Szép Húsvétot!
 
Minden olvasómnak áldott, szép, boldog és könyvekkel teli
húsvéti ünnepeket kívánok
szeretettel:
Katherine
Ekultúra - Peter Hessler: Kína országútjain
Kína, a sárkányok mitologikus hazája: a holdújévé, a Nagy Falé, a porceláné, a kungfué és a konfucianizmusé. Meg a woké, az üvegtésztáé, a százéves tojásé... Rengeteg különlegességet, szokás tudni az országról. De vajon milyen a maga földhözragadt és modern valóságában az egykori Mennyei Birodalom, a mai kommunista Kína? Peter Hessler Kína országútjain című könyve ezekbe a mindennapokba, a Kínai Népköztársaság valóságába vezet be. Könnyed, érdekes és tanulságos úti beszámolója annak bemutatása, hogyan, milyen kalandokon keresztül valósította meg nagy tervét: hogyan járta be a kétezres években keresztül-kasul a mai Kínát, eljutva olyan helyekre is, ahová nem lett volna szabad, megismerve embereket, helyeket – csupa olyasmit, ami az útikönyvekben nem szerepel, pedig éppen ez a valóságos Kína.

A fiatal amerikai író és National Magazine-díjas újságíró 1996-ban jutott el először Kínába a Békehadtesttel, s éveken keresztül figyelte lelkesen és minden részletre kiterjedően az ottani életet. Fulingi napjairól 2001-ben adta ki a nálunk Két év Kínában címmel szintén a Park Könyvkiadó által megjelentetett kötetet, amely elnyerte Az év legjobb ismeretterjesztő könyve címet. 2001-ben indult el a jogosítvány megszerzése után első útjára, amely a Nagy Fal vonalát követve szelte át Kína elfelejtett tájait. Ezt az utat számos további követte, miközben Hessler a The New Yorkert tudósította kínai napjairól. A sok-sok utazás hordalékából született meg a Kína országútjain.


A könyv nagy erőssége az egyszerű, mégis szemléletes stílus, a könnyed adatgazdagság és a kellemes humor. Utóbbira jó példa az első nagy részből, A fal című fejezetből, hogy megtudhatjuk, a kínai autósiskolákban az oktató tekintélyének megőrzése gyakorlatilag felülírhat bármely közlekedési szabályt, s hogy a kínai autósok imádnak dudálni. Mivel Kínában magánembernek sokáig nem lehetett autója, s „hirtelen következett be az átmenet, ezért az autósok számos közlekedési mintát a gyalogosoktól vettek át – úgy vezetnek, ahogy járnak. (…) Az autó testbeszédére hagyatkoznak: feltételezik, hogy ha bal felé húznak, a mögöttük jövő meg fogja érteni kanyarodási szándékukat. (…) Sávnak használják a járdát, és ellenkező irányból hajtanak be a körforgalomba, ha úgy gyorsabbnak látszik a továbbhaladás. (…) Az ablaktörlőről úgy tartják, csak elvonja a sofőr figyelmét.” – elemzi megértéssel Hessler a kínai vezetők szokásait. Aki azonban az ironikus idézetből úgy érzi, hogy az író megveti ezeket a vezetőket, téved. Hiszen már ebben a szórakoztató fejezetben is felejthetetlen alakokkal találkozhatunk: Öreg Csennel, a ninglui hat osztályt végzett amatőr történésszel, aki 1992 óta gyűjti rizspapír-füzetébe az adatokat a Nagy Fal építéséről, Vang Kuoan gazdával, aki még emlékszik rá, milyen volt a fal az ő falujuk közelében a kulturális forradalom pusztításai előtt, a fiatal stopposnővel, aki örömmel üdvözli az amerikai vezetőt, mert „A gyárunk oda is exportál pulóvert!” Máris teljes képet kapunk a fennálló rendszerbe betagozódva, főképpen a családi emlékeken keresztül, de a múlt hagyományait igenis őrző kínai vidékről, egy olyan világról, ahol képesek a párt jelmondatait ráfesteni a Nagy Fal oldalára, s ahol a múzeumban más szerepel angolul kiírva, mint kínaiul, ám ez az emberek józan mentalitásán nem sokat változtat.


A második fejezet szinte önállóan olvasható elbeszélésként egy kis kínai faluval, Szancsával és lakóival ismertet meg: egy család, Vej Ce-csi famíliájának mindennapjaiba tekinthetünk be. Az ő rokonszenves személyén keresztül láthatjuk, milyen egy középkorú átlagpolgár élete Kínában, az ő fia lesz halálos beteg, s csak Hessler, mint külföldi, képes győzedelmeskedni érdekében a ráérős, ellátáshiánnyal küszködő és megbízhatatlan vidéki orvosi ellátáson, az ő első osztályos élményein keresztül ismerhetjük meg a tanulás- és tekintélyközpontú iskolát, ahol nagy lelkesedéssel egyszerre használják az Általános iskolások olimpiai olvasókönyvét és a külföldi szerzőségű Környezeti és fenntartható fejlődés tankönyvet, s számítógép nélkül tanulnak a Front Page-ről és a Google-ről. Kiderül azonban az is, mi minden múlik egy tanítónő őszinte figyelmén és kedvességén. Végül a harmadik fejezet Dél-Csöcsiang ipari üzemeinek, így többek közt egy melltartókarika-gyárnak a dolgozói közé vezet el: látjuk, hogyan terveznek meg egy gyárat (a kivitelezők legfőbb segédeszköze az öngyújtó), hogyan adnak fel álláshirdetést („Férfi, jó egészségben, nem fél keserűséget nyelni.” „Pénztárosnőt felveszünk szupermarketbe. 1 m 58 vagy magasabb.”) és milyen a tisztességes korrupció.


A könyv titka, hogy nem tesz többet, mint egymás után fűzi az író kínai autós utazásainak legérdekesebb pillanatait. Így sokkal többet tud elmondani, mint bármely útikönyv, nagyvárosokról készült fotóalbum vagy monográfia. A sok mozaikkockából egy idegen, mégis ismerős, modern, mégis elmaradott ország átfogó képe rajzolódik ki: a vidéki Kína, a falu, a kis iparváros olyannak mutatkozik, amilyennek még sosem láthattuk.

A cikk az Ekultúrán: Peter Hessler: Kína országútjain
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én 
Az idézetek Lukács Laura fordításai. A könyvet a Park kiadó adta ki.
A képek itt, itt és itt voltak.
Ekultúra - Anne O’Brien: A szűz özvegy
A szűz özvegy vérbeli történelmi regény. Háttere: Anglia a 15. században. Miközben javában dúl a véres százéves háború az angolok és a franciák között, az egyik legnagyobb angol uralkodó, V. Henrik halála után hazájában is elszabadul a pokol: kitör a Rózsák Háborúja.

Az Angol Királyságot megosztja a trónra törő York- és Lancester-párti nagyurak versengése. York hercegének legidősebb fia letaszítja a trónról a kijelölt örököst, VI. Henriket, majd IV. Edward néven királlyá koronáztatja magát. Henrik azonban, pontosabban felesége, a hatalomvágyó idegen hercegnő, Anjou Margit, nem adja fel a küzdelmet. A királyné bármit megtenne, hogy ismét férje, majd annak meggyilkolása után a fia, Lancesteri Edward, Wales hercege léphessen a trónra. Ám IV. Edwardhoz, a York-uralkodóhoz saját családja sem hűséges: öccse, George, Clarence hercege legszívesebben a saját pecsenyéjét sütögeti, anyjának családja, a Neville-ház szintén ellene tör. Azt pedig, hogy fiatalabb öccse, Richard, Gloucester hercege ki mellé áll majd, még senki sem tudja eldönteni. Richardra különben is oda kell figyelni: hisz ő az, akit a világ később III. Richardként ismert meg, s aki Shakespeare királydrámájában púpos és sötét lelkű cinikusként be is jelenti: „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek.”


Shakespeare remekműveivel évszázadokra meghatározta, hogyan emlékezzünk Richardra, a gonosz lélekre, Margitra, a kétségbeesett anyára, Clarence hercegére, aki egy almáshordóba fullasztva ért csúfos véget, s Lady Annára, Lancesteri Edward nemes özvegyére, akit az erőszakos és kéjsóvár III. Richard nem átallott Anna apósának, VI. Henriknek a temetésén feleségül kérni, ráadásul úgy kényszerítette magához, hogy az asszony még gyászt viselt nemrég meghalt első férjéért, akit maga Richard gyilkolt meg... Anne O’Brient azonban ennek az unásig ismert, vérfagyasztó történetnek a fonákja érdekli.

A szűz özvegy annak a bizonyítása, hogy mindig létezik másik oldal, másik igazság, másik nézőpont. A regényé ráadásul tipikusan női: hiszen a főszereplő és címszereplő nő, Anne Neville, az előbb említett Lady Anna. Ám az, ahogyan élete a regényben újra és újra összekapcsolódik Richard hercegével, nem tragikus, s nemcsak sorsszerű, de boldog és izgalmas is. A fordulatos történelmi regény egy olyan történelemrekonstrukciót mutat be, amely leszámol a velejéig gonosz Richard képével. Megdöbbentő részletességgel ábrázolja azonban azt, hogy a Lancester- és York-családok többi, hagyományosan inkább nemes lelkűnek és igaznak ismert tagjában milyen gátlástalan hatalomvágy élt: hogyan kockáztatta Richard Neville, Warwick grófja családja vagyonát, biztonságát, családtagjai életét azért, hogy ő maga, „a királycsináló” gyarapítsa hatalmát, hogyan kényszerítette „jó”, politikai házasságokba lányait, s milyen következményekkel járt ez az életükre. Örökséghajhászás, politikai fondorlatok, merényletek és csaták közepette Anne Neville csak élni szeretne, s független nőként maga dönteni a sorsáról, ám sokszor még ezt is nehéz elérnie. Csak Richard hercegben reménykedhet, aki ugyan különös, különc és kiismerhetetlen, de bátor, következetes és szembe mer szállni a családjával az igazságért…

Aki szereti a jó történelmi regényeket, biztosan nem fog unatkozni A szűz özvegyen. A könyv részleteiben hiteles, s a história eseményei közötti eligazodást még egy térkép és egy családfa is segíti. Ám az emberek jellemének ábrázolása, az érzelmekkel teli cselekmény azoknak is tetszhet, akik inkább a történelmi romantika műfaja felől közelítenek a Magyarországon még ismeretlen írónő könyvéhez. Igaz, erotikus jelenet nem szerepel a regényben, de Anne hányattatásai egy házasságban, amelyet anyósa akaratából nem hálhatnak el a férjével, majd küzdelmei rokonai ellen, hogy ne fosszák meg örökségétől, sok romantikus fordulatot rejtenek. A magam részéről csak egy olyan zárófejezetet hiányoltam, amely eligazított volna afelől, mi történt a szereplőkkel 1472, a regény befejezése után. Ám talán nem is baj, hogy elolvashatunk egy olyan könyvet III. Richardról, amely nem a bosworth-i csatamezőn ér véget sárban és vérben.

A régészek nemrégen felfedezték és azonosították Richard király holttestét az egykori csata helyszínén. Anne O’Brien regénye segít újra felfedezni a történetét is.

A cikk az Ekultúrán: Anne O’Brien: A szűz özvegy
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
A könyvet a Lazi kiadó adta ki és Béresi Csilla fordította.
A képek Anne-t és III. Richárdot ábrázolják és többé-kevésbé hitelesek, egykorúak, kivéve a Cardiff Castle üvegablakát.
Louis L'Amour vadnyugati regényei magyarul
Louis L'Amour, a különös nevű amerikai szerző a modern westerntörténetek nagy klasszikusa.
Eredeti nevén Louis Dearborn LaMoore (1908-88) nyolcvan évet élt, vadnyugati író-pályáját azonban viszonylag későn, az 1950-es években kezdte. Mégis hihetetlenül termékeny szerző volt: életében 89 regénye és 14 elbeszéléskötete, bennük több mint kétszáz novellája látott napvilágot.
Magyarul először a Kuczka Péter szerkesztette Vadnyugati történetek című antológiában adták ki regényét, majd a rendszerváltás időszakában öt kötete jelent meg. Kedvenc western-íróm, s nagyon sajnálom, hogy azóta egy kiadó sem érdeklődött az életműve iránt.
Művei több képzelt család történetét is feldolgozták, a sorozatok kötetei azonban csak lazán függnek össze. Magyarul ezek közül egyedül csak a Sackett-családot szerepeltető Galloway jelent meg, de ez is önmagában megálló történet. A nálunk kiadottak közül a Párbaj a legkorábbi írása, amely mindössze a negyedik regénye volt (és második története, amelyben szerepelt Hopalong Cassidy).
Én az Aranyásókat szeretem a legjobban.

The Trail to Seven Pines, 1951, Párbaj, Debrecen, LAP-ICS, 1994
The Silver Canyon, 1956, Az ezüst kanyon, Bp., Fabula, 1988
The Key-Lock Man, 1965, Két szekér arany, Bp., Fabula, 1988
The Empty Land, 1969 - Aranyásók, Vadnyugati történetek, szerk. Kuczka Péter, Bp., Kozmosz Könyvek, 1985
Galloway, 1970, A Sackett család - Galloway, Kolonel Western, Bp., Kolonel, 1989
Milo Talon, 1981, Milo Talon lóra kap, Bp., Fabula, 1988
Old Shatterhand ökle - Megsemmisítő átdolgozások 2.
Az alábbiakban folytatódik az öntörvényű ifjúsági regény-átdolgozásokról írott összefoglaló. Ezúttal már Karl Mayról is szó esik. Mégpedig hosszan. Emellett az is kiderül, miért nem ismerjük az igazi Karl Mayt, s miért érdemes, sőt, szinte kötelező megismerkedni a Duna International új, zöld May-sorozatával.

Az írás első része itt olvasható: Old Shatterhand ökle - Megsemmisítő átdolgozások 1.

III.
Tehát: Robert Louis Stevenson A kincses sziget révén (melynek Devecseri Gábor és Majtényi Zoltán - ifjúsági - változatai mellett Gy. Horváth László tollából egy pontos és teljes magyar fordítása is van) mindig is megmarad nagy írónak, bármennyit is elvesz művei szépségéből egy Szinnai-"fordítás". Mi van azonban az olyan szerzőkkel, akik nagyon jók, de nem kiválóak? (Ha a posztmodern irodalomelméleten is túl még szabad egyáltalán minősíteni valakit.)

Egészen konkrétan: mi van újra felfedezett kedvencemmel, Karl Mayjal?

Leszögezném, hogy Karl May nem a gyerekeknek írt. Pontosabban, az ifjúságnak írta - ki hinné - Az olajkirályt, Az Ezüst-tó kincsét vagy épp A Medveölő fiát. Felnőtteknek szánta azonban a Winnetout, az Old Surehandet vagy épp a Karácsonyt. Megjegyzendő: jutalmat kap, aki a terjedelmen kívül komoly különbséget talál a két könyvcsokor között... Talán az ifjúságnak szánt művekben kevesebb az elmélkedő rész, de a történet etikája, a szereplők, fordulatok színazonosak. Ami pedig az ifjúságnak írást illeti, elgondolkodtató Jules Verne munkásságának párhuzama. Verne mint író nagyon erősen emlékeztet Mayra, hiszen benne is megvolt a buzgalom, hogy erkölcsnemesítő és hasznos tudásanyagot tartalmazó könyveket írjon, ám szerencsére nála is klasszikus, romantikus regényírói tehetség, humor és egyedi hang társult mindehhez, így jó, időnként remek regényeket hozva létre. Verne első sikerei a Les Voyages Extraordinaires vagyis Különleges utazások ifjúsági sorozatához kapcsolódtak, így aztán ottragadt. Ám a kiadója által lelkesen gondozott, "végtelenített" szériában teljesen eltérő zsánerű történeteket publikált, olyat, ami már szinte egy gyereknek is egyszerű történet, s olyasmit, amit nem adnék tízéves kezdő olvasó kezébe (előbbire példa a gyerekhősökkel teli, kedélyes és didaktikus Kalózokkal az Antillákra, utóbbira a vészterhes és vérgőzös, korhatáros tragédia, a Véres dráma Livóniában, melyeket mindössze egy év választ el). Azt hiszem tehát, hogy May Jugenderzählungen alcímmel megjelentetett könyveit is inkább csak az teszi ifjúsági olvasmánnyá, hogy a nagy regények leágazásai, kísérőkötetei, s azoknál rövidebbek.

Mindenesetre, ha Mayt felnőttírónak tekintjük, nem kellene rövidíteni, tiszteletben kellene tartani. Ha pedig mégis hiszünk egyes regényei alcímének, akkor a Winnetout talán igen, de Az Ezüst-tó kincsét semmiképpen sem kellene átdolgozni, hiszen már eleve ifjúsági elbeszélés... Vajon miért készített Szinnai Tivadar mégis szinte minden fontosabb May-műből eleve rövidített átírást? A válasz: egyértelmű: mert szerinte így jobbak lettek a könyvek... Korábban arról írtam, a fordító nem helyezheti magát a szerző fölé. Főleg nem szépirodalmi mű esetén. Véleményem nagyon egybehangzik azzal, amit Révbíró Tamás mond: "Pályám kezdete óta abban hiszek, hogy az a helyes, ha a fordító a szerző szolgálatába állítja kreativitását. Hogy ez kinek mennyire sikerül, az már tehetség és felkészültség kérdése." Nem kétséges, hogy Szinnai kiváló irodalmár volt. De úgy tűnik, hogy bármely szerző szolgálatába állítani a tehetségét már elképzelhetetlen volt számára. Egyszerre volt az adott író kritikusa és helyesbítője, aki e szerepében úgy gondolta, azt is tudja, mit és hogyan kellett volna másképpen megírnia a szerzőnek. May pedig különösen kis becsben állt előtte, sok javítanivalót talált tehát a műveiben.

Sokat elárul a fordítói hozzáállásról a Winnetouhoz írt utószava. Ez többszörösen meg- és elítéli az írót, igen ügyesen hangsúlyozva életének egyes tényeit és teljesen figyelmen kívül hagyva másokat. Hinnünk kell, hogy ez volt Szinnai véleménye Mayról, akinek ifjúkori csalási és sikkasztási ügyeit csakis nyomorával próbálta magyarázni, értetlenül állt kereszténysége és jó útra térése előtt (habár a kettő egészen jól magyarázza egymást), s - talán érthető módon, a második világháborút átélt nemzedék szemével, a gyanakvónál is óvatosabban nézve mindent, amire a nácik árnyéka ráesett - hosszan, s mai szemmel abszolút feleslegesen bizonygatta, hogy May nem hirdetett semmiféle fajelméletet. (1)

Más is szerepel azonban ebben az utószóban, amely még jobban megmagyarázza a különös átírások születését. Alapállítása, hogy May "regényeinek példátlan sikerére ma sincs magyarázat", hiszen "írói gyengéi" számosak. Szinnai szemében csak az menti őt, hogy benne "újraéledt a népi mesélők gátlástalan, széles elbeszélőkedve". (Jaj!) "(A)ki felnőtt fejjel olvassa ezeket a regényeket, igazat ad May kritikusainak és támadóinak. De hát ugyan ki olvassa Karl Mayt felnőtt fejjel?" - teszi fel a kérdést a fordító. Ebből már biztos, hogy ő nem - pontosabban számára ez csak munka, melyben felnőttként, író kollégaként megmosolyogja és kijavítja majd Mayt. "Hiszen ő az ifjúság írója, és csakis az ifjúságé. Az ifjúság agyával gondolkodik, az ifjúság szemével lát, úgy álmodozik, kélyeleg és mesél, ahogy az ifjúság tenné. Nem akar, nem is képes másképpen. Statisztika készült róla, hogy a kezdeti általános érdeklődés vihara hogy csitult el lassanként; hogy Winnetou (...) kalandjai hogyan süllyedtek évről évre egyre alacsonyabb korosztályok felé, mígnem rátaláltak hűséges, lelkes kiskamasz olvasóikra." (A két kiemelés tőlem.)

A statisztika szép dolog. Már csak azért is, mert az NDK-ban - pedig mi mást másoltunk volna lelkesen, ha nem a szocialista kultúrpolitikát - 1982-ig Karl Maynak egyetlen művét sem lehetett kiadni. Így itt olvasói statisztikák sem születhettek. Ezzel szemben nyugaton a May-mánia 1962 és 1968 között (tehát épp akkor, amikor az első magyar Szinnai-fordítások születtek, pl. Az Ezüst-tó kincse 1964-ben) kitermelt tizenhat koprodukciós filmet, 1952-től napjainkig minden évben megrendezik a Karl May Festivalt Bad Segebergben és még sorolni lehetne a felnőtt May-kultusz akkori jeleit. (2) Nagyon hamis tehát az a beállítás, hogy a May-könyvek addig tartanak, amíg tollal a hajunkban és tomahawkkal a kezünkben rohangálunk az óvoda udvarán, azután már csak szánakozni érdemes rajtuk. Mindez azonban szépen magyarázta, miért is kell átírni a regényeket: "anélkül, hogy az eredeti Winnetou-regény varázsát megtörtük volna, kurtítottunk, és összevontunk benne, ahol kellett. Jogunk volt hozzá, hiszen May soha nem jelent meg Magyarországon másképpen, mint rövidítve. Akárcsak Az Ezüst-tó kincsének legutóbbi magyar kiadásában, itt is hozzáértő és óvatos kézzel gyomlálgattuk ki mindazt, ami kínos érzéseket kelthet, vagy félreértésekre adhat alkalmat. Eltűntek a német felsőbbrendűség esetlen hangoztatásai, a túlzóan vallásos eszmefuttatások, a terjengős párbeszédek, és megmaradt a hamisítatlan mayi romantika: a szép vadászatok, az izgalmas vágták, a nagy indián csatározások, a hegyen-völgyön való üldözések romantikája."

Azt sok helyen leírták már, hogy a May-könyvekből a kereszténységre utaló minden jel szépen kilúgozódott. Erről nem is beszélnék, mert nem érdemes: az antiklerikalizmus politika. Van azonban itt irodalmi kérdés is: mert mit értett vajon "a hamisítatlan mayi romantikából" az, aki így érvelt: "E regények világa igen egyszerű. Jó és rossz harca folyik benne, és semmi kétség, hogy melyik győz (...), írói gyengeségre vall ez az egyszerű regénybeli világ is, mégse feledhetjük, hogy Karl May mindig a jónak a pártjára áll." Aki nem tudja, hogy a romantika - még a másodvonalbeli, megkésett is - mindig fekete-fehér jellemekkel, nagyon gonoszakkal és nagyon jókkal dolgozik, vajon mi alapján gondozza hozzáértőként egy romantikus író szövegét? Honnan tudja, hol kell kurtítani és összevonni? Honnan veszi a jogot a döntéshez, hogy egy párbeszédre azt mondja, terjengős? Ráadásul a Winnetou esetében még az sem igaz, hogy csak rövidítve adták volna ki: mind Szekrényi Lajos 1904-es, mind Kosáryné Réz Lola 1927-es regényváltozata teljes szövegűnek tekinthető, csak mára már nagyon elavult a nyelvezete. A szövegben furcsamód egyfajta mentegetőzés érezhető, mintha a teljesen értelmetlen, csakazértis történő összevonást, gyomlálgatást és eltüntetést meg kellene valahogy magyarázni.

IV.
De nem lehet.

Pedig még arra is hivatkozik Szinnai, hogy a német kiadások is átszerkesztik, átírják a May-műveket, sőt, az író maga is átírta saját könyveit. Csak arról feledkezik el, hogy az, amikor az író egyes elbeszéléseit beleszerkesztette a regényeibe, logikus módon az életében történt. Ám az 1913-as (posztumusz) összkiadás megszületése óta még a kötetsorrendet is annyira tiszteletben tartják, hogy a kötetszámok minden hivatkozásban ott vannak a May-címek után. Egyes szóalakokon, apró részleteken változtattak csak.

Tavaly indult meg Magyarországon a Duna International Kiadó May-sorozata, amely célul tűzte ki, hogy csakis teljes szövegű, hiteles fordításokat közöljön. Az első igazi meglepetés György Gábor Winnetouja volt, amelynek egyelőre az első kötete jelent meg. Ám már ez alapján is megítélhető, mit tett Szinnai a Winnetouval. S az is jól látható, hogy a kedves, zöld külsejű sorozatot érdemes beszerezni, mert nagyon jó.

A Winnetou németül három kötetben jelent meg annak idején, 1893-ban. Terjedelmi okok miatt a Duna International kiadásában ez négy könyvet tesz majd ki. (3) Adott tehát egy trilógia, melynek kötetei hat, hét, illetve nyolc fejezetből állnak, és van bevezetőjük és utószavuk. Ezzel összehasonlítva a Szinnai-változat, amit egy könyvben, Winnetouként vagy négy könyvben (Old Shatterhand, Old Death, Old Firehand, Winnetou) volt szokás kiadni, összesen 19 fejezetet számlál és nincs sem elő-, sem utószava. Ebből már sejthető, hogy nem közönséges, egyszerű átdolgozás történt.

A valódi regényben György Gábor lírai hangú előszó-fordítása azonnal megkedvelteti a mai szemmel talán kissé naiv, de rendkívül humanista bevezető íróját, Mayt. "(A) vörösbőrűek nemzete halálán van! (...) Maga tehet korai elmúlásáról? Megérdemelte? Ha igaz, hogy mindennek, ami él, joga van élni, (...) joguk van a létezésre a vörösbőrűeknek is, mégpedig a fehérekénél nem kisebb joguk!" (Duna International, Bp., 2013) Ezután pedig izgalmas kalandozás következik az Egy zöldfülű című fejezetben a Vadnyugat szavai és kifejezései, amilyen a greenhorn, közé. A csevegő mese észrevétlenül megy át annak elbeszélésébe, miképp került Old Shatterhand a Vadnyugatra, a földmérők közé, hogyan tett szert a Henry-karabélyra és lovára. Mr. Henry, a karabély eredeti tulajdonosa igazi különc, nagyon eredeti figura - legalább is az eredeti regényben.

Arról, hogy a német kiadás 11 oldalából hogyan lesz 2 Szinnainál, nem érdemes írni. Arról sem, hogy bár a fejezet címe nála is A zöldfülű, kihagyta az egész, hangulatkeltő bevezetést a szó magyarázatával (és természetesen az indiánok védelmében írt előszót is), így aztán elég érdekes, hogy folyton zöldfülűnek szólítják a főszereplőjét (indokolatlanul is, de nincs min nevetni, ha kimarad a vicc előkészítése). Az azonban már megdöbbentő, hogy nála egyfajta "gulliveres"-"robinsonos", hideg emlékirat-bevezetéssel indul a kötet: "Nem akarom részletesen elmesélni, mi késztetett arra, hogy szász hazámat fiatalon elhagyjam, és 18..-ban Amerikába menjek szerencsét próbálni. A szülői ház nyomasztó szegénysége, az akkori politikai viszonyok - mindez érthetővé teszi, hogy nem volt kedvem otthon maradni, de mi tagadás, része volt benne a fiatalos kalandvágynak is. Elég az hozzá, hogy még húszéves sem voltam, amikor nagy reményekkel, de üres zsebbel megérkeztem New Yorkba, s onnan a Mississippi partjára, Saint Louisba. Itt végre sikerült munkát kapnom egy kedves családnál, mely felfogadott nevelőnek és házitanítónak. Kenyerem egyelőre biztosítva volt, sőt fizetésemből arra is futotta, hogy kiruházkodjam."

Karl May teljesen más hangon indította a fejezetet és a vonatkozó passzusban is egészen mást írt:
"Hogy végül is az igazi iskola maga az élet, és hogy ezen a főiskolán a tanulónak naponta, sőt óránként vizsgáznia kell a Gondviselés előtt, arra az én ifjonti eszem akkoriban gondolni sem akart. Visszás otthoni viszonyok, továbbá - hogy úgy mondjam - a velem született tettvágy hajszolt keresztül az óceánon az Egyesült Államokba, ahol akkoriban egy igyekvő fiatalember előmeneteléhez sokkal kedvezőbb feltételek voltak, mint manapság. A keleti államokban  éppenséggel megfelelő hajlékra találhattam volna, de a szívem nyugatra húzott. Hol ezzel, hol azzal foglalkozva rövid ideig megkerestem annyit, hogy külsőleg rendesen felszerelve, bensőleg jókedvvel eltelve eljuthattam St. Louisba. Ott aztán a szerencsém elvezérelt egy német családhoz, ahol is házitanítóként időlegesen hajlékra leltem." (György Gábor fordítása, i.m. 13. o.)

Úgy vélem, ennyi összehasonlítás már elég lehet ahhoz, hogy kezünkbe vegyük a valódi Winnetout. Mert ebből világosan látszik, hogy bármit is írtak le a regényről az elmúlt majdnem hatvan évben, annak nagy részét egyszerűen nem May művéről gondolták, hanem "Szinnaiéról".

Szinnai szövege kemény, lényegre törő, objektív. May valódi szövege költői, patetikus, szubjektív. Szinnai Shatterhandje a nyomor elől, a politikai viszonyok miatt, és mellesleg kalandvágyból indul útnak. May főszereplője csak visszás viszonyokra utal (és a Karácsonyból pontosan tudhatjuk, hogy nem politikai eseményekre céloz), s fő mozgatója a tettvágy, az előmenetelre való vágyakozás, s a szíve, amely a Vadnyugat felé húzza. Nem ugyanaz. Ha kötözködnék, azt mondanám, már az sem mindegy, hogy ifjonti kalandvágyunk, vagy velünk született, tehát bennünket életünkön végigkísérő tettvágyunk mozgat-e! Ám további eltérések tapasztalhatók: Szinnai hőse egy kis pénzt keres a házitanítóskodással, s ebből már felruházkodhat és átmenetileg jó él. May hőse mindenféle munkával már anyagi biztonságot teremtett magának, mire a tanári állást megkapta. A német család számára azért fontos munkaadó, mert hazájához kapcsolja idegenben. May hősét a szerencse vezeti (és a Gondviselés), Szinnaié kiszolgáltatott, "végre sikerül" munkát kapnia... Nem érdemes folytatni. Ennyiből is látszik, hogy amit Szinnai írt, az nem átdolgozás, hanem egy másik regény, amely nyomokban, eseményekben esetleg emlékeztet May művére. De ha a főhős minden érzelme, érzése, gondolata, indítéka más, sőt, egyes részekben a tettei közül is derekas mennyiségű kimarad, akkor az egy másik történet. Kicsinyesebb, kiegyensúlyozatlanabb, de nem a valódi. Csak azt nem tudom, akkor minek olvasnám el? Hiszen engem Karl May regénye érdekel!

Még két részletet szeretnék megmutatni. Lehet ugyanis, hogy van olyan, aki még mindig azt mondja: May terjengős, valóban, hosszú, valóban, dolgozzuk át! De vajon ezt mivel magyarázná?

Mr. Henry és Old Shatterhand beszélgetnek. Henry kételkedik Shatterhand erejében, mire az felemeli a kis embert a nadrágszíjánál fogva...
Szinnai:" bocsánatot kértem tőle az elhamarkodott tréfáért. - Nem tesz semmit - mondta. - Látom, éppen olyan bivalyereje van, mint az én Charlie-mnak volt. - Nem akartam tőle megkérdezni, kiről beszél, csak csendesen megjegyeztem: - Az én nevem is Charlie. - Persze, persze - mondta. - És a szeme is olyan acélkék... No de hagyjuk ezt! Térjünk vissza a puskára."
Karl May György Gábor fordításában (17. o.): "- Thunder-storm! - kiáltotta. - Nyomban engedjen el! Maga még jóval erősebb, mint az én Billem. - Bill? Kicsoda az? - A fiam volt... de hagyjuk ezt! Halott már ugyanúgy, mint a többiek. Megígérte nekem, hogy rendes fickó lesz belőle, de mialatt odavoltam, kioltották az életét. A maga alkata hasonlít az övére, a szemeik szinte ugyanolyanok, és a száj vonala is; hát én magát ezért... no, de ez már nem tartozik magára! - Arcát elborította a mély gyász..."

Bocsánatkérés nincs. Az öreg azonban élete tragédiáját mondja el Shatterhandnek, amely megmagyarázza a korábbi gondoskodását, és későbbi tetteit is, azt, hogy miért veszi védelmébe a zöldfülűt, miért adja neki végül saját találmányát, a híres Henry-karabélyt. Szinnainak persze azzal, hogy nála az öreg visszatér a puskára, sikerült két oldalnyi érzelmes beszélgetést megspórolnia. De vajon miért? Hogy aztán kritikájában leírhassa, hogy May szereplői érzelemtelen, rosszul ábrázolt lények? Vagy hogy "May" párbeszédei értelmetlenek, sehová sem vezetők, felesleges elemeket tartalmazók? Amire pedig semmi magyarázat nincs, az a Bill-Charlie névcsere. Shatterhand, aki - elméletileg - azonos az íróval, természetesen Karl, Charlie. De minek ilyen inadekvát módon, kényszeresen "bemutatni"? Ezért egy egész jelenetet gyökeresen átírni, Shatterhand és Henry kapcsolatát teljesen más érzelmi síkra helyezni? És ha már mindenképp bele akarta venni a Charlie szót, vajon miért nem egyszerűen csak átnevezte Billt Szinnai? Végül is - bár nem May-szöveg - Charlie névvel is ugyanaz lehetne az öreg tragikus története.

Ez olyan átdolgozási pont, amire egyszerűen semmilyen magyarázatot nem adható. Azon kívül, hogy a fordítónak mindent szabad...

Végül a kedvenc részem: Shatterhand kiszabadítja Winnetout, s  levág a fejéről egy hajfürtöt. Később ezzel bizonyítja, hogy ő mentette meg.
Szinnai: "Pillantásom ekkor Winnetou hajára tévedt, mely vállát verdeste. Bal kezemmel megfogtam egy vékony fürtjét, és jobb kezemmel levágtam. Utána tüstént újra elnyúltam a fűben. Miért vágtam le azt a hajfürtöt? Hogy szükség esetén bizonyíték legyen a kezemben, mellyel igazolhatom, hogy én szabadítottam ki Winnetout."
György Gábor: "Közben a szememre hullott Winnetou csodálatos haja, amely a feje tetején sisakszerű tincsben terült szét, majd hosszan és súlyosan a hátát verdeste. Bal kezemmel megragadtam egy kis hajtincset, jobbal levágtam, majd ismét a földre ereszkedtem. Hogy ezt miért tettem? Hogy szükség esetén bizonyíték legyen a kezemben arra nézve, hogy én voltam a kiszabadítója." (211-212. o.)
Fél sort spórolt Szinnai: ám máris kimaradt a romantikus csodálatnak az a képe, amelytől Winnetou élővé, igazi emberré, ismerős szereplővé válik magasztos fabáb helyett. Vajon megér ennyit egy fél sor megtakarítása?

Összefoglalva: a Szinnai Tivadar "fordította" Karl May-kötetekre bizonyosan igaz, hogy ideje őket elfelejteni. Akinek olvasási problémái vannak, annak már Szinnai nyelve is nehéz. Aki viszont a valódi történeteket akarja olvasni, ahol azok a sorsfordító kérdések, amelyek Maynál, arról szólnak a beszélgetések, ami a német írót foglalkoztatta, és azok és úgy halnak meg a cselekmény során, akiket Karl May így ábrázolt - azoknak az új sorozat ajánlható.

És óvatosság a rövidítések terén. Nem a könyvek, a szerzői munka, hanem az átdolgozások gyenge minősége miatt. Persze lehet, hogy egyik, vagy másik gyerekkönyved úgy örök élmény, ahogyan megismerted, és azt mondod, mit neked átdolgozás. Ám olyan átírás, amely az eredetinél sótlanabb, ridegebb, sietősebb vagy az eredetitől eltérő etikai képet rajzoló történetet hoz létre, egyszerűen rossz. Nem érdemes arra, hogy általa véleményt alkoss a szerzőről. Hisz ő mást írt. És főképp - az ilyen átdolgozás nem érdemes az olvasásra sem.

(1) May nemhogy nem tekinti a fehéreket felsőbbrendűnek, inkább az elégnél túlzóbb mértékben ismételgeti, hogy a vörös bőrűek épp olyan nemes emberek (lehetnek), mint a fehérek, a bőrszín valójában nem jelent semmit, ehelyett a lélek, az önfeláldozás és a hit számít. (Ha valamiben tehát szemellenzős, akkor a keresztény hit alapvetőségének hangoztatásában, de ez egészen más téma.) Természetesen használja a vörös faj kifejezést, tekintve, hogy még csak 1890-ben vagyunk, csakhogy váltogatja és sokszor egy mondaton belül együtt használja a vörös/indián nemzet és vörös/indián nép szavakkal, így nehéz volna belekapaszkodni. Amit Szinnai ír, bizonyára igaz lehetett, csak érthetetlen: "a regényben olvasott indián csaták teméntelen halottja és a háború borzalmas öldökléseinek képe egybeolvadt az emberek emlékeiben, és indokoltnak tűnt a vád, hogy May a német fasizmus előfutára." (Csodálom, hogy a Roland-énekről nem derült ki ilyesmi... Abban is ölnek, mégpedig véresen és igazságtalanul.) Hitler tényleg rajongott Karl Mayért, máig sem értem, miért (talán ez volt az első jó könyv, amit olvasott?). De tartok tőle, ettől még May nem lesz nemzetiszocialista. Hacsak nem tekintjük Balzacot kommunistának: Sztálin ugyanis ifjúkorában nagyon szerette a regényeit...
(2) A keleti blokk pedig épp ennek ellenhatásaként, szintén ekkor, 1966-68-ban kapta meg a DEFA első indiánfilmjeit, Gojko Mitić főszereplésével, mintegy May-pótlékként.
(3) 1910-ben May lezárta Winnetou történetét a Winnetou örökségével, amely németül egy könyv, magyarul viszont kettő lesz majd.

Linkek Karl Mayjal kapcsolatban:
Karl May leghíresebb regényei magyarul
Az Unikornis Kiadó félbemaradt Karl May-életműsorozata
A harminckötetes Karl May indiánregény-sorozat a Duna International kiadónál
A német Karl May-filmek
Indiánfilmek Gojko Mitić főszereplésével
Ekultúra - Jósika Miklós: Abafi
A festészet élvezete nincsen a művek korához kötve: éppoly szívesen nézzük a legújabb installációkat, mint egy reneszánsz képet. Azoknak a könyveknek azonban, melyek már múzeumi korúak, sokkal nehezebb dolguk van. Vannak azonban klasszikusok, amelyek csak változnak, de nem öregszenek. Ilyen Jósika Miklós legmaradandóbb műve, az Abafi is. 

Amikor írója 1836-ban elkészült művével, az Abafi hihetetlenül modern regény volt. A magyar elbeszélő irodalom egyik első izgalmas és olvasható darabja, amely megkedveltette az olvasókkal a regényeket. Ráadásul új magyar műfajt teremtett: a hiteles alapokra épült romantikus történelmi regényét.

Szerzője, Jósika Miklós magyar báró volt, jogvégzett és a napóleoni háborúk idején egész Európát bekalandozó művelt ember, aki minden iránt érdeklődött, amit csak a fejlődő, Magyarországot Európához közelítő reformkor jelentett. Támogatta a haladó politikai eszméket, amilyen a jobbágyfelszabadítás gondolata volt. Újságíróként, akadémiai tagként és a Kisfaludy Társaság elnökeként részese volt a 19. század első fele irodalmi felvirágzásának. Üdvözölte az 1848-as forradalmat, s a szabadságharc idején tagja lett az országot sok szempontból vezető Honvédelmi Bizottmánynak, majd a legfőbb törvényszéknek. Hiába volt azonban sikeres író, nagy tehetség, 1849 után el kellett hagynia hazáját, s 1865-ben úgy halt meg külföldön, hogy reménye sem volt a hazatérésre. Ha még két évet él, a kiegyezés örömmámorában bizonyosan hazahívták volna. Így maradt a reformkor tanúja, egy elmúlt korszak írója, akinek műveit elhomályosította a „nagy mesélő”, Jókai Mór munkássága. Az Abafi mégis megmaradt olvasható, jó könyvének: talán, mert ez volt annak idején első igazi regénye, véletlen, tehetséges rátalálás egy olyan elbeszélői hangra, rövid fejezetekkel, szemléletes stílusban, fordulatos történettel, amely még ma is elbűvöli az olvasót.

Ahogy Jósika igazi erdélyi volt (Tordán született), úgy hősének is erdélyi embert választott. Kitalált főszereplője, Abafi Olivér a 16. század végének virágzó Erdélyi Fejedelemségében él, s csupa valóságos szereplővel találkozik: történetének kerete ugyanis Báthori Zsigmond, a hol nagyszerű, hol zsarnoki módon uralkodó erdélyi fejedelem országlása. A gazdag nemesifjú a regény kezdetekor még olyan életet él, amely csak a tehetség és nemesség elpazarlása. Ám egy meghatározó élmény hatására fogadalmat tesz, megváltozik: nemes, hálás, ideális lovaggá akar válni. Eközben ahová csak megy, nők csodálatával szembesül: egyszerre szeret bele a szép, álmodozó Gizella, a fiatal özvegy Margit, s a rabló lánya, a hűséges Izidóra is. Élete folyton találkozik a fejedelem feleségével, Mária Cristiernával is, akihez lovagias, plátói szerelem fűzi. Vajon kit választ végül? Sikerül-e felhívnia magára a fejedelem figyelmét valamely hősi tettel? S kié az elcserélt gyermek, akit pártfogol? Minderre fény derül, miközben titkok, párbajok, ütközetek és mulatságok, kivégzések és lovagi tornák, orgyilkos támadás és gyerekszabadítás, önfeláldozás és önzés, halál és szerelem jelenetei követik egymást.

Jósika nagy figyelmet fordított arra is, hogy hitelesen ábrázolja a kort minden különlegességével együtt. Olyan Erdély jelenik meg a lapokon, mely egyszerre volt egzotikus, keleties fejedelemség és európai mintára létrehozott keresztény ország, őrizte magyarságát és alakította ki sajátos erdélyiségét, idegen volt, mégis ismerős. Íme egy rövid részlet, hogyan készülődnek a lovagi bajvívásra, mely fényes győzelmet hoz majd Abafinak: „Két csapatra voltak a vívók felosztva, kék- és veresre (…). Mindnyájoknak derekát rövid, hófehér, gazdagon s ízléssel arannyal hímzett rövid török ujjas födé, eredeti sállal derekokhoz övezve; ezen felül hasonló fehér szövetből rövid, nyitott öltöny volt húzva, melynek vállain ujjak helyett szögletben végződő, aranybojttal ékesített szárnyai voltak. Az első csapatbelieknek szárait kék, a másiknak veres, bő nadrág födte; lábaikra sárga topánka szorult, sarkantyú nélkül, melyet a széles arab kengyelréz pótla ki; oldalaikon török, becses kövekkel terhelt, sarló alakú kardok függöttek. A keleti veres süveget fejeiken hímzett patyolat folyá turbán alakban körül, melyre tenyérnyi boglár, mellé hófehér kócsagtoll volt tűzve. Minekelőtte a játékhoz fognának, körüllovagolták a viadal terét kettenként, a legszebb s -nemesebb fajú paripákon, tigrisbőr nyeregtakarókkal; fejeiket s szügyeiket veres vagy kék, arannyal terhelt cafrangok, a csapatok színei szerint, lobogták körül.” Eltekintve néhány régies igeidő használatától tökéletesen érhető, szép szöveg segít elképzelni, szinte filmszerűen, hogyan is kezdődik a torna. Márpedig ez egy fontos rész, hiszen a nézők közt ott van Margit, Gizella és Cristierna is. Vajon kinek a színeit fogja védelmezni Abafi?

Az Abafi ugyan muzeális korú könyv, mégis megéri az olvasást. Még mindig képes elrepíteni egy sosemvolt magyar világba, érdekes kalandok és magasztos hősök közé, lebilincsel és elvarázsol. Ez pedig nem kis dolog egy százhetvenhét éves regénytől.

A cikk az Ekultúrán: Jósika Miklós: Abafi
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én

A képek közül az első az Abafinak egy olyan modern kiadása, amelyen az eredeti, első kiadás fedélrajza látható. A következő három rajz egy 17. századi erdélyi viseletgyűjteményből származik, fiatal nemest, fiatal nemeskisasszonyt és egy futárt ábrázol. Az utolsó festmény Mária Krisztierna fejedelemasszony egykorú képmása.
Old Shatterhand ökle - Megsemmisítő átdolgozások 1.
Az alábbiakban egy óriásbejegyzés következik az ifjúsági regényátdolgozásokról. Karl Mayt olvasok éppen, erről jutott eszembe mindaz, amit megfogalmaztam. Tudom, hogy hasznosabb volna mondandómat sok kis bejegyzésben közzétenni, de én utálom a sokrészes írásokat. Így hát itt az egész, mindössze két részben: tanulmánynak kevés, véleménynek sok... Jó olvasást annak, aki türelmet és kedvet érez végigfutni rajta, és vitázni vagy - talán egyet érteni!

I.
Biztosan vannak olyan pillanatok, amikor át kell dolgozni egy könyvet. Például, ha teljesen más közönséggel akarjuk megkedveltetni, mint amelyiknek eredetileg írták: felnőttkönyvből, netán filozófiai regényből szeretnénk például gyerekkönyvet alkotni. Azt hiszem, ilyenkor születhet klasszikus átdolgozás. Mint például Karinthy Frigyes Gulliverje, abból is főképp a Liliput-rész. Finom átirat, helyenként alig is változtat a szövegen, inkább humorral old: olyasvalaki átírása-fordítása, aki annyira benne élt a Swift-féle világban (és úgy fordította le végül a teljes művet), hogy hozzátehette az ötödik utat, az Utazás Faremidoba lapjain. Vagy ott van a Radnóti Miklós készítette Don Quijote-átirat: kifejezetten gyerekeknek. A híres történetek, a drámai pillanatok megmaradnak, eltűnik azonban a barokk regényszöveg különössége, a narráció sokrétűsége, a tripla elbeszélő és az emlékezés és példázatosság buktatói. Megmaradnak a klasszikus fordulatok, a legszebb szimbólumok, amelyeket már hatévesen érdemes ismerned: volt egyszer egy búsképű lovag... aki a szélmalommal harcolt.... aki legyőzte a tükrök lovagját... akit bölccsé tett a halál. Az eredmény az eredeti mű hangulata benne egy művészi gyerekkönyvben: felnőttként követheti az igazi.

De: az átdolgozó - véleményem szerint - nem keverheti össze magát a szerzővel. Kétlem, hogy ha Radnótit megkérdezik erről, úgy nyilatkozott volna, hogy most hozta létre az igazi művet, s amit készített, jobb, mint a Cervantes-féle eredeti. Ha már Karinthy: nos, ő írt valami effélét a saját Micimackó-fordításáról, bár ironikusan ("a magyar nyelven megjelent könyvet átolvasva éppen úgy, vagy még jobban röhögtem és élveztem, mint amikor angolul került a kezembe"), s nála el lehet azon töprengeni (lásd Kortárs-vita), vajon nem nyúlt-e bele túl erős kézzel a Micimackóba, beillesztve mondatokat, új utalásokat (pl. Kist vagy az Elefántot a Heffalump helyett). "Mentsége" azonban, hogy remek változatot hozott létre, s hogy a két világháború közötti bármiféle, művészi és nem művészi fordításirodalom annyiban szabadon kezelte a szerző szövegeit, hogy a nem értett mondatokat általános gyakorlatként egyszerűen kihagyták vagy mással pótolták, ha pedig egy utalás helyett találóbbat, hazaibbat illeszthettek be, gondolkodás nélkül megtették. (Elrettentő, végletes példa Gáspárné Dávid Margit budapesti Csöppikéje, akit Clara Nast Lottchenjéből és Hummelchenjéből sikerült összegyúrni, majd a felismerhetetlenségig átpofozni.) Tehát ha Karinthynál nincs meg minden mondat és van néhány olyan, ami nem szerepelt Milne-nél, a fordítás még viszonylag hűségesnek tekinthető. Már csak azért is, mert totális, őszinte lelkesedésből született: "Ugylátszik, megtaláltam azt az embert, aki velem együtt megértené Cini fiamat. (...) Együltömben végigolvastam Winnie-the-Pooht." - írta Karinthy a Pesti Naplóban, 1935-ben, ahol ezzel zárult a cikk: "Nem hiszek az olyan gyerekirodalomban, amit magam nem olvasnék gyönyörűséggel." Ilyen egy jó átdolgozás vagy egy jó fordítás. (1)

Aztán már ízlés kérdése, hogy nekünk melyik tetszik. Vajon a Rejtő Jenő-féle Az eltűnt miniatűrt szerezzük be, amely olyan, mintha Rejtő valami csoda folytán német környezetbe helyezte volna egy saját regényét, vagy Sárközy Elga fordítását, amely valóban Erich Kästner művének mulatságos, hangulatos átültetése magyarra? Én a magam részéről mindkettőt feltettem a polcra. A lényeg, hogy ami megszületik, mű legyen. Jó könyv.

II.
A továbbiakban azonban nem ilyesmiről lesz szó. Sajnos a magyar gyerekirodalomnak van egy olyan vonulata, amelyben az átdolgozók a legkevésbé sem szerették azt, amit átdolgoztak. (Érdekes kérdés, hogy akkor vajon miért csinálták, talán jobb híján...) És nem is tisztelték az átdolgozandó művet, sem a szerzőt, sem a szövegét. Senkit sem szeretnék megbántani, de ha erről a témáról gondolkodom, elsőként mindig Szinnai Tivadar (1894-1972) jut eszembe. (Másodikként Bartos Tibor, de róla már itt és itt írtam.) Szinnairól pedig James Fenimore Cooper, Karl May, Thomas Mayne Reid, Robert Louis Stevenson, Jack London, Francis Bret Harte, Mark Twain, s mintegy tévedésből, mert őt alig rövidítette, Kenneth Roberts. Ha végignézünk a névsoron, a fél amerikai romantika szorong itt, kiegészülve néhány avatott tollú történelmi íróval Európa más tájairól. Ami összeköti őket, hogy mindegyikük könyv(ei)ből Szinnai Tivadar készített átdolgozást, az 1960-as évek elejétől uralva ezt a korszakot és zsánert, a klasszikus "kalandirodalmat". Ennek eredményeképpen pedig ma szinte egyik szerzőt sem lehet rendesen, valóban megismerni magyarul.

Ha például szeretném elolvasni Cooper híres indiánregényeit, mind az ötöt, képtelen lennék fellelni egy normális, teljes változatot. Tudomásom szerint nincs is ilyen magyarul. Mindaz, amit Nagy indiánkönyv címen és darabjaiként árulnak és ajánlanak vagy Réz Ádám (Vadölő) és Szinnai Tivadar (a többi négy) rövidített átdolgozásai, vagy 1945 előtti, elképesztően elavult és szintúgy lerövidített ifjúsági változatok (pl. Honti Rezső) reprintjei. Csak Az utolsó mohikánnak van egy modern, tulajdonképpen teljes változata Majtényi Zoltán fordításában. Amiben nem az a baj, hogy 1945 előtt sosem adták ki teljes hosszában ezt az öt híres, romantikus indiánregényt, hiszen ez rengeteg híres-neves szépirodalmi művel így történt. A hatvanas években azonban már kilóra mérhetők azok a klasszikusok, melyeket akkor először, immár új kiadói elveknek engedelmeskedve, pontos fordítói munkával adtak a magyar olvasók kezébe Jane Austentől Walter Scottig. Ám Szinnaiban és munkatársaiban fel sem merült, hogy a gyerekeket - amennyiben Cooper gyerekkönyvszerző - ugyanúgy megilletné a precíz, alázatos fordítói munka, mint a felnőtteket. Azóta pedig mindig elfogadjuk, hogy a Szinnai-féle Cooper-változat az igazi. Holott az általa készített A fekete nyíl (Stevenson), A vörös kalóz (Cooper) vagy A fehér törzsfőnök (Mayne Reid) is csak töredéke az eredeti szövegnek, s átdolgozása nemcsak rövidítést jelent, hanem olyan jelentős átírást is, amely az eredeti műben nem szereplő értelmezést nyomorít bele a szövegbe.

A fekete nyíl például, egyik utolsó munkája (2) már az első oldalon elveszíti minden konkrét, történelmi, "stevensonos" vonatkozását. Így kezdődik a kötet angolul:
"On a certain afternoon, in the late springtime, the bell upon Tunstall Moat House was heard ringing at an unaccustomed hour. Far and near, in the forest and in the fields along the river, people began to desert their labours and hurry towards the sound; and in Tunstall hamlet a group of poor country-folk stood wondering at the summons. Tunstall hamlet at that period, in the reign of old King Henry VI., wore much the same appearance as it wears to-day. A score or so of houses, heavily framed with oak, stood scattered in a long green valley ascending from the river. At the foot, the road crossed a bridge, and mounting on the other side, disappeared into the fringes of the forest on its way to the Moat House, and further forth to Holywood Abbey. Half-way up the village, the church stood among yews. On every side the slopes were crowned and the view bounded by the green elms and greening oak-trees of the forest."

Mindez Szinnainál: "Melegen sütött a tavaszi nap, és bearanyozta Tunstall zsúpfedeles házait. Késő délután váratlan harangszó verte fel a falu csendjét. Az emberek még javában dolgoztak a szántóföldeken, amikor a szokatlan időben megkonduló harang hazaszólította őket. Most nem a templomban verték félre a harangot, hanem a lovagi kastély tornyában, s ennek a riadónak mindenki habozás nélkül engedelmeskedett. - Vajon mi történt? - kérdezték a templom előtt gyülekezve, s kíváncsian meresztették szemüket a kastély felé. Tunstall a hosszúkás völgy egyik oldalát foglalta el. Itt lapultak meg a gerendákból összerótt házikók, szétszórtan és rendetlenül. Széles országút vágta ketté a falut, elhaladt az egyszerű kis templom és a temető mellett, aztán lejtősen leereszkedett a völgy mélyébe, ahol a folyó márciusban megáradt vize hömpölygött. Két partját erős fahíd kötötte össze. - Mi történt? - kérdezték az emberek, és csökönyösen bámultak a túlsó part felé. Az út a hídon túl már felfelé tartott; előbb egy kis liget mellett haladt el, majd elérte a tunstalli kastélyt, amelyet Daniel Brackley lovag valóságos erőddé alakított át. Innen az út még jó néhány mérföldnyire, a hollywoodi apátság kőtömbökből épült templomához vezetett, aztán elveszett a sűrű erdő szilfái, tölgyei és örökzöld fenyői között. A falu, az erdő, az egész völgy Sir Daniel tulajdona volt. A gazdag és hatalmas földesúr nem érte be hűbéri birtokával. Telhetetlen kapzsiságában minden alkalmat és ürügyet megragadott, hogy parasztjait megbírságolja, és még jobban kiszipolyozza."

Hosszú az idézet, de akinek volt türelme átfutni, három dolgot fedezhetett fel az összes valódi (hely)név eltüntetésén kívül. Az első, hogy ha Karinthyt pontatlansággal vádolnánk, akkor ezt a Szinnai-féle laza szövegkövetést már nehéz fordításnak nevezni... Van benne falu, templom, kastély és völgy, de ott és úgy, ahogy a magyar szöveg szerzője elképzeli. Még véletlenül sem a Stevenson-féle sorrendben. A második eltérés, hogy az emberek a magyar változatban már beszélnek. Stevensonnál még egy egész bekezdésen keresztül nem szólalnak meg, aztán viszont pergő párbeszéd következik. Ezzel szemben - és ez a harmadik dolog - Szinnai még egy oldalon keresztül leír majd a beszélgetés helyett. Hogy miket? Olyasmit, amit ide is beillesztett, amikor közölte, Sir Daniel kiszipolyozza a parasztjait: társadalmi mondanivalót, saját értelmezést, még inkább, felesleges, didaktikus butaságot. Pl. egy kissé lejjebb megtudjuk, a papot "a nép jobban gyűlölte, mint Sir Danielt." Ez már csak azért is idétlen megoldás, mert három oldallal később (körülbelül) megmaradt Stevenson szövege: "újabb szereplő" jelenik meg "a színtéren", a - Szinnai által már korábban alaposan bemutatott - pap. Az író viszont még csak most kezdené jellemezni... (Azt már csak én teszem hozzá, mennyivel izgalmasabb lett volna a pap színeváltozását Dick, a főszereplő szemszögéből és fokozatosan végigkövetni, ahelyett, hogy már az előjátékban, játékrontóan és feleslegesen kimondatik, "Sir Daniel cinkostársa és engedelmes eszköze volt"... Hisz még azt sem derült ki, hogy Sir Daniel álszent, gonosz lélek... Persze az átdolgozó már tudta...)

Látható tehát, hogy ez a magyar változat nem eredményez jó könyvet, és nem tekinthető művészi erejű, különösen sikerült fordításnak sem, amelyet talán még az eredetinél is jobbnak érzünk. Épp ezért nagyon is megérdemelne egy normális, szöveghű fordítást. Ám ilyesmire kár várni. Úgy tűnik, nem is lesz soha: hisz sokkal kényelmesebb újra és újra és újra ugyanazt a rettenetes és pontatlan rövidítményt kiadni, hiszen az már készen áll...

Persze Stevenson A kincses szigettel mindig halhatatlan, nagy író marad a szemünkben. De mi van a "kisebb" szerzőkkel, akiknek csak egy átdolgozójuk akad, Szinnai Tivadar? Mi van például Karl Mayjal?

Az írás folytatása következik: Old Shatterhand ökle - Megsemmisítő átdolgozások 2.

(1) Abba most végképp ne menjünk bele, mennyire vette ki belőle a részét Karinthy Emília!
(2) Ezt a Delfin Könyvek sorozat számára írta át, és háromszor jelent meg a Móránál, kétszer pedig máshol, már sajnos úgy, hogy a kiadás csak fordítónak nevezte Szinnait, nem átdolgozónak, így ki sem derül a könyvből a rövidítettség ténye.
Ekultúra - Louis Lucien Rogger: A grenoble-i gyors
Új krimiszerzőt ismerhet meg a közönség a kiadó legfrissebb kötetében: Gomár Félix, az egykori kasszafúró csak fel akar szállni a grenoble-i gyorsra, ám hamarosan gyilkosság gyanúját kell elhárítania magáról. Az 1935-ös klasszikus detektívtörténet érdekessége, hogy magyar szerző tollából származik, ám hangulata hamisítatlanul párizsi.

Izzadó, szuszogó, pocakos emberke tör utat magának a forgalmas párizsi főpályaudvaron. Vadonatúj, rikító sárga, nehéz bőröndjét el nem engedné egy pillanatra sem. Kedélyesen rázza le a hordár cipelésre való ajánlkozását („– Hagyja, barátom! … Pehely, merő pehely.”), s megszállottan keresi a grenoble-i vonatot. Bár senki ki nem nézné belőle, még helyjegye is van. Vajon mit cipel és hová igyekszik valójában? Ő Gomar Félix, a visszavonult, tisztességtelenségben megöregedett, de most már jó útra tért egykori kasszafúró, a francia alvilág legkedélyesebb és legkedvesebb volt bűnözője – egyúttal az egyik legkülönösebb detektív a krimiirodalom történetében. Már csak azért is, mert kitalálója, Louis Lucien Rogger magyar szerző.

Aczél Lajos eredetileg Adler néven született 1886-ban. Íróként, újságíróként az Aczél László nevet használta, s ezen a néven „fordította” nyolc Louis Lucien Rogger néven megjelentett, a párizsi alvilág anekdotikus figurái, kedves csavargók és gátlástalan bűnözők között játszódó detektívregényét. A grenoble-i gyors (amely eredetileg, 1935-ben Két utas eltűnt címen jelent meg) a második, ám egyértelműen a legsikerültebb a nyolc könyv közül. Aczél, avagy Rogger kora egyik legjobb magyar detektívregény-szerzője volt: s a sorozat, amelyben műveit először kiadták, Az Athenaeum detektív és kalandor regényei (később detektívregényei) csakis minőségi krimit jelentetett meg, főleg külföldi szerzőktől. Az írók közé magyarként bekerülni népszerűséget és tehetséget jelentett.

Ám mindez mit sem érne, ha Aczél Lajos legjobb regénye nem élte volna túl saját korát. A grenoble-i gyors azonban nem muzeális ritkaság, hanem ma is élvezettel olvasható, ötletes és fordulatos krimi, amely – hasonlóan a harmincas években íródott Agatha Christie-kötetekhez – semmit sem avult. A K.u.K. kiadó remek új sorozatában, a Klasszikus krimiben már eddig is újra felfedezésre érdemes csemegék jelentek meg Arthur Bernéde magyarul még soha ki nem adott Belphegor – A Louvre fantomja című legendás regényétől a ritka Edgar Wallace-mű A különös grófnőn át az első igazi kínai detektívet bemutató, E. D. Biggers írta Charlie Chan folytatjáig. A grenoble-i gyors méltó párja ezeknek a klasszikusoknak, sőt, olvasmányosságában és kalandosságában talán még le is körözi őket.


A főhős, Gomár Félix külsőre kevéssé vonzó, inkább mulatságos emberke. Szeme kicsi, zöld és éles pillantású, orra vékony, pünkösdirózsa pirosságú és himlőhelyes, termete alacsony és kövérkés, ráadásul szeret elképesztő nagyvonalúsággal felöltözködni, kopott és sajátos eleganciája pedig sokszor mosolyt csal az emberek arcára. Az esze azonban vág, mint a borotva. Nem csoda, hogy ebben a történetben is felfigyel arra az elkésett utasra, aki az utolsó percben kapaszkodik fel a már mozgó vonatra. Nem csoda, hogy jól megfigyeli a zömök férfit, akivel az találkozik. Nem csoda, hogy jól megfigyeli ájuldozó útitársnőjét. S szüksége is lesz a megfigyeléseire, hiszen a vonatról éjjel titokzatos jelzéseket adnak le, a szőke lány bekószálja az egész vasúti kocsit, Gomárt kloroformmal elkábítják, majd pedig holtan találja az egyik útitársát: arcát a felismerhetetlenségig eltorzították. Mi történhetett az éjszaka? Ki a gyilkos? Kik voltak a titokzatos utasok? Miért altatták el Gomárt? Van-e jelentősége annak, hogy helyet cserélt az éjjel egy utassal? Miért kellett a hulla arcvonásait megsemmisíteni? S vajon kié lehet az ötszáz dollár, amit a halottnál talált Gomár? A kérdések egyre csak sokasodnak, s még csak az első fejezet végén járunk…


A nyomozás azután elvezet bennünket a könyv fülszövegében is említett amerikai gengszterek és francia szélhámosok világába, s tanúi lehetünk a nyomozásra többnyire alkalmatlan bűnüldöző szervek verseny- és ámokfutásának. Ám a regény erőssége, hogy Gomár magánnyomozása egy különcsége és idegensége ellenére is megbocsátóan ábrázolt környezetben folyik. Aczél Lajos cinkosan, kikacsintóan, mégis megértéssel ábrázolja egy lecsúszott társadalmi réteg világát: alvilági és félvilági figurákat, akiket összetart a betyárbecsület és a segítőkészség, de akik közt ugyanúgy akad fekete bárány, mint a „rendes” emberek közt, s ha körükben történik gyilkosság, éppúgy meg akarják tudni, ki tette, ahogyan azt a „normális” világban teszi rendőrség és bíróság. A megoldás azonban meglepő és csavaros, méltó Gomár Félix észjárásához…

Remélem, a regényt megismerve minél több olvasónak válik új kedvencévé Gomar apó, az egykori bűnöző, ma már lelkes és derűs kispolgár, aki jóban van a rendőrökkel, bár legszívesebben kerüli őket, s akinek még mindig megvan a magához való esze, hogy ha bajba keveredik, maga váljon nyomozóvá. Ezt a legjobb kalandját ismerni kell!

A cikk az Ekultúrán: Louis Lucien Rogger: A grenoble-i gyors
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
Link:
Louis Lucien Rogger bűnügyi történetei
Ekultúra - Mary Horlock: A hazugságok könyve
Két nyomozás a múlt után két idősíkon. A különös, zárt világban, Guernsey szigetén élő Catherine Rozier naplójában összeszövődik a történelem és a jelen, a bűn és a bűnhődés, a családtörténet és a detektívtörténet.

"Megőrzöd a titkom, és hagyod, hogy elszabaduljak innen, vagy közösen nézünk szembe a hazugságainkkal?” – írja A hazugságok könyvének valódi megalkotója, a regény főszereplője és narrátora, Catherine Rozier. Csak a könyv végén derül ki, kinek is íródtak ezek a szövegek, s kinek is szerkesztette egybe 1985-ös naplóját a negyvenes évekre vonatkozó iratokkal és visszaemlékezésekkel a tizenöt éves iskolás lány. Azt viszont már a kezdősorokból megtudjuk, milyen helyzetben van éppen most: „A nevem Catherine Rozier, kérlek, ne szólíts Cathynek. Ha így szólítasz, ugrok. Azt ne hidd, hogy blöffölök. Ez itt háromezer lábnyi mélység, és noha kövér vagyok, annyira nem, hogy visszapattanjak.” A helyszín Guernsey, a legnagyobb Csatorna-sziget a három közül, félúton az angol és a francia partok között. Még pontosabban Clarence Batterie, a sziklapárkány. Meg lehet keresni a könyvhöz mellékelt csinos kis térképen: X jelöli. Ez pontosan az a hely, ahol Nic is a tengerbe zuhant. A regény Catherine vallomásainak gyűjteménye, s benne a második oldalon ott olvasható: „Nicolette Louise Prevost-nak meg kellett halnia.” Ki is miért ölt 1985 decemberében? Hogyan halt meg Nic? Miben bűnös Catherine?

Mary Horlock ausztrál születésű írónő, de élete tizennyolc évét Guernseyn töltötte. A szigetet tette meg első regényének klausztrofóbiás világává is és pompás laboratóriumra talált. Hiszen Guernseynak valóban csak egyetlen közössége van, egyetlen iskolája, és egyetlen történelme. Mindenki ismer mindenkit, mindenki tud mindenkiről mindent, feljegyzik a régi bűnöket és mindnek hosszú az árnyéka. Itt él a kamasz Catherine, a sziget újságíró-történészének lánya, aki magát kövérnek és csúnyának tartja, nagyon intelligens, magányos és cinikus. És folyton hazudik.

Ám nemcsak az ő élete, hanem a körülötte létező egész világ is csupa hazugság. Amikor a történet szerint Catherine 1984-ben elveszíti az apját, a sziget még mindig a második világháborúban való részvételének emlékeivel küzd. A németek ugyanis hatalmas erőkkel szállták meg az apró Csatorna-szigetet, erődítményeket, földalatti létesítményeket és alagutakat építettek ki, kényszermunkások sokaságát hurcolták be, a sziget lakosságának nagy részét pedig kollaborációra kényszerítették. Ezzel küzdött egész életében Catherine apja is: elszakadva családjától, feleségétől, a jelentől, próbálta felfedezni, kinyomozni a múltat és a történelmi igazságot. Mi igaz abból, hogy Guernsey lakói lelkületükben is kollaboránsak voltak? Hogy történhetett, hogy Catherine nagybátyja tizenöt évesen kémkedett és szökni készült a szigetről? Ki juttatta koncentrációs táborba, ki volt a feljelentő, ki szökött meg végül a szigetről? Ki volt a hibás a család múltbeli összeomlásában?

Amikor a regény megkezdődik, és Catherine írni kezd, az apa már halott: élete nagy, történelmi igazságtevő beszéde fulladt a vérmérgezés miatt zavaros motyogásba. Az igazság, amit megírt, kidolgozott, megszerkesztett, sosem kerülhetett valódi nyilvánosság elé. A barátnői által kiközösített, figyelemre és boldogságra vágyó Catherine azonban mindent elolvas, amit csak az apja hátrahagyott. Végignyomozza az apai nyomozást, eljut az igazságig, mi is történt a Rozier és a Prevost családdal a német megszállás idején. „Azt hiszem, ez a Történelem lényege: mindig több változata van annak a dolognak, amit igazságnak hívunk.” – vonja le a tanulságot. A mondattal könnyű is azonosulni mindaddig, míg ki nem derül, hogy Catherine saját életére kezdi el alkalmazni a hangzatos igazságokat, melyeket apja a nagybetűs Történelemből kikövetkeztetett. Ezért szerkeszti meg saját lelki összeomlásának, tizenöt éve bűneinek és teljes kiúttalanságának pesszimista leírását is történészi eszközökkel: lábjegyzeteket ad a szöveghez, dátumozza a forrásokat, kereszthivatkozásokat alkalmaz még az őszinte segélykéréskor is.

A történelem azonban nem sokat segít: hiszen Catherine nem az igazsághoz jut el, hanem csak új hazugságok szövevényét ismeri meg. Nem rendet tesz az életében, hanem azt is hazugságokkal hálózza be. Minden fejezetben, legyen az a nagybátyja vallomása, apja valamelyik helyesbítést kérő levele vagy a saját naplója, hazugságok kerülnek elő. „Ami most történt, az nem történt meg, megértetted?” – mondják neki. És ő el is felejti, mi történt pontosan: mást vádol azzal, amit tettek vele, hazugsággá alakítva az igazságot. „Sosem tudjuk meg, mi az igazság.” – szuggerálják neki. Így hát nem vall be semmit senkinek. „Más dolog hazudni valakinek, és más dolog elhallgatni előle a sztori egy részét.” – okítják. Így aztán ő is elhallgatja mindenki elől, mi baja van. Ahogyan a felnőttek sem beszélték meg a problémáikat. Ahogyan Guernsey lakói szőnyeg alá söpörték a megszállás és a háború egész témakörét.

Catherine története lebilincselő és krimisen izgalmas nyomozás egyszerre két idősíkban. Emellett elképesztően hiteles bemutatása egy kamasz lelkének. Ám jócskán túlmutat önmagán: nekünk, itt és most is akad épp elég hazugság, amivel ideje szembenézni. A szikla szélén állva.

A cikk az Ekultúrán: Mary Horlock: A hazugságok könyve
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én 
Az idézetek Sóvágó Katalin fordításai. A könyvet a Scolar kiadó adta ki.
Nagyon jó a magyar borító, nem?