Nagyon jó véleménnyel vagyok a Jaffa Kiadó történettudományi sorozatáról. Még nem volt olyan darabja, ami ne lett volna hihetetlenül érdekes. Ungváry Krisztián tanulmánygyűjteménye azonban, amely az idei Könyvhétre látott napvilágot, valódi meglepetés volt. A könyv a sokértelmű Tettesek vagy áldozatok? címet kapta, amely frappáns összefoglalása mindannak, ami benne szerepel.

A kötet egy tucat tanulmányt tartalmaz, látszólag a legkülönbözőbb témákban. Az elején egy  2014-hez nagyon illő szöveg áll, amely az első világháború alig ismert eseményét, az 1914-es gorodoki lovasrohamot mutatja be. Ha az érdekes témához még azt is hozzávesszük, hogy ez a tanulmány volt a szerző egyik legelső publikációja, máris érezni, méltó és figyelemfelkeltő indítása ez a könyvnek.

Friss Ungváry: 2013, itt írtam róla

A folytatás azonban még lebilincselőbb. Eddig ismeretlen részleteket tudhatunk meg Szálasi Ferenc katonai karrierjéről, portrét kapunk különös sorsú barátnőjéről, későbbi feleségéről, Lucz Gizelláról (akinek még a nevét is rosszul írja a legtöbb életrajz), majd megismerkedhetünk a huszadik századi magyar történelem két, akár szimbolikusnak is tekinthető életpályát befutó szereplőjével. Egyikük Zákó András, a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének különc harcosa, másikuk Szemik György, a tehetséges festő, aki olyan második világháborús plakátok tervezője volt, mint a „Zsidóság és Szovjet = Magyarország halála” feliratú, uszítóan antiszemita nyomdatermék, vagy a – mint a tanulmányból kiderül, Páger Antal kislányát modellül használó – „Én is hadicél vagyok?” feliratú, emlékezetmanipuláló darab, amelyen a gonosz amerikai repülő leszórta robbanó baba letépi a síró kislány ujjait. Szemik először Imrédy pártjának nagygyűléseihez készített díszleteket és tervezett koreográfiát (mint valami kis mini-Speer), majd még inkább a jobbszélre sodródva lelkes nyilassá változott. Ám utóbbit is furamód tette: maga tervezett egyenruhában parádézott és a levegőbe lődözött… Nem sokkal később már a Kommunista Pártnak ajánlotta fel tehetségét. 1945-ben ugyan börtönre ítélték, ám azonnal zárkaügynök lett, s élete további része ettől kezdve a kollaborálás jegyében folyt, éles szélsőbal fordulattal. Kiszabadulása után is a párt rendelkezésére állt: plakátokat tervezett, lelkesen súgott be, sőt, 1956 után még külföldre is kitelepítették ügynöknek – igaz, megbízhatatlannak bizonyult. S mindeme életpályát a rendszerváltás után lelkesen nyilatkozó, s mindeközben – ki hinné – rabbiportrékat festő nyugdíjasként zárta… Életében benne van az egész század.

Friss Ungváry: 2013, itt írtam róla

A könyvben még két tanulmány kapcsolódik a magyar történelemhez. Az első azt mutatja be, hogy akarta beszervezni a magyar titkosszolgálat a többször is hazánkba látogató, ma már elismert és lovaggá ütött brit történészt, Martin Gilbertet. Vajon ki csapott be kit? Mi volt Gilbert akkoriban? Megtévedt kapitalista, aki csak az utolsó percben húzta ki a fejét a magyar állambiztonság hurkából? Vagy épp gátlástalan potyázó, aki lelkesen élvezte a beszervezési célú országjárást és költötte a magyar állam pénzét, magában mosolyogva a körülötte sürgölődő ügynökökön? Vagy épp a brit titkosszolgálat embere, egy sikeres ellenjátszma folytatója? Jó kérdés…

Mint ahogy az is, milyen jogon merészelt a szocialista magyar állam hasznot húzni a magyar zsidóság szenvedéseiből… A Kárpótlás és kifosztás közt című tanulmányból ugyanis kiderül, amikor Németország bejelentette, hajlandó magas kárpótlást fizetni mindazoknak, akik a megfelelő űrlapokon benyújtják kárigényüket a tőlük a németek által elkobzott javak ellentételezésére, a magyar szervek egész hivatalt és több szövetséget hoztak létre a zsidók „segítésére”. Ezek a szervezetek azonban arra igyekezték rávenni – sok esetben sikerrel – a holokauszt túlélőit, hogy a tőlük többnyire még Magyarországon elvett – és az új magyar állam által vissza soha nem adott – értékeiket is a németeken kérjék számon. A tökéletes cinizmussal, sőt, az egykori áldozatok megfigyelésével, kényszerítésével és zaklatásával folyó eljárásnak egy célja volt: valutát szerezni a magyar államnak. A kárpótlást ugyanis német márkában kapták, ám magyar forintban adták ki az áldozatoknak, akiket ezért arra kényszerítettek, hogy hazudjanak egyébként megtörtént és jóvátehetetlen szenvedéseikről. A felelőtlen és rövidlátó történelemhamisítás nemcsak a holokauszt túlélőit gyötörte meg, a történetekről való közbeszédet tette lehetetlenné és a német államkasszát csapolta meg, de kiváló táptalaját adja a mai önfelmentők érvelésének is. Hiszen-e hamisított papírok alapján a hazai rendőrség, a csendőrség, sőt, szinte egyetlen magyar sem vett részt a zsidóság módszeres kifosztásában és deportálásában…

Friss Ungváry: 2013, itt írtam róla

A kötet további részét egy Hitler tábornokainak háborús felelősségével foglalkozó izgalmas áttekintés, a sokak által tisztelt Rommel tábornok pályaképe és három közéleti témájú tanulmány teszi ki: utóbbiak a Terror Házáról, az új magyar alaptörvényről és a készülőben lévő megszállási emlékműről szólnak. Valamennyiükben közös azonban, hogy erkölcs, felelősség, történelmi emlékezet és történelemhamisítás témájában azonos álláspontot képviselnek.

Ahogy az egész könyv is. Bár témái sokfélék, alapkérdése: mit is kezdjünk múltunkkal, ami még alig lett múlttá. Hogyan szemléljük? Mert két dolog biztos. Egyrészt, ahogyan Hitler tábornokait sem mentette fel az, hogy parancsra tették, amit tettek, vagy ahogyan a magyar zsidóság elhurcolása és elpusztítása alól sem menthetjük fel magunkat azzal, hogy mindent a németek követtek el, úgy történelmünk egyetlen eseményére sem mondhatjuk azt, hogy mivel az kellemetlen, tragikus, vagy netán bűntett, valójában nem is történt meg velünk, nem is része a magyarság történetének. Egész történelmünket vállalni kell. Másrészt a múltat pontosan és részletesen kell feltárni, hogy megérthessük. Ahogy a valóságban nincsenek fekete-fehér jellemek, és mesébe illően vagy csak jó, vagy csak rossz szereplők, úgy a huszadik századi történelemben is gyakran fordul elő, hogy ugyanaz a személy az egyik helyzetben tettes, a másikban áldozat. Csak akkor dolgoztuk fel a múltat, ha a mesék ördög-angyal relációja helyett árnyalt és bonyolult kép bontakozik ki előttünk. Amelynek az elemeit ugyan nehéz politikai zászlókra tűzni, viszont segíti, hogy egész múltunk feltáruljon előttünk. Ehhez kellenek a jó történészek. Ehhez kell Ungváry Krisztián új könyve is.

A cikk az Ekultura.hu-n: Ungváry Krisztián: Tettesek vagy áldozatok? - Feltáratlan fejezetek a XX. század történelméből
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én   

A blog idei sorozatát tovább folytatva ismét történelmi olvasmányaim közül választottam ki néhányat. Mind a négyben közös, hogy olyan témákkal foglalkozik, melyek igen vitatottak vagy épp szokatlanok. Lehetséges-e úgy írni az i. sz. 1. század Palesztinájának életéről, hogy Jézusról nem beszélünk? Elfogadja-e a történelem iránt érdeklődő nagyközönség, hogy - amint a történészek jó húsz éve meggyőződtek róla - Báthory Erzsébet nem fürdött vérben és nem volt szadista őrült sem? Érdekes lehet-e a leghosszabb ideig hatalmon maradó magyar miniszterelnök élete, ha Tisza Kálmánról általában csak annyit szoktunk tudni, ő volt a Generális? Lehetséges-e összefoglalni egyetlen kötetben, mit is jelentett a cigánykérdés szó hazánk történetének elmúlt hatvanöt évében? Kiderül - a könyvekből.

Scott Korb: Élet az 1. évben: Mindennapok az 1. század Palesztinájában
Európa, Tudományos Diákkönyvtár, 2012
A kiadó e sorozata némiképp hamvába holt. Egyrészt nehéz fenntartani és népszerűsíteni egy szériát úgy, hogy - a kiadó elháríthatatlanul újszerű borítótervezése jegyében - a bele tartozó kötetek külsején ma már semmi sem árulkodik a sorozathoz kapcsolódásukról. (Nem véletlen, hogy 2012, a borítóváltás óta az OSZK sem tudja, mely könyvekkel bővült azóta a Tudományos Diákkönyvtár: az új megjelenések külön szerepelnek náluk, de nincsenek a sorozatba besorolva.) Másrészt a tudomány nagyon sokrétű fogalom: vagyis az, hogy valaki megveszi Korb fenti történelmi eszmefuttatását, még nem jelenti azt, hogy a sorozat az evolúcióról vagy Einstein-féle relativitáselméletről írt darabjait is beszerzi majd (hogy csak azokat a műveket említsem, amelyeket elolvastam). Ettől függetlenül színvonalas és érdekes könyveket sikerült lefordítani a TD-ba: s a Jézus koráról, de hangsúlyozottan nem Jézusról szóló ismeretterjesztő munka is felettébb élvezetes, szórakoztató és szakszerű. Megismerhetjük belőle azt a világot, amelyben az Újszövetség alakjai mozogtak: de valószínűleg több szó esik benne Heródesről, mint Jézus Krisztusról, tekintve, hogy a szerző meggyőződése szerint előbbi sokkal tipikusabb alakja volt korának, mint az utóbbi. (Nos, ha Jézus a Messiás, akkor ez nem is csoda...) Hol és hogyan éltek, mit ettek és ittak, hogyan gyógyítottak, mivel fizettek, miben hittek és miért lázadoztak az 1. századi Palesztina lakói? Mindez kiderül a végtelenül könnyed, csevegő hangvételű, kajánul provokatív, de megbízható könyvből, amelynek igazi szépségét talán - furamód - a lábjegyzetei adják. Öröm mosolyogni, nevetni, dühöngeni, netán vitatkozni a szerzővel és a kötettel. Polcra vele! 

Szádeczky-Kardoss Irma: Báthory Erzsébet igazsága
Nesztor, 1993
Fél éve enyém már a könyv, azóta szeretnék írni róla, de egyszerűen nem ment eddig. Annyi elégedetlenség növekszik fel az emberben a hatására, amivel lehetetlen írásban megküzdeni. Így röviden csak annyit: ahogy e remek kötet bemutatja, Báthory Erzsébet nem volt vámpír, nem kínzott lányokat, és nem volt unintelligens, közönyös, szürke molylepke-típusú nő sem. Körülbelül ugyanolyan főúri asszony volt, mint kortársai: aki keveset levelezik, sokat utazik, nagy birtokokra felügyel, és legfontosabb váraiban igyekszik gyógyító központokat létrehozni, ahol nem boszorkánysággal, hanem gyógyfüvekkel és korabeli (néha felettébb idétlen) orvosi eszközökkel gyógyítanak. Hogy azután miért végezte házi őrizetben, önálló cselekvési jogától megfosztva, gyilkos boszorkány, vérben fürdő szadista őrült, leánykínzó bűnöző hírében, de bíróság elé soha nem állítva, törvényesen el nem ítélve? Erről valószínűleg Thurzó György nádort kellene megkérdezni, aki - felhasználva egy valóban őrült saját rokona perének és kórtörténetének részleteit - egy koncepciós, majd eltussolt majdnem-pert szervezett a 17. század elejének egyik legbefolyásosabb nemesözvegye ellen, valószínűleg színtiszta politikai okokból. A könyv a jogász szerzőnő kandidátusi értekezésének népszerűvé egyszerűsített változata: utóbbi egyszerűsítést azért sajnálom, mert az MTA Kézirattárában elhelyezett eredeti mű vaskos jegyzetanyagot tartalmazott, amelyet ez a kisebb könyv sajnos tételesen nem ad meg (mivel úgy valószínűleg kétszeres lenne a terjedelme), bár már közölt forrásjegyzéke is lenyűgöző méretű.
Az, hogy filmen, televízióban és a külföldi, színes bulvárképeskönyvekben Báthory Erzsébet nővámpír marad, kevéssé érdekel. De hogy legtöbb, a történelem iránt érdeklődő beszélgetőtársam még manapság is legfeljebb Péter Katalin 1985-ös könyvééig jutott el a témában, számomra felfoghatatlan. Mindenkinek, akit érdekel, ajánlom a fenti - bár igen nehezen megszerezhető - alapkönyvet, és a következő könyveket: 
Lengyel Tünde - Várkonyi Gábor: Báthory Erzsébet: Egy asszony élete, General Press, 2010 - A Szádeczky-Kardoss Irma kandidátusi dolgozatára is építő könyv új szempontokat vet fel a vallomások értékelésével, a korabeli gyógyászattal és azzal kapcsolatban, miért csak az 1700-as évek elején jelent meg egyáltalán a vérvád Báthory Erzsébettel kapcsolatban. A vaskos kötet elolvasásához idő kell, s mikrotörténeti eszmefuttatásai unalmasak lehetnek a kizárólag a botrányok iránt érdeklődőknek, viszont a fenti könyvvel ellentétben ennek aztán abszolút bőséges és ellenőrizhető a jegyzetanyaga is. Én nagyon élveztem: hiszen a Báthory-ügyben még sok az apró kérdés. Egyet kivéve: hogy Báthory Erzsébet nem kínzott nőket. 
Nagy László: A rossz hírű Báthoryak, Kossuth, 1984, 1985 - Talán az első olyan mű volt, amely nem az addig szokásos nézőpontból tekintett Báthory Erzsébet személyre. Második kiadásában, mely a nagy sikerre való tekintettel szinte azonnal napvilágot látott, már cáfolja Péter Katalin több, modernnek és megbízhatónak tűnő, ám alaptalan feltételezését (levelekkel, öltözködéssel, Báthory Erzsébet házasságával kapcsolatban) is. Elsőként értékeli, milyen bizonyítékokra is támaszkodik immár két évszázada a történetírás Báthory Erzsébettel kapcsolatban, s bemutatja, hogy azok valójában nem megbízhatóak (pl. egy Báthory Erzsébet halála után 115 évvel később keletkezett krónikarészlet stb.). Igaz, felvet egy később megcáfolt, szerelmi viszonyra utaló elméletet is. Összességében azonban remek kiindulás, rövid, tömör, meggyőző.
Mindenképpen elkerülném azonban Péter Katalin A csejtei várúrnő: Báthory Erzsébet (Helikon, 1985) című könyvét, amely rengeteg kortárs bírálatot kapott, s amelyet Nagy László, Benda Kálmán, majd Szádeczky-Kardoss Irma kutatásai teljességgel megcáfoltak. (A történésznő "védelmére" annyit, hogy nagy segítséget nyújtott az őt mindenben cáfolni akaró Szádeczky-Kardoss Irmának, amikor az általa használt jegyzőkönyveket a rendelkezésére bocsátotta: úgy tűnik, a történettudományban nemcsak dúló harcok léteznek!)
Végül menekülnék Nemere István Péter Katalin könyvéből összevágott borzalmától, amely mindmáig a legkönnyebben elérhető és legolcsóbb könyv a témáról, ám a legostobább is, hisz nyolc, sőt, tizenöt évvel a történészi viták tulajdonképpen egyértelmű lezárulta és a "Báthory Erzsébet nem öldökölt"-elmélet kimerítő (sőt, unalmas) adatolása után is makacsul a szadista vádat hangoztatja. (Oscar Welden: Báthory Erzsébet magánélete, Anno, 2002, Nemere István: Báthory Erzsébet magánélete, Könyvmolyképző, 2009).
Ami Szádeczky-Kardoss Irma könyvében kifejezetten megfogja az olvasót: az, ahogyan rendet tesz Báthory Erzsébet arcképeivel kapcsolatban. Az, ahogyan  végigvezeti, milyen sebesülései is voltak Annának, az egyik "legsúlyosabban megkínzott" lánynak. Az, ahogyan kideríti, ki írta, Báthory Erzsébet végrendeletét. Az, ahogyan kinyomozza a nemes tanúk genealógiáját, akik mind a Thurzók familiárisainak bizonyulnak.... Nagyon jó könyv! 

Kozári Monika: Tisza Kálmán és kormányzati rendszere
Napvilág, 2003
Be kell vallanom, hogy négy hónappal ezelőttig fogalmam sem volt róla, hogy ez a könyv egyáltalán létezik. Ami csak azért furcsa, mert nagyon érdekel a dualizmus kora, és a leghosszabb ideig hivatalban maradt magyar miniszterelnök vitatott, ám izgalmas személye: mégsem ért utol a könyv. Pedig a szerző nevét jól ismertem népszerűsítő művekből: mind a Pannonica, mind a Kossuth Kiadó sorozatában ő írta meg a dualista időszak történetét, és az utóbbi kötetből készült, Nagy György szerkesztette-vezette tévésorozatban is ő mutatta be a korszak nagy alakjait. A Tisza Kálmánról írott monográfiája azért nagyon fontos könyv, mert gyakorlatilag elődök nélkül, hatalmas saját forráskutatások után született meg, és - mert nagyon élvezetes. A könyvből megismerhetjük a már harmincévesen országos hírű, jelentőségű politikussá váló Tiszát, ellenzékiségének és miniszterelnökségének valamennyi fontos eseményét, politikai gondolkodásának alapelveit, egész kormányzati rendszerét, lemondásának okait, s azt is, hogyan támogatta fiát, Tisza István a politikussá válásban. A kötet vállalja, hogy egyelőre csak a miniszterelnöki tevékenységről adhat teljes és adatolt képet (így Tisza belügyminiszteri, pénzügyminiszteri, képviselői és egyházfőgondnoki működéséről csak rövidebben számol be): ám ez is elég, hogy teljesen új fényben (egyáltalán, a szokásos közhelyek mögé bevilágító fényben) láthassuk a 19. század egyik legmeghatározóbb politikusát. A kötet izgalmas képet ad Tisza barátságairól, családjáról, magánéletéről is. Mindenkinek bizalommal ajánlom: remek, szakszerű és olvasmányos könyv!

Majtényi Balázs - Majtényi György: Cigánykérdés Magyarországon 1945-2010
Libri, 2012
Már volt alkalmam a blogon írni a Nyitott Könyvműhely, majd a Libri által megjelentetett modern történelmi sorozatról, amelyben Majtényi György két korábbi, nagy sikerű könyve, a Kádár-korszak uralmi elitjéről szóló K-vonal és a Kádár János magánéletét bemutató Vezércsel is napvilágot látott. Jó látni, hogy a megszokott és néha csalódást okozó "régi" kiadók mellé hogyan zárkóznak fel olyanok, mint a Libri vagy a Jaffa, lehetőséget nyújtva a (fiatal) történészek különböző csoportjainak, hogy a huszadik századi magyar történelemről, társadalomról írjanak. Ez a könyv azonban különbözik sorozattársaitól abban, hogy úgy próbál meg a cigányság magyarországi történetről írni, hogy mégsem ír történelmet - mivel a szerzők úgy vélik, hamis az az elképzelés, hogy a történész a múlt tényeiből képes az igazságot feltárni. Ehelyett inkább csak megvilágít, részletez, megráz egy kaleidoszkópot és új mintát hoz létre. Nos, bár az utóbbi vélekedéssel így, végletekig víve egyáltalán nem értek egyet, mégis igen jó olvasmányra találtam a könyvben, amely három fejezetben igyekszik bemutatni, hogyan csinált és kezelt bármiféle cigánykérdést a Rákosi- a Kádár- és a rendszerváltás utáni korszak Magyarországa. Ha a könyv tartalomjegyzékéből egy kissé logikusabb kép is bontakozik ki, mint az olvasmányos, de csapongó szövegből, s ha a remek képanyag végtelenül illogikusan van is a könyvbe tördelve, mégis úgy gondolom, ez egy igen jó és messzire vezető kötet. A történet vége című fejezet az új alaptörvény állásfoglalásáról pedig különösen kemény számvetés. Olvasandó mű!

Linkek
Most olvastam 1. - Főleg fantasy
Most olvastam 2. - Még mindig főleg fantasy
Most olvastam 3. - Három komoly, három szép
Most olvastam 4. - Szép irodalom
Most olvastam 5. - A modern történelemről 1.
Most olvastam 6. - Izgalmas könyvek
Most olvastam 7. - A modern történelemről 2.
Most olvastam 8. - Hat könyv, hat idézet
Most olvastam 9. - Hasznos könyvek
Most olvastam 10. - Olvasnivalók
Most olvastam 11. - Megint modern magyar (történelem)
Most olvastam 12. - Pihentetők 

A huszadik században sok monumentális, irodalmi rangú, és – ahogy mondani szokás – megkerülhetetlen regény született. A Ditte, az ember lánya az egyik legvitatottabb ezek közül. Hatalmas léptékű társadalmi tabló, naturalista, mégis költői nyomortörténet, rendhagyó családregény, Dánia modern századfordulójának 1917 és 1921 között íródott, kimerítően részletes bemutatása. S emellett tragikus, drámai sorstörténet, egy dán asszony életének csendes, monoton, halk szavú, kétségbeejtő meséje.

Írója, Martin Andersen Nexö (Nexø) 1869-ben született Koppenhágában. Apja vidékről a városi nyomorba felmenekülő kőműves volt, német származású édesanyja tizenegy gyermeket szült. A rossz életkörülmények miatt gyerekként mindvégig tüdőbetegségben szenvedett, ennek ellenére kiskorától dolgozott: kőbányában és a földeken. Pályát választva igyekezett többé válni, mint amire nyomorúságos gyerekkora predesztinálta: tanított és újságcikkeket írt. Első kötete 1898-ban jelent meg, első regénye pedig a rákövetkező évben. 1905-ben kezdett hozzá nagy társadalmi regényciklusa megírásához, mely magyarul is olvasható. Beletartozik a Hódító Pelle, a korábban Szürke fény címen kiadott Ditte, a Vörös Morten és az Elveszett nemzedék című regény. Az író rokonszenvezett a szociáldemokratákkal és a harmincas években tagja lett a Dán Kommunista Pártnak. A háború alatt a megszálló németek üldözései elől a Szovjetunióba menekült, majd a háború után Kelet-Németországban telepedett le, Drezdában, ezzel is kinyilvánítva hitét a szocializmus jövőjében. Itt is halt meg 1954-ben. Társadalmi művei is szocialista meggyőződését őrzik: szokás úgy számon tartani, mint aki először szentelt realista nagyregényeket a modern munkásosztálynak. Nem csoda tehát, hogy sokan úgy vélik, nagyregényei felett eljárt az idő, hiszen azt az utópisztikus reményét (ha nem totális csődhöz vezető, kapitális tévedését) örökítik meg, hogy a Dittéhez hasonló, az élet és a társadalom által megnyomorított emberek csakis a működő szocializmusban, a beköszöntő kommunizmusban, a proletariátus győzelmével válthatják meg magukat a pusztulástól.

Thomas Mann azonban „a szív szocialistájának” nevezte az írót, s az hiszem, ez egészen mást fejez ki, mint korábban gondolni volt szokás. A legtöbb régi életrajz úgy értelmezi e jelzőt, mintha az arra világítana rá, milyen komoly szociális felelősséget érzett Nexö az iránt a társadalmi réteg iránt, melyből maga is kiemelkedett. A szív szocialistája nyilván még megdöbbentőbben, még hatásosabban tudja ábrázolni a bukottak és eltiportak világát. Ma azonban talán úgy is olvashatjuk Thomas Mann szavait, mint amelyek megfogalmazzák, miben volt más Nexö, mint nem egy marxista társadalomképpel felruházott, bátran és gátlástalan magabiztossággal tervező kommunista filozófus. Ha ugyanis elolvassuk a Dittét, nemcsak egy szimbolikus, megdöbbentő, mozgósító és kissé didaktikus történetet kapunk, hanem sok érzelmet is: olyasféle higgadt és sötét módon, ahogyan Émile Zola lépett át a romantikán a naturalizmusba a tizenkilencedik, vagy Móricz Zsigmond a huszadik században.

Ha megkérdeznének, kinek van a leginkább helye a nagy huszadik századi regényszerzők pantheonjában, biztosan nem Martin Andersen Nexöt nevezném meg elsőként. Regénye, a Ditte, az ember lánya azonban helyet követel magának a maradandó olvasmányok között. Érdemes megismerni.

A cikk az Ekultura.hu-n: Martin Andersen Nexö: Ditte, az ember lánya
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  

Van egy kedvenc mondatom, körülbelül az egyetlen, amit ki tudok olvasni franciául. Így hangzik: „Si tu ne viens pas à Lagardère, Lagardère ira à toi!” Vagyis: „Ha te nem jössz Lagardère-hez, Lagardère megy el hozzád!” Remélem, vannak olyanok, akikben ez az önmagában nem túl elmés mondat megmozgat néhány emléket. Feltűnik előttük Jean Marais egy 1960-as, meglehetősen muzeális, azonosulásra nemigen késztető, ám igen méltóságteljes, és remek vívójeleneteket tartalmazó filmben. Vagy netán fülükbe cseng a Lagardère lovag kalandjai minisorozat eltéveszthetetlen kísérőzenéje, melyben a főszereplőt a férfiasan jóképű Jean Piat alakította 1967-ben. Vagy – mert kortársaim – ezeket csak utólag látták, amikor már megszerették a 2003-as Lagardère lovagot, aminek a főszereplő, Bruno Wolkowitch az erőssége. Vagy épp Philippe de Broca könnyeden súlyos, humorosan kalandos, bámulatosan elegáns A púposát, 1997-ből, amelyben Daniel Auteuil és Vincent Perez gondoskodnak arról, hogy az olvasó elfelejthesse, hogyan lesz mindössze kétórás mozifilm egy négyszáz oldalas nagyregényből.

De ki is ez a Lagardère? Egy ízig-vérig romantikus, kalandos és hősies regény ízig-vérig romantikus, kalandos és hősies főszereplője: önzetlen, bátor, önfeláldozó, becsületes, kiváló kardvívó, és gyengéd szerelmes. Valódi lovag: még akkor is, amikor semmilyen címe és rangja sincs, csak a puszta kardja és a vakmerősége. Aki pedig kitalálta: Paul Féval (1816-1887) francia regényíró, Alexandre Dumas, Honoré de Balzac, Jules Verne és más nagy romantikus regényszerzők kortársa. Már 1841-es első regénye is azonnal sikert aratott, s több mint húsz kiadást ért meg. Élete során mintegy kétszáz művet írt, ezek közül több mint ötven romantikus történelmi regény volt kalandokkal, hősökkel és – hatalmas olvasótáborral. A fentebb említett regényszerzőknek nemcsak kortársa volt, de népszerűségében és olvasottságában is csak hozzájuk volt mérhető. Sőt, egyesek szerint 1865-ös La Vampire (A vámpírgrófnő) című regénye – más művek mellett – ihletője volt Bram Stoker Drakulájának is. Fia, ifjabb Paul Féval is íróvá lett: nálunk főleg a Dumas regényeihez írt, azóta szintén klasszikussá lett folytatásregényeiről ismeretes.

Azonban bármilyen ismert és elismert szerző volt Féval életében, ez sajnos nem akadályozta meg, hogy halála után – legalább is Franciaországon kívül – elfelejtsék. Jelentőségét egyetlen regény alapján nem tudom megítélni, de személyes véleményem, hogy ugyanolyan jól írt, mint Dumas, s A púpos van olyan örök történet, mint mondjuk A három testőr vagy A vasálarcos (nem véletlen az ezekhez hasonló filmes karrierje). Nálunk sajnos csakis ez a legnépszerűbb műve érhető el modern kiadásban is: először 1873-ban adták ki, frissebb fordításban először 1969-ben, majd másodjára 1988-ban. A magam részéről szívesebben olvasnék egy ennél is kevésbé avítt, modern magyar változatot, ám addig is mindenkinek ajánlom a regényt.

A púpos ugyanis egyesíti magában mindazt, amit a romantikus történelmi regényekben szeret az ember: nagyívű történelmi panorámát a háttérben, kalandos életutat befutó, érzelmekkel teli szereplőket az előtérben, gyilkosságot, árulást, párbajokat, menekülést, álruhás hősöket, bérgyilkosokat, gyászoló hölgyeket, nyomozást, sírrablást, bálokat és vásári jeleneteket. S mindennek a közepén ott a káprázatosan fiatal, gátlástalan és rettenthetetlen Lagardère, az alvilág lovagja, a Párizsi Fiú, aki csak reménykedik abban, hogy egyszer eltanulhatja Nevers hercegének híres cselvágását – no meg, hogy egyszer tényleg nemessé válhat. Azt azonban ő sem gondolta volna, hogy amikor elindul a végzete felé, egy keresztúton találja magát, egy kardpárbaj kellős közepén, kezében egy csecsemővel, a meggyilkolt Nevers herceg lányával. Mint ahogy azt sem tudja, hogy – ha majd felnő – ez a lány lesz élete szerelme… Addig azonban mindenáron meg kell védelmeznie, miközben a herceg titokzatos gyilkosát kutatja: az arctalan és névtelen valakit, aki kezén hordja a kardvágást, az árulás jelét...


A cikk az Ekultura.hu-n: Paul Féval: A púpos
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  

Nagyon szeretek összeesküvés-elméletekről olvasni. De csak akkor, ha valaki szépen, lassan, okos szóval lesöpri őket az asztalról. Mifelénk legelkötelezettebben talán Hahner Péter történész műveli a legendaoszlatást, általában inkább a szaktörténelem, mint a közélet és a társadalomlélektan felől közelítve. Amikor 2010-ben napvilágot látott első tévhitcáfoló könyve, a 100 történelmi tévhit, avagy amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod, azt hiszem, nem várt, óriási sikert aratott. Megérdemelten követte hát a folytatás, az Újabb 100 történelmi tévhit, majd A Vadnyugat című könyv, melyben negyven állítólag közismert, valójában félreismert személy és talány nyomába eredt, szakszerű és legendamentes fényben mutatva be Vadnyugatot. Végül következett az amerikai elnökökről szóló műve, Az USA elnökei, amely szintén számos tévhitet oszlatott el. Kiderült belőle például, hogy Truman sokkal több volt, mint az elnök, aki parancsot az atombomba leadására; hogy Nixon a Watergate-botrányig nem is vezette rosszul az országot; vagy hogy egyáltalán nem biztos, hogy Thomas Jefferson viszonyt folytatott a rabszolganőjével. És - az is megállapítható volt e kötetből, hogy alighanem messze túlértékeljük John Fitzgerald Kennedy elnökségét: nem utolsósorban tragikus halálának, az ennek nyomán keletkezett legendának, s természetesen a meggyilkolásával kapcsolatos összeesküvés-elméleteknek köszönhetően.


A szerző remek új könyve, A nem létező rejtély, pontosan ezzel a témával foglalkozik. Mintegy háromszáz oldalon át mutatja be, milyen elképzelések keletkeztek az elnök életével és halálával kapcsolatban, s mennyi ezekből az igazság. Hahner Péter hatalmas szakirodalomra támaszkodva, objektíven, ám olvasmányosan söpri le az asztalról a huszadik század talán legkiterjedtebb összeesküvéselmélet-gubancát.


Mielőtt azonban mindazok abbahagynák ajánlóm olvasását, akik úgy gondolják, Kennedyt tényleg nem Lee Harvey Oswald ölte meg, vagy legalább is nem egyedül hajtotta végre a gyilkosságot, gyorsan leírnám, hogy szerintem A nem létező rejtélyt nemcsak a szkeptikusoknak, hanem az alternatív elméletek vallóinak is érdemes elolvasniuk. Egyrészt, mert nálunk soha nem adták ki a Warren-jelentésnek még csak részleteit sem, csakis a hatvanas években megjelent két cáfolata áll rendelkezésre. Így Oswald felmentői – hacsak nem végeznek havonta tematikus, idegen nyelvű kutatást a neten – igazán azt sem tudhatják, mivel vitatkoznak, és milyen érveik vannak. Másrészt a téma két modern összefoglalása sem elérhető magyarul (Gerald Posner hatszáz oldalas és Vincent Bugliosi ezerhatszáz oldalas könyve). Hahner Péter viszont használta mindezeket: így azután akár a kétkedők, akár a rábólintók táborába tartozik valaki, mindenképpen a téma első modern összefoglalását tartja a kezében.


A szépen építkező, rövid fejezetekből álló könyv először is az előző korok politikai merényletei, illetve az Egyesült Államokban elkövetett elnökgyilkosságok között helyezi el Kennedy halálát. S mindjárt meglep egy-két adattal. Mert hányan tudják vajon, hogy az amerikai elnökök közül nemcsak Lincoln és Kennedy esett merénylő áldozatául, hanem James A. Garfield (1881) és William McKinley (1901) is? Utóbbival egy anarchista végzett, előbbivel azonban egy csalódott (és nem normális) támogatója, aki bebeszélte magának, hogy Garfield őt teszi meg párizsi konzulnak, majd amikor – érthető módon – kinevezése elmaradt, csalódásában megölte az alig négy hónapja regnáló elnököt. Jelentéktelen és szánalmas eset mindkettő: és talán hihetőbbé teszi, hogy Kennedyvel is jelentéktelen merénylő végzett, szánalmas indokból.


Ezután Kennedyvel és feleségével, az álompárral ismerkedhetünk meg objektív szűrőn át. Hiszen ha a Kennedy-gyilkosság az áldozat személye, tettei miatt olyan más, mint minden addigi merénylet, akkor meg kell találni azt a pontot Kennedy pályáján, ahol valakiknél betelt a pohár, és megszületett az elnök halálos ítélete. Mint a kötetből láthatjuk azonban, ilyen pont nemigen létezik. Kennedy a külpolitikában leginkább félsikereket ért el, a belügyek iránt kevéssé érdeklődött. Űrkutatási programja valóban zseniális előterjesztés volt, azonban még két évig élt elfogadása után. Hruscsovot, a szovjet fenyegetést, a kubai válságot remekül kezelte, ám e sikereket is évekkel túlélte. Polgárjogi intézkedései viszont egyszerűen nem foghatók az utódáéhoz, Lyndon B. Johnsonéhoz: Kennedy csak a felszínt kapargatta, készült ugyanis a következő választásra. Vietnámba pedig a közhiedelemmel ellentétben nem kevesebb embert kívánt küldeni, hanem több ezerrel többet küldött. Így azok az elméletek, melyek rasszista vagy háborúpárti megbízókat sejtetnek Oswald, vagy más gyilkosok mögött, valójában tévúton járnak. Kennedy 1963. november 22-én épp azért volt Dallasban, Texasban, hogy minél több déli szavazót szerezzen magának közelgő újraválasztásához.


A könyv ezután részletesen és alaposan mutatja be a három dallasi gyilkosságot: Kennedy meggyilkolását, Oswald menekülését, aki eközben agyonlőtt egy őt felismerő rendőrt, s végül Oswald meggyilkolását, melyet Jack Ruby követett el. Akár kétkedők, akár elfogadók vagyunk: olyan információk sorakoznak egymás mellett, melyek hasznosak lehetnek egy Kennedyről folytatott vitában. Nekem már az első fejezet címe is tetszik: A fűzője ölte meg Kennedyt? Talán nem mindenki tudja ugyanis, hogy az elnök számos súlyos betegséggel küzdött, s emiatt állandóan viselt egy fémszálakkal erősített műanyagfűzőt. Aki a gyilkosságról készült filmen furának látja az eltalált elnök testmozgását, gondoljon arra, hogy a fűző miatt nem tudott előredőlni. Ezért tekinthető közvetve az a gyilkosának: ha ugyanis az első, nem halálos lövés után Kennedy elhanyatlik az ülésen, mint a közben megsebesült Connally kormányzó, a következő, halálos fejlövés nem találta volna el…


Hahner Péter bemutatja a gyilkost és a gyilkos gyilkosát is. Elénk áll egy jelentéktelen és szánalmas, ugyanakkor önmaga fontosságába végtelen hitet vető, lelkileg sérült, magányos, torz gondolkodású fiatalember. Kiderül, miért vált Oswald tizenhárom évesen kommunistává úgy, hogy soha nem volt hajlandó belépni a kommunista pártba, hogy miért utazott el a Szovjetunióba, és mit írtak róla a KGB aktái, meg az FBI megfigyelői, valamint hogy miért tért vissza mégis Amerikába, és miért vásárolt magának puskát. Annyit előre elárulok: nem azért, mert beszervezték… Ugyanakkor megtudhatjuk például azt is, hogy nem Kennedyt akarta elsőként megölni: áprilisban ugyanis már rálőtt egy nyugalmazott tábornokra, ám annak csak a haját érte a golyó, Oswald pedig elmenekült. Láthatjuk, mennyire vágyott a közismertségre, mekkorát csalódott, hogy a kutya sem várta, amikor hazaért a Szovjetunióból, s mekkora elégedettséggel töltötte el a néhány órás gyilkos hírnév, ami megadatott neki. Ugyanilyen részletesen ismerhetjük meg Rubyt is, az örök lelkesedő és örök elégedetlen, folyton intézkedő, sürgő-forgó, ám ezzel inkább csak nevetségessé, mint közkedveltté váló zsidó bártulajdonost, aki a postán várakozott, amikor elgondolta magában, hogy Amerika épp a hősre vár, aki megszabadítja a népet a gonosz elnökgyilkostól – majd ment, és lelőtte Oswaldot…


A könyv további öt fejezete mindazokat az elméleteket dolgozza fel, melyeket az idők során Kennedy-ügyében megalkottak. Kennedy elpusztítójaként olvashatunk a maffiáról, a KGB-ről, a CIA-ról, az FBI-ról, a náci háborús bűnösökről, Howard Hughesról és – sok más mellett – Nagy Ferenc volt magyar miniszterelnökről is… Mérlegelhetjük az idővel csak szaporodó tanúk beszámolóját, azt, mennyire volt megbízható és sikeres a Warren-bizottság vizsgálata és az őket követő vizsgálódások sora, s azt is, mi igaz Oliver Stone JFK című filmjéből.


A mérete ellenére enciklopédikus és lebilincselően részletes könyvet az összeesküvés-elméletekről való rövid töprengés zárja. Itt találtam a következő idézetet: „Történelmi tévhitek és összeesküvés-elméletek mindig lesznek, és ha meggondoljuk, hogy ennek végső soron a történelem iránti érdeklődés, a politikai vezetők iránti egészséges bizalmatlanság, a meghirdetett igazságok megkérdőjelezésének vágya, a szilárd tájékozódási pontok iránti igény, és a „szükségszerűen szebb” emberi élet iránti vágyakozás a végső oka – akkor talán nem is kell keseregnünk azért, hogy oly sokan nem hisznek a történészeknek.” Ez derített fel, amikor rá kellett jönnöm, olyan ismerőseim is hisznek Kennedy meggyilkolásának konspirációs változatában, akikről nem is gondoltam volna. Végül is: akár elfogadjuk Hahner Péter könyvének állításait, akár nem, a történelemről gondolkodunk, szabadon és kreatívan. Márpedig ha van valami jó a múlt tanulmányozásában, akkor az, hogy ezt megtehetjük.


A cikk az Ekultura.hu-n: Hahner Péter: A nem létező rejtély - Tizenöt kérdés és válasz a Kennedy-gyilkosságról
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én 
A képek a gyilkosság előtt és után készültek, az utolsó előttin az új elnök, Johnson teszi le az esküt. Lelőhelyek: itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt. A Dallas utcáin való autózás képei csak tetszési, nem pedig valódi sorrendben vannak.

Mindenkinek vannak hibái. Ám ha igazán szeretjük a gyerekünket, akkor nem a hibák alapján ítéljük meg. Tudjuk, miben ügyes és mihez ért a legjobban, mi a legkiválóbb tulajdonsága, és mit lehet remélni tőle. Arra figyelünk benne, ami tökéletes, ami pozitív. Ha szeretjük, mindig leginkább a jót látjuk benne. És ez az esetek legnagyobb részében így is van rendjén. Hiszen kire számíthatna az ember, ha nem a családjára? Kinek lenne mindig szeretni való, okos, egyedi és különleges, ha nem a családja számára? William Landay regényében azonban különös helyzetben kerül elő a kérdés: milyennek is látjuk a gyerekünket. Andrew Barber kerületi ügyész, és a felesége, Laurie ugyanis nem mindennapi problémával szembesül: hogyan lássuk a gyerekünket, amennyiben kiderül róla, hogy gyilkos…?

Jacob Barber átlagos, tizennégy éves kamaszfiú. Szemét- és tisztaruha-lerakóhelynek használja a szobáját, bandázik a barátaival, lóg a Facebookon, szűkszavú és nagyon laza. Szülei azonban látják benne a jövő nagy tehetségét, s türelemmel és szeretettel viszonyulnak hozzá. Egészen addig, amíg úgy nem tűnik, hogy nagy baj van. Minden jel arra mutat, hogy Jacob vásárolt egy kést, majd előre kitervelve meggyilkolta vele iskolai ellenfelét, a vele jószerével egyidős Ben Rifkint. Megindul a nyomozás, majd, amikor a gyanú letartóztatássá érik, Andrewtól, az ügyésztől is elveszik az esetet: hiszen nem foglalkozhat azzal a bűnténnyel, amelynek tettese a saját fia… Andy pedig nyomozni kezd, hogy megmentse Jacobot, hogy rátaláljon az igazi gyilkosra. Ám a dolgok nem olyan egyszerűek, mint egy szokványos krimiben. Ugyanis Laurie egyáltalán nem biztos abban, hogy Jacob ártatlan. És lassanként talán Andynek is kétségei támadnak. Vajon mire képesek a szülők Jacob védelmében?

Maga a felvetett probléma sem semmi, ám az író kiválóan és igencsak előre megfontoltan szövi a történetszálakat is. A cselekmény jóval az események után, visszatekintéssel, bírósági meghallgatással kezdődik, de hogy valójában mi és hogyan is történt a per folyamán és azután, arra csak a több mint ötszáz oldalas regény utolsó fejezeteiben kaphatjuk meg a választ. Vajon melyik szülő cselekszik helyesen? Van-e olyasmi, hogy gyilkos gén? Öröklődhet-e a rossz vér? Van-e jogunk elvenni valakinek az életét, és ha igen, milyen jogcímen?

Igazán érdekes és izgalmas regény a Jacob védelmében: még arra is képes, hogy elvezesse az olvasót egy állásfoglalásig, vagyis hogy választ adjon arra a kérdésre, hogyan lássuk a gyerekünket, amennyiben kiderül róla, hogy gyilkos. Ám be kell vallanom, olvasás közben úgy éreztem, a szerző azért kissé csal. A könyvben ugyanis a rendőrség, az ügyészség, a pszichológus és a börtönigazgatóság olyan rosszul végzi a dolgát, s az anya annyira logikátlanul viselkedik, hogy az már szinte hihetetlen: s mindezt azért, hogy előttünk, olvasók előtt feltárulhasson a probléma, abban a leegyszerűsített változatban, ami még tárgya lehet egy ötszáz oldalas regénynek. Így aztán azt hiszem, arra a bizonyos kérdésre még mindig nem tudom az igazi választ. Persze az is elég, ha elgondolkoztam rajta… Erre pedig nagyon jó a könyv: ajánlom másoknak is izgalmas esti olvasmánynak!

A cikk az Ekultura.hu-n: William Landay: Jacob védelmében
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én 
Megjegyzés: megint ahhoz támadt kedvem, hogy borítóképeket vadásszak. Két érdekességet vettem rajtuk észre. 1. Az egyik eltérés a harmadik, amerikai és a negyedik, francia borító között van. Mindkettőn hasonló beállításban fiúfotó látható, még a betűtípus, tipográfia is szinte azonos: ám az amerikai változat tervezője állást foglal a kérdésben, bűnös-e a címszereplő. A francia portré viszont nem dönt, csak egy kérdést tesz fel. 2. Mi az egyik amerikai borítót vettük át. Aminek az eredetijén azonban nincs ott az épületen az amerikai zászló... Vajon a magyaron miért van rajta a pózna és a lobogó?

Moby Dick. Elég ezt a két szót kimondani, és azonnal rávágja mindenki: Ahab kapitány. A fehér bálna és levadászója. A gyilkos és a bosszúálló. Az egyik főszereplő, egy állat, aki emberfelettivé növekedett. A másik főhős egy ember, aki istennek hiszi magát, aki uralkodhat a természeten. Még az is ismeri őket hírből, aki soha nem is olvasta a Moby Dicket, Hermann Melville leghíresebb regényét.

Különös ez a jól ismertség, több okból is. Az első, hogy mégiscsak különös, mennyire fontos hősévé lehet egy romantikus regénynek egy állat. Mégpedig összetett jellemű, „aki” bűnözővé, gonosszá, személyiséggé válik: azzá teszi áldozatának, a lábát vesztett bálnavadásznak, Ahabnak a reakciója. A kapitány úgy űzi és hajtja a fehér bálnát, mint mások a csodaszarvast vagy az egyszarvút: megszállottan, reménykedve… Moby Dick a beteljesíthetetlen álmok lényévé válik számára, s egyúttal a nagybetűs Ellenséggé, akivel a (szintén nagybetűs) Embernek, Ahabnak kell összemérnie az erejét. A párbaj azonban nemcsak emberfeletti küzdelemmé, hanem értelmetlen, gyilkos, tragikus bukássá is válik: Ahab látszólagos küldetéstudata, misztikus monomániája ugyanis valójában fanatikus őrület, amely a pusztulásba rántja nemcsak a bálnát és őt magát, de minden embert is, aki elkíséri utolsó vadászatára…

Ám nemcsak rendhagyó romantikus főhősei miatt meglepő a Moby Dick sikere. Izgalmas azért is, mert amikor a regény 1851-ben, szerzője hatodik regényeként megjelent, a kutya sem figyelt oda rá. Egyszerűen megbukott: éppen akkor, amikor Melville megnősült, letelepedett és elhatározta, ezután már csak az írásnak fogja szentelni magát. Úgy halt meg 1891-ben, hogy tulajdonképpen fogalma sem lehetett arról, milyen örök történetet hagyott a következő nemzedékek olvasóira.

Ám szövegében is különös a regény. Szerepel benne egy hagyományos, romantikus, mindentudó elbeszélő, Ishmael: egy tengerész, egykori tanár, aki azonban már nevében is rejtélyes figura, hiszen a bibliai Izmaelt ugyanúgy kitaszította közössége, mint ahogy ő is egyedüliként éli túl a bálnavadászhajó katasztrófáját. Ám számos fejezet egy dráma jelenetéhez hasonló felépítésű: dalokkal, monológokkal, „színpadi” utasításokkal. Megint máshol pedig úgy érezhetjük, valamiféle bálnavadászati kézikönyvet olvashatunk: ellentétben ugyanis mondjuk Jules Verne-nel, aki Nemo kapitányához mások bálnavadász-leírásaiból merített, a fiatal Melville húszévesen valóban szolgált cethalászhajón, így azután első kézből származó ismereteit örökíthette meg a műben – ahogyan az egy anyagát pontosan ismerő, precíz romantikus íróhoz illik. Legalább három szövegstílus, vagy éppen műfaj keveredik tehát a regényben, változatossá és rendhagyóvá téve a Moby Dicket.

Nem csoda, hogy a századfordulón, az új irodalmi irányzatok és nagy kísérletezések idején figyeltek föl igazán a regényre. Az sem, hogy a hangosfilmkészítés kezdetétől máig kilencszer filmesítették meg, s a leghíresebb, 1956-os változatot épp az egyik legkülöncebb és legkülönlegesebb amerikai rendező, John Huston jegyzi (Ahab kapitány szerepében Gregory Peckkel). A Moby Dick szabályos romantikus regény – mégis más: kísérletező, különös, modern történet.

Kár, hogy mi, magyarok nem ismerjük igazán. Az a változat ugyanis, melyet Szász Imre készített el 1958-ban, s amely a MEK-en is megtalálható, – az első kiadások utószavában még bevallottan – egy rövidített, ifjúsági angol kiadásból készült. „Mert tagadhatatlanul „nehéz” olvasmány a teljes Moby Dick. Amerikában kalauzt írnak hozzá: mit hagyjon el az olvasó, mit olvasson el; vagy pedig lerövidítik a szövegét, mint azét a kiadásét is, amelyből fordításunk készült. (Egy Melville-kutató munkája, aki szerette volna, ha a könyv az ifjúságnak is kedves olvasmányává válik.)” – írta Szász. Vajon hányan olvasták el? Talán akkor kezdhetünk el gyanakodni, ha arról olvasunk, milyen legendássá vált angol nyelvterületen a Moby Dick kezdősora, a „Call me Ishmael.” (Vagyis: „Nevezzetek Ishmaelnek.”) Ez a sor ugyanis nem szerepel ebben a magyar változatban.

Igaz, Szász Imre elkészítette a Moby Dick teljes, monumentális fordítását is, amely először 1969-ben, utoljára pedig 2012-ben jelent meg: ám őszinte sajnálatomra a mai napig fogalmam sem volt róla, hogy kétféle Szász Imre készítette szövegváltozat létezik, s hogy könnyűszerrel elolvashatom az egész klasszikus regényt is magyarul, ha akarom, nem kell a rövidítéssel próbálkoznom. Sajnálkoztam azon, hogy Melville szövege olyan nagyszabású, körmönfont és fenséges angolul, hogy számomra reménytelen élvezettel olvasni eredetiben - s eközben mégsem áll a rendelkezésemre modern és teljes magyar változat.

Rá kellett azonban jönnöm, hogy bármikor kézbe vehetek egy teljes magyar Moby Dicket: csak arra kell figyelnem, hogy impozáns terjedelmű kötetemet ne A Bálna fogadó, hanem az Előjelek című fejezet nyissa. Persze választhatom a fenti képen látható, rövidített, ám szépen fordított Szász Imre-változatot is: amely ízelítőt ad abból az irodalmi legendából, amit Moby Dicknek hívnak.

A cikk az Ekultura.hu-n: Hermann Melville: Moby Dick - A fehér bálna
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Fontos megjegyzés: A bejegyzésben szeptember 18. és 23. között téves információ szerepelt. Őszinte köszönettel tartozom Gy. Horváth Lászlónak, aki megóvott attól, hogy tovább terjesszem: figyelmeztetett rá, hogy Szász Imre tollából nemcsak a regény rövidített, de a teljes változata is megszületett, utóbbi még 1969-ben. Az ekultura.hu-n ezután már csak az átírt, helyesbített szöveg található meg, de itt apró betűvel meghagyom a tévedéses variációt is, okulásul magamnak és másoknak.
"Kár, hogy mi, magyarok nem ismerjük igazán. Elképesztőnek tartom, hogy a magyar könyvkiadás több mint százhatvan év alatt is képtelen volt kitermelni egy teljes fordítást. Az a változat ugyanis, melyet Szász Imre készített el 1958-ban, amely a MEK-en is megtalálható, s új és új kiadásokban jelenik meg ma is, – az első kiadások utószavában még bevallottan – egy rövidített, ifjúsági angol kiadásból készült. „Mert tagadhatatlanul „nehéz” olvasmány a teljes Moby Dick. Amerikában kalauzt írnak hozzá: mit hagyjon el az olvasó, mit olvasson el; vagy pedig lerövidítik a szövegét, mint azét a kiadásét is, amelyből fordításunk készült. (Egy Melville-kutató munkája, aki szerette volna, ha a könyv az ifjúságnak is kedves olvasmányává válik.)” – írta Szász. Vajon hányan olvasták el? Talán akkor kezdhetünk el gyanakodni, ha arról olvasunk, milyen legendássá vált angol nyelvterületen a Moby Dick kezdősora, a „Call me Ishmael.” (Vagyis: „Nevezzetek Ishmaelnek.”) Ez a sor ugyanis nem szerepel a magyar „fordításban”. Az sem vigasztaló, hogy a Fapadoskönyv jóvoltából három éve elérhető egy másik magyar változat is: Braun Soma (szintén hiányos) munkája ugyanis eredetileg 1929-ben jelent meg, vagyis nyolcvanöt éves. Hosszú ideig szeretnék élni: így remélem, egyszer még kézbe vehetek egy teljes magyar Moby Dicket. Melville szövege ugyanis olyan nagyszabású, körmönfont és fenséges angolul, hogy sajnos számomra reménytelen igazi élvezettel olvasni eredetiben. Addig is itt a rövidített, ám szépen fordított Szász Imre-változat: amely ízelítőt ad abból az irodalmi legendából, amit Moby Dicknek hívnak."

Régen volt, talán igaz sem volt… Volt egyszer egy hadvezér, nemes, bátor és vakmerő, aki egy istenről kapta a nevét, aki több nyelven beszélt, akit kortársai legyőzhetetlennek tartottak, s aki megpróbálta megmenteni hazáját az idegen hódítóktól. A legtöbb emberben homályosan valami ilyesféle kép él a nagy karthágói vezérről, Hannibálról. De vajon mi az igazság? Milyen volt, milyen világban élt, mit hajtott végre valójában?

A karthágói történelem vitathatatlanul leghíresebb figurájáról nem sok minden olvasható magyar nyelven. Igaz, kilenc éve megjelent egy rendkívül színvonalas történelmi biográfia Serge Lancel francia professzor tollából, ám ez több mint háromszázötven oldal: nem valószínű, hogy gimnazista gyerekünk mindjárt ilyen monumentális tablóra vágyna. És mi sem, ha csak egyszerűen érdeklődünk a korszak iránt. A másik, magyarul is kiadott biográfia, Wilhelm Hoffmann érdekes könyve rövidebb ugyan, viszont 1971-ben jelent meg. Ezen kívül pedig csak három regény olvasható magyarul: Balázs Sándor Hannibál a kapuk előtt (később pedig Hannibál élete és kora) címen négyszer is kiadott rövid és nagyon élvezetes írása; a német regényíró, Gisbert Haefs életrajza; és Patrick Girard kissé bombasztikus Karthágó-trilógiájának második része, a Hannibál Róma falai alatt.


Illetve: így volt ez egészen 2011-ig, amikor is Kertész István, a népszerű ókortörténész megírta Hannibal – A pun háborúk kora című könyvét. A jó fogású, keménykötéses, kétszáz oldalas könyv gazdagon illusztrált – ha jól számoltam, százharminchét fotót, rajzot és ábrát és tizenhét térképet tartalmaz –, szövege pedig izgalmas, jól megírt, tömör és olvasmányos, ám tökéletesen tényszerű és két oldalnyi szakirodalommal is alátámasztott. Így azután nyugodtan veheti kézbe az, aki csak szeretne valami modernet és megbízhatót olvasni Hannibálról, de az is, aki vizsgához, referátumhoz, számonkéréshez akarja röviden és tömören összefoglalva tanulmányozni a pun háborúk történetét.

A szerző 1983-ban egy nagyon hasonló kötettel kezdte történelem-népszerűsítő írói pályafutását. A hódító Róma szintén (főleg) a pun háborúk időszakát beszélte el képekkel és az antik forrásokból vett idézetektől kísérve. A Hannibal azonban jóval több a korábbi kötet átdolgozásánál (nem is jó így nevezni, hiszen sokban ugyanarról szól, de teljesen más szöveg): talán az a legsajátosabb benne, hogy az események menetét igyekszik némiképpen karthágói szemszögből is elbeszélni. Ami nagyon nehéz feladat, tekintve, hogy a három pun háborúról, melyek közül a középső, legjelentősebb során Hannibál – ahogyan azt mindenki tudja – elefántok kísérte seregével átkelt az Alpokon, eljutott Róma kapujáig, s megnyerte a cannae-i csatát, főleg római forrásokból értesülhetünk. Kertész István azonban nagyon komolyan veszi címadását: vagyis egyszerre olvashatunk a pun háborúk eseménytörténetéről és Hannibál élettörténetéről is, mint egy izgalmas regényben. Módot kerít arra is, hogy bemutassa a karthágóiak és a rómaiak eltérő taktikáját, fegyverzetét, sőt sokban más, egyben-másban hasonló társadalmát, politikáját és hitvilágát is.


Így azután jóval több a könyv, mint Hannibál dicsőségének és bukásának, illetve Karthágó pusztulásának története. Szakszerű bevezetés az ókor világába, olvasmányos és izgalmas történelemkönyv, amelynek ott a helye minden a história iránt érdeklődő ember könyvespolcán.

A cikk az Ekultura.hu-n: Kertész István: Hannibal - A pun háborúk kora
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Kertész Istvánról a blogon:
Az ókortörténelem érdekes - Kertész István, az ókortudomány doyenje
Kertész István: Botrányok az ókorban 
 

Még egészen kicsi voltam, amikor először olvastam A Pendragon legendát. Nem csoda: ennél humorosabb, izgalmasabb és lebilincselőbb detektívtörténet talán nem is létezik a magyar irodalomban. Főszereplője, Bátky János, a kedves és tapasztalatlan, ám szuperművelt és elegáns budapesti fiatalember elég vagyonos ahhoz, hogy életét Angliában tengesse. Azt azonban maga sem gondolná, hogy amikor meghívást kap a nevezetes és ősi Pendragon-család könyvtárába, olyan eseményeket indít el, melyek egy misztikus, a korokon, a történelmen és az emberi életen és halálon is átívelő összeesküvéshez, gyönyörű és végzetes asszonyokhoz, megoldandó bűnügyekhez és egy titokzatos, ámde kísértetjárta családi kastélyhoz vezetik el… A kalandok és fordulatok szinte jobbak ebben a regényben, mint némely angolszász kortársában. Klasszikuskrimi-rajongóknak ugyanúgy ajánlott, mint az összeesküvés-elméletek lelkes hívőinek.

Később azonban ismét módomban állt újraolvasni a regényt, s természetesen arra is rá kellett jönnöm, hogy a sok misztikának és rémtörténetnek a fele sem igaz. Kezdtem érzékelni, hogy A Pendragon legenda nemcsak egy krimitörténet, de a klasszikus detektívregény teljes paródiája és parafrázisa is. Ettől kezdve élvezetemet leltem az angolszász detektívtörténet kliséinek kifordításában, a tipikus szereplők (bajba került ártatlanság, gazdag özvegy, ármánykodó ügyvéd) és a tipikus történetelemek (elátkozott kastély, misztikus sírlelet, ódon kéziratlap, rejtélyes felirat megfejtése, gyilkossági kísérletek) még tipikusabb, az olvasóra kikacsintós felhasználásán.

Még később azonban újabb felfedezést kellett tennem. Az ember ugyanis sok paródiát olvashat, mindenféle műfajban. Ám azok valami különös módon szoktak működni: egyrészt muszáj hozzájuk ismerni azt a művet vagy zsánert, amit kifiguráznak, másrészt ha az adott művet elfelejtik vagy az adott zsáner formát vált, a paródiák többé-kevésbé meg szoktak szűnni érdekesnek lenni. (Igaz, akad néhány kivétel, például Georges Ohnet A vasgyárosát igen kevesen ismerik ma már, ám Karinthy Frigyes A vasalógyárosán ma is halálra neveti, könnyezi, kacagja magát az olvasó.) Nos, A Pendragon legendával ez az érdektelenné válás egyáltalán nem történt meg. Pedig a klasszikus krimit sok szempontból elsodorta az idő: csak a nagymestereit olvassuk ma is, nekik viszont teljesen egyéni hangjuk van. Még inkább elvitték az évek a klasszikus krimik két világháború közti fordítását sok – rosszul lefordított, vagy eredetiben meghagyott – anglicizmusával, melyeket a művelt Szerb Antal olyan bájosan gúnyolt ki saját anglomán szövegében.

S hiába igaz, hogy ma is megszállottan rajongunk a titkos szervezetek még titkosabb bosszúi, a titkos templomokban elrejtett titokzatos üzenetek és a – mi tagadás – sosem létezett Rózsakeresztesek iránt. Ugyanis biztos, hogy A da Vinci-kód rajongói és hívői sosem fogadnának el etalonnak egy olyan írót, aki – amellett, hogy alaptörténetében nagyon is Dan Brownhoz és elődeihez hasonló módon játszik el az emberek titokmániákusságával és a történelem tényeivel – egyrészt magyar, másrészt pedig állandóan alkalmazza az elegáns és pazar iróniát, amit az összeesküvés-elméletes fikciós és áltörténelmi könyvek is egyként nélkülöznek…

Végül tehát oda jutottam, hogy sem annak nincs igaza, aki egyszerűen egy jól sikerült bűnügyi regényként szemléli A Pendragon legendát, sem pedig annak, aki puszta paródiaként olvassa. Sem annak, aki sznob gőggel bizonygatja, hogy benne abszolút nem a titokfejtés meséje a fontos, hiszen akkor vacak lektűr lenne, nem pedig igazi szépirodalom; sem annak, aki leleplezően arról ír, hogy a könyv egyszerűen egy túlelemzett krimiparódia, s talán nincs is ott a helye az Utas és a holdvilág vagy A világirodalom története mellett.

A Pendragon-legenda önmaga. Jó könyv, s sokaknak szól: annak, aki detektívsztorit keres, annak, aki értékálló olvasmányt, annak, aki paródiát, annak, aki iróniát, s annak is, aki meg akar hatódni az ember mulandóságán. A könyvek azonban örökek. A Pendragon legenda rá a bizonyíték.

A cikk az Ekultura.hu-n: Szerb Antal: A Pendragon legenda
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én 
A képeken: különböző kiadások borítói - a legújabbé, az én könyvemé, a jó kis Olcsó Könyvtáré, az 1944-es megváltoztatott címűé és az 1934-es elsőé. 

Mi történne, ha hirtelen megtudnád, hogy a halva született gyermeked, akit sosem láttál, mégis él? Hogyan éreznél, ha kiderülne, a halott kislány, akinek már az emlékét is eltemetted magadban, valójában a legjobb egészségnek örvend, és nyolc éve nevelkedik – mások gyerekeként? S mit tennél, ha rájönnél, lehet, hogy mindezért a férjed felelős? Sophie McKenzie Mióta meghaltál című thrillere pontosan ezzel a helyzettel kezdődik.

Genivernek az a nap is ugyanolyan átlagosan kezdődik, mint bármelyik korábbi. A sikeres tanárnő és a még sikeresebb üzletember, Art házassága remekül működik, van pénzük, van jövőjük. Igaz, egy dolog hiányzik: a baba. Gen ugyanis nyolc éve, a kis Beth elvesztése óta képtelen megfoganni, hiába próbálkoznak lombikbébiprogrammal is. Ám ekkor egy ismeretlen nő, Lucy O`Donnell csenget be Geniver ajtaján, s elárulja, biztos tudomása van arról, hogy halottnak hitt gyereke él. Azt állítja, ő a babát ellopó ápolónő húga, s egyenesen a nővére vallotta be neki halálos ágyán a hazugságát. Vajon igazat mond Lucy? Vagy hazudik, valamilyen ördögi terv részeként? És ha hazudott, miért hal meg néhány nappal később?

Geniver megszállott nyomozásba kezd, amiben tulajdonképpen egyedül van. Csak egy titokzatos férfi támogatja, az ír Lorcan. De vajon nem kellene-e rá is gyanakodnia? Hiszen őt is Art mutatta be neki…

A regény angol írónője igen sikeres gyerekkönyv- és young adult fiction-szerző. Nyilatkozatai alapján az tette sikeres íróvá, hogy 2003-ban elbocsátották a munkahelyéről, ahol újságíróként dolgozott. Így – bár addig eszébe sem jutott, hogy fikciós történetekkel foglalkozzon – beiratkozott egy Hogyan írjunk a gyermekeknek?-képzésre, amely olyan jól sikerült, hogy 2005-ben már meg is jelent első gyerekregénye a rangos Simon és Schuster kiadónál. Azóta folyamatosan ír, egy idő óta már a felnőtteknek is, mégpedig krimit.

A Mióta meghaltál a jelenlegi legújabb felnőtt kötete, amely izgalmas történetével, ügyes szerkesztésével és szívszorító témájával méltó társa lehet egy jó nyaralásnak. Én csak azt a néhány dőlt betűs közbevetést sajnáltam, amelyek közül az egyik épp a kötet befejezése. Nem tudom, másnak mi a véleménye erről a szinte Hitchcock-filmbe illő, zseniálisan gonosz zárásról, de a magam részéről úgy éreztem, elrontották vele a mesémet. Márpedig rossz végű mesét nem szoktak másodszor kérni a gyerekek… Ám ettől függetlenül egy kissé hosszú, ám tempós és lebilincselő történet vár arra, aki kezébe veszi a könyvet. Érdemes!

A cikk az Ekultura.hu-n: Sophie McKenzie: Mióta meghaltál
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én 

Még nem jöttem rá, melyik külföldi borítót utánozzuk a magyarral, de nagyon nem tetszik: vajon miért egy őrült tinédzserlány van rajta, amikor ilyen még hírből sem akad a könyvben?