Ekultura.hu - Hajdu Anita: Utamaro szépségei
A könyvborító: az alább látható Utamaro kép változata
Tükrök. Áttetsző papírlegyezők. Aprómintás porcelán teáscsészék. Háromhúros lanton, samiszenen játszó fehér ujjacskák. Fapapucs, varródobozka, tustartó. Virágmintás kimonók. Széles selyemövek, az obik. Kosodék: színes, csőujjú felsőkabátok, pazar díszítéssel. A sötétfekete hajkölteményekben káprázatos kanzasik: fém-, fa és teknőspáncél hajtűk legyezőkkel, virágokkal, levélkékkel a végükön. És kusik, a bonyolult frizurát megkoronázó festett fafésűk. Az Utamaro szépségei című könyv lapjain a 18. század végi Japán legszebb hölgyei kelnek életre, köszönhetően két művésznek: a japán Kitagava Utamaronak és a magyar Hajdu Anitának.

2013-ban Gésák, japán szép hölgyek és ruhák címmel nyílt meg Erzsébetvárosban az a kiállítás, amelyen a kölni magyar festőművész, Hajdu Anita először mutatta be huszonöt olyan képét, amelyekhez a japán Utamaro fametszetei szolgáltak mintául. Végül összesen hetvenöt ilyen alkotása született, ezekből tartalmazza a Vince Kiadónál megjelent képeskönyv a legszebb ötvenet.

Szépség a tükörnél - lásd 75. oldal és borító
Utamaro (喜多) 1753 körül született és 1806-ban halt meg. A híres festőnél, Szekiennél tanult, s az 1790-es évektől kezdve már Japán- és Kína-szerte híressé vált gyönyörű nőábrázolásairól. Fametszeteit általában a védjegyévé vált árnyalatokkal, a halvány ibolyával, a rózsaszínnel és a pasztellzölddel színezte. Nőalakjait elképesztően finom vonásokkal, virágszerű hajlékonysággal, néha egészen nyújtott, Modiglianit idéző körvonalakkal ábrázolta. Legtöbb modellje Tokió (Edó) vigalmi negyedének, a Josivarának a lakója volt: gésa, kurtizán vagy leendő gésa (maiko) a Zöld Házakból. Az ő szépségüket és az ő sorsukat ábrázolta a legszívesebben: a szerelmes levelet olvasó, szépítkező, udvarlóját váró hölgy mellett a képeken pletykáló, boldogtalan, kacér, finomkodó vagy öregedő nők is megjelentek.

Utamaro bukását egy, a császárt öt ágyasával ábrázoló metszet okozta (bár mai és nyugati szemmel nehéz benne bármilyen szatirikus, netán felségsértő tartalmat észrevenni): készítéséért ötven napi, bilincsben letöltendő őrizetre ítélték, amikor nem dolgozhatott, szabadulása után viszont a túlhajtottság végzett vele. Megmaradtak azonban kincset érő művei, köztük is a leghíresebb, a szókimondóan erotikus Párnadal (Utamakaro), amelynek tizenkét pajzán, szatirikus, mesés, vagy épp egészen romantikus illusztrációja (igaz, fekete-fehérben) magyarul is megjelent a Terebess Kiadó jóvoltából. A 19-20. század fordulóján Európa újra felfedezte Utamaro művészetét, a szecesszió és az impresszionizmus legnagyobb alakjai tekintették mintájuknak, s ma is az egyik legismertebb japán festő a világon.

A Párnadal leghíresebb képe, a boldog szerelemről: természetesen nem része a könyvnek, hisz nem portré
Nyakát púderozó nő - lásd 77. oldal
Ez a könyv azonban nemcsak az ő munkája. Hajdu Anita akvarellképei ugyanis inkább csak mintának tekintik az eredeti Utamaro-képeket. Egy csuklómozdulat, egy mosoly, egy szemöldökvonás fontosabbá válik a képen, mint a szolgai utánzás. A kötet elején közölt néhány valódi Utamaro-kép és a magyar festőnő által megalkotott parafrázis összehasonlításával mi is meggyőződhetünk arról, miért érdemes ezt a könyvet önálló művészeti albumként, s nem pedig Utamaro-másolatgyűjteményként kezelni. A Hó, hold és virágok az Ogija-házból című, kis kezét apró, fehér füléhez szorító, kifinomultan hallgatózó hölgyet ábrázoló kép (101. oldal) eredetije például – talán a sötétszürke háttérnek vagy a figura kerek állának, mégis hosszúkás arcának köszönhetően – kevésbé (vagy csak másként) kerül közel a nézőhöz, mint Hajdu Anita akvarellképének modellje. Ő világos háttér előtt áll, így talán kevésbé hangsúlyos hófehér bőre, ám rózsaszín hajszalagja és gallérja, s ovális álla virágszerűbbé, kislányosabbá teszi. Pedig bal kezének kimódoltan bonyolult ujj-játéka pontosan ugyanaz, mint Utamaronál.

Nanivaja Okita - lásd 31. oldal
Számomra Hajdu Anita könyve látomás a (japán) női szépségről Utamaro látcsöve segítségével. De a látcső üvege csak a látványt jelöli ki: az apró, finom változtatások, a saját színek, a puha akvarellvonalak saját vízióvá alakítják Utamaro képeit. Néhol talán japánosabbak, mint az eredetiek – a szó impresszionista értelmében. Néhol talán bájosabbak és romatikusabbak a mintájuknál, a szó európai értelmében. Közel hozzák Utamaro világát. Japánosítják a miénket. Különleges képek: érdemes őket megismerni.

A cikk az Ekultura.hu-n: Hajdu Anita: Utamaro szépségei
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  

A mellékelt női arcképek valódi Utamaro-metszetek. Mindegyik megtalálható a könyvben, így aki már megszerezte az albumot, összehasonlíthatja Hajdu Anita változatait az eredetiekkel.
Fenn: Nyilvánvaló szerelem - lásd 116. oldal. Lenn: Hanaogi az Ogija házból - lásd 27. oldal.
Könyvek és vélemények 9. - Scolar-könyvek Salinger köpönyegéből
Nemrég szenteltem egy raktárbejegyzést a Scolar Kiadó modern kamaszregény-sorozatának, amelybe kortárs írók olyan, fiatalokról szóló írásai kerülnek, amelyek teljes joggal szépirodalmi művek, abszolút kitaposatlan utakon járnak, s meghatározóak lehetnek egy felnőtt olvasó számára - ám megfelelő életkorban már egy valódi kamasz is utánuk nyúlhat: mást és másképp, de ugyanúgy olvasmányélményt találhat bennük. Az idei év újdonsága, Janne Teller Mindene arra indított, hogy röviden írjak a könyvekről, s - ha lehet egyáltalán ilyet - felállítsak egy rangsort közöttük. Ehhez Salinger Zabhegyezőjét használtam mértékegységként. Egyrészt, mert maguk a sorozatszerkesztők is rá hivatkoznak, amikor megpróbálnak irodalmi rokont keresni ezekhez a könyvekhez. Másrészt mert a Zabhegyező lett az első könyv az életemben, amellyel kapcsolatban igaz volt, amit fentebb leírtam a széria darabjairól: azaz hogy kamaszregény, kamaszoknak, amely azonban megközelíthető felnőtt nézőpontból is; sőt, úgy talán totálisabb...

Wolfgang Herrndorf: Csikk
német író, *1965, regény, magyar megjelenés: 2012
Zabhegyező-faktor: 9/10
Nagyon tetszik a sorozat külsejének grafikai megformálása (Máthé Hanga), amely ennél a kötetnél létfontosságú volt, legalább is számomra. Ha ugyanis nem olyan megkapó és figyelemfelkeltő a borító, sajnos elképzelhető, hogy sosem figyelek fel a könyvre. A Csikk lett az első olvasmányélményem a szériából, azonnali szerelem, s - amennyiben lehet egy friss könyvet egy világklasszishoz hasonlítani - ezt érzem a legközelebb Salinger regényéhez. Egy furcsa utazás története, amelyre új osztálytársa hívja el a magányos, problémás szüleivel, a plátói szerelemmel és a felnőtté válással birkózó Maikot. És csak mennek a vén kölcsön-Ladával, csak peregnek a road movie képkockái, csak építkezik egy modern és minden szabályt felrúgó nevelődési regény, csak bonyolódik a helyzet: a költői és nagyon szép, mégis abszolút őszintén hiteles és mai kamasznarrációból pedig csak úgy árad a bizonytalanság, a vágyódás és a félelem. Herrndorf rengeteg díjat begyűjtött ezért a könyvéért, de igazán nem tudom megfogalmazni, mi is olyan jó benne. Talán az, hogy póztalan, és valahogy olyan nagyon igaz. Fájt olvasni, pedig sokat nevettem rajta, és akár máris újrakezdeném...

Janne Teller: Minden
dán írónő, *1964, nyolc novella, magyar megjelenés: 2015
Zabhegyező-faktor: 8/10
A sorozat legfrissebb büszkesége a Semmit jegyző írónő olyan novelláit gyűjti össze, amelyben megjelenik a fiatal hang: ahogy ő írja az utószóban, "a fejlődésben lévő szellem hangja". Ám ez a hang nem angyali és bájos: helyette brutális és naiv, magányos és kirekesztő, agresszív és szélsőséges... Sokszor ijesztő, máskor megdöbbentő, sokszor sajnálatra méltó és majdnem mindig tragikus. El tudja-e magyarázni egy ifjú rasszista, miért is támadott meg valakit a nyílt utcán? Hogyan változik meg az apja képe a kamaszlányban, amikor kettesben utaznak külföldre? Milyen a világ egy felnőtt testbe zárt gyermek szemével? Halál, félelem, szeretet, közöny - annyiféle érzelem kavarog ezekben a nagyon objektív és nagyon távolságtartó novellákban, amennyi csak belefér egy könyvbe, amely a Minden címet viseli. Ahogy az utolsó novella is, amely azt kutatja, hogyan tud egy író mindent megírni: mi az a minden? És mihez viszonyítva minden? Kár, hogy Teller szerint elhallgatott benne a fiatal hang. Ilyen felrázó olvasmányt szívesen olvasnék még, akkor is, ha néha kissé már modoros.

Robert Williams: Luke és Jon  
angol író, *1977, regény, magyar megjelenés: 2012
Zabhegyező-faktor: 8/10
Könyv egy tizenhárom éves fiúról, aki új házba költözik frissen megözvegyült apjával - ez a tartalmi leírás aligha keltette volna fel a figyelmemet, ha a könyv nem épp ebben a sorozatban jelenik meg. Pedig sajnálhattam volna, ha az elsőkönyves Williams eme első regénye elkerül. Bátran ajánlanám egy tizenhárom évesnek is, hiszen a benne megszólaló gyerekhang találó, pontos, őszinte, rokonszenves - olyan valódi... Azonban engem is nagyon erősen a bűvkörébe vont, egyhuzamra olvastam el: mivel olyan sok mindenről szólt, ami szinte megfogalmazhatatlan. Van egy család, amelyik megcsonkult, mert az anya meghalt. Eddig érdekes, de közhelyes. Mi van azonban akkor, ha a gyerek szemén át látjuk a gyászával küzdő apát? Vagy ha kiderül, az annyira szeretett, szinte tökéletesnek tűnő anya egyébként depresszióval küszködött? S mi van akkor, ha feltűnik egy fura figura, egy kisgyerek, akinek rosszabb sors jutott bármilyennél, amit csak a főszereplő, Luke valaha is el tudott képzelni? Igazán különleges könyv: hihetetlen érzelmi biztonság sugárzik Luke figurájából, aki családja minden gondja ellenére pompás fickó. Ez a biztonság aztán megteremti a lehetőséget, hogy a legsötétebb dolgok mellett haladjon el a főszereplő, s mégis melodráma és tragikum nélkül kevergőzzön ki a legrosszabb helyzetekből is - az olvasóval együtt. De azért, mielőtt (legalább részben) megoldja a problémát, szemügyre is veszi - s vele együtt mi is. Cseppet sem didaktikus, mégis, egész életfilozófiát tükröző könyv. Nagyon-nagyon jó.

Nathan Filer: A zuhanás sokkja
angol író, *1980, regény, magyar megjelenés, 2015
Zabhegyező-faktor: 7/10
Azt hiszem, igazságtalan vagyok ezzel a remek kötettel, amikor kevesebbre értékelem mondjuk a Luke és Jonnál. Egészen káprázatos könnyedséggel enged ugyanis betekintést egy skizofrén fiatalember agyába. Töredékes és mozaikos emlékezése segítségével érthetjük meg, hogyan és miért kezdődött az átváltozása, mi is volt az a valódi és szimbolikus zuhanás, amely az önálló életre való képtelenségbe és a betegségbe taszította. Mindebben és mindennek a felidézésében annak a furcsa babának is nagy szerepe van, amelyet a borítón láthatunk felsejleni. Nagyon könyörtelen azonban ez a csendes, sőt, helyenként humoros, ironikus szöveg. Jó volt olvasni, mégis rossz volt haladni benne: szerettem volna szabadulni ettől a monológtól, mégsem sikerült. Lekötött, de el is szomorított és fel is kavart. Hiányzott belőle az a föloldás, amelyet a körhintán körözgető Phoebe képe adhat a Zabhegyezőben. Vagy ami a Csikk és a Luke és Jon küszködő hőseinek történetét végül reménykedővé teszi. Ettől persze nem lesz rossz a kötet, sőt, mindenkinek bizalommal ajánlom. És mégis: nem tudom, mikor fogom megint kézbe venni. Talán kicsit félek tőle: attól, hogy mennyire felkavar majd akkor is. De talán ez nem baj: talán ez volt a célja a megírásának.

Janne Teller: Semmi
dán írónő, *1964, regény, magyar megjelenés: 2011, 2014
Zabhegyező-faktor: 7/10
Még mindig nem tudom, hogy azért adtam csak hét pontot erre a regényre, mert olyan kellemetlenül és találóan tragikus, annyira elviselhetetlenül húsba vágó és mégis annyira rendjén való volt... Vagy azért, mert igenis, egy kicsit megtervezetten, keresetten polgárpukkasztó. Ezt még el kellene döntenem. Addig is, a cselekményről annyit, amennyit a fülszöveg is leleplez: adott egy nyolcadik osztály, amelynek egyik tanulója, Piers egyszercsak közli a többiekkel, "semminek nincs értelme", majd kimarad az iskolából, sőt a létből is: felmászik egy szilvafára és fogadatlan prófétaként sugározza mindenki felé a meggyőződését, nem érdemes élni. Mire az osztály tagjai elkezdik bebizonyítani neki, hogy igenis vannak fontos dolgok: valamennyien ígéretet tesznek arra, hogy lemondanak arról a dologról, ami valaki szerint a legfontosabb számukra. Egy babáról, egy képről, egy zsoltároskönyvről, egy horgászbotról, egy szandálról... De mi van akkor, ha a Fontos Dolgok Halmának már egy hörcsög kell, akinek még neve is van? És van-e, lehet-e tovább emelni a tétet? Azt hiszem, értem, hogy ez a szakadék felé rohanó történet miért érte meg, hogy először betiltották Dániában, aztán meg ajánlott olvasmánnyá tették. Nagyon sötét és felmerül a kérdés, szabad-e átlépni egy határt: kellene-e ilyen regényt írni... Viszont ha már itt van, nem lehet nem elolvasni!

Takeshi Kitano: Fiú
japán író, *1947, három novella, magyar megjelenés: 2009 
Zabhegyező-faktor: 6/10
A sorozat első és legszebb (hófehér selyemkötésű) darabja egyúttal az, amely a legkevésbé került közel hozzám. Elkápráztatott, megríkatott (főleg a második, a Csillagbölcső című novella), de sajnos egy olyan közhelyes és elítélendő gondolathoz juttatott el, amellyel azóta is küzdök. Azok a problémák ugyanis, amelyekkel ezek a japán kamaszok küzdöttek, nemcsak a korukból, a környezetükből vagy épp a magányosságukból eredtek. Valahogy úgy éreztem, a japánságukból is. Mielőtt valaki azt hiszi, ez egy rasszista kijelentés, biztosíthatom, távolról sem. De - virágnyelven fogalmazva, nehogy elrontsam valaki szórakozását - a kötet legtragikusabb novellájának cselekményét nehezen tudom például francia környezetben elképzelni. Mert igaz, hogy egy francia kamasz is magára maradhat az érzelmeivel, lehet, hogy képtelen kommunikálni az anyjával és viszont, a kibeszéletlen probléma pedig kétségbeesett lépésekhez vezethet. De a novellában természetes olyasmi, mint hogy nemcsak azért nem lehet bizonyos témákat megtárgyalni, mert nem találjuk a szüleinknek szóló szavakat, hanem azért sem, mert tisztelnünk kell a szüleink tekintélyét, és kérdéssel sem sérthetjük meg azt. S egy gyerek azért nem kaphat még véletlenül sem segítséget az iskolában, mert az is teljességgel tekintélyelvű (úgy, amilyen tekintélyelvű egy magyar iskola sem volt még...), így hiába szupermodern a külsőségeiben, ugyanúgy csak jutalmaz és büntet, de nem karol át, mint egy távolságtartó szülő. S abban is biztos vagyok, hogy ha egy francia felnőtt találkozna téli éjszaka, fagypont alatti hőmérsékletnél egy elhagyott hegyre bicikliző gyerekkel, lenne legalább ötven százalék esély arra, hogy beavatkozik: ebben a novellavilágban azonban sértés és megszégyenítő beavatkozni mások életébe, fájdalmába, problémáiba... Lehet, hogy nincs igazam. Lehet, hogy félreértettem a történeteket. De nekem ez a világ nem kell: és úgy érzem, nem tökéletesen olyan, mint az enyém. Bízom benne, hogy Japán valójában nem ilyen...

Linkek
Könyvek és vélemények 1. - Sziporkázó tudomány
Könyvek és vélemények 2. - Szép irodalom
Könyvek és vélemények 3. - Kiváló életrajzok
Könyvek és vélemények 4. - Krónika és lovagregény
Könyvek és vélemények 5. - Aprócskák
Könyvek és vélemények 6. - Nagybetűs izgalom 
Könyvek és vélemények 7. - Tíz jó könyvről tíz mondatban
Könyvek és vélemények 8. - Fájdalmas szépirodalom
Ekultura.hu - Agatha Christie: Zátonyok közt
Az emberek dolgának árja van, mely habdagállyal boldogságra visz. De elmulasztva, teljes életök nyomorban, s zátonyok közt zárva teng.” Shakespeare Julius Caesarjának ezt a reménytelen mondatát választotta Agatha Christie egyik kedvenc Poirot-regényem, az 1948-as Zátonyok közt mottójául. Az Európa Kiadónál most új fordításban megjelenő regény igazi vidéki, családi bűntényt dolgoz fel: a Cloade-család története ráadásul egy különleges, átmeneti korszakban, a második világháború utáni Angliában játszódik.

A háború jött és mindent megváltoztatott. Valami elveszett a régi világból. Talán a biztonság? A béke? A kiszámítható jövő ígérete és igézete? Poirot érzi ezt. S tudja a Cloade-család is, akik szörnyű bajban vannak. Mindannyian – a különc kutatóorvos, a kockázatkerülő ügyvéd és fantasztikusan okos hitvese, az özvegy édesanya, a spiritiszta feleség, a vidéki gazda – számítottak rokonuk, a vagyonos Gordon Cloade támogatására megélhetésükhöz és sikereikhez. Gordont azonban elegáns londoni házában megölte egy bomba, s mindent ifjú felesége, Rosalind örökölt utána. A Cloade-ok számára vége a gondtalan életnek: a jövőjük kilátástalan, szűkös és megalázó. Persze, ha Rosalind meghalna, minden úgy lehetne, mint régen. Vagy talán mégsem? Hiszen ott van még Rosalind bátyja, a vakmerő, cinikus és dühös David…

Christie az előző, 1946-os Poirot-regénnyel, a Hétvégi gyilkossággal megkezdett egy új utat: olyan krimiregényt írt, amely egy vidéki, összetartó családot mutat be, s amelyben furamód vannak még annál is sokkal fontosabb kérdések, mint hogy ki ölt meg kit és miért. A Zátonyok közt azonban sokkal frappánsabban szerkesztett kötet az elődénél: bár én az Angkatellek családi történetét is mindig rajongással olvasom, maga Christie volt az, aki leszögezte, legjobb lett volna, ha a Hétvégi gyilkosságba nem írja bele Poirot-t… A Zátonyok köztben azonban tökéletesen központi helyet foglal el a személye: nemcsak mint nyomozó, de mint lélekbúvár is nagyot alakít.

És van mit megértenie és elfogadnia. A Cloade-ok ugyanis csak elsőre tűnnek kapzsi keselyűk örökségvadászós krimibe illő, családi halmazának. Jobban megismerve őket már tökéletes rajzát adják a háború utáni angol társadalom egy szeletének.

Ott van például Rowley Cloade, aki nem mehetett el a háborúba, mivel valakinek a gazdaságot is el kellett látnia. A történet kezdetén szenved attól, hogy jó barátja, aki „helyette” is bevonult, szinte azonnal elesett – s attól, hogy ő viszont itt van, túlélőként, a szükségszerű gyávaság egyfajta ki nem mondott példájaként. Jellegzetes sorsú a menyasszonya, a regény egyik főszereplője, az okos fiatal Lynn is, aki kisvárosi úrileányból lett aktív és céltudatos, önálló döntéseket hozó katonanő, amikor bevonult a nők tengerészeti segédszolgálatához. Vajon hogyan tudna visszahelyezkedni az aggasztóan csendes, és vigasztalanul hagyományhű vidéki leány szerepébe most, hogy véget ért a háború? Kinek lenne szüksége dolgozni képes és kreatív nőkre, amikor a munkanélküliség mértéke nő, és a férfiaknak sem jut elég állás? Jeremy Cloade sem csak a saját rossz döntései miatt kerül bajba: hiszen a megállíthatatlan infláció, a jegyrendszer, az ellátási zavarok és az állandó bizonytalanság világában él. És a sor még folytatható volna: az angol vidék hullik darabokra, de legalább is változik meg gyökeresen a szemünk láttára ebben a könyvben, amely csavaros és fordulatos detektívregény létére anekdotikus-realista látlelet is a háborút túlélt ország helyzetéről.

Közben pedig csak úgy halnak az emberek – kit piszkavassal vernek agyon, ki mérget eszik –, titokzatos telefonálók, zsarolók és meglepő tanúk tűnnek fel a múltból, a rendőrségtől pedig csak annyi telik, hogy letartóztassa David Huntert… Míg végül aztán a bonyolult, szuggesztív hangulatú, szomorkás családi történetben Agatha Christie olyan fordulatos megoldást készít elő, amit szinte lehetetlen kiszámítani.

A Nyikos Eszter fordításában megjelenő regény, amelyet a korábbi kiadásokhoz képest számos új mondattal bővülve, végre tényleg teljes szöveggel olvashatunk, kiválóan tanúskodik Agatha Christie tehetségéről, s mint az életmű ritkábban megjelentetett darabja, azokat is meglepheti, akik már tapasztalt Christie-rajongónak tartják magukat. Bizalommal ajánlom mindenkinek.

A cikk az Ekultura.hu-n: Agatha Christie: Zátonyok közt
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én 
Ekultura.hu - Lee Child: Bosszúvágy
Félkézzel – szerintem Lee Child már így is tudna Reacher-történetet írni. A figura már tökéletesen körvonalazódott, a stílus megteremtődött – kezdődhetne a tömeggyártás. Az író azonban most, sikerei csúcsán sem elégszik meg a könnyebbik úttal. A most megjelent új Jack Reacher-regény, a Bosszúvágy legalább olyan egyedi és meglepő, mint az első volt.

Lee Child (eredeti nevén Jim Grant) angol születésű amerikai író 1997-ben, az Elvarázsolt dollárok (Killing Floor) című történetben teremtette meg állandó főhősét, a világcsavargó, sehová sem tartozó, mindenkiért harcoló egykori katonai rendőrt, aki sosem visz magával csomagot, sosem kötődik senkihez és semmihez – és mindig kideríti az igazságot. Ahogyan a Bosszúvágyban nevezik, „Sherlock Holmes hajléktalan kiadásban”.

Reachernek ezúttal ismét utánanyúl a katonaság: az egyik újságban apróhirdetésre lesz figyelmes, amely szerint „Jack Reacher hívja fel Rick Shoemakert.” Azonnal tudja, hogy ha a katonaságnak van pénze hirdetni az összes olyan lapban, ami valaha az ő kezébe kerülhetett, és külön katonai repülőgéppel várni őt az összes olyan támaszponton, ahol felbukkanhat, akkor tényleg nagy lehet a baj… Valaki rálőtt a francia elnökre: amerikai golyóval, ráadásul 1300 méterről. Azoknak a listája, akik ilyen találatra képesek, szánalmasan rövid: szerepel viszont rajta egy egykori mesterlövész, akit annak idején Reacher dugott rács mögé gyilkosságért. Az egykori rendőr tehát ismét nyomozhat: ki kell derítenie, hogy hol lehet John Kott, meg kell tudnia, ő követte-e el a merényletkísérletet, és ha igen, hogyan, s rá kell jönnie, mire készülhet most a gyilkos mesterlövész. Közben azonban egyáltalán nem világos, hogy a detektív vagy a céltábla szerepét osztották-e rá? Sőt, azt sem igazán tudni, kinek az érdekeit kellene védenie: a franciákét? Az Unióét? A G8-as országokét? Az USA-ét? Vagy az amerikai hadseregét? Ráadásul szép segítőtársáért, Nice-ért is aggódnia kell: a nő ugyanis pontosan annyi idős, mint Reacher egy munkatársa a múltban; Dominique Kohl, akivel brutálisan végzett Reacher egy esküdt ellensége. Márpedig most nem kevésbé bosszúálló ellenfél nyomába eredtek…

Lee Child vitathatatlanul befutott. Tizenkilenc regény után elmondható, hogy figurája világhíres lett. Állítólag másodpercenként elkel egy Reacher-krimi a Földön. A reklámszlogen szerint (Ken Follett mondott ilyen szépet) „Jack Reacher napjaink James Bondja.” És bár Bonddal ellentétben Reacher számomra sokkal inkább irodalmi alak, mint filmes, Tom Cruise főszereplésével igazán pompás mozi is készült már a kilencedik könyvből (a Csak egy lövésből), amely több mint 200 milliós összbevételt hozott készítőinek: nem csoda, hogy jövőre várható a következő. Mivel ez most már nem egy gyártásvezetőből lett kezdő író ügyes és egyéni hangú próbálkozása, hanem kőkemény irodalmi üzlet, borúlátóan tartottam tőle, hogy az újabb Reacher-krimik már sablonra, egy recept alapján készülnek majd. Lee Childról azonban bebizonyosodott, hogy sokkal jobb író ennél: ha az ember egymás után elolvassa utolsó három Reacher-könyvét, az Összeesküvést, a Nincs visszaút címűt és a Bosszúvágyat, három teljesen külön világgal fog bennük találkozni. Mindháromnak más a tér- és időbeli terjedelme, a logikája, a narrációja, a hangulata. Csak két dolog köti össze őket: a sajátos, pergően ironikus, késleltetéssel teli, szárazan irodalmi stílus – és persze Reacher feledhetetlen karaktere.

Véleményem szerint ma a Reacher-széria az egyik legtöbbre hivatott, legjobb thrillersorozat, amely elérhető magyarul. Nem utolsó sorban azért, mert csak akkor sorozat, ha annak olvassuk: mint bármely Lee Child, a Bosszúvágy is tökéletesen alkalmas arra, hogy elsőként vegyük kézbe. Nem lő le poénokat a korábbi könyvekből, tökéletesen megáll önmagában: épp olyan független, mint a hőse. Izgalmas, kőkemény, érzelmes, rafinált, logikus, szórakoztató, megvan a maga cinikus humora és hihetetlenül erős a jellemek megrajzolásában. Ilyen egy Lee Child. Egy Reacher-regény. Ilyen a Bosszúvágy. Csak ajánlani tudom.

A cikk az Ekultura.hu-n: Lee Child: Bosszúvágy
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Linkek
Lee Child: Lángoló sivatag
Lee Child: Nincs visszaút 
Könyvek és vélemények 8. - Fájdalmas szépirodalom
Ebben a bejegyzésben öt olyan könyv került egymás mellé, amelyet nemrég olvastam, s valamiért mind az ötöt szomorkás-fájdalmas-jóvátehetetlen érzéssel tudtam csak befejezni. Jó könyvek voltak...

Hélène Grémillon: A bizalmas
Geopen, 2014
Írtam már róla, hogy a Geopen Kiadónál megjelenő szépirodalmi műveknek van egy olyan múltfelfedező és családtörténetes, mégis posztmodern epikus vonala, amit egyszerűen imádok. (Kemény, szomorkás, különlegesen szerkesztett-megírt: ilyen könyv a Fénykép ezüstkeretben, a Leningrádi Madonnák, A jácintkék ruhás lány, a Csillag, a Büntetlenül...) Ebbe a vonulatba tartozik az 1977-es születésű francia írónő első könyve is (azóta csak egy új regényt publikált): a díjak sokaságát begyűjtő, huszonhét nyelvre lefordított A bizalmas. 1975-ben kezdődik a történet, amikor Camille, az épp anyját gyászoló könyvkiadó furcsa kéziratokat kezd kapni; leveleket, amelyekből egy folytatásos regény bontakozik ki. Ám minél több a küldemény, annál biztosabb, hogy a két szemszögből íródó, a második világháború idejére visszavezető sztori nem egy feltűnésre vágyó író fikciója, hanem kőkemény valóság, amely valamilyen módon Camille életével is kapcsolatban van. Minél több fordulaton vagyunk túl, minél több szereplőt megismertünk, annál több lesz a kérdés. Kicsoda Camille valójában? Miért halt meg az anyja? És mit tudott, milyen titkokat őrizgetett halála előtt? S ki a bizalmas, aki a háttérben marad, mégis mindenki minden titkát ismeri? A regény szó szerint még az utolsó sorában is meglepetést tartogat: tilos előre elolvasni a végét! Hadd lepjen meg. Szembenézős, kemény, idősíkokat váltogató történet, igazán remek.

Clara Royer: Csillag
Geopen, 2013
Nyomozz a múltban: de aztán készülj fel mindenre és mindennek az ellenkezőjére! - figyelmeztet a magyar származású francia írónő első regénye. Az elképesztően fiatal (1981-es születésű, a Csillagot 2011-ben, harmincévesen publikáló) írónő magyar irodalomtörténetet tanít a Sorbonne-on. Könyvében felhasználja saját emlékeit is, de úgy vélem, naivitás lenne azt hinni, hogy saját nagymamája (aki őt szólította mindig Csillagnak, így, magyarul, ahogy a regényszereplő Ethelt is szólítja Marie, a nagyanyja) azonos lenne könyvének bármely alakjával. Ez a különösen megírt, identitáskereső könyv ugyanis - a szokásos családtörténetekkel szemben - nem ad megbékéltető, leleplező, kiegyenlítő lezárást. Igaz, Ethel sok mindent megtud a családjáról, a történelemről, a második világháborúról, a zsidóüldözésről, a semmibe menekülésről. Ám egyrészt be kell látnia: talán azért kutat olyan megszállottan nagyanyja valódi identitása után, mert önmagával sincs tisztában, magával nincsen kibékülve. Másrészt, ahogyan Ethellel együtt nyomozva a szemünk előtt foszlik szét a lány nagymamájának egyértelmű és felfogható, közhely-identitása (menekült, álnevet, hamis papírokat nyert, Franciaországba került, múltját tudatosan elfelejteni akaró és elfelejtő magyar zsidó), s kerül a helyébe egy rejtélyes, krimiszerű és zavaros "valóság", amelyben már se hősök, se mártírok nincsenek, csak fájdalom, szomorúság, elhallgatás, féligazság és sötétség, az már - talán kissé túl vehemens dühvel, de - leszámolás azzal, hogy az elmondhatatlan tragédiákat egyszer csak meg lehet írni és le lehet zárni. Persze talán meg lehet rajzolni: Ethel, a grafikus a könyv utolsó lapjain épp ezen kezd el dolgozni... De hogy sikerül-e szabadulnia a feltárt múlttól? Ki tudja. Jó könyv, bár néhol egy kissé körülményes. Első regénynek kiváló.

Johanna Adorján: Exkluzív szerelem
Park, 2010
Az 1971-es stockholmi születésű írónőnek már a nevén is látszik, hogy apai ágon magyar származású. Egyébként magát dán-német újságíróként és médiakutatóként határozza meg: jelenleg Berlinben él. Ebben a debütáló regényében saját nagyszülei múltját kutatja, akikről az első és legfontosabb tudnivaló, hogy 1991-ben, túl hetvenedik életévükön közös öngyilkosságot követtek el. Az unoka, aki csak gyerekkori emlékeket őriz a két emberről, felnőtt fejjel a nyomába ered a különös tettnek. Vele együtt jutunk el a történet gyökereihez: Magyarországhoz, ahonnan a nagyszülők élete elindult. Szemünk előtt ölt testet és kap személyiséget a furcsamód fukar, pedig tehetős, zenekedvelő, kemény modorú gyógytornász nagymama, s az őt nagyon szerető, finom és művelt, orvos nagyapa. Akik zsidók, ezért a háború időszakát rettegve, bujkálva töltik. Akik hívő kommunistává válnak, így a Rákosi-korszakban jelentős posztot kapnak, ám egyre fogy körülöttük a levegő. És akik azután disszidálásra kényszerülnek, a bizonytalanságba: majd pedig húznak egy vonalat, s kiépítenek egy új, büszke, nyugalmas és tehetős életet, amelyben azonban semmiféle múltnak, se jó, se rossz emléknek nincs helye. Miért választják a közös halált? Van-e joga bárkinek ilyen döntést hozni? Hány arca van egy embernek? Megismerhető-e emlékekből és tárgyakból? Megismerhető-e egyáltalán? Johanna Adorján múltkeresése talán kicsit felületes néhol a tények tekintetében, de nagyon személyes és érzelmileg mozgósító. A mozaikdarabka-fejezetekből összeálló könyv azonban nem könnyeket facsar, inkább szembenézésre indít. Jó első regény, igazán.

Maria Nurowska: Szerelemnapló
Opus, 2004
Nurowska 1944-es születésű lengyel írónő, s ha valaki ellátogat szépen frissített honlapjára, rögtön lenyűgözheti két dolog. Az első, hogy milyen méltósággal és szépséggel öregszik az idén hetvenegy éves szerző. A második viszont az, milyen termékeny írói pályát mondhat magáénak, mintegy negyven regénnyel, színdarabokkal, novellákkal telve. Ezt az 1991-es regényét (sajnos németből és nem lengyelből fordítva) egyik kedvenc kiadóm adta ki, amely megkapta tőlem "a legrövidebb fennállási idő alatt a legtöbb jó könyvet kiadó vállalkozás" címet. Gyönyörű történet, tele érzelemmel: hidegen és érzelmek nélkül megírva... A főszereplő, Elzbieta Elsner zsidó apa és lengyel anya lánya. Amikor szolidaritásból beköltözik apjával a varsói gettóba, tizenkilenc éves, s még nem tudja, hogy egy egész életet választ e döntésével. A gettóban kényszerűségből prostituáltként tartja fenn magát, bár apját így sem tudja megmenteni. Végül megszökik, s papírjaival identitást is cserél: bekerül egy különleges lengyel családba, ahol egy gyerek anyjává fogadja. A nő, akinek tulajdonképpen az egész élete és az egész házassága hazugság, huszonnégy év alatt hat élet-levelet ír a férjének, ám egyiket sem küldi el soha... Valamennyiben bevallja, ki is ő valójában, s vallomást tesz arról, mi mindenre kényszerítette közben a sorsa, összhangban a háború után megtorló, aztán kommunistává váló, végül enyhülő Lengyelország történelmével. Különös szereplők bukkannak fel a múltból, a sok-sok elhallgatás elmondhatatlanná válik... Vajon hogyan végződik Elzbieta-Kystyna története 1968 októberében? Ez a mozaikos szerkesztésű, csupa fájdalom családtörténet azért is hatott rám erősen, mert főhőse sok-sok élményét (egy kicsit másképp) akár Magyarországon is átélhette volna 1944 és 1968 között... Izgalmas és fordulatos, a legmagasabb szinten szépirodalmi kötet, meglepően szép köntösben.

Amélie Nothomb: Hódolattal esengve
Sík, 2000
A könyv, amely elnyerte a Francia Akadémia regény nagydíját, a rövid ideig fennálló kiadó igényes francia irodalmi sorozatában jelent meg. Nothomb, a már huszonöt évesen, első regényével hatalmas sikert arató írónő jövőre lesz ötvenéves, s immár huszonkét könyv található az életművét felsoroló listán (közülük még A gyilkos higiéniája, a Holt határon, az Ördögi kozmetika és a Vádirat jelent meg magyarul, melyekről itt és itt írtam). Mindmáig azonban ez az egyik leghíresebb műve, mivel a lehető legfurcsább módon használja fel a valós önéletrajzi elemeket. Mielőtt a belga diplomata szülőktől épp Japánban született francia írónő, aki gyerekkorában élt Kínában, Amerikában és Dél-Ázsia országaiban is, kiadta volna első könyvét, egy évre visszatért dolgozni Tokióba, egy tipikus japán nagyvállalathoz. A Hódolattal esengve első olvasatban ennek a szinte hihetetlen és groteszk egy évnek a szűkszavú története. Ám minél többször olvassuk el a fiatal nyugati nő anti-karrierjének meséjét, annál kevésbé a kultúrák ütközéséről fog szólni. Helyette inkább alázat és önbecsülés, tisztelet és zsarnokság, elfojtások és abszurditások történetévé alakul, amely egyúttal a nők (a japán és a nem japán nők) helyzetéről is beszél. Vajon a modern életforma el tudja-e törölni az összes hagyományt? És ha nem, miért éppen a legkártékonyabb, a legkülönösebb és a legvisszahúzóbb hagyományok maradnak meg, a legnagyobb becsben tartva? Vajon nekünk, nem-japánoknak is van efféle adósságunk a jövővel kapcsolatban? A könyv rövid, gyors olvasmány, mint Nothomb valamennyi írása: súlyos kérdései és sötét hangulatai azonban sokáig az olvasóval maradnak. Nem csoda, hogy olyan díjat nyert, amelyet általában kilóra is súlyos nagyregények szoktak kiérdemelni. Ez is igazi, fájdalmas szépirodalom.

Linkek
Könyvek és vélemények 1. - Sziporkázó tudomány
Könyvek és vélemények 2. - Szép irodalom
Könyvek és vélemények 3. - Kiváló életrajzok
Könyvek és vélemények 4. - Krónika és lovagregény
Könyvek és vélemények 5. - Aprócskák
Könyvek és vélemények 6. - Nagybetűs izgalom 
Könyvek és vélemények 7. - Tíz jó könyvről tíz mondatban
Ekultura.hu - Franz Baumer: Artúr király és a Kerekasztal lovagjai
Irodalmi archeológia.” Már a szó is izgalmas: márpedig a fülszöveg így ajánlja a német Franz Baumer Artúr király legendáiról írt könyvét. A hazájában először 1991-ben megjelent történelmi és irodalomtörténeti kalandozás azóta is jelen van a német könyváruházak kínálatában: tökéletes összefoglalása ugyanis az egyik legnépszerűbb kulturális hagyománynak, Artúr király és a Kerekasztal lovagjai történetének.

A Gabo Kiadó Királyi Házak sorozatában igazán rengeteg érdekes kötet napvilágot látott már. Az immár tizenhat éve folyó történelmi széria az egyik legstabilabb, és legszínvonalasabb a magyar könyvpiacon. Az illusztrált, szép kiállítású kötetek uralkodók, dinasztiák és nagy történelmi egyéniségek életébe vezetnek be az ókortól napjainkig. Megtalálhatók köztük enyhén bulváros, népszerű könyvek (mint Gyles Brandreth egyébként nagyon érdekes és átfogó, Károly és Kamilla – Egy szerelem története című munkája), legendás személyiségek életrajzai (például Sigrid-Maria Grössing, Gabriele Praschl-Bichler és Friedrich Weissensteiner Habsburg-tárgyú, vagy épp Sissiről szóló könyvei), de rangos ókortörténeti könyvek (Wolfgang Schuller: Kleopátra – Három birodalom királynője) is. Személyes kedvencem Anderle Ádám izgalmas és élvezetes, úttörő témájú Spanyol királyi dámák című kötete, Thea Leitner és Helga Thoma tematikus életrajzgyűjteményei, valamint Marita A. Panzer alapos Nők az angol trónon című kötete.


Franz Baumer könyve azonban egy kissé rendhagyó tagja a sorozatnak. Bár egy brit uralkodóról szól, Artúrja mítosszá vált hős – ha valaha élt is a valóságban, sokkal izgalmasabb életének legendája, mint igaz története. A több mint háromszáz oldalas kötet enciklopédikus áttekintést ad arról, hogyan is alakult a századok Artúr képe, milyen átváltozásokon ment keresztül Artúr király alakja a középkori krónikák, legendák, lovagi eposzok és korai lovagregények, majd pedig az újkori kultúra nagy alakjai munkásságának köszönhetően. Ugyanúgy olvashatunk benne részleteket híres, klasszikus irodalmi művekből, mint eszmefuttatást arról, milyen hatása is volt az Artúr-legendára A Da Vinci-kód modern sikerének, a nácik árjakutatásainak vagy épp a kathar eretnekség iránt újraéledt misztikus érdeklődésnek.


Nekem nagyon jól esett ez a könyv, élmény volt olvasni. Szerzője ugyanis hihetetlenül alapos, élvezetes virtuális körsétát tesz mindazon tájakon, amelyek az Artúr-történethez kapcsolhatók: végigjárja olvasóival az összes olyan európai mitikus helyszínt, amelyről úgy tartják, van valami köze Artúrhoz; belelapoz valamennyi olyan régi irodalmi alkotásba, melyek nyomán közelebb jutunk a kérdés megválaszoláshoz, ki is volt valójában Artúr, a nemes király; egymás mellé teszi a történelmi tényeket, s bemutatja, hogyan fejlődött ki ebből a sovány alapanyagból az idők során egy nagy mítosz, amelyben korábbi vallási hiedelmek, pogány hősök legendáinak összessége, s a középkori kultúra erénykatalógusainak tartalma állt össze egyetlen nagy történetté. Így aztán egyszerre képzeletbeli útikönyv, irodalom- és művészettörténeti kalandozás, s történelmi életrajz a kötet.


A fordítás is példás pontosságú, az idézeteket a legjobb magyar költők tolmácsolásában olvashatjuk, s ha még az irodalomjegyzéket is sikerült volna lefordítani, azt mondanám, ez a legalaposabb könyv a sorozatból: de így is ajánlom mindenkinek, nem utolsósorban kiválóan sikerült magyar szövege miatt.

A cikk az Ekultura.hu-n: Franz Baumer: Artúr király és a Kerekasztal lovagjai
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én 
Későtavaszi könyveim
Miközben épp arra keresek választ, melyik is a leginkább várt könyvfesztiválos könyvem, rá kellett jönnöm, hogy áprilisi újdonságlistám távolról sem volt teljes. Ha csak azokat a könyveket veszem figyelembe, amelyekkel feltétlenül számolok a jövőben mint olvasnivalókkal, máris biztos, hogy a hó eleji lista nem egész, csak egy fél. A könyvfesztivál és a jó idő hatására ugyanis számos későtavaszi könyvet konferáltak még be a kiadók. Ezek közül válogattam ki tízet.

Eugen Ruge: Cabo de Gata
Európa, 2015, megjelenés: május 21.
Lehet, hogy csalódni fogok. Hiszen egy írónak nem minden könyve egyformán jó. De a német író A fogyatkozó fény idején című, a német múlttal el/leszámoló, rendhagyó családregénye, amely 2011-ben Német Könyvdíjat kapott, annyira kedvenc könyvemmé vált, hogy Ruge e másik könyvét is mindenképpen el kell majd olvasnom. Az 1954-es születésű, igazi polihisztor, többek közt Csehov-fordító szerző nem sieti el a karrierjét: ez a második önálló könyve, az első műve A fogyatkozó fény idején után. Bár már olvashatnám.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Iselin C. Hermann: Dominó
Park, 2015, megjelenés: április 28.
Hosszú évek után új regény az írónőtől, akinek Expressz ajánlott! című szerelmes levélregénye (vagy szerelmeslevél-regénye...) átrajzolta a véleményemet arról, mi is az a szerelem. (Itt írtam róla.) A Dominó sokkal terjedelmesebb, több mint háromszáz oldalas regény, hat főszereplővel, de azt írják róla, ez is egy "szerelmesregény". Így - gondolom - a szerelem újabb arcával fogok megismerkedni, ha majd olvashatom.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Agatha Christie: Sors-rejtekajtó
Európa, 2015, megjelenés: június 15.
Az utolsó regény, amit Agatha Christie életében írt. Persze nem az utolsó kiadott könyve, hisz az okosan eltartalékolt Poirot-könyv, a Függöny, s a sokáig titkolt Miss Marple-nyomozás, az eredetileg a fióknak írt Szunnyadó gyilkosság még később jelent meg. De a legutolsó olyan történet, amelyet a krimi királynője kitalált és megalkotott. Nem ez lett a legcsavarosabb regénye. Hozzám mégis nagyon közel áll. Azzal kezdődik ugyanis, hogy az idősödő Beresford-házaspár új házában rendezi a könyvespolcot. Gyerekkönyvek tűnnek fel, s vele - az ifjúságuk... S miközben egy gyilkosság és egy kémtörténet árnya is felsejlik, az olvasó nyakig merülhet a nosztalgiába. A gyerekkönyvek változnak: a múlt bája örök.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Agatha Christie: A Listerdale-rejtély
Európa, 2015, megjelenés: nyár
Elbeszéléskötet... Ha haboznál, hogy elolvasd-e, emlékeim szerint szerepel benne egy bizonyos James Bond. Persze nem az a bizonyos... De azért vonzó, és talpraesett. De a címadó novella is igazán kedvemre való: romantikus, blöffös, okos, igazi Christie. Minden története igazi, bűnügyi rejtély, de ahány annyiféle. A könyv csúcspontja egyértelműen a Fülemüle-villa, első Christie-elbeszélésem, persze csakis Borbás Mária fordításában. Csak az a szomorú, hogy ezek után már csak két Agatha Christie maradt az év második felére: a Balhüvelykem bizsereg és a Szárnyak szava. Közel az életműkiadás vége.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Georges Simenon: Maigret és a víg kompánia
Agave, 2015, megjelenés: május 14.
Simenon-könyv. Regény. Ráadásul Maigret. Magyarul mindeddig teljesen kiadatlan. Az Agave gondozza: vagyis szép a borítója, jó a fogása. Ráadásul Ertl István fordította. No, ez az a könyv, amit mindenképpen el kell olvasni. Idén ez immár a második Maigret lesz a Maigret és a beharangozott gyilkosság után - én már alig várom.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Mary Robinette Kowal: Sosemvolt nyár
IPC, 2015, megjelenés: április 28.
A harmadik bűbájoló történetet már legalább annyira vártam, mint a negyedik Jane Austen nyomoz krimit. A kiadó e két sorozatával kapcsolatban tökéletesen elégedett és teljességgel elégedetlen vagyok: hisz a könyvek igen jó fordításban, szép külsővel jelennek meg, ám sajnos mindkét széria csak szigorúan évi egy kötettel bővül: jöhetne több is... Mary Robinette Kowal e harmadik regényét ugyan nem nevezték Nebula-díjra (ellentétben a sorozat előző két kötetével, a Tünékeny illúziókkal és az Üvegbűbájjal), ám remélem, ez is hasonlóan posztmodern, meglepő és eredeti lesz, mint elődei.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Akif Pirinçci: Francis - Bársonytalpon oson a világ legjobb nyomozója
Metropolis Media, 2015, megjelenés: április 23.
Imádom a török író első regényét, amely magyarul Bársonytalpon oson a halál címen látott napvilágot még a régi, Magyar Könyvklubos időkben, s amely szabályos hard boiled krimi. Egyetlen apró plusszal: hogy nyomozója, bűnelkövetői, tanúi, cinkosai és áldozatai mind macskák... És íme, idén, húsz év után megjelenik a szerző egy másik macskakrimije, a Francis, amely a sorozatban a második (nyolc kötet van)! Nagy-nagy hála a kiadónak, amiért nem az első kötetet adták ki újra, hanem a másodikat, amely még ismeretlen izgalmakat tartogat. Fel, az új macskakrimire!
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla

Isaac Asimov: Fekete Özvegyek Klubja
Metropolis Media, 2015, megjelenés: április 23.
Már tavaly is alig fértem a bőrömbe, amikor megjelent Asimov magyarul még soha ki nem adott Azazelje... Annyira szeretem Asimovot, és még annyi kiadatlan kötete van... Jó, persze nem biztos, hogy a Bibliához írott kommentárjai elsőként érdekelnének: de minden, ami szépirodalom, jöhet tőle, akár azonnal is. Ezért lettem igazán eszeveszetten boldog, amikor a Könyvfesztivál megjelenései között megpillantottam ezt a krimifüzért. Aki olvasta A halál fuvallata című regényt vagy pl. a sci-fi-novella A Daloló Harangokat, tudja, hogy Asimov nagyon is tud bűnügyi történeteket írni: de olyan igazán sajátféléket. Remélem, ezek is ilyenek lesznek.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Irene Adler: A fehér kastély
Manó, 2015, megjelenés: május 18.
Kezdetben volt A fekete dáma. Aztán következett az Utolsó felvonás az Operában. Majd A skarlátvörös rózsa rejtélye. Ezt követte A katedrális árnyéka. Most pedig, íme, A fehér kastély. Az biztos, hogy a szerző, az olasz Alessandro Gatti tud címeket adni. A gyerekkrimi-sorozat, amely Sherlock Holmes, Irene Adler és Arséne Lupin kamaszkori kalandjait mutatja be, hazájában már a kilencedik kötetnél jár. Mi pedig ezzel az ötödikkel érünk el a közepére. Hurrá.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Wendy Lower: Hitler fúriái
Európa, 2015, megjelenés: május 29.
Német nők a náci vérmezőn: szól az alcím. Nem tagadom, ami ebben a könyvben nem tetszik, az a hangzatosnak szánt cím és a túldimenzionált alcím. (Bár majdnem ez az angol eredeti is: el lehet elmélkedni azon, miért több nekem a náci vérmezők, mint a Nazi Killing Fields...) Ugyanakkor nagyon izgalmasnak, alaposnak és szakszerűnek tartom a szintén a kiadó által megjelentetett, Anna-Maria Sigmund írta, háromkötetes A nácik asszonyait, így azután remélem, a Hitler fúriái is hasonló élményt ad majd: izgalmas, megdöbbentő és kijózanító betekintést a korszakba, egy új szemszögből. (A borítóterv azóta változott, plasztikus plakátszínesre.)
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Link
Túl korán van még kívánni, de azért... - 11 új könyv
Jön, jön, jön...! - A második könyvkívánság-poszt 
Ezeket is várom - Még egy könyvlista
Megint itt az április, könyvekkel tele
Ekultura.hu - Kondor Vilmos: A koronaőr második tévedése
Kondor Vilmos az a magyar író, aki mindig meglepetést tud szerezni az olvasóinak. És sohasem azt csinálja (és írja), amire a rajongói számítanak. Nem arra gondolok persze, hogy még azt sem lehet tudni, ki is az a Kondor Vilmos, mikor született, mennyi idős, létezik-e olyan állítólag őt ábrázoló fénykép, amelyen tényleg ő látható… Nem. Hanem inkább olyasmikre, mint hogy A koronaőr második tévedése, a szerző nemrégiben megjelent kötete például egy (tervezett) trilógia második darabja, A második szárnysegéd folytatása. Úgy, hogy negyedszázaddal korábban játszódik, mint az első kötet…

A második szárnysegéd – úgy tűnt – az egyik legmerészebb irodalmi vállalkozás, ami csak elképzelhető. Izgalmas történetet, szórakoztató, szépirodalmi értelemben vett kalandregényt írni az 1944-es év Magyarországáról, mégpedig úgy, hogy igaz is legyen (és korfestő, és a történelem iránt érdeklődést ébresztően hiteles), meg fikció is legyen (annak pedig legalább annyira bonyolult, logikus, meglepő és titokzatos, ahogy a világirodalom thrillerszerző profijai csinálják) – „mindössze” ennyi volt az elvárás a regénnyel szemben. Szerintem sikerült is beteljesíteni. Már csak az volt a kérdés, hogyan lehet folytatni ezt a sorozatot és megújítani ezt a receptet. Van-e kínosabb történelmi darázsfészkünk a második világháborús Budapestnél, ahol a Szent Korona is megfordult időben és térben? Létezik-e még egy olyan üres hely a valóságos történelemben, amely olyan jól kitölthető egy kitalált figurával és fikciós eseménysorozattal, ahogyan Wertheimer Miklós és kalandozása beleillett a nyilas hatalomátvétel utáni időszakba?


Kondor Vilmosnak A koronaőr második tévedése írásakor mindkettőt sikerült megtalálnia. Az új darázsfészek a bukáshoz közeledő Tanácsköztársaság Budapestje, pontosabban innen indulnak el az események. Az új főhős, az előző kötetben szereplő fiához hasonlóan szintén Wertheimer Miklós névre hallgató főhadnagy története pedig nem kisebb botrányokhoz kapcsolódik (a tanácskormány működésének anomáliáin túl), mint a korona tervezett eladása, és az 1919 májusában történt hírhedt bankgassei bankrablás. Mindez összekapcsolódik a születő új hatalom elképesztően izgalmas önlegitimizáló törekvéseivel, amely nemzetközi csűr-csavarpolitika a javából, megspékelve sok pénzzel, gazemberekkel, törtető politikusokkal, s (elvétve) hazafiakkal. Aki pedig mindezt elmeséli (sőt, megörökíti, a fiának címezve), egy igazán őszinte, tiszta és okos átlagember (igaz, fontos átlagember) az 1919-es Magyarországon. Méltó arra, hogy az első (vagyis második – hogy is van ez?) Wertheimer Miklóshoz hasonlóan megkedveljük.


A koronaőr második tévedése az előző könyvhöz hasonló, ötletes borító mellett eredeti dokumentumokat is tartalmaz, dedikált fényképet, levelezőlapot, színházi műsort, hivatalos iratokat, melyeket Buzogány Dezső kalligráfus készített, hogy minél inkább elhihessük a Wertheimerek történetét. Én el is hittem… És várom a befejező könyvet: már kötöttem is egy fogadást arra nézve, hogy annak a címében benne lesz a második szó. S reménykedem, hogy e harmadik regényből, melynek a szerző már az utolsó negyedét írja, talán arra is fény derül majd, mi is az a különleges kapcsolat és honnan eredeztethető, amely a Wertheimereket és szakrális uralkodói jelvényünket, a titokzatos Szent Koronát évtizedeken is átívelően összefűzi. Erre azonban nem merek fogadni: várom, hogy újra meglepjenek.

A cikk az Ekultura.hu-n: Kondor Vilmos: A koronaőr második tévedése
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Linkek
Kondor Vilmos: A másik szárnysegéd
Kondor Vilmos: Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenes  
Ekultura.hu - Kristina Ohlsson: Az üveggyerekek
Egyszerűen imádom Kristina Ohlsson skandináv krimijeit! Valahányszor valakinek módom van ajánlani egy regényét, megteszem - nyilvánvalóan elfogult vagyok a könyveivel kapcsolatban. Ez az írás azonban nem a svéd írónő valamelyik detektívregényéről szól (pedig a Fredrika Bergman-sorozat, amely, úgy tűnik, nemrég lezárult, összesen öt kötetből áll, ezek: Mostohák, Elnémítva, Őrangyalok, Az 573-as járat, Dávidcsillagok). Sőt, még csak nem is Ohlsson frissen megjelent hard boiled-regényéről, a Lotus Bluesról írok (pedig az is nagyon jó). Nem: ezúttal egy gyerekkönyvet szeretnék ajánlani, amely Az üveggyerekek címre hallgat, megnyerte a Svéd Rádió gyermekregény-pályázatát – s tavaly jelent meg magyarul.

Nem kis idegenkedéssel nyúltam hozzá: pontosan úgy, mint egy igazi sznob. Hiszen attól, hogy valaki egy műfajban kiváló, még egyáltalán nem biztos, hogy mindjárt más zsánerekben is publikálnia kell: ez az egész csak marketing – gondoltam. Meg úgy néztem rá, mint egy megszállott rajongó: sajnáltam minden percet, amit Kristina Ohlsson nem a számomra kedves krimik írásával töltött, hanem egy gyerekkönyvre pazarolt. De mindez az ostobaság csak addig tartott, amíg el nem kezdtem olvasni Az üveggyerekeket. Akkor ugyanis rájöttem, hogy imádom Kristina Ohlsson gyerekkönyvét: és ha bárkinek módom lesz ajánlani, hát megteszem.

Íme: ez a könyv borzongatóan érdekes. A története egy titokzatos és furcsa ház körül forog. Ide költözik a regény kezdetekor a tizenkét éves, magányos Billie és az anyukája. A düledező, utánozhatatlanul baljós hangulatú ház nemigen tetszik a kislánynak, ráadásul egyre-másra különös dolgok történnek benne: például egyes dolgok változtatják a helyüket, másokról senki sem tudja, miért is maradtak itt, ha az előző lakók gyerekei birtokolták őket. Rajzok, könyvek, képregénylapra firkantott üzenetek, majd apró tenyérnyomok jelennek meg itt és ott. Mintha még valaki lakná a házat Billie-éken kívül: aki sosem látható, de rejtélyes módon folyton hírt ad a jelenlétéről. És senki sem veszi észre, csak a kislány… Ha Billie nem akar megbolondulni, meg kell fejtenie a ház titkát, ehhez pedig senkinek a segítségére nem számíthat, csak az új barátaiéra: a glóriaként fénylő vörös hajsátort viselő Simonára és a lakóhajón élő Aladdinra. A három gyerek kutat, keres, rábukkan a múlt még élő tanúira, s végül egészen meglepő eredményre jut. A titok megfejtéséhez azonban sok türelemre, bátorságra, barátságra és megértésre van szükségük: csakis így jöhetnek rá, mi is az üveggyerekek igazi titka…

Miközben olvastam a könyvet, meg kellett állapítanom, hogy pazarul van megírva. Jó a történet, elég bonyolult, de tökéletesen követhető, igazán meglepően csavaros, de teljesen tisztességesen rejtélyes. A hívogatóan nagy betűkkel szedett, kemény kötéses könyv biztosan sok gyereket olvasásra csábít, de a legjobbak benne talán a mesteri fejezetvégek, amelyek egyszerűen nem engednek el: ilyen felütések után muszáj továbbolvasni, folytatni a következő fejezetet, majd a következőt… Felnőtt – és lelkes krimiolvasó – létemre bizony nem egyszer izgultam vagy lúdbőröztem magam is a cselekmény egy-egy pontját olvasva: azonban csakis csupa olyasmin, amit egy kilenc-tízéves is nyugodtan elolvashat. Mert Az üveggyerekek nem az olcsó ijesztgetés, hanem a klasszikus borzongatás receptjét követi, miközben a gyerekek modern világát bemutatva van mondanivalója az árvaságról, a rasszizmusról, az öregségről, a betegségről vagy a magányról is – de csak finoman, a cselekmény hátterében, ahogy a nagy és jó könyvek szokták.

Így aztán tényleg, őszintén ajánlom mindenkinek, gyereknek és felnőttnek. S leszögezem, hogy Ohlsson ugyanolyan jó gyerekírónak, mint krimiszerzőnek. Sőt, talán jobb. De ezt csak az idő döntheti el igazán. Én mindenesetre bízom benne, hogy Az üveggyerekek maradandó gyerekkönyv lesz. Érdemes máris észrevenni.

A cikk az Ekultura.hu-n: Kristina Ohlsson: Az üveggyerekek
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Ekultura.hu - Arne Dahl: Rossz vér
Lehet még újat mondani, ha skandináv krimiről van szó? Ez volt számomra a fő kérdés, amikor a kezembe vettem Arne Dahl regényét, a Rossz vért. Ezúttal nem magamnak választottam, hanem úgy ajánlották a könyvet, így aztán biztos voltam benne, hogy egyrészt semmit sem fogok érteni a háttértörténetéből, mivel még nem olvastam az író előző regényét, a Misteriosót, másrészt pedig csak egy újabb bőr lenyúzásának leszek tanúja ugyanarról a rókáról: hiszen annyi, de annyi skandináv krimi jelenik meg manapság… Persze valószínűleg nem fogalmaztam volna meg efféle ostoba előfeltevéseket, ha időben belegondolok, mennyire szeretem a Scolar Kiadó könyvkínálatát, mennyi nagy meglepetésre és kellemes csalódásra bukkantam már a köteteik között – szóval, ha nem vagyok előítéletes.

Arra viszont már a könyv negyedik fejezetnél rá kellett jönnöm, hogy Arne Dahl nagyon is képes újat mondani. A regény, amelyben Paul Hjelm és stockholmi rendőrcsapata egy különös, visszatérő gyilkos nyomába ered, ugyan csupa olyan kliséből építi fel a történetét, amellyel már máshol is találkozhattam, mégis teljesen eredeti. Ott van például az első közhely, miszerint ez a skandináv krimi is egy sorozatgyilkosságot választ témájául. De vajon biztos, hogy csak egy ember után kell kutatnia a nyomozóknak? Lehetséges-e, hogy egy régóta abbamaradt, brutális, amerikai gyilkosságsorozat tettese egyszer csak ismét ölni kezdjen, s mindjárt svédeket?

Vagy például Dahl nyomozói a megszokott módon hétköznapi, igazi átlagemberek, akiket mégis meg tudunk jegyezni egyéni bajukról-gondjukról, s akik lelkes és kevésbé lelkes csapatmunkával szívósan jutnak előre az ügy megoldásában. Paul Hjelm magánéletének szövevénye azonban helyenként mintha még a nyomozásnál is fontosabb lenne: nem színes kísérőelem, hanem a cselekmény szerves része. Amikor pedig a gondolataiba is belelátunk, az mindennél érdekesebbé teszi ezt a cseppet sem átlagos átlagembert.

A regényszöveg épp olyan változatos, mint ahogy az már szinte kötelező a műfajban: hol egy egyelőre még titokzatos szereplő szubjektív, kihagyásos belső monológja, gondolatsora hangzik fel, hol pedig az események szikár, mégis érdekfeszítő bemutatását olvashatjuk, egy külső nézőpontból megírva. Ami viszont Arne Dahlnál egészen más, mint sok kor- és írótársánál – legalább is számomra –, a szöveg hangulata. Ez az alapvetően sötét, kegyetlen és jóvátehetetlen dolgokkal szembesítő regény egyszerűen nem hagyja szabadulni az olvasóját: annyira szuggesztív és sajátos a hangja, hogy akkor is ott van a fülünkben, ha becsukjuk a könyvet, s arra próbál rávenni, hogy abba se hagyjuk az olvasást a végéig.

Annál inkább elképesztő ez, mert a Rossz vér az 1963-as születésű szerző első megjelent krimiregénye volt: igaz, a Misteriosót előbb írta, de csak másodikként adták ki. Arne Dahl egyébként Borisz Akunyin / Grigorij Cshartisvilihez és Ed McBain / Evan Hunterhez hasonlóan eredeti nevén, Jan Arnaldként is jelentős írói, de nem krimiírói pályát mondhat a magáénak. Szinte az összes elnyerhető díjat megszerezte immár tízkötetes krimiszériájával, imádják a németek, a dánok, a svédek, és most már mi is, adaptálja a televízió. Nem kétséges, hogy nagy krimiszerző. Számomra azonban az a fontos, hogy nemcsak élveztem a Rossz vér című krimijét, de igazi olvasmányt, szépirodalmi szórakozást is találtam benne, és rájöttem, egy jó író mindig tud újat mondani. Még akkor is, ha kifejezetten „skandinávkrimi”-ként ajánlják nekem a könyvét.

A cikk az Ekultura.hu-n: Arne Dahl: Rossz vér
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én