fermana-i templomba készült oltárképét látta el, de eddigre már népszerű és megbízásokban bővelkedő műhelye lehetett. 1478-ban áttelepült Ascoli Picenoba, s itt is halt meg, valószínűleg 1495-ben.

Crivelli nem dolgozott mindig egyedül. Öccse, az 1440 körül született Vittorio több képet vele közösen festett meg, s önálló munkáin is átvette és utánozta tehetségesebb bátyja stílusát - az elemzők szerint sikertelenül, gyenge alkotásokat létrehozva. (Nekem azonban többnyire ezek is nagyon tetszenek.) Vittorio Crivelli, aki hosszabb ideig Fermoban élt, bátyja halála után visszaköltözött Velencébe, s 1501/2-ben ott is halt meg. Rajta kívül azonban Anconában egy Pietro Alemannonak nevezett, a Német-Római Császárságból Itáliába érkezett művész is Carlo tanítványa volt, s vannak, akik egy bizonyos Domenico Crivelliről is feltételezik, hogy Carlo és Vittorio öccse volt, s a műhelyében dolgozott. A Szépművészetinek van egy képe Vittorio Crivellitől is, a balra látható Trónoló Madonna. A félalakos kép egyértelműen a Carlo Crivelli megalkotta hagyományok hű utánzatát adja, körülbelül azonos méretben (68x51,5 cm), azonos anyagokkal készítve, hasonlóan jelezve (a mellvéden olvasható az Opus Victoris Crivelli Veneti felirat). Gróf Pálffy János hagyatékából került a Szépművészetibe, s biztosan későbbi néhány évvel, mint a másik kép.

Tátrai Vilmos Festmények párbeszéde című, képeket hasonlítgató albumkönyvében így ír a két képről: "(Carlo Crivelli), a quattrocentonak ez a ritka humorérzékkel megáldott, furcsaságokhoz vonzódó mestere sok mindent elkövetett nézői figyelmének felkeltésére és tartós lekötésére. (...) képesnek bizonyult valamire, amit úgyszólván lehetetlennek vélnénk: a bizáncias pompát és a gótikus eleganciát bele tudta foglalni a reneszánsz téralkotás és kompozíciós fegyelem keretébe." Vittorio azonban legfeljebb "bátyja nyomdokaiban járt, amennyire a tehetségéből tellett. Annyira tellett belőle, hogy képei önmagukban nézve sok örömöt nyújtanak a szemnek, de (...) ecsetje nyomán az árnyalás elbizonytalanodik, a rajz megereszkedik és a kifejezés ellangyosodik." (Szépművészeti Múzeum, Bp., é. n.,109-112. oldal) Amiben valószínűleg sok igazság van, mégis, én képtelen vagyok ilyen kegyetlen objektivitással leszámolni a második képpel: hiszen sok szempontból ugyanaz a báj és finomság hatja át, mint Carlo Crivelli zseniális munkáit.

Ezért ebben a bejegyzésben és egy későbbiben összegyűjtöttem néhányat a két Crivelli (bár természetesen alapvetően Carlo) munkáiból, hogy fényükkel, ragyogásukkal és szépségükkel elkápráztathassák a szemlélőt. A legtöbb gazdag aranyozásával, szinte tapintható anyagábrázolásával, dús színeivel, méltóságteljes pompájával és finom tájrészleteivel bűvöl el, s valamilyen módon igyekszik összeköttetést találni a kép varázslatos, szakrális és misztikus világa, valamint a kép szemlélőjének éppen most-ja között - nem egyszer a tromp d'oeil, vagyis a szemet majdnem tökéletesen megtévesztő festészeti elemek segítségével. Számos képnél úgy érezni, hogy az aranyozott, cirkalmas keret, az aranylemezből készült, háromdimenziós dicsfények vagy ruharészletek, vagy egyszerűen csak a fény-árnyék váltakozásának hatására a kétdimenziós festmény megelevenedik, a Madonna mindjárt lelép a trón alsó lépcsőjére, vagy épp a kis Jézus átnyúlik a korláton és a szemlélő kezébe ejti az almáját. Nem is beszélve a szimbolikus virágokról és gyümölcsökről, amelyek mind keresztény jelképek is. A körte, az alma, a gránátalma, a barack és a narancs mind a bűnbeesésre és az attól való megváltásra utalnak. Romlatlanságuk Szűz Mária ártatlanságát, foltjuk, hibájuk az élet mulandóságát jelentheti. A tök, melyet Crivelli meglepő módon a legfinomabb csemegékkel aggat egy helyre, Jónás története miatt a mulandóság és a feltámadás szimbóluma. Az eper, a cseresznye és a meggy Krisztus kiontott vérére emlékeztet, a szőlő Jézus ígéretére, miszerint ő az, aki életet ad, a jó szőlőtő. A rózsa, a liliom, az ibolya, a nárcisz Mária virága, a vörös szekfű pedig Jézus sebeit idézi fel. A madarak az engesztelő áldozat, vagyis Krisztus halálnak jelképei, közülök is kiemelkedik a fiókáit tápláló, hűséges fecske, a megváltott embert szimbolizáló, énekével gyönyörködtető pacsirta, a galamb és a gerle, valamint a Jézust jelképező tengelice. Végül valamennyi virág, gyümölcs és madár a természet megújulásával a feltámadásra utal.

Következzenek tehát a két Crivelli Madonnái: a mai napon a trónuson ülők és a fiukat imádók!





Folytatása a félalakos Madonnákkal itt található.

A képek fele, mégpedig a 2., 6., 7., 9., 10., 11., 12., 13., 14., 15., 16., 17., 19., 28. Vittorio munkája. Ugye, hogy néha nem is olyan könnyű megkülönböztetni a zsenialitást és a bájos utánzást? 

Más bejegyzések Madonna-képekről:
Bájos flamand Madonnák - avagy a Szűz és a Gyermek huszonnyolcszor
A két Crivelli varázslatos birodalma - Velencei Madonna-festmények 2. 

2014-ben a magyarországi holokausztra emlékezünk. Idén, a Magyar Holokauszt Emlékévben van hetven éve annak, hogy 1944 áprilisa és júliusa között a magyar zsidóság nagy részét gettókba zárták, elhurcolták és meggyilkolták. 1941 és 1945 között több mint félmillióan haltak meg - a holokauszt magyar áldozatainak számát minden statisztika ötszázezer és hatszázezer közé teszi. 1944 júliusa után gyakorlatilag már csak a munkaszolgálatban és Budapesten éltek zsidók, ők is állandó életveszélyben. Az ő sorsukkal kapcsolódott össze a talán legismertebb magyarországi embermentő, a svéd Raoul Wallenberg élete.

Wallenberg, a gazdag és befolyásos svéd család sarja 1944. július 9-én érkezett meg a fővárosba - akkor, amikor a vidéki zsidóság deportálása már befejeződött. Innentől kezdve azonban egészen 1945 januárjáig folyamatosan harcolt és küzdött a budapesti zsidók és a munkaszolgálatosok életéért, azokért, akiket már bezártak a nagygettóba, s azokért, akik még a "nemzetközi gettó" védettház-rendszerében próbáltak túlélni, különböző menlevelekkel, védlevelekkel és útlevelekkel.

A harminckét éves diplomata (pontosabban rendkívüli követségi titkár) eredetileg azzal a megbízatással érkezett Budapestre, hogy az amerikai és a svéd kormány számára gyűjtsön adatokat a zsidóság helyzetéről, illetve a már megszokott módon, védőútlevelek kiállításával helyezze biztonságba a Svédországban rokonokkal rendelkező magyar zsidókat. Wallenberg azonban alkalmazkodva az abszurd és tragikus helyzethez messze túlteljesítette feladatát. Dacolt Eichmann-nal és a németekkel, később pedig a nyilasokkal. Hivatalosan 4500 Schutzpass, vagyis maga által tervezett, speciális svájci védlevél kiállításával, valamint a svájci védett házak létrehozásával és készletekkel való ellátásával mentette az embereket. Nem hivatalosan pedig folyamatosan biztosította - felváltva diplomatikus eleganciával, jól meggondolt fenyegetéssel, ügyes, zsarolással, gátlástalan megvesztegetéssel és hihető ígérgetéssel fordulva a hatalom aktuális gyakorlóihoz -, hogy amikor valójában maguk a védlevelek már nem értek semmit, mégse essen bántódása "Wallenberg zsidóinak". Ami természetesen nem sikerülhetett maradéktalanul: volt, amikor kudarcot vallott, volt, amikor ezer emberből kétszázat menthetett meg, s volt amikor százból csak néhányat.

Összességében azonban felfoghatatlan bátorsággal, vakmerőséggel, szerencsével és aktivitással egyes számítások szerint több mint tízezer ember életét mentette meg. Bujtatott, etetett, látott el kórházat, árvaházat, öregotthont, mentett menetből és vonatról. Közvetve még sok ezer ember sorsán változtatott: egyrészt, mert másoknak is erőt és mintát adott (együtt más embermentőkkel, amilyen az olasz Giorgo Perlasca, a svéd Per Anger és Valdemar Langlet, a svájci Carl Lutz és Friedrich Born, vagy épp Angelo Rotta pápai nuncius), másrészt, mert életrajzíróinak nagy része elfogadja azt a számos forrásból megerősített közlést, hogy amikor Budapest ostromának záró szakaszában a németek és/vagy a nyilasok a nagygettó teljes megsemmisítését szervezték, néhány velük kapcsolatban álló embermentő diplomatának, köztük Wallenbergnek sikerült elérnie, hogy tervüket ne hajtsák végre.

1945 januárjában Wallenberg tárgyalni indult az oroszokkal és nyoma veszett. A Magyarországon berendezkedni kívánó kommunista hatalom már 1945-ben fáradhatatlanul igyekezett bebizonyítani, hogy Wallenberget nyilasok vagy németek ölték meg útközben, röviddel Sztálin halála előtt pedig Rákosiék egy magyar cionista pert is előkészítettek, melyben a Zsidó Tanács tagjaival kellett volna elismertetni Wallenberg megölését. 1957-ben a Szovjetunió végül kénytelen volt bevallani, hogy Wallenberget az NKVD tartóztatta le, a Lubjanka, majd a Lefortovó börtön anyagai alapján vitathatatlanul ott börtönözték be és hallgatták ki (vele együtt elfogott magyar sofőrével, Langfelder Vilmossal együtt), s a szovjet közlés szerint 1947. július 17-én szívinfarktusban hunyt el a börtönkórházban. Arról semmit sem tudni, igaz-e ez a Szmolcov-jelentésnek nevezett, orvos által kiadott halotti bizonyítvány. Ha a dátum valós, akkor is szinte egyértelmű, hogy Wallenberget valójában kivégezték, ám elképzelhető, hogy erre csak később került sor. (Langfelder halálát csak 1948. március 2-án jegyezték be a Lubjanka nyilvántartásába.) A nyolcvanas évek végén sokan gyűjtöttek össze olyan adatokat is, amelyek szerint a svéd még életben van valamely szovjet munkatáborban, mára azonban valószínűbbnek látszik, hogy még valamikor Sztálin életében lelte halálát egy orosz börtönben.

Wallenbergről rengeteg publikáció megjelent azóta, hogy ismét lehet beszélni a személyéről. Elképzelni is nehéz, hogy a kommunista-szocialista rendszer tudathasadása miatt a magyarországi holokauszt ennyire fontos és meghatározó történéseiről nem lehetett írni és kutatásokat végezni a fordulat évétől egészen az 1980-as évek végééig, hiszen ha szó esett volna az embermentő, a németek és nyilasok ellen küzdő Wallenbergről, akkor élete végét, a szovjetek általi meggyilkoltatását sem lehetett volna elhallgatni. Közben öregedtek és haltak a megbízhatóan emlékező tanúk és a bűnrészesek is. Mára azonban a Wallenberggel kapcsolatos válogatott bibliográfia is több, mint húsz sűrűn teleírt oldalt tesz ki (Szita Szabolcs gyűjtésében). Személyéről három modern könyvet tartok izgalmas és kézbe veendő olvasmánynak.

Kati Marton: Wallenberg - Stockholm, 1912 - Moszkva, 1947? 
Corvina, 2012
A magyar felmenőkkel rendelkező amerikai újságírónő, publicista és diplomatafeleség 1982-ben, Wallenberg születésének hetvenedik évfordulóján jelentette meg olvasmányos életrajzát. A könyv később több átdolgozást megért, míg 2012-ben, a születés századik évfordulóján a magyar olvasókhoz is eljuthatott. Ez volt egyébként a nálunk más könyveiről (Halál Jeruzsálemben, Kilenc magyar) már jól ismert írónő első angolul megjelent műve. Amikor először elolvastam, két dolgot éreztem. Az egyik, hogy a szöveg helyenként igen felületes, főleg, mert néha felül legendáknak (amilyen például a Felszabadulás-emlékművel kapcsolatos). A másik, hogy annyira inspiráló, olvasmányos, megrendítő, jó stílusban és tempóban megírt a könyv, hogy teljesen rabul ejtette a figyelmem, s befejezése után kezdett csak el igazán érdekelni Wallenberg. Újraolvasása után pedig egyértelműen úgy gondolom, hogy ez egy remek életrajz: ha vannak is pontatlanságai, széles, adatolt, érdekfeszítő képet rajzol Wallenbergről. Ha pedig egyszer már van egy ilyen olvasmányélményünk róla, bízvást el fogunk jutni a szakszerűbb, pontosabb, vaskosabb kötetekhez is.

Szita Szabolcs: A hiányzó ember - Raoul Wallenberg, a humánum lovagja
Hetek, 2014
Örömteli, hogy az idei évforduló két új Wallenberg-életrajzot is eljuttatott a könyvesboltokba. Az első a téma magyar szakértőjének, a Holokauszt Emlékközpont (volt) igazgatójának, Szita Szabolcsnak a kötete, mivel ő az, aki talán a legtöbbet kutatta Wallenberg és budapesti munkatársainak működését. A keménykötésű, rengeteg, nem egyszer színes fotóval, képpel illusztrált, 550 végjegyzetet tartalmazó áttekintés egyszerre kívánja bemutatni Magyarország és a zsidóság helyzetét 1944-1945-ben, Wallenberg féléves tevékenységét, halálának titkát és a rá való emlékezés formáit és történetét. Ez majdnem maradéktalanul sikerül is: hallatlanul szakszerű, elképesztően adatgazdag, meggyőző és érdekes munka született. Ha van kritikai megjegyzésem, akkor csak annyi, hogy Szita Szabolcs, aki külön kötetet is megjelentetett például Langfelder Vilmosról, Ocskay Lászlóról és más budapesti embermentőkről is, nem tud és nem is akar ellenállni a csábító lehetőségnek, hogy könyve róluk is, az egész embermentő akciósorról szóljon, melynek Wallenberg "csak" afféle koronázatlan királya. Igazából tehát a könyv remek, csak az egyedül Wallenbergre koncentráló életrajzot ígérő cím elhibázott. Rengeteg legendát eloszlató, érveket és ellenérveket ütköztető, izgalmas olvasmány.

Bengt Jangfeldt: Raoul Wallenberg élete
Park, 2014
Az idei Wallenberg-életrajzok közül ez a második, de a klasszikus biográfiák sorában talán ez a legelső magyar nyelven. Szerzője nyelvtudós, műfordító és hivatásos életrajzíró, aki eddig felhasználatlan svéd és orosz forrásokra is támaszkodva írta meg ezt a szabályos Wallenberg-életrajzot. A Kati Marton-féle rövid összefoglalással ellentétben ez a kötet több mint ötszáz nagyméretű oldalon, gazdag fényképmelléklettel, számos végjegyzettel került kiadásra. A Szita Szabolcs-féle szakszerű publikációval ellentétben pedig népszerű, olvasmányos életrajz kíván maradni, melyben a végjegyzetek nem külön izgalmakat jelentenek, hanem egyszerűen csak tételesen igazolják Jangfeldt másoktól átvett állításait. Abban is újító a könyv, hogy első százhetven oldala Wallenberg 1944 előtti életét, családját, tanulmányait, üzleti pályáját is bemutatja, amivel az eddigi könyvek szerzői (még a kortársként, 1945-48 között Wallenbergről forrásértékű életrajzokat megjelentető Lévai Jenő is, könyvét lásd lenn) adósak maradtak. A szerző becsületesen utánajár a Wallenberg halálával kapcsolatos megbízható adatoknak is, de a Gulagban való feltűnésével kapcsolatos szóbeszédeket, melyek Kati Martonnál még olvashatóak, már mellőzi. Ehelyett megpróbál a legközelebb kerülni annak magyarázatához, tulajdonképpen miért is tartóztatták le a szovjetek a diplomatát (brit, amerikai vagy német kémnek nézték-e, csereüzletet terveztek-e vagy beszervezést), s hogy pontosan mikor, hol, hogyan és miért is lelte halálát 1947 táján.

A Lévai-kötet reprintjének borítója

Gazdag fotóanyaga mellett külön meglepetése a kötetnek a fiatal védencei által Wallenbergnek 1944 karácsonyára készített A védőútlevél a művészettörténetben című ál-festményalbum, amely - szerzői keze munkájaként - olyan ál-műmellékleteket tartalmaz, melyek egy-egy kor stílusában ábrázolnak olyan (nem létező) műalkotásokat, melyeken valaki Wallenberg-menlevéllel menti magát. Az én kedvencem talán a bizánci mozaikképek stílusában készült rajz, ál-magyarázata szerint Scolpjei mozaikpadló, melyen mindenki szerepel, "aki részt vett a nagy védőútlevél-kiállítási akcióban", köztük középen, kopaszodva, kalapban, de egy Jusztinianosz-császár stílusában megrajzolva "Hágiosz Wallenbergosz"... Ez a nagyon emberi dokumentum (melyet Wallenberg januárban Budapesten hagyott, így maradt fenn) mutatja, hogy az ötlet, a humor és a remény jó esetben sosem hagyja el az embert - legalább is akkor nem, ha mellette áll egy Wallenberg.

Az embermentők tevékenysége nem adhat felmentést a gyilkosoknak. A megmenekültek tízezrei nem takarhatják el az emlékezők elől a meggyilkoltak százezreit. Raoul Wallenberg és társai példamutatása mégis felemelő. Jó róla olvasni. És érdemes.