Szorgosan gyűjtögetett megjelenések
Bár még szinte véget sem ért a Könyvfesztivál, máris közeleg a Könyvhét. A kiadók pedig újabb és újabb könyvekkel állnak elő, így aztán nem győzöm szorgosan gyűjtögetni az új és új megjelenéseket. Íme egy ízelítő belőlük.

Dora Kaprálová: Egy férfi - Válasz Esterházy Péternek
Typotex, megjelent
Ha elolvassuk a ma Berlinben élő, brünni írónő könyvének címét, valószínűleg meg is van a téma. E. P., a mai magyar irodalom (egyik?) legnagyobb szerzője 1995-ben adta ki (egyik?) legjobb rövid művét, az Egy nőt. Íme a cseh válasz 2013-ból, egy kortársnőtől, aki nem mellesleg kritikus, újságíró, dramaturg, forgatókönyvíró és publicista. Ez a Typotex Világirodalom sorozat idei hatodik kötete... Itt írtam róla.

Michael Hjorth - Hans Rosenfeldt: A néma lány
Animus, június 7.
A Skandináv krimik sorozat megállíthatatlanul bővül tovább. Ezúttal a Sebastian Bergman kriminálpszichológus ügyeit bemutató regényfolyam érkezik el a negyedik kötetéhez. A szerzőpáros letehetetlenül izgalmas és meglepő cselekménybonyolítású három korábbi könyve után (Ingovány, A tanítvány, Sír a hegyekben) sejtem, hogy az izgalom és szórakozás most is garantált. Itt írtam róla.

Indrek Hargla: Melchior és a hóhér lánya
Metropolis Media, június 9.
És: itt a harmadik kötet! Az észt szerző eredetileg önálló könyvnek, majd trilógiának indult, de ma már öt kötetet számláló, világhíres történelmi detektívregény-sorozata elért a bűvös hármas számhoz! 1422-ben vagyunk: Melchior, a patikárius ezúttal a hóhér lányának, egy emlékezetét vesztett férfinak és egy láthatatlan gyilkosnak az ügyét bogozgatja. A szerző pedig június 9-én ellátogat Magyarországra! Ezt a könyvet jelöltem az ekultura.hu-n a Mit várunk legjobban a Könyvhéten? - 2016 kérdésre is. Itt írtam róla.

Stephanie Barron: A szolgáló titka
I. P. C., megjelent
Legalább ez: ha már sem a Bűbájoló történetek nem folytatódtak mindeddig idén, sem Susan Spanntól nem jelent meg másfél éve új japán történelmi krimi... Szerencsére az amerikai írónő Janes Austen (fiktív) nyomozásairól írt remek sorozata töretlen: itt a magyarul legfrissebb, ötödik darab, amelyben egy cselédlány férfiruhába öltözötten megtalált holtteste indítja el az eseményeket. Itt írtam róla.

Böszörményi Gyula: Beretva és tőr
Ambrózy báró esetei 2.5., Könyvmolyképző, június 9.
Na, ne már... És mégis... Először ott volt a Leányrablás Budapesten, amely sok-sok-sok hűhóval majdnem a semmiért fejeződött be. Azután A Rudnay-gyilkosságok, amely igazán jó krimi volt, de még csak nem is emlékeztetett az első könyvre. Most pedig itt egy kettő és feledik kötet, mindössze 90 oldalon... Ha ez a "hogyan nyúzzunk le egy rókáról tíz bőrt" tanfolyam, akkor helyben vagyunk. De ha ez egy arányosan eltervezett és megszerkesztett krimitrilógia - hát megeszem a kalapom. És mégis: kell, mert érdekel. Itt írtam róla.

Szelke László: A Gresham a nácik ellen - Az ellenzék, az embermentés és az ellenállás hálózatai
Jaffa, június 14.
Újabb gondolatébresztő kötet a kiadó történettudományi sorozatából: újabb parádésan figyelemfelkeltő csomagolás. Egy luxusszálloda története a 19. századtól egészen a második világháborúig. Itt írtam róla.

Gerő András: Ferenc József és a magyarok
Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, június 9.
Szerencsére kezd a messzeségbe merülni a szerzőhöz méltatlanul levezényelt, érthetetlen célpontú antiszemitizmus-vita: marad azonban annyi, hogy Gerő jó történész. E könyvét - pontosabban az elődét - 1988 óta szeretem: így most is, újra várom. Itt írtam róla.

Gellér Katalin: A magyar szimbolizmus
Corvina, május 31.
Valószínűleg úgy kellene gondolkodnom az időről, mint az Úr teszi Babits Jónás könyvében. Akkor talán nem éreztem volna úgy, hogy reménytelen dolog várni, hogy a Corvina Stílusok-Korszakok sorozata folytatódjék három év után. Pedig: íme az új kötet! Itt írtam róla.

John Gribbin: 13,8 - A Világegyetem valódi kora és a mindenség elmélete nyomában
Akkord, június 9.
A Talentum Tudományos Könyvtár lassan növekszik, de biztosan. Amikor újraolvasom a színesborítós, okos kötetek egyikét-másikát, mindig megállapítom, milyen jól ír John Gribbin. Így aztán alig várom legújabb könyvét, a 13,8-at is. Itt írtam róla.

Link
Könyvek, amelyekre érdemes várni 1.
Könyvek, amelyekre érdemes várni 2. 
Almut, Alyss és a többiek - Andrea Schacht történelmi detektívregényei
Bár vezetek egy külön összefoglaló listát a magyarul napvilágot látott történelmi detektívregényekről, most, hogy egy élvezetes időszak alatt újraolvastam közülük is egyik kedvencemet, a német írónő, Andrea Schacht sokkötetes krimisorozatát, kedvem támadt egy raktárbejegyzést szentelni csakis ennek a színes, érdekes világnak.

Az 1956-os születésű írónő 1992 óta publikál: változatos életművében, amely több mint félszáz kötetből áll, megtalálhatók a gyerekkönyvek és a macskatörténetek is. Kedvenc műfaja azonban a történelmi detektívregény, három leginkább közkedvelt ilyen sorozata pedig a 14-15. századi Köln történetébe bevezető három krimiszéria, az Almut, Alyss és Myntha kalandjait elbeszélő, lazán avagy szorosabban összefüggő regénycsokor.

Almut (az első magyar fordításban Almút), a begina alakja 2003-ban született meg A sötét tükör című könyvben. Az első házasságában csalódott, még mindig nagyon fiatal Almút nem veti meg a munkát és szeret másokon segíteni, ezért választja a szabályozott női közösségben együtt élő, de nem apácarendként működő beginák életét. A Köln eigelsteini kapujához közel lévő rendházban érdekes nővérek élnek: van, aki a gyógynövényekhez, van, aki a halottsiratáshoz, más a szövéshez, vagy épp a szent iratok fordításához ért a legjobban. Almút, aki egy építőmester lánya, a női munkálkodás mellett saját kezével készít el egy disznóólat is, s a siker felbátorítja, hogy a régi, római romok helyén elkezdjen építeni egy kis beginakápolnát. Közben azonban békétlenség zavarja meg Köln életét: meghal egy külországbeli kereskedőfiú, pártfogója pedig a beginákat vádolja meg azzal, hogy megmérgezték. Ekkor ismerkedik meg Almút a titokzatos múltú, fenséges modorú Ivo atyával, a szerzetessel, aki legalább olyan jól ért a nyomozáshoz, mint a talpraesett begina...

A következő négy regény újabb és újabb izgalmas bűnesetek köré szőve ismerteti meg az olvasót Almút és Ivo családájával, múltjával, s az 1376-1377-es év Kölnjével. Titkok tárulnak fel, igazságtalanságok tétetnek jóvá, s sok-sok kaland után fény derül végül Ivo atya zárkózottságának okára is. Az ötkötetes regényfolyam végén pedig a begina és az egykori szerzetes végre összeházasodhat.

Sajnos magyarul az ötből csak az első két történet olvasható, a későbbi események az Alyss-sorozat utalásaiból következtethetőek ki. A megjelent két könyv azonban jó fordításban és szép külsőben kerülhetett az olvasók elé, röviddel a német megjelenés után. A pécsi Opus Kiadó könyvei nagyon megnyerték a szívemet. Akár Andreas Schramek egyiptomi tárgyú, izgalmas és költői regénysorozatára (A Sólyomisten országában), akár Wolf Serno kiváló történelmi regényeire és krimijeire (Halál a patikárius házában, Az örökké égő tűz), akár Conan Doyle Az elveszett világának legjobb magyar fordítására, Maria Nurowska szomorkás Szerelemnaplójára vagy épp Stefan Winges Sherlock Holmes-regényére, a Kölnben játszódó A negyedik királyra gondolok, ugyanazt érzem: minőséget és eredetiséget.

Ebbe a vonulatba tartozott az Almút-sorozat is, amely azonban - a kiadó munkájának 2008-as leállása miatt - félbemaradt. Nem tartom valószínűnek, hogy a kimaradó három kötet megjelenjen, mert egy sorozatot a közepén kezdeni nem tanácsos, a korábbi két kötetet újra kiadni viszont szintén nem. Kár, mert az Almút-történetek talán még az Alyss-regényeknél is közelebb állnak hozzám: Ivo atya különösen érdekes szereplő bennük.

Alyss Almút és Ivo lánya. Így kapcsolódik a második öt regény az elsőhöz. Ezeket a könyveket valószínűleg kevesebb embernek kell bemutatni, hiszen a General Press nagy sikerű Regényes történelem sorozatában láttak napvilágot, a legutolsó épp tavaly. Eltelt egy kis idő: Alyss, és ikerbátyja, Marian már huszonöt éves. A nő csalódott házasságában, s egyetlen fia néhány éve a Rajnába fulladt. Mégis igyekszik boldogan élni: a kereskedéshez mit sem értő, sötét üzletekbe bonyolódó férje helyett is vezeti a családi üzletet, ügyesen igazgatja népes háztartását, s szeretettel neveli kamaszkorú pártfogoltjait, közük unokahúgait és -öccseit. Amikor azonban a város szélén holtan találják sógorát, férje bátyját, a szintén kereskedő Robertet, nem tehet mást, mint hogy Robert üzlettársával, a könnyed modorú angol kereskedővel, Johnnal nyomozásba kezd...

Alyss sokkal szálkásabb modorú, mint az édesanyja volt ilyen idősen: távolságtartóbb, önfegyelmezőbb, nehezebben nevet, nehezebben sír. De legalább olyan érdekes egyéniség. 1402-1404-ben játszódó történetében van szerelem, gyilkosság, emberrablás, jogi csűrcsavarások és emberi dolgok, s megismerhetjük a korabeli Kölnt is a kereskedőházaktól a fürdőházakig, a prémkereskedők világától a kolostorkertekig.

Egy halvány remény él bennem: hátha a General Press tervez egy visszatérést ehhez a világhoz, talán 2017-ben. Addigra nő ugyanis trilógiává Myntha, a talált leány története, aki 1420-ban ismeri meg az Alyss-regényekben még gyerek, azóta viszont tapasztalt kereskedővé és sólyomidomárrá vált Friedert.

Annak idején a Hamis büszkeségről írtam egy hosszabb ajánlót ide, a blogra. Most sem tudok mást mondani, mint hogy ebbe a világba jó érzés elmerülni, akár krimikedvelők vagyunk, akár egy képzeletbeli, történelmi utazásra vágyunk. Csak ajánlhatom mindenkinek.

Almút-sorozat - 5 kötet: 1376-1377

A sötét tükör, Opus, 2004 - Der dunkle Spiegel, 2003 (Váróczi Zsuzsa)
Az ördögasszony műve, Opus, 2006 - Das Werk der Teufelin, 2004 (Váróczi Zsuzsa)
Die Sünde aber gebiert den Tod, 2005
Die elfte Jungfrau, 2007
Das brennende Gewand, 2008

Alyss-sorozat - 5 kötet: 1402-1404

A kölni rejtély, General Press, 2011, 2015 - Gebiete sanfte Herrin mir, 2009 (Zoltán Eszter)
Hozomány, General Press, 2012 - Nehmt Herrin diesen Kranz, 2010 (Zoltán Eszter, B. Szabó Károly)
A sólyom visszatér, General Press, 2013, 2014 - Der Sünde Lohn, 2011 (Csősz Róbert)
Hamis büszkeség, General Press, 2014 - Mit falschem Stolz, 2013 (Csősz Róbert)
A sólyom éneke, General Press, 2014 - Das Lied des Falken, 2013 (Szalai Lajos)

Myntha-sorozat - 2(3) kötet: 1420

Die Fährmannstochter, 2015
Die silberne Nadel, 2015
Das Gold der Raben, 2017
Ekultura.hu - Volker Kutscher: Csendes halál
1929-1933: a weimari köztársaság haldoklásának időszaka. Ezekben az években járja Berlin utcáit egy vidékről felkerült, tehetséges bűnügyi nyomozó, Gereon Rath.

Született 1899. március 5-én, Kölnben. Útját a rendőrséghez apja, Engelbert Rath bűnügyi főtanácsos egyengeti: szép jövő előtt áll, amikor szolgálati fegyverének nem megengedett használata miatt felfüggesztik. Apja befolyására Berlinbe helyezik, először az erkölcsrendészetre, majd a gyilkossági osztályra kerül. 

Sokan tartják bajkeverőnek, mert a magánnyomozást néha előbbre valónak gondolja, mint a csapatmunkát. (De miféle közös munka képzelhető el egy korrupt rendőri gárdával, amely egy nácik és kommunisták által gyengített demokrácia őrállója?) Élete a nyomozás és egy nő, Charly Ritter, akit sajnos folyton elveszít.

Kitalálója pedig: Volker Kutscher német író, aki 2007-ben írta meg első, 2014-ben pedig legújabb, ötödik könyvét Gereon Rath nyomozásairól – melyekre 2011-ben megkapta a Berliner Krimipreist.

A Csendes halál című monumentális (596 oldalas) történet a második a Gereon Rath-kötetek sorában. A magyarul 2014-ben kiadott Tisztázatlan bűnügy folytatása önmagában is tökéletesen érhető, kiváló történelmi detektívregény.

Benne egy tökéletesen korjelző bűnténysorozatnak lehetünk tanúi: Berlin utcáin ugyanis egy sorozatgyilkos járkál. A (valóban létezett) düsseldorfi rémtől eltérően azonban ez a gyilkos kifinomultan öl: neki köszönhetően filmszínésznők tűnnek el, s holttestük mozik színpadán kerül elő ismét, kivágott hangszálakkal, s rejtélyes módon mindenféle külsérelmi nyom nélkül. Rath ugyanakkor egy másik haláleset ügyébe is beleveti magát: a szintén filmsztár Betty Winter áramütéstől halt meg, amikor forgatás közben rázuhant egy fényszóró, színésztársa és férje pedig vizet öntött égő testére. Rath azonban nem elégszik meg kollégái puszta szabotázst feltételező megoldásával. Lehetséges, hogy a filmszínésznők és Betty Winter oly különböző ügyei összefüggnek? Gereon nyomoz, a közbeiktatott rövid fejezetekből pedig az olvasó megismerhet egy másik rendkívüli embert is, aki fájdalmas titkot őriz. Vajon ki ő és mikor találkozik az útja Gereonéval?

Miközben a gyilkosságok titka után kutatunk, életre kel az 1930-as évek nagyvárosi Berlinje: a kávéházak, bérlakások, mozik, kisvendéglők, körutak és szórakozóhelyek világa. Ellátogathatunk a Resi farsangi báljára, Berlin legmagasabb épületének, a majdnem 147 méter magas Funkturmnak a tetejére, s két filmstúdióba is. A történet idején a német filmipar épp a némafilmről a hangosfilmre való áttérés lázában ég, ennek köszönhetően pedig mi is mindent megtudhatunk a korabeli filmtechnikáról, a filmesek vetélkedéséről, s arról, hogyan lehetett valakiből sztár vagy hogyan veszíthette el ezt a státuszát. Elénk lép továbbá egy bizonyos Konrad Adenauer is, ekkoriban kölni főpolgármester, akit zsarolnak…

Az iróniával átszőtt, szuggesztív hangulatú, hitelesen korfestő jelenetekkel teli regény kellemes olvasmánya lehet minden történelem- és krimirajongónak. Remélem, lesz folytatás.

A cikk az Ekultura.hu-n: Volker Kutscher: Csendes halál
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Öt könyv Karádyról
Karády Katalin - ha ezt a nevet halljuk, leginkább egy mélyen, erotikusan búgó hang merül fel a múltból. Azután esetleg kibontakozik előttünk egy jajvörösre festett, szépen formált ajak is (fekete-fehérben), amint egy dal szavait súgja. S végül kirajzolódik a széles arc, az ívelt, határozott szemöldökkel, a nagy, bánatos pillantású szemekkel, az erős állal: s felette a felfésült hajkorona. Így örökítette meg sok-sok fotós, köztük a híres Inkey Tibor a negyvenes évek magyar filmgyártásának legkülönlegesebb díváját. Lehunyt szemmel várja az extázist, kivillantott, feltűnően szabályos fehér fogakkal mosolyog, titokzatos kalapok árnyalják az arcát, szépen manikűrözött körmű, hosszú ujjú kezében hamvadó cigarettavég.

Számomra azonban Karády nemcsak egy hang vagy egy kép. Nagyon szeretem a filmjeit, s meggyőződésem - amit sajnos viszonylag kevesen osztanak -, hogy nemcsak kitűnő énekesnő, de tehetséges filmszínésznő is volt ez az oly rövid pályafutást magáénak mondó sztár. A fiatal színésznő (eredeti nevén Kanczler Katalin) nagyon gyorsan és váratlanul vált népszerűvé első filmjével, az 1939-es Halálos tavasszal, s mindössze harmincnégy éves volt, amikor bemutatták utolsó "igazi" Karády-filmjét (a Szováthy Évát) 1944-ben. Húsz játékfilm és négy rövidfilm maradt utána, amikor - filmjei betiltása után s tulajdonképpen már a színpadról is letiltva - 1951-ben átlépte a magyar határt. Sosem tért haza: 1968-tól New Yorkban élt, s itt is hunyt el 1990-ben. Az 1980-as évektől azonban mítosza és népszerűsége ismét feltámadt: a Filmmúzeum sorra vetítette régi filmjeit, a késő Kádár-kor lemezkiadásába is be kellett szorítani hihetetlen példányszámban elkelt négy hanglemezét.

Az én nemzedékem már nem mozik retró-vetítésein ismerkedhetett meg Karádyval, sokkal inkább a televízió, a videó, majd a DVD segítségével. A házi filmezés - számos hátránya mellett - közelebb hozza a megnézett alkotást, a szeretett, minden rezdülésében követett sztárt, akinek visszapörgethető, ismételhető, jól megfigyelhető alakítása mintha a szemünk előtt játszódna le. Talán ezért lehetséges, hogy számomra Karády inkább színész, inkább személy, mint hang vagy egy fotó modellje.

Úgy vélem, nincs igaza azoknak, akik elítélik Karádyt, filmjeit és dalait giccseknek, színjátszását mesterkélt amatörizmusnak tartják, de azok is tévednek, akik szerint Karády rossz színésznő volt, viszont világszínvonalú énekes. Szerintem az igazság középen van. Karády zseniális énekesnő volt, ugyanakkor egyike a legjobb magyar filmszínésznőknek is. Perczel Zitánál például biztosan tehetségesebb filmszínésznek tartom, de ha a vitathatatlanul fantasztikus Tolnay Klárit kellene hozzá hasonlítani, még akkor is elmondható lenne, hogy háború előtti filmjeiben Karády sokoldalúbb, izgalmasabban megoldott szerepeket játszott el, mint a később igazi színészkirálynővé érő, de filmen fiatalon főleg egyforma naivákat alakító Tolnay ugyanakkor. Más kérdés, hogy nálunk - ellentétben Hollywooddal vagy a korabeli német filmvilággal - a filmszínésznek mindig színpadi színésznek is kellett (volna) lenni, s Karády valószínűleg a színpadot nem tudta ugyanúgy meghódítani. De ez filmszínésznői kiválóságán semmit sem változtat: Greta Garbo sem játszott Shakespeare-t, s hiába dolgozott Reinhardttal, Marlene Dietrichnek sem a színpadi szerepeit szokás számlálgatni, hanem a néma- és hangosfilmjeit.

Karádyról viszonylag kevés megbízható könyv hozzáférhető. Még akkor sem jutott eszébe senkinek képes albumokkal, könyvekkel megemlékezni róla, amikor 2010-ben 100. évfordulója volt a születésének. (Az egyetlen kivételt lásd alább.) A 2011-ben nyílt Karády Múzeum Kávéház is bezárt 2015 végén. Ráadásul a Bacsó Péter által forgatott 2001-es Hamvadó cigarettavég... című Karády-film - amely kulcsműként viselkedik, de a végletekig fikciós, sőt, több esetben tudatosan téves információkat közöl a kulcstörténetben reménykedő mozinézővel - sem szolgálta igazán a színésznő újra felfedezését, ehelyett csak új fikciókat illesztett a vele kapcsolatos, zavaros félinformációk közé.

Ezért örömmel sorolom fel azt az öt (plusz kettő) könyvet, amelyet szívesen olvasok Karádyról - és amit - talán - érdemes is róla elolvasni.

Kelecsényi László: Karády - 100
Noran Libro, 2010
Kelecsényi László: Karády Katalin
Filmbarátok Kiskönyvtára, Múzsák Közművelődési Kiadó - Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum, 1986
Kelecsényi László: Karády Katalin
Filmbarátok Kiskönyvtára, Múzsák Közművelődési Kiadó - Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum, 1983
Ez a három könyv valójában egy: ám kiadásról kiadásra bővült és változott. 1983 és 2010 között feje tetejére állt a világ, s egyúttal sokszori átgondoláson, átformáláson és átalakuláson ment át Kelecsényi László szakértői és személyes véleménye is Karádyról. Ami lenyűgöző,  hogy az 1947-es születésű filmtörténész egyszer sem "váltott lovat", még 2010-ben sem feledkezett meg egykori aggályairól, mindvégig vállalta, hogy Karády foglalkoztatja, s hogy egykor nem egészen úgy írt róla, ahogyan most tenné. Első könyve megjelenésekor valószínűleg maga sem tudta, hogy ekkor, 1983-ban örökre eljegyezte magát a Karády-jelenséggel. Amikor vállalkozott rá, hogy a Kortársaink a filmművészetben sorozat keretében foglalkozik a színésznővel, egyúttal szakértőjévé is vált a vele kapcsolatos teljes problémakörnek. Első könyvecskéje még csak öt levelet tartalmazott, amelyek megszólították a kételkedőket, a rajongókat, az utálókat és a közömbösöket, sőt, magát Karádyt is - igen kioktatóan. A második kiadás már egy átértékelő levéllel bővült, melyet magának írt a szerző. A 100. évfordulós kiadás pedig (sok-sok apró kiegészítés mellett) gazdagabb lett egy hetedik levéllel is annak "az okoskodónak, aki egykoron voltam" címezve... Kelecsényi meggyőződése, hogy Karády csodálatos énekesnő, aki dalaival maradandót alkotott, ám gyenge színésznő. Könyve azonban kiváló összefoglalása azoknak a vitáknak is, amelyeket a Karády-jelenség kiváltott. Bár ma már nemigen időszerű népnevelő célzattal olyasféle kérdéseket feltenni, "kell-e nekünk Karády", hisz jól látszik, ilyesmiben csak az idő és a tehetség dönthet, ez a kis könyv nemcsak Karády életrajza, de egyúttal az általa kavart viták recepciótörténete is.

Pusztaszeri László: Karády és Ujszászy - Párhuzamos életrajz történelmi háttérrel
Kairosz, 2008
Nem túlságosan régen került be a köztudatba, hogy Karády Katalin, a színésznő és Ujszászy István vezérőrnagy, a II. világháború idején Horthy kémfőnöke, az Államvédelmi Központ vezetője szerelmes volt egymásba. Pusztaszeri ennek a kapcsolatnak a nyomába eredt, hogy bemutassa, mennyiben volt több puszta viszonynál, s mit jelentett a két főszereplő számára. Könyve egyszerre párhuzamos életrajza Karádynak és Ujszászynak, valamint korrajza az általuk végigélt évtizedeknek. Ez a kettősség a könyv erénye és hibája: míg a korrajz sokszor kissé felületes, telve sommás, ám elsietett ítéletekkel, a két főszereplő életéről olyan adatokat sikerült fellelni és összegyűjteni, amelyek korábban részben vagy teljesen ismeretlenek voltak. Sajnos a könyvnek nagyon hiányzik egy jó lektor: sok az elírás, melléütés, néha mondatok is megismétlődnek. A szerző figyelme is átsiklik néha tények felett (például egy egész, jól használható visszaemlékezést dátumoz át helytelenül a Rákosi-korszakba, mert nincs tisztában azzal, hogy már a Horthy-korszakban is létezett B-lista). Ettől függetlenül vitathatatlanul nagy kincs a könyv, s ha kissé nehezen olvasható is, érdemes alaposan belemélyedni.

Király Jenő: Karády mítosza és mágiája
Háttér, 1989
Ez a gazdagon illusztrált képes album a legnagyobb gyönyörűségére szolgálhat bárkinek, akit Karády arca, személyisége vagy bármelyik filmje érdekel. Portrék, képes levelezőlapok, filmplakátok, standfotók és magánfelvételek sorakoznak a képmellékletben több mint kilencven oldalon át. Előtte pedig kapunk egy majd' negyvenoldalas tanulmányt Karády sztárimázsának összetevőiről és jellegzetességeiről. Már egészen kicsiként is nagyon szerettem lapozgatni az albumot, azután pedig minél több filmet ismertem meg, annál több meglepetés ért, amikor a szerző által gondosan elemzett képek között ismerősre találtam. A szöveg film(jelenet)-elemzéseket is tartalmaz, s az egyes Karády-imágókat szimbolikus jelentéseik alapján helyezi egymás mellé. A megdöbbentően alapos összefoglalás talán csak azért különös egy kissé, mert Karádyt minden filmjében Karádynak tekinti: vagyis a sztárság létrejöttével kapcsolatban kizárólag a külsőségekből indul ki (hogyan jön létre a Karády-smink, -öltözék, -frizura, -hanghordozás, -pillantás, -csók stb.), ezekkel kapcsolatban mindig a környezet hatását tételezi (a rendezőtől a forgatókönyvírón és a sminkesen át a kalaposig). Így Karády mítoszáról és mágiájáról teljes képet rajzol ugyan, ám Karádynak, a filmszínésznőnek a munkája kimarad a könyvből. Az egyébként rajongással teli kötet alapján olyan érzésünk támadhat, hogy ilyen hanggal, szempillákkal, rúzzsal, erotikus pillantással megáldva stb. bárkiből Karády lehetett volna hasonló helyzetben. Nem csoda, hogy mostanában megint inkább csak a képekért szoktam fellapozni a könyvet.

Karády Katalin: Hogyan lettem színésznő?
Kentaur Könyvek, Szépirodalmi, 1989
Karády 1941-ben megjelentetett egy önéletrajzot Hogy lettem színésznő címmel. Fogalmam sincsen róla, kinek a nyelvváltozatában tűnt a fenti, teljességgel jól formált cím helytelennek. Mindenesetre amikor a rendszerváltás Karády-láza idején újra kiadták az emlékezés szövegét, a cím kérdőszavát sikerült hogyanra változtatni, a címet pedig kérdőjellel ellátni... A beltartalom viszont ugyanolyan jó maradt: a színésznő első összegzése az életéről. Benne kisebb csúsztatások, fikciós mesék és a valóság fonódik egybe, de minden rendes "hollywoodi" életrajzban ez szokott történni. Sőt, az álomgyár mítoszgyártásához mérten ez az írás meglepően őszinte, szinte lecsupaszító helyenként. Senki se lepődjön azonban meg rajta, hogy mindössze negyven oldalt tesz ki: eredetiben is füzet volt ez, nem könyv. Épp ezért a reprint kiadás kiegészül Karády pályája egyik legfurább alkotásának, a szintén 1941-es A szűz és a gödölye című filmnek a forgatókönyvével, amelyet Zilahy Lajos írt. Ebben a különös filmben szerepelt együtt Karády, a mozi sztárja és Bajor Gizi, a színpadé, mégpedig érdekes eredménnyel: a legtöbb elemző szerint Bajor Gizi szinte nézhetetlen szerepformálása mellett Karády professzionális, kiváló alakítást nyújtott. (Tipikus, hogy ettől még senki sem tartja Bajort rossz színésznőnek - én is csodálom őt -, ezzel szemben amikor Karády színpadon nem aratott igazi sikert, ez okot szolgáltatott arra is, hogy rossz filmszínésznőnek mondják...) A könyvet két klasszikussá vált interjú egészíti még ki, amelyeket Mezei András és Gách Marianne készített 1980-ban: mindkettő fontos kiegészítésekkel szolgál az életrajzhoz. A patchwork-könyv (amely számos fotót is tartalmaz) kritikával olvasandó, mégis, belépő Karády világába.

Kristóf Károly: A Halálos tavasztól a Gestapo fogságáig
Krónika Kiadó - Magyar Újságírók Országos Szövetsége, 1987
Ez volt emigrációja után a legkorábbi könyv (vagy inkább regényfüzet) formájában megjelent híradás Karádyról. Tartalma egy 1947-48-as folytatásos riport és emlékezés, amely könyvformában ekkor, negyven év múltán került először kiadásra. Eredetileg a Világ című lap közölte: akkor, amikor Karádyt még nem tüntették el teljesen a film és a színház történetéből. Bár némi bulvárérdeklődéssel íródott, rendkívül érdekes, változatos és olvasmányos, mégis, egy határig teljességgel megbízható kötet született, amelyet Karádyval készült beszélgetések alapján, az ő tudtával tett közzé egy országos lap. Mesélt benne (1941 után másodszor) a múltjáról is, sokkal érdekesebb azonban, hogy csak ebben a kötetben szerepelnek a letartóztatásáról, fogságáról, szenvedéseiről szóló adatok, s itt esik szó (szerényen és alig) embermentő tevékenységéről - amelyért azóta, 2004-ben posztumusz megkapta a Világ Igaza kitüntetést. Ha épp árulja valamelyik antikvárium a füzetet, általában rendkívül kedvező áron teszi: ilyenkor kevéssé ízléses külseje ellenére is érdemes szert tenni egy példányára, hiszen rajongónak és érdeklődőnek is egyaránt érdekes olvasmánya lehet a képekkel kísért kis írás.

Remélem, mi magyarok nem felejtjük el Karádyt, s nemsokára újabb, róla írt könyvről számolhatok majd be. Addig is maradnak a fenti kötetek, a dalok - és persze a filmek: az Erzsébet királyné, a Szíriusz, a Szováthy Éva, a Halálos csók, a Külvárosi őrszoba, a Hazajáró lélek, a Halálos tavasz, a Machita vagy épp nagy kedvencem, az Ópiumkeringő...

Zárásként következzen még öt kép Karádyról.

Rejtélyes magyar történelem 2. - Ki bombázta Kassát?
Újabb bejegyzés következik a Kossuth Kiadó A magyar történelem rejtélyei című, friss sorozatáról. Ezúttal a harmadikként megjelent könyvről volt kedvem írni, Romsics Ignác munkájáról. A címben feltett kérdés - úgy vélem - nagy érdeklődést kelthet: engem is igazán izgatott, mit lehet higgadtan, objektíven és adatoltan írni a témáról.

1941. június 26-án, négy nappal azután, hogy a hitleri Németország csapatai hadüzenet nélkül megtámadták a Szovjetuniót, 13 óra 10 perckor három felségjel nélküli bombázógép vette támadás alá Kassa városát. A következő percekben 29 darab 100 kilogrammos bomba hullott a Magyarországtól a trianoni békekötéskor elcsatolt, de ahhoz az első bécsi döntéssel 1938-ban visszatért városra. 32 ember meghalt, mintegy kétszázan megsebesültek. Másnap, június 27-én Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak, s ezzel visszavonhatatlanul belépett a második világháborúba.

Valóban elkerülhetetlen volt ez a belépés? És egyáltalán, valóban szovjetek támadták meg Kassát?

Talán nem kellene bevallani,  de a fenti probléma először akkor kezdett igazán érdekelni, amikor láttam a Bors című, nagy sikerű magyar televíziós kalandfilmsorozat Ujjé, a Ligetben című részét, amely pontosan ekkor játszódik. A könnyed és humoros film története szerint Bors Máté a (kifejezetten rokonszenves) kommunista ellenálló (akit Sztankay István alakít az egész sorozatban) társaival tudomást szerez róla, hogy Kassát német gépek bombázták, provokáció céljából, hogy ezzel késztessék a háborúba való belépésre Magyarországot. Bár a repülőtér egyik tisztje (az uniformisban igen fess Tordy Géza játssza) biztos hírt hoz a pesti minisztériumba a támadással kapcsolatban, a korrupt és a háborúba belépni akaró magyar politikusok eltitkolják és átformálják az igazságot: szovjet felségjelzésű gépekről beszélnek, a főhadnagy (egyébként kommunista) tisztiszolgáját pedig (akit Juhász Jácint játszik) erővel akarják rávenni, hogy hallgasson a gépek felségjelzéséről. Még szerencse, hogy Dániel Ede tanár úr (akit Antal Imre alakít, bizonyítva, milyen kiváló színész is volt - lehetett volna) illegális munkája fedezése céljából épp az Angolparkban (vagyis a Vidámparkban) dolgozik reklámbeolvasóként, így az ő mikrofonját felhasználva sikerül a magyar kommunistáknak legalább a park aznapi látogatóival közölni, mi történt valójában.

Persze a fentiekből egy szó sem igaz: már abban is hiba van, hogy a magyarországi illegális kommunisták ilyen szervezettek, sikeresek és nemesen hősiesek lettek volna... De nem létezik igazi történelmi megfelelője a hírt hozó főhadnagynak sem: nem volt ugyanis rá szükség, hogy bárki fellátogasson a fővárosba, amihez órák szükségeltettek volna. Elég volt a hallomás is...

A kassai bombázás híre 13 óra 45 perckor jutott el a magyar vezérkarhoz, s nem sokkal 14 óra után (tehát nem egészen egy órával a támadást követően) Werth Henrik vezérkari főnök és Bartha Károly honvédelmi miniszter már Horthy kormányzóval tanácskozott az ellentámadás lehetőségeiről. Horthy utasította őket a megtorló akcióra, melyet amúgy is lelkesen követeltek, majd tanácskozásra hívta miniszterelnökét, Bárdossy Lászlót. A délutáni minisztertanácsi ülés Bárdossy és Bartha javaslatára szinte egyhangúan elfogadta a hadiállapot kimondását (csak Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter óvott az elhamarkodott döntésektől, de később őt is meggyőzték). Másnap 10 óra 30-kor pedig a magyar parlament is lelkes éljenzéssel, ellenvélemény nélkül fogadta Bárdossy bejelentését a hadban állásról. A magyar hadsereg már hajnalban támadásba lendült Ukrajna területén, s elindult az úton, amely a doni katasztrófa felé vezetett...

Romsics Ignác kötete nemcsak magával a kassai bombázással foglalkozik. Bemutatja, miért vágyakozott az adott történelmi pillanatban lelkesen egy a Kassához hasonló casus belli után szinte a teljes magyar politikai és katonai elit. Betekintést enged abba a folyamatba, amely a húszas évek revíziós törekvéseitől egyenesen vezetett a német orientációhoz, a fegyverkezési programhoz, a lelkes, minden erkölcsi elvet feladó "országgyarapítások"-hoz, majd a szemellenzős hadba lépéshez (amely folyamathoz tartozik az is, hogy Magyarország - katonai szempontból teljesen feleslegesen - még az USA-nak is hadat üzent 1941 decemberében, amint Amerika egyáltalán feltűnt a hadviselő felek között). Azt is láthatjuk, mi lett mindennek a következménye: elsősorban mintegy 900 000 ember pusztulása (akik közül majdnem hatszázezer a holocaust áldozatainak, körülbelül 340-360 000 a katonaáldozatoknak a száma), továbbá a nemzeti jövedelem ötszörösének, a nemzeti vagyon 40 százalékának elvesztése. Romsics kiemelten foglalkozik a felelősség kérdésével: részletesen elemzi Bárdossynak és Horthynak a szerepét (akik közül az előbbit alig néhányan, az utóbbit viszont kifejezetten sokan igyekeznek felmenteni a történtekkel kapcsolatos felelősség alól).

Természetesen a könyv legérdekesebb része mégis az, amely a címbeli kérdésről szól: tényleg, akkor ki is bombázta Kassát?

Kiderül, hogy legalább négy különböző forgatókönyv képzelhető el a történtek magyarázatául.

1. NÉMETEK. Az egyik elmélet az, amely a Bors-epizód fentebb elmesélt történetének az ihletője is lehetett. Krudy Ádám repülőszázados, a kassai repülőtér oktatótisztje ugyanis néhány órával a támadás után levelet írt Bárdossynak, amelyben tájékoztatta: igaz, hogy orosz feliratú bombákat dobtak le a városra, de álcázott német repülőgépek. Mivel azonban eddigre már gyakorlatilag beállt a hadiállapot és a magyar egységek megkapták a támadási parancsokat, Bárdossy és társai elhallgatták ezt az információt. Ezt a tanúskodást erősítette meg Horthy is emlékiratában (többek közt nyilván azért, mert ez róla kényelmesen elhárította a felelősséget, s a hadüzenet spiritus rectorává egyedül Bárdossyt avatta), illetve igazolta Krudy állítását Ujszászy István vezérőrnagy, a hírszerző osztály egykori vezetője is a nürnbergi perben tett írásos vallomásában.

Mindezzel csak három probléma van: az első és legfontosabb, hogy Krudy jelentése nincs meg. Ha Ujszászynak még elhárító korából való feljegyzése lenne róla, akkor hitelesnek volna tekinthető, de mivel a vezérőrnagy vallomását, illetve emlékezéseit magyar őrizetben, szovjet parancsra írta meg, ráadásul Péter Gábor folyamatos ellenőrzése mellett, nem zárható ki, hogy időnként nem a valóságot, hanem az "ihletést" fogalmazta bele (ahogyan ez például német foglyok esetében a Hitler-dosszié készítésekor is bizonyítottan előfordult). Krudy tanúskodásával kapcsolatban az is felvethető, hogy a bombázáskor kb. egy kilométeres távolságba kellett volna ellátnia annak a szemtanúnak, aki észrevehette volna, hogy álcázott német gépeket lát. A harmadik probléma, hogy miért is provokáltak volna így a németek. Az emlegetett film könnyedén megadja a választ: mert azt akarták, hogy Magyarország végre belépjen a háborúba. Ez azonban nem ilyen egyszerű. Ujszászy ötletgazdaként egy német légügyi attasét és egy magyar tábornokot nevezett meg: ugyanez a légügyi attasé azonban éppen 25-én fogadta el az említett tábornok javaslatát magyarországi németek önkéntes egységének felállítására, amelyet annak rendje és módja szerint továbbított is Berlinnek. Hogy az "összeesküvők" mások előtt ilyen szintig játszanak, elképzelhető. De hogy egymás és Berlin előtt (ahonnan nyilván a parancsukat kapták volna), teljesen értelmetlennek tűnhet.

2. CSEHEK, SZLOVÁKOK, ROMÁNOK. Bethlen István 1944-ben készítette el emlékiratát, melyben úgy vélte, cseh repülők cselekedtek önhatalmúan. Egy brit kutató magyar forrásokra hivatkozva már azt is tudni vélte, hogy Ondřej Anderle cseh repülőtiszt, aki 1939-ben menekült megszállt hazájából a Szovjetunióba, vezette a bombázóegységet Kassa felé. A kötetben egy "mindent leleplező" 1942-es magyar újságcikket is megtekinthetünk, amely ismerteti az elméletet (persze úgy, hogy a támadás a SZU parancsára történt volna). De vajon kik voltak azok a "magyar források", amelyektől Bethlen, vagy a Felvidéki Újság olvasója értesülhetett a tényről? A cikk egy megnevezetlen orosz tanárról beszél, aki magyar tiszteknek megadta a fenti információt és megmutatta Anderle (a cikkben Andrle) képét. De vajon ki volt ez a tanár? És létezett-e valóban? Még kevesebb tényszerű adat bizonyíthatja azokat az ötleteléseket, miszerint szlovák vagy román repülők akartak volna megtorolni Magyarországon korábbi sérelmeket. Mindkét országgal szövetségben voltunk éppen, ráadásul a szlovák elméletet a praktikus lehetőségen túl semmi sem támasztja alá, a román támadás egyetlen bizonyítéka pedig a többek által látott sárga csík a gépeken: ez azonban nemcsak román felségjelzés, de a semlegesség jele is lehet, így inkább csak tovább bonyolítja a képet. Nem is beszélve a már említett látási távolságról...

3. MAGYAROK. Marad azonban még egy elképzelés: a magyar támadásé. Ilyen messze még a Bors forgatókönyvírói sem merészkedtek: hogy a háborúba az országot beletaszító provokációt ne a németek, hanem maguk a magyarok szervezzék, talán még számukra is elképzelhetetlen volt. Az elmélet igazságára az mutathat, hogy a magyar szervek mintha nem igazán akarták volna kivizsgálni a kassai bombázás esetét: június 27-ig, a hadba lépésig szinte nem is nyomoztak, azután viszont parancsba adták, hogy "feltétlenül tisztázni és igazolni kell", hogy szovjet repülők bombáztak, a "nemzetközi jog durva megsértésével". Vajon mit lehet ott tisztázni, ahol mindenképpen egyetlen elmélet igazolása a feladat? Ide kapcsolható még két adat: egyrészt, hogy a 13 óra 45-ös jelentés még csak arról beszélt, hogy a ledobott bombák cirill felirattal rendelkeztek - később azonban valaki ehhez hozzáfűzte a vezérkari naplóban, hogy sárgára festett orosz gépek voltak a támadók. A hozzáfűzésnek (amely - látszólag - eldönti a kérdést) nincs forrása, bejegyzője, sőt, dátuma sem. Úgy tűnik, ezek az "utólag beérkezett jelentések" (mindjárt több, egyként bevezetve?) nem az elsőt megküldő légvédelmi parancsnokságtól származtak. De akkor honnan? (Egyébként is fura, hogy sárgára festett, nem pedig sárga jelzéssel ellátott gépekről esik bennük szó...) Másrészt Partridge őrnagy, az amerikai katonai attasé jelentésében azt írta, hogy egyetlen olyan repeszt sem tudtak mutatni neki a helyszínen, amelyen cirill felirat lett volna: még július elején sem... "Azóta hivatalos értesítést kaptam, hogy találtak repeszeket ilyen jelzésekkel. (...) Miután ezt a bizonyítékot egy hónappal a bombázás után szolgáltatták, értékük teljesen a magyar kormány jóhiszeműségén múlik." - fogalmazott tapintatosan július végén. Nem volt biztos a magyar provokációban, de utalt rá, már nem tartja valószínűtlennek, mert "ahogyan az ügyet kezelik, gyanús". Ezzel az elmélettel kapcsolatban egyetlen dolog vethető fel: a magyaroknak elvileg nem volt olyan típusú repülőgépük, amelyet szovjetnek lehetett volna álcázni.

Ahány elmélet, annyi támogatócsoport. Magam szeretnék az elsőben hinni, a másodikat légből kapottnak ítélem, a harmadikról pedig nagyon nem szeretném, hogy igaz legyen... Egy azonban Romsics szerint bizonyos: a kassai bombázás biztosan nem szándékos szovjet támadás volt.

Oldalpár a könyvből
4. SZOVJETEK. Lehetséges, hogy a kassai bombázást szovjet gépek hajtották végre, akkor azonban ezek a gépek véletlenül hatoltak be a magyar légtérbe. Elképzelhető, hogy valamely szlovák célpontot, például Eperjest akarták megtámadni, több ezer kilométeres útjukon azonban akár félszáz kilométerrel is elvéthették a valódi irányt. Az amerikaiakkal is előfordult, hogy Zürichet vagy svéd városokat bombáztak tévedésből: ilyenkor megtörtént a tisztázás és a bocsánatkérés, ám mindkét véletlenül megtámadott ország semleges maradt. Cselekedhettek volna így a magyarok is, a SZU-nak ugyanis semmiképpen sem állt érdekében szándékosan provokálni Magyarországot.

Mint a könyvben is olvashatjuk, függetlenül attól, hogy Németország június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, a magyar és a szovjet diplomáciában nem jött létre szakítás. Épp ellenkezőleg. Molotov 23-án magához kérette Kristóffy József magyar nagykövetet és biztosította, hogy a SZU-nak "nincs követelése vagy támadó szándéka" Magyarországgal szemben és - ami még fontosabb, "nem volt észrevétele, hogy a magyar követelések Románia kárára megvalósuljanak; e tekintetben a jövőben sem lesz észrevétele". Vagyis a Szovjetunió nemcsak arról értesítette Magyarországot, hogy nem akar háborúba bonyolódni vele, hanem azt is jelezte, semmi kifogása sincsen Magyarország területgyarapításával kapcsolatban - és később sem lesz. Ez az álláspont olyan fontos, s figyelmen kívül hagyása akkora baklövés, hogy Horthy 1944 őszén, amikor levélben fordult Sztálinhoz, hogy jóindulatát kérje a különbékével kapcsolatban, kifejezetten hangsúlyozta, hogy a fenti beszélgetésről és a SZU békés szándékairól 1941-ben nem volt tudomása: "abban az időben erről nem kaptam hírt". (Sajnos kissé hasonló ez ahhoz az esethez, amikor a százforintost, amelyet előző leveledben küldtél, nem kaptam meg...)

Mindenesetre a magyar vezetés nem kért magyarázatot a SZU-tól, nem adott lehetőséget bocsánatkérésre vagy védekezésre, egyszerűen szovjetnek tekintette a támadást, mert annak kellett lennie: hisz ezt akarták. Hogy végre belépjünk a háborúba, amelytől további ország-gyarapodás volt várható - mielőtt még a románok vagy a szlovákok megelőznek bennünket Németország kiszolgálásában, és a miénknél nagyobb érdemekre tesznek szert...

Nem véletlenül írtam ilyen hosszan a kiváló könyvről. Szerintem eddig nem létezett olyan magyar nyelvű kötet, amely ilyen alaposan, részletesen, érdekesen mutatta volna be ezt a témát. A forrásokkal és képekkel, fotókkal és térképekkel kísért kötet nagy élménye lehet mindenkinek, akit érdekel a korszak és Magyarország történelme. Csak ajánlani tudom!

Megjegyzés: Nagy kár viszont, hogy ez az első olyan könyv a sorozatban, amelynek kívül és belül más a címe: benn Magyarország belépése a második világháborúba, avagy ki bombázta Kassát?, kívül Ki bombázta Kassát? Jó volna ezzel felhagyni, mert ma, amikor a könyváruházak sok esetben a borítókép alapján töltik fel a könyvek adatait, a könyvtárak meg a belső címlapról, jó esély van rá, hogy az efféle döntésekből bibliográfiai katyvasz lesz...

Link
Rejtélyes magyar történelem 1. - A Szent Korona 
A magyar történelem rejtélyei sorozat kötetei  
Ekultura.hu - Giedra Radvilavičiūtė: Ma éjjel a falnál alszom
Van, aki a fülszöveg alapján választ könyvet, van, aki a szerző neve alapján, vagy egy kiadót követve. Számomra nagyon fontos a könyv külseje is. Persze egy jó regényt kínos megformálásban is örömmel veszek kézbe. Mégis, Giedra Radvilavičiūtė litván írónő esszékötetét végső soron a borítógrafika „adta el” nekem. Igencsak előítéletes voltam ugyanis: sajnos nem tudok eleget a litván irodalomról, így a szerzőnő neve ismeretlen volt előttem. Ráadásul azt gondoltam magamról, ki nem állhatom az esszéket. Mire azonban eljutottam a könyv második történetéhez, már elkötelezett rajongójává váltam a Ma éjjel a falnál alszomnak. Hogy miért?

Az iskolában azt tanuljuk, hogy az esszé olyan értekező próza, amely szépírói eszközöket használ. Giedra Radvilavičiūtė számára azonban esszét írni valószínűleg boldogan kötetlen, mégis láthatatlan keretek közé szorított foglalatosság, esszészövegei pedig telve vannak humorral és iróniával, önreflexióval és önelemzéssel, bölcsességgel és költőiséggel. No meg sztorikkal. Bármilyen személyes élmény elég, legyen az egy irodalmi est, egy őszi séta, egy ronda ajándék, egy különös lakótárs, egy öntörvényű macska, egy nehéz olvasmány, egy kilazult fog vagy épp egy ingatlanhirdetés, hogy elindítsa a szórakoztató, asszociációkra épülő, lebilincselő szövegfolyamot, s hogy felépítsen egy történetet. Mert ez a másik különlegessége ezeknek az esszéknek: sokkal inkább esszétechnikával írt novellákat kapunk, sőt, az elbeszélések (találomra?) egymás után elhelyezett füzéréből akár egy regény is kikerekedhet.

Mégpedig női és kortárs.

Bizonyára ezt értékelték akkor is, amikor az 1960-as születésű írónő a könyvre 2012-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. Nem fiatal, ígéretes tehetségként került az irodalmárok látóterébe: ehelyett olyasvalaki, akinek az egész pályája (litván szakon végzett, dolgozott középiskolai tanárként, újságíróként és nyelvi szerkesztőként, élete első harminc évét a Szovjetunió állampolgáraként töltötte) felfogható egyfajta élményanyag-gyűjtésként. Amelyből azután megszületett ez a nem-regény esszékötet, amely a fikció és a valóság folyamatos összemosásával elvezet bennünket Litvánia és egy rendkívül vonzó „átlagnő”, a történetek mögött mozgó én megismeréséhez.

A tizenkét történetben akadnak olvasónapló-részek: Radvilavičiūtė ízelítőt ad olvasóinak a világ- és a modern litván irodalomból, ám minden kölcsönszövegét vendégből sajáttá teszi, sőt, szinte megéli. Vannak kis anekdoták, igazi sztorik, s egészen poétikus részletek. Együtt mozizhatunk és olvashatunk újságot a fanyar humorú hősnővel, akinek az arca néha egybeolvad az írónőével. Egyfajta családregény is kibontakozik: egy már nem is olyan fiatal, értelmiségi lányos anya és felmenőinek története. Azután olvashatunk nőkről, feminizmusról, öregedésről, s vitázhatunk ezekről: akár önmagunkkal.

Sőt, akad a szövegekben néhány igazi csemege is: szövegtani, filológiai részletek, tanácsok kezdő íróknak. Az első írás például felsorolja, mitől is jó és hatásos egy szöveg. Szerepel itt például, hogy „A szöveg ne legyen túlságosan távol a tapasztalatomtól”, aztán „Mikor olvasom a szöveget, felejtsek el mindent, ami körülöttem van”, vagy „Az elbeszélés az ismert, akár banális dolgokat újszerűen mutassa be”. Radvilavičiūtė valamennyi esszéje tökéletesen megfelel ezeknek a követelményeknek, sőt: olyan otthonosan ismerős világba vezet be, hogy írásainak köszönhetően egyszerre révedhetünk vissza saját, magyar dolgainkra, s kezdhetjük úgy érezni, hogy Litvániába akarunk utazni…

Nagy Norbert könyvborítóján magányos nő alszik egy nagy és puha takaró alatt, macskája pedig megosztja vele a magányt és a plédet. A merészen megválasztott színek (rőt, barna, lila, narancs) jelképezik számomra a könyv kifordított világát. A macska mindenkinek kulcsfontosságú lesz, ha elolvasta a kötetet. Az pedig, hogy a borítón látható nő nehezen azonosítható a litván, középkorú írónővel, különösen tetszik. Ezek a novellák ugyanis olyan szökellő szövegűek és játékos logikájúak, hogy mindenkire vonatkoznak: fiatalra és öregre, középkorúra és kamaszra.

Radvilavičiūtė szerint a jó könyvtől az is elvárható, hogy „Miután elolvastam, az elbeszélés újra kússzon vissza az emlékezetembe, anélkül, hogy ezt akarnám”. Így bizton mondhatom, a Ma éjjel a falnál alszom jó könyv. Ugyanis azóta itt van velem, amióta elolvastam: s valószínűleg már itt is marad.

A cikk az Ekultura.hu-n: Giedra Radvilavičiūtė: Ma éjjel a falnál alszom
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én