Katherine's Bookstore

Varázslat Joanne Harris módra

2012-02-15T19:36:00.012+01:00

Joanne Harris mindig is érdekelt. Nagy, boldog családi élmény volt számomra a híres film, amelyet később természetesen saját dévédén is beszereztem. Szintén együttes öröm volt, amikor sorra, mind végigolvastuk a Csokoládét, megismertük az igazi Joanne Harrist. Azóta azonban valahogy elszakadtam az írónőtől: a Partvidékiek után érdeklődésem elfáradt, s bár még mindig nyomon követtem, mit írt (mert ajándékként folyton előkerültek a regényei), én magam alaposan adósa lettem az olvasással könyveinek. Máig. Elhatároztam, hogy utánajárok annak a varázslatnak, amely Joanne Harris oly sok annyira különböző könyvéből egyformán, mégis sokféleképp árad.

Íme, a tizenhárom friss olvasmányélmény. (Pontosabban egyelőre kilenc és még kettő, mert a maradék két könyvet még nem sikerült megfogalmaznom: frissítés vasárnap várható.) Stíluselemzőknek érdemes összehasonlítani az első két mondatokat és elábrándozni azon, milyen másféle is a tizenegy regény. A Bővebben részeket viszont olyanoknak nem ajánlom, akik az adott könyvet még nem ismerik: vigyázat, spoilerveszély!

Aludj, kislány
A regény: A huszonkilenc éves Joanne Harris második könyve volt ez a kötet, amely teljességgel megtévesztő fülszövege szerint "a rémregények hangulatát idézi". Ahogyan az írónő előszavában írta, azt hitte, a könyv végérvényesen halott, míg a rajongók kérésének engedve, akik könyvespolcukra akarták tenni a Joanne Harris összest, elő nem készített belőle egy új kiadást. Aki kézbe veszi, két okból is meglepődhet. Egyrészt az írónő, még a Csokoládén innen is gyakorlott tollú, hihetetlenül profi történetmondónak bizonyul, a regény meséje lebilincselő. Másrészt van benne jó pár elem, amely a későbbi, nagy sikerű kötetetek ismerőit arra készteti majd, hogy azt hümmögjék: "aha, hát már itt is..."
Az első két mondat: "Amikor rátekintek a nevemre és utána álló betűkre, mérhetetlen üresség tölt el. Mintha ez a Henry Chester nevű festő, aki kétszer állított ki a Királyi Szépművészeti Akadémián, nem én volnék, hanem valaki más képzeletének bizonytalan körvonalú szüleménye, egy olyan üveg dugója, amelyben egy finoman rosszakaratú dzsinn lakik, aki átjárja a bensőmet és veszélyes kalandok birodalmába repít, hogy megtaláljam önmagam halvány, rémült kísértetét."
Bővebben: A regény címszereplője, Effie ördögi körbe kerül. A neves, de valójában mégis tehetségtelen festő, Henry Chester megvásárolja a szépségét, a báját és a fiatalságát: először, kislányként modelljévé teszi, majd később, alig tizenhét évesen a feleségévé. Henry azonban nem ismeri az igaz szeretet és szerelmet. Feleségében az egykori ártatlan gyermeket keresi, aki iránt állandó, bűntudattal teli vágyat érez. Miután Effie elveszti kisbabájukat, a házasság pokollá válik... Mielőtt azonban valamiféle lélekelemző, izgalmas, de egyszer olvasós ponyvaregényben éreznénk magunkat, van két bökkenő. Az egyik, hogy a történet szálai 1881-be vezetnek vissza, a viktoriánus Angliába, alig néhány évvel Hasfelmetsző Jack vérengzése előttre: minden adott tehát a borzongató, klasszikus hangulathoz. A másik, hogy bár pillanatokra úgy tűnhet, Joanne Harris később is alkalmazott technikájához híven egyszerre több (négy) mesélővel is megajándékoz bennünket, a keret és a történetszövés egyértelművé teszi, hogy közülük egy, Henry, a férj a többi felett áll - ő túléli majd, bármi is történjen a többiekkel, sőt, kommentárt is fűz az ő emlékezéseikhez... A mese pedig bonyolult, de mesterien szövött: Effie tragédiája beteljesedik. Nem kell ő sem a gyerekeket ágyba vinni vágyó, túlfinomult és önző férjének, aki nem tud mit kezdeni túlontúl épeszű és felnőtt feleségével, ezért laudánummal, klorállal és más kábítószerekkel mérgezi (Aludj, kislány...). Sem a kezdetben védelmezőnek és anyainak tűnő egykori bordélytulajdonosnőnek, Fannynak, aki nem "a sötét bűbáj mesternője" (lásd fülszöveg), csak egy silány hipnotizőr (Aludj, kislány...), aki megerőszakolt és megfojtott gyereklánya, Marta gyilkosát keresi, s véli megtalálni Henryben, akit a Martává bűvölt Effie lányos varázsával akar csapdába ejteni. Végül nem kell a csábító szerepében feltűnő, a szerelmi megváltást ígérő Mose-nak sem, akiben győz a haszonleső szerencselovag, s hajlandó inkább jó pénzért sírba zárni a kábult álomban fekvő Effie-t (Aludj, kislány...), mint hogy ingyen és bérmentve elvigye a boldogtalanságból. Ami felkavaró, hogy ebben a regényben végül a gonosz győz: Fanny eltűnik, miután bosszút áll Henryn, az őrületben másodhegedűs Mose-t felakasztják egy olyan bűnért, aminek az el nem követésében biztos volt. Effie halott. Henry pedig, a meggyötört, felelősségre vont, majdnem megőrült Henry még megéri, hogy kommentálja ezt a danse macabre-t, mielőtt vele is végeznek a mérgek és átkok. Vagy talán lenne valamiféle mélyebb üzenete annak, ahogyan a fejezetek és események a tarot egyes lapjainak jóslatait követik? A regény merész, izgalmas kalandozás egy múltbéli hangulatban (tele remek, korjelző utalásokkal és intertextusokkal), jól megírt, könnyen olvasható, mégis stílusos és sokkoló történet épp csak egy cseppnyi misztikummal (volt Effie-kísértet? vagy csak lelkiismeret-furdalás vetített képeket a szereplők elé? hát költöző-lélek-Marta a templomban?). Rémregénynek azonban túl intelligens. Ráadásul az elolvasása után egy ideig biztosan nem tudunk jó érzéssel nézni az érzelmes, 19. századi kislányportrékra...
Olyan, mint a mentás-lime-os csokoládélapka.

Csokoládé
A regényről: Erről a könyvről igencsak nehéz általánosságokat írni. Mindenki tudja, hogy ez "a" nagy Joanne Harris-mű. Ha semmit sem ismersz tőle, ezt muszáj! A fiatal írónő ügynökváltás, kiadókeresés és cseppet sem varázslatos kalandok után megtalálta a szerencsét, az önbizalmat és a sikert. Harmadik könyve 1999-ben világsiker lett, az új évezred bestseller írónőjévé tette szerzőjét, s már 2000-ben finom, kedves, s a regényhez illően gondolatébresztő és komoly filmet készítettek belőle Lasse Hallström rendezésében, Juliette Binoche, Alfred Molina, Judi Dench és Johnny Depp főszereplésével. Igaz, a szívmelengető és az életbe édességet csempésző csokifesztiválos könyv után több kiadó, terjesztő és reklámkiötlő megpróbálta beskatulyázni Harrist a mágikus-realista-gasztroregény-írónő szerepébe, ő azonban mosolyogva bújt ki a klisék közül a Szederborral, átejtett a címmel a már cseppet sem az evés örömeit megidéző Ötnegyed narancs esetében, majd - megőrizve irodalmi konyhatündér imázsát a szakácskönyveivel - hátat fordított az unalmas elvárásoknak és teljességgel új írói utakra tért. Tizenhárom babonás év elmúltával pedig kezd úgy tűnni, hogy a Csokoládé sokkal több volt, mint múló kordivat: kezd klasszikussá válni...
Az első két mondat: "A karnevál szelével érkeztünk. Februárhoz képest meleg szél volt, megrakva az út menti főzőlapokon sülő palacsinta, kolbász és porhanyósan édes ostya zsíros-forró illataival, miközben a konfetti leszánkázott a gallérokon és a mandzsettákon és úgy ringatózott a csatornákban, mintha a télért kínálna gyermeteg kárpótlást."
Bővebben: A Csokoládé című film két nagyon fontos ponton változtatott a regényen. A múltba helyezte, egy régi-régi konzervatív kisvárosba, s a helyi papból helyi polgármestert formált. A filmben egyetértettem a két változtatással. A könyv viszont éppen attól fantasztikus, hogy elég merész a jelenben játszódni, s látszólagos gonosza egyházi ember. Iszonyúan sokrétű könyv a Csokoládé. Itt csak néhány dolgot jegyeznék fel, ami mindig eszembe jut róla. Először is elragadó, hihetetlenül szuggesztív, egyszerűen gyönyörű szövegű regény tele ételekkel, érzésekkel, szeretettel, gyűlölettel, költészettel, lázadással, mesékkel és mágiával. Másodszor fantasztikusan eltalált a főszereplőnő, Vianne alakja. A nő, aki a széllel érkezik, s magával hozza a játékosságot, a nyugtalanságot, s felkavarja maga körül a szeretetet és a gyűlöletet, egy igazi nevesincs, múltja-sincs varázsalak, egy tökéletes jó boszorkány. Mindenkivel képes csodát tenni, mindenkinek az életébe beavatkozik, de csakis azért, hogy boldogabbak, elégedettebbek, önismerők és szeretetre képesek legyenek az emberek. Varázshatalma egyszerre misztikus és hétköznapi: lehet, hogy jóslásaiban, az általa figyelt előjelekben vagy a múltjára való emlékezésekben van a lényeg, mégis, úgy tetszhet, valójában jóságával és csodálatos, érzékkavaró ételeivel tesz csodákat. Megtanítja az embereket önmaguk szeretetére és a bizalomra úgy, hogy ő sokszor nem bízik saját magában, s hosszas vitákat folytat réghalott anyjával, aki - talán nem is volt az anyja... Ő vívódik, küzd, de közben hatására körülötte a világ lassan egyre jobb lesz, valósággal megváltódik a hétköznapiság, közönyösség, konformizmus és bigott szeretetlenség átkától. Illetve megváltódna, ha nem lenne Reynaud tisztelendő. Aki maga a Fekete Ember, a gonosz, mindenben Vianne ellentétpárja. Illetve... Az ő alakja a harmadik dolog, amit nagyon fontosnak érzek a regényben: nélküle nem lenne az a Csokoládé, ami. Reynaud férfi, Vianne nő, egyikőjük a vallásos önmegtagadás, másikójuk a pogány életöröm megtestesítője, a tisztelendő gyűlöli az élet és az étel örömeit, a nagy érzelmeket és a boldogságot, Vianne ezekért és ezekben él, Reynaud lemondásról, fegyelemről, a jövőről és a kötelességről beszél, Vianne világában odafordulás, életöröm, a jelen és a szeretet uralkodik. Mégsem teljesen ellentétesek. Mindkettejük gyerekkorában van egy szégyellt, elfelejteni vágyott titok. Mindketten hisznek abban, hogy hatással tudnak lenni az emberekre, és hogy hatással kell lenniük. S mindkettejüknek van mentora: Vianne-nak a halott maman, Reynaudnak a kómában fekve haldokló pére, az előző tisztelendő. Nekik mondják el gondolataikat, tőlük várják az útmutatást - de közben mindketten egyedül vannak. Nagyon egyedül. Ahogy - ez a negyedik dolog, ami megragadott a könyvben - a történetben kezdetben mindenki nagyon magányos. Anouk, aki Papuccsal vigasztalódik, Armande, akit betegsége, makacssága és a falusi ostobaság elválaszt az unokájától, a túl okos, túlkímélt, szintén magányos Luctől, a boldogtalan, megtört Joséphine vagy a kutyáját szerető, s közben halálát várni kényszerülő Guillaume. Csak a könyv végére lehet remélni, hogy a magány feloldódik, s a falu ismét közösséggé válik: hogy a csokoládéfesztiválnak, vagy a szeretetnek köszönhetően, mindegy is. S ez az ötödik dolog, amiért sokkal szívesebben újraolvasom ezt a Joanne Harris-könyvet, mint bármelyik másikat: végig a tragédia felhője lebeg a könyv fölött, a zárásban azonban szomorúság, gyász és töprengés mind feloldódik a szelíd, megbocsátó vidámságban. Ebben a könyvben minden elveszett lélek számára van remény a boldogságra.
Olyan, mint a forró csokoládé (a kedvencem).

Szederbor
A regényről: A Csokoládé után iszonyatosan nehéz megszólalni. Azt hiszem, ennek Joanne Harris is tudatában volt. Az előző regény tetemes részét az ételekhez, csemegékhez, nosztalgikus hagyományokhoz és a kisvároshoz fűződő eszmefuttatások, varázslatok és titkok tették ki. A Szederborét ugyanígy. A Csokoládénak több síkú narrációja volt. A Szederbornak még merészebb, idősíkokat változtató. A Csokoládéban rejtőzött egy szörnyű, múltbeli titok. A Szederborban is. Hogy a második könyv mégis egészen más: más hangulatú, más súlyú és persze más a cselekménye, már megmutatta, Harris nem a Csokoládé szerzőnője, hanem nagy író. S azóta is - az.
Az első két mondat: "A bor beszél. Kérdezzünk csak meg bárkit."
Bővebben: Jay Mackintosh író. Csak az a baj, hogy évek óta nem írt semmit. Még mindig kitart a népszerűsége, még mindig nagy ígéret: de senki sem érti, hogy a Földialma Joe óta miért nem alkotott újabb nagyregényt, miért pazarolja a tehetségét álnéven írt ponyvákra. Nem érti Kerry, a menedzsere, istápolója, élettársa (?), egyúttal kiszipolyozója, de nem érti maga Jay sem. Ahhoz, hogy értse, be kellene vallania magának a múltat: hogyan alapozta egész gyerekkorát, hitét, bizalmát, bizakodását a jövőben öreg barátjára, a rejtélyes, mindentudó, teremtő erejű és teremtő fantáziájú, varázslatos magokat őrizgető, különleges italokat készítő, világot látott és a világ összes titkait ismerő Joe-ra, s hogyan ábrándult ki belőle és mindebből egy borzalmas napon. Első regényét talán úgy írta meg, hogy visszabújt ebbe az elvesztett gyerekkorba - s azóta sem talált ki belőle. Épp úgy fél az élettől, mint kisfiú korában félt a rivális gyerekbanda gengsztervezérétől. Éppúgy kerüli az emberi kapcsolatokat, ahogy akkor elvesztette az első szerelmét. Azután átköltözik Franciaországba, egy tanyára és furcsamód megtalálja a saját múltját. Elöntik azok az érzések és hangulatok, amik a gyerekkorát jelentették, s lassanként nekikezd feldolgozni mindazt, amit képtelen volt megemészteni. Közben pedig írja új regényét, amely arról a közösségről szól, melyet most ismert meg: a hajthatatlan nagyanyáról, a városból érkezett, kitaszított anyáról, aki süketnéma kislányát neveli világtól elzárt tanyáján, a pletykás, gyanakvó, mégis kedélyes falusiakról, a kegyetlen vidékről... S azután lassan a rejtély darabjai összeállnak. Tudjuk már, mi volt Joe varázslata. Tudjuk, mi lett Joe sorsa. Azt is, hogy a gyerekkor visszahozhatatlan, de örökre velünk marad (mint a Különlegességek üvegei lenn, Jay pincéjében). S megértjük, miért él Marise, a magányos özvegyasszony úgy és ott. Titka tragikus: valaki, aki szép, okos és jobb sorsra érdemes, hogyan kerülhet sorsa béklyójába úgy, hogy reménye sincs kiszabadulni... Zsarolás, gyilkosság, őrület, féltékenység, zaklatás, titkok, harcok és küzdelem a természettel: ez az, ami megnyílik Jay előtt, aki rájön arra, hogy most az egyszer nem fog elfutni, mint kisfiúkorában. Segít, védelmez, teremt: és magának is létrehoz egy új, alkotó életet. Amiben ugyan nem lesz belőle író, viszont tökéletesen boldog lehet. Ha csak az alkotásról, a médiáról vagy az írás lélektanáról szólna, akkor is nagy regény lenne. Ha csak krimi volna, akkor is érdemes lenne elolvasni. De lélektani regény, családregény, netán gasztroregény olvasata is van. Remek újrakezdés a Csokoládé után (és még arra is ráér, hogy néhány utalással kikacsintson a közkedvelt regénytestvérre...).
Olyan, mint az almás-mandulás-fahéjas csokoládégolyó.

Ötnegyed narancs
A regényről: Állítólag sokszor megkérdezik Joanne Harrist, miért ír annyit (bár mostanában már nem mindig) a franciákról. Ő erre különböző, családjával, érdeklődésével összefüggő válaszokat ad, és ez így van rendjén. Ám mégiscsak érdekes, hogy Franciaország II. világháborús történetének lezáratlan, elintézetlen érzelmi ügyeit egy angol írónő kavarta fel, mégpedig hatásosan és lebilincselően. A történetmesélés ezúttal látszólag lineáris, ám a Szederborhoz hasonlóan múltbeli emlékek és dokumentumok fűződnek bele a jelenkori elbeszélésbe és a gyerekkorra való, cseppet sem meghatott emlékezésbe. A magát egyre töredékesebben kifejező rég halott anya naplóalbuma, egy kislány pőre, naturalista elbeszélése és a jelenbeli mesélő, az idős Framboise narrációja szövődik össze egy sokkoló végű, tragikus pillanatokat felidéző regényszöveggé.
Az első két mondat: "Amikor anyám meghalt, bátyámra, Cassisra hagyta a gazdaságot, a borospincében levő vagyont a nővéremre, Reine-Claude-ra, és rám, a legfiatalabbra az albumát, és egy kétliteres üveget, amelyben egyetlen fekete, teniszlabda nagyságú Périgord szarvasgomba lebegett a napraforgóolajban, és amely, ha kinyitjuk az üveget, még ma is az erdő talajának erős, nyirkos illatát árasztja. A vagyon meglehetősen egyenlőtlenül oszlott meg közöttünk, de anyám egy természeti erő volt, mely kénye-kedve szerint osztogatta kegyeit, és nem engedett betekintést sajátos logikája rejtett berkeibe."
Bővebben: Már a Szederbor megmutatta, hogy a gyerekkor sohasem az édes-bűvös-bájos örömök világa. A vidéki gyerekkor meg főképpen nem. Míg az előző regény csak a hetvenes évek ártatlanságát vesztett kamaszkorába vitte vissza szereplőjét és olvasóit, az Ötnegyed narancs egészen a második világháború idejéig nyúlik vissza. Öntörvényű, váltott gyerek főhősnőjét nehéz szeretni gyerekként, s nehéz nem szeretni felnőttként. Hála azonban az idősíkokat váltogató elbeszélésmódnak, a két szereplő - aki természetesen valójában egy - csak a történet legvégén találkozik a fantáziánkban, amikor tudjuk már, milyen titkot őriz a falujába idősen és özvegyi (ál)nevén visszaköltöző Framboise, s mit követett el vagy éppen mit nem követett el a fiatal, kalandvágyó Boise... A regény családtörténet a múltban és a jelenben. Ott van a kőkemény, földessé feketült, szíjassá száradt anya: a vidéki matriarcha, a gazdálkodófeleség, aki nem csak nőnek, embernek is megszűnt lenni, amikor anya, majd özvegy lett. Az anya, aki bizonyára lát valamit a kis francia faluban feltűnő idegenben, a német katonában, Tomas Leibnizben: talán a férfit, talán egy más világot... De leginkább azt az embert, aki meg tudja váltani a rettenetes fájdalmaktól, és akinek a segítségével megőrizheti ép eszét és keménységét: Leibniz, a buzgó feketéző tud gyógyszert szerezni arra a betegségre (valamilyen agydaganat?), ami előbb-utóbb megölné az anyát. Aztán ott van Reinette, a falu legszebb lánya, kedves, bájos, édes, butácska: akit még Leibniz sem tud megvédeni attól, hogy megerőszakolják. Cassis, a hetvenkedő kamasz főképpen nem: s amikor itt alulmarad olyan erőkkel szemben, amiket sose győzhetett volna le, meg is teremtődik egész későbbi személyisége, amelyik mindig félni fog, mindig önző lesz, mindig a hátsó utakat keresi - s ezt adja tovább a gyerekének is. Végül a kilencéves legkisebb lány, Framboise az, aki leginkább érti, mi is játszódik le körülötte, de mivel gyerek, az ő világában a hatalmas és titokzatos hal éppoly fontos, mint az új barát, Leibniz, vagy az anyja, s a mesék, az álmok és a valóság összefonódik. Ez a család találkozik a megszállással, a kiszámíthatatlan gyűlölettel - s veszíti el önmagát. Nem tudom, miért, de a múltbeli zárójelenettől legalább úgy irtózom, mint a disznóöléstől. Egyszerűen hihetetlen, hogy ilyen értelmetlenül, ostobán, arrogánsan, kegyetlenül és ok nélkül egyetlen család, egyetlen nő ellen forduljon az emberek dühe, ahelyett, hogy azokat gyűlölnék, akik esetünkben maguk a gonosz: az ártatlanok kivégzőit, a németeket. Számomra már az is felkavaró, amikor kopaszra nyírva megszégyenített nők fényképét látom a háború utánról: a franciák borzalmasan dolgozták fel traumáikat ezzel a bűnbakkereséssel, a háború sosem ilyen egyszerű! Harris regényének megoldása azonban egy még jelentéktelenebb vétek, egy baleset köré épül, megmutatva, hogy soha nem az számít, mi történt valójában, elég egy tévedés, s a gyűlölet azonnal elharapózhat. Framboise rettegésben éli le az életét, nővére tönkremegy, bátyja családja önző, haszonleső kopók gyülekezetévé válik. Saját életüket rontják el, mert még mindig szégyellik azt a büntetést, amit nem is érdemeltek meg. Framboise igazi felszabadulása, amikor végre megválik a titoktól. Ekkor lesz teljessé világa, s végre boldog lehet. A gyűlöletet csakis úgy lehet legyőzni, ha megszabadulunk a félelemtől. A történet már régen nem csak a háborúról szól: izgalmas, általános érvényű példázat, s remek regény egyszerre.
Olyan, mint a keserű csokoládé émelyítően édes narancsreszelékkel.

Partvidékiek
A regényről: Első alkalommal ez a könyv volt annyira hangulattalan számomra, hogy jó ideig el is tántorított Joanne Harristől. Talán én voltam a hibás: mert nem rossz ám! Sőt - hangulatos, ironikus, furcsa ábrázolata egy igazi mikrotársadalomnak. Le Devin szigetén vannak jók és gonoszok, mulatságosok és nyomorultak, hallgatagok és beszédesek, szegények és gazdagok. A regény a sziget két felének gazdasági vetélkedésével kezdődik (kinek lesz strandja, ki nyeri meg a turistákért folytatott versenyfutást), ám ez a történetvonal lassan egybefűződik a szigetre hosszú idő után hazaérkező Mado otthon- és múltkeresésével, egy bontakozó szerelem történetével és különböző múltbeli titkok szálainak felfeslésével. Joanne Harris a Szederbor titokkeresését, a Csokoládé társadalomábrázolását és a tőle már megszokott érzékletes lélek- és életábrázolást új elemekkel keveri. A narráció nagy meglepetésre hagyományos, lineáris és egyetlen szereplőhöz köthető, a szigetiek megalkotásához pedig minden eddiginél többet merít saját emlékeiből.
Az első két mondat: "A szigetek külön világ. Minél kisebbek, annál igazabb ez a megállapítás."
Bővebben: A Partvidékiek a nyugalom regénye, legalább is a kétharmadáig. A megszeretésében sokat segítettek azok a Maigret-történetek, amelyek a felügyelőt a hangyaszorgalmú Párizsból visszavitték a tengerparti kis halászfalvak kívülről barbár, tanulatlan és gyanakvó, belülről azonban méltóságteljes, szikár és tragikus világába. Joanne Harris valahol ezt a hangulatot találta meg ebben a regényében. Ezt a látszólagos nyugalmat azonban felkavarja néhány dolog, amely elindítja az eseményeket az elsöprő, vészterhes, mégis enyhülést hozó végkifejlet felé. Először is kiderül, a nyugalom - ahogyan a partvidéken született, de hazájába a városból és a művészlétből visszaérkezett Mado rájön - bénult, önfeladó közönyösség. Másrészt a sziget két fele olyan engesztelhetetlen gyűlöletet érez egymás iránt, hogy azt csak egy kívülálló oldhatja fel: talán Flynn, a messziről jött, angol ismeretlen. Harmadrészt Mado, aki úgy érzi, neki kell emberismeretével, erejével és tántoríthatatlanságával a vállára venni szülőfaluja bajait, szintén idegen itt - még a saját apjának is... A könyv érzékletesen ábrázolja a versenyfutást a pénzzel és az intrikával. Úgy tűnhet, a sziget szegényebbik, Les Salants-i vége ötletességgel és emberfeletti erőfeszítéssel legyőzheti a Le Houssiniéré-ieket, köztük is a főellenséget, a betolakodó Brismand-t. Ám a könyv kétharmadánál a történet nekiindul és megállíthatatlanul rohan tovább a három-négy csavarral ellátott végig. Mindennek értelme lesz Mado sose látott nagybátyja titokzatos öngyilkosságától Brismand úr családjának történetén át a parti medúzák veszélyességééig. Végül összeáll egy nem hagyományos, szomorkás szerelmi legenda a messzi múltból, amely egy duplacsavarral kihat az összes jelenbeli szereplő életére is. Semmi sem az, aminek látszik: ez lesz a regény legfőbb felismerése. A műveletlen, bárdolatlan, szótlan apa romantikus, csodásan rajzoló szerelmes, az ostoba nővér boldogtalan anya, a vérszívó gazember lelkes vállalkozó, a leleményes falusi kémlelkű haszonleső, az igaz barát áruló, az elűzött asszony kacér pillangó, a halott öngyilkos, az öngyilkos halott. A tékozló fiú meg nem azonos önmagával... Amikor a történet végén a természet ítélkezik, hirtelen értelmetlenné válik a versengés, a gyűlölet, de még az annyira emberfeletti erőfeszítéssel elért sikerek is - annak a gátnak a lebontása mentheti meg Les Salants-ot, amelyiknek a felépítése az egész addigi történet lényege volt... A kritikák szerint Mado a történet legérdekesebb alakja: erős, önfejű, bátor, makacs, problémás nő. Nekem azonban érdekesebb lett Flynn: akit éppoly változékonyra és kiszámíthatatlanra sikerült rajzolni, mint ami titkos, csak a könyv végén kiderülő élettörténetéből következik. Bár biztosan nem a legjobb Joanne Harris regény, megismerésre méltó, izgalmas kötet páratlanul találó jellemrajzokkal. A két fagylaltozó karmelitát a mólón pedig nem lehet elfelejteni...
Olyan, mint a fehér csokoládéba forgatott mandula jázminszirommal.

Szent bolondok
A regényről: A Szent bolondok Joanne Harris hetedik regénye volt. A könyv cselekményét már akkor felvázolta, amikor még meg sem írta a Csokoládét, ám befejezetlenül félretette a regénykezdeményt, s évekig hagyta pihenni. Ha a sikeres, befutott írónő pályáját nézzük, látható, hogy négy könyvön keresztül szigorúan kerülte a - korábbi köteteiben alapvető - történelmi témákat. Míg első könyve 19. századi vámpírtörténet, a második pedig viktoriánus-gótikus regény volt, egészen a Szent bolondokig nem festett le múltbeli eseményeket, csak annyira, amennyire az szerepet játszott jelenbeli hősei életében. A hetedik könyv újszerű témaválasztása mellett kissé emlékeztetett problematikájában a Csokoládéra, szerelemábrázolásában azonban új utakon járt.
Az első két mondat: "A komédiásokkal kezdődik. Heten vannak, hat férfi és egy lány: a lány flitteres, szakadt csipkeruhában, a férfiak bőrben, selyemben."
Bővebben: A könyv közege egy tengerparti, francia apácazárda a 17. században. Főhősnője pedig az apácák között lelki nyugalmát meglelni vélő Juliette, az egykori mutatványosnő, aki elveszítve társait, szerelmét és biztonságát, az elhagyott kolostorba menekül, hogy védelmet találjon kislányával, Fleurrel. Bár egy kissé hasonlít a szituáció a Csokoládé kezdetére, a mélységesen emberi, gyakorlatias, gyermekét szerető, védelmező, s kissé a mágikus praktikákhoz értő Juliette mégsem Vianne-klón. Sokkal inkább korlátok közé szorult, békére vágyó és tévútra lépett szereplő, aki gyászolja gyűlölt-utált, neki gyermeket adó, de közben mégis mindkettejük vesztét okozó Feketerigóját, Guy Le Merle-t, a szélhámost és szerelmest, aki egyszerre volt pozőr és szabadsághős, az igazság bajnoka és hazug csaló - és aki talán már nem is él. A történet szerkesztése minden eddiginél mozaikosabb és csavarosabb: minden titok a szereplők monológjaiból derül ki, közben előre és hátra kalandozunk az időben, s mindent beterít a hit felhője és a babonák köde. Le Merle betör a békés, éppen apátnőjét vesztett zárdába: papnak öltözve kíséri a püspök unokahúgát, a tizenkét éves Isabelle-t, akinek nagybátyja által előírt célja minimum a szentté válás - a püspök a büszke és babonás, ám tudatlan és merev főnöknővé nevelt kislány vállán szeretne felkapaszkodni a bíborosi magaslatokra az ifjú XIII. Lajos zűrzavaros Franciaországában. A zárda tehát gonosz, kegyetlen és megszállott hellyé válik, ahol a gyengeséget kinevetik, az öregséget lenézik, az emberséget szégyellik, a szeretet pedig tilos. Öngyilkosság, halál, bánat és szenvedés követi egymást, miközben a kis főnöknő kezeiből kifutnak a szálak: babaház-klastroma bábjai haláltáncba kezdenek. Juliette pedig nem tehet semmit: hiába leplezhetné le bármikor a püspökön bosszút állni akaró, az álnokság, a megszállottság és a vallási fanatizmus démonait elszabadító álpapot, az hallgatásra kényszeríti és zsarolja, mégpedig kislányával, Fleurrel... Ám ez a pap tudatosan gonoszként sem olyan ördögi, mint a Csokoládé önmagát mindig felmentő Reynaud-ja. Amikor a regény végén megismerjük indítékait, már egyszerre kell és lehet szeretni és gyűlölni. A zárójelenet egyszerre okos lezárás és szimbolikus felütés. Minden jó véget ér? Vagy mégsem? A pompás regény hiteles korrajz, a történet a történelemből kiragadva is példázatos: beszél szerelemről, bolondságról, becsvágyról, fanatizmusról. Majdhogynem romantikus nagyregény.
Olyan, mint a mákos-meggyes csokoládétörek rózsalekvárral elkeverve.

Bársony és keserű mandula
A könyvről: Joanne Harrisnek már több antológiában jelent meg novellája, néhány pedig kísérleti jelleggel született és a fiókban landolt. Egészen addig, amíg össze nem állította belőle ezt a kötetet, amelynek ujjongó előszavával csak egyet lehet érteni. Jó dolog elbeszélést olvasni, főleg ha az olyan ötletes, sűrített, sokféle és művészi, mint Joanne Harris kínálata. A kötetben huszonkét remek novella található, némelyik sci-fi, más lélekelemzős történet, de van mese, karcolat és igazán megkönnyeztető szépirodalmi teletalálat is az elbeszélések között.
Az első két mondat: "Csodálatos érzés, hogy hosszas pangás után a novella végre visszatért. A jó novella - és talonban van néhány egészen kitűnő - sokkal tovább megmaradhat az emlékezetünkben, mint egy regény."
Bővebben: Máris biztos vagyok benne, hogy Joanne Harris - függetlenül attól, hogy nálunk az Ulpius adja ki, s egyik-másik műve reklámoldalain képes róla azt állítani, ha ez a mű tetszett, a percíró Fejős Éváé is tetszeni fog - máris bevonult az időtálló szépirodalomba. A legjobb bizonyíték erre a Faith és Hope vásárolni indulnak című novella. Látszólag egykezes, könnyű darab: a két idős hölgy egy minden kényelemmel felszerelt, ám elembertelenítő idősek otthonából szökik ki, hogy felvonatozzon Londonba, egyen, igyon, megvegye a Lolitát puhakötéses kiadásban és megszemléljen egy csodálatos, koktélcseresznye-vörös cipellőt... És sikerül nekik. Ennyi. Vagy mégsem? Faith béna, Hope vak: az utazásban tehát egymás szeme és füle, szíve és esze. Amikor élményeket gyűjtenek, nem maguknak teszik. Mindenből mese lesz majd a hosszú, végtelen napokon, ami a végig hátravan. Faith átlagnő volt, Hope cambridge-i professzor: ők még emlékeznek kik voltak, miközben a világ nem - mindenki másnak ők két gyűrött kardigánú, göcsörtös lábú, fura vénasszony. Egy olyan világban élnek, ami úgy ad meg mindent drága kis öregeinknek, hogy azok közben mindent el kell hogy veszítsenek az ételek iránti szeretetüktől és a magyarázatot nem kívánó őrült ötleteiktől a kalandvágyon és a merészségen át a személyiségükig és az önbecsülésükig - ez a világ rossz világ. Harris hőseinek tulajdonképpen nincs miért panaszkodniuk: nem halálos betegek, a fejük is rendben van és a létezésük is biztosított - életük végéig elélhetnek a kényelmes öregotthonban. De vajon mi értelme van ennek a kényelmes életnek, ha épp az hiányzik belőle, ami a lényege lenne? Nem tudom, vidám-e ez a történet: Faith és Hope (a hit és a remény, akiket az egymás iránti szeretet köt össze) utolsó kirándulása a világban. Mindenesetre ironikus hangon elbeszélt, lelkes és anekdotikusan kalandos utazásuk teljes siker: önmagukká változtak, megszabadultak, megcsalták a rendszert, megmutatták, mire képesek... Én mégis mindig sírok a mesén (nem igaz, még most is...): annyira jóvátehetetlen ez az egész. Mert hiába buzdul fel az olvasó a történeten, és határozza el, hogy ő majd megért, ő majd odafigyel... Amíg fiatalok vagyunk, igenis biztosak vagyunk benne, hogy mindent jobban tudunk, és mindent és mindenkit megítélhetünk. Amikor pedig megöregszünk, már úgysem hiszi el nekünk senki a fentiek ellenkezőjét... Példázat is ez a történet, mégpedig elég sokrétű ahhoz, hogy érdemes legyen többször is elolvasni. Mint a könyv többi darabját is Hamupipőke mostohanővérének monológjától a pazarul szellemes Kölnivízig, amely első olvasatban a 18. század higiéniájáról fest mulatságos képet. Kötelező kötet!
Olyan, mint a keserű mandulás-szegfűszeges csokoládébonbon marcipánlikőrrel töltve.

Urak és játékosok
A regényről: Félelmetes kötet.
Az első két mondat: "Ha van valami, amit az elmúlt tizenöt évben megtanultam, az a következő: a gyilkosság nem nagy ügy. Csak egy korlátozás, amely értelmetlen és tetszőleges, akár a többi."
Bővebben: Félelmetes és elképesztő. Többet vasárnapig.
Olyan, mint a keserű kávés csokoládélabda.

Rúnajelek
A regényről: Joanne Harris teljesen ismeretlen vizekre evezett ebben a regényben. A kötet monumentális (magyarul 656 oldal, vagyis hosszabb még a Kékszeműfiúnál is), elképesztően nagy anyagra épül, ami a kitalált világot és a skandináv mitológiát illeti, ráadásul teljesen új terep: egy külön, sajátos, Tolkien-, Le Guin- vagy Neil Gaiman-minőségű és mélységű világot dolgoz ki és jelenít meg. Legenda, mítosz, kalandregény és prófétikus példázat egyben.
Az első két mondat: "Hétfő reggel, hét óra, ötszáz évvel a világvége után, és megint koboldok fosztogattak a pincében. Mrs. Scattergood, a Hét Alvó fogadó tulajdonosa váltig állította, hogy patkányok, de Maddy Smith tudta, hogy téved."
Bővebben: Be kell valljam, a Rúnajelekkel kapcsolatban egy kicsit tanácstalan vagyok. Le kell szögeznem, hogy miközben olvastam, tetszett. A szöveg hihetetlen tempóban vitt előre, a fejezetek kiválóan, abbahagyhatatlanul végződtek, sok volt a humor, a kötetrészek végén minden alkalommal olyan információkhoz jutottam, amiktől leesett az állam (pl. amikor Odin elmondja, hogy Maddy - Modi - az unokája, vagy amikor a Suttogó bemutatkozik...), s nagyon izgalmas volt a háromsíkú és folyton egymásba átjátszó világ is: a látszólagos emberföld a sok-sok ál-lénnyel, a falanszterbe illő vizsgálóbíró rendtagok számokkal teli, kilúgozott világa és a viharzó istenvilág. Azonban valahogyan egy kissé idegen maradt tőlem a könyv. Amikor becsuktam, valahogy először fordult elő velem, hogy nem vágytam rögtön újrakezdeni egy Joanne Harris-regényt. Ennek az egyik oka bizonyára az, hogy nem vagyok nagy fantasy-regény-kedvelő: nehezen nyomom le a makacs torkomon egy nem mesei, de mégsem valóságos világ szabályait, személyeit és tárgyait. Erre azonban nem lehet panasz: a pompás térkép, a szereplők listája és a varázslatos rúnajelek jegyzéke mindenben eligazít (persze kivéve a könyv cselekményének fő titkait). A másik ok azonban valószínűleg az, hogy engem nem mozgatott meg az a skandináv-mitológiai világ, ami Harrist úgy tűnik, igen. Hiába ismertem, valahogy olyan távoli és ismeretlen maradt továbbra is. Nem tudom, miért: mert a skandináv-kelta-normann hagyomány összefonódik valahol annyira, hogy egy mai angolnak személyesebben felfedezhetőnek tűnjék a Rúnajelek világa? Vagy csak valahogy nem voltam mitologikus-ironikus-újrajátszó kedvemben? Annak ellenére, hogy izgalmas, mulatságos és különleges küldetéstörténetet vehettem kézbe, most valahogy túl könnyűnek, túl kevéssé maradandónak találtam a kötetet. Így a Rúnajeleknek biztosan nekifutok még egyszer, hátha akkor jobban tetszik majd. Legkésőbb akkor, ha végre megjelenik a folytatása, a Rúnafények is magyarul.
Olyan, mint a vaníliás trüffel.

Csokoládécipő
A regényről: Joanne Harris az (ál)mitológiai kitérő után visszatért a nagysikerű Csokoládéhoz... Ez rossz hír is lehetett volna. Hány olyan film és könyv létezett, amelynek a második, harmadik részét sose kellett volna megteremteni... Harris azonban nem olyan szerző, aki pusztán azért nyúlna hozzá egy sikeres művéhez, mert nem tud mit írni. Nagyon is van mit fordítania a történet haladásán. A Csokoládécipő nyugtalanító új dimenzióit mutatja be ugyanannak a történetnek, s rádöbbenti az olvasót, hogy semmi sincsen rendben a világban, ha közöttünk jár egy Gyűjtő...
Az első két mondat: "Viszonylag kevéssé ismert tény, hogy egyetlen év leforgása alatt körülbelül húszmillió levelet kézbesítenek halottaknak. Az emberek - a bánatos özvegyek és lehetséges örökösök - elfelejtik értesíteni a postát, nem mondják le a lapelőfizetést, nem értesítik a távoli barátokat, nem fizetik a kölcsönkönyvtári büntetést."
Bővebben: A Csokoládéban Vianne Rocher élete megoldódni látszott. Mintha megszabadult volna a múltjától, mintha a szél már nem kergette volna tovább, mintha - miután átélt egy nagyon furcsa szerelmet Roux-val - végre nőként, anyaként, személyiségként is önmagává változott volna: menekülőből, nevesincs jó boszorkányból emberré. Amikor azonban a Csokoládécipő elkezdődik, minden másképpen van. Vianne elköltözött a kisvárosból az elidegenítő nagyvárosba, Párizsba. Elvált Roux-tól, a barátaitól, akiknek megváltoztatta az életét. Új néven él, új identitást próbál kiépíteni, amihez hozzátartozik az is, hogy nem "varázsol" többet. A hitén, a nevén, a világán és a múltján kívül önmagát is megtagadja: épp készül hozzámenni egy férfihoz, akinek legfőbb jellemzője, hogy megállapodott, prózai és biztos pont, hogy elfoglalt, gazdag és fontos ember, s hogy éppen mindig távol van... A döntésen azonban nem lehet csodálkozni: Vianne-nak született egy második lánya, Rosette (az immár távoli, múltbeli Roux-tól, aki nem is tudja, hogy ő az apa), aki fogyatékos és furcsa. Anouk pedig kamaszodik, magányos, eltévedt, s elvesztette a bizalmát Vianne-ban. Vianne sem bízik már önmagában: nem csokoládézója van, csak dolgozik egyben, nem jósol, csak retteg a jövőtől, mintha igazi személyisége valahogy eltűnt volna valahová. Már nem biztos menedék, szikla, mint a neve mondja, csak egy hétköznapi, középkorú nő... Ebbe a helyzetbe érkezik az új szereplő, a piros lakkcipős Zozie de l'Alba. Ahogy a vakítóan vöröslő Lollipop-cipőivel (sose bocsátom meg a Csokoládécipő-címadást a fordítónak), közvetlen modorával, talpraesettségével, bájos zűrzavarosságával belép Vianne-ék életébe, látszólag épp olyan csodákat idéz elő, mint amikor Vianne megérkezett a Csokoládé kis falujába. Anouk végre boldog lesz, Vianne gondjai megoldódnak, minden parádésan tökéletes. Kivéve, hogy Zozie (a hófehér - alba) maga a Gonosz. Gyűjtő, aki embereket gyűjt. Könyörtelen gyilkos, álruhás bukott angyal, gonosz boszorkány, akinek egyetlen célja, hogy ne csak tönkretegye, de el is vegye mások életét. Nem tudni, ki is ő: valaki, aki már mindenki volt, valaki, aki még mindenki lehet. Bárhol találkozhatunk vele: szeretni fogjuk és nem vesszük észre, mikor gyűjtött be minket, mikor vette el azt, ami a legjobb volt az életünkben - ami az életünk volt. Először Anoukot keríti hatalmába, azután azonban Vianne egész világát. Harrisnak ebben a regényében diadalt ül a gonosz. Nem a megtévedt ostoba ördög, mint Reynaud tisztelendő történetében, hanem a valódi, fensőbbséges, könyörtelen és magabiztos gonosz. S győzne is, ha nem lenne elég egy gyerek szeretete, egy férfi igaz szerelme (Roux előkerült és izgalmasabb, igazabb, mint valaha), s Vianne nagy nehezen felébredő varázslatos harci kedve, hogy legalább saját köréből kiűzze a förtelmet. Vianne-ék megmenekülnek, ám Zozie csak egy vereséget szenvedett, de le nem győzetett - bármikor megjelenhet újra, akár most és itt is. Borzongató befejezés... És borzongató, mint csinál Harris az olvasójával: amikor hajlandó vagy elhinni, hogy Roux hazudik, hogy nincs is hajója, amikor már nem bízol benne, rajtad is győz egy időre a gonosz, Zozie... Ennél erősebben könyv még nem használt fel engem, az olvasóját. Megdöbbentő. Bár nekem egy kissé túl sok volt benne a mágiáról szóló beszéd (a Csokoládét ilyen szempontból sokkal titokzatosabbnak éreztem), az Urak és játékosok és a Kékszeműfiú között Harrisnak sikerült egy újabb tökéletes változatot kidolgoznia a gonoszról szóló regényre. Elképesztőt és olvasandót.
Olyan, mint az erőspaprikás-édesköményes keménycsokoládé.

Kékszeműfiú
A regényről: Iszonyú nehéz róla írni.
Az első két mondat: "Az jár a fejében, hogy a gyilkosság színe kék. Jégkék, ködfal-kék, fagyott-kék, halott-kék, hullazsák-kék."
Bővebben: Vasárnapig következik.
Olyan, mint a kék papírba csomagolt kiszámíthatatlan pralinéösszeállítás levendulás, diós, zöld teás, repcemézes, kávés, meggypálinkás és chilis darabokkal.

A francia konyha
A könyvről: Bájos, hatalmas léptékű látványszakácskönyv fantasztikus képekkel (mennyi kék, mennyi csodálatos ház, ropogós fehér selyemfüggönyökkel!), csodás emlékekkel és remek ízekkel. Harris olyan erősen beleteszi saját személyiségét, hogy a legkevésbé sem érdekel, hány recept származik valóban tőle. Bátor az indítás, amely az ételek szeretetére hív fel, hogy élvezni tudjuk a különleges fűszerek, a selymes tejszín, a pompás húsok és a vad ízű friss zöldségek összhatását vagy a gazdag és pompás desszerteket. Persze az ételimádat és a nosztalgia összekapcsolódik a bioalapanyagok használatának és a vidéki őstermelők támogatásának hangsúlyozásával, ami igen modern üzenet. Ám a szakácskönyv legfontosabb figyelmeztetése mégis az, hogy az evést nagyon lehet és kell szeretni: akár vegetáriánus vagy, akár fogyókúrázol, akár csipegetsz, akár falsz, akár kísérletező szakács vagy, akár csak lusta ínyenc, az a jó, ha az étkezés ünnep és mindennapi öröm!
Azok a receptek, amelyek engem megragadtak: meleg kecskesajtsaláta, Pissaladiére, Tartelette Méridionale, rája fűszervajban, Coq au vin, zöldfűszeres bárányszelet, burgonya pék módra, cukkini citromos vajjal, breton flan, créme caramel, körtés-csokoládés brióspuding, mendiant-ok, Venus mellbimbója...

A francia piac
A könyvről: Joanne Harris tipkusan az az író, aki kétszer sem csinál semmit ugyanúgy. Bizonyíték rá a második szakácskönyve, amely nem játssza meg, hogy az előrelátó gasztrotündér még kétszázötven oldalnyi saját családi receptet és anekdotát tartalékolt volna egy esetleges receptkönyv-folytatáshoz, hanem vállalja, hogy a társszerzőknek az új könyvhöz útra kellett kelniük, s végül a mosolygós-büszke Délnyugat-Franciaországban sikerült megtalálniuk a megfelelő könyvanyagot, rengeteg csodálatos, új francia receptet. Közben szinte személyes ismerőseink lesznek a huncutul öntudatos és vállalkozó szellemű, félig a múltban élő, ám nagyon is modern emberek: csavaros eszű halászok, piaci kofaasszonyok, baromfitenyésztők (lásd pl. a 175. oldal képét egy alaptípusért). Ehhez egy anekdota a könyvből: hogyan fogadta a hetvenéves méhész az új EU-előírást, miszerint a családi receptes maszekméze nem árusítható többé. "És hogy boldogul? - kérdeztem. - Ó, hát most képeslapot árulok. Darabját öt euróért. - Micsoda? Nem kér értük egy kicsit sokat? - Lehet, de mindegyikhez ingyen adok egy üveg mézet. - felelte huncutul csillogó szemmel." Aki szereti az igazi, jó, gazdag étkeket, a mélyen emberi, nosztalgikus humort, vagy a gyönyörű, festői fotókat, élvezni fogja ezt a könyvet is.
Azok a receptek, amelyek engem megragadtak: sajtos pite, meleg kecskesajtsaláta gascogne-i módra, sütőtök bayonne-i sonkával, flockal töltött sárgadinnye, spenótos burgonyasaláta camembert-öntettel, pezsgős lazac, burgundi marhahús vörösborban, karamellkrém, kávékrém, őszibarack bíboros módra, cseresznyetorta, Sisi, baszk torta.

Link:
Joanne Harris regényei magyarul

Megjegyzések
Ami csodás: Joanne Harris minden regénye folyamatosan, majdnem naprakészen és magyarul kerülhet a kezembe!
Amit nem tudok megbocsátani a kiadónak:
1. A Csokoládécipő ízléstelen és házilag barkácsolt borítóját és borzalmas magyar címét: kíváncsi vagyok a legújabb könyv vajon Csokibarackot a tisztelendőnek címen fog e megjelenni...
2. A szemérmetlenül minőségromboló reklámocskákat a könyvekben (Ha tetszett a Rúnajelek, tetszeni fog a Hotel Bali is.), a teljesen félrevezető fülszövegeket a könyvek hátulján (lásd Aludj, kislány).
3. A lektorálatlanul hagyott fordítási hibák garmadáját. Talán a legrosszabbul a hat fordító magyarította Szent bolondok járt számtalan eltévedt vonatkozású "ő"-jével, de a híres Csokoládé néhány része is megfontolandó: például az első két mondatban vajon hogyan lett a szél megrakva illatokkal (értem én a szót, de a szél nem lehet megrakott, csak tele...), hova lett a tekergőző/gördülő konfetti (lehet, hogy szerpentin) a csatornából, s egyáltalán, a konfetti miért gyermeteg kárpótlás a télért, miért nem a tél eszement ellenszere? "We came on the wind of the carnival. A warm wind for February, laden with the hot greasy scents of frying pancakes and sausages and powdery-sweet waffles cooked on the hotplate right there by the roadside, with the confetti sleeting down collars and cuffs and rolling in the gutters like an idiot antidote to winter." Magyarul lásd fenn.

Megtiszteltetés

2012-02-14T19:22:00.008+01:00

Ha egy ideje már figyelemmel kíséred a blogot, talán emlékszel a Barsi Ödönről írott bejegyzésemre. A hihetetlenül termékeny magyar szerző remek kalandos regények írója volt a két világháború között.

A mai napon a következő üzenetet kaptam:
"Nagyon örülök, hogy Apám regényei felkeltették a figyelmet. Szívesen válaszolok minden Rodriguez bibliográfiával kapcsolatos kérdésre. (...) A Rodriguez gyűjtőknek köszönhetően Apám és nagybátyám összes regényét sikerült megszereznem eredetiben, valamint az asztalfiókba is sikerült belenyúlnom, így kerülhet sor csaknem a teljes életmű kiadására. Ennek már az utolsó harmada van folyamatban. Minden Rodriguez olvasót üdvözöl az író fia, Rodriguez."

Természetesen azonnal válaszoltam, így most már egy még sokkal pontosabb, átnézett, kiegészített bibliográfiát olvashatsz az oldalon Barsi Ödön műveiről.

Addig is azonban szerettem volna erről az üzenetről írni. Mert megtiszteltetés.

Újabb történetek Robin Hoodról

2012-02-13T12:59:00.013+01:00

Tavaly már írtam egy összefoglalót a magyar nyelven megjelent Robin Hood-regényekről. Akkor az volt a célom, hogy szó essék minden ifjúsági és felnőtteknek szánt kötetről, amely Robin Hood kalandjait beszéli el. Azt meg sem kíséreltem, hogy a mese- és képeskönyveket is felsoroljam, amelyekben a híres sherwoodi bandita a főszereplő, mert csak Walt Disney-féléből lett volna vagy tizenöt változat... Kimaradt azonban egy műfaj, amiről most szeretnék írni: a se nem képeskönyv, se nem regény rövid elbeszéléseké. Íme tehát három újabb történet Robin Hoodról. Ami a fordulatok és kalandok eredetét és az irodalmi Robin Hood-hagyományokat illeti, mindez megtalálható a fenti, régebbi bejegyzés bevezetőjében. Akit pedig az érdekel, mit gondolok az ilyen, könnyített, átdolgozott elbeszélésekről, megtalálja ennek a bejegyzésnek a végén.

Kalandos történetek
A Robin Hood - a tolvajok fejedelme című történetet átdolgozta Hilda Young
Egmont, Bp., 1994

A nagyalakú kötet külseje alapján meséskönyv is lehetne, tartalma alapján azonban inkább kiskamaszoknak való. Négy kalandos történetet mond el színes, egész oldalas festményekkel kísérve, újramesélve. Davy Crockett sztorija igazi, amerikai legenda, míg Robin Hoodé angol. A három testőr lazán követi Dumas híres regényét, míg A Karib-tenger kincse című "átdolgozást" máig sem értem: sok-sok beszéd a szörnyű, kegyetlen kalózéletről, de se igazi főhőse, se igazi sztorivonala nincs, zanzásított semmi. A Robin Hood-történet talán a legjobb darab a könyvben: mivel az "átíró" kezét semmi sem kötötte, viszonylag ügyesen sikerült egy in medias res-kezdésű, rövid történetet összeállítania a legismertebb Robin Hood-legendák alapján. Az elbeszélés kezdetén Robin (eredetileg Sir Robert de Locksley) már hónapok óta erdei bujdosó, aki a távollévő Richárd királyt várja haza, s János herceg ellen harcol, társai, Molnár Much, Little John és Vörös Will körében. Felidéződik, hogyan ismerkedett meg Little Johnnal, milyen hőstetteket hajtott már végre. Azután Tuck barát hírül hozza, hogy a gonosz rablólovag, Sir Guy of Gisborne feleségül fogja venni Robin szerelmét, Lady Mariant. S Sir Guy meg is jelenik az erdőben szamárbőr páncéljában (érdekes, hogy ez az egyetlen hely, ahol erről olvastam, hiszen Sir Guy hagyományosan lóbőr köpenyt és lókoponyából készült rémisztő sisakot visel...), hogy megölje Robint, ám persze Hood győz. A történet szól még arról, hogyan szabadította ki Little John Wynefrid asszony három fiát (igazán idétlen, hogy Tomnak, Dicknek és Harrynak nevezték el őket...), majd Robin a szamárbőr álruha segítségével az elfogott Little Johnt. A történet itt sajnos véget ér: ennyi fért a huszonöt oldalba. A kaland jól megírt, választékos nyelven fordított, érdekes szöveg, amelyen csak annyit ront a fordító, hogy láthatóan még sosem olvasott Muchról, a molnár fiáról vagy éppen Skarlát Willről... A rajzok szépek és látványosak, bár érdekes módon a rajzoló szeme előtt folyton ott lebegett kedvenc filmem, az 1938-as, Errol Flynn főszereplésével készült Robin Hood: a sheriff (az egyébként Sir Guyt játszó) Basil Rathbone-tól, Robin pedig (ahogy ez a 109. oldal portréján egyértelmű) Flynntől kapta a vonásait. De hogy miért ezt a könyvet vettem volna meg a gyerekemnek egy teljes Robin Hood-történet helyett 1994-ben, azt nem tudom. Bármilyen ügyes is a zanzásítás, a kötet jó könyvnek mégsem nevezhető.

Robin Hood
Neil Philip
Szemtanú klasszikusok, Park, Bp., 1997

Az itt szereplők közül talán a leglátványosabb könyv. Közepesen szép rajzok, érdekes meseszöveg, és hozzá rengeteg okos, érdekes kiegészítő, ismeretterjesztő anyag a margókon és külön oldalpárokon: ebből áll a sorozat minden kötete, így ez is. Van benne egy rövid (tizenegy fejezetes) regényke, néhány felejthető illusztrációval, ám mellé viseletek fényképét, krónikaillusztrációkat, térképeket, festményeket és részletes magyarázatokat kapunk Robin Hood idejéről és idejéből. A mű nem valamelyik (esetleg nálunk is ismert) konkrét Robin Hood-regény rövidítése, hanem egy teljesen önálló, gyerekeknek szóló feldolgozás, bár sokat merít a tizenkilencedik századi és huszadik század eleji (magyarul ki nem adott) klasszikus angol Robin Hood-könyvek történetéből (Howard Pyle, Paul Creswick, Louis Rhead). A mű egy sorozat harmadik tagja (a Drakula és A Notre Dame-i toronyőr előzte meg), de a legjobb mind közül. A sztori a legkevésbé sem képregény- vagy képeskönyvszerű, bár a meseszöveg igen tömör. Véleményem szerint leginkább a világra ráeszmélő, de még kevesebbet, rövideket olvasó harmadikos-negyedikes kalandkedvelő fiúknak, lányoknak ajánlható. Mindenképpen jó olvasmány, hiszen a Dorling Kindersley-könyvektől megszokott információval zsúfolt, mégis áttekinthető és esztétikus oldalak, rövidebb magyarázatok a fiatalabbak figyelmét is lekötik. A regényrészben pedig a legtöbb ismerős történet megtalálható: miért lett Robert, Huntingdon grófja földönfutó épp az esküvője napján, hogyan találkozott Csipet Jánossal, Zeke baráttal, hogyan járt be álruhában Nottinghambe, hogyan nyerte meg az íjászversenyt, hogy győzte le Sir Guyt, és hogyan halt meg... Az eredeti mű egyetlen hibája, hogy kissé rabul ejti a kultúrtörténeti magyarázatokat a legenda: szó sem esik arról, hogy I. Richárd nem volt túl jó király, János herceg szegény kap-hideget, meleget, pedig talán nem is volt ilyen rossz uralkodó, s az egyházi társadalom bemutatásánál is akad gond azzal, hogy a Robin Hood-történet minden pap/apáca szereplője, kivéve Tuck barátot, „gonosz”, népnyúzó. Így a középkori élet, és a történelem bemutatása kicsit mesés. A magyar változatban pedig szerepel egy fordítói döntés, amely beárnyékolja az egyébként élvezetes, kiváló, választékos nyelvű fordítást. Makovecz Benjamin - ahogy az fentebb is látható - a név- és helynévalakokat "Bartos Tibor iránti" tisztelete "jeleként az ő fordításából" kölcsönözte. Arról már írtam, hogy azt a regényt Bartos nem fordította, és nem átírta, hanem - írta. (Persze ez nem baj, csak kár azt állítani, hogy az a mű E. Charles Vivian regénye: a szerző egyszerűen nem ismerne rá.) Azt pedig megértem, hogy ha valakinek ez a gyerekkori meghatározó élménye, akkor ezeket a névalakokat fogja szeretni, autentikusnak érezni. Ám ebben az alapvetően ismeretterjesztő, kultúrtörténeti jegyzetekkel teleszőtt kötetben nem volt okos döntés Bartos légből kapott névalakjait használni. Ugyanis attól, hogy Tuckból Zeke barát lett (furamód, hiszen a szerzetes nem is viselhet zekét), még le kellett fordítani azt a jegyzetet, ami elmagyarázza, mit jelent a tuck szó. Attól, hogy Bartos kitalált egy Szent Mária apátságot (miközben Szűz Máriáról volt szó, akit így soha nem neveznek szentnek magyarul), ahhoz, hogy a könyv elején ez az anakronizmus térképre kerülhessen, megint hosszas magyarázatokba kellett bonyolódni, a 34. oldal pedig teljesen hiteltelen lett, amikor egy 1086-ban alapított "Szent Mária" apátságot mutatott be. Végül természetesen Sir Guyt nem lehetett Vad Viddé tenni, hiszen legkésőbb itt rá kell jönnie mindenkinek, hogy ez egy teljesen eltérő, másik Robin Hood-történet, nem Bartos és nem Vivian. Nagy kár, hogy az egyébként remek fordító ragaszkodott érzelmi döntéséhez, mert így az ismeretterjesztő szövegrészekbe túlmagyarázott illetve téves információk kerültek, így a könyv egyik feladatát nem tudja rendesen betölteni.

Robin Hood kalandjai
Howard Pyle eredeti regényét átdolgozta John Burrows
Klasszikusok könnyedén, Alexandra, Pécs, 2011

Ez a gyönyörű külsejű kisregény (tizenhat viszonylag rövid fejezet szép, finom fekete-fehér illusztrációkkal, kemény kötésben, olcsó áron) egy olyan amerikai sorozat tagja, amely a leghíresebb klasszikus könyveket dolgozza át rövidítve a Nyolcvan nap alatt a Föld körültől A három testőrön át Az utolsó mohikánig. A kötetek a legtöbb esetben megőrzik az eredeti regény szerkezetét, fejezetbeosztását, de alaposan rövidítenek, egyszerűsítenek, az utószó pedig segítő, értelmezésre, vitára indító kérdéseket tesz fel az olvasónak. Howard Pyle Robin Hood-regénye, a The Merry Adventures of Robin Hood igazi angol nyelvű klasszikus, amely először 1883-ban jelent meg. Talán ez a legrégebbi olyan Robin-regény, amely ma is az angol irodalom közkedvelt, sokszor kiadott műve, vagyis fennmaradt az idők rostáján. Ez a kötet pedig olyan, mint amikor mi egy Jókai Mór-regényt rövidítünk, dolgozunk át. Mivel egy konkrét, nálunk, Magyarországon viszont nem ismert regényről van szó, Robin kalandjai természetesen olyanok is, meg nem is, mint ahogy megszoktuk. Robint csellel, a királyi vadászok teszik bujdosóvá, amikor kilövetnek vele egy szarvast, de hiányzik a több regényből ismert elfogás jelenete. Szerepel az íjászverseny, a Little John-párbaj, Robin találkozása Tuck baráttal (akit itt Kurtacsuhás barátnak is neveznek), Allan a Dale-lel, akinek aránytalanul hosszú történetszál jut, Sir Richard of Lea megsegítése (aki itt Emmett perjeljének van eladósodva), vagy épp a párbaj Guy of Gisbourne-nal, de valamennyi történés a jó II. Henrik és nem Oroszlánszívű Richárd uralkodása alatt játszódik. A regény csúcspontja az, ami a későbbi regényekben már csak kisebb fordulat szokott lenni: a városbíró kiűzése Sherwoodból, és nyíllal való meglövése. A történet a frissen trónra került Richárd látogatásával zárul, aki Robint és néhány társát testőrévé teszi, Lady Marian pedig nem szerepel a történetben. A könyv igényesen fordított, szépen illusztrált (bár a képek kissé elmosódottak, jelentéktelenek), kellemesen kézbe illő, de meglehetősen aránytalanul szerkesztett és lecsupaszított történetszövésű kötet. Bármennyire is a szereplők jellemére, viselkedésére akarnak rákérdezni a záró, értelmező kérdések is, Robin Hoodnak például egyszerűen nincs jelleme. Tesz dolgokat - de kiismerni, megismerni nem lehet, mert papírfigura. Élete első gyilkosságán például egy egész soron át morfondírozik, s társaihoz, barátaihoz sem köti több, mint hogy azok uramnak nevezik, ő meg őket fiúknak. A történetből kilúgozódott Pyle hierarchikus, romantikus szemlélete, de helyébe nem lépett semmi modernebb. A könyv látszatra jó ajándék lehet, de kétlem, hogy valakinek klasszikus, gyerekkori emlékévé válik majd. Inkább elfelejti, mintha sose olvasta volna.

Végül: a három könyv ürügyén a könnyített olvasmányokról szeretnék még írni.

Az itt felsorolt mindhárom mű olyan átdolgozás, amelyik szándékosan letett arról, hogy egy teljes, eredeti regény élményét, sokértelműségét nyújtsa. A Kalandos történetek tette ezt azért, hogy a színes, élmény- és akciódús képek kísérte rövid szöveg kedvet csináljon az eredeti, igazi történetek megismeréséhez. A Szemtanú azért, mert sorozatszerkesztési elvükhöz híven egyszerre akartak irodalmi élményt adni és ismeretterjesztést végezni, s az irodalmat, a híres legendát felidéző rövid szöveget inkább csak azért közlik, hogy mindenki megismerhesse a legfontosabb történetszálakat, amelyekhez az érdekes kultúrtörténeti jegyzetek, részletes históriai magyarázatok és izgalmas képek és források fűződnek majd. Végül a Klasszikusok könnyedén sorozat deklarált célja, "hogy a gyerekek számára megfelelő, kíméletes bevezetés lehet a szépirodalomba, hogy közben nem szegi kedvüket a nehézkes szókincs és a szövevényes történet".

Mielőtt ezt a mondatot részletesen elemezném, jelzem: ezek a történetek egyszerűen NEM JÓ szövegek. A képeskönyv elhadarja az egész sztorit fél perc alatt. Akkor élvezhető valamennyire, ha már ismered a Robin Hood-kalandokat. A Szemtanú-kötet szakadozott, "mindent bele" szerkesztésű, pedig talán a legjobb szöveg a három közül: egy-két-három oldalas fejezetei szépen bemutatnak mindent, de a szereplők jellemzésére, a világban való körültekintésre már nincs idő. Persze ezt pótolja a könyv ismeretterjesztő része, de attól elválasztva a regényrész - semmi. Ám talán a legkínosabb az Alexandra vállalkozása: ez a könyv - nem az ő hibájukból, hisz a fordító remek munkát végzett - egyszerűen üres. Unalmas, agyonzsúfolt, mégis érdektelen. Nézzük az eredeti sorozat szerkesztője, Dr. Arthur Pober, a korai fejlesztés szakértője szavait: "Az első benyomások mindig fontosak." "Tanítsuk hát meg a gyerekeket a klasszikus művek élvezetére..." - írja az utószóban. Eszerint viszont Howard Pyle műve, egyáltalán, a Robin Hood-történet: egyszerűen unalmas. Első benyomásom, hogy nem tudom élvezni. Végigküzdöttem, de sehol nem volt egy sorsfordító, felkavaró jelenet. Se sokk, se feszültség, se humor, se csúcspont nem volt benne, még a szerelem is hiányzott. Hogy én ezek után kezembe nem veszem az eredetit, az biztos.

Eleve nem értem, miért hisszük azt, hogy a gyerekek gyengeelméjűek. Annak ellenére, hogy van, aki nagyon hátrányos körülmények közül érkezik, kisgyerekként nem hallgathat mesét, nincsenek saját könyvei, s (ezért is) rendkívül rossz technikával kezd el olvasni, úgy vélem, semmiképpen sem az a helyes módszer arra, hogy megnyerjük őt az olvasás ügyének, ha hatszáz oldalas nagyregényeket nyomunk össze neki hatvan oldalba, aztán megsimogatjuk a buksiját, mert máris elolvasott hatszáz oldallal felérő szöveget... Hadd olvasson érdekes meséket, sok képpel ellátott (de nem képregény!), igényes szövegű rövid történeteket. Olyasmit, ami valódi, eredeti, teljes értékű szöveg, de neki szól. Szerintem mindnyájunk olvasói életében volt egy-két olyan, viszonylag nagybetűkkel szedett, rövid, szerethető regény, amit pont ilyen első barátkozáshoz szántak, akkor is, ha mi esetleg állandóan olvasó környezetből jöttünk. (Nekem például a Riki-tiki-tévi a Már tudok olvasni! régi sorozatában.) Hol van az megírva, hogy ezt vagy azt a gyerekkönyvet már x évesen ismerni kell? Ha csak felsősként olvas először Robin Hoodról valaki, mert játszott egy érdekes számítógépes játékkal, ha valaki egyetemistaként veszi kezébe a Micimackót, mert elvitte a húgát a mozifilmre és tök jó volt - ki vádolhatja érte? A lényeg, hogy önként, saját választásából nyújtja ki a kezét valamiért, ami örök érték.

Ehelyett - már ez is sajátos - az utószó szerint a szépirodalom valami olyasmi, ami megviseli az embert. Másként nem kellene "kíméletesen" felkészíteni rá... A könyv ráadásul a legrosszabb beidegződéseket, a - véleményem szerint teljesen jogos - kötelezőolvasmány-utálatot élesztette fel bennem a zárókérdéseivel. Hogy én, ahelyett, hogy élvezném a sztorit, a legjelentéktelenebbnek tűnő adatokat próbáljam elmenteni az agyamban, mert a végén majd rákérdeznek... (Pl. Eszedbe jut olyan eset, amikor Robin emberei megijedtek valamitől?) Ez a tipikus olvasónapló-szindróma: utálom, mert kikérdezik, utálom, mert be kell számolnom az "élményről", ahogy olvastam... Tegyük még hozzá, a szintén kritizált "szövevényes történet" mindenféle irodalmi mű velejárója (például az oly váratlan sikert aratott Harry Potter és a bölcsek köve fő aduja), sőt pont ezért szoktunk olvasni. Mert érdekel a sztori! A Klasszikusok könnyedén idézett utószava mégis retteg tőle. Pedig elég unalmas lenne a Hófehérke, ha azzal kezdődne, hogy a királylányért eljön a királyfi, aztán elveszi, és kész. Menekülés, halálos veszedelem, törpék, gonosz királynő, három próba, álhalál, megmenekülés, szerelem - na, ez már valami. Pedig elég szövevényes. Persze biztos vagyok benne, hogy mondjuk a Monte Cristo grófja szövevényei nem egy ötévesnek valók. De vélhetőleg még ha keze ügyébe is kerül a könyv, nem is fogja elolvasni ennyi idősen. Ezzel szemben mondjuk egy Robin Hood könyvben olyan veszedelmesen sok kaland mégsem fenyeget. Feltéve, hogy minden fejezet szépen lezárul (amit sajnos ebben a pedagógiai rövidítésben nem értek el!), megvan a napi egy kaland, aztán félre lehet tenni a regényt (a jót, az igazit), amit olvasunk, és mással foglalkozni.

Végül ami konkrétan ezt a sorozatot, a Klasszikusok könnyedént illeti, de nehogy valaki azt higgye, a sorozattal vagy az Alexandrával van bajom, gondolhatnék az Illusztrált klasszikusok kincsestárára, a Régi csibészekre (ez a Robin Hoodos, csak puhakötésben) vagy a Klasszikusok újramesélve világirodalmi köteteire (a magyar könnyített irodalom más tészta), van még két nagy baj. Az első, hogy ami állítólag könnyebben érthető, nem is olyan nehéz szókincsű, az ilyen "borzasztóan érthetetlen" szavakat tartalmaz (angolul is): csecsszopó, daliás, siheder, felajz. Mert hát ez van: ilyen szavak nélkül egyszerűen nem lehet korhűen elmesélni a Robin Hoodot. Aki ezt nem érti, itt is lemarad, ha tehát képtelen ilyen szavakat elolvasni, ezt a könyvet is hiába olvassa. Illetve: megteheti, hogy megnéz egy remekül szinkronizált Robin Hood-filmet, aminél rámutatnak a sihederre, meg lehet látni az íj felajzását, sőt a sztori fő vonalai is kisülnek. Utána pedig esetleg elolvas egy igazi, teljes Robin Hoodot. Csak épp akkor itt semmi szükség nincs zanzásított közvetítőregényre. A másik bibi pedig, hogy nálunk bizony szinte minden könyvnek van-volt már ifjúsági változata. Csak hogy a Klasszikusok könnyedén sorozatát nézzem: Defoe-t, Verne-t, Dickenst, Twaint, Coopert, Kiplinget, Swiftet, Dumast és Jack Londont úgy körülbelül ötven-negyven éve rövidítésben (is, illetve néha sajnos csak...) elolvashatja a magyar gyerek. De nem "pedagógiai szándékú", kivesézett könyvként, afféle bébipapiként, hanem rövidített átdolgozásban (gondolj Karinthy Gulliverjére, Radnóti Don Quijote-könyvére) kapta kézhez: mert ha a milánói makarónit meg is darálod, továbbra is főleg tésztából, sonkából meg gombából kell állnia.

Fogalmam sincs róla, hogy ostoba, gyereklélektaninak tűnő dumák alapján minek kell sorra kiadni nálunk külföldi másodlagos irodalmat. Amikor nekünk van nemcsak másodlagos, hanem elsőosztályú gyerekirodalmunk is. Ha már Sherwood, Mándy Iván Robin Hoodján például nem lehet elaludni, buta szavak sincsenek benne, viszont aki nem nevet fel rajta időnként, annak egyáltalán nincs humorérzéke. Igazi jó könyv, ami egyszerre komoly és vidám, izgalmas, szövevényes, és könnyen olvasható, ifjúsági mű, de igazi szépirodalom. Egy jó könyvet nem(csak) a pedagógia ajánl figyelmedbe, hanem az olvasók, s nem kell olvasásszakértőknek sorozatukba szerkeszteni, hogy megbízhass benne (bár a Magyar Olvasástársaság nem is ilyen kiherélt regényeket ajánl a magyar gyerekeknek) - elég, ha mindig vannak lelkes ifjú és felnőttolvasók, akik szerint remek könyv, s így mindig népszerű marad.

Ha tudod valamiért szeretni, akkor jó a könyv.

Linkek a Robin Hood-regényekkel foglalkozó más bejegyzéseimről:
Történetek Robin Hoodról
Könyv a filmből, film a könyvből

Könyv a filmből, film a könyvből

2012-02-11T19:52:00.020+01:00

A mai könyvkiadás tekintélyes hányadát teszik ki az olyan művek, amelyeknek éppen megnézhető a moziban a filmváltozatuk. Ha valamit moziváltozatban bemutatnak nálunk, sokszor érdemes kiadni - akkor is, ha addig ez senkinek sem jutott eszébe. (Így jelent meg újra méltó kiadásban például Maugham Színes fátyola, leszámítva egy magánkiadást, ötvennyolc év után.) Ha pedig a filmmé változott könyvet már megjelentették nálunk, akár röviddel az első kiadás után is érdemes a boltokba küldeni a regény második kiadását, "filmképes borítóval": hiszen gazdára talál azok között a lelkes mozirajongók közt, akik filmen fedezték fel az adott történetet, s addig nem is hallottak róla. Így látható ma már Gary Oldman a Suszter, szabó, baka, kém (korábban Árulás, John le Carré, Agave), vagy a gyönyörű, sárgás-sztáros filmplakát A Segítség (korábban A segítség, Kathryn Stockett, Európa) új borítóján. Az sem volt nagyon rég, amikor Will Smith - több beleolvasó mozinéző számára meglehetősen értelmetlenül - megjelent Isaac Asimov Én, a robotjának fedelén (Szukits), a helyes kiscipők zavarba ejtően szoborszerű, ölelkező Eric Banává és Rachel McAdamsszé változtak Audrey Niffenegger Az időutazó felesége című regényén, vagy épp végre újra kiadták H. G. Wells évtizedekig hanyagolt Világok harca című művét a Spielberg - Tom Cruise változat plakátjával a borítón (Ulpius-ház).

Persze vannak túlzások is: például amikor Johnny Depp főszerepet játszott a Közellenségekben, a Könyvmolyképző sürgősen megvette Bryan Burrough Amerikában is a filmplakáttal megjelentetett oknyomozó könyvét az FBI szervezéséről, és kiadta. Addig rendben is volna, hogy ezt a történelmi kutatásokon alapuló népszerűsítő szakkönyvet (jegyzetekkel, fotókkal, forrásokkal van tele) külföldön is a Johnny Depp-film sikerét meglovagolva jelentették meg másodszorra, ám 2004-es első kiadásánál még nyoma nem volt annak, hogy köze lenne egy akkor még el sem tervezett Dillingerről szóló filmhez. Én érdekesnek találtam, de aki a film után, filmkönyvként vette kezébe, talán nem csak csalódott, de sok esetben unatkozott is, hisz a könyvet nálunk már nem szakkönyvként, hanem krimiként hirdették... Ugyanilyen túlzás, hogy miután végre sikerült Magyarországon kiadni egy mérvadó, tényleg szakszerű népszerűsítő könyvet a Stauffenberg-féle, Hitler-ellenes összeesküvésről (Christian Graf von Krockow: A Valkűr-hadművelet, Gabo, 2008, eredeti címe: Eine Frage der Ehre vagyis Becsület kérdése volt, s 2002-ben, a szerző halála évében jelent meg németül, ami egyértelműen kizárja, hogy bármi köze volna az amerikai filmhez...), mindjárt rákerült Tom Cruise a 2008-as moziból, következésképp a könyvre ránézők ötven százaléka nem vette meg, mert azt hitte, ez egy regény, amit a filmből írtak. (1)

Nehéz ügy tehát, ha film születik egy könyvből. Még izgalmasabb azonban a megfilmesített könyveket elválasztani a megkönyvesített filmektől. Pedig a műfaji eltérés nyilvánvaló: előbbiben a cselekmény nem fog megfelelni minden pontján a filmének, ellenben a stílus, az írásművészet nagyon is kárpótolhat ezért. A megfilmesített könyv világa általában önálló világ, saját törvényekkel. Ezzel szemben egy regénnyé formált forgatókönyvtől elvárjuk, hogy pontosan azt adja vissza írói módszerekkel, amit a filmen láttunk. Idézze fel a legizgalmasabb pillanatokat, mutasson be háttérinformációkat, avasson be a szereplők nem hallható, de a színész gesztusai és mimikája alapján elképzelhető gondolataiba és így tovább. Ezzel azonban erősen korlátozódnak a használható írói eszközök: még egy jó megkönyvesítő író is alkalmazkodik a film szerkesztésmódjához, hangulatához, stílusához. Vagyis valamilyen értelemben ezek csak másodlagos szövegek lesznek, nem feltétlenül nyújtanak olyan, sok kóddal feltörhető olvasói élményt, mint a "rendes" könyvek.

Aki például a Lazi elegáns kiadásában vehette kézbe N. H. Kleinbaum Holt Költők Társasága című regényét, az első kiadásnál, amelyen még nem filmkép, hanem egy szép, sokértelmű fotó volt, valószínűleg nem sejtette, hogy pusztán a mozi könyvváltozatát kapja, hiszen az 1989-es film önálló, eredeti forgatókönyvből készült. Mivel szintén a kiadó adta ki például Thomas Keneally Schindler listája című, először könyvként sikeres, Booker-díjas, majd jelképes erejű moziváltozatban megfilmesített regényét is (2), nyilván a két könyvet egymás mellé téve a Holt Költők Társasága gyengének, erőtlennek, kevésbé jó szövegnek tűnhet. Pedig pusztán csak egy másik műfajba tartozik.

Úgy gondolom, hogy a filmmegkönyvesítés is lehet nagyon jó: színvonalas, izgalmas, különleges. Ám mivel a műfaj körvonalai nehezen körülhatárolhatók, ezeknek a könyveknek a magyar megbecsültsége mindig bizonytalan volt. A Csillagok háborúja-könyvek, a Harmadik típusú találkozások vagy az E.T. még bekerülhettek a nagy renoméjú Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatába, vagyis szerkesztő, kiadó, olvasó elfogadta őket szabályos sci-finek (3), ám más hasonló filmek sosem jöttek ki nálunk regényváltozatban. E döntések azért érdekesek, mert például - függetlenül attól, hogy szeretem őket - sem az E.T., sem a régi Star Wars-regények szövege nem nyújt különösebb irodalmi élményt, még kiváló fordításban sem, egyszerűen, akciódúsan követi a filmeket (amit pedig James Kahn A Jedi visszatérben titokzatoskodik a soha rendesen meg nem fogalmazott Erő-filozófián, már kifejezetten unalmas).

A rendszerváltástól kezdve aztán történtek szorgos próbálkozások, hogy amikor egy film a mozikba kerül, a lelkes néző máris megvásárolhassa a regénnyé írt változatát is. Sok más kiadó mellett (a Valhalla Páholytól az Unikornison át a debreceni Phoenixig) vitathatatlan ebben az Intercom érdeme, amely olyan regényeket adott ki, mint az Összeesküvés-elmélet, a Mission: Impossible, az Armageddon, az Elemi ösztön, a Több, mint testőr, a Vírus vagy A szerelem erejével (utóbbi eredeti regény volt). Az évezredfordulón a megváltozott kiadási, forgalmazási körülmények közepette az N&N Könyvkiadó vette át a sci-fi filmkönyv-stafétát, s a Möbius Science Fiction sorozatba beillesztve olyan műveket jelentetett meg, mint a 12 majom, a Johnny Mnemonic vagy a Lost in Space (Az űr robinsonjai). Azóta azonban - legalább is nekem - nehéz kiigazodni a filmkönyvek magyar kiadásán. Az Aranykor című, Erzsébet királynőről szóló film regényét például a Gabo kiadó adta ki. Az Indiana Jones-regények jelenleg mind a Lazi kiadó felségterülete, a Tronra az Egmont-Hungary tette rá a kezét. Az M&C a Csillagkapu-könyvekkel kezdett, ám aztán a gyerek filmkönyvek felé hajózott el (például az Egyszer volt az ember... sorozat). A Sith-ek bosszúja (sic!) nem is olyan régen az Aquilánál jelent meg, de a Pókember a Szukitsnál. Amiről pedig az egész téma eszembe jutott, legújabb szerzeményem, a Cowboyok és űrlények az Athenaeum kiadása. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az lenne a helyes, ha a filmkönyveket egy kiadó adná ki. Ám mivel - én legalább is - nem találok rendszert a megjelentetésben, folyton lesben állok, hogy észrevegyem, ha valamelyik kedvenc filmem könyvváltozatban is elérhető itt, ott, amott.

Ami azonban a magyarra lefordított, nálunk kiadott filmkönyveket rendre sújtja, s ezért sokszor félve veszem őket a kezembe, az a sokszor pongyola, elsietett fordítás. Az Intercom-időkben nagyon vegyes volt a kép. A Stargate - Csillagkapu, amelyet Dean Devlin és Roland Emmerich írt könyvvé, igen jó szöveg volt, s szerencsésen meg is kapta az igényes fordítót Tóth Tamás személyében, akinek az egyiptológiai apróságokkal éppúgy sikerült megbirkóznia, mint a katonai részletekkel. Hihetetlenül izgalmas, önmagában is élvezetes regény jött létre, amely olvasható, kellemes fordításban került a magyar olvasók elé. Ráadásul mindaddig, míg meg nem jelent a film bővített változata DVD-n, csakis ebből a könyvből lehetett tájékozódni a kihagyott, kivágott jelenetek tartalmáról. Ugyanilyen remek a szintén Tóth Tamás fordította A szökevény (J. M. Dillard regénye), amely legalább olyan izgalmas, ha olvasása előtt láttad Harrison Ford filmjét, mint ha nem. Ezzel szemben egyik kedvenc filmem, a Richard Gere, Sean Connery és Julia Ormond főszereplésével készült Az első lovag megkönyvesítésének újraolvasása általában komoly fizikai fájdalmat okoz. A szerzőnő, Elizabeth Chadwick elengedte a pátosz lovait, hadd fussanak, s a romantikus, kalandos háromszögtörténetből érzelmes, csöpögős románcot formált, ám a fordítónőnek ezt még sikerült megtoldania félreértett és félrefordított sorok sokaságával és állandó szórendhibákkal meg stílustörésekkel (4).

Jelenlegi három kedvenc film-megregényesítésem a következő:

3. Joan D. Vinge: Cowboyok és űrlények
A 2011-es nagysikerű film könyvváltozatának megírására tapasztalt sci-fi szerzőnőt kértek fel. Joan D. Vinge többszörös Hugo-díjas regényíró, akinek már magyarul is jelentek meg saját ötletű írásai. A Cowboyok és űrlényeket megelőzően egy filmkönyvet is kiadtak már tőle nálunk, a Lost in Space-t, amelyben megpróbált egy végletekig átvágott, ráadásul eleve kissé zűrzavaros forgatókönyvvel bíró, jobb sorsra érdemes filmből élvezhető, arányos könyvet írni. Többé-kevésbé sikerrel is járt, ám hiába fordították ketten a könyvet, az mégis meglehetősen közepesre sikerült. Ezzel szemben a Cowboyok... igazi élvezet! Először is arányos felépítésű, izgalmas, húsz fejezetes vadnyugati-fantasztikus regény, amelyben néhány túltengően lírai tájleírástól eltekintve szinte tökéletesen eltalált a stílus és a hangulat. Ahogy a filmen alapvetően egy kemény, realista, titokteljes, férfias és eredeti westernsztorit láthattunk, úgy a könyvben is az emberszereplőkre fókuszálunk, akik szembekerülnek az idegen, aranyéhes "démonokkal". Másrészt - ami egy aggályos precizitással megírt filmkönyvnél alapkövetelmény lenne, de nálunk nagyon ritkán teljesül - a regényt a film szinkronszöveg-írója, Speier Dávid fordította, vagyis a szereplők pontosan azt mondják az egyes jelenetekben, amit a filmen, így nem törik meg az illúzió. Harmadrészt az írónőnek volt elegendő fantáziája, hogy feltegye magának a megfelelő kérdéseket a megfelelő pillanatokban. Vajon mire gondol Dolarhyde ezredes, amikor a tűzbe bámul? Milyen indítékok vezetik a titokzatos Ellát, amikor a hajón követi Lonergant? Hogyan ismerkedhetett meg Jake Alice-szel? (Persze, ki az az Alice?) Rengeteg új apróságról olvashatunk úgy, hogy az nem zavar bele a filmből már ismerős képbe. Talán egyetlen helyen nem maradéktalan a siker: ahogy a filmet, a könyvet sem sikerült igazán ütősen befejezni, hiába szerkesztette át az írónő a befejező jeleneteket: végtelen gondolatfolyama talán túl "nőies" - nehezen hiszem, hogy Jake erre gondolt... Ám a fordítás élménye és élvezete itt is kitart: egy igen szórakoztató, érdekes könyvet csukhatunk be 328 oldal után.

2. Simon Green: Robin Hood, a tolvajok fejedelme
Ahogy a Kevin Costner főszereplésével készült film régi már, úgy ez a nálunk 1991-ben kiadott regény is. Azóta mindent el kellene, hogy homályosítson a Russel Crowe-féle új Robin Hood, s az ebből David B. Coe által írt könyv (Totem). Hogy miért nem érzem ezt annak ellenére, hogy Crowe alakítása lenyűgözött, míg Costnerrel kapcsolatban mindig úgy éreztem, hogy kilóg a saját filmjéből, talán egy másik bejegyzés témája lesz majd. Ám tény, hogy az új könyv semmiképpen sem léphet a régi helyébe: köszönhetően az (ismét két ember által összecsapott) egyszerűen olvashatatlan fordításnak (5). Ezzel szemben a Robin Hood, a tolvajok fejedelme tulajdonképpen egy remek kalandregény: nem is kell, hogy ismerd hozzá a filmet. Ha becsukod a szemed és - amennyiben hozzám hasonlóan nem állhatod őt - egy másik színészt képzelsz Costner helyébe, vagy egyszerűen egy regényes Robin Hoodra gondolsz, a könyv akkor is működni fog. Humoros, fordulatos, izgalmas regény, amelyik tartózkodik a bonyolult és teljesen felesleges leírásoktól ("belépett a szobába, lassan hátranyúlt, megfogta a kilincset, és óvatosan becsukta maga mögött a nehéz fa ajtószárnyakat"-típus), ugyanakkor jópár szép, szélesvásznú látványt és ötletes részletet hozzátesz ahhoz, amire esetleg a filmből emlékezhetsz. Könnyedebb, humorosabb, mint a film, mégis realista, komolyan veszi a sötét dolgokat, amiket ír. "Robinhoodosabb" a moziváltozatnál... Erre a könyvre is igaz két dolog: az egyik, hogy a bővített filmváltozat hazai megjelenése előtt a regényben már benne volt néhány jó kis jelenet, például a bíró és Mortianna rokonságával kapcsolatosan. A másik pedig, hogy a könyv fordítója Csörögi István, aki a - nálunk sajnos szinkronos DVD-n azóta sem kiadott - magyar szövegváltozatot készítette a mozifilmhez. Igazi, élvezetes, mesés kalandregény, amilyennek egy Robin Hood-könyvnek lennie kell.

1. Howard Koch: Hét tenger ördöge
Az első helyezettem egy kalandos sorsú könyv, amelyet 1940-ben írt meg a híres amerikai forgatókönyvszerző és író, Howard Koch. A könyv alapja a Kertész Mihály rendezte, Errol Flynn főszereplésével készült nagyszabású kalandfilm, a Hét tenger ördöge, angol címén The Sea Hawk volt. Az I. Erzsébet korában játszódó izgalmas, sodró erejű és remek zenéjű kalóztörténet a Warner egyik legsikeresebb filmje volt az évtizedben. Forgatókönyvét Seton I. Miller ötletéből Koch írta, aki olyan más filmeket jegyzett forgatókönyvíróként, mint a Maugham-történetből készített, Bette Davis főszereplésével leforgatott A levél (The Letter), a nagysikerű York őrmester (Sergeant York) Gary Cooperrel, vagy a mindenki által szeretett Casablanca jó része (amelynek elsősorban a párizsi flashback-jeleneteit és az éjszaka sorsdöntő szerelmi szcénáját írta ő). A Hét tenger ördögét - a legtöbb moziban csak fekete-fehérben - feliratosan nálunk is bemutatták 1941-ben, s ekkor jelent meg a regény is Radó István fordításában a Hajnal kiadónál. Ezután azonban több rendszerváltásnak is meg kellett történnie ahhoz, hogy - kedvesen elrajzolt borítóval és teljesen pontatlan fülszöveggel - ismét kiadásra kerüljön a kötet: 1992-ben egy győri kiadó, az Amigo Konto jelentette meg. Talán ez a legregényebb regény az összes, a posztban felsorolt közül. Stílusában, játékosságában leginkább Mándy Iván Robin Hoodjához tudnám hasonlítani: ugyanúgy változtatja a mulatságos és a kalandos, patetikus és humoros, anekdotikus és vadromantikus részleteket. (6) Szerintem már kamaszoknak is érdekes olvasmány lehet. Ismerek olyat, aki felnőttként olvasta, s olyat is, aki úgy vette kézbe, hogy a filmet nem ismerte (ennek ma sincs szinkronja, feliratos DVD-n elérhető nálunk). Úgy gondolom, aki szereti a humoros, kalandos regényeket, a kalózos történeteket, amiben szerelem, hősiesség és próbatételek sorozata is szerepel, élvezni fogja ezt a könyvet, még akkor is, ha fogalma sincsen róla, ki volt Errol Flynn. Igazi, kalózos-romantikus-vidám élvezet!

E három regény bizonyíték rá, hogy a film alapján készült könyvek is nyújthatnak emlékezetes, igazi olvasmányélményt. Ha a szerző komolyan veszi feladatát, nemcsak egy megfilmesített könyvet, de egy filmből írt regényt is érdemes el- és újraolvasni.

(1) És inkább megvásárolta helyette Michael Baigent és Richard Leigh igazán elegáns külsejű, a General Pressnél kiadott borzalmát, A Valkűr-hadműveletet. Segítség: ők írták a Szent Vér, Szent Grál című... hm, művet... is. De erről, és a Stauffenberg-könyvekről majd máskor, egy másik bejegyzésben.
(2) Az ausztrál szerző regényének eredeti címe Schindler's Ark, így az első magyar kiadások is Schindler bárkája címen jelentek meg. A Lazi azonban - véleményem szerint igen bölcsen - végre megváltoztatta a címet, hiszen a Spielberg-film világsikere óta állandóan figyelmeztetni kellett az olvasókat, hogy igen, ez a Bárka az, amiből a Listát forgatták. Több angol kiadás is már Schindler's List címen jelent meg. Mivel mindkét cím pusztán jelképes, a csere nem volt zavaró.
(3) A Csillagok háborújánál például elégnek tartották utószóban helyretenni a "mesés űroperettet", hogy érezzük, ez azért nem Sztrugackij vagy Asimov.
(4) Egy példa a szöveg zűrzavarára: a szerelmesek menekülése Malagant barlangjából a zuhatagon át: "Még ha követnék is őket idáig (...), ezt az utolsó keresztséget semmiképpen sem élhetnék túl. (...) lehorgonyoznának a halál országában. Guinevere és Lancelot fókaként tört a felszínre, egymásra mosolyogtak, hogy megúszták élve, és szabadok, s a közeli part irányába indultak." Nyilván vízen járva.
(5) Ilyesmikre gondolok: "Tom ábrázatát, mely pirospozsgás volt, mint mindig, könnyek áztatták.", "felegyenesedett és megfordult, miközben egy törülközővel megszárogatta az arcát, amit ezután félredobott", "hangja nehéz volt, mint egy harcikalapács", "a martalóc szorosan mellé lépett, a mellkasa majdnem a melleihez ért", "a férfi megregulázta vonásait" stb.
(6) Jó példa erre a bevezető fejezet (amely nem szerepel a filmben), Thorpe kapitány és a szépséges Dona Maria párbeszéde a hajón, vagy éppen a "Thank you, Mr."-jelenet a gályarabságot megmutató fejezetben.

Ifjúsági irodalom - Egyiptomi gyűjtemény 3.

2012-02-10T23:03:00.003+01:00

Link az Egyiptomi gyűjtemény főoldalára.

Az alábbi listán a magyarul megjelent mesekönyveket és ifjúsági regényeket találod, amelyek az ókori Egyiptomban játszódnak.

Bácsi Gy. Antal: Mondák az egyiptomi mitológiából, Bp., Anno, 2003

Nagyalakú meséskönyv, amely harminchat oldalon a legismertebb egyiptomi mondákat ismerteti színes képekkel kísérve. Egy magyar sorozat tagjaként jelent meg, amely először a magyar történelemhez kapcsolódott (Attila, Honfoglalás, Mátyás, Rákóczi stb.), azután bővült ki a görög, római, egyiptomi és Jézus Krisztusról szóló történetek gyűjteményeivel. Talán ebből ered különös összeállítása is. Először: a könyvben szereplő tíz történet nem monda, hanem mítosz. Valamennyi az egyiptomi istenvilághoz kapcsolódik, így mondaszerű szöveg (mondjuk a kádesi csata vagy Szinuhe története) még csak nem is szerepel benne. Másodszor: a fejezetek meg sem kísérelnek teljes mitológiai képet nyújtani. Az első, az Istenek születése mindössze nyolc mondat, amely nem mutatja be sem az ismert történetet a nap-ég-föld-levegő születéséről, sem a világ keletkezéséről, sem az égi tehénről, csak azt meséli el, hogyan nyerte el kockán az epagomena napokat Nut Thot istentől. Az utolsó mese, A fáraók születése az uralkodó misztikus fogantatását és világrajövetelét mondja el. A köztes nyolc történet azonban valójában egyetlenegy: Ozirisz, Ízisz, Széth és Hórusz a végletekig megrövidített, mégis elhúzott mítosza. Ez a három sztori lenne az egyiptomi mitológia? Végül ami még kevéssé eltalált, az a képek témája. A tizenhat színes oldalpár és a kezdőoldal képei kedvesen bumfordi, többnyire állatfejű szereplőket ábrázolnak, számítógéppel szépítettek, ám olyanok, mintha előbb megszülettek volna, s aztán tervezték volna meg a könyvet. Maradva az Ozirisz történetnél, ennek képein egy teljes oldalpár jutott a kissé félreírt Pamülesznek, aki hallja Ozirisz születését, a hatalmas és kedvesen mosolygó (!) halnak, amelyik elnyelte (hm) a tizennegyedik testrészét, Rének és az égi tehénnek (akikről szó sem esik), a koporsót benövő fának, a fából lett oszlopnak (amely furcsamód nem egy bübloszi, hanem a knósszoszi palotát díszíti), a disznónak, aki megtalálja Ozirisz holttestét, és Thotnak is (aki pedig már szerepelt ebben a rövidke könyvben egyszer). Ehhez képest Oziriszről egyetlen kép sincs, Íziszről is csak egy, amin épp terhes... Az is elgondolkodtató, hogy miért a gonosz Széth a kötet sztárja: kétszer annyit van jelen, mint a jó Hórusz. Attól még, hogy egy ismert klisét könnyebb újrarajzolni, sokkal jobban át kellett volna gondolni, mi is lesz ez a kötet. Amelyről azért írtam ilyen sokat, mert a neten máris vagy öt helyre láttam lelkes gyerekek által feltöltve szó szerint a szövegét egyiptomi mitológia címmel (nem csoda, rövidebb szöveg, mint bármely megbízható forrás...), benne azzal, hogy Nut "a plusznapokon" hozta világra gyermekeit; hogy "Ré átka (vagyis hogy Nutnak ne szülessen gyermeke) nem fogant meg", ami teljesen értelmetlen mondat egy olyan sztoriban, amely a felnövekvő Oziriszről szól, aki már rég világra jött; hogy Széth ládáját az kapja meg, aki "teljesen kitölti azt" (vagyis téglatest-ember?), és ahol a kígyóistennőt Uvadzsetnek hívják. Nem lenne szabad visszaélni gyerekek és ajándékozó szülők érdeklődésével! Ez a könyv egyáltalán nem jó.

Thomas Brezina: A fáraó medálja (Kolumbusz és te), Bp., Egmont-Hungary, 2007

Thomas Brezina osztrák író, számos gyerekirodalmi díj kitüntetettje, UNICEF-nagykövet és tévés személyiség. Számos gyerekkönyvét és sorozatát kiadták már magyarul. A fáraó és medálja ugyan szintén lehetne egy széria része, de amennyire utána tudtam nézni, nincsen több kötete. A gyerekregény a jól bevált receptet használja, amivel ifjúsági történet helyszínévé lehet tenni az ókori Egyiptomot: az időutazást. A testvérek, Tibi-T-Rex és Niki, különc nagynénjük, Uli néni és a mókás, csillogó szemű patkány, Ciki a láthatatlanná tévő kaméleonfóliával ellátott, időutazó hároméltű, Kolumbusz segítségével röppennek vissza az ókori Egyiptomba, hogy bizonyíthassák, a barátjuk, Szarkofág professzor által a helyi múzeumban azonosított egyiptomi tárgyak valóban eredetiek, az Ókor professzor által emlegetett babonák a múmiák átkáról viszont hamisak. Egyúttal okoznak némi kavarodást a másik időben, a Nílus mentén is, ahol a csodálatos medált birtokló Uli nénit királynőnek nézik, s a pap és a miniszter mindjárt összeesküvést szőnek ellene. Akciódús, gyors menetű, pergő szöveget olvashatunk, amelynek a fele, hat fejezet a jelenben játszódik, a többi öt pedig Óegyiptomban. Nem tudom, milyen lehet Brezina szövege eredetiben, de magyarul elég szlenges. A két jellegzetes, de személyiség nélküli gyerek (Tibi-T-Rex nevét nem sikerült értelmeznem, Niki pedig a rajzokon ócska kapitányi szerkót visel) nagyon laza, nagyon alternatív (ennek kibontásáról szól az egész első fejezet) - úgy tűnik, Egyiptom iránt a különcök szoktak érdeklődni... Uli néni is kicsit őrült, de nagyon határozott. Az egyiptomi család, amellyel megismerkedünk, igazán aranyos, bár fogalmam sincs róla, miért Krokodilnak és Cicának kellett elnevezni az ottani gyerekeket. Összefoglalva, színes, izgalmas, gyors menetű könyv A fáraó medálja, ami azonban valahogy gyorsan keresztülfut az emberen, s végül elfelejtődik. Hogy tovább tartson az élmény, játékokat is betervezett a szerző: a "szuper könyv"-höz "zseni tatyó" is tartozik, amelyben nagyítót, titkosírás-kiolvasó fóliát, múmiababát, papírpiramist és hieroglifás papiruszt találhatunk. A rajzok sokfélék a számítógépes festménytől a látszólag csak egyszínű karikatúrákig. A szöveget ötletek, tájékoztató szövegek, feladatok szakítják meg: kivágással készíthetünk papírmúmiát, szárítással halmúmiát, szerepel az egyiptomi ruha, a textilkorona, a papír-fáraószakáll, a műanyag vízóra, a saját hallócső készítésének módszere, süthetünk egyiptomi kenyeret, sminkelhetünk egyiptomi módra, s természetesen nem maradhat ki az egyiptomi istenek névsora, a piramisépítés, a mumifikálás és a papiruszkészítés menete sem. Az információk a Királyok Völgyéről, a Nílusról és az egyiptomi állattiszteletről szóló panelekkel egészülnek ki. Ezek a témák igazán érdekesek, de a regényhez valójában nincs közük. A cselekmény titokfóliával megfejthető rejtélyei pedig egyfelől lehetővé teszik, hogy mi magunk is részesei legyünk a regénynek, másfelől azonban sajnos egyszer használatos foglalkoztató könyvvé fokozzák le a kötetet. Ez a könyv nem rossz, de nem is jó.

Fabian Lenk: Összeesküvés a Holtak Városában (Idődetektívek, 1.), Bp., Scolar, 2009
Kleopátra és a kobra (Idődetektívek, 7.), Bp., Scolar, 2011

Fabian Lenk német ifjúsági író, újságíró, aki leginkább a krimi és az ifjúsági krimi műfajában vált elismertté. Bár életrajza kevesebb nemzetközi gyerekirodalmi díjat rejt, mint a közismert és népszerű Thomas Brezináé, én nagyon boldog vagyok, hogy a Scolar kiadó vállalkozott az Idődetektívek (eredetiben Die Zeitdetektive) sorozatának kiadására, mivel úgy gondolom, hogy - legalább is Egyiptomról írva - az ő időutazós gyerekregényei sokkal jobban sikerültek. Azt ugyan nem tudom, hogy a magyarul is gondosan számozott kötetek miért nem az eredeti sorrendben jelennek meg (az eddig nyolc könyvet számláló sorozat a németben a huszonhatodik kötetnél jár, a Kleopátra ott a 15. számot viseli, a magyarul legújabb Oroszlánszívű Richárd pedig a 13.-at), a lényeg, hogy igényes fordításban hozzájuthatunk magyarul is ehhez a remek könyvszériához. Egyiptomi tárgyú eddig kettő jelent meg magyarul, az első (egyben a sorozat kezdőkötete) Hatsepszut királynő, a második pedig Kleopátra idején játszódik. Ám Egyiptom-kedvelőknek jó hír lehet, hogy Lenk már írt egy Das Auge der Nofretete (Nefertiti szeme) és egy Geheimnis um Tutanchamun (Tutanhamon titka) című regényt is... Minden könyv főszereplője az okos Leon, a bátor Julian és barátnőjük, a kedves Kim. A kalandok közé elkíséri őket az első könyvben magukkal hozott, 3500 éves macska, Hatsepszut egykori kedvence, az öntörvényű Kija is, aki nem egyszer menti meg a gyerekek életét. A titok, amelynek segítségével utazhatnak az időben, Leon öröksége. Nagyapja, a Szent Bertalan bencés kolostor könyvtárának őre ráhagyta unokájára a kulcsot és a titkot a Tempuszhoz, az idő-tér teremhez, amelynek minden korba nyílik egy ajtaja, csak kívánni kell, s már oda is repít a múltba. Az időutazás a jelenben csak egy pillanat, a múltban viszont a gyerekek minden alkalommal egy-egy pompás rejtélyt nyomozhatnak ki. Az Összeesküvés a Holtak Városában című kötet bemutatja Hatsepszutot trónra lépésének pillanatában, amikor valaki meg akarja gyilkolni. A Kleopátra és a kobra váratlan helyzetbe repít vissza: Marcus Antonius halott, ám Kleopátra, csodák csodája él, s éppen Octavianus tiszteletére rendez lakomát. Amikor nem sokkal később mégis megmérgezve találják hálószobájában, a három gyermek természetesen biztos benne, hogy nem öngyilkos lett. De vajon ki lehet a tettes? A könyvek hihetetlenül olvasmányosak, számomra is izgalmasak és fordulatosak, szép nyelven, gördülékenyen megírtak, a cselekmény pergő, a részletek pedig igazán korhűek. Az egyiptomi szereplőknek egyiptomi nevük van. A szokások, étkek, építmények leírása teljesen megfelel annak, amit a tudományos ismeretterjesztő kötetek be szoktak mutatni. A Kleopátrában például láthatjuk az alexandriai világítótornyot, a Museiont és egy igazi hellenisztikus-egyiptomi lakomát. A Hatsepszut-történet bevezet egy titokzatos és szépséges Amon-templomba, egy sírboltba és a Holtak Városába. Minden pontos, részletes, élményszerű és a cselekményhez szorosan kötődve jelenhet meg a szemünk előtt. A köteteket egy-egy történelmi tanulmány és nagyon megbízható szószedet zárja (az első könyvben még volt két félrefordítás, de ezek azóta eltűntek). Tipikusan olyan ez a könyv(sorozat), amiből rengeteget lehet tanulni, de erre nem figyelmeztet folyton sem a történet, sem a szerző. Ha elolvasod az egyiket vagy másikat, élvezed és megmarad benned, játszva juthatsz új ismeretekhez: de szívesen kézbe veszed újra, mert a történet izgalmas, a szereplők szerethetők és egyszerűen jó olvasni. Igazán remek könyv.

Mary Pope Osborne: Múmiák nyomában (Csodakunyhó, 3.), Bp., Animus, 2010

A Csodakunyhó (eredetiben Magic Tree House) egy angol nyelven ma már 48 kötetet számláló ifjúsági sorozat az igen sikeres amerikai írónőtől, Mary Pope Osborne-tól. A szerző kamaszregényekkel kezdte pályáját, de igazán sikeressé a Csodakunyhó tette, amelyet bibliai mesék, Odüsszeusz kalandjainak zsebkönyv-átdolgozása, amerikai tárgyú ifjúsági történelmi regények, érdekes életrajzok és vidám képeskönyvek követtek. A szériához kiegészítő játékoskönyvek és mini-enciklopédiák íródtak az írónő férje és testvére segítségével, s mára megszületett az első Csodakunyhó-musical is. Ám bármilyen populárisnak tűnhet is ez a marketing, maga a könyvsorozat véleményem szerint nagyon jó. Nálunk eddig az első tizenkét könyv jelent meg, s bár csak a történelmiekkel sikerült megismerkednem, nekem valamennyi tetszett. A fikció szerint az okos Jack és kishúga, a gyakorlatias Annie egy különleges fakunyhóra lesznek figyelmesek egy hatalmas tölgyfán. Azt, hogy hogyan került oda, s ki az a titokzatos M, aki könyvek sokaságát hagyta benne, nem tudni, bár ezzel kapcsolatban regényről regényre több derül ki. Viszont minden kunyhóbeli kötettel el lehet utazni valahova az időben: csak a képre kell gondolni, amit a gyerekek éppen néznek. Így jutnak el az első könyvben a dinoszauruszok, a másodikban a lovagok, vagy például a negyvennyolcadikban Abraham Lincoln Amerikájának világába. A Múmiák nyomában egy nagyon szórakoztató, nyomozós, kissé érzelmes kísértettörténet. Jack és Annie egy piramisban találják magukat, ahol egy különleges macskára lesznek figyelmesek, majd találkoznak egy szépséges kísértetfáraónővel. A hölgy azonban nem rémmúmia: kedves, és csak arra szeretné megkérni a gyerekeket, olvassák el neki az apró hieroglifákat, amelyeket rossz szemével nem lát, pedig elmondják, sokezer éve hová tette testvére a neki szánt Halottak Könyvét a sírban. Miután a gyerekek meglelik és a múmia mellé teszik a papiruszcsomagot, látják, amint egy halotti kísértetbárka elhagyja a piramist: a fáraónő végre megnyugvást találhat, s elindulhat a sásmezők felé. Be kell valljam, én meghatódtam annál a jelenetnél, ahol a gyerekek megtalálják a múmiát, látják, milyen rút, öreg, tönkrement, de tudják, hogy valaha a szép hölgy volt, akit láttak. A zárás is tetszett, mint ahogy az is, hogy a fáraónő - rövidlátó. A nyomozáshoz használt hieroglifák is valódiak, igaz, rejtjelként használják őket és nem összeolvassák, de ez végül is egy mesekönyv. A szép képek igazi egyiptomi tárgyakat ábrázolnak és nagyon bájosak. A nagybetűs, de remekül megírt, kiválóan fordított, lektorált, hibátlan, érdekes szöveg bármely épp olvasni megtanult gyereket elszórakoztathat. Nagyon jó meseregény, remek könyv.

Alain Quesnel: Egyiptom (Mítoszok és legendák), Bp., Gulliver-Liliput, 1991, 1994, 1996, 1999

A Mítoszok és legendák sorozat, amelybe a magyar kiadó a rendszerváltás után belevágott, eredetileg a párizsi Hachette friss és nagyszabású vállalkozása volt. Emlékszem, annak idején tökéletes ritkaságnak számított egy ilyen kivitelű gyerekkönyv Magyarországon: fényes papíron, minden oldalon óriási, szuggesztív erejű, különlegesen szép festményekkel. A sorozat érdekessége, hogy egyszerre ismeretterjesztő és szépirodalmi könyv: a mesegyűjtemény mellett rengeteg magyarázó írást, keretes kiegészítőanyagot tartalmaznak az egyes kötetek. Az Egyiptommal foglalkozó könyv a legjelentősebb mítoszokat tartalmazza: szerepel benne A világ születése, az, ahogyan a Napisten legyőzi a gonoszt, a történet, amelyben Ízisz megismeri Ré nevét, az Ozirisz-mondakör (Ízisz és Ozirisz története, Széth árulása, Ozirisz keresése, Hórusz bosszúja), Szinuhe története, Kheopsz és a varázsló, a Szfinx építése végül Egy lélek útja és a szív megmérettetése. Furcsa módon azonban ebben a könyvben a sorozat többi kötetétől eltérően mintha nem lett volna elég irodalmi anyag, számos nagy szöveg, amely épp úgy néz ki, mintha mítosz lenne, valójában már népszerűsítő ismeretterjesztés: ilyen az, amelynek a témája Thot és a hieroglif írás, vagy Az egyiptomi panteon, Edfu temploma, Az egyiptomi vallás, A szent állatok, A fáraó és A múmia titkai. Azért furcsa ez a döntés, mert bőven lettek volna még mítoszok és történetek az egyiptomi mitológiából és irodalomból, amiket el lehetett volna mondani a kádesi csatától az ékesszóló földműves történetén át Sznofru udvarhölgyeiig és varázslójáig. A könyv szövege egyébként érdekes, izgalmas, költői, bár a fent leírtak miatt kissé zavaró, hogy az ember belekezd egy látszólag történetet elmesélő szövegbe ("Kő csapódik az idegen homlokához.") Aztán kiderül, az irodalmias in medias res kezdés csak kedvcsináló volt egy szakszerű narrátorszöveghez ("A régi Egyiptomban a házimacskát...") Mindennek ellenére a kötet, amelyet gyönyörű rajzok, magyarázó ábrák, időszalag, szószedet, térkép, helynévjegyzék és irodalomjegyzék egészít ki, jó ismerkedés az egyiptomi mitológiával. Jó könyv.

Yacoub Sharouni: A fáraó menyasszonya, Pomáz, Kráter, 2007

Elképesztően egyedi és gyönyörű kötetet vehet kézbe az, aki beszerzi A fáraó menyasszonyát. Tudtommal a kiadó Seherezádé meséi című könyvsorozatának ez az első és egyetlen tagja, de akárhány könyv tartozna is bele, biztosan ez lenne köztük a legszebb. Yacoub Sharouni arab nyelven írt meséjét Hani El-Masri csodálatos, papiruszfestést idéző, mégis modern és lenyűgözően eredeti festményei és rajzai illusztrálják. A történet pedig több, mint különleges, egy igazi óegyiptomi mese, amely mégis teljesen modern. A főhősnő, az egyiptomi apától, de görög anyától született Radobisz rabszolgasorsra jut. Gazdája jó ember, egyiptomi görög, ám rabszolga- és szolgatársai nagy része lenézi őt, mert idegen, görög vonású, okos (valaha Aiszóposztól tanult) és szép. Amikor gazdája, Kiriákosz egy szépséges sarut ajándékoz neki, a féltékenység tetőfokára hág. Eközben Amazisz fáraó feleséget keres a birodalom hölgyei közt. Hórusz titokzatos sólyma pedig elrabolja Radobisz papucsát, s meg sem áll vele a fáraó palotájáig... Miközben a Hamupipőke-történet természetesen jó véget ér, elképesztő látni, milyen ötletesen használta fel a források valóságos és kitalált tényeit az író. Rhodopisz rabszolganő már Hérodotosznál szerepel: "Hérodotosz leírja a thrák eredetű szamoszi rabszolgalány, Rhodopisz karrierjét, aki egy darabig a meseíró Aiszóposz rabszolgatársa volt, majd Egyiptomba került, ahol a költőnő Szapphó bátyja, Kharaxosz, a tehetős kereskedő váltotta ki és ajándékozta meg a szabadsággal. Hetairaként rövidesen olyan nagy gazdagságra tett szert, hogy vagyonának egytizedét Delphoi papságának ajánlotta." - foglalja össze az ókortörténész Németh György. Ehhez már csak azt kell hozzátenni, hogy II. Jahmesznek valóban volt görög felesége is - az irodalom máris játék is a történelemmel. Nem csoda, hogy a kötet 2006-ban Ibby-díjat kapott. Szerintem ezt a remek mesét vétek kihagyni: remek könyv.

Zárásképpen: az egyiptomi bibliográfiámban végül meghagytam Ulysses Moore Az elfeledett térképek boltja: Az ókori Egyiptom földjén (Pécs, Alexandra, 2007) című kötetét. Itt azonban nem írtam róla. Nem akarom megbántani a sorozat lelkes olvasóit, de számomra nem világos, mi szükség van a szériában különböző történelmi helyszínekre (így a másodikban Egyiptomra), ha a szereplők egész idő alatt egy labirintusban futkosnak körbe-körbe és kizárólag önmagukról és a jövőről beszélgetnek. Ezért ezt az ifjúsági regényt végül nem tudtam méltán besorolni a ténylegesen óegyiptomi gyerekkönyvek közé.

Link az Egyiptomi gyűjtemény főoldalára.

A rabbi egész héten nyomozott

2012-02-06T22:39:00.017+01:00

Alig múlt harmincéves. Vékony arcú, sovány, sápadt, szemüveges, gyűrött ruhában jár. Szelíd, halk hangú, szórakozott és kedves. Rajong a tudományért, bele tud veszni a könyvekbe, nem tud golfozni. Folyton kérdéseket tesz fel magának, hogy azokat is megkérdőjelezze. Szereti a feleségét. Zsidó. Rabbi. És zseniális. Ő David Small, a rabbi-detektívregények főhőse.

A rabbit Harry Kemelman (1908-1996) amerikai író találta ki 1964-ben, és tizenkét könyvet szentelt a kalandjainak. Az író bostoni zsidó családból származott, szülei Oroszországból vándoroltak ki a századfordulón. Kemelman angol irodalmat tanult a bostoni egyetemen, majd a Harvardon, ezután pedig (középiskolai) angoltanárként helyezkedett el. 1963-ban az angol irodalom adjunktusa lett a Franklin Technical Institute-on, illetve egy bostoni főiskolán. A detektívirodalommal már fiatalon is kacérkodott, a negyvenes évektől adott írásokat az Ellery Queen Mystery Magazine-ba. A Nicky Weltről, egy new england-i főiskolai tanárról írt kriminovellái később, 1967-ben The Nine Mile Walk címen jelentek meg könyvformában.

Eddigre azonban már megteremtette a rabbit, aki haláláig állandó hőse maradt: az utolsó könyvet 1996-ban adta ki róla. Az első hat könyv címét egy (állítólag) közismert, a hét napjait soroló gyermekmondóka adta, s Kemelman a későbbiekben is tartotta magát a játékhoz: miután a péntekkel kezdett konkrét napok a csütörtöki könyvvel elfogytak, a rabbi egy nap, egy szép napon, azon a napon és azon a bizonyos napon csinált valamit, ami alkalmat adott neki egy-egy újabb nyomozásra. Mindössze egy regény kakukktojás, amely a Beszélgetések a rabbival címet viseli. Ez azonban meg is ragadja a regények és a figura lényegét.

A könyveknek ugyanis csak az egyharmada krimi - szolgáljon ez figyelmeztetésül azoknak, akik kalandos regényt keresnek. A fordulatok többsége a szereplők gondolkodásmódjához, a történtek értelmezéséhez kapcsolódik, nem pedig a nyomozáshoz. Ez persze nem jelenti azt, hogy a nyomozós szál unalmas volna: a bizonyítékok és a gyanúsítottak rendesen sorjáznak. A bűntények is izgalmasak: megfojtanak egy gyereklányt, furcsa körülmények közt hal meg egy tudós a garázsában, fiatalok keverednek kábítószeres ügybe és gyilkosságba, bomba robban egy főiskolán, egy professzor pedig meghal a szobájában, van, akit gyógyszer öl meg, van, akit agyonlőnek, hétfőn pedig a rabbi a hetvenes évek terrorizmussal, zűrzavarral és optimizmussal teli Izraeljébe látogat.

A könyvek maradék kétharmada azonban töprengés, vita és információk serege a konzervatív zsidóságról. Ez egy - szerintem - az átlag nagyközönség előtt ismeretlen, ám igen jelentős irányzat, amely nem ortodox és nem is neológ, reform. (Sajnos a sorozat egyik magyar fordítója ezt alaposan megkeverte, de a legtöbb regényben egyértelmű maradt.) A nevét onnan kapta, hogy teljes mértékben megőrizve szeretné a jelenhez alkalmazni a zsidóság tanításait. Kiváló közeg modern krimitörténetekhez. A konzervatív zsidóság szerint ugyanis túlzás az ortodoxia ragaszkodása egyes, nem a szoros hagyományból eredő törvényekhez, de elutasítják a reformzsidóság újító, a szertartásokat, előírásokat stb. kifejezetten modernizáló törekvéseit is. Hozzáállásuk egyszerre praktikus és tradicionális: elképzelésük szerint az évszázadok során mindig viták és új meg új megközelítések segítettek abban, hogy a törvény és a hagyomány állandóan érvényes maradjon. Úgy lehet és kell hozzá ragaszkodni, hogy minden kor szigorúan tiszteli, ám új nézőpontokat keres a szemléléséhez. Ezt teszi Small rabbi is: a Talmudhoz fordulva, a pilpul, vagyis a törvényekre és a hagyományra épülő szövegvizsgálat eszközével igyekszik rendet tenni hitközsége ügyeiben, s így nyomoz az elé kerülő bűnügyekben is. Bár a történeteknek ez a fele már mese, fényesen igazolják, hogy a zsidó vallás (illetve konkrétan ez az irányzat is) a legkevésbé sem ósdi szövegeket motyogó, titokzatos emberek gyülekezetének kínos szertartássorozata, hanem olyasféle izgalmas hit és átfogó életszemlélet, amely kiválóan alkalmazható bármely korra, bármely közösségre, miközben mégis megőriz valamiféle ősit, egyedit.

A rabbi fő ténykedési területe a kitalált Barnard's Crossing nevű kisváros, amelyet büszke keresztény alapítói a salemi boszorkányüldöző zűrzavar elől menekülve hozták létre, s a történet kezdetére már igen jelentős zsidó közösség otthona. Fontos tehát, hogy ez a regénysorozat nem történelmi, nem valamilyen közép-európai stetlben játszódik, nem idézi meg a holocaust eseményeit, nem foglalkozik különösebben a ma olyan divatos, sokat emlegetett, ám nem mindig ismert haszidizmussal - egyszerűen egy olyan amerikai zsidó közösséget rajzol meg, jelen időben, amely, köszöni, jól van, s el van foglalva a maga kis társasági, fogyasztói, üzleti és vallási életével. Ez csodás, mert így aztán éppen a mindennapokban szemlélhető végig a hitközség élete. Hogy minél több kérdést feltehessen és megválaszolhasson, a későbbi könyvekben Kemelman ellátogat a rabbival egy nevében keresztény főiskolára, felléptet vállaltan antiszemita szereplőt, hitét haszid közösségben megtaláló fiatalt, zsidóságát fontosnak nem tartó, mégis betérni akaró öreget, ortodoxot és hajthatatlanul konzervatívot, sőt egy saját hangjában gyönyörködő show-rabbit is.

Mi pedig választ kaphatunk különböző kérdésekre. Ezek részben a szokásokhoz, szertartásokhoz kapcsolódnak. Mi van például, ha egy öregúr nem hajlandó bevenni a gyógyszereit, mert böjtöt akar tartani Jom Kippurkor? Mi a helyzet, ha egy hatvanéves zsidó ember el akar járni a zsinagógába, de nem volt barmicvója: tényleg tartani kell neki egyet? Mi értelme van megtartani azt a sok-sok szokást: talán tudományos? Mi van akkor, ha valaki keresztény lány létére zsidó fiúba szerelmes: esküdhetnek zsinagógában? Érvényes-e a szerződés, ha egy haldokló csak szóban erősítette meg? El lehet temetni nem zsidó feleséget zsidó férje mellé? És mi van, ha kiderül, hogy az eltemetett férfi öngyilkos lett? Át kellene-e építeni a zsinagógát kicsit templomosabbra, hogy meghökkentse a belépőt, vagy a rabbinak van igaza, aki szerint a zsinagóga ilyen értelemben nem szent hely, hanem az imádkozás és a tanulás helye? Csodás dolog-e, ha mindenki felmegy egy hegyi nyaralóba és imasálba burkolva a fejét megpróbál közvetlen vallási élményt átélni? Nem jönne-e össze könnyebben a reggeli minján, ha nem tíz férfi alkothatná, hanem tíz ember: tényleg, miért nyomja el a konzervatív zsidóság a nőket - illetve, elnyomja-e? És... És... És... Ám senki ne ijedjen meg: a kérdéseket sosem csak úgy teszik fel a rabbinak, mindig közük van a regény cselekményéhez és előreviszik azt.

A kérdések másik csoportja már magát a zsidóság mibenlétét érinti. A rabbi pozíciója nem biztos: az első könyvben még csak próbaidős szerződése van a hitközséggel, amely természetesen veszélybe kerül, amikor gyilkossággal vádolják, no meg egyébként is furcsa egy rabbi, aki könyvmoly, aki nem zengeti a hangját, ha beszédet tart és aki képes kitérdelt nadrágban, gyűrött öltönyben elmenni otthonról. S bár az első ügyek megoldása után szerez némi megbecsülést, az új és új hitközségi vezetőségek mindig találnak benne hibát, gyakran próbálnak megszabadulni tőle valamilyen módon. Már ezek az intrikák is szórakoztatóak: ám az is következik belőlük, hogy gyakran a rabbi is szembekerül olyan kérdésekkel, amelyek őt érintik. Milyen is egy "igazi" rabbi? Elég jól hisz ő? Hogyan lehet megmutatni másoknak, milyen a zsidó vallás? Mivel nincs meggyőzőbb tanító, mint aki maga is kételkedik, a rabbi egyre szimpatikusabb lesz, mi pedig egyre bölcsebbek...

Tudtad például, hogy a rabbi szerint "nincs teológiánk, legalábbis nem a hagyományosan vett értelemben. (...) A mi vallásunk alapját az egyetlen Isten képezi, aki az Igazságos Isten. Ha belegondol, maga is rájön, hogy az Igazság eszméje egyetlen Istent feltételez, mert egységes mértéket kíván. És mivel az Isten végtelen, így a véges agy számára megismerhetetlen. (...) Azért nincs teológiánk, mert úgy gondoljuk, hogy értelmetlen dolog a megismerhetetlen megismerésén fáradozni." "Az egyik legszembeötlőbb különbség a zsidóság és sok más vallás között az, hogy nálunk nem kell hivatalosan hitet tenni a vallás mellett. Nálunk ez elsősorban születési kérdés." "A mi vallásunk gyakorlatias vallás. (...) azt írja elő számunkra, hogy a becsületesség és az igazságosság jegyében éljük a saját életünket, nem pedig azt, hogy másokra kényszerítsük ugyanezt." "A zsidóság családi vallás. (...) Ha valaki betér, és zsidó lesz, az olyan, mint amikor valakit örökbe fogad egy család. "Be lehet térni, csak nem szoktunk senkit bátorítani. Zsidónak lenni nem könnyű, (...) az térhet be, aki meggyőződésből teszi. Az nem elég ok, hogy például zsidóhoz szeretne feleségül menni." És így tovább... (1) A lényeg, ami összeáll, hogy a zsidóság alapvetően olyan vallás, amelynek fő tere az otthon és a mindennapi élet, lényege egyfajta erkölcsös és jó cselekedeteket (micve vagy micva) végrehajtó magatartás, amelyért azonban nem jár köszönet - mert alapkövetelmény, végül hogy a zsidóság egyik lényege a gondolkodás, a mindenre reagáló, rugalmas, de hagyománytisztelő szellemiség.

Nem rossz... Végül krimikedvelőknek egy rövid ízelítő abból, hogyan is nyomoz a rabbi, igaz, nem bűnügyben. A pénteki regény első fejezete szabályos, kerek bemutatás, melyben a rabbi igazságot tesz. A hitközség két oszlopos tagja, Schwarz és Reich nem beszél egymással, amióta utóbbi kölcsönvette az előbbi autóját, náthája és betegsége ellenére hazavitt vele egy aggódó családanyát, és mivel a hosszú úton a kocsiból kifolyt az összes olaj és leégett a motorja, előbbinek új kocsit kell vennie. Íme a megoldás: a rabbi először is tisztázza, hogy Reich csak úgy kölcsönvette-e a kocsit, vagy Schwarz javaslatára, megbízásból vitte haza a hölgyet. (Utóbbi.) Rákérdez, tankolt-e Reich, vagyis megtett-e mindent a nyugodt célba érésért (igen), miért nem érezte út közben az olajszagot (náthás volt), illetve tudott-e róla, hogy a kocsiból már korábban is folyt egy kicsit az olaj (nem, mert Schwarz elfelejtette neki megmondani). Ezután kikeresi a Talmudból a részt, amely arról szól, hogyan kell eljárni, ha egy ökör felöklelt valakit. "Különbséget tesznek a tam és a muad között, vagyis a szelíd és az alattomos ökör között. Ha az ökör már felöklelt ezt-azt, akkor tulajdonosát szigorúbban vonták felelősségre, mint hasonló esetben a szelíd ökör gazdájával tették volna, hiszen az előbbit a korábbi esetek már óvhatták volna..." - magyarázza David Small. Mivel Reich nem kölcsönvevő volt, hanem Schwarz megbízottja, Schwarznak kellett volna figyelmeztetnie a csepegő olajra, vagyis Reich nem vonható felelősségre a motor leégése miatt, ezzel a fő kérdés megoldódott. Ám Schwarz sem hibás, hiszen ő nemcsak tudott az olajcsepegésről, de a garanciális szerelőműhelybe is elvitte a kocsit, ahol azonban megnyugtatták, hogy a baj nem fog súlyosbodni. Ez azonban nem így történt. Vagyis: a gyártónak kell fedeznie a motorcserét. Annak ellenére, hogy modern, igazán szórakoztató megoldás... És ahogyan Schwarz és Reich a megbeszélés alatt viselkedik... Igazán humoros.

Ha valaki még nem ismeri a rabbit, én a két kedvenc regényemet, A rabbi pénteken sokáig aludtot vagy A rabbi kedden dühbe gurultot ajánlanám neki, az előbbi krimisebb, az utóbbi kétszer olyan vastag, így elméleti is. Szerintem akár érdeklődőként, akár detektívregény-rajongóként is kár volna kihagyni Kemelmant...

A regények elérhetők a Konkrét Könyvek friss sorozatában, s már feltűnő, játékos és finom fogású borítójukról is felismerhetők: igaz, a tervezőnek halvány lila gőze nem volt, mi van belül, hiszen az összes kis rabbifigurája aranyos, de abszolút ortodox, s nemcsak humoros, mint a könyvek, de teljesen karikatúraszerű (a fülszövegek meg kabarésan viccesek, ha-ha-ha)...

Olvasásra fel: "Nézzük talán meg, mit mond erről a Talmud..."!

Link:
Harry Kemelman rabbi-regényei magyarul

(1) A kiragadott idézeteket kedvcsinálónak szántam. Önmagukban állva természetesen alátámasztatlanok, a teljes érveléshez kéretik elolvasni a rabbis könyveket. Fontos, hogy a konzervatív zsidóság elképzelései egyes apró részletekben eltérhetnek más irányzatok véleményétől. Ez a könyvekből is kiderül: rendkívül megértően, tehát nem elzárkózva szó esik ortodoxokról, haszidokról, neológokról és konzervatív rekonstrukcionistákról, illetve arról, mik a különbségek. Más: elnézést kérek, ha valamilyen tudnivalót helytelenül írtam le a konzervatív zsidóságról. Igyekeztem nem tenni.

Antonia Fraser művei magyar nyelven

2012-02-02T22:12:00.001+01:00

Dame Antonia Fraser (*1932), a Brit Birodalom Lovagja (DBE), Harold Pinternek, a nemrég elhunyt drámaírónak a második felesége, brit író és arisztokrata történelmi életrajzai nálunk is jól ismertek. Nekem örök kedvenceim.
Ez a lista Antonia Fraser összes könyvét tartalmazza, nemcsak történelmi műveit, hanem krimijeit is, abban reménykedve, hogy később még kiegészülhet: hátha az Európa kiadó fantáziát lát például vágyott kedvencemben, II. Károly angol király életrajzában... Magyarul egyelőre a 12-ből hat történelmi könyve, a 10 krimiből pedig kettő jelent meg.

Történelmi esszék
1. Mary Queen of Scots (1969) - Mária, a skótok királynője, Európa, Századok-emberek, 1979, 1997
2. King Arthur and the Knights of the Round Table (1970)
3. Dolls (1963)
4. Cromwell, Our Chief of Men (Cromwell: The Lord Protector, 1973)
5. King James VI and I (1974)
6. King Charles II (Royal Charles: Charles II and the Restoration and Charles II, 1979)
7. The Weaker Vessel: Woman's Lot in Seventeenth-century England (1984)
8. The Warrior Queens: Boadicea's Chariot (Warrior Queens: The Legends and Lives of Women Who Have Led Their Nations in War, 1988) - Amazonkirálynők: Boadicea szekere, Európa, 1998
9. The Six Wives of Henry VIII (The Wives of Henry VIII, 1992) - VIII. Henrik hat felesége, Európa, 1995, 1996
10. The Gunpowder Plot: Terror and Faith in 1605 (Faith and Treason: The Gunpowder Plot, 1996)
11. Marie Antoinette (Marie Antoinette: The Journey, 2001) - Marie-Antoinette: az út, Európa, 2002
12. Love and Louis XIV: The Women in the Life of the Sun King (2006) - A Napkirály és a hölgyek, Európa, 2010

Számos történelmi tanulmányt is írt angolul. Magyarul azonban csak egy olvasható az Andrew Roberts szerkesztette Mi lett volna, ha...? című kötetben (Corvina, 2006), címe: Mi lett volna, ha a "puskaporos összeesküvés" sikerül?

Önéletrajz
Must You Go? My Life with Harold Pinter (2010)

Jemima Shore detektívregények
Quiet as a Nun (1977)
The Wild Island (1978) - A vad sziget, Európa, Fekete Könyvek, 1986
A Splash of Red (1981)
Cool Repentance (1982) - Langyos bűnbánat, Európa, Fekete Könyvek, 1985
Oxford Blood (1985)
Jemima Shore's First Case (1986)
Your Royal Hostage (1987)
The Cavalier Case (1990)
Jemima Shore at the Sunny Grave (1991)
Political Death (1995)

Számos kriminovellát is írt angolul. Magyarul azonban tudtommal csak egy olvasható az Edward D. Hoch szerkesztette (és magyarra borzalmasan lefordított) Az elmúlt év legjobb misztikus és bűnügyi meséi című kötetben (Textúra, 1991), címe: A Hold volt a hibás.

(Megjegyzés: Számos könyvnek más volt az angol címe a papírfedeles és kemény kötéses, illetve az angol és amerikai kiadásban.)

Kis pap esernyővel - Brown atya

2012-01-31T22:02:00.016+01:00

1911-ben besétált a világirodalomba egy kedves kis pap, Brown atya. Ártalmatlan, komikusan nagy fejű, apró termetű, kerekded arcú, kopottasan öltözködő vidéki tiszteletes a távoli Essexből. A Szent Mungo papja, aki egy kis manóra hasonlít, ahogyan szorgos kis lépteivel, szinte gurulva megérkezik az egyes bűntények színhelyére, s pillanatok alatt átlátva az eseteket, segít megtalálni a bűnöst, legyen az akár gyilkos, akár tolvaj. Fekete, kopott kalapjában olyan, mint egy pici, sétáló gomba, kezében a legalkalmatlanabb pillanatokban is ócska esernyőt szorongat, a szava halk, az arca gyermekien bizakodó, a szeme szégyellősen hunyorog: ám ő maga mindent tud az emberi lélekről, hitében mindig biztos, csak önmagában bizonytalan, s minden ügyet olyan alázattal, bölcsességgel és ötletességgel old meg, hogy nagyon hamar egyik kedvenc hőse lehet a detektívtörténetek kedvelőinek ugyanúgy, mint annak, aki csak szépszavú irodalmi elbeszélést szeretne olvasni.

Brown atyát 1911-ben G. K. Chesterton találta ki, az 1874 és 1936 között élt neves angol író, konzervatív filozófus, jó költő, vitriolos nyelvű újságíró, közkedvelt színdarabszerző, kérlelhetetlen kritikus és - elszánt keresztény. Magyarországon manapság talán Az ember, aki csütörtök volt (The Man Who Was Thursday, 1908) című abszurd példázatregényéről ismert a legjobban, amelyet egy teljes félreértésnek köszönhetően legújabb kiadásban A krimi gyöngyszemei című sorozatban vehetsz kézbe... A II. világháború előtt még számos Chesterton-könyv forgott közkézen magyarul: elmélkedések, karcolatok, érzelmes nagyregény... Ami azonban biztosan világirodalmi rangú rengeteg írása közül, az a Csütörtök mellett 51 Brown atya-története, amelyek öt kötetben láttak napvilágot 1911 és 1935 között,s amelyek tényleg krimik - de sokkal többek is annál.

Brown atya személyét Chesterton állítólag valóságos személyről mintázta. Ezt nehéz elhinni, hiszen Brown atya alakja annyira szimbolikus és reális, anekdotikus és filozófiai értelmű egyszerre, hogy nehezen hinném, létezhet ilyen ember. Ha meg Chesterton ismert egy (vagy több) papot - az nem lephet meg, hiszen a huszadik század elején kereső ortodox katolikusként alkotta újra írói és gondolkodói önmagát, s 1922-ben át is tért a római katolikus vallásra... Az azonban, hogy Brown atya katolikus pap egy anglikán országban, nemcsak Chesterton szellemi fejlődése, hanem a karakter megalkotása szempontjából is jelentős: Brown atya a kisebbséghez tartozik foglalkozása, vallása, jelentéktelen neve, szerény egyénisége, de persze nyomozói képeségei alapján is. Mindig egy kicsit kívülálló, mindig egy kicsit más: talán ezért tudja elképzelni, felfedezni, néha megérteni, de mindig elutasítani a bűnöket.

Chesterton nem szégyellte, hogy detektívtörténeteket ír. 1928-ban ő lett az angol The Detection Club első elnöke, s már 1901-es The Defendant című esszékönyvében is szerepeltetett egy tanulmányt A Defence of Detective Stories (A detektívtörténet védelmében) címmel. Ebben leszögezi, "Nem igaz... hogy a köznép jobban kedveli a rossz irodalmat a jónál, s azért fogadja el a detektívtörténeteket, mert ez rossz irodalom. A művészi finomság hiányától még nem lesz egy könyv népszerű.." Szerinte a detektívregény és -novella attól újszerű, modern és sokat ígérő műfaj, mert benne "kifejeződik a modern élet költészetének érzékelése" - így a krimiirodalom lehet akár a legújabb kor Íliásza is. Szerinte épp ezért "a jó detektívregény-szerző nem szerepeltet a cselekményben óriási, de láthatatlan titkos társaságot, ... nem rontja el a klasszikus gyilkosság vagy betörés meghitt vonalát azzal, hogy benyálazza a nemzetközi diplomácia piszkos és ragadós fondorlataival". Vagyis számára az igazi krimi nem lehet kalandos, ponyvaszerű, akcióregény: stílusosnak, költőinek és általános érvényűnek, frissként is klasszikusnak kell lennie. (1)

A Brown atya-novellák épp ilyenek. A stílusuk elragadó, mégis kellemes, nem irodalmias. A szavaknak, soroknak lírai ritmusuk van ("A hold kék, reflektorfényszerű csóvája kísérteties glóriát font a sűrű, bozontos haj köré, amely az apró borkereskedő, Eckstein feje tetején meredt az égnek, s kirajzolta egy magasabb és sötétebb figura körvonalait is, sasorrát, és furcsa, régimódi, felfelé szélesedő fekete cilinderét, melytől az alak különösen bizarrnak hatott, mint egy árnyjátékfigura."), ám az átlagos krimifaló ettől még nyugodtan koncentrálhat a nyelv helyett a szövegre, a novellák történetére. Háromnegyedükben fortélyos gyilkossági ügyekről, a többiben körmönfont lopásokról van szó. A társadalmi kör, amelyben játszódnak, széles: francia arisztokratáktól, angol főnemesektől amerikai milliomosokon, angol tudósokon, jótékony hölgyeken át kis hivatalnokokig, eladólányokig és vidéki fogadók lakóiig széles a skálája a főszereplőknek és az elkövetőknek. Sokszor visszatérő különös szereplő Flambeau, a zseniális mestertolvaj, akit Brown atyának csak harmadik ízben sikerül jó útra térítenie, ám innentől mint magánnyomozó, s mint megtért ember, az atya egyik legfőbb támasza lesz, s sorsával is bizonyítja, hogy nincs reménytelen helyzet, ha az ember belül ember marad.

Ez Brown atya életfilozófiája, aki a bűnösöket nemcsak meg akarja találni, de megérteni és megmenteni is meg szeretné őket. (Innentől titokleleplezések jöhetnek!) Az Isten kalapácsa zseniálisan csavart történetében (amely a nálunk legismertebb Brown atya-történet, mivel különböző címeken 12 ízben jelent meg magyarul) az atya nemcsak a bűnös személyére jön rá, de először megmenti őt az öngyilkosságtól, majd minden kényszer nélkül és minden "térítő" beszéd nélkül ráveszi, hogy adja fel magát a rendőröknek. Bár bűne el nem törölhető, a lelke megmenekül. Ez a felfogás - úgy vélem - nem katolikus, vagy nem hívő ember számára is érdekes lehet: jó kérdés az, kisebbíti-e a bűnt a vállalása. Talán a személyiség, az elkövető jövője szempontjából igen, még ha a büntetésen nem is feltétlenül változtat. Épp ezért viszont a megátalkodott gonosztevők, a manipulatív, méltatlanul gyűlölködő, vagy haszonszerzés miatt ölők nem számíthatnak teljes megértésre a novellákban: az Apolló szeme szélhámosára Brown atya nem azért haragszik, mert játékaival és látszólagos fanatikus hitével pénzt próbált kicsalni másoktól, hanem mert visszaélt egy vak és szerelmes nő ostoba gyanútlanságával. (Finomsága ellenére ez a korai sztori az egyik legmocskosabb Brown atya-novella két haszonleső keselyűvel, akik egymás terveit húzzák keresztül mohóságukban...)

Az atyának azonban mélységes morális tartása mellett számos más jellemző tulajdonsága is van. Igyekszik emberséges lenni mindenkivel szemben, így sosem befolyásolják előítéletek. Ő az, aki megnézi a szolgákat és a pincéreket is, ha étkezik valahol, aki jól ismeri egy skót parasztember vagy egy különc költő észjárását is, s aki egy balettjáték közepén is képes olyan apróságokra figyelni, amelyek felismertetik vele a tolvajt. Bár képes mindenkiről elképzelni a legrosszabbat, mindig jót feltételez. "Ember vagyok, ezért minden ördög ott lapul a szívemben" - vallja, így sokkal elfogadóbban viszonyulhat mások hibáihoz, mint bárki. Hisz abban, hogy minden bűnt egyenlő mércével kell mérni, így például az Isten nyila vagy A bíró tükre című novellákban váratlan haraggal rója meg azokat, akik mindaddig megkegyelmeznének a gyilkosnak, amíg azt feltételezik róla, hogy ismerős és gazdag, vagy hogy tettének elfogadható oka volt, ám megtudva valódi kilétét már odadobnák a kutyáknak... Sosem retten vissza a misztikustól, mert jó ismerőse, s a babonásan zavaros természetfelettitől sem, mert pontosan tudja, hogy nem létezik.

Kedves humor is jellemzi: a Brown atya botránya például különösen kacagtató történet, hisz benne a kis papot azzal gyanúsítják, hogy segítséget nyújtott egy férjes asszonynak, hogy megszökjön a szeretőjével. Mire kiderül, hogy az egész nagyhangú, egy újságíró befolyásolta társaságból egyedül a lenézett atya volt az egyedüli, aki (a félistenien szép, ezért a csábítónak nézett) férjet támogatta (aki egyszerűen hazavitte a saját feleségét), már áll a botrány - Chestertonnak pedig még van egy kis ideje, hogy eltöprengjen a média és a reklám modern lehetőségein is, cseppet sem unalmasan.

Egyáltalán, bár a legtöbb könyv azt állítja, hogy a Brown atya-történetekben Chesterton szócsőnek használva a kis papot, egyfajta konzervatív-katolikus filozófiát varrt a nyakunkba, én ennél sokkal elfogadhatóbbnak, általánosabb érvényűnek érzem a novellákat. A gondolkodtató részletek sosem unalmasak, sosem tartják vissza a történet menetét, legfeljebb a feszültséget fokozzák, Brown atya pedig - ellentétben az esszéíró Chestertonnal - sosem téved, ma, 100 év után is ugyanolyan bölcs! Ez - azt hiszem - óriási írói teljesítmény bármilyen műfajban.

Természetesen a novellák a bölcselet mellett izgalmas krimik is. Hogyan ölhet a lift? Mit jelezhet a kutya szimata? Nőhet-e szárnya egy tőrnek? Hihetünk-e a hindu átkokban? Létezik-e varázskönyv, amely eltünteti kinyitóját? Chesterton egyszerre alkalmaz modern, egyedi ötleteket és újít meg régieket. Éppúgy szerepeltet levélből kivágott, egy álöngyilkos búcsúlevelének felhasznált papírdarabot, mint dupla álszakállt nyomravezető jelként; éppúgy ír színpadi gyilkosságról, mint álkísértetről. Brown atya számára éppen olyan sokat jelenthet, ha valaki túl gyorsan áll fel egy asztaltól, mint ha túl hangosan húz be egy reteszt. Egyébként nyomozóként Brown atya titka (ahogyan az azonos című novellából kiderül) az, hogy tökéletesen ugyanolyanná tud válni, mint egy elkövető: "... én magam voltam a gyilkos... Én magam öltem meg őket egytől egyig.... addig-addig gondolkodtam, hogyan juthat el valaki idáig, amíg rá kellett ébrednem: magam is ilyen vagyok, épp csak a végső tett elkövetésére nem tudom rászánni magam." Furcsamód ezzel Brown atya egyik őse lesz a szigorúan anglikán, aggályos angol vénkisasszonynak, Miss Marple-nek, aki ugyan nem egyszer leszögezi, hogy természetesen képtelen lenne a gyilkosságra, ugyanakkor szintén beleképzelve magát a gyilkos helyébe, gondolkodásmódjába, érzései közé, deríti fel a történéseket (például kiválóan látszik ez a Nemezis című könyvben, vagy - nem halállal kapcsolatban - a Fura tréfa című novellában). Miss Marple-höz hasonlóan, aki sokszor látszólag szétesően beszél, naivnak, pletykás, együgyű vénkisasszonynak látszik, Brown atyát is sokszor félreértik: nem képesek felfogni, amikor az emberi gonoszság titkait veszélyesebbnek tartja mindenféle babonásan hitt transzcendensnél, átesnek rajta, amikor épp bűnjelet talál, átnéznek rajta, amikor épp megmondaná, ki a gyilkos, s amikor véletlenül gyémántokat talál a kertben, senki sem sejti, hogy előzőleg éppen ő szerezte vissza őket a tolvajtól. Ám a későbbi novellákban már "szakértői" megbecsülést szerez, hisz mindig mindenkinél tisztábban látja az emberi természetet. Ahogyan Miss Marple-t St. Mary Mead belső ügyei igazítják majd el, Brown atyának is sokat segít, amit kispap korában, Hartlepoolban tapasztalt...

Egyszóval: örökre emlékezetes, bölcs, kedves alak rafinált, izgalmas, sokféle detektívkalandját olvashatja el az, aki megpróbálkozik egy Brown-atya kötettel. Jelenleg az Új Ember kiadó jelenteti meg avatott, új fordításban a sorozatot, de az antikváriumokban számos korábbi kiadás is beszerezhető. Bár a novellák nyomán számos film is készült, én még nem találtam meg a kedvenc Brown atyámat - az még mindig a könyveké. Kicsi, szerény, okos, "kissé suta lépteivel egyre járja a maga útját, kezében elnyűhetetlen esernyőjével, s amerre csak elhalad, szeretettel figyeli az emberek többségét, a világot elfogadja olyannak, amilyen, útitársaként, de soha nem bírájaként."

Ajánló:
G. K. Chesterton Brown atya történetei

(1) A Chesterton-idézetek Keszthelyi Tibor A detektívtörténet anatómiája és Josef Skovercky Egy detektívregény-olvasó ötletei című könyvéből származnak.
(2) A könyvborítókat, amelyek zseniálisak, Riedl Katalin tervezte. A bejegyzés három másik Brown atya képe innen való: az első, a második, a harmadik.

Raymond Chandler regényei és novellái magyarul

2012-01-30T15:36:00.008+01:00

Már nagyon hiányzott a blog bibliográfiái közül Raymond Chandler munkássága. Jelenleg az Európa kiadó elegáns sorozatában látnak napvilágot a novelláskötetek, miután a regények már megjelentek.
A hét és fél regényt, illetve a novellákat fordítójuk és címük alapján vettem fel ebbe a listába. Az angol cím utáni szám az eredeti megírás, a fordító neve után zárójelben közölt évszám a az adott magyar fordítás kiadásának éve. A kriminovellákat Chandler több esetben is átírta: ez főképpen abban nyilvánult meg, hogy a novella nyomozója nevet változtatott. Így a novellalistában megadtam azt is, ki volt az eredeti és az átírt főhős, illetve hogy a magyar kiadás melyik nevet használta. Különösen érdekes, ha a novella később valamelyik Marlowe-regény alapja lett, ezt is jelöltem. Szerepel néhány nem bűnügyi novella is, ezeknél a nem krimi felirat olvasható.

Regények
1. The Big Sleep, 1939
Örök álom (Lengyel Péter, csak a cím változott, 2008)
Hosszú álom (Lengyel Péter, 1967, 1977, 1991, 2001)
2. Farewell, My Lovely, 1940
Kedvesem, Isten veled! (Bart István, 2010)
Isten veled, kedvesem! (Juhász Viktor, 2001)
Kedvesem, Isten veled! (Molnár Miklós, 1971, 1991)
3. The High Window, 1942
Az emeleti ablak (Tandori Dezső, 2009)
A magas ablak (Gy. Szentkláray Olga, 1969, 2001)
4. The Lady in the Lake, 1943
Asszony a tóban (Gy. Horváth László, 2008)
Asszony a tóban (Gy. Szentkláray Olga, 1966, 1988, 1997, 2002)
5. The Little Sister, 1949
A hugica (Bart István, 2010)
A kicsi nővér (Szántai Zsolt, 2002)
A kicsi nővér (Feleki Kovács Klára, 1968)
6. The Long Goodbye, 1953
Hosszú búcsú (Sóvágó Katalin, 2009)
Elkéstél, Terry! (Papp Zoltán, 1972, 1973, 1991, 1996, 2002)
7. Playback, 1958
Visszajátszás (Gy. Horváth László, 2009)
Visszajátszás (Szántai Zsolt, 2003)
Visszajátszás (Szentgyörgyi József, 1987)
8. Poodle Springs, 1959 (félbemaradt négy fejezet után, Robert B. Parker befejezésével)
Philip Marlowe a nevem (Szentgyörgyi József, 1991)

Novellák
1. Blackmailers Don't Shoot (1933, Mallory)
A zsarolók nem szoktak lőni (Bart István, 2010)
2. Smart-Aleck Kill (1934, Mallory, majd John Dalmas, magyarul Dalmas)
Az okoskodó gyilkos (Bart István, 1974, 2010)
3. Finger Man (1934, névtelen, majd Marlowe, magyarul Marlowe)
A tanú (Bart István, 2010)
A fecsegő férfi (Szentgyörgyi József, 1987)
Koronatanú (Lengyel Péter, 1967, 2003)
4. Killer in the Rain (1935, névtelen, de valószínűleg Dalmas)
5. Nevada Gas (1935, Johnny DeRuse)
Nevada-gáz (Bart István, 1974, 1989, 2010)
6. Spanish Blood (1935, Sam Delaguerra)
Spanyol vér (Bart István, 2010)
Spanyol vér (Végh György, 1972)
7. Guns at Cyrano's (1936, Ted Malvern, majd Ted Carmady, magyarul Carmady)
Lövések a mulatóban (Bart István, 2011)
8. The Man Who Liked Dogs (1936, Ted Carmady; felhasználva a 2. könyvben)
9. Noon Street Nemesis / Pick Up on Noon Street (1936, Pete Agstich, magyarul Anglich)
Egy lány a Noon Streeten (Bart István, 1974, 1980, 1989, 2010)
10. Goldfish (1936, Ted Carmady, majd Marlowe, magyarul Marlowe)
Az aranyhalak (Bart István, 2011)
11. The Curtain (1936, Ted Carmady; felhasználva az 1. és 6. könyvben)
12. Try the Girl (1937, Ted Carmady; felhasználva a 2. könyvben)
13. Mandarin's Jade (1937, John Dalmas, felhasználva a 2. könyvben)
A kínai nyaklánc (Juhász Viktor, 2003)
14. Red Wind (1938, John Dalmas, majd Marlowe, magyarul Dalmas, majd 2010-től Marlowe)
Frontátvonulás (Lengyel Péter, 2010)
Vörös szél (Fazekas István (2003)
Frontátvonulás (Lengyel Péter, 1989)
Frontáttörés (Lengyel Péter, 1966)
15. The King in Yellow (1938, Steve Grayce)
A sárga király (Bart István, 2011)
A király sárgában (Fehér Katalin, 1987)
16. Bay City Blues (1938, John Dalmas, felhasználva a 3., 4., 5. könyvben)
Bűn és bánat (Sóvágó Katalin, 2003)
17. The Lady in the Lake (1939, John Dalmas, felhasználva a 3., 4. könyvben)
Asszony a tóban (Szántai Zsolt, 2003)
18. Pearls Are a Nuisance (1939, Walter Gage)
A gyöngy bajjal jár (Borbás Mária, 1974, 1989, 2010)
19. Trouble is My Business (1939, John Dalmas, majd Marlowe, magyarul Marlowe)
Nekem a balhé a specialitásom (Bart István, 2011)
Veszélyes szakma (Vándor Judit, 2003)
20. I'll Be Waiting (1939, Tony Reseck)
Várni foglak (Bart István, 2011)
Várni fogok (Szántó Péter, 1981)
21. The Bronze Door (1939, nem krimi)
A bronzkapu (Bart István, 2011)
22. No Crime in the Mountains (1941, John Evans, felhasználva a 4. könyvben)
23. Professor Bingo's Snuff (1951, nem krimi)
Bingo professzor tubákja (Bart István, 2011)
24. Marlowe Takes on the Syndicate / The Wrong Pigeon / The Pencil / Philip Marlowe's Last Case (1959, Marlowe)
A ceruza (Bart István, 2011)
A ceruza (Lehőcz Rudolf-Lehőcz Kornél, 2004)
A ceruza (Vándor Judit, 2003)
25. English Summer (1976, nem krimi)
Egy angliai nyár (Bart István, 2011)

A 25 novellából magyarul olvasható 20. Az Európa kiadásában 17. Az Európának még 8 novellát lenne lehetősége kiadni, ez további két kötetet jelenthet. Nagyon remélem, hogy sikerül, s ezzel egy formátumban, egy szerkesztésben megjelenik egy teljes Chandler-sorozat!

Joanne Harris regényei magyarul

2012-01-28T20:07:00.004+01:00

Az írónőnek mindeddig 13 regénye jelent meg. Idén várható a 14.
Magyarul valamennyi regényét kiadják (jelenleg a 12.-nél tartunk), kivéve a legelsőt, mert erről maga Harris állítja: olyan gyenge, hogy nem szeretné újra könyvárusi forgalomban látni. (Bár korábban az Aludj, kislányt is felejtésre akarta ítélni, így lehet, hogy ha lesz új kiadása első művének, akkor azt is elolvashatjuk majd magyarul.)
Megjelent még két látványszakácskönyve Fran Warde-dal együtt, ezeket is kiadták nálunk. Honlapja szerint ezen kívül az írónőnek csak egyes novellái jelentek meg különböző antológiákban, ám közülük nem egyet belefoglalt a Bársony és keserű mandulába.

1. The Evil Seed (1989)
2. Sleep, Pale Sister (1993) Aludj, kislány (2009)
3. Chocolat (1999) Csokoládé (2001, 2002, 2003, 2004, 2005, 2006, 2007, 2009, 2010)
4. Blackberry Wine (2000) Szederbor (2002, 2003, 2004, 2005, 2006, 2010)
5. Five Quarters of the Orange (2001) Ötnegyed narancs (2003, 2004, 2010)
6. Coastliners (2002) Partvidékiek (2004)
7. Holy Fools (2003) Szent bolondok (2005)
8. Jigs and Reels (2004) Bársony és keserű mandula (2008)
9. Gentlemen and Players (2005) Urak és játékosok (2006)
10. Runemarks (2007) Rúnajelek (2008)
11. The Lollipop Shoes (2007) Csokoládécipő (2007)
12. Blueeyedboy (2010) Kékszeműfiú (2010)
13. Runelight (2011)
14. Peaches for Monsieur Le Curé (2012, előkészületben)

The French Kitchen (2002) A francia konyha (látványszakácskönyv, 2004)
The French Market (2005) A francia piac (látványszakácskönyv, 2005)

E. D. Biggers Charlie Chan könyvei

2012-01-27T22:24:00.003+01:00

Earl Derr Biggers számos regényt írt, leghíresebb mégis alázatos, kedves és zseniális honolului nyomozófigurája, Charlie Chan lett. A kis kínai-amerikai detektív hat eredeti regényben szerepel, s bár mozi- és tévéfilmen rengeteg egyéb kalanddal is megajándékozták, még mindig ezek az igazi Charlie Chan-krimik.

Charlie Chan sorozat

The House Without a Key, 1925, Charlie Chan színre lép, Fapasdoskönyv, Bp., 2011, Fortuna, Kék Könyvek, Bp., 1990, Ház, amelynek nincsen kulcsa, Palladis, Pengős, Bp., 1930
The Chinese Parrot, 1926, Charlie Chan esete a kínai papagájjal, Fapadoskönyv, Bp., 2010, Fortuna, Kék Könyvek, Bp., 1990, A kínai papagáj, Kolonel, Bp., 1990, Palladis, Pengős, Bp., 1930, 1933
Behind That Curtain, 1928, Charlie Chan zavarba jön, Fortuna, Kék Könyvek, Bp., 1989, Charlie Chan és az eltűnt nők, Pest Megyei Hírlap, Bp., Nosztalgia újságregények, ? (modern), Amit a függöny eltakar, Palladis, Pengős, Bp., 1932
The Black Camel, 1929, Charlie Chan találkozása a fekete tevével, Fortuna, Kék Könyvek, Bp., 1989, A fekete teve, Palladis, Pengős, Bp., 193?
Charlie Chan Carries On, 1930, Charlie Chan mosolyog, Palladis, Palladis Regénytár, 1943
Keeper of the Keys, 1932, A sárga detektív, Rakéta, 1992, Szépirodalmi, Kentaur, Bp., 1990, Athenaeum, Az Athenaeum detektív- és kalandor regényei, Bp., 1933

Nem Charlie Chan könyvek (hat ilyet írt)

Love Insurance, 1914, Különös biztosítás, Nova, A Nova kalandos regényei, Bp., 1935
The Agony Column, 1916, Hazudj, csak szeress, Nesztor, Heléna könyvek, Bp., 1991, Szerelmes hazugság, Singer-Wolfner, Milliók könyve, Bp., 1936
Fifty Candles, 1926, Chang See szerelme, Singer-Wolfner, Milliók könyve, Bp., 1936
??, A gyilkos én vagyok!, Tolnai, Tolnai regénytára, Bp., 1929 (Egyelőre nem tudom, nem valamelyik Charlie Chan-e, a listáról ezt az egy könyvet még nem ismerem!)

Ami bosszant: bár Biggerst szép színes borítókkal újra és újra kiadjuk, a modern kiadók nem hajlandók újrafordítani. Az első és a harmadik regény 3 vagy a második 5 kiadásának teljesen azonos a szövege, immáron kb. 80 éve... Pedig a Palladis hajlamos volt a könyvek rövidítésére... Sajnos a Fapadoskönyv új fordításra nem vállakozik: bár ízléses, szép borítókkal, de egyszerűen a régi köteteket adják elénk. (Kíváncsi vagyok a fordítási jogdíj kérdésére, ami már a rendszerváltó Kék Könyvek sorozat szerkesztőit sem érdekelte, amikor minden kötetet átkeresztelve egyszerűen lenyúlták a Palladisos fordításokat...)

P. D. James detektívregényei magyarul

2012-01-25T21:50:00.000+01:00

P(hyllis) D(orothy) James a modern detektívirodalom egyik legegyénibb hangú szerzőnője. A mai napig 19 regényt írt, a legtöbbet, 14-et Adam Dalgliesh, a zseniális, művészlelkű költő és elhívatott detektív főszereplésével. Két könyvben Cordelia Grey is szerepet kap, aki fiatal, öntudatos és merész magánnyomozónő. P. D. James három "nyomozótlan" krimit is írt, ezek közül a legújabb, s egyben utolsó eddigi regénye Jane Austen Büszkeség és balítéletéhez kapcsolódik, a címe Death Comes to Pemberley.

Adam Dalgliesh regények
Cover Her Face, 1962, Takard el arcát!, Bp., Európa, Fekete Könyvek, 1983
Unnatural Causes, 1967, A hulla csónakon érkezett, Bp., Európa, Fekete Könyvek, 1986
Shroud for a Nightingale, 1971, Már megint egy csalogány, Bp., Európa, Fekete Könyvek, 1980
Death of an Expert Witness, 1977, Fehérköpenyes halál, Bp., Európa, Fekete Könyvek, 1985
Original Sin, 1994, Eredendő bűn, Bp., Európa, 2000
A Certain Justice, 1997, Győz az igazság?, Bp., Európa, 1999
A tizennégy regényből megjelent hat, az 1., 3., 4., 6. 9. és a 10.

Cordelia Grey regények
An Unsuitable Job for a Woman, 1972, Nem nőnek való, Bp., Európa, Fekete Könyvek, 1981
The Skull Beneath the Skin, 1982, Szörnyűségek szép szigete, Bp., Európa, Fekete Könyvek, 1988
Mindkét regény megjelent magyarul.

Novellák (egyelőre nem tudom az angol címüket)
Allie néni légyfogó papírja, Rakéta, 1987
A fagyöngyös gyilkosság: Bűntény karácsonyra, In: A fagyöngyös gyilkosság, Bp., Geopen, 2007

Gyerekkönyvek - Egyiptomi gyűjtemény 6./2.

2012-01-21T23:15:00.036+01:00

Gyerekeknek, kamaszoknak szánt ismeretterjesztő könyvek és képes albumok
A lista második része: az Egyiptom sok-sok matricávaltól a Tuti, hogy jó az egyiptomi múmiáknak?-ig

A gyerekkönyvek gyűjteményének ábécérendes elejét lásd a Gyerekkönyvek - Egyiptomi gyűjtemény 6./1. című bejegyzésben.

Link az Egyiptomi gyűjtemény főoldalára.

Megjegyzés: A többi Egyiptommal foglalkozó bibliográfiámtól eltérően, ahol az antiegyiptológiai butaságokat eleve nem vettem fel a listára, itt válogatás nélkül minden gyerekkönyvről találsz említést. Ennek az az oka, hogy gyerekeknek írni nagy felelősség, ezért minden gyerekkönyv tartalmaz hasznos alapinformációkat, ránézésre meg végképp lehetetlen eldönteni, hogy a beltartalom megéri e a vásárlást. Hogy mégis el lehessen dönteni, mennyire kiváló könyvről van szó, öt besorolást alkalmaztam a bemutatások végén: feltétlenül ajánlott - nagyon ajánlott - ajánlott - kevéssé ajánlott - nagyon kevéssé ajánlott.

Egyiptom sok-sok matricával
Fantasztikus matricásfüzet, Bp., Napraforgó, 2009
Aki ismeri a Napraforgó kiadó Keresd meg Egyiptom kincseit! című képes játékoskönyvét, az tudja, miért kerülhetett fel a listára egy a ma divatos matricaragasztgatós füzetek közül. Miért ne választhatnánk ragasztani vágyó gyerekünknek csillogó hercegnők, az erdő állatai vagy éppen a Grimm-mesék hatoldalassá butított képeskönyve helyett olyan matricásfüzetet, ami elkészítve örök emlék és remekül használható, hiteles történelmi képeskönyv lesz? Az Egyiptom sok-sok matricával az említett játékoskönyv legszebb nyolc ábráját tartalmazza kinagyítva, s természetesen megtisztítva minden zavaró elemtől: ellátogathatunk a piacra, a templomi iskolába, a fáraó tróntermébe, a mumifikálók műhelyébe és Tutanhamon sírjába, részt vehetünk egy temetési meneten és egy Opet-ünnepen, végül tetten érhetjük a sírrablókat. Ha a középső lapokról beragasztjuk az összes matricát a megfelelő helyre (kicsit nehéz, nekem legalábbis nem ment, csak egy óra alatt!), összeállnak a részletes, nagy színes panorámaképek. Bár az erős színezésű számítógépes ábráknak megvannak a maguk hibái (s van egy pár probléma a felnőtt írnok gyerektincsével vagy a néző kedvéért megfordított Anubisz-szoborral Tutanhamon sírjában), alapvetően pontos és élvezetes rekonstrukciós rajzok gyűjteményék kapjuk. Megéri ragasztani! Nagyon ajánlott.

Egyiptomiak
Legendás népek, Jósa Judit, Kisújszállás, Tengerszem-Pannon-Literatúra, 2005
Érdekességeket és gyönyörű rajzokat ígér a nagyalakú képeskönyv ajánlószövege, s valóban, a 48 oldalas mű gazdagon illusztrált és sok apró részletet tartalmaz. Fikciója, hogy Fürkész, a zavarba ejtően két bal lábbal megrajzolt időutazó elvezet minket az ókori országba, ugyan kissé erőltetett, de a tényanyag megbízható és színes. A margókon rengeteg kiegészítő anyagot találhatunk: játékokat, forrásszövegeket, kérdéseket, Hitted volna, hogy… címmel az ókort a mához kötő információkat, valamint szerepel még egy társasjáték, számos modern irodalmi, zenei, festészeti hivatkozás, s kétoldalnyi záró fejtörő is. Ami nagyon problémás, a könyv oktató-mesélő stílusa: a szerző kiválóan tud magyarázni (példa rá a Teltek, múltak a napok című, családról, öltözködésről szóló objektív szöveg), de amikor a narrátor Fürkész társalog az olvasót jelképező figurával, akit odaidőutaztatott egy óegyiptomi jelenetbe, közben azonban kiszól (ő? a szerző?) az olvasóhoz is egy feladványkérdéssel, majd visszalép a szituációba, s egy ottani szereplővel kezd beszélgetésbe, akkor – hiába a színes szedés – végképp összezavarodik a szöveg (pl. a fáraóról szóló részben). Ha kissé kevésbé didaktikus lenne a mese, még jobb lenne a könyv. Nem is beszélve a sajnos lap aljára-tetejére szorult rajzokról, amelyek tényleg pompások, de mindenki krumpliorrú és szegletes rajtuk… Kevéssé ajánlott.

Egyiptomi élet
Régmúlt civilizációk, John Guy, Bp., Egmont-Hungary, 2000
A kézbeillő füzetkönyvsorozat célja bemutatni egy-egy nagy civilizációt rengeteg fénykép, ábra és magyarázat segítségével. 32 színes oldalon olvashatunk gazdagokról és szegényekről, ételekről és italokról, divatról, művészetről, gyógyításról, szerelemről, nőkről, háborúkról, bűnözésről, közlekedésről, tudományról és vallásról az ókori Egyiptomban. Színes fényképek, rajzok, ábrák és néhány rekonstrukciós rajz kíséri a rövid magyarázatokat, sok közülük ritka a nálunk kiadott könyvekben. A probléma nem is ezzel van, hanem a szöveggel. Bár izgalmas a kritikus, elgondolkodtatónak szánt, szubjektív hang, amellyel az egyes eseményeket és történéseket értékeli a szerző, töprengései többször téves tényeken alapulnak. Talán elhamarkodott azt állítani, hogy az egyiptomiak mezőgazdasági módszerei primitívek voltak (mikor? és mihez képest?), s furcsa világlátásra utal, amikor a szerző azt írja: „nem szerveztek olyan széles tömegeket megmozgató eseményeket, mint amilyen a színház volt a görögöknél” – hiszen a színház a görögöknek ugyanúgy a vallással összefüggő kultikus esemény lehetett, mint amikor mondjuk egy újbirodalmi család megnézte Ozirisz misztériumát, vagy kiment a folyópartra ünnepelni, hogy tanúja legyen az Opet-ünnepi bárkák elhajózásának. Azt sem igen értem, hogy azért, mert az egyiptomiak sok épületet sziklából faragtak ki, miért kell ezeket a művészet, és nem az építészet körébe utalni… De nem vitatkozom. Ám az már nem vitatható, hanem tévedés, hogy az egyiptomiak sipkát hordtak, hogy a Ramszesz-templomhoz hasonló méretű műalkotásokkal soha senki nem kísérletezett az ókori világban, hogy II. Ramszesz egoista volt, vagy hogy Nefertiti saját jogán uralkodott férjével Egyiptomban (Hatsepszutot viszont meg sem említi a szöveg…). Amikor pedig a könyv azt írja, a nagy Szfinx „célja máig rejtély”, hogy a fáraók sírját tényleg átok védte, és hogy a cigányok Egyiptomból származhattak, mert több „cigány szokás, például a lóverseny (!), a közös éneklés és tánc” ott is dívik, akkor átlép egy határt, ami elválasztja az ismeretterjesztést a butaságtól. Kevéssé ajánlott.

Érdekességek az ókori Egyiptom világából
Hatvan, Puedlo, 2007
A magyar könyvkiadás elképesztően szép könyveket képes kitermelni úgy, hogy sem szakirodalmi alapjuk, sem szerkesztőjük, sem szerzőjük nincs. Ez is ilyen: egy nagyalakú, impozáns képeskönyv hatalmas, részletes, modern ábrákkal, amelyiknek már a címlapján két elírás található… A szöveg olyan, mintha egy elsős középiskolás ollózta volna össze egy kissé sikerületlen referátumához. („Az ókori Egyiptom történetét három részre oszthatjuk.” A kézművesek „ha ügyesek voltak, munkájukért jó fizetséget kaptak”, A rabszolgák viszont „fizetség helyett leginkább csak verést kaptak”. A piramisban az ennek „oldalát alkotó kőtömböket úgy rakták egymásra, hogy mindegyik 6 cm-el (!) beljebb lóg az alatta levőnél.” – Csoda, hogy nem esik be…) Sajnos a szöveget helyesírási hibák is tarkítják (delta vidék, óbirodalom, Fáraó, árú, Kleopatra, gyolcsszallag), stilisztikai hiba is akad (pl. Az egyiptomiakat haláluk után is érdekes „élet várta”. – Ide minek idézőjel?), az egyiptomi szavakkal pedig végképp nem sikerült dűlőre jutni: van Ahetaton és Akhetaten, Ehnaton és Ekhnaton, Ozírisz és Ozirisz, Anubisz és Anúbisz, Dzsoszer és Dzsószer, Horusz és Hórusz. A képanyag igen impozáns, habár kissé merevek, aránytalanok az innen-onnan kopírozott figurák: de tartok tőle, érdemesebb azokat a könyveket forgatni, melyek ábrázolásairól a rajzoló is másolt, mivel ott megbízhatóbb a szöveg. Nagyon kevéssé ajánlott.

Így éltek az ókori egyiptomiak
Pillantás a múltba, Neil Morris, Bp., Tessloff és Babilon, 2005
A nagyalakú, rengeteg gyönyörű rajzzal illusztrált könyv egyetlen hibája, hogy még egy példánnyal se találkoztam, ami szoros kötése miatt hagyta volna magát kényelmesen kinyitni. Pedig nagyon érdemes a teljes oldalpárokat alaposan is szemügyre venni, hisz hatalmas festmények, rengeteg apró kép és részletes rajz, sírfestmények és régészeti leletek másolatai, életképek, metszetrajzok és panorámaképek díszítik a könyv 46 színes odalát. Talán a legnagyobb élmény a vízilóvadászatot, az iskolát és az ünneplést ábrázoló festmény, de érdekesek a ritkán ábrázolt szövést, konyhai munkákat vagy épp sártéglakészítést bemutató rajzok is. A meglepetés pedig a 4 átlátszó fóliával csak még izgalmasabbá válik: A piramis című francia gyerekkönyvhöz hasonlóan az áthajtható fóliák itt is átértelmezik, átváltoztatják az adott oldalpárok képeit: bekukucskálhatunk egy múmiakoporsóba, egy templomba, Tutanhamon sírkamrájába és egy egyiptomi házba. A szöveg mértéktartó, érdekes, adatgazdag és megbízható. A könyv képi világa megnyugtató, kíváncsivá tevő, a szöveg pedig segít abban, hogy az olvasók felnőve térképeket, alaprajzokat, időszalagokat használjanak, vagy épp könnyebben értelmezzék a nekik idegen múzeumi tárgyakat. Élményszerű, élvezetes képeskönyv. Nagyon ajánlott.

Játssz az egyiptomiakkal!
Bp., Alexandra, 2009, 2010
Kedves, nagyalakú, 32 oldalas színes füzet, amelyben egy utazásra, nyaralásra való fejtörőt találhatnak a vállalkozó kedvű kisiskolások. Keresd a különbséget! és kakukktojás-kereső feladatok, számolásos és rajzolós feladványok, logikai fejtörők, összekötős játékok és útkeresők váltják egymást, s bár a régész-skorpió-múmia vonal is megjelenik, az óegyiptomiakat ábrázoló rajzok kedvesek és hitelesek. Jó szórakozás! Ajánlott.

Kalandos Egyiptom
Richard Platt, Bp., Egmont-Hungary, 2005
Az amerikai kötet a mesekönyvet és az ismeretterjesztő szöveget igyekszik kombinálni, majdnem sikerrel. Hogy csak majdnem, az is csak a magyar fordítás gondja. A könyv szerkezete igen ötletes: minden oldalpáron egy témakört fejt ki a szerző, mit amilyen a Múmiák, A hieroglifák, A Nílus, A gyerekek vagy A hétköznapok. Ezeket festmények, térképek, műholdas fotók, gyönyörű képek, metszet- és alaprajzok illusztrálják. Az oldalpárok alsó kétharmadában pedig egy történet folytatódik lapról lapra: Ipu, a kalandvágyó kislány, aki elvesztette féltve őrzött kismadarát, keresi mindenfelé az elcsavargott buta búbos bankát, így bejárva a Nílus-parttól a mumifikálók sötét sátrán keresztül a templomig és az iskoláig Egyiptom szinte minden helyszínét. Történetét nagyméretű, szép ábrák illusztrálják, ezzel egészítve ki a felső, tudományos szöveget. Csakhogy Richard Platt elkövette azt a hibát, hogy verses formában írta meg Ipu történetét. S hiába a tudós Vanek Zsuzsanna remek lektorálása, ami a szakszöveget illeti, sajnos a fordítót ő sem taníthatta meg verselni. Ez az idézet azonnal árulkodik arról, hogy mitől romlott el a mese: „A Fehér falak”-nak nevezett városban, / hol a Nílus hömpölyög méltóságosan, / Élt egy Ipu nevű leányka, / és kedvence – egy búbos banka. / Egy reggel, midőn kalitkáját tisztítja, / s hátat fordít, a madár kiröppen! / A szabadságot választja a fogság helyett, / s szárnyát a tágas égbolton kitárja.” Mint látható, sem stílusérzék, sem ritmusérzék, sem rímkészség nem adatott meg a főszöveggel egyébként jó munkát végző fordítónak: sőt, sikerül azt a nyelvtani vétséget is elkövetnie, hogy verse szerint a banka maga tisztítja a kalitkáját… Az utolsó két sor (ahol a kitárja olyan rossz rím a tisztítjára, hogy szinte nem is rím) mutatja, hogy még egy rímtelen versfordítással is jobban jártunk volna. (Bár az, hogy a lány „szédületes gyorsan” fut, hogy „zajosabb zsivaj" hallatszik, hogy a madár „el nem fogható”, a kézművesnegyedben meg „kopácsolás támad”, sajnos akkor is borzalmas maradna.) De talán a legjobb a prózai átírás módszere lett volna, hiszen aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul, és ne rontsa el mások jó játékát. Ezért (hiába az összehajtogatható Tutanhamon-maszk) csak kevéssé ajánlott.

Kalandozások Egyiptom titokzatos világában
Jessica Nigthingale, azaz Takács Erika, Bp., Fix, 2004
Takács Erika számos sorozata található meg a könyvesboltokban számos angol név alatt. A Kalandozások sorozat leginkább gyerekkönyvnek fogható fel. A 48 oldalból 24 színes, a többi fekete-fehér képekkel illusztrált, ám sajnos a képek minősége igen rossz. Az előszó azt ígéri: mivel „a régi történelemkönyvek lapjain írott dolgok lassan elavulnak”, ezért a „következő lapokon ezek közül az új ismeretek közül igyekszünk közreadni néhány fontosabbat, érdekesebbet”. Ebből már behatárolható az olvasóközönség: azoknak szól ez az olcsó kiállítású kötet, akik elfogadják, hogy az emlegetett új ismeretekhez vezető út vége az, hogy „mára azonban még (Egyiptom) hieroglifa-írásrendszerét is megfejtették”. Én azért remélem, Champollion óta még történt egy s más... Hasonló alapossággal folytatódik a könyv, mely sajnos nem tartalmaz forrásjegyzéket. Így azt sem lehet tudni, honnan kerültek bele ilyen információk: „A (Nílus-menti) termőterület alig érte el az Alföld nagyságát, s ráadásul rengeteg nép lakta, akik akkoriban szokatlanul magas számban népesítették be a területet.” Vajon mennyi az a rengeteg? És a magas számú? Azt sem hinném, hogy „a magas folyami kultúrák lényege”, hogy „az évente kiöntő Nílus lerakta” hordalékát náluk, meglepne, ha ez Mohendzsodaro lakóit érdekelte volna. A könyv nyelve egyébként is magával ragadó, például ahol kiderül, hogy a „csatornáknak igen sok munkaerőre volt szüksége” vagy, hogy a korai fáraók „egy összpontosított területté gyúrták az első birodalmat”. Rengeteg a pontatlanság: a szerző szerint II. Pepi az Első Átmeneti Kor végén uralkodott, Hatsepszut nem is szerepel a fáraók közt, három sor jut viszont a sosem létezett Nitókrisz királynőnek, Antonius Kleopátrának csak az élettársa volt, a korai fáraók temetésekor pedig nem megölt kíséretüket temették el velük, hanem élve befalazták a szolgákat a sírjukba… A képaláírások is hihetetlenül pontatlanok. Az egyik kép állítólag a Ramasszeumot (!) ábrázolja. A másik szerint „A gizehi piramis hármas csillagképet utánoz.” Még ha el is fogadom az Orion-elméletet, vajon egyedül hogy utánozhat egy piramis egy hármas csillagképet? A „Gizeh egykori látványa és mai lakosai” című fotón egy hastáncosnő látható a piramisok előtt – és egy teve. A „Vadállatot befogó munkások” pedig állatetetők, akik egy félig megszelídített hiénát próbálnak meg táplálni. Végül a nevek írása terén a szerzőnek borzalmas eredményre sikerült jutnia: mindent úgy kívánt leírni, ahogy kimondjuk. Így lett Kheopszból Keopsz, Traianusból Trajanusz, Tutankhamonból Tutankamon (ezek szerint kerek, merev a-val). Ezek után furcsa, hogy mégis Pashed sírjáról vagy épp Khonsu istenről is olvashatunk – talán nem ártott volna fellapozni Kákosy László könyvét. Legalább egyszer, az „új” eredményekért. Nagyon kevéssé ajánlott.

Keresd meg Egyiptom kincseit!
Bp., Napraforgó, 2008
A Napraforgó kiadó sorozatai kissé szokatlanok a magyar könyvpiacon: hihetetlenül éles vonalakkal, erőteljes színekkel festett, zsúfolt ábráik elkápráztatják a régebbi gyerekkönyvekhez szokott szemet. Bár a számítógépes rajzok, figurák „simasága” generálhatna egy vitát a giccs modern változatairól, én elfogult vagyok a kötettel (és testvérfüzetével, a Fantasztikus matricáskönyvvel) kapcsolatban: remekül használható, mert hihetetlenül részletes, szuggesztív, s többnyire fontos látványokat ad az egyes témakörökhöz, amelyeket egyszerűen nem lehet elfelejteni. A könyvjáték lényege, hogy valamennyi képen feladatokat kell végrehajtani: anakronizmusokat keresni, információkat gyűjteni, számolni, használni a logikánkat és a memóriánkat. A könyv ennek ellenére több mint foglalkoztató mű: pompás képei Tutanhamon sírjáról, az egyiptomi városról, a mumifikálásról vagy a temetési menetről bemutatnak egy olyan nyüzsgő, színes, érdekes Óegyiptomot, amely „versenyképes” a modern információs világban is. Nagy kár, hogy – hála a számítógép sokszorozó és digitalizáló lehetőségeinek – néhány nem szándékos anakronizmus is becsúszott a rajzokra: ha nem lennének tyúkok tízesével a piacon, nem szerepelne gyerektincs az iskolai írnok fején, s az Abu Szimbel-i Ramszesz templom nem tűnne fel halotti templomként, nem lennének kifogásaim. Ajánlott.

Mit kell tudni az ókori Egyiptomról?
Rózsa Péter, Debrecen, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó, 2003
Igen szerény színvonalú könyvecske, ám a kiadótól már megszokott minőségű, szép képecskék, a bájos kiállítás kézbe illő kiskönyvvé teszi. Iskolások számára jó első összefoglalás lehetne, hiszen Egyiptom történetének időrendi táblázatát, a földrajzi alapvetést vagy épp az egyiptomi vallás jellegzetességeit éppúgy tartalmazza, mint az egyiptomi művészet szabályait vagy a legfontosabb műemlékek listáját. Ám teljesen megbízhatatlan. Az ilyesféle mondatok, mint hogy „Ozirisz volt az egyetlen, akit állami szinten is magasztaltak, és az alsóbb néposztályok is elfogadtak istenükként”, vagy, hogy az egyiptomi művészet szabályai Sumérhoz nyúltak vissza (?), még csak nagyon régi forrásmunkák használatára utalnak (néposztály?), amiket sikerült félreérteni is. Az, hogy a három gízai „gúla közül Khefréné épült meg az eredeti terveknek megfelelően”, csak értelmetlen (eszerint Kheopsz „elrontotta” a nagy piramist?). Az azonban már nagyon zavaró, hogy lelkesen, és minden kétségekről beszámoló kommentár nélkül bekerült a könyvbe nemcsak a piramisokat illető Orion-elmélet (ez a terv, amitől a fenti idézetben a két ügyetlen fáraó „eltért”), de az is, hogy „Néhány tudós a Szfinx alapos megvizsgálása után arra a meghökkentő feltételezésre jutott, hogy az építmény valójában jóval a fáraók korát megelőzően épült.”, majd arról van szó, hogy néz ki a szobor… Kommentár: semmi, ez tehát a szerző számára ugyanolyan tény, mint az, hogy a Szfinx oroszlántestű… (Hab a tortán, hogy ettől függetlenül azt is kimásolta forrásmunkájából, hogy a Szfinx arca Khephrén vonásait őrzi, ami így elég érdekes kronológiát eredményezne.) Azon már nem is gondolkozom, hogy kerül bele egy 48 oldalas egyiptomi minikönyvbe az a létfontosságú (és téves) információ, hogy Teotihuacan nap-piramisának alapja megegyezik a Kheopsz-piramiséval… A forrásmunkák jegyzéke szépen néz ki, de teljesen használhatatlan: ha a szerző korábbi képeskönyvét nem számolom, az 1987-es Rosalie David-könyv az utolsó (és gyakorlatilag egyetlen) szakmai hivatkozási alap, Kákosy László nevét pedig a szerző nem ismeri… Nagyon kevéssé ajánlott.

Múmiák
Mi Micsoda, 7., Wolfgang Tarnowski, Bp., Tessloff és Babilon, 1991
Az egyik első magyarországi kötete volt a Mi Micsoda méltán híres német ismeretterjesztő sorozatnak. Ha megkérdőjelezhető is a sorozat didaktikai fogása, a kérdés-felelet módszer, a Múmiák színes, érdekes körbetekintés a világ minden olyan táján, ahol valaha múmiák készültek, vagy múmiák jöttek létre. Az egyiptomi mumifikálással a 48 oldalból 20 foglalkozik, vagyis a könyv legnagyobb része (a második helyet az inka múmiák kapták, de csak 9 oldallal). Számos képet, színes eseményrekonstrukciót, fényképet tartalmaz a könyv, ezek közül a legérdekesebbek talán azok, amelyek egyiptomi múmiákról készültek. A gazdagon illusztrált oldalakról az egyiptomi lélek- és túlvilághit elemei, a balzsamozás lépései, de a különböző egyiptomi temetkezési formák is elénk tárulnak. Bár régi könyv, de nem öreg. Ajánlott.

Múmiák
Novum képes tudománytár, John Malam, Szeged, Novum, 2004
John Malam több ismeretterjesztő könyvet is írt az ókori Egyiptomról, egy, Az ókori Egyiptom címmel nálunk is megjelent. Ebben a művében viszont a világ múmiáival foglalkozik, amelyben természetesen ismét kiemelt helyet kapnak az egyiptomi eljárások. A 66 oldalas könyvből 38 Egyiptommal foglalkozik: színpompás, hatalmas rekonstrukciós rajzok mutatják be az egyiptomi halottkultuszt, a mumifikálás eljárását, a múmiák modern kori felfedezését. Rengeteg nagyméretű, részletgazdag fénykép kíséri az okos magyarázatokat. Különösen érdekes, hogy a könyv hosszabban foglalkozik Gingerrel, a gyömbérvörös hajú szárazmúmiával, a fáraómúmiákkal (és nemcsak II. Ramszesszel), az állatmúmiákkal, sőt olyan ritkábban említett példákról is beszámol, mint a Dr. Margaret Murray által 1908-ban Manchesterben kicsomagolt és megvizsgált két testvér, vagy a késői korban titokzatos módon újramumifikált, de majdnem 1000 évvel korábban élt, lábát vesztett 1770-es számú leánymúmia, akinek sorsát Dr. Rosalie David és kutatócsoportja igyekezett rekonstruálni 1975-ben a közben megindult, s azóta is működő Manchesteri Múmia Projekt keretében. Ideális első bevezetés mind Egyiptom, mind a múmiák történetébe. Nagyon ajánlott.

Múmiák
Szemtanú, 38., James Putnam, Bp., Park, 1999
Az angol Szemtanú sorozat nagy múltra tekinthet vissza. Ez a kötete eredeti nyelven 1993-ban jelent meg, s a Dorling Kindersley könyvek alaposságával, tüzetes magyarázatok közepette mutatja be a múmiákkal kapcsolatos rengeteg hihetetlenül érdekes tárgyat, amely főképpen a British Múzeum gyűjteményét gazdagítja. Koporsók, mumifikált tetemek, istenszobrok, amulettek, szarkofágok éppúgy láthatók a lapjain, mint a mindennapi élet a sírba helyezett tárgyai a szenettáblától az ékszerekig és az ételekig. A 64 oldalas könyv a múzeum egyiptomi gyűjteményére alapoz, így mindössze 15 oldalt ad az inka, eszkimó, európai stb. múmiáknak, minden más részlet az ókori Egyiptom szokásairól szól. Óriási előnye a képeskönyvnek, hogy a magyarázatok közemberek festett koporsóihoz, papnők és földművesek múmiáihoz kapcsolódnak, vagyis a mű segít túllépni a II. Ramszesz, és a többi „sztármúmia” iránti egyoldalú rajongáson. A hangsúlyt a mindennapi életre, az egykor élt sokféle személyiség létének megidézésre, a kultúrára helyezi, teret biztosítva a modern múmiakutatással kapcsolatos információknak is. Nagyon ajánlott.

Múmiák a világ minden tájáról
Mi Micsoda, 7., Renate Germer, Bp., Tessloff és Babilon, 2006
A híres Mi Micsoda német ismeretterjesztő sorozat régi 7. kötetét (lásd Múmiák) a kétezres évek elején egy teljesen új váltotta fel, Renate Germer munkája. Az anyag teljesen megújult: bár természetesen a főtémák (a mocsári hulláktól az egyiptomi mumifikáláson át az európai balzsamozásig) változatlanok maradtak. Számos új tényt, nemrégen felfedezett, megismert múmiát is bemutat az új kötet: a tokhár férfi éppúgy szerepel a könyvben, mint Lenin, Ötzi vagy Dai hercegnő. Rengeteg keretes részletmagyarázat oldja a kérdés-felelet szerkesztés unalmát, s számos új rekonstrukció született. Ezek alapján – bár a rajzoló az emberábrázolás terén nem állt a helyzet magaslatán – igen izgalmas elképzelni Ginger, a híres egyiptomi szárazmúmia temetését, vagy Carter sírfeltáró ténykedését. A könyv szerkezeti megújulásának, többfelé figyelésének hátránya, hogy az Egyiptommal foglalkozó anyag kissé lecsökkent, ennek ellenére még mindig 20 olyan oldal van a 48 között, ahol valamilyen vonatkozásban szó esik az ókori országról. Nagy előny viszont, hogy a könyv új szemléletet sugározva foglalkozik a modern múmiakutatással, illetve végiggondolja a kérdést, Szabad-e emberi múmiákat kiállítani? Ajánlott.

Múmiák és piramisok
Első enciklopédiám, Bp., Xact-Elektra, 2009
A sorozat nemes célt tűz ki maga elé: „tökéletes tudást” ígér „a csodálatos világról”, a könyvet felolvasó szülőknek pedig javasolja, „Tanuljon együtt gyermekével!” „Azt ajánljuk, a szülő gyermekével együtt forgassa a köteteket, és beszéljék meg az olvasottakat. A közös, játékos, vidám tanulás (…) megkönnyíti a gyermek számára az ismeretszerzést.” – írja a fülszöveg. A cél gyönyörű, s a könyv is szép, kisalakú, albumszerű, minden oldalpárján rengeteg képpel és egy rövid magyarázó szöveggel, illetve helyenként keretes írásokkal (Kérdezz?, Elképesztő tények) Van azonban rögtön két komoly probléma: az első, hogy a könyvnek nincsen szerzője, vagyis senki sem vállal felelősséget állításaiért, a második pedig, hogy hatalmas felelőtlenség ilyen pontatlan szöveget adni olyan szülők kezébe, akiktől bevallottan azt várjuk el, hogy a témáról fogalmuk sincsen, így gyerekükkel együtt fognak róla „tanulni”… A probléma már ott elkezdődik, hogy az alapvetően Egyiptomról szóló mű össze-vissza kalandozik széljegyzeteiben a kultúrák közt a buddhista szerzetesek múmiáitól Tutanhamonhoz, Ötzitől Gingerhez, a Tikali (?) piramistól a núbiaiakhoz jutunk, de mivel magyarázatra se hely, se idő, az emberben nem a világ sokféleségéről alakul ki kép, hanem arról, hogy „hm, titokban minden mindennel összefügg, hm”… Ráadásul rengeteg a tények között a hibás: Teje feltételezhetően nem Tutanhamon anyja, hanem a nagyanyja volt, Kebehszenufot vétek Kebekh-Zennufnak nevezni, az egyik oldalpáron két különböző múmiát is II. Ramszeszként azonosítanak, egy fotón Tutanhamon szarkofágját halotti maszknak, két (!) másikon Gingert tollundi (lápi) múmiának nevezik. Gingerről egyébként négy kép szerepel összesen a könyvben (kétszer ugyanaz, csak fordítva, de egyszer egyiptomi testként, egyszer lápi múmiaként!), de a képszerkesztőben láthatólag még az sem tudatosult, hogy Ginger Ginger: minden alkalommal másik múmiaként mutatja be ugyanazt… Azt már csak halkan jegyezném meg, miféle „tökéletes tudást” adhat az az Egyiptomos könyv, amely szerint „Meglepő, hogy Tutanhamon sírját nem egy piramisban találták meg.” Szép vagy nem szép könyv, a tartalma borzalmas és megbízhatatlan. Nagyon kevéssé ajánlott.

Múmiák és piramisok
Usborne Discovery, Sam Taplin, Bp., Tioti, 2004
Az Usborne kiadónak tudtommal három könyve is eljutott az egyiptológia iránt érdeklődő magyar gyerekekhez: Az ókori Kelet, Az ókori Egyiptom enciklopédiája és ez. Míg az első könyv a kilencvenes évek Usborne-stílusában hófehér lapjain rengeteg apró és aprólékos festménnyel és rajzzal kísérte a magyarázatokat, a két újabbra a látványos, színes, színezett fotókkal és nagyméretű, akciódús képekkel díszített oldalak a jellemzőek, a kétezres évek szellemében. Ez a könyv internetlinkeket is tartalmaz: az Usborne oldaláról izgalmas (angol) gyerekoldalakra lehet továbbjutni, letölthetők jogtisztán a könyv egyes ábrái, illetve további linkajánlók is találhatók. Maga a könyv önmagában is kiváló azonban. 48 oldalából 39 Egyiptommal foglalkozik, mégpedig hihetetlenül igényesen és közérthetően. Az egyszerű magyarázatok már egy érdeklődő négyévest is leköthetnek, bár a nagyméretű múmiafej-fotók ijesztőek lehetnek. A kicsit nagyobbak, de még alig olvasók már megbirkózhatnak a rövid, okos szövegekkel, amit rengeteg folyamatábra, részletfotó és képmagyarázat kísér. Olvashatunk a mumifikálásról, a piramisépítésről, az egyiptomi hitvilágról, Tutanhamon sírjáról, állatmúmiákról és múmiás filmekről, A múmia megszólal fejezet bevezet a modern múmiakutatás (pl. az arcrekonstrukciók) világába, a Megoldatlan rejtélyek és a Folyamatban lévő kutatások pedig felkeltik az érdeklődést a jövő iránt, s a kételkedés, gondolkodás, kíváncsiság feltámasztásának igényével fordulnak olvasójukhoz. Ideális gyerekkönyv. Nagyon ajánlott.

Nagy képes egyiptomi kalauz
Lariviere ifjúság, Bp., Lariviere Kft., 2005
Ez az a könyv, amit a fordítás ölt meg. Adva van egy szép, színes, fényes lapra nyomtatott nagyalakú újság (ha kemény borítója lenne, nevezhetném könyvnek). Rendkívül igényes képekkel, látványos rekonstrukciókkal van tele, például a fáraó lenyűgöző fogadásáról, az egyiptomi divatról, vagy a karnaki templomról. Térképet, időrendi táblázatot, istentáblázatokat, sőt még matricákat is tartalmaz, kiváló ismeretterjesztés. Ráadásul érződik, hogy az eredeti, rövid magyarázó szövegek alaposak és okosak voltak. Aztán jön egy barbár magyar-változat-készítő gárda, és nyugodt szívvel tönkreteszi az egészet. Ám mindez nem elég, még el is akarják adni a gyerekeknek… Szerző nincs, fordító nincs, borzalom van. Először is a fordító nem tud magyarul. Talán franciául sem, de mondatai alapján valahol harmadik osztályban biztosan kimaradt az általános iskolából. Nála Champollion „végkimerültségben” halt meg, az egyiptomi hajók főleg „értékcikkeket” szállítottak, az írnokok „képezték Egyiptom memóriáját”, Kleopátra „felajánlotta bájait” Caesarnak, „mindkét nem tele volt aggatva különböző csecsebecsékkel”, a szegény nők pedig „saját hajukat viselték”. Akkor is kivételesen tehetségtelen, amikor eljárásokról kell fordítania, amikből egy szót sem ért. Szerinte az egyik képen „két kő összedörzsölésével cséplik a földekről betakarított búzát”, ami tökéletes ostobaság, s a képen, ami a szöveget kíséri, jól látszik is, hogyan tapostatják ki ökrökkel a szemet a kalászokból (ez a cséplés), míg a két férfi a levegőbe feldobálva épp kirostálja a pelyvát (szelelés). A csúcs azonban a papiruszkészítés (eredeti helyesírással): „A szárat meghámozták, vékony csíkokra szabdalták, majd alaposan „megklopfolták”. Ezután vízbe áztatták, és néhány nap elteltével, a felázott, puha papiruszcsíkokat egy lapos kövön összeszőtték és – préselték.” Magam is gondolkozom azon, hogy klopfolok és szövök egy kis nádat, aztán beáztatom, hátha szétfoszlik… A helyesírási hibák (írnok tanoncok, záró vizsga, papirusz nád, hártya vékony lap, Szent Péter Bazilika), szótévesztések (Hükszoszok és hükhoszok, hittiták, rosettai kő, Mükerniosz, bár Ízisz, de Nephtysz), és a lelkesen emlegetett „Karnak templom” mutatja, hogy a fordító magyar és francia nem-tudása mellett még arra is képtelen volt, hogy legalább egy másik Egyiptomos gyerekkönyvet kinyisson, amit valaki már sikeresen lefordított… Nagyon kevéssé ajánlott.

Ókori civilizációk: Kr. e. 3000-Kr. u. 500
Time-Life Nagyító, Bp., Park, 1999
A Time-Life méltán híres történelmi kiadványairól. Ezúttal egy kifejezetten iskolásoknak megjelentetett, modern gyerekkönyvével van dolgunk, amely 128 oldalon, közvetlen stílusban, rengeteg képpel, információs ablakkal és meghökkentő ténnyel vezeti be alsós olvasóját az ókor népeinek történetébe. Egyiptom feltűnően nagy terjedelmet, 24 oldalt kapott, ezek közül négy csak Núbiával foglalkozik külön. Tanulmányozhatunk egy időrendi táblázatot Egyiptom történetéről, olvashatunk a piramisokról, az istenekről, a múmiákról, templomokról, a Királyok Völgyéről, s ezen belül is a legmodernebb felfedezésről, III. Ramszesz fiainak óriássírjáról, a hieroglifákról és Egyiptom lakóinak mindennapi életéről. A keretes írások új szempontokat adnak a tanulmányozáshoz. Az Akkor és most sorozat például Karnak templomának mulandóságát és az öntözés eljárásának maradandóságát mutatja be összehasonlításaiban. Az Ott voltam rovat a múmiakészítésre fókuszál, a Próbáld ki! hieroglifaírásra ösztönöz. A Kik a régészek? lényegre törő anyaga bemutatja, miben nem hasonlít egy igazi archeológus Indiana Jonesra. Rengeteg kép, fénykép, térkép egészíti ki a színes, változatos oldalakat, amelyek – azt hiszem - még egy fiút is leköthetnek, még napjaink információgazdag világában is. Ajánlott.

Őrült egyiptomiak
Rrrettentő töri, Terry Deary, Peter Hepplewhite, Bp., Egmont-Hungary, 1993, 1998, 2000, 2004
A sorozat igazi, őrült élvezet. Aki kinyit egy Rrrettentő törit, az bizonyára sokat fog nevetni, de tanul is. Az alaptétel ugyan unalmas (mi itt azt adjuk, amit az iskolában eltitkoltak előled), de részben igaz. Különben is rendkívül meggyőző a karikatúra, amely szerint a történelembe nagyon bele lehet zavarodni, s néha még csak nem is a tanár a hibás (Hány oldala van egy piramisnak? Tessék, Wayne! – Kettő. Egy belső… és egy külső – Bárcsak korkedvezménnyel nyugdíjba mehetnék!). Megismerhetjük az egyiptomi történelmet térképen, időszalagon és karikatúrasorozaton. Teszteket oldhatunk meg arról, jó fáraók lennénk-e. Pontos használati utasításból megtudhatjuk, „Hogyan építsünk piramist… (80000 barátunk segítségével)” Megismerhetjük a múmiák titkát, megtudhatunk tíz lényegtelen dolgot a piramisokról és receptet kapunk arra nézve, hogyan legyünk ügyes sírrablók, tökéletes vagy átlagos egyiptomi nők. Találhatunk a könyvben egyiptomi recepteket, játékokat, feladványokat, s tanulmányozhatjuk az összes botorságot, amit valaha is Egyiptomhoz kapcsoltak a borotvaélező piramisocskától a múmia kezének átkán át a sírrablók sztorijaiig. Ám mindeközben a könyv – gyilkos humorral, amely az Egyiptom-térképen elhelyezi a „repülő csészealjak leszállóhelyé”-t is – irtja és kinevetteti az antiegyiptológiai bugyutaságokat, s a hangsúlyt a történelem valódi izgalmaira, titkaira és gyomorforgató részleteire helyezi. Bolondos, de nagyon jó. Ajánlott.

Piramisok
Mi Micsoda, 59., Hans Reichardt, Bp., Tessloff és Babilon, 2000
Újabb Mi Micsoda kötet a híres, sokat dicsért német ismeretterjesztő sorozatban Hans Reichardttól, Az ókori Egyiptom szerzőjétől. Modern szerkesztésű, sok képpel, ábrával ellátott kötet, amely bevezeti olvasóját a piramisépítés történetébe, technikáiba, az egyiptomi halottkultusz és istenvilág részleteibe. Minden olyan részlettel foglalkozik, ami a korábbi kötetbe nem fért be: így a hieroglif írás kialakulásával, a különböző egyiptomi korok és más civilizációk piramisépítéseivel, a piramis- és koporsószövegekkel, a Halottak Könyvével. Kiemelendő a sok részletet tartalmazó rekonstrukciós rajzok és metszetrajzok sorozata, s az, hogy az egész könyv valamiféle barátságos, hívogató hangulatot áraszt a sok ragyogó, sárga, arany alapszínű ábrával. Ajánlott.

Rejtvénymánia az ókori Egyiptomban
Szabadi Katalin, Bp., Dinasztia Tankönyvkiadó, 2008
Hasonlóan a fentebb szereplő Játssz az egyiptomiakkal! kötethez, ez a füzet is egy utazásra vagy nyaralásra elegendő fejtörőt és rejtvényt tartalmaz kisiskolásoknak. Betűkkel és számokkal kapcsolatos feladványai, logikai játékai, különbségkereső feladatai színes, mozgalmas rajzokon szerepelnek: kár, hogy a rajzoló emberábrázolása fogyatékos. Sajnos az első oldal szépséges képét csúfítja el a legbutább hiba: az egyértelműen Nofertari királynőt ábrázoló gyönyörű rajz a megoldás szerint II. Ramszesz portréja… (Talán a kérdést úgy kellett volna feltenni, kinek a felesége szerepel a képen.) Ennek ellenére kedves a játékoskönyv. Ajánlott.

Reneszánsz a fáraók Egyiptomában: Családi füzet
Dr. Bartos Zoltán, Bp., Szépművészeti, 2008
A kiváló katalógust és tanulmánykötetet, a ritka érdekes kiállítást egy professzionális gyerekfüzet kísérte, amely segített értelmezni a tárlaton látottakat. A legfontosabbnak a gyerekek megbecsülését tartom az egészben, az minden – kiváló – múzeumpedagógiai elvnél többet ér, hogy a kiállításra ellátogató fiú vagy lány megszerezhet egy húszoldalas, szép, színes, jó illatú, finom fogású, gondos kiállítású képes füzetkét, amiben olyan műtárgyak kiváló minőségű fényképét is hazaviheti, melyek azóta már visszatértek hazájukba. A füzet azoknak is ideális első bevezetés az óegyiptomi kultúrába, akik a kiállításról esetleg lemaradtak. Gyakorlatilag minden feladat megoldható a kiállítás ismerete nélkül is, ha a vállalkozó kedvű gyerek a könyvtárban kinyit egyetlen Egyiptommal foglalkozó modern albumot. Így még 2012-ben is bizalommal ajánlom, aki tudja, szerezze be ezt az okos magyarázó szövegekkel ellátott, remek könyvecskét. Nagyon ajánlott. (A kép a nagykatalógust ábrázolja, igazi címlap nemsokára!)

Sírvadászok: Fedezd fel a csodálatos ókori Egyiptom világát
Felderítők, Clive Gifford, Bratislava, Easton Books, 2008
Egy könyv, amely doboz is, vagy legalább is papírfiók. Hatalmas, világító kék műanyagszemek a borítón. Meg egy gépelési hiba, de ez ne zavarjon. A külföldi székhelyű kiadó két éven belül két látványkönyvet is piacra dobott Egyiptomról: a másik a Tutanhamon sírja. A Sírvadászok nagyon érdekes könyv: egy viszonylag jelentéktelen, kissé esetleges tartalmú, de szép rajzokkal kísért és gondosan fordított képeskönyv az ókori Egyiptomról 30 oldalon, valamint egy luxusalbum sok titokkal és játékkal. Hajtsuk fel az információs panelek széleit és új ismeretekkel gazdagodunk! Emeljük fel és fogjuk kézbe a „valódi” műtárgycédulákat! Nézegessünk műemlék-katalógust egy leporellón! Tanulmányozzuk III. Ramszesz sírjának titkos alaprajzát! Nézzünk bele a kanópuszedényekbe, Tutanhamon szarkofágjába és egy egyiptomi hölgy ékszeres dobozkájába! Simítsuk végig II. Ramszesz mumifikált arcát! (Brrr.) S ezek után még mindig ránk vár a titkos fiók tele matricákkal, a gízai nagy piramis makettjével, egy hajtogatható Tutanhamon-maszkkal és egy valódi, hamisítatlan, kiválóan játszható szenettel! Remek szórakozás, még nekem is… Ajánlott.

Tudod-e a választ?: 180 kérdés és felelet - Egyiptom
Bp., Tessloff és Babilon, 2004
Sajnos ezt a könyvet még nem sikerült megszereznem. Értékelést akkor írok majd, ha végre hozzájutottam a műhöz.

Tutanhamon: Kirakós könyv
Niki Horin, Kisújszállás, Pannon-Literatúra, 2007
Ez a kötet óriási. Szó szerint. A kiadó évről évre jelentkezik hatalmas, látványos kirakókönyvekkel (megérne egy közvéleménykutatást, miért lett újra népszerű a kartonkeretes egyszerű kirakó, szemben az ötezer darabos nagy dobozos puzzle-kal, mindenesetre nekem az első gyerekkori élményem is ilyen volt, így én csak visszataláltam a „gyökereimhez”). A Tutanhamon talán a legjobb ezek közül: felnőttnek, gyereknek egyaránt élvezetes. Négy képet rakhatunk ki benne: Tutanhamon parádés aranymaszkját, trónszéke háttámlájának idilli király-királynő párosát, egy csupa arany és türkiz istenszobra képét, végül egy szépséges istennőt a szarkofágról. Ha pedig meguntuk a sok kéket, vöröset, aranyat és luxuslátványt, van egy tízoldalas, magas színvonalú albumunk Tutanhamon sírjának metszetrajzával, rengeteg dokumentum másolatával, régi, a feltárásról készült fényképekkel és a rangos White Star archívumból merített kincsképekkel. Megéri beszerezni. Ajánlott.

Tutanhamon sírja: Fedezzük fel az ókori Egyiptom kincseit és titkait
Felfedezések, Jen Green, Bratislava, Easton Books, 2007
A kiadó első luxusképeskönyve azoknak a gyerekeknek az álmát teljesíti, akik nem szeretik a hosszú, egybefüggő szöveggel teli könyveket. Hasonlóan A múmiák titkaihoz és a kiadó következő Egyiptomos albumához, a Sírvadászokhoz, ebben a könyvben is folyton csinálni kell és lehet valamit – persze az olvasás mellett és közben. Nemcsak szemet gyönyörködtető, de alapos, egyiptológusok által lektorált könyvet vehetünk kézbe, tele bámulatosan szép fotókkal és rajzokkal, rekonstrukciós ábrákkal és térbeli képekkel (utálom pop-upnak hívni). Ahogy gyerekkorom híres csehszlovák Kubasta-mesekönyveiben a törpék háza, vagy Hófehérke (celofános) üvegkoporsója a lapok kinyitásakor hirtelen kiemelkedett a két dimenzióból, úgy a Tutanhamon sírjának képei is életre kelnek. Carter bepillant a sírkamrába, telihold ragyog le a piramisokra, egy kecskelábú asztal fölé hajolva tanulmányozhatjuk Egyiptom térképét, elénk magasodik Tutanhamon szarkofágja, megpillantjuk a maszkját, leemelkedik a fedél kanópuszedényei ládájáról, majd egy valódi bárkamodellen utazik a túlvilágba a lelke – s mindez kizárólag a hajtogatás és a papír csodájának köszönhető, nem varázslat… Emellett a felhajtós, kihajtós, alákukkantós játékokból is akad nem egy, az első rögtön – a címlapon. A szöveg színvonalas és pontos, bemutatja a sír felfedezésének történetét, a hieroglifák megfejtését és a régészeti kutatásokat a Királyok Völgyében, a sírleleteket, az egyiptomi túlvilághitet, s magát a fáraót is. Látványos, érdekes, jó könyv. Ajánlott.

Tuti, hogy jó az egyiptomi múmiáknak?
Veszélyzóna, David Stewart, Bp., M és C, 2004
Ha valakinek tetszett az Őrült egyiptomiak, ez a könyv is tetszeni fog. Bár képeskönyv, mind stílusa, mind karikatúrái és rajzai a Rrrettentő törikönyvet idézik. A tartalom az alcím szerint: Gyomorforgató ügyek, amelyeket talán jobb volna nem is tudni. Így van: ez a könyv tényleg morbid, de jópofa, ahogy az első fejezet címe is mutatja: Meghaltál? Akkor készülj a bebalzsamozásodra! A mókás, de nagyméretű és színes képek bemutatják a mumifikálás lépéseit („A horgas szerszám az agy kicibáláshoz kell, ami az orron keresztül történik. (MEG NE PRÓBÁLD OTTHON!)” „Vigyázz, hogy a szívedet nehogy kikapják belőled. Még szükséged lesz rá a szívmérő szertartáson.”), külön rajzon a múmia betekercselését, a koporsókészítést, a siratást, a sírtárgyak gyűjteményét és más sírmellékleteket, majd szól a könyv a sírrablásokról, az állatmúmiákról, a múmiák 19-20. századi fogadtatásáról, végül néhány botrányos, érdekes vagy morbid múmiasztoriról is. A könyvet fogalomgyűjtemény egészíti ki, s fontos, hogy a fordítás meglepően jó, ami a szakszavakat és a nevek helyesírását illeti, többnyire teljesen rendben vannak! (Ez meglepő egy ilyen – magyarul is – laza nyelvű könyvtől, de most a fordító nagyot alkotott.) Ajánlott.

A gyerekkönyvek gyűjteményének ábécérendes elejét lásd a Gyerekkönyvek - Egyiptomi gyűjtemény 6./1. című bejegyzésben.

Link az Egyiptomi gyűjtemény főoldalára.

Gyerekkönyvek - Egyiptomi gyűjtemény 6./1.

2012-01-20T21:31:00.018+01:00

Gyerekeknek, kamaszoknak szánt ismeretterjesztő könyvek és képes albumok
A lista első része: A fáraók korától az Egyiptom: Élet a Nílus mellettig

A gyerekkönyvek gyűjteményének ábécérendes folytatását lásd a Gyerekkönyvek - Egyiptomi gyűjtemény 6./2. című bejegyzésben.

Link az Egyiptomi gyűjtemény főoldalára.

Megjegyzés: A többi Egyiptommal foglalkozó bibliográfiámtól eltérően, ahol az antiegyiptológiai butaságokat eleve nem vettem fel a listára, itt válogatás nélkül minden gyerekkönyvről találsz említést. Ennek az az oka, hogy gyerekeknek írni nagy felelősség, ezért minden gyerekkönyv tartalmaz hasznos alapinformációkat, ránézésre meg végképp lehetetlen eldönteni, hogy a beltartalom megéri e a vásárlást. Hogy mégis el lehessen dönteni, mennyire kiváló könyvről van szó, öt besorolást alkalmaztam a bemutatások végén: feltétlenül ajánlott - nagyon ajánlott - ajánlott - kevéssé ajánlott - nagyon kevéssé ajánlott.

A fáraók kora
Íme a történelem, Florence Maruéjol, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 2008
A Nemzeti Tankönyvkiadó 2008-ban két igényes történelmi ismeretterjesztő sorozatba is belevágott: az angol Történelembe (lásd Az ókori Egyiptom és Görögország) és a francia Íme a történelembe. Bár a magyarázó szövegek mindkét sorozatban kiválóak, a terjedelem pedig a francia sorozatban majdnem négyszerese az angolénak (80 színes oldal), mégis úgy érzem, bár A fáraók kora igényes ismeretterjesztés, más könyvek jobban megérik az árukat. Ez a könyv ugyanis egyszerűen üres. A hátlapon Horváth Péter tankönyvszerző lelkes ajánlója olvasható, amely szerint „változatosan összeállított” műről van szó, amely „örömmel és haszonnal” forgatható, a képanyag „páratlanul gazdag”, „minden illusztráció egyenrangú az ismerethordozó szövegekkel”, s a könyvet olvasva „úgy érezzük, mintha a kor részesei lennénk”, s elfelejthetjük az „iskolás sablonokat”. A képekkel kezdve, bár ez a könyv nagyon szép, tényleg, igazán – a két-három-négy illusztráció oldalpáronként arány egy 2008-as könyvnél inkább visszafogott, de semmiképp sem „páratlanul gazdag”. Ráadásul ezek legnagyobb része egyszerű, meglehetősen érdektelen, általában kőszínű (mert kicsinyített domborművet, üres sivatagot, alig látszó romokat vagy kopott szobrokat ábrázoló) fotó. Ha még sosem volt a kezünkben Egyiptomos könyv (vagy mondjuk visszarepülnénk 1979-be), valóban lenyűgöző, izgalmas képeskönyvünk lenne, aminek csodájára járni. Így viszont a kötet képanyaga közhelyes, ritkás és túlszövegelt. Nagy, egyoldalas rekonstrukció összesen kilenc van a könyvben, ezek pedig üresek: ha pl. a ház metszetrajzát összehasonlítjuk a magyarul 1993-ban megjelent Az ókori Egyiptom és Hellász története (szintén francia), vagy az 1994-es Az ókori Kelet (angol) azonos tárgyú képével, azonnal érezni, hogy a rajzoló esetünkben leragadt a falak aprólékos megalkotásánál, de a képnek se hangulata, se formája. A szöveg okos és intelligens, de (és ezt Egyiptom-rajongóként mondom) túl hosszú és oktató stílusú, éppen iskolai tankönyveket idéz. Ha pedig attól vagyunk a kor részesei, hogy időnként a szerző két mondat erejéig áttér jelen időre, hogy közölje: „A pompás fogadótermet megvilágítja az ablakokon beszűrődő fény. A terem túlsó végében álló trónján ott ül Felső-Egyiptom vezíre, a király után az ország második embere. Ő a legfőbb bíró és az egyik országrész közigazgatásának vezetője.” – akkor ez gyenge, inkább zavaróan irodalmiaskodó kísérlet arra, hogy megszakítsuk a rendületlenül és szakszerűen tovább kígyózó, fokozottan hasznos tankönyvszöveget. Így ez a könyv csak kevéssé ajánlott.

A múmia életre kel!: Egyiptom titkai
Elhiszed, hogy...?, Peter L. Stork, Bp., Albatros, 2008
Sajnos ezt a könyvet még nem sikerült megszereznem. Értékelést akkor írok majd, ha végre hozzájutottam a műhöz.

A múmiák titkai: Tutanhamon és a fáraók titkos világa
Joyce Tyldesley, Pécs, Alexandra, 2008
Van a gyerek- és felnőtt luxuskönyveknek egy olyan új fajtája, amelyik azt akarja, hogy az olvasója játsszon, keressen és kutasson. Bontson fel ókori leveleket, nyúlkáljon titkos tasakokba titkos képek után, leplezze le rejtélyek megoldását titkosírás megfejtésével és így tovább. Erre kitűnő példa Emily Sands kisasszony két Egyiptológiája, a Sírvadászok és a Tutanhamon sírja című könyv, de a legjobb megvalósítás kétség nélkül Joyce Tyldesley A múmiák titkai című könyvének jutott. A pazar kiállítású, nagyalakú album már a szennylapján rajzokat és egy titkos feladatot rejt. A következőkben megismerkedhetünk az ókori Egyiptommal, történelmével, királyaival, isteneivel, a mumifikálás titkaival, a piramisokkal és a Szfinxszel, a varázsszövegekkel és a hiedelmekkel az egyiptológus szerző avatott, pontos és modern kalauzolása segítségével. Külön rész foglalkozik a legismertebb múmia, Tutanhamon életével és halálával. A lenyűgöző képek, ábrák, rajzok, fotók és térképek illusztrálta, barátságosan homoksárgás színű kartonoldalak azonban még sok meglepetést kínálnak. Ahol szkarabeuszpecséteket találunk, új és új feladványokhoz, játékokhoz juthatunk el. Az egyik tasak pompás istenkártyákat rejt, a másik amuletteket. Itt egy piramismakett vár ránk, ott egy papírmaszk Tutanhamon arcvonásaival, amott meg egy kihúzható papiruszlap rajta egy sírrabló tanúvallomásával. A felhajtható oldalakon hol egy átokszöveget olvashatunk, hol I. Széthi fáraó lenyűgöző, életnagyságú és szépséges mumifikált arcába tekinthetünk. Itt kanópuszok tartalmába, ott egy szarkofág belsejébe kukucskálhatunk bele. A könyvet két titkosírás és egy társasjáték kíséri. Felnőttek számára is megunhatatlan. Nagyon ajánlott.

A piramis
Kis felfedező zsebkönyvek, Claude Delafosse, Philippe Biard, Bp., Móra, 2008
Óriási élmény kézbe venni a Móra bájos gyerekkönyvét. Ez az a könyvecske, amit már hároméves kor előtt lehet nézegetni (bármi is van ráírva), s amit aztán egyedül is elolvashat majd a felnövekvő leendő egyiptológus. A szépséges, nyugodt hangulatú és színezésű képeken kedves, kerekded arcú alakok mutatják be az óegyiptomi piramis építését, az egyiptomi túlvilághitet, Tutanhamon nem piramisos temetkezését, a világ híres csodáit stb. Az áthajtható fóliák, a „varázslapok” meglepetést okoznak és átértelmezik a látottakat. A legötletesebb talán a mumifikálás, s különösen a fáraó eltemetése, s lelkének égbe szállása ábrázolása. Gondolatébresztő, pontos és bájos. Feltétlenül ajánlott.

A termékeny folyóvölgyek
Egyszer volt az ember..., 4., Ezio Savino, Bp., M és C Kft., 2004
Valaha imádtam az Egyszer volt az élet… című rajzfilmsorozatot. Igaz, közben a sorozatok és Albert Barillé figurái szétburjánoztak a világ tévéin, dévédéin és könyvein át mindenfelé a világon, de a varázs még mindig él. Legalább is többnyire. Ez a történelmi könyvsorozat, illetve az adott kötet esete azonban más. Az 56 oldalas könyv második fele, 26 oldal szól Egyiptomról, s ezek a lapok sajnos csalódást okoznak. A kép igen színes: karikatúrákat ugyanúgy találni az oldalpárokon, mint szabályos rekonstrukciós rajzokat, képregény és feladványok ugyanúgy bekerültek a kötetbe, mint egy teszt, kulcsszójegyzék vagy „A Nílus nagy emberei”-nek gyűjteménye. De az összkép valahogy szűkös, átgondolatlan és zavaros. (Beleértve azt is, hogy a négyoldalas képregény beszél Imhotepről, majd négy képkocka múlva már Mózes történetében vagyunk…) A Harcra készen oldalpáron van egy meglehetősen rossz emberábrázolással elkészített realista pasztellkép, amelyen a fáraó kocsijából ellenséget nyilaz (azt az egyet pont, aki ráfért a rajzra); három elég sikerületlen vonalas ábra fegyverekről; egy mókásnak szánt, de inkább csak aránytalan kétdimenziós egyiptomi kiskatona rajza; Főnök és Szurtos modern amerikai (?) katonai egyenruhába öltözve; a fáraónak öltözött Mester aranylégy kitüntetéssel ékesítve és igazi legyek által körbezúgva (ha-ha-ha). Ez – egyszerűen ízléstelenül sok. Azzal a kevés adattal sincs minden rendben, ami befért. Mókásnak tartom például hosszan ecsetelni, hogy az egyiptomi fejtámasz íves részének „nagyobb volt a sugara, mint a fejnek, ezért kényelmesen el lehetett rajta helyezkedni”, tekintve, hogy tudtommal az egyiptológusok közül még azoknak sem sikerült rájönni, mitől volt ez kényelmes tárgy, akik esküsznek rá, hogy tényleg rendes alváshoz használták az egyiptomiak. Olyasmit leírni meg, hogy „Az egyiptomiak vidámak és derűsek, ezért a vendéget mindig szívesen látják.”, kész paródia. És mi van a dühös, udvariatlan óegyiptomiakkal? A könyv nem méltó a sorozathoz. Kevéssé ajánlott.

Az egyiptomiak
Fénypontban, Neil Grant, Bp., Magyar Könyvklub, 1996
Neil Grant elkötelezett gyerekkönyv-szerző, s az egyiptomiakról is több műve megjelent. Nálunk még egy kapható: Az ókori Egyiptom és Görögország című. A Fénypontban egy rendkívül igényes Oxfordban megjelent sorozat, amely a bemutatott civilizációk mindennapi életére, az apróságokra, érdekességekre szeretné irányítani a gyerekolvasók figyelmét. Így kerül a könyv minden oldalán fénypontba néhány fogalom, tárgy és műtárgy, amelyek az adott oldalpáron bemutatott események vagy szokások megértést segítik, értelmezését árnyalják. Így a Gyerekek, nevelés című oldalpár például bemutat egy óegyiptomi iskolát, a nagy, szépen megrajzolt rekonstrukción tanulmányozhatjuk a gyerekek hajviseletét, láthatunk gyakorlófüzetet és geometria tanulására alkalmas eszközöket, megismerkedhetünk játékokkal, és azzal, hogy a lányok élete miben tért el a fiúkétól. Lent pedig egy labda, egy gerely, egy nádsíp, egy fajanszviziló, toll, tinta, és egy mozgó játék kinagyított rajzával, valamint egy családot ábrázoló falfestménnyel találkozhatunk - fénypontban. Az okos, rövid magyarázó szövegek igen megbízhatóak, alaposak, érdekesek. A kötet nagy előnye még, hogy nem nagyalakú, hanem A/5-ös méretű, kiválóan forgatható, igazi gyerekkézikönyv. Feltétlenül ajánlott.

Az egyiptomiak
Kalandos időutazás, Anna Casalis, Bp., Ventus Libro, 2009
Egy igazán élvezetes könyv a kicsiknek! Ha az óegyiptomiak állatok lettek volna, egészen biztosan ilyen méltóságteljes fáraókutyák, félelmetes orrszarvútestőrök, kecses rókafáraónők, dolgos sünpolgárok és rakoncátlan nyúl- és borz-írnoktanítványok lettek volna… Ahogyan már Tony Wolf más mesekönyveiben is megszokhattuk, ebben a nagyalakú, vastag kartonra nyomott képeskönyvben is minden egyiptomi bájos, barátságos állatpofácskát visel. Négyujjú leopárdmancsok körmölik a hieroglifákat, mocskos majomkezek rabolják ki a sírokat, a Szent Bárka hordozói között pedig egy zsiráfpappal is találkozhatunk. A könyv szövege okos, mértéktartó, rövid és hiteles. A legfontosabb szavak a két margón is ki vannak emelve (istenek nevei, a legfontosabb foglalkozások), így könnyedén megvalósulhat a szókincsbővítés, netán a szóképek tanulása. A könyv igazi kalandja viszont az, hogy számos kis felemelhető képecske díszíti a hat oldalpár rekonstrukcióit, amelyeket felhajtva új szövegre és rejtett képekre akadhatunk. A faluban például benézhetünk a házakba, a fáraók képcsarnokában minden kép mögött a fáraó legfontosabb tettnek rajza látható, a körmenetnél beleshetünk a szentély titkos ajtaján, a sírkamrában pedig beleláthatunk a lezárt szarkofágba. Igazi élvezet szülőnek, gyereknek. Ajánlott.

Az ókor világa: Egyiptom, Róma, Hellász
Látványos keresztmetszet: Stephen Biesty, Stewart Ross, Bp., Móra, 2008
Ennek a 80 oldalas könyvnek az első 25 oldala szokatlan és hihetetlenül izgalmas ismerkedés Egyiptommal – elképesztően részletes rajzokon keresztül. Az illusztrátor, Stephen Biesty, a Látványos keresztmetszetek mestere segít elképzelni az ókori Egyiptomot a legapróbb részletekig. A fikció szerint Dedia, az egyiptomi fiú apjával és rokonaival hajózik le a Níluson Per-Ramszeszbe. Harmincnapos utazása során megismeri Egyiptom minden nevezetes helyét, mi pedig elkísérhetjük őt a különböző színhelyekre. Elephantiné kikötője még csak a nyüzsgéssel ragadhat meg minket, a Gebel-Szilszile-i kőfejtőnél viszont már nagy a szerepe a metszeteknek, munkafolyamat-ábráknak is. A tenger kiemelten megrajzolt szelvényén a vízi és vízparti élővilágot tanulmányozhatjuk. A karnaki templom, a Királyok Völgye sírkamrája, Deir el-Medine és a szakkarai piramis már igazi keresztmetszetekben és szelvényekben tárul elénk, hogy az utolsó kamrát, oszlopot is mértani pontosságú rajzrészleteken vehessük szemügyre. Láthatunk temetést és parasztokat dolgozni a földeken, végül az utazás Ramszesz palotájában ér véget. Az ezt ábrázoló képen például több mint kétszáz (!) apró alak látható táncosnőktől szolgákon át udvarhölgyekig, miniszterektől akrobatalányokon át testőrökig, a fáraói pártól struccidomárokon át gyerekekig, s mind épp tesznek valamit: pletykálnak, bámulnak, leejtenek, felvesznek, megesznek, ellopnak, cipelnek vagy ledobnak valamit, énekelnek, táncolnak, unatkoznak, rosszul lesznek, netán épp beleesnek az úszómedencébe. Nagy élmény a lapozgatás, fantáziamozgató, művészi az időutazás, az okos magyarázó szövegek pedig minden felmerülő kérdésre válaszolnak. Ajánlott.

Az ókori Egyiptom
Ant's Books, Michele Angelico, Kisújszállás, Pannon-Literatúra, 2011
Egészen új vállalkozása a Szalay könyveknek ez a luxuskivitelű olasz történelmi sorozat: a szivacsos fedél, az aranyozás, a díszes borító kiváló könyvet sejtet, belül pedig minden oldalon aprólékos rekonstrukciós rajzok és festmények sorozata tárul elénk. Bár a kiadó könyveinek minősége sokszor elég változatos, ezúttal egy igényes sorozatot sikerült magyarítaniuk, megbízható fordításban. Elképesztően jól használható képek sokaságával ismerkedhetünk meg: Egyiptom képes térképe, a piramiskörzet látvány- és a piramis metszetrajza, Tutanhamon sírjának és sírleleteinek pontos képe, a társadalmi piramis ábrázolása, vagy az egyiptomi városok házaiba betekintést nyújtó panorámafestmény éppúgy található a könyvben, mint a karnaki templom a Látványos keresztmetszetek című könyvhöz hasonlóan szelvényekké szétrajzolt színes ábrája, vagy akciódús eseményrekonstukciók a vízilóvadászattól a temetési meneten át az egyiptomi mezőgazdasági munkák bemutatásáig. A lerajzolt világ hívogató, idilli, színes, egy-egy oldalpáron véleményem szerint érdeklődő felnőttnek is percekig (negyedórákig) van mit néznie. A magyarázó szövegek alaposak, érdekesek, tényszerűek és rövid egységekből állnak, jól követhetők és jól olvashatók. Kiváló könyv, amely sajnos a kiadó terjesztési módszerei és a kissé túlaranyozott borító miatt talán nem kapja meg azt a figyelmet, amelyet érdemelne. Nagyon ajánlott.

Az ókori Egyiptom
Fedezd fel, John Malam, Bp., Gabo, 2005
Sajnos ezt a könyvet még nem sikerült megszereznem. Értékelést akkor írok majd, ha végre hozzájutottam a műhöz.

Az ókori Egyiptom
Felfedezők könyvtára, Judith Simpson, Bp., Passage, 2001
Szépséges, nagyalakú, kihajtható táblát is tartalmazó pompás angol gyerekkönyv, amelynek tudományos tanácsadója Dr. George Hart a British Múzeumtól. A furcsa módon gyorsan feledésbe merült sorozat 64 oldalon, rengeteg színes rekonstrukciós festménnyel, apró ábrával, fényképpel, térképpel, rajzzal és információs táblával mutatja be választott témáit. A kötet négy nagy részre tagolódik: Az ókori világ Egyiptom földrajzát, történelmét, A lelkek országa a vallást, a mumifikálás és temetkezés szokásait és az ünnepeket, A mindennapi élet a hétköznapokat mutatja be, a Külkereskedelem, külpolitika fejezetből pedig megismerhető Óegyiptom helye a világban. A könyvet az uralkodók listája és kislexikon egészíti ki. Erőssége a látvány és a tények harmóniája: gyakorlatilag minden oldalpáron látható egy-egy színes, gazdagon kidolgozott, nagyméretű festmény: talán a fáraó udvaráról, az udvari ünnepekről, a kézművesekről és az egyiptomi családról készültek a legeredetibbek. A kihajtható táblán négyoldalas temetési menet vonul, a nílusi halfogást ábrázoló festmény érdekessége pedig, hogy egy az egyben egy sírban talált famakett alapján készült. Bár az egyiptomi divatot és főleg az anyai szeretetet ábrázoló képek kissé súrolják a giccs határát, azt hiszem, egy gyereknéző sem szabadulhat szuggesztív hatásuk alól, így megbocsátható édeskésségük és fotószerűségük. Aki megkapja ezt a könyvet, egészen biztosan élő, pompás, s csak kissé idealizált, viszont nagyon részletes képet nyer az ókori Egyiptomról, rengeteg információhoz juthat, számos régészeti leletet megtanulhat felismerni, s egy szépséges könyv birtokosa lehet. Feltétlenül ajánlott.

Az ókori Egyiptom
Feltárul..., Philip Steele, Bp., Egmont-Hungary, 2000
Az angol szerző ismeretterjesztő műve igazi játékoskönyv. 64 oldalon olvashatunk Egyiptom lakóiról, tájairól, kultúrájáról és művészetéről, ám a hagyományos információszerzést 15 ötletes feladat kíséri. A könyvet forgató olvasók megtanulhatják kezelni az időszalagot, leolvasni egy térképet, készíthetnek papír fáraókoronát és papiruszcsónakot, megalkothatják egy egyiptomi ház és egy piramis makettjét, agyagozhatnak színes lótuszcserepet Ehnaton-módra, díszes kanópuszedényt és riasztó udzsat-szemet, csinálhatnak maguknak egyiptomi tükröt és valódi vízórát, összeszerelhetnek egy saját sadufot vagy egy szisztrum-csürgőt, rajzolhatnak és játszhatnak mozgatható fejű oroszlánnal vagy saját készítésű mehent, kitüntethetik magukat házilag alkotott aranyléggyel, vagy megsüthetnek egy egyiptomi süteményt, a mézes-köménymagos csigát. Emellett rengeteg jó minőségű, nagyméretű fénykép, rajz, sírfestmények, szobrok és régészeti leletek rekonstrukciói, magyarázó ábrák és fogalomjegyzék található a könyvben: igazi, élményszerű ismerkedés lehet végigolvasni, végigjátszani a kötetet, s így közelebb kerülni egy sok ezer éves kultúrához. Nagyon ajánlott.

Az ókori Egyiptom
Mi Micsoda, 40., Hans Reichardt, Bp., Tessloff és Babilon, 1997
A Mi Micsoda nagymúltú német ismeretterjesztő sorozat, ennek ellenére ezen a listán bőven találhatsz a keretében megjelent Egyiptomos könyveknél pontosabbakat, érdekesebbeket is. Különösen igaz ez a régi Mi Micsoda sorozatra. A kétezres évek során a szériát rendkívül furcsán újították meg: a kötetek címe, és főleg a sorszáma változatlan maradt, a beltartalom azonban részben, vagy teljesen megváltozott. Így ma két 40. kötet létezik, melyek közül Hans Reichardt munkája messze alulmúlja az újabbat, Dieter Kurthét (lásd Az ókori Egyiptom titkai). A 48 oldalas könyv az angolszász ismeretterjesztésben nem gyakori, igen didaktikus kérdezz-felelek módszert használja, ez azonban e könyv esetében azt eredményezi, hogy az egyes bekezdések valójában nem a kérdésekre válaszoló rövid egységek, hanem egy előre megírt folyamatos szöveget díszített fel a szerző ötletszerű, utólagos kérdésekkel. Így például a Milyen háziállatokat tartottak az ókori Egyiptomban? kérdésre adott válasz valójában Egyiptom i. e. 5-4. évezred közötti történelméről szól, az egyiptomi életmódról írt rész kérdései pedig fel alá ugrálnak a férfi ékszerviselet, a piramisépítés és az egyiptomi mezőgazdasági munkák témakörei között. A könyv elavult abból a szempontból is, hogy az egyiptomi írás és kultúra kezdeteinél még mindig mezopotámiai átvételről beszél, Hatsepszut királynő esetében pedig hosszan ecseteli, hogyan gyilkolhatta meg a hatalomvágyó III. Thotmesz a királynőt, akinek azóta izgalmas körülmények között előkerült múmiája, amely előrehaladott korban történt, talán cukorbetegség okozta halálra utal, természetesen cáfolja ezeket a régi kalandrekonstrukciókat. Ami szép: a képanyag (bár a fényképek színezése mutatja, hogy a könyv eredetije a nyolcvanas években született), és a szép rekonstrukciós rajzok. Kevéssé ajánlott.

Az ókori Egyiptom
Szemtanú, 14., George Hart, Bp., Park, 1992
Ez a szemet gyönyörködtető album, az elismert Szemtanú sorozat tagjaként a többi Dorling Kindersley könyvhöz hasonlóan tárgyak elképesztő sokaságának pontos részletfotóival és okos, aprólékos magyarázatokkal vonzza olvasóját. Sok szempontból ideális első ismerkedés az ókori Egyiptom mindennapi életével, kultúrájával, vallásával. Ékszerek, tükrök, dísztárgyak és kultuszszobrocskák éppúgy csillognak lapjain, ahogy megtalálhatjuk az egyiptomiak által fogyasztott étkek, az általuk használt fegyverek, játékok, hangszerek, szerszámok remek fényképét is. Arcába nézhetünk egy majdnem életnagyságú múmiafejnek, belekukkanthatunk a szép, festett koporsókba, közelről megnézhetünk egy igazi „ős-szívószál”-sörszűrőt, megbámulhatunk egy óegyiptomi hajómodellt, s a porrá tört festékek fényképe olyan élethű, hogy szinte el is kezdhetnénk kifesteni az arcunkat vele. A szövegbe azonban érthetetlen módon egy pár apró pontatlanság csúszott, nem tudni a fordító vagy a szerző bakijának köszönhetően. Például a Hajózás a Níluson fejezet egyik képaláírása azt állítja, hogy a Níluson áthajózott tehenek a festményen a „valóságban (…) a fedélzeten álldogáltak, de a művész a kép tetejére festette őket” az érzékletesség kedvéért. Csakhogy a tehenek a képen tényleg a fedélzeten vannak, a kép tetején pedig (képregényszerűen) már azt látni, ahogyan elvezetik őket. Kínosabb hiba az Írásművészet fejezeté, amely azt állítja, „A francia Champollion tiszt volt Napóleon seregében, és azzal bízták meg, hogy szervezze meg egy erőd építését Rosette-nél…”, bár itt alighanem valamiféle lektori képaláíráscseréről lehet szó, a kő szövegének megfejtése kellett volna, hogy Champollion képe alá kerüljön. Mindenesetre a képanyag a szöveg hiányosságai ellenére is egyedülálló. Ajánlott.

Az ókori Egyiptom enciklopédiája: Történelem, tudomány, kultúra és művészetek
Usborne, Gill Harvey, Struan Reid, Kaposvár, Holló és társa, 2003
Az ókori Kelet című Usborne-könyv után ez a kötet jelent meg másodikként Magyarországon az óegyiptomi kultúráról. A látványos, kiválóan megtervezett, oktatási célra is remekül használható, élvezetes és gondolatébresztő kalandozás 128 oldalon mutatja be az egyiptomi történelmet, civilizációt, vallást, kultúrát és a mindennapi életet. Jelentős részt szenteltek az egyiptológia történetének, a leghíresebb leleteknek és régészeknek, valamint az egyiptológia új lehetőségeit is felvázolja a könyv. Egyiptom történelmét a tényeken és látványos régészeti tárgyak sokaságának fényképeivel mutatják be a szerzők, a tájékozódást pedig térképek és rajzok segítik. Ehnaton, Tutanhamon és II. Ramszesz uralma kiemelt helyet kap, éppúgy mint Kleopátra. Megdöbbentő múmiafotók, sírfestmények, filmképek kísérik a történelmi kalandozást. A könyv külön foglalkozik a fáraó szerepével, Egyiptom kormányzatával, kereskedelmi kapcsolataival és hadseregével. A vallásról szóló fejezetek még azoknak is tudnak újat mondani, akik már minden tudnak a múmiákról és a piramisokról. A legérdekesebb részek talán a mindennapi élettel foglalkozók: itt a legtöbb a rekonstrukciós rajz, s olyan kérdésekre is választ kaphatunk, hogy milyen bútorokat használtak az egyiptomiak, vállalhattak-e munkát a városi nők, milyen sportokat szerettek az egyiptomi ifjak, vagy, hogy milyen alapanyagokból készültek az újbirodalmi gyógyszerek. A könyvet színes, illusztrált időrendi tábla, uralkodólista, az istenekről, a híres személyekről és legfontosabb fogalmakról szóló adatgyűjtemények, évszámos egyiptológiatörténet, valamint a világ egyiptomi gyűjteményeinek listája és internetes elérhetősége egészíti ki. Nagyon ajánlott.

Az ókori Egyiptom és Görögország: A piramisoktól a demokrácia születéséig
Történelem, 3., Neil Grant, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 2009
A Nemzeti Tankönyvkiadó 2008-ban két ismeretterjesztő sorozatot is útjára indított. Az Íme a történelem (lásd A fáraók kora) vaskosabb, specializáltabb, de kevésbé érdekes kötetei mellett öröm kézbe venni az angol Történelem sorozatot. Az egyiptomiak című könyv szerzője, Neil Grant írta a sorozat Egyiptommal foglalkozó kötetét: a 48 oldalból 26 szól a Nílus-parti országról. Kiváló idővonal, időrendi táblázatok, szép és jól áttekinthető térképek, nagyméretű, kiváló minőségű fényképek és rajzok között okos, rövid, tényszerű és hiteles információk mutatják be Egyiptom történelmét, uralkodóit, társadalmát, vallását, politikáját és kereskedelmét, illetve hétköznapi életét. A lapszéli jelek, a különböző képaláírások, keretes, kiemelt témák, a régészeti leletek igényes képei, a hívogatóan tiszta, rendezett, mégis adatokkal és tényekkel zsúfolt oldalpárok megtanítanak a kézikönyvek használatára és igazi örömet adnak az olvasónak. A kilenc oldalpárból héten látható szépséges, gondolatébresztő és részletgazdag rekonstrukciós festmény. Különösen izgalmas az adószedők elé marhákat terelő pásztorokat ábrázoló rajz, amely egy középbirodalmi famakett alapján készült. Ugyanígy a temetési menet is egy ismert sírfestményt old szerethető, mozgalmas, modern illusztrációvá, az egyiptomi családot ábrázoló, hihetetlenül vonzó, bár kissé idealizált rajz pedig szintén mindenben egy sírképet követ, mégis, akár egy mai családot is ábrázolhatna, így hozva közelebb a mai lapozgató gyerekolvasóhoz a sok ezer éves történetet. A könyvet kislexikon, név-és tárgymutató egészíti ki: ideális első ismerkedés a történelemmel, s már kisiskolásoknak is bátran ajánlható. Nagyon ajánlott.

Az ókori Egyiptom és Hellász története: A fáraóktól Nagy Sándorig
Új képes történelem, Christophe Barbotin et al., Bp., Larousse, Officina Nova, 1993, 1999
A Larousse feketeborítós sorozata évtizedekre mintát adott a magyar könyvkiadásnak: hogyan is kell ifjúsági ismeretterjesztést művelni. Még testvérszériája is született a magyar történelemről, amelyben viszont sajnos nem sikerült az első öt kötet után is érvényesíteni azt az elvet, amit a francia eredeti csodásan végigvitt: hogy e könyvek lényege a sok-sok életkép, eseménykép és rekonstrukciós festmény. A 106 oldalból az első 52 Egyiptomé, s ezeken az oldalpárokon tizenhat külön ebbe a könyvbe készült nagyméretű festmény található. Megelevenedik a piramisépítés, a buheni erőd, az Opet-ünnep pompás felvonulása, az amarnai palota luxuskertje, III. Ramszesz sorsdöntő harca a tengeri népekkel, a falu, a gazdagok birtoka, a műhelyraktár és a Nílus-part… S miközben ezek a fantáziadús rekonstrukciók érdeklődést, kíváncsiságot keltenek és művészi élményt adnak, még többszáz rajzzal, ábrával, fotóval, képpel, metszettel, alaprajzzal találkozhatunk. Ezek közül is kiemelkednek azok az egyiptológiai érdekességű, régi alkotások, amelyeket a 19. századi régészet nagyjai és az első utazók rajzoltak a még homok alá temetett denderai templomról vagy az akkor még pompázatosan színes sírfestményekről. Ugyanígy izgalmasak a majdnem százötven éves első fényképek is. Minden oldalt vagy oldalpárt rövid, okos magyarázó szöveg vezet be, majd különböző színjelzésekkel ellátott hasábok magyarázzák a történelem, a természettudomány, a technika, a művészetek és az irodalom tényeit. Alapkönyv a történelem iránt érdeklődők könyvtárában! Nagyon ajánlott.

Az ókori Egyiptom titkai
Mi Micsoda, 40., Dieter Kurth, Bp., Tessloff és Babilon, 2007
A Mi Micsoda igen sikeres német ismeretterjesztő sorozat, ám ezen a listán bőven találhatsz a keretében megjelent Egyiptomos könyveknél pontosabbakat, érdekesebbeket is. A kétezres évek során a szériát rendkívül furcsán újították meg, bár előnyére: a kötetek címe, és főleg a sorszáma változatlan maradt, a beltartalom azonban részben, vagy teljesen megváltozott. Így ma két 40. kötet létezik, melyek közül Dieter Kurth új változata sokkal jobb, megbízhatóbb lett, mint Hans Reichardt korábbi munkája (lásd Az ókori Egyiptom). Az új könyv is 48 oldal, ám szerkezete logikusabb, képanyaga sokkal bőségesebb és modernebb, információi frissebbek, s bár megtartja a módszertanilag kevéssé divatos kérdezz-felelek felépítést, számos kis keretes anyagával és kiegészítő cikkeivel kiegyensúlyozottabb, könnyebben olvasható könyv jön létre. A rekonstrukciós anyag, a térképek, metszetrajzok (egyiptomi ház, templom, palota stb.) mind újak, a festmények színpompásabbak, akciódúsabbak, bár még mindig kevés van belőlük. A fényképek is megújultak, jó minőségűek. A könyv forrásokat is idéz, és kétes bizonyosságok helyett egészséges kételyeket is kész kelteni (Mi az, amit még nem tudunk Egyiptomról?) Ajánlott.

Az ókori Kelet: Története, művészete és hétköznapjai
Usborne képes világtörténelem, Jane Chisholm, Anne Millard, Bp., Park, 1994, 1995
Érdekes kézbe venni ezt a ma már viszonylag régi Usborne-könyvet, s összehasonlítani a a kiadó olyan újabb összeállításaival, mint Az ókori Egyiptom enciklopédiája vagy a Múmiák és piramisok. A különbség kézzel fogható. A régi elképzelés a tengernyi pontos, részletes, aprólékosan kidolgozott rajzra helyezte a hangsúlyt, ezek kísérték a viszonylag hosszabb magyarázó szövegeket. Fotók nem szerepeltek a könyvben, a rajzolók avatott kézzel mindent újraalkottak illusztráció formájában. Ezzel szemben az újabb könyvek nem vetik meg a látványos fotókat, sőt fotómontázsokat, a szövegük rövidebb, jóval kevesebb rekonstrukciós rajzot tartalmaznak, ezek helyét is a látványos oldalképek és színezett, retusált fényképek veszik át. Az ókori Kelet igyekezett megidézni az összes mezopotámiai, keleti népet a kínaitól az asszírig, a perzsától a sumerig. Ennek ellenére hatalmas tér jutott a könyvben a legjobban feltérképezett, megismert, a leglátványosabb leleteket produkáló, s az érdeklődők körében is talán a legnépszerűbb Egyiptomnak: a 96 oldalból csak 16-on nem esik szó az országról. (Érdemes ezt összehasonlítani a magyarul 2001-ben megjelent Usborne-féle Az ókori birodalmakkal, amely – bár merítése szélesebb, mert a görög és római kultúrát is feldolgozza – 96 oldalból mindössze 10-et szán Egyiptomra!) Az ókori Kelet erőssége a folyamatos, kiválóan szerkesztett magyarázó szöveg, a követhető kronológia, a tematikus egységek remek bemutatása (Gyógyítás, Az oktatás, Utazás, szállítás, Nők, családi élet stb.) és a csodálatos rajzok és festmények. Aki egyszer végigtekint az egyiptomi templom, az egyiptomi ház, vagy a zöldellő Nílus-part képén, biztosan nem felejti el a látványt. A Ruhák, ékszerek, szépítkezés oldalpár viszont arra lehet példa, hogyan lehet minél több érdekes információt elhelyezni sok-sok apró kép és szöveg segítségével egyetlen oldalpáron. Legendásan jó és okos könyv, amelyet az egyiptomi mítoszok jegyzéke, térkép, uralkodólista, személy- és fogalommeghatározások gyűjteménye egészít ki. Nagyon ajánlott.

Egyiptológia: Expedíció Ozirisz sírjához
Emily Sands kisasszony, Ian Andrew, Nick Harris, Helen Ward, Bp., Egmont-Hungary, 2008
Sok kisgyerektől hallani, hogy az egyik kedvenc írója Emily Sands kisasszony – ami a legtöbb, amit csak kitalált figura elérhet az életben. Az Egyiptológia-sorozat három játékos kedvű szerzője ezzel a könyvvel megalkotott egy titokzatos hölgyet a 20. század elejéről, aki vakmerően ellátogatott 1926 Egyiptomába, bejárta a megtekinthető helyszíneket, kiderítette a kideríthető titkokat, majd – titokzatos módon eltűnt, mindössze egy befejezetlen naplót hagyva hátra, utolsó oldalán egy titokzatos (vér?)folttal. Miss Sands igazi, angol utazóként természetesen naplójába beragasztotta a vasúti jegyeket és a menetrendet, a hőmérsékleti táblázatot és számos reklámkártyát, az út során szerzett képeslapokat, fényképeket, térképeket, gyufacímkéket és bédekkerrészleteket, bemásolta a legfontosabb információkat, majd szépséges tollrajzokkal illusztrálta művét. Szuvenírként kapunk még a naplóval egy darab igazi papiruszt, egy kis szeletke múmiapólyát (huh), egy térképet, egy szövegrészletet a Halottak Könyvéből, és egy szenettáblát bábukkal és eredeti dobópálcákkal. Annyi ötlet, játék és utalás található a lapokon, hogy még egy felnőttet is lenyűgözhet, miközben játszva megismerjük az ókori Egyiptomot és a régészet hőskorát is. (Csak egy dolog nem világos: hogy az Egmont-Hungary miért adta ki előbb az angolul másodikként megjelent könyvet, mint ezt, amelyik megalkotta ezt a remek fikciót úgy, hogy még T. G. H. James professzort is rávette a játékra – lásd utószó.) Ajánlott.

Egyiptológia mindenkinek: Egyiptom csodái
Emily Sands kisasszony, Ian Andrew, Nick Harris, Helen Ward, Bp., Egmont-Hungary, 2007
Mint az Egyiptológia című napló végén kiderült, Emily Sands sajnos örökre eltűnt Egyiptomban 1927. január 6-án, csütörtökön. Szerencsére azonban ezév január elején postára adott egy füzetet unokatestvéreinek, amelyet azért állított össze, hogy ők is megtudják, mi olyan csodálatos az ókori Egyiptom kutatásában és felfedezésében és az egyiptológiában. Hasonló lelkesedéssel és szeretettel rajzolta, írta és ragasztotta tele ismeretekkel, képekkel, kártyákkal, bélyegekkel, fotókkal és képeslapokkal, mint a naplóját. Igyekezett azonban rendszerezett ismereteket közölni, sikerrel. A füzetből megismerhetjük Egyiptom történet, kultúráját, és vallását, mindezt oldalpáronként legalább egy játék, fejtörő vagy feladat színesíti. Még egy hamisítatlan óegyiptomi mesét is találhatunk benne, természetesen Miss Sands rajzaival kísérve. A nyolcvan oldalas könyv igazi bevezetés az egyiptológiába: amit csak még bájosabbá tesz a húszas évek hangulata, s a fikció, hogy mindez eredeti dokumentum, mintegy kilencven évvel ezelőttről. Ajánlott.

Egyiptom
100 állomás - 100 kaland, Jane Walker, Bp., Liliput, 2003
A jól ismert angol sorozat jellegzetessége,, hogy éppen száz apró, érdekes tényt árul el, éppen száz bekezdésben. Gyönyörű és változatos stílusban, technikával elkészített, duplaoldalas rekonstrukciós rajzok (amilyen a kikötő, a fáraó és tanácsa, a piramisépítés, a vízilóvadászat, vagy az ünneplés ábrázolása), sok-sok apró ábra, képek, térképek, folyamatábrák, régészeti leletek fotói és mulatságos karikatúrák díszítik a 48 színes oldalt. A keretes Nem fogod elhinni! című írások meghökkentő tényeket, a Kvízek az olvasókat tesztelő kérdéseket tartalmaznak. A könyvből nemcsak az időszalagot lehet megtanulni kezelni, de segít abban, hogy halotti maszkot, udzsat-szemet, egyiptomi menükártyát, hieroglifákkal írt levelet vagy éppen óegyiptomi kígyójátékot készíthessünk magunknak. Élvezetes, igazi ismeretterjesztés. Ajánlott.

Egyiptom
Bennfentes, Joyce Tyldesley, Bp., Graph-Art, 2007
Ezt a fantasztikus könyvet minden Egyiptom-rajongó kisgyereknek be kellene szerezni. (És minden, akár nem Egyiptom-rajongó szülő meg fogja nézegetni, hiába vette a gyerekének.) 64 oldal tiszta, jó illatú, lenyűgöző minőségű, luxuskivitelű, tökéletes szerkezetű, nagyon modern és hiteles ismeretterjesztés a népszerűsítő egyiptológiával felsőfokon foglalkozó Joyce Tyldesley tollából. A fordítás okos, a képanyag páratlan, az adatanyag megbízható, a térképek, időrendi táblák, fényképek, uralkodólisták, rajzok és számítógépes festmények professzionálisak és izgalmasak. A könyv pedig egyszerűen gyönyörű. A kötet öt nagy részre tagolódik: az első a földrajzi, történelmi, társadalmi alapvetést adja meg, a második a vallásról és temetkezésről szól, a harmadik a mindennapi életről, a negyedik a síremlékekről és az építészetről, az ötödik pedig a piramisok, a Királyok Völgye sírjai, Karnak temploma, Deir el-Medina munkásfaluja, Ahet-Aton bűnös Napvárosa, El-Raham erődje és Abu Szimbel sziklatemploma példáján mutatja be az óegyiptomi történelem és a modern régészet eredményeinek összefonódását. A modern számítógépes ábrák és rajzok óriási vizuális élményt jelentenek – azt hiszem – egy interneten és Play Station-játékokon edződött gyereknek is. A fényképek, digitálisan átrajzolt fotók és ábrák változatossá teszik a képanyagot, a nagy panorámarajzok pedig elképzelhetővé a történelmet. Az Áttekintésből mindenképpen kiemelném a mezőgazdaság körforgásának, a mumifikálás folyamatának, az egyiptomi lakóépület belsejének és a társadalmi piramisnak az ötletes, játékos ábrázolását, s a Fókuszban rész nagy látványképeit és metszetrajzait a fentebb felsorolt épületekről. Az már személyes vélemény, hogy nekem a Nefertitit, zenészlányokat vagy a harcos fáraót ábrázoló hagyományos témájú rajzok is nagyon tetszenek, mert szépek. Az viszont egyértelmű, hogy a könyv erőssége az információk első kézből kapása: Tyldesley az egyiptológia történetét is kutatja, s amikor az El-Raham-i feltárásról ír, saját régész férje eredményeiről ad beszámolót a gyerekolvasóknak, közvetlenül. Feltétlenül ajánlott.

Egyiptom
Fedezd fel az ókor világát, Bp., Elektra Kiadóház, 2006
Az angol sorozat azt állítja magáról, hogy „szórakoztató, lényegre törő”, és „színes képekkel gazdagon illusztrált”. S mindez igaz is! 44 oldalon, tíz témakörben járja körbe és mutatja be az óegyiptomi történelmet és szokásokat. Minden fejezetet egy általános bevezetés indít, amit 12 kérdés-felelet követ, illetve tények és adatok kiemelt gyűjteménye kísér. Az információk többsége megbízható, a magyarázatok érdekesek, lényegre törőek, figyelemfelkeltők és rövidek. Jó a fordítás (csak az a kár, hogy rétegek helyett társadalmi osztályokról beszél, és hogy a szenetből vagy zenetből senetet formált), hitelesek a tények. (Bár hogy a szerzők honnan vették azt, hogy „ha a köznépbe tartozók köldökékszert hordtak, akár halálbüntetést is kaphattak”, nem tudom, ebből sajnos kimaradtam.) A számítógépes rajzok kedvesek és hitelesek, az írnokokat, a játszó lányokat vagy épp az írnokiskolát egyenesen gyönyörűen sikerül rekonstruálni. Talán csak a kérdezz-felelek kikényszerítettsége zavaró: kétlem, hogy valaki is feltenne ilyesféle kérdést önszántából: Növényformára építették-e a templomokat? Persze ha tudom, hogy mit akarok válaszolni… Ajánlott.

Egyiptom
Képes történelmi hírharsona, Paule Paganon, Bp., Sanoma, 2010
Egyedi ötlet, de remek játék ez a kiváló minőségű színes füzetkönyv! A Képes történelmi hírharsona újságlapokat tartalmaz a következő – képzelt – óegyiptomi folyóiratokból: Memphiszi Harsona, Közép-Birodalom, Új-Birodalom, Egyiptomi Esti Hírek, Alexandriai Kurír, Egyiptomi Utolsó Kiadás. Szabályos, kétoldalas lapszámokban, vezércikkekben, hírekben, reklámokban, kis színesekben és interjúkban olvashatjuk végig Egyiptom történetét rengeteg kép, fénykép és térkép kíséretében. Újságstílusban, így iróniával és utalásokkal telve olvashatunk olyan vezető hírekről, mint: Egyiptomnak fáraója van!, Csúcsforgalom a Níluson, Kívül tágasabb, hükszószok!, Mezőgazdaságban világelsők vagyunk, Győzött-e II. Ramszesz?, vagy Meglincselték a kiváló matematikusnőt (ez utóbbi Hüpathia haláláról szól). Interjúkat olvashatunk Hatsepszut királynő építészével, Szenenmuttal, Muvattallisz hettita királlyal, Nagy Sándorral, vagy Egyiptom első sztrájkolóival. vannak divathírek, önismereti teszt (Kleopátra szerelmi-politikai ügyeivel kapcsolatosan), toborzási felhívás, társadalmi viták, sőt hirdetéseket is találhatunk a lapokban: A kő örök érték, Ne késlekedjen, vegyen klepszidrát, Isteni! Illatos kúpok reklámáron… Nemcsak az ötlet jó, a megvalósítás is: a fordítás igényes (bár néhol kicsit túl szlenges), a tények megbízhatóak, a stílus élvezetes. Ajánlott.

Egyiptom
Kép-tár, Philippe Simon, Marie-Laure Bouet, Émilie Beaumont, Bp., Passage, 2003, 2004, 2005
Sajnos ezt a könyvet még nem sikerült megszereznem. Értékelést akkor írok majd, ha végre hozzájutottam a műhöz.

Egyiptom, A görögök, Róma
Nagy civilizációk, Anne Millard, Bp., Fabula, 1990
Ezzel a könyvvel elfogult vagyok. Az első olyan mű volt, amely a kezembe került Egyiptomról, s mint látható, egy életre meghatározta az érdeklődésemet. Ha objektíven szemléljük, valószínűleg nem emelkedik ki különösebben az Egyiptommal foglalkozó könyvek sorából, de számomra első számú gyerekszakkönyv. Valójában az egyiptomi rész csak egy 32 oldalas füzet (itt három külön kötetet adott ki egyben a kiadó), ám telve van színes, érdekes ábrákkal (Rob Shone tehetséges munkái), s tökéletes első összefoglalása annak, mit lehet tudni Egyiptomról alapfokon. A történelmi kronológia sorrendjében négy nagy fejezetből áll, amelyeket térkép, időrendi tábla és történelmi összefoglaló vezet be. Ezeket követik az adott fejezet egyes egységei, amelyek bemutatják az egyiptomi építészetet, életmódot, társadalmat, gazdaságot, műveltséget és kultúrát, hadsereget és vallást, a mumifikálást, a gyógyászatot, a tudományt és Egyiptom bukását. A tiszta, áttekinthető ábrák barátságos és sokféle világot mutatnak be. Ma is emlékszem, mennyire tetszett a Narmer-paletta buzogányos jelenetének valódi eseményként való megrajzolása, Amenemhat fáraó meggyilkolásának ábrázolása, a szépséges Nefertiti portéja, vagy épp Kleopátra díszruhája. A könyv anyaga rövid, de jól szerkesztett, nagyon megbízható, s nem csak a kitaposott úton halad: itt olvastam először a núbiai hódítókról, a tengeri népekről, vagy, hogy Kheopsz piramisa közelében bárkát találtak, s ezek az információk azóta se szerepelnek minden gyerekkönyvben. Végül ebben a kötetben láttam először I. Széthi fáraó mumifikált arcát, amely azóta is meghatározó élményem. Feltétlenül ajánlott.

Egyiptom, Athén, Róma
A múlt világjárója, Romano Solbiati, Bp., Magyar Könyvklub, 2000
Pompás, ötletes vállalkozás útikönyvet írni az ókori országokról. Főleg, ha gyerekkönyvről van szó. A Képes történelmi hírharsona sorozathoz hasonlóan A múlt világjárója is újszerűen nyúl a történelem elbeszéléshez: ezúttal nem kitalált napilapok, hanem egy álútikönyv lapjain találkozhatunk az egyiptomi történelem, vallás, kultúra és hétköznapok ismeretanyagával. Az eredeti Egyiptom kötet (ahogy az Athén és a Róma is) külön füzet volt, ami csak még jobban sugallhatta valóságosságát: sajnos a magyar kiadás egybekötötte a három művet. A kötet felépítése szabályszerű: először távlati térképen, majd várostérképen tanulmányozhatjuk Thébát, a fővárost. Ezután következnek a hasznos tudnivalók, például hogy Thébába „a lenge, praktikus viselet illik”, vagy, hogy „ha temetésre mész, kerüld a kék ruhát, mivel ez a gyász színe”. Bár némely információ az iróniakényszer miatt kissé elnagyolt, mindent megtudhatunk a pénzről, súlyokról, naptárról, vásárlásról, a szálláslehetőségekről, az étkezésről és az öltözködésről. Ezután pedig – ahogy az el is várható egy útikönyvtől – műemlék-ismertetések, program- és túrajavaslatok következnek a karnaki templomtól az Élet Házán át az Opet-ünnepig, az elephantinéi piactól Gizáig és az abüdoszi misztériumokig, sőt, még Tell-Amarna is szerepel a könyvben, az eltöröltetett város, ahova egyesek „időről időre különleges engedélyt szereznek, hogy meglátogathassák a romokat, de ezt csak katonai kísérettel és hivatalos vezetővel tehetik.” Megtudhatjuk, hány íjász szolgál Buhen erődjében, hogy hogyan ülte meg a fáraó heb-szed ünnepét Per-Ramszeszben, mennyi adót szednek Memphiszben, s hogyan él egy átlaggazdag. Izgalmas, jelen idejű, mégis a múltról mesélő történelem: remek játék. Ajánlott.

Egyiptom: Élet a Nílus mellett
Benny Blu zsebtudástár, Petra Stubenrauch, Bp., MalibuPrint, 2008
Sajnos ezt a könyvet még nem sikerült megszereznem. Értékelést akkor írok majd, ha végre hozzájutottam a műhöz.

A gyerekkönyvek gyűjteményének ábécérendes folytatását lásd a Gyerekkönyvek - Egyiptomi gyűjtemény 6./2. című bejegyzésben.

Link az Egyiptomi gyűjtemény főoldalára.

Horthy Miklós - mítosz és ember

2012-01-15T20:39:00.029+01:00

Ma értem a végére Turbucz Dávid remek, új Horthy-életrajzának. Úgy éreztem, ez olyan érdekes, hogy a blogomon is írnom kell róla.

Amikor az első objektívnek tűnő életrajzok a boltokba kerültek Horthy Miklósról, nagyapám azonnal megvásárolta őket. Számára, aki még élt a valóságos Horthy-korszakban, a kormányzó nyilván nem volt sem szent, sem ördög, s a könyvek segítségével szerette volna őt történelmi távlatból is megismerni. Nem rajta múlt, hogy ezek a művek vagy annyira fasisztázva és elfogultan szidalmazók (pl. Pintér István: Ki volt Horthy Miklós?, Gárdos Miklós: Tengerész a várban, Vas Zoltán: Őfelsége szárnysegéde, Horthy Miklós), vagy olyan anekdotikusan, netán glóriázva dicsérők (pl. Gosztonyi Péter: A kormányzó, Horthy Miklós) voltak, hogy az objektivitásnak táján sem jártak. Már nem érhette meg, hogy magyarra fordítsák Thomas Sakmyster amerikai történész Admirális fehér lovon című, megbízható politikai biográfiáját. Most azonban bizonyára örülne és ismét vásárolna: 2011 végén megjelent Turbucz Dávid új életrajza Horthy Miklósról (Turbucz Dávid: Horthy Miklós, Napvilág, Bp., 2011).

A mű, amely a Horthy-kultuszt kutató történész doktorandusz szerző első megjelent kötete, már előszavában is hangsúlyozza, hogy tudományos ismeretterjesztő mű kíván lenni. Ennek a követelménynek valóban mindenben megfelel: kézbeillő, kellemesen olvasható könyv, jól áttekinthető a szerkezete, könnyű benne keresni, rövid egységekből áll, sok érdekes forrásből idéz rövidebb részleteket, olvasmányos és érdekes, ráadásul tizenhat oldalnyi részben színes képanyag és több térkép egészíti ki. De már a remekül megválasztott borító is sejteti, ez a könyv azért jóval több ennyinél: a fedélfotón a hús-vér, tengernagyi egyenruhás, de kissé megfáradt, magába süppedt Horthy pózol az őt délcegen, vakmerően és pátoszteljesen előretekintve, szálegyenesen feszítve ábrázoló, készülő mellszobra mellett.

Hogy mitől több a könyv puszta népszerű életrajznál? Először is rengeteg forrásra támaszkodik. Sakmyster említett (ráadásul külföldi) életrajza 1994-ben jelent meg, vagyis az új, 2011-es könyv hatalmas azóta keletkezett forrásanyagot tud feldolgozni: folyóiratcikkek és tanulmánykötetetek sorától kezdve a kor politikusainak (Gömbös, Bethlen) új életrajzain keresztül a Horthy-kultusz és Horthy-kép a napi politikának köszönhető legújabb anomáliáiig és változásaiig. Épp ezért a könyvet tizenkilenc oldalnyi forrásjegyzék egészíti ki, továbbvezetve az érdeklődőt.

Másodszor Turbucz Dávid Horthy pályájának bemutatásához a Horthy-képek, Horthy-legendák és Horthy-kultuszok sokasága felől érkezett. Így könyvét is keretbe foglalja két, részben a Horthy-emlékezetről szóló fejezet, s miközben kibontakozik az olvasó előtt a kormányzó élete, újra és újra szó esik arról, hogyan határozták meg nemcsak megítélését, de néha cselekedeteit is a róla alkotott elképzelések. Mennyire játszott közre abban, hogy fiatalon flottaparancsnok lehetett az, hogy ő volt "a Novara hőse" és az "otrantói győztes"? Mennyire számított szegedi fővezérré, majd az ország kormányzójává választásakor a viharral dacolva a kormánynál álló, rendteremtő tengerész legendája? Miért fontos, hogy IV. Károly Horthyban Ferenc József hűséges szárnysegédét, a hű királypárti ellentengernagyot látta még 1921-ben is? S végül miért meghatározó Horthy bizonyos döntései szempontjából, hogy - még ha a magyar vezérkultusz hozzá kapcsolódó elemei markánsan különböztek is a Hitler-, Mussolini- vagy Gömbös Gyula-félétől - időnként maga is hajlandó volt saját magát a vészek hányta magyarságot a sors tengerén biztos kézzel vezető kormányos szerepében látni, aki becsületből akkor is a helyén marad (pl. 1944-ben, a német megszálláskor), amikor történelmi szempontból nagyon nem kellene?...

Mindezeken túl harmadik erénye a könyvnek, hogy semmiféle kényes kérdést nem hanyagol el. Horthy életének minden részletével igyekszik érdemben foglalkozni. Ellentétben a szokásos politikai életrajzokkal, nem rövidíti jelentéktelenné Horthy életének első ötven, tengerésztisztként, a Monarchia elkötelezett állampolgáraként, a császár szárnysegédeként, konstantinápolyi diplomataszerepben vagy éppen háborús hősként leélt évét. Megismerhetjük a jó családapát, az amatőr festőt, a kiváló sportembert, olvashatunk Horthy világ körüli útjáról, kifejlődő brittiszteletéről, fiatalkorában megszerzett előítéleteiről. Pontosan megismerhetjük, mit és milyen hősiesen csinált az első világháborúban: Turbucz Dávid objektíven számol be Horthy tetteiről, az esetleg ötletesnek nevezhetőkről ugyanúgy, mint a túlértékeltekről. Végül előttünk áll egy életcélját és szokásos közegét a Monarchia felbomlásával ugyan elvesztett, de korabeli mértékkel mérve már egy tisztes pálya négyötödénél járó magas rangú katonatiszt, akire normális körülmények között már semmiféle különös közéleti szerep nem várna - s itt kezdődik Horthy, a politikus, a kormányzó, az "uralkodó" története.

A könyv nem kerüli meg sem a fehérterror, sem Trianon, sem a korabeli nemzetközi politika összefüggéseinek kényes kérdését. Látjuk a maga szemében tiszta kezűnek és tisztességesnek tűnő, de a rá óriási hatást gyakoroló "barátai" (pl. Prónay) tanácsára sok mindenre rábólintó, gyakran nyílt antiszemita kijelentéseket tevő, az "atrocitások" felett kényelmesen szemet hunyó Horthyt, aki ilyen módon belovagol egy olyan történelembe, amit nem kifejezetten lát át. Turbucz Dávid a legkevésbé sem menti fel a numerus clausust Európában elsőként megvalósító Horthyt, azonban okosan és izgalmasan árnyalja a képet: hogyan, milyen alkuk, indítékok és tájékozódás után születik meg az 1920-22-es Horthy, s azután - talán a kormányzó számára is észrevétlenül - hogyan alakul át mentalitása, világlátása néhány év alatt, hogyan szakad el a Prónayktól és Gömböstől, hogyan leli meg "emberét" Bethlenben, s hogyan kezdi el maga is határozottan, és saját szerepét végre megtalálva elősegíteni Magyarország konszolidációját és nemzetközi elismertetését.

Miközben előttünk sorjáznak Horthy klasszikus kormányzói időszakának vitathatatlan érdemei, előttünk áll a szerepében magát jól érző, méltóságteljesen, korrupció és hatalommal való visszaélés nélkül működő, valamiféle alkotmányos rendet megtestesíteni igyekvő, példás családi életet élő, a külföldi diplomatákat színes, elegáns és őszinte egyéniségével megnyerő Horthy, a szerző nem hallgat a korszak a kormányzóhoz köthető ellentmondásairól sem. Részletesen mutatja be Horthy viszonyulását IV. Károly két visszatérési kísérletéhez (leszögezve azonban, hogy azoknak - bármily fájdalmas is ez az áruló Horthy legendájában hívőknek - nem volt nemzetközi realitása), álláspontját a zsidókérdésben (amely Horthy számára mindig "kérdés" maradt, s amelyben kényelmes elképzelése a jó - asszimilálódó, befogadandó, szükséges, sőt kedvelhető - zsidókról és a démoni, valahol létező, kommunista, ármánykodó "söpredékzsidóságról" lehetővé tette, hogy pusztán olyan biztosítékokkal írjon alá kitaszító zsidótörvényeket, hogy a szerinte "nem zsidó zsidókat" majd kiveheti a hatálya alól...), tehetetlenségét Bethlen távozásakor (amely lehetővé tette, hogy Gömbös Gyula Horthy minden ellenszenve és makacs, bár naiv ellenkezése ellenére nemzetközi jobb oldali vágányra állíthassa az országot). Egy olyan Horthy-kép áll össze, amely némiképpen anakronisztikus, némiképpen tiszteletreméltó, némiképpen pedig érthetetlen személyiséget mutat. Horthy részben a Ferenc József-korszak maradványa, részben olyan valaki, aki minden politikai előképzettség nélkül került bele egy a magyar történelemben példa nélküli, váratlanul kialakult szerepbe, amelyet a tőle telhető legügyesebben, legkiegyensúlyozottabban próbál betölteni, részben azonban egy fokozatosan öregedő ember, aki egyre kevésbé tud gyorsan és meggyőzően reagálni a történésekre, inkább a bevett klisékhez és formákhoz ragaszkodik, ám lassan ez már nem elég.

Horthy 1938 után is a helyén maradt: nemcsak szimbolikusan, hanem tevőlegesen is részt vett a Németországhoz való közeledésben, a zsidótörvények elfogadásában. Bár Turbucz Dávid leszögezi, a második világháborúba való belépés elkerülhetetlen lett volna, az, ahogyan Horthy ezt a kassai bombázás utáni eszetlen huszárvágással siettette, felesleges és káros volt. Ügyetlen, kifejezetten naiv kiugrási kísérletét éppúgy nem készítette elő megfelelően, ahogyan korábban azt sem vette észre, hogy a háborús évek folyamán egyre inkább eltávolodott a számára oly rokonszenves és gyakorta emlegetett angolszász külpolitikai vonaltól, így az országot igenis a hitleri Németországhoz kötötte, függetlenül a "hülye szobafestő" iránti - jogos és állandó - megvetésétől, cserébe egy olyan lehetőségsorozatért, amely végre az 1920-as "országmentő" után az 1938-41-es "országgyarapító", "új honfoglaló", "visszaszerző" szerepébe segítette, amely monomániás következetességgel mindig is első helyen szerepelt fontossági sorrendjében.

Ennek ellenére tény, hogy a Hitlerhez kötött kisországok vezetői közül Horthy egyetlenként írt kioktató leveleket a Führernek, egyetlenként állt ellen (talán naiv és makacs módon, de majdnem) a végsőkig a klessheimi találkozókon az Endlösunggal kapcsolatos parancsoknak, s miután személyesen is meggyőződött a zsidóság megsemmisítésére vonatkozó hírek igazságtartalmáról (lassan, hitetlenkedve, de végre csak feldolgozva pl. az Auschwitzról, a munkaszolgálatosok és kitelepítettek kivégzéséről szóló információkat), valóban megmentette a budapesti zsidóságot. Mindezt nem lehet túldimenzionálni, hiszen ettől még Horthy felelőssége nem csökken. Viszont elkenni, letagadni sem lehet, hiszen tény.

Egy hosszú, buktatókkal teli és rosszul, megvetéssel és feledéssel, emigrációval és csalódottsággal végződő életpálya tényei, amelyeket Turbucz Dávid könyve részletesen, pontról pontra bejár. A könyv végén tényleg kialakulhat bennünk egy objektív, rengeteg adat és információ alapján összeálló Horthy-kép: egy olyan magyar politikusról és vezetőről, akire nem lehetünk büszkék, s aki sokat hibázott pályája során, de aki elfelejthetetlen és megkerülhetetlen alakja a magyar történelemnek. Remélhetőleg ez csak az első, s nem az utolsó könyvre róla a szerzőnek: az ember alig várja, hogy egyszer majd egy hasonlóképpen meglepő és érdekes teljes nagymonográfiát olvasson a kormányzóról Turbucz Dávid tollából.

A szerző honlapja minden információt elmond a történészről. Ez pedig a blogja, amelyben Horthy mai kultuszát kíséri figyelemmel. Mindkettőt érdemes olvasni.

Ezt a gesztushoz nem illően jelentéktelen blogbejegyzést a nagyapámnak ajánlom, akivel nagyon szerettem volna beszélgetni erről a könyvről, ha megérte volna.

Történelmi regények - Egyiptomi gyűjtemény 2./2.

2012-01-13T23:33:00.044+01:00

Történelmi regények, amelyek az ókori Egyiptomban játszódnak
A lista második része a szerzők vezetékneve szerint rendezve K-tól Z-ig

A lista első részét A-tól J-ig lásd a Történelmi regények - Egyiptomi gyűjtemény 2./1. című bejegyzésben.

Link az Egyiptomi gyűjtemény főoldalára.

M. E. Matje
A művészinas
Móra-Kárpáti, Bp.-Uzsgorod, 1983.
Bájos kis könyv, amelyik azt állítja magáról, hogy gyerekeknek íródott. Magam felnőttként olvastam és nagyon élveztem. Igaz, hogy a könyv szereplői gyerekek, de "Kari és kis barátai" (ld. a gügyögő fülszöveget) Deir-el Medinében élnek szüleikkel, s hamarosan szemtanúként belekeverednek az Újbirodalom legbotrányosabb sírrablásába, amelyről részletes dokumentumok maradtak fenn IX. Ramszesz fáraó uralkodásának idejéből. A könyv izgalmas, s bár nem mentes némi tanító szándéktól, végig lebilincselő és fordulatos marad. Ráadásul a magyar kiadást kiváló fényképek kísérik a könyv helyszíneiről és a kor embereit megidéző festményekről, szobrokról, tárgyakról. Milica Edvinovna Matje orosz muzeológus és egyiptológus a hatvanas években írta könyvét, de - talán mert eredetileg gyerekeknek szánta, akiknek nem illik hazudni - ma is ugyanolyan friss, megbízhatóan tudományos, és igaz, mint megírásakor. Érdemes rá felfigyelni: kár, hogy nincsen modernebb kiadása.
A könyvben elbeszélt botrányos sírrablásnak az irataira épül, de más korban játszódik Brad Geagley Hiénák éjszakája című regénye.

Gerald Messadié
Viharok a Níluson-trilógia
1. Nefertiti szeme
2. Tutanhamon arcai
3. A diadalmas Széth
Gold Book, Debrecen, 2005, 2005, 2006.
A francia író háromkötetes sorozatában merészen arra vállalkozik, hogy egyértelműen és cáfolhatatlanul megfejti az Amarna-korszak összes rejtélyét: ki volt az Atont, az egyetlen istent imádó Ehnaton és milyen volt valójában, meddig élt Nefertiti királyné, Ehnaton gyönyörű felesége, és milyen szerepe volt az uralkodásban, hány gyermeke volt a napimádó fáraónak és mi lett a sorsuk, ki volt valójában a híres Tutanhamon, hogy élt és hogy halt meg, végül az őt követő fáraók közül ki, hogyan és miért restaurálta a régi Egyiptom hitét és rendjét: Aj vagy Horemheb. Mivel talán nincs is vitatottabb korszaka az óegyiptomi történelemnek, mint ez a rövid időszak, a könyvek utószavainak magabiztossága ellenére mi, olvasók csak abban lehetünk biztosak, hogy Messadiének talán semmiben sincs igaza. Az anakronizmusokra és csúsztatásokra persze talán kevésbé figyeltem volna olvasás közben, ha Messadié kioktató hangvételű lábjegyzeteivel nincs folyton jelen a szövegben, érzékeltetve, hogy az ő "megfejtése" az egyedül üdvözítő. Ettől függetlenül a csapongó, különleges, rendhagyó, de logikus megoldásokat felkínáló és helyenként igen erotikus szálakkal dolgozó történet lebilincselő és izgalmas, s történelmi felkészültséget is elárul. Mindenkit örökre rabjává tehet Ehnaton és utódai korszakának. A pompás kivitelű magyar kiadásnak ezúttal a fordítása is jól sikerült.
A kor történelme iránt érdeklődőknek ajánlom még John Petrie Az írnok-sorozatát, Andreas Schramek A Sólyomisten országában című trilógiáját, Pauline Gedge A tizenkettedik átváltozás és Michelle Moran Nefertiti című regényét, Mika Waltari Szinuhéjét, Hegedűs Géza Az írnok és a fáraó című regényét, Christian Jacq A Napkirálynő című könyvét és Paul Doherty Gonosz árny Nyugat felől című könyvét és folytatásait.

Jean-Pierre Montcassen
A halál vámszedője
A fáraó lánya
Az egyiptomi kéjnő
Cselenyák Imre eddig három egyiptomi tárgyú könyvvel jelentkezett a fent jelzett, franciás álnéven. A regényekkel először 2008-ban találkoztam, azóta új kiadásban is megjelentek. A szerző történelmi regényei mindig alapos ismeretekre épülnek, szóljanak akár Bagdadról, akár az ókori Rómáról, akár Hellászról. Témaválasztása merész és újszerű. A halál vámszedője az Óbirodalom legvégén játszódik, II. Pepi és családja történetét, politikai intrikáit szövi össze egy balzsamozófiú életének eseményeivel. A fáraó lánya cselekménye Szeszósztrisz uralkodása idején, a regényben ritkán megörökített Középbirodalomban történik. Az egyiptomi kéjnő pedig Nagy Sándor Egyiptomát választja helyszínül, ez ismét egy regényekben keveset felhasznált történelmi korszakot idéz meg. Számomra azonban más izgalmat nem nyújtottak ezek a könyvek, ezért is nem szenteltem nekik külön bejegyzéseket. Cselekményüket zavarosnak éreztem (különösen A halál vámszedőjéét), szereplőiket egysíkúaknak, a történéseket valószínűtleneknek. Ráadásul igen zavarónak találtam, hogy miközben a részletekben sok a kortévesztés (A fáraó lányában például Théba mellett található egy Királyok Völgye, Amon istent úgy tisztelik, ahogyan majd csak az Újbirodalomban, és a késői korszak misztikája rendre mint ősi dolog szerepel, beleértve a görög kultúrából későn átvett részleteit is), a könyvek folyamatosan oktatni akarnak: például azt, hogy a nők kalasziriszt viselnek felsőruhaként, vagy tízszer említi A fáraó lánya, csakhogy ez is új- és nem középbirodalmi ruhadarab... A könyvek cselekménye egyébként inkább ifjúsági kategóriába tartozik, az erotika miatt azonban valószínűleg felnőttközönségnek szánták őket.

Michelle Moran
Az eretnek királyné
IPC, Bp., 2011
Jelenleg ez a másik olyan könyv a listán, amit még nem olvastam. Vélemény februárban következik róla. Egyelőre annyit, hogy Moran folytatja vitatható rekonstrukcióját az egyiptomi történelemről. Ezúttal II. Ramszesz felesége, Nofertari a főhősnő, aki ebben a könyvben Nefertiti unokahúga és titkos Aton-rajongó...
A korszak iránt érdeklődőknek ajánlom Siegfried Obermeier II. Ramszesz - A kolosszusok építője című regényét, Christian Jacq Ramszesz-pentalógiáját, Az egyiptomi bíró-trilógiáját, Georg Ebers Uarda, Egyiptom rózsája című regényét és Howard Fast Mózes, Egyiptom hercege című könyvét. II. Ramszesz korának mindennapi életét mutatja be Hillary Wilson Egyiptomi asszony című regénye.

Michelle Moran
Nefertiti
IPC, Bp., 2010.
Michele Moran első regényében olyan témát választott, amelyről már megszámlálhatatlan szépirodalmi feldolgozás született: az Amarna-korszakot, az Ehnaton-reform időszakát. Hősnője ugyanígy százszor megírt, megelevenített figura: Nefertiti, az eretnek fáraó felesége. Azonban a könyv szép külseje, sokat ígérő, a szerző keleti régészeti útjáról beszámoló fülszövege valami újat, mást, izgalmasat sejtetett. Sajnos a könyvet végigolvasva inkább csak csalódás ért. A korrekonstrukció semmit sem tett hozzá az ezen a listán is szereplő korábbi könyvekéhez, a történet pedig túl érzelmeskedő, túl könnyed és meglehetősen érdektelen volt. Fogalmam sincsen, hogy Moran miért olyan egyiptológiai hátteret használt fel, amely az újabb könyvek alapján nem állja meg a helyét. Miközben a nagyközönség épp könyve írásakor ismerkedhetett meg a Tutanhamon, Juja, Tuja és az Ehnaton-kor más múmiáinak DNS- és CT-vizsgálati eredményei alapján egyiptológusok által összeállított, legfrissebb és legmegbízhatóbbnak tekintett új Amarna-családfával, Moran felhasznált tényei valamikor a hetvenes évek eredményeiből valók. Persze a könyv így is jó lehetne (hasonlóan Hegedűs Géza Az írnok és a fáraójához), ha adna valamilyen irodalmi többletet. Ha azonban az ember tudja, hogy Moran rekonstrukciója történelmi szempontból egy fabatkát sem ér, a könyvből pusztán egy csöpögős, lelkizős, csajos lektűr marad a végén egy indokolatlan, de jótékony tűzesettel.
A kor történelme iránt érdeklődőknek ajánlom még John Petrie Az írnok-sorozatát, Andreas Schramek A Sólyomisten országában című trilógiáját, Pauline Gedge A tizenkettedik átváltozás című regényét, Mika Waltari Szinuhéjét, Hegedűs Géza Az írnok és a fáraó című regényét, Christian Jacq A Napkirálynő című könyvét és Paul Doherty Gonosz árny Nyugat felől című könyvét és folytatásait és Gerald Messadié Viharok a Níluson-trilógiáját.

Nemere István regényei Egyiptomról
A Fáraó futára
A fáraó gyűrűje
Az egyiptomi mágus
Gyilkosság a piramis árnyékában
Szerelmem, Kleopátra
A fáraó és a Nílus kincse (Nigel Forest néven)
A fáraó és a Titkos Templom (Nigel Forest néven)
Igyekeztem minden olyan magyarul megjelent könyvet megszerezni és megismerni, amely az ókori Egyiptom történelméhez kapcsolódik, de természetesen nem tetszett mindegyik regény. Nemere István könyveit például biztosan nem olvasnám el másodszorra, ezért nem is szenteltem nekik egyenként külön bejegyzést, egyszerűen itt soroltam fel őket. Elképzelhető, hogy a véleményem teljesen eltér a tiédtől, ezért elnézést kérek. A hét könyv közül a legjobb talán A Fáraó futára című regény (2006), amelyben egy fekete bőrű, szegény fiú szemszögéből láthatjuk az eseményeket: elkíséri a fáraó bátor, hősies, vonzó futárát a birodalom széléig, s vele együtt megpróbálja megmenteni az ország egységét. Bár a történet ügyes csavarját nem árulhatom el, ezt a történetet megéri egyszer végigolvasni. Csak az zavart benne nagyon, hogy hőseink néha olyan gyilkosságokra kényszerültek, amelyek pusztán annyival voltak megindokolva: szükségesek. Kimaradt tehát belőle számomra egyfajta szilárd erkölcsi alapállás: hogy a hősök legalább kicsit zavarba jöjjenek, ha kioltják egy ember életét, legalább annyira, mint egy akciófilm hőse fojtogatás után. A fáraó gyűrűje (2006) annyiban hasonló történet, hogy ez is egy utazás elbeszélése, amelyet veszélyek kísérnek és szerelem fűszerez. Az egyiptomi mágus (2006) ókori kémtörténet, benne Tark, a fáraó kéme szökik haza Egyiptomba számos kalandon át az üveggyártás titkával. A Gyilkosság a piramis árnyékában (2006) egy bűneset felderítéséről szól, és látszólag a mágiának is nagy szerepe van benne. Végül a Szerelmem, Kleopátra (2004) egy testőr története, aki halálosan beleszeret az érzéseit viszonzó Kleopátrába, ám a fáraónő később mégis kijátssza és megszégyeníti a férfit. Nigel Forest néven adták ki Nemere A fáraó és a Nílus kincse című könyvét (2003), amely egy izgalmas, szerepcserés történet II. Ramszesz korából, és legvaskosabb kötetét, A fáraó és a Titkos Templom címűt (2008), amelyik szintén ebben a korban játszódik. Összefoglalóan minden könyvről elmondható, hogy írójuk ismeri a történelmet (habár ismeretterjesztő műveiben következetesen mindig annak antiegyiptológiai változatát írja meg), s jól tud mesélni. Nem csoda, ha könyvei népszerűek. Nekem azonban hiányoznak az egyértelmű, nem papírfigura jellemek, a következetes, jól szerkesztett és a nem (egyébként nagyon jó) kósza ötletek vezette cselekménybonyolítás. Ez persze betudható a sietségnek is, hisz Nemerének egy év (2006) alatt csak egyiptomi tárgyú regénye négy jelent meg, egyéb könyve pedig további harminc... Amióta Egyiptom kissé kiment a divatból, s ő maga is befejezte teljességgel pontatlan és antiegyiptológiai „történelmi” sorozatát, egyelőre nem írt újabb Egyiptomos regényt. De tartok tőle, hogy nemsokára olvashatunk majd újabbakat is.

Siegfried Obermeier
II. Ramszesz - A kolosszusok építője
Pro-Book, Debrecen, 2008.
Obermeier hatszáz oldalas regényét már kézbe venni is monumentális vállalkozás. Igazi huszadik századi nagyregénynek készült 1987-ben. A magyar könyvesboltokba kissé későn jutott el, miután a szerző két újabb (Villonról, illetve a bibliai Salamon királyról szóló) könyve már sikert aratott nálunk. Először is fontos tudni, hogy ez a regény nem II. Ramszeszről szól, bár a fáraó is megjelenik benne. Eredeti címe, ...és templomot épített neki (Ramszesz Nefertari királynénak, de valójában az építőmester a szerelmének) sokkal jobban illett volna a könyvhöz, ami nem életrajz, hanem szerelmi regény, s nem a fáraót, hanem egyik lányát, Meritamunt és kedvesét, az építőmester Piajt állítja a középpontba. Ha Obermeier megelégedne ennyivel, könyve kiváló lenne: ám sajnos sok olyan, Ramszesz koráról szóló lírai-történelmi elmélkedés foglalja a helyet a műben, amelyek az újabb régészeti és történelmi álláspontok tükrében már nem állják meg a helyüket. (Valamint elég értelmetlen s főleg befejezetlen marad Mózes történetének a félig-meddig beépítése a cselekménybe.) A könyv tehát kellemes olvasmány, de nem Obermeier legkiválóbb műve, magyar címadása és marketingje pedig arra példa, hogyan lehet megtévesztő, bár gyönyörű csomagolásban eladni valamit olyanoknak, akik sosem vennék meg.
A korszak iránt érdeklődőknek ajánlom Christian Jacq Ramszesz-pentalógiáját és Az egyiptomi bíró-trilógiáját, Georg Ebers Uarda, Egyiptom rózsája és Michelle Moran Az eretnek királyné című regényét és Howard Fast Mózes, Egyiptom hercege című könyvét. II. Ramszesz korának mindennapi életét mutatja be Hillary Wilson Egyiptomi asszony című regénye.

John Petrie
Az írnok-tetralógia
1. Anubisz haragja
2. A borzalmak temploma
3. A sivatag fia
4. Abüdosz titka
Elektra Kiadóház, Bp., 2001, 2001, 2002, 2002.
A megtévesztő neve ellenére francia író kellemesen kézbe fogható, könnyen elolvasható, mégis igazi élményt nyújtó könyveihez különös főszereplőt választott. Hőse Amenhotep, Hapu fia, egy közemberből lett tisztviselő III. Amenhotep (Amenophisz) fáraó, Ehnaton apja korából. Halála után nem sokkal már istenként tisztelték, s a fáraóknak emelt templomok közepette egyetlenként kapott halotti templomot közel a Királyok Völgyéhez. Sokakat érdekel, mitől volt Amenhotep ilyen fontos, s hogyan tett szert ekkora tiszteletre. A választ senki sem tudja, így hatalmas lehetőségek nyíltak meg Petrie előtt, aki felnőtteknek írt, de kamaszok számára is érdekes és követhető, krimis-nyomozós, de a korszakot is kitűnően lefestő regényeiben bemutatja Egyiptom történetét nem sokkal a mindent felforgató Aton-reform előtt. Szereplői, Amenophisz, Teje királyné, a hettita hercegnő mind ismerősek lehetnek Ehnaton-történetek előszavaiból és perifériájáról, most azonban főszereplőként lépnek elénk a négy élvezetes regényben. Minden könyv önállóan is megáll, mégis az első három tartozik szorosabban össze bemutatva Amenhotep ifjúkorát, szerelmét és harcát titokzatos ikertestvérével. A negyedik kötet egy önálló nyomozás története, amiben fontos szerep jut egy okos kis királyi hercegnek, Akhinak, akiből egyszer majd Akhenaton, Ehnaton lesz... Francia hírek alapján egy ideje készül az ötödik folytatás, de hogy mikor jelenik meg (magyarul is), sajnos még megjósolhatatlan.
A kor történelme iránt érdeklődőknek ajánlom még Pauline Gedge A fáraó embere-trilógiáját, amely szintén Amenhotepről, Hapu fiáról szól. Általában a korszakot mutatja be Andreas Schramek A Sólyomisten országában című trilógiája, Pauline Gedge A tizenkettedik átváltozás és Michelle Moran Nefertiti című regénye, Mika Waltari Szinuhéja, Hegedűs Géza Az írnok és a fáraó című regénye, Paul Doherty Gonosz árny Nyugat felől című könyve és folytatásai, Christian Jacq A Napkirálynő című könyve és Gerald Messadié Viharok a Níluson-trilógiája.

Boleslaw Prus
A fáraó
Európa, Bp., 1956 és még számos későbbi kiadás több kiadónál.
A lengyel szerző parabolaként olvasható, sokat dicsért regényéből híres film is készült azonos címen. Hihetetlenül furcsa elolvasni Ramszesz herceg, a leendő XIII. Ramszesz ifjúságának, uralkodásának és bukásának történet, több okból is. Először is, ma már tudható, hogy a dinasztia utolsó ismert királya XI. Ramszesz volt, Herihór főpap és utódai már az ő idejében külön hatalomnak, sőt főhatalomnak tekintették magukat, a Ramszeszeknek örökre leáldozott. A tökéletesen realista, számos egyiptomi forrást is szövegébe szövő történet szereplői tehát (így) sosem léteztek. Ennél azonban sokkal érdekesebb, hogy miközben adatolt, tényekre épülő könyvét megalkotta, Prus filozófiai regényt írt a hatalom természetéről, a hit értelméről, a humanizmus fontosságáról és az egyes embernek a történelemben elfoglalt helyéről, vagyis a szereplők valósága nem is fontos. A kép mindenképpen valóságos marad egy lényegét szokásokká üresített, a széthullásra megérett nagy birodalomról. Végül az is izgalmas, hogy miközben Ramszesz herceg példaképének tekinti a Nagy Ramszeszt, aki még egy optimista és sokat ígérő korszak sikerfáraója volt, a regény Ramszeszének életrajza sokban emlékeztet II. Ramszesz életére, mintha Prus egy anti-Ramszeszt rajzolt volna meg könyvében, akit sorsa annyira determinál, hogy hiába akar mindenben méltóvá válni nagy névelődjéhez, csak önnön pusztulását érheti meg. Olvasásra érdemes, igazi nagyregény.

Guy Rachet
Ízisz könnyei-trilógia
1. A kígyók ura
Gold Book, Debrecen, 2008.
E könyvsorozatról elég keveset tudni, hiszen nehéz megítélni egy írót és egy trilógiát egyetlen kötet alapján. Sajnos a kiadó már több éve adós A kígyók ura folytatásával, s a jelenlegi könyvpiaci helyzetet nézve elképzelhető, hogy jó időre az is marad. Különösebben emiatt nem izgulok, mivel nem érzem, hogy a könyv beváltotta volna a borítója ígéretét és Guy Rachet francia író valóban "az egyiptomi regény egyik mestere" lenne. Tény, hogy évről évre publikálja újabb és újabb óegyiptomi témájú regénysorozatait, történelmileg hihetetlenül pontos, képzett és felkészült, végül a témaválasztása is merész és izgalmas, hiszen a könyv a tizenharmadik dinasztia korába, a Középbirodalom széthullása, a Második Átmeneti Kor kezdete idejére repíti el az olvasót. A kép azonban, ami kirajzolódik a könyvből, teljesen felfoghatalan számomra: házasságok, gyilkosságok, testvérszerelem, szexuális visszaélések - ehhez képest Hórusz és Széth története gyerekmese. A probléma csak az, hogy elég nehéz elhinni, ilyen volt a megadott korszakban a "mindennapi élet". Aztán végül beindul a történet, főhősünk, Heti természetesen a kiválasztott, akire nagy feladatok várnak. Vajon megmenti-e az ázsiai népektől Egyiptomot? (A történelem alapján: nem.) Úgyhogy kíváncsian várom a folytatást, hátha akkor megváltozik a véleményem a kötetről.

Andreas Schramek
A Sólyomisten országában-trilógia
1. Amenóphisz
2. Ehnaton
3. Tutankhamon
Opus, Pécs, 2005, 2006, 2008.
Ritka dolog, hogy német kortárs szerző történelmi regénye jelenjen meg nálunk. Andreas Schramek weimari író trilógiája esetében azonban ez történt. Impozáns méretű regényei szerzőjük impozáns felkészültségéről tesznek tanúbizonyságot, amikor lapjaikon megelevenedik III. Amenhotep (Amenóphisz) és utódai, Ehnaton, Tutankhamon, Eje (Aj) és Horemheb története. A könyvek monumentális tablót rajzolnak az egyiptológiában rengetegszer feldolgozott és még többet vitatott korszakról: megtudhatjuk, mi történhetett Ehnaton bátyjával, a törvényes trónörökössel, hogy milyen is volt a titokzatos, Aton-imádó, Egyiptomban egyistenhitet bevezető reformer fáraó, kinek a gyermeke Tutankhamon, s hogyan, miért is kellett meghalnia, mi történt Ehnaton családjának tagjaival, s hogyan következett be Eje uralkodása, s a restauráció. A könyvek Eje visszaemlékezései, szép szavú, irodalmi igényességű és páratlanul izgalmas történetek, amelyek számomra jóval hitelesebbnek, valószínűbbnek és főleg hihetőbbnek tűntek, mint más írók rekonstrukciói a korszakról. A sorozat fő előnye, hogy Ehnaton helyett-mellett őszintén érdeklődik a fáraó apja, Amenóphisz iránt, rokonszenves és élvezetes képet rajzolva erről a különleges uralkodóról, akit örökké árnyékba borít fia történelmi népszerűsége. A sorozat szépirodalmi vonásai miatt azoknak is bízvást ajánlható, akik jó regényre vágynak, s Egyiptom iránt kevésbé érdeklődnek.
A kor történelme iránt érdeklődőknek ajánlom még John Petrie Az írnok-sorozatát, Pauline Gedge A tizenkettedik átváltozás és Michelle Moran Nefertiti című regényét, Mika Waltari Szinuhéjét, Hegedűs Géza Az írnok és a fáraó című regényét, Paul Doherty Gonosz árny Nyugat felől című könyvét és folytatásait, Christian Jacq A Napkirálynő című könyvét és Gerald Messadié Viharok a Níluson-trilógiáját.

Wilbur Smith
Taita-sorozat
1. A folyó istene
(2. A hetedik tekercs)
3. A Mágus
4. A küldetés
A híres bestselleríró Taita-sorozata, amely fikciója szerint valódi írásos forrásokon alapul, a Második Átmeneti Korban játszódik. A kötetek közül az első, a harmadik és a negyedik nevezhető egyiptomi történelmi regénynek, a másodikban modern kori szereplők kutatnak egy sosem élt fáraó sírja után. Sokat dicsérik ezeket a könyveket igazi irodalomnak nevezve őket s hangsúlyozva realizmusukat. Számomra - mint Wilbur Smith legtöbb könyve – inkább csak az öncélú kegyetlenség és brutalitás keresztmetszetét adják, történelmileg pedig érdektelenek. Ez bizonyára merev gondolkodásomból ered: nehezen tudok naprendre térni afelett, miért érdemes sosemvolt dolgokat rekonstruálni, amikor számos elméletben feltárt korszakot, eseményt, dolgot ismerünk valójában olyan rettentő töredékesen, hogy egy-két ténnyel együtt bőven megférne a költői történetformálás és a balladai homály is. A három regény ráadásul inkább csak állítólag játszódik a Második Átmeneti Korban: pl. A folyó istene a fura nevű (sosem élt) Mamosze fáraó uralkodása idején. Mesélője pedig (igen eredeti módon) egy kasztrált rabszolga, Taita (így természetesen máris megvan egy reménytelen szerelmi történet alapja). Nehezen érzem hitelesnek azt a középegyiptomi történetet, amelynek a főszereplőit Taitának, Memnónnak, Tanusnak és Lostrisnak hívják, míg a korban az helyezi el, hogy felhasználja azt a közhelyet, hogyan találkoztak az egyiptomiak a félelmetes, lovas-íjas hükszoszokkal. Ráadásul a valakik, akiket hükszosznak nevezünk, annyira szimbolikusak (barbárok, cselszövők, erőszakosok, kifejezetten perverz szadisták, mindenben a kulturált, finom, kreatív és önfeláldozó egyiptomiak ellentétei), hogy bárkik lehetnének. Viszont ha szimbólumok, s a történet a maga irodalmi útján jár, nem visz magával tényballasztot, miért kell mégis hosszas, látszólag a történelmet értelmező monológokat is elolvasnom benne? Szépirodalomnak kevés, rekonstrukciónak még kevesebb ez a három könyv. Persze ez a szubjektív vélemény semmit sem von le az értékükből.

Judith Tarr
Ízisz trónján
Magyar Könyvklub, Bp., 1998.
Nem tudom, kinek kellene eldöntenie, milyen is volt Kleopátra. Plutarkhosz és a róla készült ábrázolások alapján nem volt szép, de annál izgalmasabb. A róla fennmaradt dokumentumok alapján okos vezető és művelt uralkodó volt az ellenkező trendek korában. A tömegkultúra és a (többszázéves) média szerint viszont gyönyörű volt, ármányos, buta, céda és manipulatív, végül persze veszélyes is. Ha valaki regényt ír Kleopátráról, általában Róma történelme izgatja, az, hogy milyen hatást gyakorolt a kimúlóban lévő köztársaságra és legnagyobb politikusaira, Caesarra és Antoniusra a veszedelmes királynő. Judith Tarr könyve mással próbálkozik: őt alapvetően Egyiptom szemszögéből izgatja az utolsó fáraónő alakja. Lehetséges volt-e egyiptomi és római kultúra és erkölcs együttélése? A lehető legjobban és legügyesebben politizált Kleopátra, vagy néha még ő is utat tévesztett női elfogultságában? Milyen szerepe volt a történésekben az Egyiptomban a késő kor óta minden addiginál élőbb mágikus hiteknek és szertartásoknak? Az Ízisz trónján a híres párok mellett egy saját szereplőpárt is mozgat, így hiába ismerjük a történelmi történet végét, kérdés marad: mi lesz az egyiptomi Dionéval és a római Luciusszal? Osztoznak-e uralkodóik sorsában?
Szintén Kleopátra történetével foglalkozik, kissé misztikusan és romantikusan, de szintén nem római, hanem egyiptomi szemszögből H. Rider Haggard Cleopatra című regénye is. Az általam olvasott más magyar nyelvű Kleopátra-regények viszont nem Egyiptom históriájával, hanem Róma történetével foglalkoznak, ezért nem szerepelnek itt.

Violaine Vanoyeke
Alexandrosz-sorozat
1. A fáraó titka
2. Rejtély Egyiptomban
3. A kobra-királynő kincse
Gold Book, Debrecen, 2000.
Violaine Vanoyeke egyiptológus, akinek számos szakkönyve jelent meg francia nyelven, s rendszeresen készít ismeretterjesztő adásokat Egyiptom történelméről rádióadók részére. Regényíróként hasonló helyzetben lehet(ne), mint például Georg Ebers: történészként tisztában van a tényekkel és fontosságukkal, de érzékeny íróként megteremthet egy szerethető, teljes regényvilágot a tények alapján, amely minden olvasó számára izgalmas és vonzó. Magyarországon kiadott három trilógiája az ezredfordulón jelent meg, s ez a három könyv mind közül a legérdekesebb és legeredetibb. E regények ugyanis a szépirodalomban ritkán feldolgozott időben, a Ptolemaiosz-dinasztia uralkodása kezdetekor, jóval Kleopátra kora előtt játszódnak. Így bemutatják azt a különleges, átmeneti kort, amikor a görög és az egyiptomi kultúra, mentalitás és történelem állandó kölcsönhatásba került Egyiptomban, hogy végül jól-rosszul összeolvadjon. Mindhárom könyv egy-egy rejtély története. Az elsőben a főszereplő Alexandrosz saját életének titkát kényszerül megfejteni, a két további kötetben pedig egy-egy újabb gyilkossági ügybe keveredik vidéken, majd a nagyvárosban. Bár a remek fordítás is nehezen feledteti, hogy Vanoyeke nem a legjobb tollú író, mindegyik könyv érdekes, izgalmas, s még tanulni is lehet belőle. Csak azok fognak kissé elgondolkozni a Rejtély Egyiptomban olvastán, akik ismerik és szeretik Agatha Christie És eljő a halál című regényét. Mintha lenne némi hasonlóság... (Értsd: szinte szó szerinti átvétel Christie-től más korba helyezve...)

Violaine Vanoyeke
A fáraónő-trilógia
1. Théba hercegnője
2. A királyi korona
3. Örökkévaló utazás
Gold Book, Debrecen, 2002.
Vanoyeke, a tudós egyiptológusnő az Alexandrosz-krimik után a történelmi életrajz műfajában is kipróbálta magát: így született meg Hatsepszut királynőről szóló trilógiája. Sajnos úgy látszik, trilógiának kellett lennie, ennek köszönhetően azonban az izgalmas, kalandos, mégis valós történelmi tényekre építő történet igencsak aránytalanra sikerült. A sorozat valójában annak az elbeszélése, hogyan szerezte meg a hatalmat Hatsepszut. Az első két, rövid kötetben jóval kevesebb a történet és fordulat és jóval több az elmélkedő üresjárat, mint a sokkal hosszabb és érdekesebb harmadikban. A trilógia végén, ahol épp minden a legizgalmasabb lenne, Hatsepszut életének bemutatása hirtelen félbemarad, hogy a Tuthmózisz-trilógiában folytatódjon, amely így aztán az első kötetében inkább szól a(z időközben eltűnt) fáraónőről, mint szegény, címadó fáraóról... Ennek ellenére A fáraónő, és különösen a harmadik kötete élményt nyújthat mindenkinek, aki a kezébe veszi.
A korszak iránt érdeklődőknek ajánlom (Ghyczy-)Dráveczky Zsuzsa Asszony a fáraók trónján című regényét, Hornyák András Az északi szél édes fuvallata című könyvét, Pauline Gedge A Hajnal gyermeke című könyvét és Paul Doherty Ré álarca című krimijét és folytatásait.

Violaine Vanoyeke
Tuthmózisz-trilógia
1. Hatsepszut riválisa
2. A fékezhetetlen Íbisz
3. A tündöklő királyság
Gold Book, Debrecen, 2001.
Vanoyeke, a tudós egyiptológusnő e trilógiájában folytatja Hatsepszut, A fáraónő történetét. A sorozat III. Thotmesz (Tuthmózisz) életrajza szerelemmel, egyiptomi misztikával és történelmi intrikákkal tarkítva. Mégis, ha valakit ez a korszak érdekel, másik könyvet ajánlanék neki. Vanoyeke ugyanis nem tud lebilincselően írni, s ezen ezúttal még a kiváló magyar fordítás sem segíthet: mondatai elkapkodottak, fejezetei közt csak éles váltások vannak, kohézió semmi, párbeszédei pedig nemcsak papírízűek és élettelenek, de sokszor kissé komikusan elkapkodottak is (szereplői általában kedélyesen és hosszadalmasan köszönnek, ha valakivel szóba állnak, de azután egyetlen mondatban elintézik fontos mondanivalójukat, s már mennek is tovább). Miközben történelmileg megbízható, sőt képmellékletében még publikálatlan fotókat is közlő könyveket kapunk, maguk a regények aránytalanok és érdektelenek.
A korszak iránt érdeklődőknek ajánlom (Ghyczy-)Dráveczky Zsuzsa Asszony a fáraók trónján című regényét, Hornyák András Az északi szél édes fuvallata című könyvét, Pauline Gedge A Hajnal gyermeke című könyvét és Paul Doherty Ré álarca című krimijét és folytatásait.

Mika Waltari
Szinuhe
Európa, Bp., 1964 és több kiadás.
Mindig is küszködtem ezzel a könyvvel. Tisztában vagyok vele, hogy Waltari minden könyve igazi irodalom. Szeretem is Az ország titka című könyvét, amely megdöbbentő szemszögből rekonstruálja Jézus és az első keresztények életét: főhőse épp Jézus halála után érkezik Jeruzsálembe turistáskodni, de minden érdekli... Ugyanakkor a Szinuhéhez valahogy képtelen vagyok eljutni. Így le kell szögeznem: nagyon elfogult leszek. A vaskos regény főhőse Szinuhe, szegény sorból feltört (de titokzatos származású) thébai orvos, aki mindenét (vagyonát és lelkét) eltékozolja, ezért (mint a középbirodalmi Szinuhe, az egyiptomi novella hőse) idegen országokba vándorol, mindenhol a boldogságot és a szerelmet keresve, de mindenhol csak gyászt és boldogtalanságot talál. Amikor hazatér, Ehnaton fáraó udvarába kerül, tanúja reformjainak és bukásának, végül végső magányra ítéltetik. Számomra Szinuhe nem az emberi kitartás, hanem a megkeseredettség, a felesleges lemondás és a cinizmus megtestesítője. Képtelen vagyok vele azonosulni. A körülötte lévő világ is sötétebb, mint amilyen valaha lehetne (Teje királyné céda és gyilkos, Eje sztálini módon paranoiás, az egész történetben nincs más csak halál és halált hozó véletlenek). Nem hinném, hogy mindez csak azért lenne így, mert a könyv 1945-ben született. Ezen a listán, ahol sok történelmi krimi és könnyebb olvasmány is szerepel, talán Howard Fast, Boleslaw Prus és Dráveczky Zsuzsa regénye tartozik Waltariéval egy fajsúlyba. Mindhármat jobbnak tartom.
A kor történelme iránt érdeklődőknek ajánlom még John Petrie Az írnok-sorozatát, Andreas Schramek A Sólyomisten országában című trilógiáját, Pauline Gedge A tizenkettedik átváltozás és Michelle Moran Nefertiti című regényét, Hegedűs Géza Az írnok és a fáraó című könyvét, Paul Doherty Gonosz árny Nyugat felől című könyvét és folytatásait, Christian Jacq A Napkirálynő című könyvét és Gerald Messadié Viharok a Níluson-trilógiáját.

Hillary Wilson
Egyiptomi asszony
Gold Book, Debrecen, 2002.
Amikor ezt a könyvet kezembe vettem, rájöttem, régóta ilyesmire vártam. Ha az ember az ókori Egyiptomban játszódó történelmi regényt ír, természetesen szereplőjévé akarja tenni Ramszeszt, Hufut vagy legalább Amenhotepet, Hapu fiát. A cselekménybe beleszövi Hatsepszut punti expedícióját, a kádesi csatát vagy Kleopátra halálát. Senki sem választ olyan kort, szereplőt, akiről még soha senki sem hallott. (A listán szereplő könyvek közül ebből a szempontból csak Agatha Christie És eljő a halál című krimije volt elég bátor egy saját egyiptomi családot mozgatni a történetében.) Ezzel szemben ha napjainkról írunk regényt, senki sem várja el, hogy az amerikai szereplők mind az elnök személyes jó barátai legyenek: szereplők, és kész. Hillary Wilson, az Egyiptommal kapcsolatos történelmi ismeretterjesztés első asszonya épp ezt próbálja ki úgy, hogy közben a II. Ramszesz-kori Thébába viszi el olvasóját. Egy nő, a kedves, fiatal, hatgyermekes Nebet életének egyetlen éve tárul elénk, ami azonban tele van mindennapi izgalmakkal lánya első menstruációjától kezdve örökösödési ügyeken, családi botrányokon és betegségeken át egészen az Opet-ünnep eseményeiig. Izgalmas, kellemes, ismeretterjesztésnek sem utolsó, de cseppet sem didaktikus regény egy egyiptomi asszonyról.
Szintén II. Ramszesz koráról, de már annak történelmi eseményeiről szól Siegfried Obermeier II. Ramszesz - A kolosszusok építője és Michelle Moran Az eretnek királyné című regénye, Christian Jacq Ramszesz-pentalógiája, Az egyiptomi bíró-trilógiája, Georg Ebers Uarda, Egyiptom rózsája című regénye és Howard Fast Mózes, Egyiptom hercege című könyve.

A lista első részét A-tól J-ig lásd a Történelmi regények - Egyiptomi gyűjtemény 2./1. című bejegyzésben.

Link az Egyiptomi gyűjtemény főoldalára.