Ekultura.hu - Lee Child: Nincs visszaút
Jack Reacher. Már azelőtt is fogalom volt-e név, mielőtt leforgatták volna az azonos című filmet Tom Cruise – sokak által vitatott – főszereplésével. Mostra viszont valószínűleg már csak kevesen lehetnek a magyar könyv- és mozirajongók között olyanok, akik legalább a nevével ne találkoztak volna. Reacher lassanként a kétezres évek legkarizmatikusabb irodalmi akcióthriller-hősévé válik, s egyre többen vásárolják Lee Child róla írt regényeit, várva a háromszáz oldalon át szakadatlanul tartó izgalmat és a könyvbeli, épp aktuális talányok mindig meglepő és mindent elsöprő megoldását. De vajon mi az, amivel a Reacher-kötetek magasan kiemelkednek az évi krimi- és thrillerkínálatból, sőt, a General Press Kiadó Világsikerek sorozatának egyébként igen erős mezőnyéből is? Véleményem szerint az egyik ilyen dolog a történetek elképesztően jó és különös igényességgel megírt szövege, míg a másik magának Reachernek, mint hősnek a személyisége.

Lee Child (eredeti nevén Jim Grant) 1997-től máig tizennyolc könyvet írt Reacherről. Szokatlanul hűséges szerző: sosem kalandozik el másik főhősök vagy történetvonalak felé, viszont minden évben megír egy regényt főszereplőjével a középpontban (a General Press pedig minden évben kiadja a megfelelőt a magyar piacon – ritka, ám örömteli következetességgel). Minden regénye egyszerre olvasható a Reacher-saga részeként, azzal a lelkesedéssel, hogy többet tudjunk meg belőle a magányos hősről, ám mindegyik olvasóbarát is, mivel önállóan is megáll és teljes élményt nyújt. És mindegyik regénye pontosan azonos színvonalú: hozza a tízből tíz pontot. Esetleg némelyik tízből a tizenötöt… De rossz, unalmas, széteső, csalódást okozó töltelékkönyv nincsen köztük.

Pedig mindegyik másféle: a pergő cselekményű, hihetetlenül gyors tempójú, szó szerint letehetetlen könyvekben Reacher kutatásai közben egy gyilkosság vagy egy emberrablás nyomán bármilyen undorító, gátlástalan és nagyszabású bűntett kibontakozhat a pénzhamisítástól az embercsempészeten keresztül egy fajgyűlölő és gyilkos félkatonai szervezet fenntartásáig. Viszont vannak állandóan helyszínt, időt, szereplőcsoportokat váltakoztató, jók és rosszak, Reacher és a többiek történetszálai közt fel-alá ugráló, nyughatatlan könyvei (mint mondjuk a 61 óra), s lassan, sok-sok feszültséggel, elhallgatással, kis tragédiákkal telt, mégis lineárisan építkező bosszútörténetei (amilyen a szoros folytatás, a Megérte meghalni). Van egyes szám első és harmadik személyben elmesélt Reacher-sztorija, van kortárs története, s olyan is, amiben a múltba kalandozunk, vissza a kilencvenes évek elejére. A regényekben csak két közös dolog van: Reacher személye és valami sötét és gonosz probléma, ami túlnőtt azokon az embereken, akiket érint, s amit csak az tud rendbe tenni, igazságossá változtatni, kinyomozni, megoldani, aki olyan végletekig becsületes és igazi magányos farkas, mint Reacher.

Egy kiábrándult, kilépett katonai rendőr, aki az országot járja magányos, békés, civil utazóként. Aki nem rendelkezik mobillal, iratokkal, házzal, kocsival, sőt, még ruhásszekrénnyel sem. Aki nem kötődik senkihez és semmihez, még azokhoz a nőkhöz sem, akikbe szerelmes lesz. Aki leszerelése ellenére marad, aki volt: pengeéles logikájú, találékony és félelmetesen intelligens katonai rendőr, remek emberismerő, a hadsereg hierarchiájának, szokásainak és titkainak tudója, fegyverszakértő, és tökéletes harci gépezet. És aki mégis olyan mélyen érző és igazságszerető, hogy egyszerűen képtelen túllépni bármiféle gonoszságon, legyen az kisstílű, kisvárosi hatalmi játszma, vagy országos hálózatot építő, magabízó bűnszövetkezet mesterkedése.

Lee Child elbeszélő stílusa, amellyel hősét is ábrázolja, szintén egészen különleges. Száraz, részletező, pontosságra és objektivitásra törekvő, eközben finoman ironikus szövegével kiválóan teremt egyensúlyt békés és erőszakos jelenetek között, képes félelem- és szorongáshangulattal a könyvhöz kötni, majd könnyedebb, szárazabb jelenetekkel pihentetni a figyelmet. Kiválóan ért a késleltetéshez, az olvasó tisztességes félrevezetéséhez, az információ ötletes elrejtéséhez a sok felesleges adat között. És állandóan, szakadatlanul meglep: egy csodásan jellemzett mellékszereplővel, egy filmidézetes kikacsintással, egy tökéletesen objektív akcióleírással, egy szerethető szerelmi jelenettel, egy váratlan bemondással...

Amikor tehát a legújabb Reacher-regényt, a Nincs visszaút címűt kézbe vesszük, érdemes erre a két dologra figyelni. Reacherre: vajon mitől kedveljük meg, miközben brutális és néha önző? Honnan van ereje,  nyugalma és humorérzéke elviselni a világ gonoszságát? A szövegre: vajon hogy tud olyan erős izgalmakat felidézni, hogy mi magunk éljük át a bujkálás, a menekülés, a találgatás, a rádöbbenés, a tervezés stációit? S hogy lehet, hogy időnként olyan jókat mosolygunk fölötte, máskor meg képtelenek vagyunk abbahagyni az olvasását (három oldal múlva kimegyek előkészíteni a vacsorát… még három oldal múlva… és még…)?

Ráadásul ebben a regényben nem kell a múltba utazni, hogy a katonasággal találkozzunk: maga a hadsereg nyúl Reacher után. Vajon miért vádolják meg egyszerre két bűntettel is? Miért olyan fontos a Pentagon számára egy leszerelt turista? És hová lett Susan, a széphangú parancsnoknő, akit Reacher korábban csak a telefonból ismert? Kiderül a könyvből. Megéri elolvasni.

A cikk az Ekultura.hu-n: Lee Child: Nincs visszaút
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én 
Link: Lee Child Jack Reacher regényei magyarul
Most olvastam 2. - Még mindig főleg fantasy
Folytatva a blog új sorozatát, igyekszem röviden (lesz egy kivétel) és velősen írni néhány friss olvasmányélményemről. Mivel elhatalmasodó fantasymániám még mindig kitart, e hónap olvasmányai is főleg fantasyk voltak.

Jack Vance: Sárkányurak - Az utolsó várkastély
Osiris Könyvek 20., Cherubion, 1994
Ahogy megígértem magamnak A Klau rabszolgái sikere és a Folyóvilág kudarca után, folytattam a Jack Vance-olvasást, mégpedig azzal a kis kötettel, amely két Hugo-díjas elbeszélést tartalmaz a hatvanas évekből, a Sárkányurakat (The Dragon Masters, 1963) és Az utolsó várkastélyt ( The Last Castle, 1966), utóbbi egyébként Nebula-díjban is részesült. Ahogyan reméltem, nem is kellett csalódnom: a két történet nemcsak jelentős sci-fi-történeti, irodalmi szempontból, de - élvezetes, sőt nagyon jó is. Az elsőben minden adott egy klasszikus, pátoszteli fantasyhoz: sárkányok, nemesurak, várak a mészkősziklán. Ehhez azonban sci-fi ötletek és groteszk humor társul, így a végeredmény valami olyasmi lesz, ami félúton jár Ravasz Cugel történeteinek bosszantó humora és a Rhialto, a Csudálatos utolsó történetének tragikus iróniája között. Az utolsó várkastély látszólag hasonló világban játszódik, ám benne még erősebb az a Vance-féle, kifordított, groteszk humor, amelynek a segítségével egyszerre nevetteti ki a fantasy szokványos fordulatait és a történet fordulatait faló olvasó saját világának visszásságait is. A "ha megnyertük a háborút, de kizártak minket a várunkból, akkor győztünk?"-faramuci kérdésével záródó második kisregénynek még az utolsó előtti oldalára is sikerül egy új fordulatot benyomni: Vance itt még sziporkázóbb, mint a Sárkányurakban.
Tripla ötös.

Jack Vance: Trullion
Galaxis Science Fiction Könyvek 2., LAP-ICS-Cherubion, 1998
A hónap másik Vance-könyve egy szabályos sci-fi volt, amely különös és teljesen idegen világon játszódik, Trullionban. A könyv három érdekessége számomra a következő volt: 1. A világot és különös szokásait részben lábjegyzetekből ismerhettük meg, így párhuzamosan a cselekménnyel épült ki bennem egy teljesen újfajta fantasztikus világ képe. 2. Ha meg kellene határozni a könyv műfaját, elsőnek a sci-fi sportregényt, másodiknak a kalandos lélektani családregényt mondanám, ami meglehetősen furcsa párosítás. 3. A kötet egy idealista hős története és groteszk fordulataihoz mérten igencsak romantikus véget ér. Ez teljes mértékben meglepett, hiszen a kalandos cselekmény közepette valami sokkal gonoszabb és kimódoltabb véget vártam. A valódi befejezésen azonban jó volt megpihenni. A Trullion egyébként 1973-ban íródott, s bár egy trilógia része, már az utószó is tájékoztatott, hogy az Alastor-sorozat három kötetének semmi köze egymáshoz az azonos világon kívül. Ez megnyugtató, hisz mondanom sem kell: ebből sem jelent meg több magyarul.
Ötös.

Jack Vance: Lyonesse-ciklus
Suldrun kertje, A zöld gyöngy, Madouc, Cherubion, 1998, 1999, 1999
Ezévi Jack Vance-olvasásom a Lyonesse-trilógiával folytatódott (és fejeződött be: innentől jöhetnek az újraolvasások...). Egészen mást kaptam, mint amit vártam, de nagyon jól szórakoztam eme háromkötetes magánmitológián. A fikció szerint, amely egy félig tolkieni, félig bohózatba illően fura világot nyit meg az olvasó előtt, közel a valóságos angol és francia partokhoz léteznek az Elder-szigetek, s ott is Lyonesse, a titkok helye.
Valamikor a középkor legendák ködébe vesző kezdetén járunk, még Arthur király uralkodása előtt, amikor tündérek és lovagok, bájolók és királyok, elcserélt gyermekek és kapzsi uralkodók, rémült parasztok és titokzatos kiválasztottak éltek a földön. A történet, amely egyszerre merít az ír, kelta és brit legendákból, a hagyományos fantasy eszköz- és szereplőtárából, ám sokban Vance kifordított humorú Ravasz Cugel történeteihez is hasonlítható, három szereplő sorsát kíséri végig. Az első könyv Suldrun, a bátor kis hercegnő életét, párválasztását, rejtélyes végzetét mutatja be, a második az első kötet kiválasztottjaként feltűnő Aillas királlyá válásáról, uralkodásáról szól, míg a harmadik regény a különös váltott gyermek, Madouc felnövekedéséről és Lyonesse további történetéről mesélve zárja le a lovagok és mágusok szembenállásával, harcokkal és ármányokkal teli történetet.
A magyar fordítás igen jó (Erdő Orsolya munkája), a kemény kötéses könyvek jól lapozhatóak, kellemesen kézbe illők. S bár az első kötetben közölt kézzel rajzolt térkép minősége pocsék, legalább elég titokzatosnak érezhetjük tanulmányozás közben. Ugyanakkor néha zavart Vance sajátos stílusa (miért volt például olyan sok rész szentelve különböző szereplők testi fenyítésének, miért szorította annyira korlátok közé a harmadik rész narrációját, végül: miért szerepelt A zöld gyöngyben egy csomó olyan újrafelhasznált ötlet, amellyel már találkoztam Ravasz Cugel kalandjai során, ha ez egy teljesen más univerzum, világ és kor eseményeiről szóló könyv?). Így aztán ezt a három könyvet mindenkinek bizalommal ajánlom.
De csak négyes.

Ambrose Bierce: Ambrose Bierce összes novellái
Szukits, 2004
Jó sokáig kellett várnom, mire sikerült kézbe vennem a kötetet. De megérte. Gyerekkori nagy élményem volt az Európa Zsebkönyvtár tagjaként 1985-ben megjelent Bagoly-folyó című Bierce elbeszéléskötet, s amióta először olvastam, meggyőződésem, hogy az amerikai romantikáról nem lehet beszélni például a címadó elbeszélés ismerete nélkül. Ám ha az ember sokadszorra olvassa e válogatást, már szinte elvonási tünetei támadnak: még, sok, de újabb, másik Bierce-t akar. Bár a Szukits vállalkozása filológia szempontból nem teljes, tökéletes összes-válogatás, mégis monumentális, hatalmas gyűjtemény, amely hatvannyolc pompás novellát és egy rémisztő-szomorkás kisregényt tartalmaz: hosszú időre csillapítja tehát az ember Bierce-éhségét. Galamb Zoltán okos zárótanulmánya nemcsak Bierce életével (1842-1914?) ismertet meg, de felveti azt a kérdést is, vajon nem csökkenti-e az író életművének értékét a romantikára egyébként olyannyira nem jellemző erkölcsi nihilizmus, az a sötét keserűség és kárörvendő, kéjelgő kegyetlenség, ahogy a szerző témáit kezeli. Erre a kérdésre nem tudok válaszolni, de - bár egészséges lelkű embernek tartom magam - óriási öröm számomra a groteszkül gonosz novellacsattanókat, a hideg és az olvasót a novella felszabadította érzelmeivel, félelmeivel váratlanul, szinte szadistán magára hagyó zárómondatokat olvasni. Egyébként meg kellett állapítanom, hogy továbbra is a polgárháborús, háborús tematika köt le a legjobban: összes kedvenc novellám Az élet sűrűjében kötet Katonák ciklusából való, bár tulajdonképpen a kötet minden darabja nagyon tetszett.
Tripla ötös.

Glen Cook: A Fekete Sereg
Valhalla Páholy, 2000
Glen Cook: Lappangó árnyak
Árkádia-Szukits, 2001
A két regényről együtt szeretnék írni, mivel egy trilógia első két részéről van szó. (Hogy miért nem mind a három kötetről, annak a magyarázata, hogy A Fehér Rózsa egyelőre sehol sem érhető el számomra, de ami késik, nem múlik.) Glen Cook (*1944) 1984-ben teremtette meg a Fekete Sereg világát ezzel a két kötettel, máig pedig összesen tíz regényt és négy elbeszélést írt kalandjairól. Mivel még mindig csak tapogatózom a fantasy háza táján, bemondásra elhiszem, hogy ez a sorozat egy dark fantasy, de ez egyben meg is nyugtat, mert Raoul Renier művei után valami sokkal sötétebbet vártam... Ami sötét a Sereg viselt dolgaiban, hogy a történetben nemigen látni, kik is lennének a jók, akik mellé lelkesen odaállhatunk. A gonosz mágus Úrnő visszatér a halálból, sereget toboroz, s varázslói és zsoldosai (a Fekete Sereg) segítségével leigázza a világot. Tehát ő rossz. Uralma ellen azonban az ellenoldal varázslói és harcosai (a Fehér Rózsa) lázadnak, sokszor brutálisan, körmönfontan. Tehát ők is rosszak.
Igazából nincs hova állni. Sőt, a zsoldosok közt az olyan fogalmak, mint bizalom, szeretet, barátság, árulás, kapzsiság vagy vágy is kezdenek új értelmet nyerni. A szereplő, akit megszeretsz, szörnyetegként kezd viselkedni. A vezető, akiben megbízol, csalódást okoz. Az ellenséged, akivel csak épp elnapoltátok a harcot, az életét kockáztatja érted. Nincs igazi fekete-fehér... Közben azonban sikerül olyan sötét titkok nyomára bukkanni, amelyek az egész helyzetet megváltoztathatják: talán már nem is az Úrnő az, akitől a legjobban félni kell. Vajon hova áll majd a Fekete Sereg?
A két regény szövege is nagyon tetszett: egészen sajátosan volt férfias, kemény, trágár (? ez inkább csak a második kötetben fordult elő) a Sereg tagjainak nyelvezete, ami - a többségében első szám első személyű elbeszélő miatt - alapvető eszköze a hangulatteremtésnek. Most a zárókötetre vadászom, s Glen Cookot bizalommal ajánlom mindenkinek.
Ötös.

Kardok és boszorkányság (antológia)
Valhalla Páholy, 1999
Remekbe szabott fantasy-antológia a Valhalla Páholy haldoklásának idejéből. Utóbbira mutat a gyűjteményt mindenképpen eladni akaró borító (a figyelemreméltó lapockákkal rendelkező hölgyet épp megrontani kezdő karmos sátánbogárral), hogy jelölik, egy első kötetről van szó, ami tulajdonképpen nem igaz, s hogy a gyűjtemény szerkesztőjét, a fantasy feminista nagyasszonyát, Marion Zimmer Bradley-t az antológia szerzőjeként nevezik meg a borítón. Hiába a fülszöveg, amely már helyesen, szerkesztőnek említi, a bibliográfiai csőd előállt: azóta is az adatbázisok nagy része Bradley műveként tartja számon a kötetet. Holott ő csak egy nagyon-nagyon feminista tanulmányt helyezett el benne a fantasy női szereplőtípusainak fejlődéséről, illetve szerkesztőként egy máig tartó kezdeményezés születésénél bábáskodott.
A Sword and Sorceress antológiaszéria ugyanis ma (15 évvel Marion Zimmer Bradley halála után) is létezik: 2013-ban jelent meg a jelenleg utolsó, 28. gyűjteményes kötet, s gondolom, idén is lesz újabb. Az ötlet, hogy különleges nézőpontból, csakis a fantasy női alakjainak változatait felvonultató fantasy elbeszélésekből is születhet kötet, láthatóan gyümölcsözőnek bizonyult, hiszen ma is van olvasóközönsége ennek a tengeren túl és Nagy-Britanniában is. Nálunk azonban csak ez az egy ilyen gyűjtemény látott napvilágot, az 1984-es őskötet, amelyet azonban nem érdemes elsőnek nevezni, mert az hiányérzetet kelt.
Márpedig aki kézbe veszi a 15 szerző tollából született tizenöt elbeszélést tartalmazó könyvet, nem fog csalódni és nem lesz hiányérzete. Mindenféle hőssel és hősnővel találkozhatunk benne, van heroikus és sötétebb, ironikus és pátosszal telt novella is a könyvben, s olvasás közben nem unatkozhatnak sem a mágiahasználatot, sem a nagy harcjeleneteket, sem pedig a szerelemi csatározások leírását előnyben részesítők. Nekem legjobban Glen Cook Fejek a porban, Dorothy J. Heydt Hármasával és Jennifer Roberson Mágusok vére című elbeszélése tetszett.
Bradley rövid életrajzokat is írt a történetek elé, amelyekből megtudhattam, hogy három kedvencem közül kettőnek ez (volt) az első megjelent novellája. Igazán különös, hogy a nagy Amerikában mennyire másképp van, mint a kicsi Magyarországon. Ott egy Bradley-nagyságú írónő bevállalja, hogy pályázati alapon, akár teljesen ismeretlen amatőr szerzők novelláit is kötetbe rendezi (dokumentációszervező, karatemester, fiatal háziasszony, újságíró, pszichoterapeuta és reklámügynök is szerepel a befutott írók mellett szerzőként, s Bradley bevallja, a már akkor kilenckönyves Glen Cookról meg azt hitte, kezdő író...). Közben nálunk a köztudomásúan profi, díjakkal elhalmozott szerzők antológiaköteteit is csak egy szűk közönség vásárolja...
Dupla ötös.

Link
Most olvastam 1. - Főleg fantasy
Ekultura.hu - Matthias Seidel - Regine Schulz: Egyiptom: Művészeti kalauz
Egyiptom: varázslatos, csodálatos, különleges ország, tele titkokkal és szépséggel. Túl az arab tavasz támasztotta áradat legvadabb hullámain, s nagyon közel néhány szép, új, titokzatos múmia (többek közt egy átmeneti kori uralkodó és egy újbirodalmi hivatalnok) előkerülésén, Egyiptom talán ismét az lehet a szemünkben, aminek évtizedeken át láthattuk: gyönyörű ország, amely élő tanúja egy nagyszerű ókori kultúrának, páratlan építészeti, szobrászati és festészeti kincsek őrzője, s birtoklója egy különleges és izgalmas történelem emlékeinek. Matthias Seidel és Regine Schulz Művészeti kalauza ebbe az Egyiptomba vezeti be az érdeklődőt páratlan alapossággal, okos szakszerűséggel és szórakoztató változatossággal.

A Vince Kiadó először 2006-ban jelentette meg Egyiptom Művészeti kalauzát, most azonban új, könnyebben kezelhető, puha kötéses külsővel kerülhet fel az ókori kultúrák és a szép dolgok rajongóinak könyvespolcára. A kiválóan szerkesztett könyvben sokféle módon kalandozhatunk. Ha például valakit kifejezetten Egyiptom ókori történelme érdekel, rögtön a könyv elején részletes áttekintést nyerhet a különböző korszakokról és a legfontosabb uralkodók tetteiről. Ezután pedig számos rövidebb, sok képpel illusztrált esszét olvashat olyan kiemelt témákról, mint II. Ramszesz és a qadesi csata története, az egyiptomi sírrablások, az Óegyiptomban tisztelt szent állatok, vagy épp a fáraó és a vezír szerepének, fogalmának alakulása a történelem folyamán.

Ha Egyiptomba szeretnénk látogatni, a könyv akkor is hasznos kísérőnk lehet. Eligazít a főváros legfontosabb múzeumaiban, bemutatja az ott látható műkincseket, térképekkel, adatokkal segíti egy utazás, a látnivalók sorrendjének megtervezését. Ha azonban csak otthonról, a karosszékből szeretnénk átrepülni Egyiptom felett, akkor is segíti a fantáziánkat, hiszen a legfontosabb művészeti emlékek bemutatását földrajzi vagy időrendi sorrendben is végigolvashatjuk.

Aki művészeti albumra vágyik, szintén nem fog csalódni. Több ezer kiváló minőségű kép, ábra, rajz, térkép, fotó segíti a páratlan óegyiptomi kultúra megismerését, minden fontos tárgyról, képről, építményről részletes leírást olvashatunk, s olyan izgalmas problémákkal is megismerkedhetünk, mint hogy hogyan készült egy múmia, hogyan találták meg Nefertiti híres fejszobrát, létezett-e az Újbirodalom idején vécéülőke, mire vadászhatott egy fáraó, s miért halt meg Kleopátra. Kiderül, kik a koptok, mi az az usébti, hogyan néz ki egy kockaszobor, s hogyan költözött a hatvanas években új helyre egy egész templom Núbiában. Kapunk a könyvben látványos időszalagot, magyarázatot az egyiptomi naptárhoz, időszámításhoz, súlyok és mértékek használatához, találhatunk kislexikont az összes isten és szimbólumaik felsorolásával, de akit a hieroglif írás érdekel, arról is olvashat, sőt, megtanulhatja kibetűzni az összes piramis, király és fontosabb kerület hieroglif elnevezését is. Az építészeti kislexikon, s egyáltalán, a kötet az iszlám kulturális emlékekről sem feledkezik meg.

A remek kötetnek csak két hibája van. Az egyik, hogy különös módon még mindig Mubarak vezeti benne az országot, ugyanis a jelenkorról írt két oldalpár adatait nem frissítették. A másik, hogy az ára első látásra borsos, de ha végiggondoljuk, mennyi szépséggel és okos, hiteles információval lehetünk gazdagabbak a hatszáz oldalas kötet olvastán, s ehhez még hozzátesszük, hogy e második kiadás olcsóbb, mint a hét évvel ezelőtti első, rájövünk, az ár-érték arány kedvezőbb nem is lehetne. Egyiptom-rajongóként nem tanácsolhatok mást: polcra vele!

A cikk az Ekultura.hu-n: Matthias Seidel - Regine Schulz: Egyiptom: Művészeti kalauz
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  
A Napvilág Kiadó Kérdések és válaszok sorozata
Merész kérdések és okos válaszok. Az alább olvasható címekből kiderül minden ezekről a könyvekről: amilyen merész és aktuális a témaválasztás, olyan szakszerű és élvezetes a kérdések feltétele és megválaszolása. A kötet szerzői a téma hozzáértői, de képesek olyan élvezetesen írni, ahogyan azt mondjuk Hahner Péter tévhites-könyveinél már megszokhattuk.

Boros László - Hajdu Nóra - Szabó Mátyás - Szentgyörgyi József: Kérdések és válaszok az Európai Unióról, Napvilág, 2012
Fleck Gábor - Szuhay Péter: Kérdések és válaszok a cigányságról, Napvilág, 2013
Feitl István - Mitrovits Miklós - Ripp Zoltán - Takács Róbert: Kérdések és válaszok a Kádár-korról, Napvilág, 2013
Bihari Péter: Kérdések és válaszok az I. világháborúról, Napvilág, 2013
Eörsi László - Feitl István - Ripp Zoltán - Standeisky Éva: Kérdések és válaszok 1956-ról, Napvilág, 2015
Egry Gábor - Ignácz Károly - Konok Péter - Sipos Balázs: Kérdések és válaszok a Horthy-korszakról, Napvilág, 2015
Baráth Magdolna - Botos János - Feitl István - Hubai László - Standeisky Éva - Takács Róbert: Kérdések és válaszok az 1944-1949 közötti magyar történelemről, Napvilág, 2016
Ekultura.hu - Edgar Allan Poe: Edgar Allan Poe összes elbeszélései 1-2.
Edgar Allan Poe neve fogalom. Ha az embert érdekli a klasszikus, romantikus költészet, előbb-utóbb belefut valamelyik gyönyörű versébe – és még csak nem is muszáj, hogy épp a halhatatlan A holló legyen az: az én kedvencem például a Lee Annácska és A holtak lelke. Ha valaki szereti a detektívtörténeteket, egy idő után találkozni fog A Morgue utcai kettős gyilkosság esetével és a zseniális Dupinnel – ha máshogy nem, filmen, vagy egy kedvenc krimije utalásai között. Ha meg a rejtélyfejtés, netán a kalózok kincse érdekli, a kezébe fog kerülni Az aranybogár, benne egy tökéletesen megalkotott titkosírással. H. P. Lovecraft rajongói az Álomország című verset fogják nagy bólogatással olvasni, sűrűn gondolva közben kedvencükre, az Álomföldek ciklusra, a horrorkedvelők viszont bizonyára az olyan klasszikus rémtörténeteken borzonganak szívesen, mint Az áruló szív vagy A fekete macska. És akkor még Verne Gyula magyar olvasótáboráról szó sem esett: pedig a francia szerző különös hangulatú misztikus sci-fije, A jégszfinx Poe kisregényének, az Arthur Gordon Pym nantucketi tengerész elbeszélésének folytatása-parafrázisa.

Edgar Allan Poe tehát olyan író, akinek az életműve napjainkban, kétszázöt évvel szerzőjük születése, s százhatvanöt évvel korai, tragikus halála után is élvezettel olvasható, friss, izgalmas és nem avuló. Ennek ellenére mindmostanáig műveiből leginkább csak szerkesztői válogatások léteztek, legyen szó versekről, esszékről vagy épp novellákról. Ezen a helyzeten változtatott nagyot a Szukits Kiadó előző és mostani vállalkozása: a kétkötetes Edgar Allan Poe összes elbeszélései című gyűjteményük tartalmazza a szerző összes novelláját, s minden eddiginél bőségesebb válogatást közöl kritikáiból, cikkeiből, jegyzeteiből és leveleiből.

A Szukitsnak nem ez az első ilyen összgyűjtménye, hiszen náluk jelent meg számos hasonló, hatalmas kötet: Sir Arthur Conan Doyle összes Sherlock Holmes története (két kötetben), Howard Phillips Lovecraft összes művei (három kötetben), Robert E. Howard összes Conan története (két kötetben), Stanislaw Lem teljes science fiction univerzuma (négy kötetben), Arthur C. Clarke teljes ürodisszeia univerzuma, sőt, egyik kedvencem, Raymond Chandler összes Philip Marlowe története is (három kötetben) – s persze ők adták ki Isaac Asimov teljes Alapítvány-Birodalom-Robot univerzumát és science fiction univerzumát is (ha jól számoltam, tíz kötetben). Márpedig a fenti felsorolás nem csak arról árulkodik, hogy a Szukitsnál nagyon szeretik a kódexméretű, böhömnagy, kemény kötéses óriáskönyveket, hanem arról is, hogy valami elképesztően szokatlan, a magyar könyvkiadásban nem túl gyakori szándék munkálkodik a szerkesztőkben és válogatókban: hogy homályosság és végtelenné nyújtott, összevissza sorozatok helyett a teljességre törekedjenek. Persze ez nem mindig megy ugyanúgy: hol kisebb a sikere, mint a sokat kritizált, de általam nagyon megkedvelt Lovecraft összes esetében, hol viszont tökéletes az eredmény, mint a Sherlock Holmes gyűjtemény összeállításakor. Holmes kalandjai ugyanis általában önismétlő gyűjteményecskék százaiban találhatók meg a könyvtárakban, a Szukits kiadásában azonban minden világos: van két kötet, négy regény és ötvenhat novella, s ha az ember ezeket megszerezte, felhagyhat a mindenféle válogatáskötetek üldözésével – s büszkén birtokolhatja a teljes korpuszt.

Ez történik akkor is, ha megszerezzük az Edgar Allan Poe összes elbeszéléseit. A szerkesztő, Nemes Ernő ugyanis az előszó és a jegyzetek tanúsága alapján mindenkinél jobban ismeri a Poe-életművet, tud minden anomáliájáról, Poe gyakori átdolgozásairól, kétes munkáiról: vagyis itt is egy tökéletes válogatással van dolga a lelkes olvasónak. Ami ráadásul filológiai szempontból is hihetetlenül izgalmas, mivel Poe elbeszéléseinek nem csak első teljes gyűjteménye, de mindjárt kritikai kiadása is, így azután (persze csak, ha akarjuk) jegyzetek százait találhatjuk benne gyönyörű versrészletekkel, melyek Poe-t megihlethették, vagy melyeket Poe valamely novellája ihletett, izgalmas műhelytitkokkal, eddig ismeretlen életrajzi adalékokkal és okos magyarázatokkal. Mivel azonban ezek a kötetek végén szerepelnek, természetesen olvashatjuk a novellákat puszta élvezetből is, jegyzetek nélkül, csak úgy falva a szöveget, borzongva, izgulva, meghatódva…

Ami még igazán kellemes a gyűjteményben, hogy miközben nagy tisztelettel bánik a klasszikus Poe-fordítókkal és szövegeikkel – hisz nem is lenne az igazi Az Usher-ház vége, ha nem ezekkel a Babits Mihály-féle szavakkal fejeződne be: „a mély és poshadt tó vize lábam alatt komoran és némán zárult össze az Usher-ház romjai felett” –, mer újítani, mer olyan fordítást választani, amelyik kevésbé közismert, de találóbb, vagy egy novella későbbi, teljesebb variánsából készült. Nem kell például minden Pásztor Árpád fordította elbeszélést az ő változatában olvasnunk, ehelyett például A Morgue utcai kettős gyilkosság Király György húszas években készült fordításában szerepel a gyűjteményben. A Kuczka Péter-féle Bice béka helyett Oszlánszky Zsolt vadonatúj fordítása olvasható Ugribéka címen, A találkozás című novella pedig, amely 1967 óta nem jelent meg magyarul, Habony Gábor friss szövegével vehető kézbe. A két kötet tulajdonképpen tisztelgés is a Poe-fordítók nemzedékei előtt, hiszen névsorukban gyakorlatilag mindenki szerepel Babits Mihálytól, Pásztor Árpádtól és Király Györgytől Göncz Árpádon, Bartos Tiboron és Bart Istvánon át Habony Gáborig, Szántai Zsoltig és Ferencz Győzőig.

Elég is ennyi: ezeket a köteteket olvasni kell! Forgatni, hisz nem is olyan nehezek, hajtogatni jó illatú lapjaikat, takarékosan beosztani a tartalmukat, s hónapokig minden napra hagyni egy írást belőlük, vagy épp ellenkezőleg, rémítő, borongó, ódon hangulatú hétvégét csapva lerohanni az egész gyűjteményt egyben. És ha már az utolsó lábjegyzettel is végeztünk, még mindig ott a remekbe szabott két fedélkép: lehet versenyezni, ki talál rajtuk több utalást Poe műveire…

A cikk az Ekultura.hu-n: Edgar Allan Poe: Edgar Allan Poe összes elbeszélései 1-2.
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Borítómustra - Wayne Chapman M.A.G.U.S.-könyvei Gorduinról
Raoul Renier M.A.G.U.S.-regényei után természetesen képtelen voltam abbahagyni az ynevi kalandok olvasását. Logikus választás volt Wayne Chapman műveivel folytatni a világgal való ismerkedést, hiszen A halál havában teremtette meg magát Ynevet. Persze azonnal szembe kerültem a kérdéssel: melyik művel érdemes elkezdenem az ismerkedést Tier Nan Gorduinnal, a titokzatos bárddal, a M.A.G.U.S.-univerzum első számú hősével? A kronológiailag első, de egyébként harmadiknak megírt Csepp és tengerrel (illetve az azzal egybekötött, kronológiailag még korábbi novellákkal) vagy a ciklus- és M.A.G.U.S.-kezdő A halál havábannal? Kompromisszumos megoldásként mindkettőt elkezdtem olvasni, s végül amellett döntöttem, A halál havában lesz a befutó. Nem tudom, mennyit alakított rajta szerzője az évtizedek során, de még jelen, legújabb formájában is annyival másabb volt, mint a későbbi írás; egyszerűbb, tisztább, kalandosabb, kevésbé filozofikus és kevésbé ünnepélyes-meghökkentő stílusú, hogy feltétlenül úgy éreztem, ennek kell lennie az első teljes élménynek, az Észak lángjainak pedig a másodiknak. Később, az egész, jelenleg ötrészes sorozaton végighaladva is úgy éreztem egyébként, számomra ez a két korai regény volt a legélvezetesebb. Bár a későbbiek sűrűbb szövésűek, bonyolultabb cselekményűek és nagyobb körben tekintenek szét Yneven, azonosulni sokkal jobban tudtam a korai Gorduinnal, mint a későbbivel. Ettől függetlenül persze alig várom a sorozat folytatását: jöhetne már...

Ez a bejegyzés azonban nem a könyvekről szól, hanem egy másik témáról: a korokon át változó könyvborítókról...

A halál havában
A halál havában első kiadásakor még nem létezett a M.A.G.U.S.-szerepjáték, és a hozzá megalkotott logó sem. A kötet a szép emlékezetű Griff-sorozatban jelent meg 1990-ben, s borítója erősen tükrözte az akkor még eldöntetlen helyzetet: nem igazán derül ki belőle, végül is milyen világban játszódik a regény. A hősi fantasytól meglehetősen messze áll Gorduin bőrdzsekije, laza westerncsizmája, arannyal vert hosszú puskája, de még inkább Eriel szakadt farmerja. Egyébként a kép - eltekintve az erősen pengevékonyságúnak tűnő faltól, amelyen Gorduin mintha csak féllábon, mindjárt lebillenve egyensúlyozna, s a vadul düllesztett női keblektől - szuggesztív és hívogató: biztosan felkeltette volna az érdeklődésem, ha akkoriban találkozom vele.
A második, 1994-es, Valhallás kiadás már a legelső, s mindmáig leghíresebb M.A.G.U.S. avagy a kalandorok krónikái logó alatt jelent meg. Az optimista Első teljes kiadás! felirat még nem sejteti, hogy gyakorlatilag minden későbbi megjelenés eggyel teljesebb lesz majd... A borítóképen már egy ismerősebb Gorduin jelenik meg sötét, ám immár Ynev-hű öltözetben, s nyílpuskával (úgy, ahogy már az Észak lángjai első kiadásának borítóképe is bemutatta, csak éppen szebb és fiatalabb), s követi őt az összes főszereplő: egy az előző képen láthatónál sokkal visszafogottabb Eriel, bánatos lován, Alyr Arkhon, a félelf nekromanta és Molluh, a pyarroni pap, a háttér pedig már a sivatag. A borító egyetlen baja, hogy egy kicsit túl sokfelé koncentráló a festmény: nem csoda, hogy nem ez került a későbbi kiadásokra.
A Fekete Dalnok című 1997-es gyűjteményes kötet borítója számomra abszolút közhelyes. Hátul hegyek, elől egy üres tekintetű fantasy-férfi karddal. Miért lenne ez épp Gorduin? A vásárlók persze nyilván nem a borító miatt vették meg az összkiadást, hanem hogy végre kezükben tartsák a teljes trilógiát.
A Valhalla szétesése után létrejött szerzői kiadó, a Ronin 2002-es kiadása új alcímet kapott (Gorduin leghosszabb utazása), szövegében tovább bővült, simult, szépült: viszont érdekes módon visszakapta első, még egyáltalán nem Yneves borítóképét. A Valhalla korszak végét jelzi, hogy a címben már nincs minden szó nagybetűvel kezdve...
A jelenlegi legújabb, 2008-as, Delta Vision-féle kiadás, a kemény kötéses M.A.G.U.S.-klasszikusok sorozat tagja, s visszafogott borítófestményét Zsilvölgyi Csaba festette. Izgalmas módon egyesíti magában az összes eddigi kötetfedélkép megőrzendő, szerethető elemeit: a sivatagot, ami gyönyörű és különleges rajta, a férfi-nő párost, amely a legkorábbi képről ismerős, a vándorhangulatot, ami a második kiadás képének sajátja volt. Gorduin ismét átfazonírozódik kissé, fekete öltözete, csizmája egyszerre három testőr-korabeli, kalandosan romantikus és klasszikusan ynevi, kezében az első borító puskája látható, arca pedig nyilván azért elmélázó, mert hosszú életének titkain gondolkodik. Társnője alakja viszont teljesen megújult: szexis, de méltóságteljes és titokzatos. Az összes Gorduin-borító között ez a kedvencem.

Észak lángjai
A trilógia - akkor még - második kötetének 1992-es fedélképét Kádár Enéh készítette. Ezen teremtődik meg Gorduin első, már a regényeknek megfelelő alakja, tényleg a Fekete Dalnokot látni rajta, nem egy motoros srácot a szomszédból. A férfialak buta majomarcával és a farkassal viszont nem vagyok kibékülve.
A regény második, már M.A.G.U.S.-logós kiadásának bortóképén először tűnik fel a hajó motívuma. Ismét láthatjuk az összes főszereplőt, az egész társaságot, de a kép beállításai, a bal sarokba néző és egymáshoz képest is arányos figurák egy A halál havában M.A.G.U.S.-os borítójáénál sokkal jobb kompozíciót eredményeznek. A nagyzoló Deluxe kiadás felirat hatalmas átdolgozást jelent, de ettől még elég fura marad.
Az előző kép olyan találó volt, hogy a Ronin 2002-es kiadása is átvette. A borítóterv és a lehetséges képkivágat mérete persze adott volt, s A halál havában zöldjénél jól is működött, itt viszont fura, ahogy a jobb oldali narancsszín vitorla beleolvad a narancsszín borítóba, illetve hogy, bár hajón vagyunk, a kormánykerék lemarad, ezzel teljesen csonkává téve a képet. Az új alcím (Gorduin háborús évei) viszont kedvcsináló.
A legújabb, a Delta Visionnél 2009-ben megjelent kiadás borítója is a hajó-témát viszi tovább. Ami tetszik benne, hogy nem akar mindenkit ábrázolni, inkább a két főalakra koncentrál. Minden más szempontból azonban vázlatosnak és különösnek érzem. A hajó fedélzetét ketté osztó vörös kelme mintha a semmiben lebegne. A mögötte álló Gorduin mintha már nem is a hajón, hanem a tenger felett állna. Társnője szexis bőrbodyja túlbonyolított és elüt attól, ahogy Ynev harcos nőinek divatját vagy épp Rosannát magát elképzeli az ember. A lány teste ráadásul úgy megcsavarodik, hogy szinte azt várni, mindjárt el is terül a fedélzeten. Ha ehhez még hozzáadom, hogy mind Gorduin, mind a nő arca kínosan vázlatos, hiába a figyelemreméltóan kidolgozott kard a képtér közepén, s hiába Zsilvölgyi Csaba a borítófestő, be kell vallanom, hogy ez a kép egyáltalán nem tetszik nekem.

Csepp és tenger
A regény, amely a trilógia kezdődarabja, először 1996-ban jelent meg a Valhallánál. A M.A.G.U.S.-logó és a szokás szerint minden szót nagybetűvel kezdő címadás mellett jellegzetes a figyelemfelkeltő, de a regényhez semmiben sem köthető, látványos fedélkép (tűztengerből előtörő, egyáltalán nem gorduinos lovag), s az, hogy a festmény keretének színei semmiben sem harmonizálnak a borítóképpel.
Annál jobb A vándorló dalnok (a regény két novellával együtt való első összkiadása) 2001-es, Roninos kiadásának a fedlapja, amelyen tényleg Gorduin lépeget a fehér ló mellett. A találó ábrázolás egyetlen szépséghibája, hogy valójában ez A halál havában második borítójának sivatagból kék ég elé pakolt részlete, amelyről valaki kegyetlen kézzel kitörölte a lovon ülő lányt...
A Tuan-korszak új logója, a M.A.G.U.S.-csillagábrájával ellátott aranylobogó már a 2006-os kiadást díszíti. Bár a képkompozíció végre minden szempontból tökéletes, gyönyörű a hajó, elegáns a férfialak beállítása, elég titokzatos és a regény világához hű a háttér épületeinek rajzolata, be kell valljam, ez a férfifigura nekem nem Gorduin. és nemcsak azért, mert fehér inget visel: főleg az arcával nem tudok mit kezdeni...
Ám sajnos a legújabb, Delta Vision-féle kiadás sem lett a kedvencem (mármint a borítója). Egy jubileumi, a  M.A.G.U.S. létezésének huszadik évfordulóját ünneplő megjelenés borítójára valami találót és szuggesztívet vártam volna, nem egy arc nélküli, tépett köpenyű terminátort havas és keleties fatornyok közt. Aleks Nikonov képe szép, de nincs benne semmi M.A.G.U.S.-os, és nagy hibája, hogy nem szereplőre, emberre koncentrál, hanem a perspektívával kapcsolatos élesítéssel és homályosítással van elfoglalva. Kár.

Karnevál
A Csepp és tengert gyors ütemben követő, monumentális Karnevál első, 1997-es kiadása még kétkötetes volt, a Csepp és tengernél már bemutatott, késői Valhalla-M.A.G.U.S.-borítótípussal. Ami a színharmóniát illeti, ezeknél csak a vörös mezős kötetszám és a karnevál szó piros K betűje, valamint a narancsos logó nem illik össze az álarcos alak rózsaszín köpenyével. Az első rész összkéksége viszont még tetszetős is. Fura viszont, mennyire velencei az álarcos, s milyen középkorian tolvajos a második borító főalakja, szóval e fedelekre is igaz az, hogy a festményeknek már megint az égegyadta világon semmi közük a beltartalomhoz, s pusztán a címhez készültek, vagy választódtak.
Ezzel szemben a 2004-es Inomi-kiadás Havancsák Gyula által festett borítóján már van mit gondolkodni. Ugyanez a kép került a 2010-es, kemény kötéses, Delta Vision-ös Karneválra is, ám a két borítón kétféle hatást kelt a festmény. Míg a korábbi változaton az alak egésze kap hangsúlyt, s az ekkori (elfolyó, olvashatatlan betűi miatt Mahutnak gúnyolt) M.A.G.U.S.-logó is mintha lefelé mutatna az álarcos alakra, a legújabb könyvön a felirat halványítva kitakarja az alak egy részét, így jobban ráirányítva a tekintetet a véres tőrre és az üres, sötét szemgödrökre.
Egyébként nem tudok dönteni az utóbbi két kompozíció között (amely egyébként megőrizte és megújította a legelső kiadás hold-motívumát, s talán ez lett a legszebb része): csak az az egy biztos, hogy ez a borító nagyon-nagyon tetszik. Fantáziadús, gondolatébresztő, szép a maga módján. Megjegyzendő viszont, hogy ez az egyetlen általam ismert Delta Vision-kötet (puha és kemény kötéses, 7tenger, sci-fi, fantasy vagy M.A.G.U.S.), ami olvasás közben állandóan ki akar törni a kötéstáblából. Klasszikus-nem klasszikus, ezt a regényt puha kötésben lett volna jó megjelentetni. Jó figyelmeztetés a jövőre nézve, hiszen a hatodik Gorduin-könyv is jó vastagnak ígérkezik...

Keleti szél
Az ötödik és nagyon kalandos sorsú Gorduin-regény máig az utolsó is egyben. Nekem nem tetszett annyira, mint az előző négy, talán épp a keleti reminiszcenciák túlbuzgó alkalmazása miatt. Remélem, hogy Gorduin és a Jel története nem ebbe a túlságosan a Föld történelméhez kötött irányba fejlődik majd tovább. A hanyatló Valhallánál 1999-ben csak az első része tudott megjelenni, majd a 2006-os Tuan-kiadás ugyanazt a borítóképet vette át, immár nem M.A.G.U.S.-logóval, hanem az aranylobogóval díszítve. A szamurájforma, jádeszobrocskát nyújtogató alakról nem nagyon van mit mondanom: nemcsak fura és túl földi Ynevhez képest, de pláne különös azon a regényen, amelyben sokkal inkább egy Ynev-Kína jelent meg, mint egy Ynev-Japán...
A fenti borítónak jót tett, hogy eltűnt a kerete: a fejléccel és a lobogóval sokkal kiegyensúlyozottabbá vált az egész borítófestmény. Ezért meglepő, milyen bűbájosan randára sikerült viszont a második kötet fedélképe. Az albínó szamuráj arcán fájdalmas grimasszal döfködné a direkt mögé nyújtott lobogót (függönyt...), miközben hátulról óriáslampionok ereszkednek be a képbe. De hogy minek?
A 2013-as Delta Vision-kiadás borítófestménye visszafogott, elegáns és szép, Frédéric Perrin műve. Csak sajnos már megint semmi köze nincsen a borító mögötti regényhez. Természetesen nem muszáj egy borítónak illusztrációként szolgálni a könyvhöz, de jó lenne, ha kifejezne belőle valamit, ahogy például a Megkövült napvilág című (egy Gorduin-novellát is tartalmazó) elbeszélésgyűjtemény nőalakját két szereplőnek is el tudtam képzelni, holott valószínűleg nem is a novellák alapján készült. A Keleti szél borítója viszont bármilyen tibeti, kínai vagy japán elemekre épülő fantasyregény fedelére illene.

Így aztán abban reménykedem, hogy amikor majd megjelenik a következő könyv Tier Nan Gorduin életének további alakulásáról, karakterközpontú és szép borító fogja majd ajánlani. Ahogy például Garmacor történetét. De erről később.

Link:
Borítómustra - Wayne Chapman M.A.G.U.S.-könyvei
Wayne Chapman M.A.G.U.S.-könyvei
Ekultura.hu - Federica Bosco: Vigyázz rám, angyal
Nem lenne szabad, hogy tizenhat évesen ilyen dolgok történjenek veled, tizenhat évesen csak arra kellene gondolnod, hogy boldog legyél, és megvalósítsd minden álmodat, nem lenne szabad végignézned a barátod halálát…

Ezeket a szavakat mottóul lehetne választani Federica Bosco most megjelent regényéhez, amely a nálunk tavaly nagy sikert aratott első könyv, a Szerelmem egy angyal folytatása. Abban a főszereplő kamaszlány, Mia, akinek mindaddig csak két nagy problémája volt az életben, hogy vajon felveszik-e a londoni Royal Ballet Schoolba, s hogy sikerül-e megszereznie és megtartania azt a fiút, a szerelmét, Patrickot, akibe nagyon nem kellett volna beleszeretnie, a világ legszörnyűbb élményével szembesül. Mindent elveszít, ami fontos neki.

Federica Bosco e trilógiájával (lesz ugyanis majd harmadik kötet is) meghódította az egész világot, ami olasz írónőnek ritkán szokott sikerülni: második angyalos könyvéből csak Olaszországban félmillió példányt adtak el, s a sorozatot tíz nyelvre fordították le. Vajon mi lehet olyan különös ebben az ifjúsági regénysorozatban, ami megmagyarázza a páratlan sikert?

Az előző regény alapján úgy éreztem, a bátorság, hogy az írónő mert sötéten befejezni egy szerelmes, romantikus regényt. Kíváncsian vártam, hogyan is lehet folytatni a végletesen elrontott lánysors mesélését egy új könyvben. A Vigyázz rám, angyal pedig megadta a választ, hogyan is tudja fenntartani az érdeklődést az újabb regény. Ez ugyanis sokkal mélyebben néz szembe a halál témájával, mint számos más YA-kötet, s páratlanul erős a narrációja. A Vigyázz rám, angyalhoz képest a Szerelmem egy angyal langyos limonádé (persze annak finom). A második részben ugyanis Bosco fogta a lányregény-történetet, amit megírt, megcsavarta és felhasználta arra, hogy egy tizenhat éves, a kómából visszatérő lány szemszögéből mutassa be, hogyan lehet megbirkózni mások halálával. Szeretteinkével: a legfontosabb emberével az életünkben.

Hiába az ironikus és szórakoztató narráció, az első fejezetekben mégiscsak egy kómában fekvő, a külvilág számára öntudatlan lény monológját hallhatjuk élőkről és holtakról. Miután pedig Mia végre felébred, az ő torzító szemüvegén át jelenik meg a körülötte tébláboló, őt puha párnákba takargatni, pudinggal etetni, szeretettel elhalmozni akaró, de őt meg nem értő világ. Nem csoda, hogy Mia hallani kezdi Patrickot. Patrickot, a halottat…

Vajon mit kezd majd az új, második életével? Újonnan felfedezett rokonaival? Élete (első élete) álmával, a balettel? S mit kezd majd azzal, hogy Patrick mindenhová kíséri őt, hogy a legfőbb beszélgetőtársa, pedig halott?

Federica Bosco ismét romantikus történetet írt, de ezúttal elgondolkodtatót is. Jöhetne már a folytatás.

A cikk az Ekultura.hu-n: Federica Bosco: Vigyázz rám, angyal
Az első kötetről: Federica Bosco: Szerelmem egy angyal
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Egy kis fantasy Andre Norton-módra
Andre Norton (1912-2005), a huszadik század tanúja volt. Egyformán jól írt igényes kérdésfeltevésű sci-fi kalandregényt, megújított planetáris románcot és kellemesen olvasható ifjúsági fantasyt. Elképesztő írói termékenységét több mint háromszáz mű és három szerzői álnév használata is bizonyítja. Nem csoda, hogy mára díjat neveztek el róla, amelyet a legjobb ifjúsági sci-fi vagy fantasy regény kap meg minden évben.

Ám már a díjat kapó művek műfajából is látni, Norton életműve megosztja a zsáner rajongóit. Van, aki művei, ötletei eredetiségét, van, aki stílusa átütő erejét hiányolja, s van, aki nem átallja pusztán gyerekirodalmi szerzőnek tekinteni, akit húszéves kor felett vétek (újra)olvasni. (Ez utóbbiak feltétlenül fontosnak tartják kiemelni, hogy az Andre Norton-díj is gyermekirodalmi elismerés...) Mivel én még csak most ismerkedtem meg az íróval, mindezt cáfolom: ha nem tetszett volna, amit ír, nem olvastam volna el villámgyorsan mind a hat magyarul kiadott könyvét. De erről kicsit később.

Most inkább azt fontos még elárulni, hogy Andre Norton nőíró, eredeti nevén Alice Mary Norton, aki első nőként lett A Fantasy Gandalf Nagymestere, az Amerikai Sci-Fi- és Fantasyszerzők (SFWA) nagymestere és első hölgytagja a Sci-fi és Fantasy Hírességek Csarnokának. Íme, egy újabb támadási felület: vajon ha Norton műveit nem tartjuk feltétlenül a sci-fi vagy fantasy első vonalába tartozónak, ennek az-e az oka, hogy rossz (nem elég jó) író, vagy az, hogy nő? Ha pedig díjakkal halmozták el őt, nem lehetséges-e, hogy ez nő-volta és nem írói munkássága előtti tisztelgés volt?

Végül tartozom még a témának egy utolsó fanyalgással, amelyet Kuczka Pétertől, Norton első magyarul kiadott regényének, a Sargasso a világűrben címűnek az utószó-írójától, a magyar nyelvű sci-fi kiadás atyamesterétől kölcsönöztem: amit Norton ír, sok esetben "jellegzetes űroperett, s tegyük mindjárt hozzá, hogy a jobbik fajtából". Még jó...

Nos, túl hat (többé-kevésbé véletlenszerűen magyarra fordított) Norton-regényen, úgy gondolom, hogy sok esetben tényleg űroperett az, amit ír (ha ezen a műfajon a cselekményes, fordulatos, izgalmas sci-fi kalandregényt értjük), a stílusa egy Asimovval vagy egy Bradburyvel összehasonlítva semmi különös, tényleg egyáltalán nem egyéni, költői vagy anekdotikus, viszont nagyon kellemesen olvasható (különben sem lehet fordítás alapján megítélni), a könyvek ötletei pedig (tudatunkban tartva, hogy 1952-63 közt megjelent művekről van szó) fantasztikusan eredetiek! Igaz, nem afféle prófétikus, apokaliptikus, disztópikus, utópikus vagy pszichedelikus módon, mint egy Clarke, Heinlein, Dick művelné. De igenis nagyon izgalmasan.

A Kuczka által lebecsült (mégis, a Kossuth kemény fedeles, fantasztikus sorozatában már 1973-ban megjelentetett) Sargasso a világűrben (1955) például egy olyan ötletet mutat be, ami már akkor tetszett nekem, amikor a Metagalaktika első kötetében A mágnescsapda címmel találkoztam vele... Na, jó, van egy pár eltérés (a képregény egyébként francia és magát teljesen önálló ötletűnek tünteti fel), de a sztori kétharmada mégis nagyon emlékeztet Norton könyvére. (Kinek is nincsenek eredeti ötletei?)

Amiben egyébként nagyon élveztem az igazi, vidám, mégis feszültséggel teli kalandosságot, a jópofa hősöket. Egy olyan sci-fi regényt, amelyikben a szereplők mindent elveszíthetnek és megnyerhetnek, de nem következik be feltétlenül 1. atomkatasztrófa 2. degeneráció társadalmi vagy faji értelemben 3. terrorisztikus világrendszer 4. környezeti katasztrófa. Vagyis a ma sci-fijének divatosan totális tragédiát vizionáló alapállása helyett mer fantáziálni és játszani. Ugyanis véleményem szerint félelmetesen kevés ilyen "űroperett" elérhető nálunk: a nyolcvanas évekig gondolom ízlésformálás mián nem fordítottak efféléket, utána meg azért nem, mert közben a külvilágban lejárta idejét ez a műfaj, divatjamúlttá, unalmassá vált. Persze, azoknak, akik már évtizedek és generációk óta olvasták, olvashatták... (A Sargasso... egyébként nem is űroperett, hanem űroperettsorozat, mivel a Napkirálynő kereskedői még hat helyre látogattak el együtt, ezek közül leghíresebb a Voodoo Planet 1959-ből.)

Egyébként ami az atomkatasztrófát, a degenerációt, a környezeti katasztrófát illeti, ezek mind szerepelnek Norton legjobb (magyarul olvasható) könyvében, A Csillagember fiában (1952). Igaz, a magyar kiadás olyan borzalmas borítóval dicsekedhet, hogy karanténba kellene zárni, de a fordítás kiváló, s ha csak egy könyvet lehetne meghagyni a jövő olvasói számára Nortontól, ezt javasolnám azonnal: iszonyú, disztópikus, pacifista sci-fi, komor figyelmeztetés, amely azonban telve van fantasy elemekkel, s nagyon-nagyon kalandos. Felemelő példázattörténet és izgalmas science-fiction: ráadásul ez volt az írónő első science-fiction regénye.

Hasonlóan keveri a sci-fi és fantasy elemeket Norton Időharcosok-sorozata, amely 1958 és 2002 között hét kötetet ért meg. Az első regény, az Időharcosok (1958) hőse, Ross Murdock, a fiatal bűnöző lehetőséget kap arra, hogy elkerülje a súlyos büntetést: csak be kell lépnie az időharcosok közé, akik a korok között utazgatva üldözik a szintén időutazó szovjeteket, s megpróbálják megakadályozni, hogy a múltból olyan földön kívüli technikához jussanak, amellyel felforrósíthatják a hidegháborút.

Az első regény elsőosztályú is volt, nagyon élveztem. A másodikban egy kissé lelassultak az események, hogy aztán ismét izgalmassá váljanak: A gazdátlan űrhajót (1959) nem elég megszerezni, ugyanis az időharcosokat olyan utazásra viszi, amelyből talán nincs is visszatérés. Ennek a regénynek egyébként már inkább Travis Fox, az apacs indiánok leszármazottja a főhőse. Ő alakítja a történéseket A végzetes csatában (1962) is, amely teljességgel a múltba helyezi át az időharcosok intrikáit: egy különös bolygón ős-indiánként és ős-mongolokként csapnak össze a hidegháborús ellenfelek. Ebben a sorozatban, amely sajnos nem folytatódott, mutatkozott meg, mi Norton - talán egyetlen - hibája: hogy minden könyve jó, de bejósolhatatlan, hogy egy sorozat egymást követő darabjai egyforma színvonalúak-e. A végzetes csata kiváló könyv lett volna, ha nem olvastam volna előtte az Időharcosokat és A gazdátlan űrhajót. Így viszont csak közepesnek éreztem.

Talán hasonló okból nem folytatódott Norton talán leghíresebb sorozatának a Boszorkányvilágnak a kiadása sem. Fogalmam sincs róla, milyen lehet a második könyv, de az első, amelyről a széria a nevét kapta (1963) piszkosul jó volt. Nem egészen makulátlan hőse, Simon Tregarth ezredes napjainkból menekül át a neki felajánlott, saját, egyszer használatos időkapuján egy világba, melyet sorsa és tudatalattija választott neki, s ahonnan nincs visszatérés. A Boszorkányvilág különös alakjai, kiismerhetetlen figurái között hamar találkozik a végzettel egy titokzatos boszorkány személyében, aki kezében tartja a sorsát. De vajon ellenfele vagy társa lesz a harcokban? A Boszorkányvilág majdnem tiszta fantasy, s a leglogikusabb, legkidolgozottabb világ az itt felsorolt könyvekéi közül. Kár, hogy ez az utolsó magyarul megjelent Norton-mű.

Mert ha a rendszerváltásig nem is adtak ki tőle, csak egy könyvet, 1993 óta ismét egy sem jelent tőle. Talán egy szép külsejű A Csillagember fia újrakiadás másokat is meggyőzhetne arról, hogy jó és nagy írónőről van szó. Persze melyik kiadó mer ma újra-kiadásokba belemenni... Így maradnak az antikváriumok, tele Norton-művekkel. Itt az eladó mennyiség azonban nem a minőséget jelzi! Ajánlom, menj és olvass el egy könyvet Andre Nortontól! Érdemes.

Zárásképpen egy kis vizuális csemege a szocialista sci-fi kiadásból. Én már biztosan nem fogom megtudni, vajon miért esett Kuczka Péter választása épp a Sargasso a világűrbenre, amikor be kívánta mutatni magyar nyelven is Nortont. Összességében fanyalgó, mégis szokatlanul bőbeszédű utószavában azt írta a kötetről: "érdekes és kellemes olvasmány", amely "a tudományos-fantasztikus irodalomnak olyan ágát képviseli, amelyet - akár szeretjük, akár nem - figyelembe kell vennünk, optimizmusa, romantikus vonásai, könnyű meséje, kissé gyermekies világképe miatt is", s amely "nem arra való, hogy a tudományos-fantasztikus irodalomra általánosítsunk belőle, hanem hogy olvassuk és élvezzük a mesét". (Ebből nekem ez jött le: érdekes, kellemes, optimista, romantikus, könnyű, élvezhető, a csudába!)

Viszont van ennek a könyvnek egy szép borítója, amely Nyári István munkája az impresszum szerint. Ám amikor Nortonról olvasgattam, megtaláltam, mi alapján rajzolta: az 1957-es Star Born című regény címlapjáról... A hegyek kisebbek, az emberkék nagyobbak, az értelmetlen oldaldaruk (?) eltűntek és a magyar rakéta kissé jobbra dől. Oldalán pedig ott a Napkirálynő felirat. De azért ezt is külföldről szereztük...

Link: Andre Norton kötetei